Utazóblog

Szaúdi-Arábia - Bahrein 2. rész

2023/11/01. - írta: Valis&Co.

5. nap

Bár Dammam-ba jöttünk hamar leesett hogy Al Khobar, ahol szállást találtam valójában jobb hely és némileg több a látnivaló (oké a nullához képest nem nehéz)..

Elsőnek az "Alfan Sharqy" ("A művészet keleti") volt a cél Bayoonyában, ez az első utcai graffiti a Királyságban. Egy lepukkantabb utcarész hat házát festette le 20 szaúdi graffitis (bár, ha eddig ilyen nem volt hol gyakoroltak?) 10 napon át. Kicsit már megkopott, de mindenképp érdekes.

Következett az ikonikus Khobar víztorony a 16 km hosszú tengerparti Corniche-on, ehhez kaptunk némi zöld füvet rajta piknikező helyiekkel. Pár varjú nikábot és abaját viselő nő piknikezett egy pokrócon, az egyikük egy pár hetes kismacskát itatott egy pet palackból vízzel, nesze neked cukiság.

Maga a víztorony 90 méter magas és jól néz a türkiz tengerben, de ez sincs kész, pedig lenne egy forgó étterem a tetején.

A nap nagyrészében azzal szivattuk magunkat, hogy megpróbáltuk kinyomozni, hogy jutunk át Bahreinbe. Némi telefonálgatás és a Sixt helyi érdekképviselet megtalálása után kiderült a bérautóval sehogy, hacsak nem bérelünk még egyet a Budget-től, aki engedi kivinni akkor is, ha nincs szaúdi jogsink. Ezután átálltunk a busz vonalra, mert erről az opcióról is olvastam, igaz a Saptco oldalon nem lehetett jegyet venni, de gondoltuk hátha személyesen sikerül. Ehhez meg kellett találni az irodát, sem Andris (Waze) sem a Gugli nem jeleskedett, de harmadszorra meglett a dammami pályaudvaron. Kiderült, hogy két héttel ezelőttig volt busz, most nincs, de egyszer majd megint lesz. Így az Uber maradt az egyetlen esélyünk, amit megrendeltem, de ez ebben az esetben nem jelent semmit, ugyh hogy Bahreinba átjutunk-e reggel fog kiderülni.

Vigasztalásul kocsikáztunk a The King Abdulaziz Center for World Culture-hoz, ami nappal pár hatalmas szürke kavics, éjszaka meg pár hatalmas pink kavics lesz belőle.

A központot a Saudi Aramco üzemelteti mert ott található, ahol 1938 márciusában megtalálták az első kereskedelmi célú szaúdi olajmezőt. Van benne múzeum könyvtár, mozi stb, norvégok tervezték.  Bent elüldögéltünk a házifeladatainkkal amíg pinkre váltott, és mellé helyezték a teliholdat.

Itt egyébként minden, ami közel van 21-22 km (ami messze az 500), de némileg nyugodtabb a közlekedés, bár fekvőrendőr (amit vagy jelölnek vagy nem) és traffi van bőven, de néhány helyen láttunk a gyalogos állatfaj számára kialakított zebrát vagy felüljárót. Vicces hogy ha számol vissza a piros lámpa már 2 másodpercnél dudálnak, hogy mé nem mész már..

6. nap

A tegnap rendelt rendelt Uber csak megjött reggel időben.. A 25 km híd köti össze a 2 országot, a hídon van egy nagy pukli, aztán jön a közép sziget, ahol határállomások vannak. A díj 25+23 SAR.

A sofőrünk pont annyira értett angolul h el tudtam magyarázni ki kell csekkolnunk Szaúdiból és kell vennünk bahreini vízumot (50 SAR ~ 5000 HUF ). Utána szépen leszállított minket a Nagy Mecsethez.

Ez ugyan még nem volt nyitva, de szemben a kávézó igen. A koffein sem olcsó itt, de kaptunk wifit és gyorsan megterveztük a napot.

Vettünk SIM kártyát, szereztünk cash-t és nyitás után újra a mecsetben voltunk, ahol beöltöztünk varjúnak. Az Ahmed Al-Fateh Mecset csak 1988-as, de volt a helyén egy régebbi is.. 7000 muszlim tud imádkozni és a kupola üvegszálas műanyag, a szőnyeg ír, a kristály csillár Swarovski stb, egyébként profi ingyenes túra van, nekünk angolul jól beszélő cuki bácsi jutott.

Innen a 42-es busszal (0,3 BHD), mert ki kell próbálni a bahreini tömegközlekedést (csak vendégmunkás volt rajta). elmentünk a Beit Al Qur'an Korán múzeumba.

Szépséges és régi Korán kéziratok 700-tól egész napjainkig. A kézzel aprólékosan díszitett példányoktól a tekercseken át a miniatűrig, az első fordításoktól az első nyomdai példányig összehordtak mindent, ami ritka és értékes. Ezt is érdemes megnézni.

Innen gyalog!! átsétáltunk a nemzeti múzeumba (az autópálya alatt), mondjuk nekem is véges a múzeumi befogadó képességem, úgyh itt az összes termen nem mentünk végig.

Ez a hely is érdekes, nyilván abból is következik, hogy Bahrein is érdekesebb ország, mint az olajos öbölországok általában. A Perzsa-öbölben fekszik, területe 760 km2 ami 50 természetes és vagy 30 mesterséges szigetből áll. Bahrein lakossága majdnem 2 millió, de ebből 700ezer bahreini, a többi a szolga bevándorló. Történelmileg azért érdekes mert az ősi Dilmun civilizáció helyszíne, az ókor óta híres volt gyöngyhalászatáról, ez egyik legkorábban iszlámra megtért terület még Mohamed életében (i. sz. 628-ban), volt portugál uralom is meg brit protektorátus, emírség most meg iszlám alkotmányos monarchia. Bahrein már megugrotta, hogy mi lesz az olaj után - bank meg turisztika.

Visszatérve a múzeumra – komoly rész van szentelve Ferenc Pápa tavalyi látogatásának, egy rész a hagyományos bahreini szokásokat mutatja be, az esküvőtől az újszülöttet mibe rakjuk, meg persze a gyöngyhalászat, ami itt komoly sztori volt mielőtt elkezdték tenyészteni. A Dilmun temetkezési szokásait bemutató terem is bejött, Dilmun fontos kereskedelmi központ volt a 5000- 800 BC-ig, mert a sumér városállamoktól az Indus-völgyében és Nílus mentén kialakult birodalmakig mindenki rajtuk keresztül kereskedett.

Ehhez kapcsolódott a következő látnivaló is, de ide már Uber kellett és mentünk a Qal'at al-Bahrein erődhöz, ez anno a Dilmuni civilizáció fővárosa volt manapság meg világörökség és van egy ráépült portugál erőd is. A hőmérséklet eddigi elérte azt a szintet, hogy a homokon lehetett volna tepertőt sütni (már ha lenne erre disznó, Bahrein elég laza pl van alkohol, de ennyire azért nem).

Közben kinéztem egy kajáldát (Karavali) úgyh odaubereztünk és valami hitetlen finom mangalore indiai seafood ebédet ettünk. Elképesztő ízű sült tintahal meg tengeri sügér meg szezámmagos naan, meg szószok, isteni volt pedig ez egy sima kifőzde (a 2 főétel, 4 gyömbér szóda 11 BDH ~11ezer HUF – ez abszolút nem volt drága hely.. máshol 1 kis üveg cola volt 2,5).

Ez már a souq szélén volt így bementünk megnézni a rettenet aranyakat meg a többi ezeregyéjszakás kincset és találtunk egy SIM kártya árus macskát különleges kedvezményekkel. Innen meg épp naplemente után, de átsétáltunk kikötői felhő karcolókhoz a finánc negyedbe.

Innentől próbáltuk leszervezni, hogy valahogy visszajussunk Szaúdiba… öööh a minősített sz… esete. Busz ugye nincs (állítólag az izraeli palesztin konfliktus miatt?) Uber csak 37 BHD  (37.000 Ft) soknak tűnt, mert ide a harmadáért jöttünk. Gondoltuk várunk még hátha a csúcsforgalom után olcsóbb, én beültem egy kávézóba, Gabi meg nézett még felhőkarcolót. Végül olcsóbb nem lett, így este 7kor megrendeltük az autót, jött is 2 perc múlva. Két dolog derült ki: Bahreinben minden Uber taxi és nem mehetnek át Szaudiba… Végül elvitt minket a hídon a bahreini határ előtti mecset/McDonalds parkolóig, igen ám de ezen a határon SENKI nem mászkál gyalogosan sehova mert tilos. Ehhez most jól jött volna, ha varjúnak vagyunk öltözve, így viszont el is kapott minket a rendőr másodpercek múlva, beterelt a közlekedési rendőrökhöz, akik kitereltek. Így a sötétben átsettenkedtünk az autók között a szaudi irányba menő oldalra stoppolni. Az első autó egyből önjelölt taxi volt aki 200 SAR mondott, de ez nem ment át.. végül visszajött értünk gyalog és 100-ban megegyeztünk és ugyan én navigáltam, de hazahozott a hotelünkig.

Azt hiszem kimaxoltuk amit Bahreinben egy nap alatt ki lehet, de maradt még ki elég sok látnivaló, az élet fája, világörökséghez tartozó tizenhét épület Muharraq városában, három tengeri osztrigateleppel, a barbár templom, dilmun temetkezési dombok stb. Egy 2-3 napos túrára szuper desztináció, ha nem is a budget vonalon.

 7. nap

Nem kapkodtunk, és némi gyorséttermi reggeli utána elindultunk vissza Riyadh-ba.. Közben nem sok minden történt azon kívül hogy egy helyen megálltunk kávézni és vicces táblákat próbáltam fotózni az út mellett míg Gabi hősiesen vezetett.

Sajnos most a rendes főúton mentünk így kevesebb volt a sivatag és tipikusan minden, minden teve a 2x3 sávos autópálya másik oldalán volt. Erre még több a rettenetes ipari létesítmény, és láttuk az egyik szaudi börtönt (szerencsére csak kívülről) meg a tréning központot. Pont egy kőbánya/kőtörő mellett. Ez nyilván véletlen egybeesés.  A jelző táblák tényleg viccesek – köd esetén 10 km/h óra a max, vigyázz homokvihar, jobbra teve átkelő stb.

Riyadban szokásosnál is nagyobb közlekedési káosz és dugó és iszonyat szar levegő minőség.. később megnéztem a neten a 0-500 skálán ma Budapest 50-es Riyadh 310 és 500 között.

 Az erőd és a chop-chop tér mellett lakunk ugyh átsétáltunk éjszakai fényekben fotózni.

 A chop-chop vagy Deera tér a al-Hukm palotaegyüttes és az Imam Turki bin Abdullah nagy mecset mellett van és a nyilvános kivégzések helyszíne, ez konkrétan lefejezést jelent, de állítólag már itt nem csinálják és a vért elvezető csatornákat is felszedték. A téren a pálmafák mellett pár kis gyerek kergetett egy vörös macskát és békésen sétált pár varjú, amíg a pasik imára mentek a mecsetbe.. Ha már vagdalkozás, a lopásért meg kéz levágás jár, így nyugodtan bármit a kocsiban lehet hagyni drága laptop stb nem viszi el senki.

A Masmak erőd színesre van kivilágítva, és belül ingyenes múzeum.. és ez is túlságosan meg van csinálva. Az agyag- és vályogtégla erőd, négy őrtoronnyal és vastag falakkal, kőtömbökből épült alapokkal 1865-ben épült és itt zajlott a rijádi csata, a szaúdi egyesítés egyik legfontosabb mérkőzése. 1902 januárjában 'Abdulaziz ibn Szaúd al-Saúd emír, aki száműzetésben élt, visszatért Rijádba, és a rajtaütést vezetett a Maszmak-erőd ellen, és visszaszerezte azt a Rásíd-háztól.

Van benne mecset, őrtorony, kút, légkondicionált de felül nyitott udvar, csatáról film és végtelen mennyiségű szaudi és rijadi előkelőség rajza fotója. Nekem a régi rijad fotói tetszettek -  konkrétan egy porfészek volt még az 50-es években is..

Elsétáltunk datolyát venni és találtam egy újabb zseniális kifőzdét a közelben, ez most jemeni, ott vacsoráztunk a körülöttünk mezítláb szőnyegen üldögélő kézzel evő helyiek között. Bárány és szószos csirke hatalmas lepény kenyérrel, kis saláta mentás joghurttal..

 8. nap

Reggel összeszedtük magunkat és rögtön a hús és hal piacon kezdtünk, amit a szálloda (Gloria Inn, nagyon jó helyen volt, csomó minden séta távolság  - erőd, chop-chop, nemzeti múzeum stb) mellett találtam. Gyengébb idegzetűeknek és a vegáknak nem való. Velünk együtt tolták be a marhafejeket egy kiskocsin. A másikon meg nyúzott birkák érkeztek. Az első részben mindenféle gyönyörű és hatalmas halak, minden forma, szín, tintahal, meg rák. A többi folyóson meg végig a friss hús – ez gyakran egész kecske meg birka, megnyúzva fejjel le lógatva. A pasik meg válogatnak. A nagy szőrős tehén fejeket is darabolják késsel, baltával és adják el.  Itt nagy sikerünk volt és örültek, hogy fotózzuk őket, nem sok fehér csaj jár ide valszeg, pedig tényleg szuper friss konyhakészre csinált húsokat próbáltak nekünk eladni. Zöldség rész nem igazán volt, csak pár árus a mellékutcában, az egyik megkóstoltatta velünk a jemeni papayát amit árult, uhh finom volt.

Ezután még visszamentünk az erődhöz meg a chop-chop térre csinálni néhány nappali fotót is, este jobb volt a fényekkel. Kaptunk némi reggelit is egy közeli kávézóban, és próbáltuk megtalálni a titkozatos Addoho negyedet, amiről írnak itt ott, a térképeken nem igazán van rajta, de Gabi valahogy megtalálta. Végül kiderült jól gondoltam, tegnap sétálgattunk mellette, amikor az erődöt kerestük. Ezt is túlságosan megcsinálták és még sincs kész, vagyis annak tűnik, csak nincs nyitva. Ez az utolsó régi negyed több mint 200 éves, amely megőrizte hagyományos najdi építészetét. Az 1950-es években a negyed Rijád városának központjában volt, mielőtt az urbanizáció kinőtte volna. Erről is voltak tegnap fényképek. Vályogházak, sikátorok, homokos utcák..

Végül, hogy legyen meg a napi km, elsétáltunk az Al Murabba palace-hoz, de előtte még megnéztük a volt király régi autóit. Nagyon szép állapotú régiségek (2 Royce 1 piros Cadillac 1 talán Merci), parkolás mondjuk nem lenne könnyű, a tankolás meg olcsó, de elfogadnám bármelyiket. A Murabba-palotát a néhai Abdulaziz al-Saúd király építette, a régi óvároshoz közel, a palota közepén, egy árva pálmafa, körülötte vakító fehér falak és díszes korlát mögött a 32 szoba 2 szinten.

Gabi még bement a jemenibe lepény kenyérért, de még mindig nem lehetett kártyával fizetni, ugyh ingyen kapta.. meg még csomagoltak a tegnap bárányból is hozzá.. Mennyire cukik már. Mi meg jól megettük, isteni volt.

Fürdés pakolás és indult az idegbaj a reptérre éréssel, a dugó brutál, ahogy vezetnek hajmeresztő. A Waze eredetileg 1 órát írt, valahogy 1,5 óra alatt kijutottunk.. mondjuk az, hogy hol kell a bérautót leadni az sehol nincs kiírva, próbáltuk megkérdezni, végül meguntuk leba..tuk vhol a kocsit és lefotóztuk, hogy megtalálják. Gabi rohant az irodába, én meg a WizzAirhez leadni a motyót.. vissza elérte a 20 kg-t, de ebből 7 kg datolya 😊

A reptéren még volt idő kajálni, én megígértem egy muszlim lánynak hogy vigyázok a csomagjára, szerencsére nem öngyilkos merénylő volt Gucci-ban. Janival egyszerre írtunk egymásnak Viberen, megbeszéltük, hogy értem jön. Persze 40 perc késéssel indultunk, mert totál tele volt a gép, mire mindenki beszállt, leült már 8 óra elmúlt de a pilóta meg tolta neki ugyh végül 15 perccel hamarabb szálltunk le a menetrendhez képest, ez se gyakori.

Tanulságok:

  • Szaúdi repjegy néha vicces áron van, vízum drága, de sokszor használható egy évig. Szállások jó színvonalú hotelekben laktunk, de olcsó nem volt. Csajoknak itt a hostel nem játszik, mert biztosan nem lehet a bangladesi vendégmunkással koedukált dormitóriumban aludni, meg nem is szeretnék.
  • Szaúdi Arábia nagyon igyekszik, hogy a turista térképre felkerüljön, de 1-1 kivételtől (pl Edge of the World) eltekintve a látnivalók nem eget rengetőek (Igaz Medina és Jeddah nekünk még hátra van).
  • Aki szeret más kultúrákkal ismerkedni, kedveli az arab világot annak mindenképp pluszos.
  • A múzeumok igényesek, van angol felírat, érdemes őket megnézni megfogadóképességnek megfelelően, a látnivalók nagy része teljesen újjá épített rom, mivel a tapasztott házak pár évtized alatt porrá válnak, szóval a régi városrész megtekintése = vadi új, a réginek megfelelő házak, de semmi romos romantika.
  • Mint mindenhol a Közel-Keleten, itt is nagyon kedvesek az emberek, ha az ember megtanul pár arab szót/mosolyog még inkább (én sajnos Jemen óta sokat felejtettem..). Nagyon biztonságos, bűnözés kb. 0, mert Andrásnak teljesen lerepült a feje (de nem hal meg), vagy valamely végtagja, ha elkapják
  • Sokan beszélnek angolul, van, aki teljesen profin, van aki pár szót, de mindenhol tudtunk boldogulni
  • A közlekedés TÉNYLEG horror, Riyadh egy végeláthatatlan dugó, ahol sávoknak még jelképes értelme sincs, az index használat nem része jogsi szerző vizsgának stb, de parkolni mindenhol ingyen lehet. Vidéki közlekedés kicsivel jobb..de ott még speed bike is volt hogy örüljünk.
  • Az autóhoz való jog valószínűleg az alkotmány része és nem meglepő, hogy olcsó a benzin, de finoman szólva nincs a gyalogosokra optimalizálva az ország, főleg Riyadh. Van ahol lehetetlen átkelni a 2x4 sávon, ha a szembe közértbe akar menni az ember beül az autóba és tesz egy rövid (értsd min 6-8 km) kört.
  • A Riyadi légszennyezés is megér egy misét, volt olyan este hogy 0-500 skálán majdnem 500-as értékek voltak bizonyos városrészekben
  • Sajátos dolog, hogy mivel eddig a nők nem járkáltak sehova őrizet férjük nélkül egy csomó helyen nincs női WC. Mivel ők vizet használnak, gyakran nem hogy WC papír, de még tartója sincs (Pl Dunkin Donuts-os találkahelyünk). A mecsetek mellett viszont mindenhol van mellékhelység. Egy angol WC-t legalább viszont mindenhol találtam, még ha a többi guggolós is.
  • Mi decensen felöltözve általában a fejünket is letakarva nyomtuk, ez utóbbi nem kötelező, de jobban éreztem magam, másként kezelnek.
  • Kaja az 1500 Ft/főtől bármeddig terjed és a vendégmunkásoknak köszönhetően szinte bármilyet találni (van IKEA is, de a húsgolyó kérdésre nincs megnyugtató válaszunk), imádják a gyors éttermeket, van nemzetközi, helyi verzió minden.
  • Életemben eddig összesen ennyi shopping mall-t nem láttam, mondjuk a nyári 50 fokban mit lehet csinálni, meg a nők amúgy se dolgoznak annyian
  • Apropó dolgozni van 6-8 millió vendégmunkás a 36 millióból, gyakorlatilag a privát szféra dolgozóinak 70%-a külföldi. A nők kb 20%-a dolgozik, főleg étterem, szálloda.
  • Mióta 1938-ban olajat találtak abból élnek, a 2. legnagyobb tartalék és 1. kitermelő. Pénz van, de főleg a királyi család és népes rokonsága gazdagszik belőle. Mondjuk elképesztő, hogy pl Riyadh hova jutott - még az 50-es években is tapasztott házakból állt 83ezer lakossal, most 8 millió és szép felhőkarcolók, és új lakónegyedek, ahova költöznek át a lepukkantból. A mezőgazdaságuk sem gyenge, tej, hús, tojás, datolya vonalon jók. Víz sótalanítva főleg a tengerből.

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: 2023 valis&co
Szólj hozzá!

Szaúd-Arábia 1. rész

2023/10/27. - írta: Valis&Co.

1. rész

Az 5.500 Ft-ért talált WizzAir jegyeknek nem lehetett ellenállni és mivel amúgy is rajta volt a listámon vettem gyorsan repjegyeket Szaúd-Arábiába, mondván ha vmi miatt mégsem jövünk ennyi veszteséget kibírunk, és ehhez Miradonna Gabit is behülyítettem. 

Utazós buktából mostanában sajnos kijutott, mentem volna végre Gabonba és Brazzaville Kongóba augusztus 30.án, de jó időzítéssel aznap reggel tört ki a katonai puccs. Ország határok repterek lezárva, így törlődött a második teljesen megszervezett gaboni túrám is (ezt buktuk Robbal a Covid miatt anno). Arról nem beszélve, hogy ezeket az utakat leszervezni is rengeteg meló (itt lett volna 6 napom magánban és bolgár szervezésben még 2 hét) majd utána mindent visszacsinálni (értsd pénzt visszaszerezni) is durva. De az egész augusztus ilyen volt, heteket küzdöttem, hogy zero állapotot elérjem miután elvitte a vihar a kertemet (mínusz 11 fa, 4 nap áramszünet), feltörték a wise-os számlámat, és megpuccsolták a gaboni túrát, az hogy a notebookom meghalt és ventilátort kellett benne cserélni már el se érte az ingerküszöbömet, de ezek után még a ház számomat is vissza kellett szereznem mert felül akarták vizsgálni.

Szaúd-Arábiába (hivatalosan Kingdom of Saudi Arabia - KSA) pár éve lehet turista vízummal bejutni, mert fejlesztik a turizmust, ezzel próbálva csökkenteni az olaj függőséget. A vízum online perceken belül elkészül, sima ügy kitölteni a vízumkérőt (https://www.visitsaudi.com/en/travel-regulations), a legnehezebb a teljesen lebutított fotó előállítása. A vízum díj nem olcsó (~148$), de egy évre szól, akárhány belépéssel és benne van a biztosítás is. A VOA kicsit kevesebb (128$), de csak 90 napos. Sajnos itt utazós csajoknak a hostel nem játszik és kifejezetten olcsó szállásokat nehéz lehetetlen találni. Ha időben foglal az ember 10-20.000 Ft/éjszakáért vannak helyek. De gyorsan megtelnek a szállodák mivel sok a vallási turista. Autóbérléshez muszáj a hitelkártya, és nincs unlimited km (emiatt érdemes lefotózni a km órát mert, volt, akit ezzel vertek át és kifizetették a pár száz extra km-t), a gyorshajtást, telefonálást nagyon büntetik, és biztosan jól él akinek traffipax gyára van.

