Utazóblog

Örményország - Grúzia - Azerbajdzsán 3. rész

2014/07/18. - írta: Valis&Co.

10. nap

Gelati templom és kolostor komplexum – esőben. 1106-ban Dávid (az Építő, nem a másik) alapította, keresztény akadémia volt a maga idején.

Most is lakják szerzetesek, reggel itt láttam szép példáját az alkoholista szerzetesnek, aki kicsit imbolyogva közlekedett két majdnem üres boros műanyag üveggel. Ebből az egyik 3 literes volt. A másik meg baltával javított valamit esőben a fa alatt. Szóval nem tűnt unalmasnak a kolostori élet..

A Katedrális összes fala gyönyörű 12-18. századi freskókkal díszített, a szentélyt 1130-ban csinált mozaik díszíti, Szűz Mária a gyermekkel.

Van még egy kisebb Szent Miklós templom az is nagyon szép belül, freskók mindenütt, meg az egyik kapu alatt a földön van az Építős Dávid hatalmas sírköve (állítólag nagy darab ember vót) aki azt akarta mindenki a sírja felett mászkáljon.

Egy templom nem templom egy napra, úgyhogy megnézzük Motsameta-t is… Innen mondjuk a kilátás nagy szám, a templom maga nem igazán különleges.

Ebédelni vissza megyünk Kutaisiba, és ügyesen ráveszem a legszimpatikusabb útitársaimat (egy házaspár, velük megyek majd Azerbajdzsánba) hogy ne üljünk be valahová órák hosszat ebédelni, hanem sétáljunk el a közeli piacra. Jajjjj nagyon imádom a piacokat, ez sem okozott csalódást… Zöldségek, gyümölcsök, húspiac, alkudozó emberek, jelenetek, enyelgés a kofákkal… És a maradék orosz tudásom segítségével be is vásároltunk – 5 Lari-ért ( nincs 3 dollár) sajtot, savanyított cukkinit, diót és még forró kenyeret. Aztán leültünk a közeli parkba egy padra és szépen felfaltuk (ezzel a helyieknek is volt látványosság legalább). Ezeknek a túráknak a legnagyobb hátránya, hogy mivel nem a helyi tömegközlekedést használja, sokkal kevesebb a kontaktus a helyiekkel.. (igaz, az előnye viszont, hogy sokkal több dolgot lát az ember egységnyi idő alatt) Így aztán én igyekszem minden alkalmat megragadni, hogy meglógjak és tudjak a helyiekkel találkozni.

Aztán sokat megyünk, főleg hegyi utakon, dél felé.. Idén még nem voltam sípályán, viszonylag kevés eséllyel fogadtam volna rá, hogy az első Grúziában, Bakurianiban lesz. De igen, rendes felvonóval, a pálya szálláson lakunk, igaz hó helyett a grúz dzsúdó válogatottal. Reggelinél vacsoránál nagyon kell igyekezni ha enni akarunk :-)

11. nap

Megnézünk néhány sziklára épült erődöt, a legnagyobb Khertvisi, aztán Tmogvi, amit fogalmam sincs hogyan közelítettek meg a 10. században, ma max alpin technikával lehetne a folyótól feljutni..

A fő attrakció Vardzia – egy szikla város, amit György király a III. épített a 12. században, és Tamar a lánya csinált belőle az erőd mellett szent várost, ahol 2000 szerzetes élt és Grúzia akkori spirituális központja volt. A sziklaváros 13 szinten kb. 3000 barlangból állt a város, 13 templommal, 25 pincészettel (valahogy az az érzésem a szerzetesek nem mostanság kezdtek inni errefelé). Sajnos a földrengések egy részét ennek is tönkretették, de mai maradt az is látványos..

A templomban megvannak az 1180 körül készített freskók, ide némi protekcióval bejutunk (egy izraeli csoport van még itt, őket nem engedik be) mert a vezetőnk jóban van az itt élő egyik szerzetessel (a többit pedig nem szeretném elképzelni…)

12.  nap

Megint Gori-ban, pedig hát nem a legattraktívabb város.. De itt van Sztálin Múzeum, a többiek megnézik, én asszem hozzájuk képest elég sokat tudok Sztálinról, úgy döntöttem kihagyom. Helyette elmegyek sétálni a városba, van erőd a dombtetőn, színház, templomok, meg a piac. Ez sokkal kisebb mint a Kutaisi, de így is érdekes körbejárni. Közben egy nagy darab pasi mindenképp azt szeretné, ha csinálnék róla fotót, ezt a kívánságát könnyű teljesíteni, kapok is puszit érte, ehhez az összes kofa sivalkodva csápol :-)

Innen a Grúz Katonai FőÚton megyünk tovább, még a 19 században kezdték az oroszok itt összekötni a Birodalmat Grúziával. Elég jó minőségi hegyi szerpentin, ami átvezet a Kaukázuson.