A Ferihegyi Wizzaires sorban állást szívesen kihagytam volna, de itt hiába csekkol be az ember online, nem kap beszállókártyát, így az egyetlen és totál béna kis csajhoz kell beállni a sorba, ahova természetesen az összes szerencsétlen is áll (2x) aki nem fizette ki a poggyászát, különleges segítség kell stb, el is ment ezzel majd 1,5 óra, ugyh az utolsó sörünket már elég kapkodva toltuk le.

KAS nagyon szigorú amúgy az alkoholtilalom ügyben ugyh a repcsin se adnak több szeszt, ha elérték a szaudi légteret. Mellettem azért ült 2 hithű muszlim úgy bebaszva a fejenkénti 1 liter bortól, hogy nem voltam benne biztos az egyik ébreszthető lesz e leszállás után.

Gyorsan bejutottunk, szereztünk SIM kártyát (STC a legjobb), váltottunk pénzt majd sorba álltunk az autóért. A Waze működik ugyan, de azért szokni kell a szaudi utakat és a vezetési stílusukat is (ide külön gyártanak index nélküli kocsikat, amikkel random sávokban szokás közlekedni és mindenért is dudálni). Mivel nekem nincs hitelkártyám Gabi vezet, én stresszelek.

A szállásunk egy lakónegyedben van, ahol szerencsére van egy csomó étterem és bolt, ugyh találunk egy helyi kajáldát, ahol isteni csirkét és falafelt kaptunk, zöldséggel, humusszal, friss mangó meg narancslével.

A hotel egy magyar 4 csillagosnak felel meg, mínusz az iszonyat erős parfüm szag, ami légyírtóval keverve olyan erős, hogy folyt a könnyem. A liftre ki van írva: Dear Guest In the event of fire (God forbid) use the stairs to get out. Tűz esetén (Isten ments) használd a lépcsőt a kijutáshoz. Sírtam ettől is...

 2. nap

Reggel addig tervezgettük hova induljunk, amíg majdnem dél volt mire útnak eredtünk. Így világosban megjött a fíling hol is vagyunk - 32 fok, por vihar, homokos utcák, sok sávos, széles utak, többnyire egy szintes házak majd modern felhőkarcolós negyedek, az utcán varjak és fehér hálóinges pasik, gyorséttermek, bevásárló központok és közlekedési káosz. Kicsit olyan mintha egy amerikai várost átraktak volna egy bazi nagy homokozóba.

A nemzeti múzeum ingyenes és nem sajnálták az alapterületet. Van viszont angol felírat és az univerzum keletkezésétől az iszlámig minden, még szökőkutas kert is.. Egy látogatást mindenképp megért.

Következő kihívás a Kingdom Tower megközelítése volt, úgyh hogy vadonatúj Yaris (2000 km van benne, még új autó szaga van) minden eleme épp maradjon. Végül kisebb bénázással letaláltunk a parkolóházba és lett hely is. A torony alsó pár szintje klasszik luxus bevásárló központ, csak az átlagosnál nagyobb területtel (57.000 nm) és magasabb árakkal. De van minden még Victoria Secret is, külön molett kirakattal. Megtaláltuk az etető helyen a libanoni éttermet ugyh a kibbeh hiányom némileg csökkent. Utána még beültünk dolgozni meg kávézni.

Ez amúgy a világ 3. legnagyobb lyukas épülete 302 méter magas és 99 emelet. Van Sky Bridge, de ide csak Gabi ment fel, mert én a WTC óta babonából nem járok fel a felhőkarcolókra.

Mire ide jutottunk sajnos besötétedett ugyh ugyan megpróbáltunk a diplomata negyedben sétálni egyet, de hiába küzdöttük el magunkat oda a csúcsforgalomban gyakorlatilag rendőrségileg le volt zárva az egész. Így aztán hazakavartunk (városon belül is simán egy ilyen kör 20-30 km…), megvártuk amíg a közértünk imádkozik és bevásároltunk meleg pitát meg padlizsánkrémet vacsorára.

3. nap

Korai kezdéssel kiautókáztunk Diriyah-ba, itt van a világörökség At-Turaif amit a 15. században alapítottak, és az Arab-félszigetre jellemző najdi építészeti stílusban épült. Ez volt a szaúdi királyi család eredeti otthona és az ország első fővárosa 1727-től az oszmánok érkezéséig.

Az amúgy lerombolt és elhagyatott épületek kapcsán 20 éve kitalálták, hogy nemzetközi turisztikai célponttá fejlesztik. Nem végeztek félmunkát, amit megcsináltak azt alaposan tették.

Először is jegyet (elméletben 50 SAR) kell venni és/vagy a Bujairi Terrace valamelyik éttermébe/kávézójába helyet foglalni. A jegyet le lehet fogyasztani. Ez úgy néz ki, hogy van egy hatalmas terasz, sok vendéglátóipari egységgel, ami a világörökségre néz. De egy sincs nyitva. Így mivel a jegy árát nem lehet leenni, 0 SAR-t fizettem a jegyért, de a QR kellett a belépéshez. A parkolás viszont 30 SAR 3 órára.

A hely látnivalói leginkább helyreállított épületek, pár rom, paloták, fürdőház, mecset, múzeumok.

A látogatásunk nem nélkülözte a szürreális elemeket -  a parkolóban automata segít ha vki nem találja a kocsiját, a zebrán átkeléshez egy külön ember áll ott, aki leállítja a forgalmat (a zebra nem gyakori jelenség itt, mivel senki nem jár gyalog, így valszeg jogosan feltételezik hogy a szaudi sofőr nem ismeri a jelentését), a parkban a törzshöz kötve egy ember karddal faragta a nyomorult pálmafát, a Bujairi teraszon a sergőn oryx, teve és pink sörényű ló, a ló múzeumban a nyerítésen kívül egy arab telivér felülről kiterített műszaki rajza és ingyen palackos hideg víz, majd az angolul jól beszélő guide, aki megkérdezte hogy vagyunk és mikor mondtuk jól csak a kávé hiányzik, mert minden zárva, hozott 2 bögre kávét a személyzeti ellátmányból nekünk, mert rájött tényleg minden zárva van.

Ez után Diriyah-ban becserkésztük a méltán híres Al Baik csirkés gyors éttermet a közelben (ez itt 7,8 km…). Az Al Baik itt legendás, még évtizedekkel ezelőtt a rijádi taxisofőrök "csirkefutásokat" végeztek Dzsiddába, mielőtt a fővárosban az autójuk hátsó ülésén árulták volna az Al Baik csirkét, a zarándokok és a Szaúd-Arábiában dolgozó rokonok meg a repülőjáratok csomagtartóit töltötték meg Al Baik tyúkkal. Mi több tucat helyi melóssal küzdöttünk meg az adagunkért, tényleg finom, de azért nem rendelek DHL-lel itthonra.

Ha valaki szeretné lelógatni a lábát a Világ Szélén akkor terepjáróra lesz szüksége, mi ezt ügyesen lefoglaltuk és megtaláltuk a Dunkin Donuts is ahol felszedtek minket. A Jebel Fihrayn vagy Edge of the World (A világ széle) egy kb 1 100 méter magas szikla, amely Rijádtól mintegy 120 km-re fekszik a 800 km hosszú Tuwaik-hegység végén. Tényleg durva az off road szakasz, a végén köves kiszáradt vízmosásokon kell átvergődni a sivatagban.

A Világ Széle elképesztő, csipkézett függőleges, a lemenő napban aranyló sziklák, alatta a végtelenbe vesző kősivatag, a száraz medrekben néha pár fával, és a felhők mögül az egészet szürreálisra színűre festi a lemenő nap. A hely nem csak misztikus de szelfi balesetekhez is ideális, a jobb helyekért kemény tülekedés volt a 2 tucat turista között.  Közben a helyiek a terepjárók között kuktában csirkét főztek, amit a földön ülve már sötétben ettünk meg miközben páran zenére táncoltak és esett az eső..

4. nap

Újabb világörökség, amit kinéztem otthon az Al-Ahsa Oasis, ez „útba esik” Dammam felé. Valójában egy 150 km-es kitérő, de itt az nem távolság.

Az út végig autópálya csak az változott, hogy 4 vagy 2 sávon előzgettek a szaúdiak. Traffipaxok minden pár km után, de őket ez kevésbé zavarta. Láttunk csomó hatalmas víztárolót, csöveket a sivatagban és ipar telepeket, aztán volt teve veszély tábla és végre tevék is, közben átszeltük az Jemenből meg Ománból már ismerős Empty Quarter csücskét (Rab-el-Háli, vagy Üres Negyed, ami a világ legnagyobb homok sivataga), voltak szép homok dűnék, tele tankoltuk a kocsit 5000 Ft-ért, de a legizgalmasabb az autópályán sétálgató pár teve volt.. és mindez 310 km-en elosztva.

Az Al-Ahsa 2,5 millió datolyapálmával a világ legnagyobb oázisa. A Perzsa-öböltől 60 kilométerre van a szárazföld belsejében és a pálmákon kívül 4 várost és 22 falut tartalmaz. Mindig is lakott volt a neolitikumtól napjainkig a víz miatt - ez itt elég fontos mert normálisan nyáron 50 fok van - fennmaradtak erődök, mecsetek, kutak, csatornák, kertek.

Elméletben tizenkét különböző helyszín adja ki a világörökséget, ezek közül mentünk az Al Hofuf városában található Jabal Al-Qarah hegyhez. A hegy rengeteg hasadékkal elválasztott sziklaoszlop, és van, ahol ez természetes barlangokat hoz létre. A kövek közötti sikátorokat leburkolták és van világítás, de szerencsére a kőoszlopok eredetiek. A jegyért cserébe magyar nyelvű iszlám könyvet és ajándékokat is kapunk, és természetesen vettünk datolyát meg ebédet.

A Qaisariah Souq is régi, de persze ez is teljesen felújított és mindent is lehet kapni, bár pénteken csak később indul az élet, most főleg a ruhások voltak nyitva.

Randomszerűen megpróbáltunk még egy dolgot megnézni a 12-ből, egy Al-'Oyun nevű falut. Erről konkrétan sehol semmi infot nem találtunk, de gondoltuk majd a Wise meg a Google. Nos nem jött be, mert egyáltalán nem lehetett megtalálni, végül egy kátyús ipari úton megfordultunk, mert tengelytörésre valszeg nincs biztosításunk.

A maradék 150 km-re jutott egy sokkoló méretű cementgyár, naplemente és tömeges jelenlét az autópályán. Gabi hősiesen levezette az 500 km-t ugyh ő választott éttermet a vacsorához, japán curryt ettünk.

 

 

 

Szólj hozzá!

Angola 4. rész

2023/06/07. - írta: Valis&Co.

10. nap

Hát a főváros nem lett szebb míg távol voltunk.. de a szállodánk új, a csapat sem ment a Ritz Capitalba, megelőzendő a problémákat átfoglaltak minket egy Brishotel nevű helyre. Hááát 25 éve menő lehetett most már rendesen lepukkant. Szobánk városi kilátása azt jelenti, egy domboldalnyi szemétre néz. Szemben helyi utcai bár, techno zenével, ahonnan függöny híján egyenesen a fürdőszobánkba látni. A vacsorára az 50 tételes étlapból 3 volt kapható, arra is másfél órát vártunk, és utána pálinkát ittam biztos, ami biztos.

Reggel városnézés, sajnos nyitva volt a Neto emlékmű, ami egy magas obeliszk szerű cucc egy üres parkban. A baj akkor kezdődött, amikor kiderült be lehet menni, kb. mint a Leninnél egy látogatás mínusz az őrségváltás. Egy hatalmas márvány épület, több emelet az életének szentelve, a ruháin, bútorain, versein és kitüntetésein keresztül a barátokkal fotókig. Itt több ismerőst is felfedeztünk Castro, Che Guevara, Honecker stb személyében, bár Kádár János hiányzott.  Neto amúgy a gyarmatosítók ellen nyomult, orvos és író, meg Angola első elnöke volt, nem sokáig, mert közben hasnyálmirigy rákja lett. A koporsója egy kerek teremben van, körben művirág koszorúkkal, tilos fotózni, de azt hiszem én fogok tudni élni a képek nélkül. Egyébként a táblákon láttam külön szarkofág ügyosztály is van, az nem derült ki, hogy mit intéznek, lehet a koszorúk tisztítását. Szóval Netonak itt komoly személyi kultusza van, de ha rajtam múlik ezzel nem töltök 2 – 2,5 órát.

Az utcáról megnéztük a parlament kupoláját (színben mályva vagy valahol a rózsaszín és bordó között), a nemzeti bankot (szintén), meg az ismeretlen katona emlékművét. Innen elsétáltunk egy templomig, láttunk szuper grafitiket egy kis utcában, ahol Gabi vett nekünk sült banánt. Az antropológiai múzeum nagyon jó, tele szuper maszkokkal. És végre lehetett fotózni, meg volt QR kód infoval. Utána a katonai múzeumként működő Fortaleza erődbe nyomultunk, én főleg a kilátással körbe, az öldöklős fotók és fegyverek nem kötnek le.

Ebéd a múltkori helyen, ahova Slovio vitt, a halsütők utcájában, de most kipróbáltuk a szomszédban a grill kagylót is. Isteni. A kagyló fel a grillre, mikor kinyílik akkor beleönt hagymás citromos fűszeres cucc és azzal tovább grillez – kvázi így saját héjában fő. 5 db kagyló 600 Ft.  Akkora halat kaptam 6000 kwanzáért (~3500 Ft) hogy ugy sem tudtam megenni, hogy semmi köretet nem ettem mellé. Az egyetlen baj hogy 2 óra egy ebéd..  és közben kitört a káosz ki hova és hogyan, mert a csapat egy része megy hajótemetőt nézni, mi meg shoppingolni indulnánk a kézműves piacra, de ezt leszervezni nem könnyű. Végül az újabb helyi guide Alex oldja meg, szerez sofőr, autó, egy dagi ír útitárs még csatlakozik.

A piacon a „régi” maszk szekcióban elszórakoztattuk magunkat amíg válogattunk, alkudoztunk, végül mindenki elégedett. A hotel zajosabb, mint valaha, de szereztünk sört meg teát, enni már nem bírtunk.

11. nap

Indulás reggel 6. Mi ott voltunk, az autó sehol. Várakozva legalább meleg vizet szereztünk kávénak. 1,5 óra múlva az autó megjött, de nem a nagyobb mikrobusz, hanem a kicsi, amiben még csomagok nélkül is alig fértünk el. Erre mondjuk nagyobb összegekben tudtam volna fogadni, hogy sem a beígért nagyobb busz nem lesz, sem nem indulunk időben.

Pedig a táv laza 400 km  - a Kalandula vízesésig 8 óra az út. A főváros 100 km körzetében inkább az ipari létesítmények vannak az útmentén, itt még vállalható az aszfalt (thanks to Kína), utána komoly esőerdők az úton meg hatalmas kátyúk, aztán inkább szavannás bokros a táj, de a kátyúk maradtak. Közben megnézünk néhány benzinkutat (mindegyiken vannak csirkék ez itt tartozék), egy bush meatként árult döglött majmot :-( és egy szétesett botanikus kertet. Ez utóbbiban főleg bambusz erdő volt meg gyönyörű lepkék, a többi növényt túl nőtte a gaz.

A vízesés elég lenyűgöző, 105 méter magas és 400 m széles, de Afrikában azért van még pár ilyen.. Van benne víz, ha nem is annyi, mint esős évszakban. A nap még pont sütött, hogy legyen szivárvány is. A helyiek vasárnap lévén nagyobb létszámban pancsoltak a Lucala folyóban, buliztak, szólt a zene, fogytak a sörök. A kilátó pont mellett le lehet mászni a vízesés aljába, de szuper csúszós sár meg szikla, sajnos az én térdeim a 8 órányi buszozás nélkül sem alkalmasak erre, de így beszorítva hogy órákig nem is tudtam őket kinyújtani végképp gáz volt.  A többiek közül páran lementek, van akinek nem kellett volna, iszonyat lassan járta meg. Utána meg órákig vitatkoztak a segítő helyiekkel. hogy mennyiért is segítettek, az ilyesmiben érdemes megállapodni előre. Még sose láttam olyan wc-t amiből hiányzik az ajtó, nincs víz, wc papír, de random ember pénzt kér érte, hát nem kapott.

Sajnos a reggeli 1,5 óra késés és az, hogy az aljára lemenés nem 20-30 perc hanem újabb 1,5 óra volt azt jelentette, hogy nem maradt idő megnézni a vízesést a másik oldalról. A város Melanzs (Malanje) ahol alszunk további 95 km volt, ami 1,5 óra, jó része sötétben, de van eper hold hozzá. Malanje volt rabszolga kereskedős központ, gyapot és kávé termesztésről híres és rendes lerombolta a polgárháború.

Ezt a szállodánkat is jobbra cserélték a hotels.com miatt, modern, jellegtelen, és egy pici szobát kaptunk, ugyh elkértük Robét is – az meg egy tágas nagy ággyal, ha azt adták volna elsőre nem is lett volna szükség még egyre TIA

A holnapi indulásról volt egy kis vita, mert ugye este 10 kor indulunk haza, ahhoz egy afrikai reptéren 3 órával előbb kell kint lenni. De a napi táv még több mint 500 km, gugli szerint megállás és defekt nélkül is több mint 7 óra nettó vezetés. A dagi ír csaj szerint ráérünk indulni, ő szeretne reggelizni (meg bepakolni a kaját, mindenhol egy zsák szendvicset csinál, Namibe-ben nem maradt semmi nekünk mert elcsomagolta)

Elméletben 6 kor indulunk..

12. nap

Gyakorlatban fél 7-kor sikerül, a helyiek késnek. Megint. De ez jó alkalom a dagi ír csajnak, hogy beosonjon a még zárva tartó étterembe süteményt lopni. Súlyosan kaja és édesség függő…

A vízesést a folyó túl oldaláról egy már nem igazán működő hotel kertjéből lehet megnézni, a látvány klassz, de így túl sok idő ment el vele. Vagy tegnap kellett volna megnézni vagy el kellett volna engedni, konkrétan két óra alatt értünk oda Malanje-ból, nagyon szar az út, de sajnos a sofőrünk is egy városi koca taxis, szarul vezet, ordítva beszélget a helyi guide-dal és ha meglátja az elnök óriás plakátját az út mellett tisztelegve köszön neki.

A Pedras Negras azaz fekete sziklák Pungo Andongonál viszont nagyon látványosak, a lapos szavannás tájban úgy néztek ki, mint szétszórt hatalmas kavicsok. Sok millió éves kődarabok, némelyik akár 200 m magas, fura formákkal. Felmászni is fel lehetett volna, de ugye a tegnap bebukott idő ma hiányzik ehhez, ugyh 20 percet tudtunk csak sétálni a kövek között. Megnéztünk még a híres Njinga Ana de Sousa Mbande állítólagos lábnyomát a sziklában, ő Ndongo meg aztán Manambe királynője volt (1624-1663-ig több körben) és sokat küzdött a portugálokkal. Amúgy a ndongo uralkodó neve a Ngola (en-gola), erről lett Angolára nevezve az ország a portugálok által.

Innentől aztán irány a reptér, még 324 km, csak egy Shoprite-os snack vásárlás (legalább vettünk a kedvenc sárkánygyümölcsből meg avokádóból, legyen mit hazacipelni) és egy gyors tankolás fért bele. Ha defekt vagy más gond van, akkor nem érjük el a gépet.

A reptéren még egy utolsó sörre volt idő, meg átöltözni a 12 órás buszozás után.

13. nap

Szerencsére a gépen kb. 1/3 utas volt, így mindenkinek jutott legalább 2-3 szék hogy tudjon aludni. 8,5 óra Frankfurt, a vacsora és reggeli között kb aludtam, de a minősége azért nem volt az igazi, ugyh zombi üzemmódban szálltam le, majd át a budapestire. Jutalomból viszont egy baba buldoggal jöttek értem.

ANGOLA általában:  

A területe 13 x Magyarország, kb. 35 millió lakossal és 1650 km óceán parttal, a főváros Luanda.

Angola már a paleolitikum óta lakott, de a sok törzs miatt nemzetállam csak a portugál gyarmatosítás alatt lett. A 16. században alapított tengerparti településekkel jöttek a portugálok és tőlük csak későn, 1975-ben szabadultak meg. Akkor rögtön a szocialista útra tértek, majd kezdődött a 2002-ig tartó polgárháború az addig a függetlenségért együtt harcoló pártok között. Egy részről a Szovjetunió és Kuba által támogatott MPLA, szemben az USA, Dél Afrika által támogatott UNITA és a Zaire által nyomatott FNLA, bár ez utóbbi elég hamar kiesett. Vége az egésznek akkor lett amikor az UNITA vezetője Savimbi meghalta magát a harcokban. A hírhedten korrupt és jól meggazdagodott 38 évig hatalmon levő Dos Santos elnök után 2017 óta João Lourenço kormányoz és elméletben harcol a korrupció ellen... (kis se merem számolni hány évünk van még hátra O1G, NER és társai)

Angola hatalmas ásványkincs (értsd gyémánt) és kőolajkészletekkel rendelkezik, és gazdasága gyorsan fejlődik, de ebből kevés embernek van pénze, a legtöbben alacsony színvonalon élnek, víz, áram nélküli sártégla házban falun vagy a városi nyomornegyedek bádog tetős viskóiban. Sok törzs pedig még az évezredes hagyományok szerint éldegél, civilizációs ártalmak nélkül.

Bár úgy tűnik az e-visa bevezetéssel szeretnének az országban több turistát látni, de ehhez más feltételeknek is teljesülni kellene. Utazós szempontból nekem nem a legérdekesebb afrikai ország, de legalább elég drága, a látnivalók inkább közepesek és nagy távolságokat kell letolni hozzá. Ez alól az etnikai csoportok, törzsek kivételek viszont az odajutás leszervezése iszonyat nehézkes és drága. Ennek ellenére örülök, hogy ha némi kompromisszummal is, de végre sikerült ide egy túrát összehozni.

Szólj hozzá!

Angola 3. rész

2023/06/03. - írta: Valis&Co.

7. nap

Reggel összepakoltuk magunkat és irány Namibe városa délen, az Óceán parton. Ehhez a híres, a 70-es években épült úton kellett átkelni a Serra da Leba hágón. Itt kb. 1000 métert teker le az út végig hajtűkanyarokkal, körben több száz méteres sziklafalakkal. Szerencsére ki lehet állni és egy kilátópontról az egészet lefotózni, csak szólok a legjobb szelfie helyeknél van tülekedés. Hihetetlen látványos az egész, van még vízesés és színes gyíkok is, ha a kacskaringozó út nem lenne elég.

Innen aztán leereszkedtünk a szerpentinen a platóra, az út mellett mindenféle árusok, a faragott fa cucctól az eperig mindennel. Ezen a részen hűvösebb az idő, éjszaka mínuszok is előfordulnak, viszont a klíma kedvez a gyümölcsöknek ugyh Lubango és környéke híres az eperről, almáról.

Megállni egy helyi piacon álltunk meg, ahol egy újabb etnikummal a Mucubal-okkal találkoztunk. A piac itt is az afrikai kivitel, van minden a faszenes zsákoktól a narancson át az ebédig. A mucubal asszonyok kis üvegekben haj olajat próbálnak eladni.

A mucubalok a herero etnikumhoz tartoznak és főleg marhákkal foglalkoznak, matrilineárisak és kb. 70.000 lehetnek. A matrilineáris öröklés itt is azt jelenti hogy a nővére/húga gyerekei örökölnek, azzal a logikával hogy a saját gyerekeinél csak az anya biztos, de a nővére/húga tuti az ő genetikája, tehát a gyerekeik is.  Egy pasinak annyi felesége van ahányat el tud tartani. A lányok felső fogait kiélezik, az alsó fogakat pedig eltávolítják, hogy ez az átalakítás miért szükséges..?. A melleik körül fehér zsinórt viselnek, teljesen leszorítva azt, ez állítólag a helyi melltartó. Van még egy csomó fém bokalánc, karperec és eredetileg  egy keretes fejdíszt, bár akiket láttunk azokon  inkább csak kendő volt.. Híresen sokat tudnak egy nap gyalogolni, belefér akár az 50-80 km is, ha piacra vagy vízért mennek. Fotózni őket se könnyű, de azért talán lesz pár használható kép (már ha az ember nem szeretne pénzért beállított képet).

A táj fokozatosan megy át sivatagosba, eleinte még bokros, aztán inkább szavanna, végül Namibe-hez közel már homok, kő sivatag.

Namibe-nek van valami vidéki kisvárosi jellege a pálmafás, színes házas Marginal fő utca ellenére, itt is van pár szép art deco épület, meglepően jó állapotban. Az óceán parton homok bícs, nagy kikötő. Többszöri próbálkozásra találtunk nyitva tartó éttermet ahol hely is van, mondjuk a kiszolgálás itt is African time, így asszem a vacsora a késői ebéd miatt kimarad. Viszont finom marhahúsit kaptam gombával a többiek meg grill halat. A szállásunk egy pink hotel lánc tornyos épülete, ahova még visszasétáltunk vállalható fényben fotózva a házakat.

8. nap

Amikor a TIA (This Is Africa) találkozik az olcsóbb túracég kevéssé alkalmas helyi guide-jával és a béna bolgár túravezetővel.

Indulás elméletileg reggel 9, az autók megjönnek fél10, felesleges bevásárló kör a Shoprite-ban mert Márta nem tudja eldönteni lesz-e ebéd az oázisban, de gyakorlatilag mindenkinél volt víz és snack ugyh ez tök felesleges újabb 30 perc, majd újabb félóra tankolás, valójában így 10.30 volt mire elindultunk homokozni.

Namibe-től délre már a namib sivatag van, Tombua-ig gyakorlatilag 93 km szép egyenes aszfalt, amit néha befújt a szél homokkal, jobbra az óceán nagy hullámokkal, érdekes homokkő sziklák, később homok dűnék, velvícsiák. Az út mentén romos egyen házak kéménnyel azoknak, akik anno még nem 4x4 nyomták itt.  A városban megállunk kiengedni a levegőt a gumikból, aztán irány a sivatagi off road a Iona Nemzeti Park bejáratáig. A nemzeti parkban állítólag régen leopárd meg sivatagi elefánt, orrszarvú és sokféle antilop is volt, de háború alatt ezekből is vacsora lett. A jegyszedőknek így is saját, nem félős sakáluk van, aki odajár inni meg az árnyékban hűsölni. Itt találkoztunk fényes fekete Land Cruiseres csapattal, akik a jegyszedő bódé mellett fehérneműs fotókat csináltak magukról, komoly Only Fans oldaluk lehet.

A homok dűnéknél azért volt egy kis izgalom mert a Hilux beásta magát, némi homok lapátolás után a másikkal kihúzták. Mondjuk a sofőrök elég sokat bénáztak, sok visszatolatás mert lendület nélkül próbálták a dűnéket venni, csak nem ment. Mi közben sakál nyomokat követtünk meg homokot néztünk. Ezt még egyszer másol is csak nagyobb dűnéket, aztán vissza tekertünk az óceán partra és ott nyomtuk tovább. Találtunk egy horgász tábort, nagy hullámokat meg a parton egy homok alá betemetett halászhajót. Itt szedtem pár szépiát Gergő teknőseinek, de félek mire ezekkel hazaérek már por lesz belőle.

Ezek után vissza a városba – ebédelni. Rossz döntés mert már majdnem 4 óra van, mire kaját kapunk negyed 6. Akár hogy sietünk innentől a következő látnivaló bukta mert 6-kor sötét van. Végül kisebb balhé után rávesszük őket, hogy holnap jöjjünk vissza az Arco oázishoz, amire így nem jutott idő. Sajnos nem miattunk csúsztunk reggel 1,5 órát – egy profi cégnél az autó nem késik fél órát, meg van tankolva, a helyi vezető tudja hogy lesz-e és hol ebéd és vki manageli menet közben az időt…

Végül a hotel lobbiban megnyitottuk a bárt, azaz mindenki lehozta ami piája van és egy kicsit lazított a csapat. Kolonics Karcsi borpárlat még mindig jó...

9. nap

A tegnapi hisztinek köszönhetően reggel 8-kor indulás. Mármint mi ott voltunk a sofőrök nyilván csak 8.30.

Vissza ugyan azon az úton Namíbia felé délnek, aztán balra be. Az Arco oázis 3 hatalmas, de sekély tó mentén van a sivatagban, amiket a Curoca folyó torkolata alakít ki kb. 20 km az óceántól. A tónak állítólag csodálatos színe van. Ha van benne víz. Nem volt és elvileg most van vége az esős évszaknak. Voltak viszont pálmafák, és mindenféle sziklás, barlangos homokkő sziklák amiket a víz, szél formázott. Végig sétáltunk az oázis egy részén, egészen a két nagy szikla boltívig.

Újabb pár kiló por után egy brutál holdbéli kanyonhoz értünk, vörös homokkő sziklák, a felső réteg sárga, mindenféle formák, magányos sziklák, boltív. Tényleg elképesztő volt a hely, ezt azért nagy kár lett volna kihagyni. Filmeket is forgatnak itt, és ezen a pontos megvilágosodtam mikor az Only Fans csapat megint szembejött, valszeg vmi valóságshowból szöktek ki.

Vissza Namibe felé még megálltunk megnézni a velvícsiákat, itt rengeteg van és sokkal nagyobbak, mint amiket Namíbiában láttam. Némelyik 2-2,5 méter átmérőjű, mivel lassan nő ezek simán több száz, ha nem ezerévesek, és csak itt a Namib sivatagban lehet velük találkozni.

Még van 1 óránk várost nézni Namibe-ben ezt sajnos egy béna helyi múzeummal és egy kerek betonszörny mozival töltöttük, nem az art deco épületekkel. A helyi kikötőben legalább pár halárust meg a halászhajót találtunk.

Ebéd 10 perc a Shoprite-ban aztán reptér. Az újnak tűnő helyi repteret is Gagarinról Welwitschia mirabilis-ra keresztelték mert Gagarin már nem trendi és hátha így tovább tart. Alig van forgalom a reptéren, de akkurátusan minden biztonsági ellenőrzésen áttoltak minket meg a cuccot, hogy aztán az utolsó ember vegye észre hogy Gabinak Rob beszállókártyáját nyomtatták ki. Úgy h egyébként reggel becsekkoltam magunkat… TIA.

Bár iszonyat szél volt és 3 elnök miatt késve érkezett propelleres bokorugróval mentünk, sima út volt. A legnagyobb izgalom hogy mi lehet a sok színes fagyasztó ládában amit csomagként feladtak? Több ötlet után a tanyasi halban maradtunk. Biztos jobb íze van, ugyanúgy mint a vidéki csirkének is, ezért hoznak a városi rokonoknak.

Szólj hozzá!

Angola 2. rész

2023/05/31. - írta: Valis&Co.

4. nap

Reggeli közben jött Slovio és kiderült, a csapatból a bolgár túravezető és egy kínai, aki Dániában él már vele van, ugyh csatlakoztak hozzánk és elmentünk a Benefica kézműves piacra.

Többször elautóztunk mellette (18 km Luandától), de mindig olyan későn h zárva volt. Sok árus van, de nagyon visszafogottan nyomultak. Kicsit szomorúan láttam, hogy csak új, fényesre csiszolt faragott fa cuccok vannak, de végén szerencsére megtaláltam az „antik”(azaz poros) maszkokat. Ezek a maszkok sem autentikusak (értsd nem használták őket törzsi szertartások alatt, olyat nagyon ritkán lehet venni pl DRC Kongó, Mali), de azokhoz hasonló darabok amik legalább kézzel készülnek és nem egy gyárban. Több száz feküdt a földön, ezek között már volt pár jó darab. A pasi tök jól beszélt angolul és egész jól elmondta melyik mi – könnyű volt ellenőrizni a kongói pende cuccoknál, mert azokat én is tudom. Még mini Gitenga is volt (raffia maszk, ami a felkelő napot szimbolizálja és a szent erdőben védi a fiúkat a férfivá avatás alatt) meg rafia abroszok.

Mindig megfogadom hogy nem cipelek haza semmit, aztán persze el szoktam csábulni ha látok vmi nagy klasszat, de mivel úgyis visszajövünk még Luandába csak pár fa karkötőre alkudoztam.

A faragott cuccos rész mellett két pasi játszott söröskupakokkal, az ölükben tartott táblán, úgy koncentrálva mintha az életük múlna rajta. Úgy láttam a kék kupaknak megy jobban, de kivártam a végét. Ő nyert, a másik nagy nehezen megvált az aprópénztől, amiben fogadtak, közben nagy nevetés, imádom az ilyeneket.

Aztán a szokásos pszichedelikus élmény a vaxolt nagyon színes anyagokkal. A festményes rész nem túl érdekes, de a fonott kosaras szekcióban szép szizál kosarak, tálak vannak és ott helyben készítik a nénik.

A piac mellett van a rabszolga múzeum, szemben a Mussulo szigetek, ez az egyik hely ahonnan át lehet úszni, mennek csónakok. Ez egy nagy 35 km hosszú homok sziget, amit az áramlat összehordott. Kedvenc hétvégi pihenőhely a helyieknek expatoknak resortokkal, villákkal, de állítólag már elég túl épített és szemetes, plusz hétvége lévén tuti tömeg van, úgyh erről lebeszéltem magunkat.

A 17. századi Capela da Casa Grande nevű óceán parti villában van a múzeum, ami egy hírhedt rabszolgakereskedőé volt, innen hajózták a szerencsétleneket Braziliába, Amerikába. Végül itt 1858 ban lett vége a rabszolgaságnak, addig állítólag ~5 millió embert vittek el Angola és a Kongók területéről. A múzeumban sajnos felíratok csak portugálul, viszont a kevés tárgy, ami kint van érdekes pl hajó modellek amikkel nyomultak.

Ebédelni Slovio egy hihetetlen helyre - Bela Mar case da peixe - vitt minket. Abszolút helyi, de volt pár expat is, parkolni lehetetlen, de közben lemossák a kocsidat, szebbnél szebb halak jégen, ki kell választani mit enne az ember, műanyagszékes asztalok és DJ, de víz nincs hogy az ember kezet mosson. Nem tudom hány száz kg halat adnak el, de hatalmas volt a hely és folyamatosan özönlöttek az emberek.

Én piros színű halat választottam, ránézésre sügér (garoupa) és a mufete nevű helyi ételt csinálták belőle – hal grillezve, mellé ecetes hagyma, pálmaolajos szószban bab, édesburgonya, ipari banán és farofa, ami pirított kasszava granulátum. Tegnap is ezt ettük csak a hal folyóból volt, nem tengerből. Kaptunk mellé helyi sört, iszonyat jó ebéd fejenként 10 $. Visszafelé megcsodáltuk a többi helyet, az egész utcában halakat sütnek, tintahalat, kagylót grilleznek.

Rövid szieszta után irány a belföldi terminál, na itt megkaptuk az TIA fílinget- tolakodás, érthetetlen sorok, diadémos néni, aki ordítva rendet rak, végül csak becsekkoltunk, és bejutottunk. Itt aztán van kellemes meglepetés, mert Oddbjörn akit imádok, is útitárs, ő a norvég fiú aki Dániában él és Sierra Leone/Libéria utat nyomtuk együtt, a felét egy szobában lakva. Nagy ölelkezés közben örültünk egymásnak. Az orosz nőt, aki Angliában él is ismerem, vele Csádban találkoztam, de ott a másik helyi guide-dal Andreával utazott.

A helyzet az, hogy a hozzám hasonló Afrika függő utazó még nemzetközileg is csak korlátozott számban áll rendelkezésre, ez nem azt jelenti hogy mindenkit ismerek, de zűrösebb országokban könnyű ismerőssel összefutni.

Persze a késett a gép és beszállás is közelebb állt a pankrációhoz, mint a kulturált sorban álláshoz, de végül csak elindulunk. Este 9 után szálltunk le Lubangoban, egy darabban, aztán bár belföldi járat útlevél ellenőrzés (percekig forgatták ketten az Útlevelet és próbáltak rájönni ez mi) és csomag összeszedés után még ültünk a buszban és vártuk a nem tudni mit. A hotel szép, de egy teljes focista kongresszust csekkoltak be előttünk úgyh szobánk csak 10 után lett.

5. nap

Meglepően jó 4 (afrikai)* hotelben lakunk, szuper reggelivel - minden szuper, ami több mint az omlett száraz bagettel és ihatatlan afrikai nescafe-val, de ez tényleg az, bár a teljes foci kongresszussal kell megküzdeni érte.

Itt sokkal kellemesebb az idő és szmog sincs – 1860 méter magasan van a város egy platón. Lubangot búr telepesek alapították, akik megléptek Dél-Afrikából még a XIX sz végén, aztán jöttek Portugálok Madeira szigetéről és szerencsére a polgárháború legrosszabb részét is megúszták, így mostanra lett egy kellemes afrikai város tele modernista meg art deco épületekkel, tiszta rendezett zöld parkokkal. Az emberek és a hangulat is sokkal relaxáltabb mint a fővárosban. Eddig kevés afrikai városra mondtam, hogy jó hely, de ez határozottan az.

Kb. egy nap alatt ki lehet maxolni minden fontos látnivalót, voltunk a vasútállomáson, de be nem mehettünk mert a főnök elcsavargott, az első telepesek alapítós templománál, ahol egy nagy adag iskolással buliztunk, modern templomban misén, a főtéren ahol a helyi kormányzat van meg a párt (MPLA) iroda és az első elnök feje egy medence közepén. Van szuper kis múzeum, nagyon szép tárgyakkal, de fotózni tilos, pedig itt lehetne mert valami csoda folytán takarítják a vitrinek üvegeit. Voltak érdekes zeneszerszámok, szép maszkok, nyak támasz, fejdísz, amulettek stb. A 2 teljes szertartáson használt rafiaruhás, fétises, maszkos cucc iszonyat jól nézett ki, alapjaiban hasonlított ahhoz, amit DRC Kongóban láttam még használatban törzsi fesztiválon. 

Kimentünk a város környékére is, macskaköves út vezetett holdbéli sziklás tájon, virágzó kaktuszok között a Tunda-Valahoz. A vulkanikus repedések brutál szakadékokat hoztak létre, függőleges 1000 méter lefelé.. Elképesztően néz ki az egész, órákig lehetne meditálni sziklák szélén ülve olyan békés helynek tűnik, de állítólag elég sok embert sétáltattak vagy lőttek bele a hasadékba a polgárháború alatt.

A másik muszáj látni a Krisztus szobor a város felett, ahova még pont naplementére oda is értünk. Fel is lehet mászni, aki közelebb szeretne kerülni Jézushoz. Az egész várost belátni, jó nagy (a környékkel együtt ~ 1 millió ember) és van egy nagy LUBANGO felírat, ha még valaki további képeket szeretne magáról.

6. nap

Angolában 90 különböző etnikai csoport van, ezek közül sokan követik még a régi hagyományos életformát. A dél országrészt megkímélte a 1975-től 2002-ig tartó polgárháború, mert se olaj se gyémánt, az itt élő elszigetelt törzsek élete így a modern időkben sem sokat változott. Ezekhez a törzsekhez egyénileg utazva gyakorlatilag nem lehet eljutni vagy milliók kellenek hozzá. A szervezett utak közül vannak olyan déli túrák ahol 6-7 ilyen törzzsel is lehet találkozni, de ehhez mélyen a zsebbe kell nyúlni (4-5.000 Ł is lehet, ez persze angol nyuggereknek belefér). Így aztán sokáig kerestem, amíg találtam egy kifizethető utat, ahol azért törzseket is látok majd..

Lubangotól csak 30 km-re (ez persze még terepjáróval is bármennyi ideig tart) van Kimbo falu, itt a szokásos heti piacot látogattuk meg, hogy találkozzunk a Muila (más néven Mwela, Mwila) a Huila-fennsíkon élő félnomád törzzsel. A piacon a szokásos fa tákolmányokban árultak a tojástól a són át az erjesztett gabona pálinkáig mindent. A nyüzsgő tömegben vegyesen voltak „városi’ öltözetben és hagyományos törzsi viseletben, félmeztelenül a népek. Megálltunk megkóstolni kalabas tökökben készített növényi italokat, szesszel vagy anélkül, megcsodáltuk hentest ahol egy fára akasztva várták az egész kecske és disznó tetemek a vásárlókat, a csirkét sütő lányokat, árultak mézet is és persze megtaláltam a helyi Dunkin’ Donuts-t, ahol 200 kwanzáért (0,3 $) szokás szerint hatalmas adag frissen sült fánkot vásároltam. Forró volt és finom, a bátrabbak megkóstolták, a maradékot pedig két tündéri Muila gyerek anyukájának adtam, aki mosolyogva köszönte meg.

A Muilak bantu származékok, mezőgazdaságból, állatokból tartják fenn magukat, de méhészkednek is. A Muila nők híresek a sárral bevont rasztafrizurájukról (nontombi), és sárból és gyöngyökből készült nyakláncukról. A hajukra színes pasztát tesznek, ezt az oncula nevű vörös kőből olajjal, vajjal, fakéreggel és gyógynövényekkel és tehénszarral csinálják. Ebbe további díszítésnek kagylókat, gyöngyöket és szárított kajákat tesznek. Van jelentősége annak is, hogy egy nőnek hány nontombija van. A lányoknak négy vagy hat, és a fiatalabbaké piros, az időseké sárga, ha három van azt jelzi, hogy valaki meghalt a családban.

A muilai csajok iszapos, saras nyakláncokat is viselnek, amelyek különböző stílusban készülnek, és mindegyik egy-egy életszakasznak felel meg. A fiatal lányok nehéz, gyöngyökkel kirakott vörös nyakláncot viselnek; az idősebb lányok sárga, földdel borított fonott nyakláncot, úgynevezett vikekát; a házas nők pedig kemény sárba burkolt, egymásra rakott nyakláncokat, úgynevezett vilandát. Ezt soha nem veszik le, és ebben kell aludniuk, ehhez fából nyaktámaszokat használnak. Vannak saját készítésű babáik, rostos kötelekből, rongyokból csinálják.

A fotózást érhető okokból nem szeretik, de sikerült talán pár jobb képet csinálnom diszkréten, meg párat vhogy megbeszélve a hölgyekkel. Aztán Márta a helyi vezető csaj (sajnos az angolja korlátozott és amúgy sem mond túl sokat) intéz egy csoport idősebb és egész fiatal muila-t hogy álljanak be fotózáshoz – ez kb. rosszabb mint nem fotózni, mert láthatóan nem örül az arcuk és amúgy sem szép fotókért pénzt adni… (elvből én még életemben nem fizettem fotóért senkinek, kb olyan mint kolduló gyereknek pénzt adni, hosszútávon csak hátránya van)

Megnéztünk még a környéken 2 családot, ezekhez még egy helyinél is helyibb vezető kellett hogy a bozótban a homokos ösvényeken odataláljunk. Hagyományos faágakból készült szalmatetős házakban élnek, cirok, köles, kukorica és állatok, jellemzően galamb, csirke, kecske, marha. Az egyik helyen csak lányok voltak, kérdeztem hol vannak a pasik, kiderült, hogy az anya elvált, a szingli lányaival él. A másik helyen voltak idősek és gyerekek is, a kunyhók mellett nagy lepárló üzem, gyerekek sörösüvegből készült hajas babával.

Délutánra jutott még egy nem túl izgalmas Huila vízesés, de a hangulatos kertben kellemesen meg lehetett ebédelni, hogy aztán az utolsó csepp maradékot is megegye az a pár gyerek, aki láthatóan arra várt van-e ami a szemétbe menne. A mi reggel vett rántott gyorséttermi csirkénk maradéka és az össze sült krumpli is náluk kötött ki, reménykedtem, hogy nem verekednek rajta össze.

Napnyugtára megint kerestünk egy helyet, ahol jó a kilátás és felmentünk a hegyre a város fölé egy kis kápolnához. Vacsorázni már nem sok kedvem volt, de rávettem magam, jó döntés volt. A hotel mellett rögtön egy másik szálláshoz csatolva van egy helyi „matyó” értsd nádtetős, afrikai szobrokkal, baobab és kukorica terméssel díszített hely. Igen kiváló antilop (oryx, olongo, gunga) steakeket nyomtunk, ami akkor a adag volt hogy ketten nem bírtuk megenni.

 

Szólj hozzá!

Angola 1. rész

2023/05/28. - írta: Valis&Co.

1. nap

Szerettem volna egyszer relax állapotban elindulni.. nem sikerült. Volt minden, jogi esetek, utazás szervezés, meztelen csiga irtás, de már az is minőségi ugrás, hogy a céges meeting/email dömping kimaradt.

A reggel 3-kor indulás szűk 3 óra alvással azért nem esett jól, de elég probléma mentesen ment a brüsszeli átszállás, és az afrikai terminálon, ahogy szokott a tolakodó feketék között megjött a feeling is, megyek vörös földet nézni. Aztán jött a nyomorgás, mert sok hely nincs a Brussels Airlines hosszútávú gépein sem. A járat még ilyen távon is fapados, nincs pokróc, párna, só, bors, tömény ital, csak 4 WC az egész gépre stb. Laza 8 óra a repülési idő Angoláig, de részben legalább aludtam, meg ismerkedtem a mellettem ülő Amerikában élő angolai fiúval (természetesen megadta a telefonszámát), aki Ohio óta repül és kocsikkal dílerkedik.