Ananuriban állunk meg, mert a nap nem telhet el templom nélkül :-) 17. századiak, nagyon szép kőbevésett kereszt van az egyiknek az oldalain, meg pár megmaradt freskó belül, amit helyre tudtak állítani, mert az oroszok amúgy fehérre festették az egészet.

Van itt még egy tó, ami valójában bazi nagy mesterséges tározó, vízerőművel.

Gudauri-ban alszunk, sí központban megint 2300 méteren. A kedves párból a pasi beteg lett, így a feleséggel csak kettecskén még elindulunk, megmásszuk a sípályát egy darabig, szuper a kilátás, némelyik környező hegyen még hófoltok vannak. És lett egy kutyánk is, alkatra hasonló, mint a kaukázusi juhász (láttám pár szép példányt, az egyik 5 hónaposan nagyobb volt mint Zil most, és a helyiek hússal etetik őket, száraztáp híján napi 20 kg hús az adag), de kicsit kisebb és vörös. De terelni terel, mert ahogy visszaérünk a főútra, szinte border collie-s módon befekszik és tereli a kocsikat. Sajnos semmilyen nyelven nem tudtam neki elmagyarázni ez milyen veszélyes. Közben egy hotel mellől csúnyán megugatnak minket más kutyusok, ez a vörös meg áll szorosan mellém, hogy megvédjen, de tényleg ha elindulok odaáll közém és a többi kutya közé, szorosan lábhoz.. Jön még egy kóbor kutya, azt is elkergeti, nagyon vigyáz ránk :-) Egészen végig kísér minket a 1,5 órás túrán, vissza a szállásig. Ahol társaim legnagyobb örömére újabb udvarlóm akad, egy leszbikus hölgy személyében, aki minden alkalommal mikor meglát ragyogó mosollyal üdvözöl brrr. (az első Gocsa, a sofőrünk) Ezt meglehetősen viccesnek találják és elég sokat ugratnak vele – az mondjuk egyértelműen le kell nekik szögeznem, ha muszáj választanom akkor inkább Gocsa.

 13. nap

 Ez volt az eddigi legizgalmasabb nap..

 Reggel elindultunk Kazbegi-be (Stepantsminda újabb nevén) ami egy kis város úgy 1700 méter magasan a Kaukázusban, mindössze 15 km-re az orosz határtól. Keletre tőle a vitatott dél-osszetiai terület, úgy kicsit nyugatabbra, feljebb meg Csecsen-föld. A város mögött a Kazbegi hegy, ez a legmagasabb csúcs Grúziában, 5000 méter feletti. A terv az, hogy a városból, aki fittebb az felsétál (8 km oda, 8 vissza), aki kevésbé az terepjárózik a közeli hegycsúcson levő Szentháromság templomhoz.

Az út elég jó minőségű, lavina alagutakkal, az mondjuk érdekes, hogy az összes tehén a hidakat használja istállónak. Alig lehet közöttük áthajtani, közben a híd beterítve igazi bullshittel.

 Már majdnem elértük Kazbegit, amikor a város előtt a semmi közepén, defektet kapott a buszunk. OK, kedvenc sofőrünk Gocsa előkapta az automata pumpát, próbálta felfújni a kereket valamennyire az aksiról, de rendes lyuk volt a gumin, ebbe belecsavart egy csavart hátha kevésbé ereszt. Egy jó 20-30 perc után elindultunk, de csak a legközelebbi faluig jutottunk, mert addigra gyakorlatilag már felnin gurult a busz… Szerencsére itt volt gumis, nekünk meg pótkerekünk, úgyhogy kerékcsere. Az egyik kerékcsavar persze eltört, de pont ilyen méretű volt a busz hátuljára rögzített csomagtartó csavarja, úgyhogy ez is megoldódott, csak szegény Gocsa izzadt meg nagyon. Közben kiderült, hogy az automata pumpa valószínűleg galyravágta az aksit (nyílván előtte se volt tökéletes), de legalább a dinamo se működik (kb. ennyit értettem meg, a grúz tudásom még hiányos).