Alig 20-25 ember szállt le a gépről Luandában (a többi ment tovább DRC Kongó), és rekord gyorsasággal jutottunk be az országba, kb. 10 perc és már csomagokkal vártuk a fuvart. Ehhez azért kellett az is, hogy előre csináltattunk vízumot, ehhez BTW fél órás interjút kellett lenyomni a cuki öltönyös, de angolul alig beszélő konzullal a budapesti követségen (a volt cucialista országoknak van ilyen, mármint követség, cuki konzulban nem vagyok biztos).

Angolába amúgy 2020-ban jöttem volna, benne volt a 26 törölt repjegyemben, szóval pár évig szerveztem. Végül költség hatékonysági okokból részben egyéni, részben csoport túra lesz - a sok kőolaj és gyémánt, viszont kevés turista eredménye, hogy rohadt drága az ország. A fővárosban 100 $ alatt per éjszaka gyakorlatilag nincs szállás, ha mégis találsz lsd később.

Erre az útra Miradonna Gabi csatlakozott be hozzám, és jön Rob, aki egy szintén Afrika mániás amerikai világ utazó, a Covid áldozat Gabon-Egyenlítői Guinea túrára mentem volna vele, és azóta is napi kapcsolatban vagyunk.

Mi előbb érkeztünk pár nappal, hát nem keveset szenvedtem míg ezekre a napokra leszerveztem a programot, szállást, fixert stb, főleg hogy az átlagos email/whatsapp válaszolási idő 3 hét vagy soha.

Szóval gyanúsan gyorsan bejutottunk, jött a fixer által szerzett fuvar, irány SIM kártyát venni. Na innentől indult a komoly lejt menet, mert eddig gyanúsan sima volt minden. A SIM kártya lelőhely egy Európa bármely fővárosában megállná a helyét pláza, de a sorban állás több mint egy óra, jó közben szereztünk ATM-ből helyi kwanzát.

Két hotel is foglaltam, de végül Robbal azt beszéltem, hogy megyünk a túra által használt, szarabb, de olcsóbb hotelbe. A másikat elmondtam. Kár volt.

A szálloda – Ritz Capital – közölte hogy bár lefoglaltam és kifizettem a szobát május 15.én a hotels.com-on és erről van papírom, nem adnak szobát.. Mert a hotel állítólag május 19.én felbontotta a szerződést az összes hotelsbed platformmal. Látják, hogy fizettem, de nem adnak szobát pedig van üres. Na itt elfajultak a dolgok, volt minden manager, random vendégek tolmácsként, kiabálás, nagy főnök, végül a rendőrök és a fixer – de szóba a 4-5 órányi küzdés után sem lett. A hotels.com-nak nincs emergency telefonszáma, emailre nem válaszolnak stb.. Közben titokban fotóztuk az eseményeket, rendőröstől, belső e-mailestől, ahogy kell. Ami durva, megnéztem a hotel szobái még mindig foglalhatók a hotels.com-on, nem vette le a szálloda az időpontokat. TIA

Végül kiderült egy vendég nem érkezett meg az Art House Hotelbe, ahol a fixer Slovio recepciós, úgyh átmenekített minket oda. Lealkudva 90 $ / éjszaka.  Így hajnali 1-re lett ágyunk és kaptunk a túlélés érdekében 2 sört.

Tényleg életmentő lett, hogy az egyéni túrák szervezése közben rábukkantam Sloviora, és Gabi felvette vele a kapcsolatot a reptéri fuvar miatt.. Nem vicces hulla fáradtan, összes cuccal ott állni szállás nélkül egy extrém rossz közbiztonságáról híres afrikai városban éjfélkor.

2. nap

Most fájt, de próbáltam korán kelni és intézni a refund-ot a hotels.com-mal. Itt is csak az működött, mint az airfrancnál, hogy a facebook-on kiposztoltam a befotózott szállodai levelet, a kitakart arcú rendőröket stb. Rögtön jelentkezett Sunshine, a chat bot, hogy miben segíthet.

Kis késéssel, de elindultunk a túrázni a Slovio által szervezett sofőrrel. Luanda bazi nagy és extrém szélsőséges, van minden az üveg iroda paloták, modern toronyházak, 5 csillagos csilli-villi hotelek, elegáns plázák mindez a kőolajnak és a gyémántnak köszönhetően. A skála másik végén brutál bádog nyomornegyedek, a többi meg a tipikus kissé lepukkant afrikai nagyváros kifejezett szocreál beütéssel és fojtogató szmoggal. Útközben Lopez félreállt venni grill kukoricát, de gyors voltam és megszereztem 2 csövet, imádom, ugyh kellett egy újabb adagot szerezni neki.

A hajóroncsos bícs északra van a várostól és a kikötőben elhalálozott nagy hajók temetője. Sok kisebb nagyobb rozsdás roncs van a vízben, de nem olyan látványosak, mint a namíbiai Sceleton Coast-on, itt folyamatosan bontják a helyiek lángvágóval meg amivel tudják, mert nem segítik a halászatot és a vasat el lehet adni. Sétáltunk vagy 2 km fel le a parton közben megnéztük, hogy válogatják a nők a halakat, barátkoztunk a tini lányokkal.

A másik látványosság pont a város túl oldalán és nem is annyira közel egy kilátóhely Miradouro da Luna, ahonnan az óceánt meg vörös erodálódott sziklafalat látni. Kicsit tényleg holdbéli táj, nagy fa fényképkerettel a szelfi függőknek. Olyan dugó volt, hogy mire odaértünk ránk sötétedett, de pár fotó még belefért.

Estére Slovio javasolt éttermet az óceán parton – Malibu, 600 méterre a szállodától. Az Ilha-n lakunk, ami egy 8 km hosszú homok nyúlvány, tele éttermekkel, bárokkal a parton bulizó, sportoló helyiekkel.  Sokat elmond a közbiztonságról, hogy ragaszkodtak hozzá a hogy az ügyeletes recepciós elvigyen kocsival. Az árakról meg az, hogy egy magyar szinten átlagos étteremben szuper sült hal meg a Mateus rozé 40.000 kwanza volt, 24ezer forint. De megérdemeltük.

 3. nap

Hajnalban Rob írt, hogy JFK-ről felszállás után félórával madárral ütköztek, lángolt a hajtómű, vissza kellett fordulniuk New Yorkba. A whatsapp üzenetből arra következtettem, hogy épségben landoltak, de hogy eléri -e a túrát??

Közben folyamatosan azt lestük napok óta van-e Suhajda Szilárdról hír.

Nem volt egyszerű a Kissama nemzeti parkba egy napos túrát leszervezni, 5-6 céggel leveleztem míg lett egy kifizethető, aki válaszolt is. Reggel értünk jöttek és elfurikáztak a 3-4 órára levő parkig. Elkövettem azt a hibát, hogy a sofőr mellé előre ültem – vmi vallási fanatikus lehet, mert végig egyházi rádióműsort, szent énekeket és imákat kellett hallgatnom portugálul. Visszafelé is.

A park látogató központjában régebben aludni is lehetett, mostanra karbantartás hiányában rendesen lepukkant a hely, de még nem helyrehozhatatlanul. A parkban járművet cseréltünk szafarizni egy rozsdás nagy teherautóval lehet.

Angola összes vadállatát megették a polgárháború alatt, ami van, azt a környező országokból telepítették vissza repülővel. A macskák biztos drágák vagy kicsi a raktárkészlet, mert sajnos oroszlánt meg leopárdot nem hoztak. Láttunk zebrákat, gnúkat, antilopokat meg pár madarat, majmot. Elefántot meg zsiráfot nem találtunk pedig van, de hatalmas hosszú kaktuszokat és baobab fákat igen.

Ebédelni a Kwanza folyón mentünk csónakkal egy ponton étterembe a vízen, és meglepő módon halat kaptunk.. de adtak hozzá pálmaolajas babos cuccot, sült ipari banánt meg yam gyökeret. Szuper hangulatos volt a hely, tele helyi családokkal, mellettünk szülinap rózsaszín tortával.

Itt lett térerő és kiderült, hogy Szilárdot nem keresik tovább :-( rettenet szomorúság, annyira jó ember volt. Ő az 5-ik a JUF-os előadói közösségből, akit elveszítettünk 1-2 éven belül.

Rob is írt, hogy törölnie kellett a túrát, mert a TAP b…ott átfoglalni, egy új jegy meg 4000 $ lett volna. Ah ezt is nagyon sajnálom, de legalább jól van. Sok munka van egy ilyen út leszervezésében, most még több lesz amíg a pénzt visszaszerzi TAP, biztosító stb., nem irigylem. (Mondjuk, ha a holnapi belföldi járat leesik velünk, akkor ő lesz a szerencsés, aki lemaradt)

Így megy ez.

Visszafele ezzel a csapattal is megálltunk a miradouronál, de most elkaptuk a naplementét. És összetalálkoztunk Lopezzel a tegnapi sofőrrel és Slovioval.. Az Art House-ba viszont olyan későn értünk hogy nem kaptunk vacsorát, csak egy kis sört, de legalább utol értem magam, jogi esetek, hotels.com, blog írás stb.

 

Szólj hozzá!

Niger 4. rész

2022/10/03. - írta: Valis&Co.

11. nap

Újabb (relatív ezek is 10+) Toyotákra cseréltük az előzőt, ez zöld és kényelmesebb, viszont a sofőr 1 számot játszik végtelenítve és idióta csengő hangon (search for common ground) folyamatosan csörög a telefonja. Ezek már a városhatárig idegesítettek. Hátra volt még 8 óra..

Szerencsére néha megálltunk pl Yamal nevű faluban, ahol elképesztően szép agyag/sár mecsetek vannak. Nem igazán régiek, de a falu házai és a kerek, nádsipkás magtárolók is hasonlóak, az összhatás mint egy mesebeli falucska. A helyi gyerekek és vagy 10 katona kíséretében mászkáltunk, az egyik mecsetbe be is lehetett menni. Ez állítólag díjat is nyert vmi marokkói kortárs természetes építészet kiállításon. Szudáni stílusúnak mondják. Nem az, mert sem a forma sem a kiálló botok nem stimmelnek, de ez is sárból van az tény és szuper jól néznek ki.

Még a szomszéd Syria-ban is megálltunk, a kútnál a lányok még mindig kézzel húzzák a vizet, itt is magtárolók, mecset és rengeteg marha, kecske a víz körül.

Ebéd egy Konnin nevű helyen, ami felejthető. A táj errefelé már vörös föld, köles ültetvények, mogyoró stb. Sok a település, az útszélén a szokásos piac káosz. Az út mondjuk oké, bár kátyúk vannak, lehet haladni. Egy darabig, utána útépítés, gyalult földút vizezve, de így is poros volt meg gödrös. Nagy volt a forgalom, pár kilométerre a nigérai határtól autóztunk amúgy (ez nyilván 2 pick up katonát jelent, és az egyik végig elől ment). A táj meg átváltott homokosba, kevesebb is volt a település.

Aztán megláttuk a vörös hegyeket, és tényleg közel volt már Dogon-Doutchi (dogonducsi) és az ottani szultán meg a palotája. A szultán elcsavargott, a régi palotába nem engedtek be, úgyh sétáltunk a városba. Kézzel lábbal, de beszélgettem 2 kártyázó pasival, a kék fejfedős nyert, egy bácsival, aki varrt és két csajjal, az egyik még a kisbabáját is odaadta. Az egyik helyi guide mondta hogy fel lehet mászni a város melletti vörös homokkő dombra, én nagy örömmel leakadtam a fényképész bandáról (nekem sok amit csinálnak) és Konstatinnal meg a használhatatlan orosz vezetővel felmásztunk. Az odavezető utat nem találta meg a helyi elsőre, volt egy kis bogáncs takarítás, de megérte mert fentről szuper kilátás volt körben a nagyon zöld völgyre és körülötte a vörös hegyekre. Persze utánunk jött pár gyerek meg egy cuki fiatal pár, hogy fotózkodhassanak velünk :-) Imádom hogy ennyire nyitottak és kíváncsiak az emberek itt, és a sok ülés után a mozgás is jól esett.

Egy jobb napokat látott hotelben alszunk, csomó bungaló meg szoba, de látszik, hogy 20 éve volt menő, akkor lehetett jelentősebb turizmus, most csak vegetál. Döglesztő meleg volt, a légkondi meg egy hűtőháznak a becsületére vált volna úgyh lehetett választani tüdőgyulladás vagy izzadás. Ha fel bírtam volna szerelni a szúnyoghálómat ki tudtam volna nyitni az ajtót, de véletlenül se lehetett. Hajnalban mire elaludtam ébresztett egy hatalmas vihar..

12 nap

Dogon-Doutchiban piac nap volt, megsétáltattuk a katonákat a piacon. Brutál méretű tökök voltak, rengeteg színes csili, szárított szöcske meg paradicsom, cukornád nassolni. Ennél is érdekesebb volt a különböző etnikumokat nézegetni – itt már nincsennek nomádok, a többség hausa vagy djarma & songhai, ritkább a kanuri, gurma, toubou. A durva, hogy a szkarifikáció (pengével vagy akáctüskével vékony sebhely után heg) legtöbbször alig látszik és az jelenti a különbséget, hogy 2 csík a szájtól a fülig végig, vagy felénél abbahagy, esetleg száj mellett 4 vonal…

Dosso a következő megálló, itt is van szultán, őt nem látjuk mert nagyon öreg, de végre a palotát megmutatja az unokája. A szultán családfa kapcsán kiderült, hogy 1942-ben diplomázott gyógyszerész,  lehet új karrier tervem lesz. Csak 90 évesen lett szultán.. ezt tetszene, mert addig utazgathatok.

A palota régi fogadó terme jól néz ki, de nem szabad fotózni.. mint egy sátor váza csak rudak helyett vastagabb vakolt cuccból, van harci dob, de el van zárva (gondolom nehogy a buta turista elkezdje a szultánságot háborúba vinni), modernebb fogadó terem fotókkal, meg rém ízléstelen plüss fotelekkel. Ezt lehetett volna fotózni, de minek, aludjon mindenki jól.

A piac itt kevésbé érdekes, az ebéd az lenne, de arra meg több mint egy órát várunk és van ételmérgezés gyanúja.

A mi zöld terepjárónk már délelőtt is szarakodott, na ebéd után menet közben kihal az összes elektromos cucc, klíma leáll, ablak lehúzhatatlan. Jó puhára főttünk Matthew-val, a kocsiban bőven >50 fok volt. Az előttünk menő katonák rájöttek hogy baj van (később kiderült a mi sofőrünk felhívta a 3. kocsi sofőrjét aki tudta a parancsnok számát és rájuk telefonált hogy álljanak meg mert gáz van) és megálltak. A parancsnok (gondolom, mert csak neki volt piros sapkája) rohant hogy mi van..  és valahogy legalább addig sikerült összerakni hogy az ablakot le tudjuk húzni (utána vissza nem lehetett). Ez volt a legnormálisabb katona banda, a parancsnok tudott kicsit angolul, és pl a piacon mikor felfedeztem egy bácsit akin jól látszott a szkarifikáció és lefotóztam (majd persze a másik 5 is csak 10x annyi ideig) szólt hogy adjak neki pénzt, mert idős és szüksége van rá (jellemzően én nem fizetek fotókért). Adtam 500 CFA és nagyon örült az öreg. Szóval a Piros Sapkás jó darab és törődött velem tényleg, de nem szeretnék nigeri őrmester férjet, ugyh ennek a projectnek nem fogtam neki.

Niamey-ba visszaérve óriási dugó, sáros pocsolyás bevezető úton, de Piros Sapkás meg egy másik kiszállt és gyalog csináltak nekünk utat, azt nem vágom, a piros sapka vagy a gépkarabély, de hatásos volt és valahogy átvergődtünk a teljesen beállt kocsisoron.

Szállodában van végre internet, adtam életjelet aztán vacsi a szokott helyen, de itt is 1,5 órát vártunk a kajára, vannak ilyen napok.

13. nap

Ez lesz az elátkozott utazás..

Reggeli után megvártuk hogy David PCR-ja meg legyen, majd elindultunk Niamey városnézésre, vagyis először patikába malária cuccot venni (terápiára Coartem kombo, itt recept nélkül 3500 CFA ~5 €), de még mielőtt beléptünk volna egy nő megtámadott és leöntött vagy félliter energiaital és vmi szar keverékével. Lehet hogy nem engem akart mert egy pasival veszekedett utána, de a lötty 95%-a rajtam, 5% Konstatinon landolt. Hát nem kicsit ragadtam. Lett egy kis kiabálás, hogy minek van a biztonsági őr, ha nem védi meg a vásárlókat.. én csak az sajnáltam a Piros Sapkás nem volt ott, hamar lerendezte volna őket. Persze vissza kellett mennem a hotelbe átöltözni (nem mintha lett volna tiszta ruhám kerestem egy kevésbé koszosat). A leggázabb hogy a David beszólt hogy ez csak víz, mi ..f..nak kell mindenkinek visszamenni (az 5 percre levő) hotelbe. Na itt elszakadt a cérna és elővettem a jobbik modorom…egy nem víz hanem ragad, kettő rajta kívül mások vannak a csapatban. Ritka önző a csávó, folyamatosan ahhoz próbálta igazítani a programot, hogy neki mi jó fotós szempontból, már egy párszor le kellett állítanom. A másik oldalon meg ő az egyetlen, aki tud franciául és rengeteg mindent ő tolmácsolt intézett mert a használhatatlan orosz vezető még angolul is alig tud. Jó kis visszajelzés lesz erről a túráról is a cégnek..

Voltunk a kézműves piacon, semmi érdekes, bár egy teve nyerget szívesen hazavinnék, így hogy átszállással vonatozom Frankfurtból esélytelen. A nagy mecset szép, de nem extra. A múzeum az, és nem pozitív értelemben. Egy állatkerttel van együtt, a múzeum egy 30 nm szoba, szokás szerint olyan poros hogy nem látszik semmi, az állatkertben szerencsétlen nyomorult oroszlánok, hiénák, rókák, csimpánzok olyan körülmények között bezárva, hogy borzalom. 2 oroszlán egy csupasz beton helyen, ami akkora, mint a macskáim futtatója és nekik legalább van benn fa mászóka meg játszós cucc stb. Az egyetlen boldog állat, pár tehén, ezeknek nagyon különleges vastag szarvuk van. Kuri a nevük és a Csád tó partján élnek, és a vízben úszva esznek. Külön ketrecben vannak a dinoszauruszok, mármint a 3 hatalmas csontváz, amik tényleg tök éppen megmaradtak, tető legalább van felettük.

Ebéd után antik piac – értsd ugyan azok a tárgyak csak porosak. Itt legalább láttam, ami tetszett, és hosszas alkudozás után lett egy tuareg teáskannám.

Délután még hajózunk, mondjuk, ha rám esik egy krokodil vagy léket kapunk nem fogok meglepődni.

Ez nem lett, hosszan mentünk a Niger folyón, hogy lássunk pár vízilovat akinek nigeri útlevele van, de visszafele volt naplemente. Némi szerencsétlenkedés után a hotelben vacsoráztunk mert csak csilliárdokért lett volna taxi a szokott helyre.

14. nap

Pakolás, reggeli. Közben David híreket kapott a Gerewolról. Az egyik ismerőse abban a csapatban volt akikkel autót, vezetőt cseréltünk Tahouaban. Szerencsétlenek eleve 2 napot késtek a nyugat afrikai légiforgalmi irányítók sztrájkja miatt. Így egyből oda mentek, de nem csak ők -  kiderült, hogy 53 turista!!! volt összesen ott, amit a Zenith Tours és Jau nem tudott kezelni. A lengyel, orosz és német csapat gyakorlatilag összeverekedett, mert beálltak úgy fotózni a táncosok elé h a többi nem tudott. Valaki drónnal fotózott a többiek feje mellett, egy amcsi csaj meg leütötte a drónt. Aztán jött a vihar oda is, elmosta a sátrakat, az emberek a kocsikban aludtak, a nagy étkező sátor is romokban.

Mi ugyan csak a bemelegítést láttuk a Gerewolra, de ennél az is jobb volt, annak meg őszintén örülök hogy én csádi túrán láttam az egészet, turista tömeg nélkül és úgy h egy értettem is mit látok hála az antropológus Elenának..

10 körül elindultunk a reptére, ami szuper modern és relatív gyors. Addis-ig alig volt valaki a gépen, 3 ülésen fekve aludtam. Aztán ittam etióp kávé és elkezdtem új telefon után kutatni a neten.. Frankfurtig persze tömve volt a gép, német nyugdíjasok haza a nyaralásból, de azért hunytam valamit.

15. nap

Most meg már a vonaton München felé, ott átszállás és estére már Budapesten is vagyok…vissza csak laza 35 óra.

De még a sókaravánokról akartam írni. Szóval háziasított teve a 3. századtól volt berberéknél, de a karaván utak úgy a 7-8 sz környékén alakultak ki. Voltak észak-déli utak (Marokkó és a Niger folyó kanyar között, Tunéziától a Csád tóig) és kelet nyugatiak pl a Bilmai sóbányákból Timbuktuba, Agadezen keresztül. A karavánok főleg sót vittek, ami nélkül az állatok nem élnek túl, meg aranyat, kóla diót, datolyát, kölest. 1000 és 12.000 teve közötti méretben közlekedtek, oázistól oázisig, néha 2400 km megtéve. Bilma és Agadez, Tauodenni Timbuktu között még járnak a tuareg karavánok a mai nap is, igaz már csak kisebbek (ezeket még 20 éve láttuk Böjtivel Timbuktuba megérkezni).

Még haza sem értem már tuareg és teve hiányom van. Niger annak ellenére is kedvenc ország lett, hogy ennyi szarság még utazáson velem nem történt, de annyira barátságosak az emberek és jó hely hogy abszolút pozitív a mérleg.. És Bilmában még nem voltam, szóval vissza kell jönni

 

Címkék: 2022 valis&co
Szólj hozzá!

Niger 3. rész

2022/09/28. - írta: Valis&Co.

8. nap

Végtelen mennyiséget sikerült levezetni egy nap alatt hogy odaérjünk a Gerewolra. Agadeztől Abalakig 268 km, megint ugyan az az aszfalt, de utána kemény off road, homok, kátyú stb., ehhez 42 fok minimum. Utána onnan még vissza egy óra, majd balra le és újabb óra a bozótban.

Mind ehhez most két katonákkal megrakott pick up járt, az egyiken komoly gépágyú és most be van téve a tölténytár is.

A Gerewol tömeges, csak éppen nem a táncosok vannak sokan egyenlőre. Még nem tudtam eldönteni mennyire autentikus ez a csádihoz képest, valahogy kevésbé tűnik spontánnak.

Az egyik klán már itt van, a pasik vörösre festették az arcukat, félmeztelenek, de van fejfedőjük tollal és a lábukon öntöttvas „csörgő”. Amíg sminkelnek, szétnézünk, vannak hagyományos szuduk és a decatlonos sátrak is. A szuduk környékén csak asszonyok, gyerekek, pici borjak, a férfiak még legeltetnek vagy ki tudja. A gyerekek iszonyat szépek és a nők közül is lehetne modelleket választani. Magasak, vékonyak..

Odamentünk egy csapat fiatal lányhoz, nincsenek férjnél ugyh ők tuti választani fognak. Hogy oldódjanak Matthew Hulk méretű tetovált karjait és az én szőke hajamat mutogattuk. Mind végig fogdosta a hajam és sikított közben :-) de oldódtak annyira, hogy lehessen fotózni.

Az egyik családnál befogtak mozsárban kölest törni, kemény meló főleg, hogy utána még vízzel addig ütik amíg össze nem áll sűrű masszává. A lány megmutatta a bőrkeményedést a tenyerén, durva.. El is gondolkodtam, hogy be kellene szereznem egy ilyen nagy mozsarat, just in case, ha nem lesz áram. Közben arra jött a férj olyan magas, hogy mellé álltam, a válláig érek, tuti 2 méter feletti.

Aztán elkezdődik a bemelegítő ének, szemben a lemenő nappal, de sokkal több volt a néző mint a táncos és persze az összes csaj ott van. Ez csak egy klán egyenlőre, nyomnak egy gerewolt is, de ez csak színház még nem az igazi.

Itt is rengeteg este a rovar, ugyh én gyorsan lemostam magam a wc sátorban (műanyag tábori wc, benne szemetes zsák, felette sátor, de nem magasaknak és 100 + légy) egy üveg vízzel, na ebben is volt kihívás. A wodaabe csapat még reggel 4-kor is énekelt, én köhögtem, de azért valamit aludtam. Tegnap a torkom fájt, de légkondi annyira brutál volt a kocsiban (vagy fullon 17 fokos levegő vagy semmi, a szállodában ugyan ez) valószínűsítettem attól, de mától köhögök is, és ez Covid is lehet. Ezen a túrán mondjuk már semmin nem csodálkozom..

9. nap

Reggeli után újra sétáltunk a szuduk között a platón, a gyerekek még mindig szépek, a csajok cukik az öregasszonyok szemcseppet lejmoltak. Egy gyönyörű kisfiú odajött megfogta a kezem, így egy darab vele sétáltam. A többiekkel az egyik pasi ordított, én pedig mondtam nem szabad a borjak kötelére rálépni, de nem vettek komolyan. A kalabas edények gyönyörűen díszítve, de ez rajtam kívül senki nem érdekel. Az ágyak is érdekesek kerekek között rudak, mint egy komoly francia ágy, efelett rudakon az anyag sátor. Sokkal nehézkesebb komolyabb szerkezet, mint a Csádban használt. A legmeglepőbb azonban hogy beszélnek angolul, nem vágtam le elsőre hogy lehet, de Mohamedet kérdezve kiderült hogy a transhumance vándorlásuk Nigériát is érinti.

10 körül már sminkelt 2 új klán a fa alatt, az egyik telibe sárga a másik csak sárga csíkokat használt, rajtuk van bőrből szoknya és színes hosszú mellény is, meg mindenféle díszek.. Összesen ezt a 4 klánt sikerült kinyomoznom – godjawa, kassaou-saowa, gawo, bouldi – de a helyesírásban nem vagyok biztos (a tenyeremre rajzolták).

Még délelőtt elmentem tevegelni Matthew-val hogy történjen vmi új. Egy ~20 éves hatalmas jószágot kaptam, olyan volt amikor lábra állt, mint egy földrengés, de szerencsére támasztottak oldalról. A nyereg sokkal kisebb mint a Maliban használt, de ahogy elindult én már tök jól elvoltam rajta. A kenguruknak viszont úgy tűnik a teve nem való Matthew az ausztrál srác kb 20 másodpercet bírt. Ez még mindig több mint a többi, aki meg sem próbálta. Így aztán egyedül tettem egy kört a táborok körül.

Ebéd előtt a többiek felépítettek a sötét vásznakkal egy műtermet és fotóztak wodaabe fiúkat teljes díszben meg két lányt. Pár percig bírtam a csajoknak olyan arckifejezése volt mint akit.. Értem én hogy tökéletes műtermi képeket akarnak, de mennyivel jobb a tökéletlen mosolygó nevető „real life” emberekkel. Van egy cuki bébi csikó, aki ugrál futkos egész nap, én inkább vele szórakoztattam magam.

Matthew kitalálta, hogy ki akarja magát sminkeltetni a sárga cuccal. A helyiek meg kitalálták, hogy engem is kis sminkelnek, felöltöztetnek.. Nem végeztek félmunkát, kaptam műhajat, fejdíszt benne tollal és a hosszú mellényt is. Sárga alapon sárga csíkokat és fekete szájat, az utóbbit faszénnel csinálták, a sárga festéket meg egy papucsban keverték.. A Kenguru is sárga lett, mű haj, fekete száj, félmeztelen felsőtestre (olyan széles, mint egy konyhaasztal) találtak elég hosszú gyöngysort. Nyilván készültek fotók, a mellbőségemet kivéve eléggé stimmelt a cucc.

4-kor elvileg a helyi szervezőnek kellett volna mesélni a fesztiválról, de azon kívül, hogy megpróbált sok eurot lenyúlni a nyilvánvalóan korrupt alapítványának, nem tudtunk meg semmit (Mohamedtől sem eddig), végül legalább a tolmácsának feltettem David segítségével pár direkt kérdést, de alapjában az emberek úgy fognak hazamenni, hogy fogalmuk sincs mit láttak és még sincs fele se a Csádnak (pl yakeé tánc még nem volt, a csajok sem táncoltak énekeltek). Aztán kiderült, hogy jól gondolom ezt a konkrét fesztivált csak 20 éve csinálják, és nyilván turistáknak. Ettől persze még a szertartás ősi, de szerencse hogy a Cure Salee miatt jöttem különben..

Dél után csak 5 körül kezdtek táncolni, a piros klánok, de ez még mindig csak bemelegítés, mert nem tolják intenzíven, nincs reszketés semmi. Két lány jön egy óra után választani, mezítláb, tyúklépésben, de itt  fejük nincs letakarva és az egyik kezüket az arcuk mellett tartják. A fiúk előtt letérdelnek, azok is és leveszik a fejdíszeket, aztán ezeket vissza és felállnak. A csajok egyenként mennek lengetik a kezüket, majd rámutatnak, az első csak másodikra választ, a második meg ugyan azt mint az első.

Az est elég káoszos, jön egy óriás teherautó, iszonyat cuccal felpakolva. Generátortól kezdve több tonna holmi púposra rakva. Mint kiderült 32 francia turista jön.. Éjszaka ehhez még megjött 3 pick up-ni katona, mint kiderült katonákat cserélünk.

10. nap

A reggeli program elvileg foci a helyiek ellen, na ez meglepő volt -  a wodaabe csapat nyert 10-8-ra és láthatóan volt közük a játékhoz.. A nézők meg egyre többen lettek és nagyon élvezték.

Az autentikussághoz annyit, hogy Csádban senkinek nem volt turisták által hátrahagyott sátra (Nigerben nincs decathlon, szóval ez a pár száz sátor mind turista holmi volt), nem tudták mi a foci és szuvenír árusok hada meg szemcsepp kunyerálás se volt, a rozsdás helyi autókról, motorokról nem is beszélve.

Úgy tűnik egyébként még 2 klán meg sem érkezett és az egész a bemelegítésnél tart, mi meg már indulunk délnek, hogy pár nap alatt elérjük Niamey-t. A katonák száma egy pick up-ra és kézifegyverekre csökkent.

Nem leszek szomorú ha ezen a Toyotán és sofőrön túladunk mert elképesztő szarul vezet.. ott gyorsan, ahol nem kéne és lassan ahol vállalható az út. Konkrétan a Gerewolra menet úgy ment bele full gázzal egy gödörbe hogy szétesett a derekam – mert hogy biztonsági övem nem volt az anyós ülésen.. Ma kétszer megcsinálta ugyan ezt, a hátam kész. Nem vicces izomból kapaszkodni 5-6 órán keresztül. Arról nem beszélve, hogy vonyító öregasszony hangon telefonál ordítva és folyamatosan elégedetlenkedik.

Tahoua-ig azt mondták csak 140 km, de szerintem több volt. Közben tuareg falvak kerek nádfedeles házakkal, az egyiknél megálltunk és újabb kutyát láttam (5.). Volt még pár tó, de ezekben nem volt elég víz ugyh lehet még sem volt annyira jó azaz esős évszak, vagy nem mindenhol.

Tahoua-ba még odaértünk, hogy megnézzük a királyi palotát, volt benne 2 fecske és 1 szultán. A fecskék soványnak tűntek, a szultán nem. De jó fej bácsi, és cukin elbeszélgetett velünk az audencián. Végén kezet fogtunk vele, és nagyon tetszett neki, hogy tuaregul (tamasek) köszönöm meg (ta-na-mert). Utána még sétáltunk a városban, a korán iskolában kislányok is voltak, irtó cukik fehér kendővel a fejükön. Beszélgettem a főnökkel, 1500 gyerek van a suliban. Az utcák nagyon szakadtak, sár, homok, szemét, állatok..

Nem tudom, hogy a szultánság miatt-e, de itt sokkal konzervatívabban öltöznek a nők, de mindenki ugyan úgy kedves és persze lóg rajtunk 100 gyerek. A lányok addig settenkednek amíg meg tudják fogni a kezem, na ezen a pontos sikítva szednek szét vagy húszan.

Már sötétben érünk a hotelhez, ahol guide-ot, sofőröket és terepjárókat cserélünk reggel. A másik csapat megy a mi „személyzetünkkel” Agadezbe, mi meg visszavisszük az övékét Niamey-be. Sör persze nincs és a menü a marha, csirke, birka, de legalább remélhetőleg egy rendes zuhany összejön.

ui.: A telefonom nem hiányzik. Minden reggel egy Kenguru ébreszt. Híreket nem olvasok, de sejtem h gáz van mert Konstantín napról napra sápadtabb pedig Svédországban él

Szólj hozzá!

Niger 2. rész

2022/09/25. - írta: Valis&Co.

4. nap

Reggelire a szokásos borzalmas kávé és éppen ehető rántotta után, indulás helyett az orosz túravezető cuccát keresték.. amíg nem szóltam, hogy volt még egy utazó a hotelben, aki velünk jött a gépen és láttam reggel hogy indultak.. Írtak nekik emailt és persze ők vitték el. A cucc meglett és csak 1 órát csesztünk el vele.

Ingall felé félig aszfalt félig off road, közben vörös föld, világos zöld fű és bozótos, igazi száhel. Mohamed, a tuareg guide szerint jó volt az esős évszak. Az út mentén szamarakkal vonultak a nomád népek, asszonyok és az összes cucc felpakolva. Sajnos mikor keresztezték az utat egy mellettünk elszáguldó jeep beleszállt később az egyik csapatba, elcsapva 3 megrakott szamarat. Egynek szegénynek tuti eltört a lába, az asszonyok nagyon kétségbe voltak esve, de úgy tűnt nekik nem lett bajuk..

Ingall egy klasszik porfészek, de évszázadok óta itt gyűlnek össze a tuaregek az esős évszak végén. A különbség, hogy most van tribün és hangosítás.

Ahogy behajtottunk a fesztivál helyszínére egyből elkapott a flow - por, homok, tevék és emberek százai, tuaregek színes ruhákban, kardokkal, asszonyok aranyékszerekkel szamárháton, rajta cuccok színes, díszített tevebőr zsákokban, rojtokkal. Ehhez egy kamionról élőben tuareg rock, amire fehér turbánosok ugrálnak.. Burning Man a Szaharában.

A nagy tuareg családok körben több tucat tevével pihentek, szerteszét lovak, szamarak. Külön fulani tábor, ahol a kifestett wodaabe pasik már melegítenek a gerewolra. Az emberek itt is hihetetlenül barátságosak, nem csak hogy könnyű őket fotózni, de ők kérik a képeket.. A csajok teljesen odáig vannak, mikor meglátnak, ugyh szemben Csáddal itt őket is könnyű rávenni a portrékra.

A flow egész addig tartott, amíg a tribünnél meg nem nézzük a tuareg felvonulást XXL méretű tevéken, gyönyörű nyergekkel és díszítéssel. Mert ezután megindult a brutál tömeg és kilopták a telefonomat az öv táskából.. Így a délután további részét a helyi rendőrségen töltöttem, ahol írtak jegyzőkönyvet. Sajnos annyira nincs térerő a városban, hogy hiába osztottak meg a többiek netet velem, semmit nem tudok intézni, főleg, hogy pl a Samsung account telefonos azonosítást is kér második lépcsőnek.

Így vacsora helyett ezzel szenvedtem, de legalább volt annyi eszem, hogy az agadezi hotelből hoztam magammal 2 üveg csapvizet, ugyh az egyikkel ügyesen lezuhanyoztam (mondjuk a helyiek által használt összehúgyozott guggolósban való mosdást csak erős idegzetűeknek ajánlom). A sátorban a szokásos szauna – mivel a föld 100 fokos (a levegő napközben 40), gyakorlatilag még reggel is forró volt a matrac, ez limitált alvást tett lehetővé az izzadás mellett.

5.nap

Ismételtük a tegnapit azzal a különbséggel, hogy már korán reggel kint voltunk a fesztiválon. A Cure Salee (Salt Cure) nem csak a nomádok találkozásáról szól, de az állatoknak jött tesz, ha a sós síkságon levő vizet isszák, meg állítólag az emberek is gyógyulnak. A wodaabe népek még csak ébredeztek, de ezért kellett róluk pár száz képet csinálnunk. Átsétáltunk a tuaregekhez, ma is szuper jól néztek a tevéikkel. Bármennyi időt el lehet köztük lődörögni, de 11-re felforrt az agyam, szerencsére nem voltam egyedül, visszatakarodtunk a falusi házba. A belga, holland és spanyol pasi fotó mániás, még fekete vásznat is cipeltek magukkal portré fotózáshoz. Persze a megfelelő modellekben nincs hiány, de ide cipeltetni csak másodikra megy. Én mint öltöztető vettem részt a műveletekben, de a tuareg meg wodaabe pár fotózásával jól eltelt az idő ebédig.

Tuaregből úgy kb 4 millió van és ennek nagy része Nigerben él (2,5), az itteniek a tamasek nyelvet beszélik. Kék embereknek is hívták őket, a tradicionális indigóval festett ruhák miatt. Berber származékok, iszlám hívők és nomád pásztorkodásból élnek, fókuszban a tevével. Náluk is klánok vannak, amghar a főnök és több klán is összeszerveződhet szövetségbe, a Kel-be. Kasztokban élnek, vannak nemesek, rabszolgák, kézművesek stb. Évszázadok óta a tuaregek teve karavánjai bonyolították a kereskedést a Szaharában, sóbányákból a sót az állatoknak (pl. Bilmából Agadezen át Timbuktuba), aranyat stb. Egy tuareg teve többet ér mint egy beduin vagy berber teve, mert jobban értenek hozzá. Manapság sajnos a víz hiány, az ezt még fokozó urán bányászat és a teherautók nem könnyítik meg az életüket, de azért még mindig vannak só karavánok..

Konstantinnal csak 4 körül mentem vissza, mert a fene sem kíváncsi több órányi érthetetlen beszédre, még így is tettünk egy kört a street food-os részen, vettem szokásos fánkot. A többieket hamar megtaláltuk az egyik tevés körnél és pont időben értünk tribünhöz, hogy jó képeket tudjunk csinálni. Hatalmas tevék elképesztően feldíszítve, a tuaregek klasszikus indigó színű cuccban, ezüsttel vert fejfedőkben. Úgy néztek, mint a királyok, de kiderült ötvösök. Volt zene, wodaabe tánc, vonultak a tevék, erre pont megjött a miniszterelnök, aztán zene, szamár szépségverseny (mármint melyik asszony díszítette fel szebben). Én azért naplementére lefáradtam, és már amúgy is akkora volt a por, hogy nem esett jól levegőt venni, hazalógtam és pet palack zuhany, amíg a többiek is megjöttek.

6. nap

Korai kezdés, tábor bontás, hogy lássuk a teve gyorsasági futam befutóját. Persze még el se indultak mire odaértünk szerencsére Cure Salee-n nem lehet unatkozni, ugyh sétálgattunk a tuaregek között. Hihetetlen szépek a nők, gyerekek.. komolyan vissza kell fogni magam, hogy ne 10.000 fotóval menjek haza. Persze a futammal megvárták a miniszterelnököt, így még egyszer megnézzük a szuvenír árusokat, félszívvel alkudoztam egy tuareg nyakba akasztós dobozra, de nem vettem meg.

Aztán csak elindultak a versenyző tevék a 15 km-es futamra, minket odaengednek a célvonalhoz. Sajnos a tevék mellett több tucat 4x4 is befutott, iszonyat porral és úgy, hogy a kis srácokat a vágtató tevén alig lehet látni. Az autókban a teve gazdák próbálják a követni a tevéjüket (és néha leszorítani a konkurens tevén a gyereket). Újabb fotók, amíg kisétáltunk a Toyotákig aztán irány Agadez.

Az út mentén egy nagy esővízzel teli tavacska mellett muszáj volt megállni, 4 nagy nomád fulani család az összes állatával - ami több száz kecske, marha, szamár – itat. Állatok a vízben, asszonyok szamárháton az összes színes cuccal, kalabas tökökkel, amiket fémmel körbe szőttek. A gyerekek mellett a szamáron több tucat plüss kivitelű bébi kecskével, birkával és szamárral. Na itt azért elvoltunk vagy fél órát, jól szarrá is égtem, de végig simogattam az összes cukiságot...

Ebéd piknik volt némi akácfa alatt, aztán Agadezben végre rendes zuhany, hajmosás, és délután még elmentünk megnézni az állatpiacot, mert nem volt elég a négylábúakból. Egy normál kecske 30 euro, a teve 200-600 is lehet, nyilván a Forma 1-es kivitel drágább. Itt újabb etnikumot is láttunk, a pasik arcán alig látható, de művészi karcolások. Kisétáltunk mert a belga/holland útitársakon kitört a cola hiány. Ennek köszönhetően mi Konstantinnal várakozás közben találtunk egy Korán iskolát a sarkon. Kint a teraszon földön ültek a gyerekek és imát tanultak a tanárukkal, kezükben táblára rajzolva Korán versek. Mellettük fa táblákra festettek a Korán másolók. És nem hogy nem haragudtak amiért szét trollkodtuk az oktatást, hanem mosolyogva nézték és büszkén örültek hogy fotózzuk a gyerekeket. Hihetetlen ez az ország.

Én is megvettem a szokásos kajámat az utcán, most sült édesburgonya a menü, meg persze utána a szokott olasz La Pillier-ban, ahova 100 gyerek kíséretében érkeztünk.

7. nap

Hajnalban irány a Teneré sivatag széle ahol az Äir hegységgel találkozik Tiguidit közelében. Sajnos Teneré fáját már nem fogom látni, egyrészt ide messze van, másrészt valami részeg barom 1973-ban kidöntötte. Ez volt a világ legmagányosabb fája, 400 km körzetben nem volt másik fa. Biztos lehetett pár száz éves az akácia, aminek a gyökerei 36 méterről szívták fel a vizet. Napfelkelte már egy homok dűne tetején, reggelit meg a tövében kaptunk. Elvergődtünk egy szikla/homok keverék hegyig, persze közben az egyik Land Cruiser elakadt, de kitoltuk. A hegytetőről jó a kilátás, de bár vannak homok dűnék ez még inkább a száhel, mint rendes sivatag.

Visszafelé megálltunk egy wodaabe családnál, nekik nem Decatlonos sátruk van, mint a Cure Salee-n hanem rendes szudu, de más formájú, mint Csádban. Egy nagyobb sátor van építve, félkör alakban egy árbócra akasztva a ponyvát és alatta a lábakon álló ágy. A nők itt is szépek, különösen egy fiatal lány szamárháton. Büszkén kipakolták a kalabas tök edényeket, mikor látják engem érdekel az arcukon kívül más is (sajnos a profi fotós útitársakat a portrékon kívül nem sok más).

Agadezben, ebéd utáni csendes pihenő, és végre wifi ugyh tudok kommunikálni. Délután néztünk szultán palota, de csak kívülről mert a Főnök nem volt otthon, így bemenni nem lehetett. A fotósok közben a nagyon cifra és tömény helyi tuareg viseletben fotóztak 3 pasit, mi szemben az iskolával szórakoztattuk magunkat.

Holnap indulunk a nigeri Gerewolra, ugyh 2 nap nomádkodás jön. Nagyon korán akartunk indulni, mert 42 fok lesz, de security katonák megkértek minket h induljunk később nem szeretik, ha sötétben megyünk … hmmm. Utána már visszaindulunk Niameybe, de ez több nap lesz és állítólag itt is vannak veszélyes szakaszok, hát reméljük nem a hírekből hallotok rólam legközelebb.

Szólj hozzá!

Niger 1. rész

2022/09/22. - írta: Valis&Co.

-2-0. nap

Úgy tűnik elfogytak a könnyen leszervezhető, utazható országok Afrikában, mert a Nigerbe jutás az extrém sz..ás kategóriába sorolható.

Újabb különleges sivatagi fesztivál volt a cél, de ennek pontos időpontját a vének döntik el egy hónappal előtte. Kivéve, ha az elnök is részt vesz, mert akkor úgy tűnik ő dönt és csak egy héttel korábban. Ez nem segíti a szervezést – a helyi cég (Zenith Tours) akivel leveleztem, emiatt nem tudott elég utazót összetoborozni, miattam viszont nem adnak katonai kisérettet, így vissza kellett volna repülnöm Agadezből, akkor viszont az országból látok alig valamit. Így Yaou/ Jau becsatornázott egy orosz cég által szervezett csoport mellé. Így drágább :-( , de 2 hét és legalább látok szépen mindent.

A következő feladat a repjegy volt, természetesen a 2 dátum közül egy harmadik lett, erre viszont a Turkish jegy már kifizethetetlen volt, az Ethiop meg fully booked Bécsből. Végül némi idegeskedés után Frankfurtból találtam Ethiop jegyet. Csak oda is el kell jutni valahogy. A részleteket inkább hagyjuk, végül Bécsig Flix busz, onnan vonat lett a megoldás. Ezen a 1. osztály volt olcsóbb, csak arra meg már helyjegy nem volt. Azért 2 szakaszra sikerült vennem, a közbensőt pedig kénytelen voltam az étkező kocsiban sörözve tölteni.

Azért, hogy legyen egy kis izgalom ebben is, Frankfurt előtt megdobálták kővel az IC-t, ugyh megálltunk a pályán vártuk a rendőrséget. Aztán visszatolattunk egy állomásra, vártunk még. Végül több mint 1 óra késéssel értünk oda.. de ezen legalább nem kellett izgulnom mert még órákat töltöttem így is a reptéren, amíg indult Addisba a gép. Ott aztán aludtam a szokott padon pár órát kényelmesen.