Na kis késéssel 11 körül, összesen 4-en neki vágtunk a hegynek. Az elején állandóan a pasikra vártunk, az egyikük elég idős, egy Manx (Isle of Man), a másik a házaspár férfi tagja, de éppen hasmenéssel küzd. Így aztán mi a feleséggel úgy döntünk, hogy megyünk a saját tempónkban, és el is húzunk. 2 ösvény van, az egyik amin a jeep-ek is járnak, a másik az úgynevezett öko-trail. Nick a vezetőnk azt mondta, hogy az utóbbi túl meredek, menjünk az autók által használton. Így is lett, pár kisebb levágást a kanyaroknál azért beiktattunk. Na így történt, hogy mondtam Mandinek, ott egy jó kis levágás menjünk azon. Se kicsi nem volt, se jó – szépen elkezdtünk felmászni az öko-trailen. Tényleg meredek. Nagyon. De sokkal szebb, nincs por az autók miatt, a kilátás is hihetetlen, meg a vadvirágok, meg minden. Mandi-re a csúcson kb 20 percet vártam, nekem kb. 1 óra 10 perc volt feljutni, de megizzadtam, vagy 600 m szintet nyomtam le. Mondtam neki ha legközelebb azzal jövök, hogy tudok egy rövidebb utat, szaladjon a másik irányba :-)

A templom nagyon szent, szép, és hihetetlenül békés. Mögötte pedig a nagy havas Kazbegi hegycsúcs..zöld rétek tehenekkel, sziklás kaukázusi hegyek a másik oldalon,sárban elakadt jeep...

Ahogy elkezdtünk ereszkedni a 2 pasi is felért, ennek örültünk, mert nem voltunk benne biztosak hogy meg tudják csinálni.

Lefelé a hosszabb autós úton mentünk, poros volt és hosszabb, 1,5 óra. Aztán a városba érve kiderült hogy buszt kell cserélnünk, Gocsa még este vissza megy ezzel a busszal Tbilisibe, mert csak ott tudják megjavítani, itt a hegyek között semmi szerviz nincs.

 Még megvártuk a pasikat, hogy leérjenek, és visszaindultunk Gudauriba. Közben megnéztünk egy gyapjú filc készítő helyet, itt még valahogy begurult a busz, de aztán megint a semmi közepén, egy útépítéses részen behalt alattunk.. Telefonálgatás hogyan mentsenek minket. Végül Gocsa előrement és szerzett egy BobCat-et az útépítésről, aki bebikázott minket (ez elég szürreális volt, meg kell mondanom), se légkondi se elektromos ajtó se semmi, de valahogy visszajutottunk Gudauriba, ahol könnyes szemmel búcsúztunk Gocsától. Nem csak szuper jó sofőr, de nagyon kedves ember, akivel elég jókat beszélgettem angol-orosz keverék nyelven. Sajnos ez a saját busza, biztosítás nélkül, sok hitellel, úgyhogy ez a vidám kis ember, elég logó orral indult vissza a fővárosba. Útitársaim javára szóljon senki egy mukkal nem panaszkodott a lerobbanások alatt, mindenki igyekezett Gocsának segíteni vagy legalább lelket önteni belé, és elég rendes tip-et gyűlt neki össze az útépítésnél állva, ami talán segít neki valamit anyagilag. Én meg buktam ezt az udvarlómat is..

 És estére még jött a hír a maláj gépről Ukrajna felett.. Mindannyian átrepültünk azon a részen Örményországba menet. Annyi a különbség, hogy az útitársaim ráadásul az ukrán légitársasággal jöttek, Kijeven keresztül ..még beszéltük is h lehet nem itt a legbiztonságosabb mostanság röpködni.  És még haza is kellene jutni egyben.

 14. nap

Sokkal kevesebb izgalom, elindulunk kelet Grúzia felé, új sofőr, új busz, de Gocsa mindenkinek hiányzik..

Először Tbilisiben állunk meg, a népek shoppingolnak, én inkább sétálgatok a városban – 36 fok árnyékban, a hegyekhez képest hááát nagyon melegnek tűnik.

Tovább megyünk keletnek, megállunk Sighnaghiban, 18. sz városfal körben bástyákkal. Az egész városka szuper kilátással egy dombtetőn, macskaköves utcákkal, faragott tornácos házakkal. Nem teljesen olaszos, de a feeling hasonló.

Aztán megnézzük, hogy készül a grúz bor – a borászat vagy 300 éves . A legérdekesebb, hogy a földbe ásott agyagcserép hordókban forr és tárolódik a bor. A vörös iható, a fehér félig késznek tűnik, a törkölypálinka 60 fokos és finom.

Telaviban alszunk egy családnál, vacsora közben a teraszon borozva a Kaukázus hegyláncát nézzük szemben. Ez az utolsó esténk együtt, mi holnap délután, 3-an elindulunk Azerbajdzsánba, a többiek haza repülnek.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://maganyosbolyongo.blog.hu/api/trackback/id/tr266522535

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.