1. nap

Végül 45 óra vergődés után megérkeztem Niameybe. A reptér modern és meglehetősen gyorsan és problémamentesen bejutottam. A vízum igazoló levél nem volt olcsó, de cserébe elfogadták, az útleveleket ilyenkor elveszik és a rendes vízumot bepecsételve kapja vissza az ember persze mindez 110 euro. Covid oltást meg sem nézték, PCR nem kellett, de a sárgaláz oltást csekkolták.

Elég nemzetközi csapatot fújt össze a szél – van belga túravezető, holland kiscsávó, svédországi orosz kémikus, spanyol, akinek 6 neve van, ausztrál, aki konyhaasztal méretűre van gyúrva, és mindenkinek van tetkója. Én vagyok az egyedüli nőnemű a csapatban.. Van még 3 orosz, akik drága szállodában laknak (300 €/éj) és azért jöttek hogy újabb országot kipipáljanak a listáról. Ők holnapután már mennek is szerencsére.

A hotel afrikailag lepukkant, de van víz meg áram (85 €). Ennyi pénzért szúnyogháló nem jár, azt nekünk kellett hozni. Azon már csak röhögtem amikor a londiner csávó büszkén kezembe nyomta a légkondi távirányítóját. Nemcsak az nem működött, de magán a készüléken sem volt használható on off gomb. Végül némi nyomozás után rájöttem le kell csapnom a biztosítékot, ha ki akarom kapcsolni.. This is Africa.

Jau elmondta a medence mellett a programot, meg kellett kérnem, hogy írja el, mert még amit eddig megjegyeztem is összekeveredett. Szerencsére volt sör meg 6 kismacska úgyh elvoltam.

Vacsorázni helyi menő olasz étterembe mentünk, a saláta jó volt, még egy pohár bort is kértem, mert megérdemlem, közben szakadt az eső a nyakunkba, de 30 fokban ezt ki lehet bírni.

2. nap

Reggelire a szokásos ihatatlan afrikai kávé mellé zsiráfokat kaptam, katonákkal. Az utóbbiakat az út mellett szedtük fel. Itten nincs mászkálás a gépfegyveres kísérők nélkül, 2 pick up, 12 katona gépkarabéllyal, plusz egy nehéz géppuska /gépágyú állványon a pick up platóján.

A zsiráfok Nyugat-Afrikai fajtájúak (összes 7 fő fajta van), és csak Nigerben vannak már szabadon, 700 darab. A zsiráfok sokkal fehérebbek, a foltok is világosabb barnák. De amúgy cukik.

Sötét eső felhős háttérrel fehér zsiráf, nagyon jó fényékkel tudtuk őket fotózni. Pózolni is lehetett, mármint a katonákkal, a zsiráfok szégyenlősek.

Az út mellett még megálltunk elköszönni a katonáktól, közben egy csomó árus megrohant minket lavórban füstölt hússal. Ez a csapat nem félős, szépen ettünk.

Jobb volt mint az ebéd a hotelben, ott szerencsére én csak sült krumplit kértem, kaptam vele 2 dl olajat, ketchupot és pár száz legyet, ugyh végül a macskák ették meg a nagyját.

Délután megnéztünk egy helyi gourmantché táncos bemutatót, ennél láttam már izgalmasabbat Afrikában, de jó fejek voltak és iszonyat örültek hogy összedobtunk még egy kis pénzt nekik, látszott nem számítottak rá.

Vacsi megint az olaszban, most nem esett, de kiderült a holnapi repülőre csak 15 kg poggyászt lehet feladni. Na a pasik között kitört a pánik, a belga és a holland egyenként > 23 kg volt a cucca, az ausztrálnak 2 nagy feladott motyója volt (gondolom protein shake lehet benne vagy kézi súlyzó kitudja).. Próbáltam megnyugtatni őket, hogy hozzám még pakolhatnak, mert ha megtömöm a 20 literes kézipoggyász hátizsákot a feladott cucc csak 7-8 kg (és én sok cuccal utazom.. fogalmam sincs ezek mit hozhattak magukkal)

3. nap

Korai reggeli és irány a reptér. A világhíres Niger Airlines-zal próbálunk Agadezbe eljutni. Csak az nem derült ki hány kg lehet a poggyász, hány megállót megyünk és mikor is indul a gép. Vagyis azt tudom African Time, azaz bármikor.

Végül az én motyóm kontójára mindenki feladhatja a cuccait, még át sem kell pakolni. Kiderül valamikor 9-10 között indul, de percenként mást írtak ki. Az már csak a gépen derült ki mikor a pilóta bemondta, hogy minden állomáshelyen és megállóban megállunk. Így voltam Maradi (Krisztának csináltam print screent, amíg tankoltak), Zander és végül leszálltunk Agadezben 4 óra múlva.

Egy lepukkant Fokker 50*-nel toltuk, nem kellett a biztonsági dumával vesződni, mert az ülések háttámláját valószínűleg évek óta nem lehet függőlegesbe állítani, a mentő mellény helyének a sivatagban kicsi a jelentősége és a népek simán telefonálnak felszállás alatt. (*A gépet egy hónappal később biztonsági okokból eltiltották a repüléstől.. https://airspace-africa.com/2022/11/04/niger-airlines-flights-suspended-over-safety-concerns/)

Kitöltöttük a szokásos fiche és behajtogattuk magunkat a Land Cruiserekbe, rettenet lepukkant hotelben fejenként egy fél gyöngytyúk után elindultunk felfedezni a várost.

Agadez anno a 14. századtól lett a tuaregek legfontosabb városa, mert itt haladtak el a sókaravánok amik Bilmából vitték a sótömböket Timbuktuba (Mali) és Kanoba (Nigéria). Akkoriban a só drágább volt az aranynál lsd Mali Birodalom, ahol a császár a világ leggazdagabb embere volt. Manapság a nyugat-afrikai migránsok állnak meg itt, mielőtt elindulnak a Szaharán át Líbiába.

Agadezben az óváros világörökség, gyönyörű tradicionális épületekkel, szudáni stílusú nagy mecsettel (1515-ös volt az eredeti de aztán 1844 újjáépítették), palota szultánnal, pékség stb

Mindezek mellé hihetetlenül barátságosak az emberek, elképesztően jó hangulatú lett a séta a nevető gyerekek, mosolygó nők és sziesztázó pasik között. Kifejezetten nem bánják, ha fotózzuk őket, sőt anyukák biztatják őket kiscsajokat, hogy ne féljenek, és nem nyomulnak kéregetni, eladni stb

A nők nagyon szépek, meg persze a kölykök is. Így persze elég lassan haladtunk, mert állandóan le kellett állni velük fotózkodni, játszani, kommunikálni. Ezért aztán a szultán meg az állatpiac a fesztivál utánra marad.

A piacon, mivel nem volt apróm, egy teljes zsák friss fánkot vettem <1€ amit ott sütött az asszony az út mellett, aztán szépen befaltuk. A maradékot egy meseszép tuareg ruhákat varró öregre bíztam, hogy adja oda vagy egye meg.

Kajálni az olasz itteni megfelelőjébe mentünk gyalog, kicsit kevésbé színvonalas a hely, de a kaja még mindig jó.

A szobámban voltak azért kihívások – az egybeépített bútor úgy volt a fürdőszoba ajtóra tolva hogy 15 cm-en kellett beférnem, meg kellett keresni melyik ágyban aludtak kevesebben előtte, szerencsére az egyik relatív tiszta volt, a másikra a cuccomat se mertem rátenni.. Mondjuk nem tolonganak az turisták/utazók a városban, de ezt a hotelt nézve nem is csodálom. Pedig a város hihetetlenül jó..

Most pár napig Ingall mellett kemping és tuareg fesztivál, ugyh gyorsan bevizezem magam amíg még lehet.. 

Szólj hozzá!

Burundi - Ruanda 3. rész

2022/06/23. - írta: Valis&Co.

7. nap

Sikerült az eddigieket felülmúlni – 16,5 órás nap, ebből 15 órát ültünk buszban.

Indulás reggel 4.30-kor Musanze-ból Kigalin át az Akagera Nemzeti Parkba, 5 órás út. Közben egy megálló 5 percre, pisilés, kávé  - vettem a sofőrnek Bosconak is, pedig akkor még nem tudtam, hogy a nyomorult tényleg egész nap nyomja majd.

A Park 1.100 km2 dombos, tavakkal és igazi szavannával. 1934-ben még a belgák alapították, volt itt minden vadkutyától az oroszlánig, a vadkutyák betegség miatt tűntek el, a többi állatot pedig vagy megették vagy levadászták az 1994-es népirtás miatt betelepített emberek. Később kaptak Karira a Jézuskától Dél-Afrikából zsiráfot, oroszlánt, orrszarvút, ezek szépen elszaporodtak azóta.

A parkban a saját kis buszunkkal nyomtuk, de mivel relatív jók a földutak és off road úgysem lehet menni ezzel nem is volt baj. Délről északra mentünk végig a parkon, közben a mocsaras részen láttam csomó madarat, dagadt vízilovakat, jobbra balra szaladgáltak a pumbák, antilopok, páviánok meg vervet majmok.

Van a közepén egy piknik hely, ott megálltunk 20 percre, enni, inni aztán elmentünk az északi végéig. Ez a rész a szavannás és itt sokkal több állat van, bivalyok, rengeteg zebra, csinos zsiráfok gyerekkel, a távolban láttuk a fehér rhino-kat is, az egyik egy nagyon pici bébivel volt, aki szopizott. Sajnos hozzájuk közelebb nem lehetett menni ugyh értékelhető fotóim nem lesznek. Azon szerencsések közé tartozom, akik sokszor látták már ezeket az állatokat élőben Afrikában (mivel TV nincs ezért másképp nem is tudom), de akkor is imádom, ahogy a pávián vakarózik miközben idióta fejeket vág, a zebra a termeszvárral vakarja a hasát, vagy a zsiráf mama elkapja a gyerek grabancát mielőtt az beletotyog az oroszlán szájába (ez utóbbit én képzeltem oda, de tényleg visszahúzta a büdöskölykét, mikor az elkolbászolt)

Az egész park így 6-7 óra összesen, de ebből legalább 1 a beregisztrálás, covid teszt ellenőrzés, fizetés. Nem csak a gorillázás ára ment fel a duplájára, ez a park is 100 $, amit, hogy ne legyen korrupció csak kártyával lehet fizetni. A gond az volt, hogy a park északi részéről még plusz 1,5-2 óra földút volt, mire elértük az eredeti bejáratnál a fő utat. Ezzel vissza több mint 4 óra volt Kigali.

Az egész intiner egy rémálom, mert a csávó - aki BTW kongói - totál logikátlan sorrendben rakta össze, biztos be volt tépve vagy nem tudom. Oké részben a PCR, részben a csimpánz permit miatt (már nem volt hely bármelyik napra), de ezzel együtt is össze vissza nyomjuk a hegyi szerpentinen 60 km/h az országban. A csapat amúgy bolgár, dán, finn, svéd.. senki nem járt még itt (oké én igen Ruandában 7 éve, de ezeket a részeket akkor nem láttam) és kb. úgy néz ki, hogy összeálltunk h közösen béreljünk buszt, fixert/guide-ot. De ez a kongói ultra gáz, alig van hangja, ott ül mellettem betegen (imádnám ha miatta kellene 10 nap karantént Ruandában töltenem mert covidos), nem mond semmi infot, én többet tudok Ruandáról mint Ő, és nincs jó szaga (ahogy Jeti mondaná Ruandában vannak a világ legbüdösebb emberei, ezt nem tudom visszaigazolni, de az hogy nincs szaglásom, ez esetben szerencsére)

Sajnos a 16 óra végére az én térdem, amiket nagy nehezen raktam össze használhatóra az elmúlt hónapokban, megadta magát és járni alig tudok – fogalmam sincs mi lesz így a csimpánzokkal.

8. nap

Reggel PCR, már nem is számolom hányadik. A rendelő jobban néz ki, mint a magyar eü intézmények 80%a. Profi, gyors, lehet kártyával fizetni.

Amikor 7 éve Ruandában voltam a városnézés részben kimaradt, mert a gorillákkal voltam elfoglalva, most viszont mindent is megnéztem. A genocide/népirtás múzeum és emlékhely nem vidám, de fontos. Van film, a túlélők nyilatkoznak. Ez az a mozi, amihez több doboz pzs van bekészítve és a nézők használják is. Másodszorra is durva.. 1994 április 7.-én hajnaltól 100 nap alatt halt meg 1 millió ember, a rádió és más propaganda biztatása mellett, jellemzően hutuk ölték a tuszi vagy mérsékelt hutu feleséget/férjet, szomszédot, ismerőst, ismeretlent, macsétával, golyóval, buldózerrel. Mindezt az ENSZ meg a többi, szemöldök ráncolás nélkül nézte végig. A belga egyházi személyekről, akik még buzdítottak is, ne beszéljünk. Az emlékhely 250 ezer ember tömegsírja. A kiállítás fotók, feliratok a háttérről, hogyan és miértről, meg az utóéletről is. Ez utóbbiban az az érdekes, hogy mivel a bűnösök száma olyan magas volt h képtelenség lett volna normál úton végére érni az igazságszolgáltatásnak, falusi/ városi alkalmi népbíróságok jöttek létre, választott bírákkal és ezek hallgatták meg  a gyilkosokat, tanúkat, áldozatok rokonait. Mivel továbbra is egy közösségben kellett éljenek a bűnösök és áldozatok meg ezek rokonai, ez segített abban, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. A múzeumban teljes falakat borítanak be az áldozatok fotói, a gyerek fotóknak külön szoba van.

A következő a Kandt történeti múzeum, aki az első német kormányzó volt, az akkor meg falu méretű Kigaliban. A háza mögött mérges kígyók vannak, meg egy unatkozó bébi krokodil, aki mosolyogva várja hátha átesik végre egy dagadt turista a kerítésen. Persze ha az ember herpetológussal barátkozik, akkor megy és szépen lefotózza terráriumban a viperákat. Lehetett választani neurotoxikus, citotoxikus és cardiotoxikus között.

A sétálós belváros éppen a Nemzet Közösségi vezetőinek találkájára készült így több a gépfegyveres katona/kommandós, mint ember és be se engedtek. Legutóbb meglátogattuk a Hotel Ruanda helyszínét és az a durva h a kerítésről felismertem.. de így legalább a kongói guide is tudja mi az.

Ebéd az arab negyedben, de a legszarabb helyen, party utca, üvöltő zene, biztos a guide rokonáé a hely. Azért itt beköszönt amiért emberek leakadnak az afrikai utakról. Pincér – 10 perc amíg elkezdte felvenni a rendelést, de 10-ből 8 dolog eleve nincs az étlapról. 10 perc múlva visszajön, hogy hal sincs, amit a finn nő rendelt. Újabb 10 perc nincs marha, amit a 2 dán pasi kért. 30 perc múlva elkezdik hozni a kaját, de össze vissza, van, akinek csak köretet. Az egyik dán pasinak semmit. Ő végül kecske nyársat kért. De nem tudták hányat és nem megkérdezték, hanem nem hoztak egyet sem. Újabb 10 perc, jönnek a nyársak, de semmi köret... itt feladtuk és összedobtuk a sült krumplit neki. Közben a finn nővel megpróbáltunk elmenni a mosdóba.. nagy darab feka pasi hugyozik a piszoárba, ami nincs leválasztva. Lefordultunk róla gyorsan. Közben másik pasi egy iszonyat fekete ronggyal felmos, nem akarjuk tudni mit. Vizes csempe, rohadtul csúszik, mondom a finn csajnak. A következő másodpercben akkorát esik, hogy teljes hosszában elterül a nem akarjuk tudni min, de megússzuk koponyalapi törés nélkül. Az egyetlen pozitívum h a hely neve Issa cafe (Issa a kenyai szakács akivel én azóta is jobban vagyok, és akit majdnem kinyírtunk mikor a maláriáját kezeltük Juditkával a 7 évvel ezelőtti legendás túrán, amikor a Tahó magával vitte a Kicsitfurcsa Úrilányt Afrikába .. Issa pont indulás előtti nap írt rám h hol vagyok)

Utolsó program a Kimironko piac, anno itt válogattuk a pszichedelikus afrikai anyagokat. Most is vannak, meg varró asszonyok is a rács mögött. Megnéztem a zöldség gyümölcs szekciót is, de csak pálmaolajat zsákmányoltam h tudjak otthon alloco-t sütni.

Innen már csak egy újabb 5 órás út és este 9-kor elérjük a brutál lepukkant EcoLodge-ot. Még szerencse h az ablakon át vettem grillezett kukoricát, mert a vacsora kimarad, reggel 3 kor kell ébredni, 3.30 kor indulás. Este 10-kor a zuhany konkrétan jéghideg és a szobában meglátszik a leheletem, éjszakai izzadás kizárva, kint 10 C fok van.

9. .nap

Amikor nem láttam csimpánzokat.

Pedig ez volt az egyik ok miért jöttem.

Reggel felkeltem 3-kor és buszoztam 1 órát a Nemzeti Parkig, mert még reménykedtem. Megkértem az egyik ranger-t, hogy hívja fel a tracker-eket (akik, ahogy a gorillákat is, őrzik és követik a csimpánz családot) milyen messze vannak. Kiderült h sajnos legalább 3 órás dzsungel túra elérni őket, és aztán ugyan ennyi vissza. Abban reménykedtem h hátha éppen közelebb nyomulnak.

Ennyit sajnos tuti nem bírt volna ki az újra szétesett térdem, még rögzítővel és túrabottal sem.

A 16,5 órás buszút tett be neki, gyakorlatilag előtte túráztam gond nélkül Burundiban, de már a maratoni buszozás végén nagyon fájt és éreztem h gáz van. Ahogy szálltam le buszról szétakadt újra. Nem kicsit vagyok mérges az alkalmatlan guide-ra, aki képtelen volt logikus sorrendbe tenni a programokat és így egy 1/3 magyarországnyi helyen napi átlag 2x5 órát buszozunk.. így viszont van, ami kimarad nézni való, az 5-6 óra alvások miatt mindenki hulla és nekem megint nincs térdem. Szóval Dimot nem fogom megdicsérni ezért a választásért mert a pasi nem csak büdös, de teljesen alkalmatlan.

Jobb program híján aludtam 3 órát a buszban a ruandai rádió mellett, aztán kiültem a látogató központ teraszán a rönk asztalok melletti székekre egy kávéval blogot írni telefonon. Még üldögélve is láttam pár Colobus majmot, meg aztán az út mellett erdei antilopokat.

Persze újabb 5 óra buszozás csak nehogy kijöjjünk a gyakorlatból, bár közben megnéztük az etno múzeumot Huye városban, 5 perc alatt, mert már zártak. Szóval érkezés megint túl későn ahhoz, hogy elmenjek a múltkori etióp étterembe :-(

10. nap

Délelőtt szabadprogram – a guide nyilván nulla infót mondott – de feltaláltam magunkat és a dán meg finn csajjal elsétáltunk a Hotel Ruanda (hivatalosan Hotel Milles Collines, vagyis 1000 domb) szállodáig. Valahogy buszból nem ilyen meredekek az utcák, de azt a 1,5 km ki lehetett bírni..

A 112 szobás szálloda sztorija az, hogy anno a hutu tulajnak (Rusesabagina) és tuszi feleségének köszönhetően a népirtás alatt 1268 ember talált itt menedéket. Erről csináltak aztán mozit, ami nyert pár díjat.

Jellemzően a fehér bőrszín még mindig bármit is lehetővé tesz, simán besétáltunk nem elegáns, de legalább koszos túra cuccban (elég puccos a hely kizárólag kosztümős, öltönyös lények voltak benne), leültünk a teraszra kertet és medencét bámulni, meg inni egy sört reggelire.

Délután újra bepróbálkoztunk a sétálós belvárossal, Kigali felírat és a karácsonyi vásárnak megfelelő piac van a sétáló utcában, mínusz a disznótoros. A reptér fele beleakadtunk megint egy delegációba, de a fehér színű bőr ismét segített és átengedtek a lezárt utakon, hogy tudjunk szuvenír boltba menni. Itt rengeteg árus, vevő senki, ugyh végül egy öreget megsajnáltam és vettem maszkot, max elajándékozom.

A reptéren végre láttunk kutyát, de szerencsére nem jelzett a csomagomra, bár láthatóan tetszett neki.

A gépet az Ethiop Airlines már eleve tegnap 2 órával későbbre tette.. senki nem vágta miért, de még ehhez képest is valami VIP miatt késtünk 1,5 órát. Volt kis kapkodás hogy az átszállók elérjék a gépet, de elég profin menedzselték. Már várták a gépet, külön buszok azoknak akiknek már indult volna a következővel, az átvilágításon is kiszedték azokat akiknek el kellett érni pl a Torontói járatot, sőt volt akinek az etióp faszi vitte a bőröndjét, úgy rohantak a kapuhoz.

Nálam csak annyi sokkoló volt, h leültem a kapunál és egyszer csak megjelent fél tucat gusztustalan zsíros dagadék, lepukkant pasas. Leültek mögém. Hallottam/értettem mit beszélnek – vadászni voltak Afrikában, lőtték le a gnút. Honfitársaim legjava, akikre méltán lehetek büszke.. Ja nem.

11. nap

Bécs, valamennyit aludtam, de tele volt a gép ugyh minőségi pihenésnek nem nevezném.

Vettem a 2 óra múlva induló Flix-re jegyet. Aztán kerestem kávét, reggelit. Ciki csak az volt, hogy a bécsi reptér összes legye mind engem talált meg. Ez már statisztikailag szignifikáns, de még hátra volt 3,5 óra a zuhanyig.

Szólj hozzá!

Burundi - Ruanda 2. rész

2022/06/19. - írta: Valis&Co.

3. nap

Elég durvára sikerült, reggel 7-kor indultunk és este 9 után értünk haza.

Mivel még egy PCR-t kell csináltatni, ezért mindenféle programok össze lettek kutyulva, így szinte minden burundi látnivalót egy nap alatt néztünk meg.

Ugyan pár megyényi ország, de afrikai minőségű utakkal és 1000-2000 méteres hegyekkel, fel-le… Bár az utakon többnyire van burkolat, de kátyú hiányom nem lesz, meg volt az afrikai masszázs. Meg az évi rendes pár kiló vörös por a tüdőmbe, mert azért a földutakat se hagytuk ki. A végére szokás szerint felismerhetetlen vörös disznóként végeztem, bár a kamerunit nem érte el szint. A közlekedés kellően kaotikus, emberek százai az út mentén jönnek mennek, a hegyről le biciklik száguldanak felpakolva zsákokkal, hegynek fel meg teherautókkal vontatják fel magukat. Mindenki előz mindenkit, a beláthatatlan kanyarokért plusz pont jár. Adrenalinszint emelő hatása ennek főleg sötétben van, amikor a kivilágítatlan 2-3 méter magasra pakolt bringásnál csak az jobb, amelyik keresztben viszi ugyan ezt a 2-3 métert fa vagy vaslemez formájában. A gyalogosok nyomulnak hosszában és keresztbe, jó reflexekkel vetődve az árokba, ha valamelyik kamion elcsapná őket.

A táj varázslatos, hegyek, dombok, vörös föld nagyon rikító zöld minden, gyönyörű színes vadvirágok mindenhol. Szemetet és kutyát nem nagyon látni (annyira nincs kutya, hogy egyet nem láttam, a helyieket kérdeztem nem bírtak értelmes magyarázatot adni, a neten keresve állítólag az itt élő kínaiak megették őket) Az eredeti erdőből már nem sok van, de azért nő pálma, banán, eukaliptusz meg ez az, a szántóföldeken meg a vetemény.

A magasság miatt tea ültetvények vannak, családi kisebbek meg állami nagyobb, a leveleket aztán az állami teagyár dolgozza fel. Az egyik tea domb mellett megálltunk sétálni meg megnézni h szüretelnek a helyiek. A legfelső leveleket tépkedik, elég rendes tempóban nyomják.

Megálltunk valami városban és amíg a többiek folyóügyeiket intézték én megnéztem a templomot, meg a téren egy hatalmas fát, amin mindenféle vízi madarak voltak – úgy nézett ki mint egy karácsonyfa kócsaggal, gémmel meg gólyával. A helyi pasik persze felhőben lógtak körülöttem és az egyik nagyon bátor megkért, hogy fényképezzem le. Mondtam (mutogattam) hogy ha felmászik a fára rajta lesz a képen, nagyon röhögtek.

Következő a 6650 km hosszú Nílus forrása volt. Ebből is több van. A kék ugye a Tana tó Etiópia, a Fehér meg elvileg a Viktória tó, de persze oda is kerül valahonnan a víz. A burundi verzió kék csempés medence, amibe rozsdás csövön folyik a víz, és állítólag a felette levő nagy fa tövéből indul. Ruvyironza (később Ruvubu) folyónak hívják, Kikizi hegyen. Burkhart Waldecker találta meg, van egy dombtetőn piramis a tiszteletére.

Innen pár óra és pár kiló por volt a Karera (Kagera) vízeséshez, 6 ága van 3 szinten, nagy fák között még most a száraz évszakban is ömlött le a víz. Van függőhíd a parásoknak mint én. Itt a legviccesebb az volt amikor megjött egy busz helyiekkel és kiugrott a buszból egy fehér ruhás fiatal apáca és ruhástól berohant a vízesés alá. Nuns having fun.

Ezen a ponton úgy délután 4 óra volt, még nem ebédeltünk. Újabb 1,5 óra múlva elértünk vmi éttermet a kaja felejthető volt, de a zöldszemű macska nem.

A következő helyre a királyi dobosokhoz már éppen sötétedés előtt értünk. A régebben látott fotók alapján azt hittem nem fog bejönni, de élőben azért volt hatása. Királyi koronázáskor, temetés, születés stb használják a szent dobokat. Van egy vezér dob (Inkiranya) és van, ami folyamatos ütemet ad, vannak, amik meg a vezért követik. Közben tánc, ugrálás. Ah szóval azért ez tényleg király.

Ezután már csak a 2,5 órás hazautat kellett sötétben túlélni..

4. nap

Szokásos utazós program manapság Afrikában, reggeli PCR. A pénzt a bankban előre befizetni stb, na ezt a fixer intézte, és utána viszonylag bonyodalom mentesen lenyúltak a torkomba.

Még benéztünk a Ruandai Követségre, lefotóztam a városi körforgalom szocialistarealista emlékművében alvó őrt, aztán irány a hegyekbe.

Ami még kimaradt a Kibira Nemzeti Park. 400 km2, ennek 16% a primary hegyvidéki esőerdő. Régen ez volt a királyi Szent Erdő, aztán a 60as években egy részében kiirtották a fákat és tea ültetvényeket csináltak.. A másik részét gondolom a helyiek tüzelték el, mert ahol túráztunk az láthatóan már 60-80 éves secondary erdő volt. Ennek ellenére a kilátás a smaragd tea mezőkkel a dombokon, amikbe néhol belefolynak hatalmas fák, erdőrészek elég brutál. Egy vörös mókuson kívül más állatot ugyan nem láttam, de jó kis 2 órás túra volt a Teza hegy tetejére (2600 méter).

Ebéd megint fél 5-kor, persze nem sikerült helyi kifőzdét intézni, egy puccosabb, de jó kilátású helyen kaptam Sangala-t. Ez a helyi menő hal nagy tóból, magyarul nílusi sügérnek hívjuk. Bazi nagy (2 méteres is lehet) és finom. Gyorsnak nem gyors legalább is tányéron, úgyh megint sötétben rodeóztunk haza.

5. nap

A délelőtt kb. azzal telt, hogy a PCR eredményt próbáltuk megszerezni, amihez be kellett volna regisztrálni, ezt persze nem mondta senki, de miután megcsináltuk se jött meg. Legalább a szuvenír piacra elugrottunk, hogy valami történjen. Én nyilván nem vettem semmit, de amíg a többiek szerencsétlenkedtek (annyira bénán alkudnak, hogy fáj), jót beszélgettem egy burundiban élő (jóképű) pasival, aki a családot hozta ki a piacra szerencsétlenkedni. Mellette egy kis virágpiac van, amiatt jobban megérte kimozdulni, gyönyörű csokrokat kötnek – a feka pasik.

Végül megjött a PCR, utolsó pillanatban, ugyh iránya reptér.

Rwanda Air Kigaliba, mert Burundi és Ruanda között zárva a határ. A Burundi reptér kb. egy rosszabb mezőgazdasági reptér szintjén van, csak abban reménykedtem, hogy nem sárga permetezővel megyünk. Bombardier lett végül és 40 perc alatt átrepültünk.

Ruanda nem okozott csalódást, vagyis de, csak pozitív értelemben sokkolódtam. A reptér csilli-villi, a szokásos afrikai szívatás helyett 15 perc alatt cuccal együtt kint vagyunk. A reptéren kívül angol pázsit, pálmák, virágok, és fényes új SUVok és buszok a parkolóban. Láthatóan a 7 évvel ezelőtti szintet tovább tudták fejleszteni, pedig már akkor is minta ország voltak Afrikában.. pedig a 25 évvel ezelőtti genocidummal elég messziről indultak.  Szép hotelek, házak, virágos hibátlan parkok, sehol szemét, jó aszfalt -  Kigali simán Európa jobb városai közé tartozhatna. Persze itt is van szegényebb negyed, de az is normális és tiszta.

Egy egyszerűbb hotelben laktunk, de szuper finom avokádó salátát kaptam.

6. nap

Indulás reggel 7-kor, irány Musanze város barlangászni. Ez régen 2 órás út volt, most 3 – telerakták sebességmérő kamerákkal az utat és 60 km/h a megengedett, mondjuk azóta nincsenek balesetek.

A Volcanos Nemzeti Parkba komoly regisztrációval jutunk be, 50 $, PCR (elfogadták némi homlokráncolás után a burundit), útlevél kell.

Musanzeban persze felakadunk egy hatalmas katolikus templomi menetben, de ezt annyira nem bánjuk mert szépen felöltözve táncolnak meg énekelnek.

A Musanze barlang kb. 2 km hosszú, 4 részes és olyan, mint egy nagy alagút denevérekkel és sziklákkal. A közeli vulkánok csinálták, és háborúk/genocidum alatt ide bújtak el a népek.

Ebéd után még elküzdöttük magunkat az Iker Tavakhoz, a hatalmas Muhabara vulkán (4127 m) lábához, na ez már a megszokott poros út és szegény falvak között. A Ruhondo tó és a Bulera tó természetesen össze volt kötve, folyt a víz a fentebbiből a lentibe. Ez most a gát miatt egy bazi nagy csövön megy.

Hajókáztunk a tavon - cuki szigetek vannak, gyerekes, meg madaras, meg olyan, ahova itt is a leányanyákat hagyták magukra (ha valaki értük jött, elvette őket feleségül túlélték).

 Az esti program újabb Covid teszt, mert minden nemzeti park előtt kell és csak 48 órát érvényes (azt mondjuk nem vágom, a barlangban a denevéreket féltették-e a covidtól vagy a sziklákat). A rendelőbe már este 7-re érünk, jutalmul le tudom fotózni az Ebola plakátokat. A covid teszt egy vicc, de csak 5$. Természetesen negatív, de ilyen mintavétellel (kívül simogatta az orromat) sose lesz senki pozitív.

Az ablakom alatt techno party van, és reggel 4.30-kor indulunk ugyh klassz éjszakám lesz azt már most látom.

Szólj hozzá!

Burundi - Ruanda 1. rész

2022/06/15. - írta: Valis&Co.

0. nap

Idén még csak először Afrika. Sajnos itten fázis késésben vannak Covid szempontból, így bizonyos országokba nem, vagy csak nagy komplikáltan lehet bejutni. Így a márciusi spanyol kört kivéve főleg a saját kertemmel, házammal foglalkoztam, próbálom behozni a több évnyi, cégek mellett összeszedett lemaradást. A horror hagyatékkal is haladtam ahogy tudtam, bár az csak most fog bedurvulni, ha végre júni végén meg lesz a hagyatéki tárgyalás. Mivel után valszeg hónapokig tartó ügyintézés várható, gyorsan elszöktem előtte kicsit izzadni a vörös porba.

Két (afrikai mércével) mini ország a kb 1/3 Magyarországnyi Burundi és Ruanda elsőre egyszerűnek tűnt, de mégsem az. Ruandában már jártam, de anno 2015-ben nagyon bejött ugyh meg kell nézni újra. Mivel továbbra is le van zárva a határ a két ország között ezért lesz még egy repülés Ruanda Air-rel is, viszont oda pár nap alatt intéztem online vízumot. Burundiba kellett 72 órás PCR, és egy helyi PCR-ra előre be kell csekkolni interneten, de tavaly december óta van visa on arrival.

Még az indulás előtti hajrában letoltam egy állás interjút Teams-en (a nyugdíjazásomról nem minden cég kapta meg a memo-t), majd valahogy elértem a Flixbuszt Bécsbe. Burundiba legegyszerűbb az etióp légitársasággal eljutni, de az csak a sógorokhoz megy. Így pár órán át körbe söröztem a bécsi repteret.

1. nap

A reggel kávémat már Addisban ittam (végül is onnan származik) és kihasználtam, hogy végig lehet feküdni a reptéri székeken, aludtam még pár órát. Bujumbura-ig (úgy mondják, hogy Buzsumbura, gazdasági főváros)  elég rázós volt a repülés, de szerencsére minden körülöttem ülő gyerek végül sikeresen a zacskóba hányt.

Burundiba való behatolás felér egy IQ teszttel, mert a Covid itt is jó hatással volt a bürokráciára, de legalább semmi nincs kiírva..

Az otthoni PCR-t és sárgaláz oltást a kutya nem kérte, viszont következő kört kell 24 óra vergődés után megugrani – covid papír kitölt, immigration papír kitölt, útlevél ablaknál bead, adatokat kiírják, másik ablak fizetés vízumért (90$), harmadik ablak vízum beragaszt (csodaszép színes), újabb ablak fizetés PCRért (100$), covid papír őrnek lead, covid számla újabb ablaknál megkap, határőr megnéz mindent, még egy határőr megnéz mindent, csomagot megkeres, címke ellenőrzés feka bácsinál, csomag átvilágít, csomaggal együtt másik épület a kifutópálya mellett, ott ablaknál otthon csinált randi papír, nyugta lead, covid teszt garatból, hol a kijárat, mert nem a normál reptéri, hanem egy fekete vas kapu.. az összes ablakok természetesen random sorrendben, és egyikre sincs ráírva, hogy oda miért is állunk sorba. Szerencse h naponta csak 3 repülő jön. Mondjuk azok persze egyszerre. A csapatból én voltam a leggyorsabb 2 órával.. Ez a 37. afrikai.

Erre a napra szerencsére már csak a zuhany, helyi Primus sör fogyasztása a szálloda tetején és alvás maradt.

2. nap

Bujumbura a közepesen lepukkant afrikai nagyvárosok egyike, sokat hoz rajta, hogy a Tanganyika tó partján van és nagy zöld hegyek veszik körül.

A Tanganyika tóhoz a Rusizi folyón mentünk le csónakkal, a Nemzeti Parkból indulva (ez a fő befolyás a Kivu tóból északon). A folyón vigyázni kell, hogy az ember ne menjen neki dagadt alvó vízilovaknak és még dagadtabb krokodilnak. Vannak még vízi madarak sokan, szürke gém, gólya, kócsag, meg barna kacsaformájú kacsa. A folyó rozsdabarna, a tó meg zöldeskék és a torkolatnál elég érdekesen, hirtelen vált színt a víz. A pára miatt nagyon kellett nézni, de látszódtak a hegyek a parton és az már a Kongó.

A Tanganyika tó mindenben második, tök frusztráló lehet neki, öregség, mélység (1470 m), vízmennyiségben megelőzi a Bajkál tó. Akinek valaha volt akváriuma az tudja milyen gyönyörű színes bölcsőszájú halakkal van tele. Halat mondjuk én csak ebédre a tányéron láttam, de előtte még egy beachen beledugtam a lábam a tóba.

Ebédkor végre sikerül a fekete piaci pénzváltás, egy bolgár-dán csapattal vagyok, senki nem járt még itt, de legalább utána se olvastak, hogy a hivatalos 2000 burundi franc-os árfolyamnál a legbénább utcai váltás is 50%-kal jobb úgy 3000-3500 franc.

A Bujumbura városnézés nem túl komplikált, van egy Függetlenség tér, piacok, mecset, templomok, sörgyár, dugó, kátyús utcák, és jobb képű negyedek a fenn a dombokon.  Az egyik ilyenről elég jó a kilátás a városra meg a tóra, nyilván az elnök is ott lakik, ugyh meg kell vesztegetni a sorompós katonát, hogy engedjen be.

A városhoz közel van két egymásnak kalapot emelő bajuszos pasi szobra, ez állít emléket amikor Stanley megtalálta az évek óta elveszettnek hitt Livingstone-t. Livingstone skót orvos, missziós emberke és híres celeb volt a maga idején. Jött ment Afrikában, keresztben egyik óceántól a másikig, első fehérként látta a Viktória vízesést, kereste a Nílus eredetét (helyette a Kongó folyóhoz tartozót talált), és rendesen lebetegedett és elkeveredett Afrikában, miközben hiába küldött Zanzibárra leveleket azok nem érkeztek meg. 1869-ben küldték Henry Morton Stanley-t hogy keresse meg. A híres találka a Tanganyika tó partján történt Ujiji-ban, ami nem Burundi, hanem Tanzánia, de nem kezdtem el a guide-dal vitatkozni.

Némi shoppingolás (víz, ananász) után felmásztam a tetőre sörözni meg irkálni, bár kezdenek a cuccaim lemerülni, itt éjszaka nincs áram, de napközben se mindig.

Szólj hozzá!

Mauritánia 3. rész

2022/01/08. - írta: Valis&Co.

7. nap

Pár óra homokozás után meglátogattunk egy oázist (definíció szerint - ahol van víz vagy föld alatt vagy a felszínen és termékeny pl pálmák vannak), ahol a nagyobbacska falu Tenewchert egyik házában teáztunk. Pálmalevelekből csinált kunyhóban a szőnyegen, párnán ülve a pici üvegpohárban cukros habos arab teát ittam. Jó volt nézni ahogy szertartásosan egyik pohárból a másikba, kannába ide oda töltögették, amíg olyan erős nem lett, hogy a 3. után olyan volt, mintha fél liter red bullt toltam volna be. Közben cuki kislányt fotóztam – csak ne lett volna annyi légy az arcán.

Utána tovább homokoztunk a dűnéken, itt már nem tudtak olyan gyorsan menni mert nagyon mély a homok. Most először az egyik pick up elásta magát.

Chinguetti (ssingeti) a talán a leghíresebb látnivaló Mauritániában, ezt sajnos tudják a szuvenír árusok is. Még a motort nem állította le Ibrahim már szétszedtek.

A város méltán híres, és az iszlám 7. legszentebb városa. Először 777-ben alapították berberek, aztán az almoravid birodalom része volt, a 13. században újra alapították, komoly központ volt a Szaharát átszelő karavánutak találkozásánál. Zarándokok is itt pihentek meg Mekka felé.  Van egy csomó családi könyvtár (12), az egyikben egy rozoga, idős papa mutat ősrégi gazella bőrre írt kéziratot és öreg könyveket. Főleg Korán, de más tudományos cuccok is vannak.

Az öreg aztán nagy élvezettel mesél a mauritániai lányok kövérítéséről (leblouh), mivel a kövér nő azt jelenti, hogy a családja/ férje gazdag, plusz így nem tud elszaladni a férje elől, ezért tömik a szerencsétlen fiatal lányokat mint a libát, ha túléli van esélye jól férjhez menni. Az öreg szerint ehhez elég 10-20 liter tevetej, pár kiló kuszkusz plusz zsír, vaj. Naponta. 15ezer kalória. Ha nem akkor egy nagy facsipesszel csipkedik.

Rákészültem mi lesz a könyvtárból kijőve és nem csalódtam. Még több még hangosabb szuvenír árus. Valahogy elslisszoltam a fal mellett, de egy fiatal fiú elkapott, reflexből mondtam la la. Kezd visszajönni az arab szókincsem. A srác elkezdett nevetni, még tukmálni is elfelejtett annyira tetszett neki.

A Péntek Mecset 13-14 századi, a minaret a második legöregebb, amit folyamatosan használnak. Van mihrab (nyílás a falon merre van Mekka), négy folyosós imaterem, szimbolikus dupla ajtó, csak hitetlenek nem mehetnek be. Egy háztetőről azért jól megnéztem, meg végig sétáltam az óvárost. A napi 10ezer lépés ebből nem lesz meg, tényleg picike, de csinos.

A városon kívül is megnéztünk egy minaretet, közben a sofőrök kiengedték a levegőt a gumikból, mert naplemente és erg nézés volt a program a legnagyobb közeli dűne tetejéről.

Az erg az, ahol kocsi nem megy el csak a teve. Dűnetenger, hatalmas, mozgó szélfútta dűnékkel, amik vándorolnak. Ott jönnek létre, ahol nagyon kevés a csapadék (<150 mm), nincs növényzet és a szél a legfinomabb homokot felkapja és millió év alatt felhalmozza, ott, ahonnan már nem tud tovább mozogni.

A programból sajnos csak a naplemente lett törölve, a szuvenír árusok nem, utánunk jöttek a dűnére is. Eddig szerencsére nem volt homok vihar, de ma annyira fújt a szél, hogy a napból már semmi nem látszott.

Nem lehetek nagy formában (és nem is vagyok), egy hétig tartott mire megkérték a kezem, de a 300 tevés ajánlat nem rossz (1000-1500 USD egy teve), különösen értékessé teszi hogy a némától kaptam.

8. nap

Ez volt eddig a legjobb napunk..

A szuvenírárusok előbb kelnek, mint a nap, de valahogy sikerült elmenekülni előlük, ebben a pick upok sokat segítettek. Amíg a gépek is reggeliztek a kúton, találtam pár városi parkoló tevét ugyh nem unatkoztam. Mi még megálltunk Ibrahim családjánál, egy beton házacska, mellette külön sátorban pár kecske, a lánya gyönyörű..

Itt normálisnak számító úton elgurultunk egy sziklás részhez  - Agrour Amogjar - barlang rajzokat nézni.. Pont tegnap olvastam róluk és dumáltuk h jó lenne megnézni őket, mert az előzetes tervben nem voltak benne. Van egy szuper zsiráf, néhány oroszlán, elefánt, ami 6000 év körüli meg fiatalabb 3000 éves tehenek, emberek madarak. Maga a táj is elképesztő, egy kanyon (wadi) a túloldalon eróziótól szabdalt sötét sziklás hegyvonulat.

A sziklás platón folytattuk egy kilátóig, ahol a Fort Saganne című francia filmet forgatták, és ehhez felépítettek a völgyben egy erődöt. De a romos épületen kívül a völgyben csak a kilátás érdekes, az viszont brutál. Itt hatalmas sziklák között elmásztunk a homokba még pár rajzot, meg berber törzsi helyet megnézni.

A platóról egy oázisnál ereszkedtünk le, a völgyben egy tradicionális falu Mheirith, kerek pálmalevél házakkal, meg szögletes kunyhókkal. És rendes datolyapálma ültetvényekkel. Ezekből azért jól lehet élni – 60-100 fa elég sok pénzt hoz. Élnek a fák vagy 40-50 évig és öntözni is csak az elején kell őket.

Mellette találtunk egy homokos völgyben pár ebédelő tevét, ugyh mi is megálltunk salátázni, és persze próbáltuk a púposokat becserkészni. Induláskor aztán két autó is elásta magát, a második pick up csak egy kereket, így magától kijött. A másik viszont rendesen alámerült, keréknyomás ki, aztán megtolták.

A másik oldalról is megnéztük az oázist, aztán dűnés aszfalt úton toltuk. A szél komplett dűnéket hordott az útra, és persze van, aki az agyonvágott mercivel is elindul, mert ugye aszfaltútra az is jó. Amíg el nem ássa magát. Egy ilyet szépen kitoltunk a homokból, vagy 8-10 kék boubou-ba öltözött pasi, jól néztek ki.

A közeli kisvárosban megálltunk – Oujvet - vizet venni. Mivel mindenki a mecsetben imádkozott, várnunk kellett, hogy legyen aki eladja. Én szépen elsétáltam a fő utca színes, homok fújta házait nézegetni, amikor egy öregasszony kijött egy ajtón és az anatómiaIlag előírtnál jóval kevesebb foggal mosolyogva köszönt, meg invitált, hogy menjek megnézni a boltját. A max. 2 m2 boltocskában a polcokon Fanta, keksz és szappan. Meg vászonban sótömb és papírdobozban datolya. Nyilván semmilyen nyelven nem tudtam vele kommunikálni, de nagyon kedves volt. Megkóstoltam a helyi aszalt datolyát, amit adott, aztán kezembe nyomott egy maréknyit hogy egyem meg, én meg valahogy elmutogattam hogy vennék egy fél kilót. Úgyhogy szépen a földön egy mérlegen kimérte 100 pénzért. Közben az ajtóban volt már vagy 20 gyerek – erre nem járnak turisták ugyh ez volt a hónap látványossága.

Emine, a néma meg kiakadt és röhögött, hogy én szereztem datolyát, mert mint kiderült Ibrahimmal végig datolyát kerestek és egy boltban sem találtak. A többi autó elindult, mikor Ibrahim előkerült mi visszafordultunk és megmutattam a boltot, ő is bevásárolt a néninél, aki kijött integetni utánunk. Áh ezekért a kis sztorikért éri meg utazni, nagyon cuki néni volt.

Tovább mentünk a dűnés aszfalton Timinit nevű oázisig és a dűnék mellett tábor vertünk. Ebben az esetben a pickupok a szélfogók, ki is kötöttem a sátram az egyik kerekéhez. Meg hoztam pár nagy követ ugyh remélhetőleg nem fúj el a szél.

A sofőrök főznek, maguknak homokban sült kenyeret (persze hisztiztem hogy én is kérek.. szerintem kapok :-) már beépültem), a többiek kártyáznak én meg lesem naplementét és blogot írok.

9. nap

Jó hideg volt éjszaka, és járkált a sátor körül valami állat, lábnyomok alapján nagyobb macska.

Reggeli után tovább álltunk Tergit (terzsit) felé végig a Fehér Völgyön. Kezdetnek megnéztünk egy csinos falut a sziklafalak közötti oázisban, részben fehérre festett kőházak, meg a pálmalevél kerek nyári lakok és rengeteg pálmafa.

Jöttek kecsék, teve vonat az állatok mindennel is megpakolva. A homok ugyan sárga és narancssárga, és a fekete sziklás hegyoldalakra is felfújja a szél. Sok a fehér teve volt a völgyben, lehet inkább ezekről lett elnevezne.

Egy részen szokás szerint Ibrahim letért a keréknyomról, gondolom le akart vágni. Előtte levegőt kerékből kienged, aztán száguldás. Csak a dűnéken is dűne, plusz a fűcsomós homok halmok és látszott egy régóta nem autó arra nem járt. Lehet nem véletlenül. Addig kavart amíg csak felakadtunk egy ilyen fűcsomón, a bal hátsó kerék félméterre a levegőben, a jobb hátsó és bal első elásta magát.. Szegény Hilluxnak leszakadt vmi nagy műnyag a kerékdobból. Én persze videóztam az egészet kapaszkodás helyett. Kézzel kiástuk a kerekeket Cathyrine-nal megtoltuk és már mentünk is. Következő csapást a szegény pick upra egy konkrét kő lépcső mérte amin fel kellett kapaszkodni vele.

Tergit egy cuki oázis, forrással, gyönyörűen folydogál a víz egy kis patakban és homokos medence is van ha vki mártózni akar. Mi csak begyalogoltunk, langyos volt. Az egész hely nagyon nyugis és szép.

Kaptunk tevét ebédre, aztán indulás vissza a fővárosba Nouakchott-ba (noksot).

A visszaút úgy 5-6 óra volt és meglehetősen unalmas ha nem számítja az út mellett heverő magastávfeszültségű oszlopokat, pár tevecsordát és teherautót. Egy helyen az ellenőrző ponton volt egy kis kiabálás, mert újra kifizetették velünk az úthasználati díjat csak hogy tudjam ez Afrika.

A homok mellett itt komoly mennyiségű kagylóhéj van a földön. Meg Baudelaire kedvéért, az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyú dög teve.

Vacsorára elmentünk taxival enni valamit, ami nem teve, de vissza már alig találtunk, míg megállt valaki és 5en bepréseltük magunkat.

10. nap

Hajnalban elindultunk PCR-t csináltatni. Na itt beütött az afrikai káosz rendesen. Komoly tülekedés tolakodás a kapuban, sorszámhoz a földön egy kartonon kell felírni magad. Nekünk ezt Emine megtette előző este. 1 óra várakozás után pankráció szerű bejutás, ehhez a sok éves heavy metal koncert/pogo tapasztalat határozottan előnyös volt, majd sorban állás. Valahogy csak 10-12 ember bejött a többiek elé a sorba oldalról, sorszám ide vagy oda. És ezért még fizettünk is a kapusnak, a PCR amúgy ingyenes a repüléshez.

Egy ex pat kézműves/jótékony boltba mentünk, ahol gyönyörű cuccok voltak ha nem is olcsón, de mindenki vett eztazt. A nap fénypontja a városon kívüli tevepiac volt. Minden színben és méretben százával árulták a tevéket, némelyik igazi óriás, de volt plüss baba kivitel is. Tök nyugis, kíváncsi állatok, és itt nem volt hiszti a fotózásból sőt. Utána jó hosszan tekertünk a városban így a péntek délelőtti piaci forgatag, dugó fíling megvolt. A város olyan, mint egy roncsderby, annak van előnye, aki kevésbé félti a kocsiját, és valljuk be kevés van, amit félteni kell. A mercik a 4-5 darabból összerakottan, full rozsda, minden elem más színű, de gurulnak néha 6-8 ember benne. Ha egy ilyen elüt, a vérmérgezésbe halsz bele.

A múzeum emelete egész jó, régi használati tárgyak, szép bőr cuccok, kalabas edények stb. Még betértünk egy kézművespiacra, de itt nem volt nagy a kísértés, mert minden felismerhetetlenül poros, így az se látszik mit akarnak eladni.

Ebéd a hotelben kivételesen csirke. Aztán indulás először begyűjteni a PCR eredményeket. Pár perc várakozás után.. nekem kész és negatív. Van akié nincs kész. Az egyik útitársé pozitív - szerencsére nem vele ültem egy pick upban, mi Cathryne-nel végig maszkban nyomtuk..

Mike-ék sofőrje már napok óta harákolt, hörgött, köpködött és Mike maszk nélkül ült mellette végig. Enyhe megfázós tünetei voltak már vagy 2 napja.. Nem velünk repül, kíváncsi vagyok mi lesz felengedik-e a gépre vagy karantén vagy we correct it vagy mi lesz. (Hazajönni az oltásimmal amúgy nem kellett volna PCR, de persze a reptéren 4-szer kérték, 4-szer mondtam hogy nem kell, de végül volt egy pont ahol nem engedtek volna át nélküle csak ha komolyan hisztizek)

A reptéren kb. 8x nézték meg a papírokat, két átvilágítás, de a Turkish komputerében csak úgy találtak meg hogy tudtam az ülésem számát fejből.. Jó lehet a rendszerük. Végül egy dakari megállóval szépen elszállítottak Isztambulba, majd Budapestre és csodák csodája a csomagom is megjött. Most már csak a homoktalanításnak kell nekifogni.          

Mauritániáról általában:

Valószínűleg kevesek bakancslistáján szerepel az élen, de ha valaki szereti a sivatagi off roadozást és/vagy szeretne a tevehús diétát tartani tudom ajánlani. Nincsenek nagy flash látnivalók, de Tergit, Ouadane, és Chinguetti azért elég rendben van és meglepően érdekes és szép a táj. Ha valaki szereti  roncs Mercédeszeket akkor Nouakchott és Atar kifejezetten ajánlott.

Mauritánia amúgy szigorúan iszlámköztársaság, így fergeteges koktél partikra nem lehet számítani, előnyös a francia vagy arab tudás. 1 millió km2 csak 4,5 millió ember jut, nagy része sivatag, ahol több a teve, mint az ember. Történetileg már a 3. századtól lakják a berberek, az iszlámot az arabok hozták a 8. században. Francia gyarmat volt, és ebből következik, hogy szoktak puccsok lenni.

A társadalom a fehér mórok (bidhan) kb 30% a fekete mórok (haratin) 40%, a többi szubszaharai etnikum, mint fulani, mande, wolof stb. Mai napig van rabszolgaság a kasztrendszer miatt bár hivatalosan tilos, ahogy a lányok tömése is megy még, ha kisebb arányban is. Szegény ország, ha a lakosok életszínvonalát nézzük, bár a GDP-t tolja a vasérc, arany, halászt a ha nem jár arra kínai halfeldolgozó. Az emberek kedvesek de fotózni őket nem könnyű, és az Afrikában szokásos korrupció azért elbukkan néha.

Szólj hozzá!

Mauritánia 2. rész

2022/01/04. - írta: Valis&Co.

4. nap

Kinek mi a relaxáció – nekem a 9 órás sivatagi száguldozás tökéletes :-) Reggel 8-kor indultunk és gyakorlatilag egész nap a vasérces vonat síneket követtük a homokban.~ 470 km off road.

Persze a sivatag sem egyforma – volt fűcsomós, akácia bozótos rész, aztán köves, meg ezüst homokos ami holdbéli tájnak tűnt, volt fekete köves, narancssárga sima homokos.. Közben néha tevék, elhagyott romos falvak. Jött a hosszú vonat is.. 5x. Nem mind volt 3 km hosszú, az első vhogy rövidebb, de aztán volt amelyik 2 percig ment el mellettem, mint egy óriási szürke kígyó, sárga kék fejjel.

 A narancs homok előtt az utolsó két akácia alatt piknikeztünk ebédidőben. Mivel itt közvetlen a Nyugat Szahara/Marokkó határán voltunk, megjött pár sms a marokkói térerővel, ami átlógott a síneken. Fogalmam sincs a választ megkapták-e. Aztán száguldottunk tovább.. Ibrahim elég lazán (egy kézzel) tolta 60-80 km/h, persze van ahol olyan mély a homok hogy mintha szűz hóban nyomtuk volna. Sajnos egy bukkanót benézett és rá is fékezett, így konkrétan bejött az ablakon 2 vödör homok – egyenes a hátizsákomra amiben a komputer van. Hát ettől azért nem vagyok boldog, úgy néz ki, mint amit sáros homokban paníroztak.

A mai cél a világ állítólag második legnagyobb monolitja (az Uluru, Ausztrália után).. ami egy bazi nagy, egyben darab kő a sivatagban, Ben Amera a neve. 633 m magas. A böhöm nagy kavicsból leesett kavicsokba, amik szintén nem kicsik, a 2000 elején 16 országból jött művészek faragtak ezt azt.

Itt is táborozunk – amiben van kihívás, szél (aki próbált már üvöltő szélben pisilni az tudja miről beszélek), homok, de nincs annyira hideg. Viszont játék sátrakat kaptunk aludni, van amelyik olyan pici, hogy a matrac sem fér bele. Az enyém legalább 2 személyes, de volt benne egy talicska homok. Plusz cövek nincs, kövekkel próbáltam egy helyben tartani…  

A nagy ijedtségre nekifogtunk titokban pálinkát inni.. És a Levendula&Kert mákos bejglijével vigasztalódtunk, ami még mindig finom volt és bár voltak kételkedő arcok végül minden nemzetségnek (angol, amerikai, görög, mauritániai) ízlett. A bejgliről csináltam fotókat, csak, hogy legyen bizonyíték merre kirándult.

 A nedves törlőkendővel való homoktalanítás reménytelen, hamar feladtam. Sajnos nem az volt a baj, hogy a sátor aljában volt homok, hanem hogy a falain is és az egészet csapkodta a szél éjszaka, ugyh egy homokviharban próbáltam aludni, végül maszkban.. Jobban jártam volna, ha kimegyek két nagy kavics közé a meleg sziklára.

5. nap

Valahogy reggel lett és napfelkeltében még szebb volt a szikla, mint naplementében. Reggelizés a maradék bejglivel, táborbontás. Nem tudom van-e olyan barátom aki építkezik, de ha otthon összeszedjük majd a homokot a cuccaimból egy betonkeverőre való össze fog jönni.

Megnéztük az Aisha sziklát is, majd folytattuk a sínek mentén a sarokig. Itt meg kellett állni papírozni Choum városkában, ahol elkezdtek vegzálni a katonák hogy ne fotózzunk. Ennek különösebb oka nem volt, mert a legérdekesebb pár parkoló teve és korzózó kecske volt, de odáig fajultak hogy be kellett vinni a parancsnokhoz a fényképezőgépeken a képeket megmutatni. Volt akivel párat kitöröltetett. Nálam nem volt mit törölni. Milyen szerencse hogy én minden képet a telefonommal csináltam. A vegzáló katonákról is.

Ebéd már Atarban (Adrar régió), egy szokásos történetnél – európai (francia) nő és afrikai (mauritániai ez esetben) pasi házassága, ami nem tartott sokáig, a hölgy maradt, lánc dohányos, étterme van és kutyája. A kaja jó volt és az átlagnál kevesebb légy volt rajta.

A hotelben egész jó szoba van, csak nem tudom kikapcsolni a TV-t, amin orosz műsor megy arab felirattal.. 2 vízben lemostam a homokot és felkészültem a délutánra.

Délután megnéztük a múzeumot, szokásos afrikai kivitel, csak francia felíratok, Emine a guide továbbra is néma, így sokkal okosabb a látnivalóktól nem lettem, de volt egy jó térkép a régióról így kb. átlátom merre járunk. Ezután piacoztunk, ahol a szokásos kacatokon kívül a helyi datolya és só tömb volt érdekes. Ebben a régióban nincs más csak teve meg datolya, (meg újabban aranybánya, de az főleg a kínaiaknak lesz jó). A datolya pálmák a völgyben gyönyörűek, sajnos a szezon június-július akkor meg épeszű ember nem jön ide, pedig olyankor annyi van hogy senki nem kér érte pénzt. Tevés sókaraván már nincs, de sót még bányásznak, szürke tömbökben árulták a piacon.

Amúgy, ha valaki még mindig a 80-as 90-es években ellopott Mercedesét keresi, bátran nézelődjön Mauritánia Atar városában, lehet hogy meg lesz. Láttam jó párat taxizni, érdekesen néznek ki, de gurulnak.

Shoppingoltam is, kék színű turbánnak való hosszú kendőt. Megkértem a némát, hogy mutassa meg hogy kell a fejemre csavarni, ettől olyan jókedve lett hogy a boubou is rám adta, de továbbra sem beszél. Nekem bejött, homokviharban profin védi az embert. A divatozáshoz dűne tetején naplemente is járt, meg vacsora hölgynél helyi zenés táncos produkcióval.

 6. nap

Elaludtam, pedig nem szokásom, de reggel 5.30 kor mikor ébredtem úgy érzetem túl korai, mit csinálok 8.30-ig. Úgy vissza aludtam hogy 8.10 kor ébredtem. 20 perc persze elég volt hogy összerakjam a motyót és lezuhanyozzak (itt ha az ember talál vizet zuhanyozik, ki tudja mikor fog legközelebb) de a reggeli nevető tehenet már Ibrahim mellett majszoltam az anyósülésen.

 A ma országos fö(ld)úton nyomtuk, még kilométeres követési távolsággal is az előttünk menő által felvert rettenet porban. Így muszáj volt légkondit használni, sokáig kellett ügyeskednem hogy Ibrahim ne állítsa vissza gyorsfagyasztásra és megússzam tüdőgyulladás nélkül a sivatagot.

 A táj inkább köves, de drámai sziklás hegyekkel. Pár óra múlva elértük Quadane-t. A várost berberek alapították 1141-ben, fontos karaván csomópont és kereskedő hely volt, körülötte zöld datolyapálma ligetekkel a homokban. Most meg világörökség. Anno 10.000 körüli lakosság élt itt, tevével, datolyával és arannyal kereskedtek. Komoly korán iskolák is voltak, állítólag 40 marabu tanított és maradt egy csomó kézirat. 1487-ben a portugálok megpróbálták rátenni a kezüket a kereskedelemre, de nem voltak sikeresek. A 16 századra a jelentősége a tengeri kereskedelem miatt visszaszorult kevesebb tevés karaván miatt hanyatlani kezdett. A régi fallal körülvett óváros elég impresszív, bár romos, és bizonyos részein még ma is laknak.

 A helyi, meglehetősen basic vendégházban ebédeltünk 114 darab léggyel együtt, kuszkuszt és zöldséges tevét, pazar kilátással az óvárosra. A szobában az ágyon kívül nincs bútor, de van a falon gekko ugyh valahogy el leszek.

Délután még elgurultunk a Szahara Szeméhez, ezt úgy kell érteni hogy homokdűnéken fel le száguldozva fülig érő szájjal próbáltam nem bebaszni a fejem, de videózás közben kétszer sikerült. Ez a homok kihozza az állatot a sofőrökből, mindenki megy mint a meszes.  Guelb er Richat (Richat struktúra), egy 40 km átmérőjű kráterszerű dolog, ami a világűrből is jól, vagyis jobban látszik. Amúgy egy mélyen erodált, körkörös felboltozódás, ahol az eltérő erózió miatt vulkáni és mindenféle kőzetek jelentek meg. A dómszerű képződmény közepén levő kőzetek kora állítólag 2000-500 millió év, és a sorozatban lezajlott vulkános epizódok miatt lett ilyen. Az egész fura geológiai cucc persze vonzza az az összes ufológust és Atlanisz keresőt. Visszafelé lelkiismeretesen ma már másodszor vásároltunk szuveníreket, amikre nincs szükségünk, de támogatni kell a helyieket, mert a turizmus itt most zero a covid miatt.

Jutalmul a portugál erőd rom után a naplementével szemben száguldottunk a dűnéken.. hogy vacsorára megkapjuk a teve másik felét, most kuszkusz helyett homokos palacsintával. Tegnap egész könnyen ment, de ma térerő csak nyomokban, így pár óra alatt de végül sikerült Istvánnak 2 videót elküldeni.  Szerintem fontos feladat terepjárós ismerőseink hergelése távoli országokból :-)

Szólj hozzá!

Mauritánia 1. rész

2022/01/01. - írta: Valis&Co.

0. nap

Újra Afrikában.. Az önjutalmazásra keveseknek jutna eszébe Mauritánia, de megígértem magamnak, hogy ha az idei évet valahogy túlélem kapok utazást. Mauritánia rajta volt a listámon, ha nem is a legelején, de mivel ez legalább nyitva van és idén már amúgy is ráálltam a nomádkodásra beelőzött pár országot.

A térképen nem tűnik túl nagy távolságnak (Marokkó alatt keressétek..), idejutni nem volt se gyors, se egyszerű. Utólag a Turkish Airlines szuper választás volt – az Air France horror drága lett volna, és vagy törlik vagy a csomag nem jön meg (vagy mindkettő..), az Air Maroc meg mivel Marokkó pár hete lezárt nem is repül. Budapestről mostanság napi max 1 járat van, és ha azzal valami történik bukja az ember a csatlakozást, így újabban Bécsből repkedek és ez volt az olcsóbb is..

Így viszont a nulladik nap egy 30 órás vergődés volt, reggel 5-kor indulás Bécsbe (Pálmának és Dávidnak örök hála a hajnali fuvarért), onnan Isztanbul.. majd 12 óra a reptéren.. majd 6,5 óra repülés Dakarig, ott kiszállt szinte mindenki, megszámoltak, körbeporszívóztak, megszámoltak, majd egy jó 1,5 óra múlva tovább az 1 órányira levő Nouakchottba.

Az Isztambuli új reptér bármennyire is fancy, de fél nap azért sok (és a wifi is csak 1 órára ingyenes), viszont be lehet fizetni az IGA lounges-ba, ahol az embernek az alvás, wifi használat mellett csak annyi dolga van, hogy a 60 eurót leegye és igya. Mivel a kaja OK és jóféle koktélokat adnak ez nem volt olyan nehéz. A zuhany is profi, van minden - egyszer használatos papír törülköző, papucs stb. Aludni ugyan nem tudtam ott sem igazán, de az alvás amúgy is túlértékelt.

A repülőn viszont nagy csalódás volt, hogy nem adtak szeszt, pedig még Szudánba menet is volt alkohol a gépen (igaz rajtam kívül nem sokan éltek vele) így nem téptem be, be kellett érnem a deadalon kómával. Amiből szokás szerint az Is there any medical person on board? Please identify yourself to the crew-ra riadtam fel.. Ha Turkish Airlines repülök mindig ezzel ébresztenek… Szerencsére volt valaki orvos is a fedélzeten és most nem kellett szerelnem senkit.

1. nap

A nouakchotti reptérnél szerintem nagyobb egy texasi mezőgazdasági reptér, de napi 4-5 gépnek, ami idejön ez is megfelel. Mivel utas alig volt a gépen (mind a kétszer 16-ot számoltak míg Dakarban álltunk) nagy sorállás nem volt. Ez szerencse, mert a helyben vízum 55 euro, és rohadt lassú. Viszont vesznek ujjlenyomatot és frissen nyomtatott fényképes matricát tesznek az útlevélbe, amin úgy nézel ki mint egy idióta.

A csomagom rendben megjött és az átvilágításon mosolyogva küldtem át a csempészet pálinkát, senki nem is pislogott.

A reptér jó messze van a fővárostól és útközben megnyugodtam, hogy homokban nem lesz hiány. Nouachott a függetlenség előtt egy kis halászfalu volt az Atlanti óceán partján, aztán fővárost csináltak belőle, azóta egy nagyobb halász falu.

1,3 millió lakosa van, széles utcák, néhány csomópontban a szokásos remek afrikai szobrokkal, függetlenség tér, múzeum. A hotelben megismerkedtem a két brit útitárssal, elég jó fejek, úgyh gyorsan eldöntöttük megyünk halász kikötőt nézni. Szereztünk 500 helyi pénzért angolul tudó taxist (12 euro) aki elvitt a partra minket. Itt is ezrével állnak a színes, tarkabarka fából hajók amikkel a halászok kijárnak. Jó volt az időzítés mert most kötöttek ki a zsákmánnyal, húzták vonták ki a hajókat a vízből. Nagyon hasonló a sztori mint Szenegálban, de talán nagyobbak a hajók és még több van.

Ami nagyon tetszett, hogy senki nem foglalkozott velünk se a parton se később a városban sétálva, lehetett fotózni nyugiban, nulla szuvenír árus zaklatott stb.

Vacsoráztunk egy menő helyen, én nyilván rendes capitaine halat, az angolok nem bátrak, maradtak a pizza/spagetti vonalon.

2. nap

Rettenet reggeli afrikai kávé után indulás, a csapat további része 2 régi ismerős még a guinea bissaui túráról. A guide pedig úgy tűnik süket néma mert információt semmilyen módszerrel nem tudtunk eddig belőle kihúzni.

Sok órányit autóztunk, egy darabig aszfalt, aztán 100 km/h-val főleg off road, bár a homok nem mindenhol mély, azért kapaszkodtam rendesen.

Megálltunk két halászfaluban, az elsőben kerek házak és a kerítésen száradnak a halak. A második egy híres halász nép, az imragen-ek faluja. Azért híresek mert delfinek segítségével halásztak régen, fütyülve hívták a delfint és azzal együtt érkező halakat szedték össze. Sajnos nem sokan maradtak, imragenek sem. A Banc d’Arguin nemzeti parkban laknak, a falu nagyon szegényes, a vitorlásokkal elég komolyan tolják és nem nagyon barátságosak. A nemzeti park a költöző madarakról híres, hát a parton távolról pelikán, flamingo, szürkegém.. de állítólag a szigeteken sokkal több van. Meglepő, de pár helyen a homokban bálna csontvázak összerakva. Volt még sivatagban korzózó sakál, meg pár magányos teve..

Aztán fél 3 körül elértük a tábort a parton, kaptunk ebédet, összebarátkoztam az albino kecskével és pár órán át néztem az óceánt. Ehhez mondjuk el tudtam volna viselni kevesebb legyet és több sört.

Éjszaka azért nem volt meleg a sátorban, viszont cserében sakálkodásra ébredtem. A tábor kutyája szerencsére megvédte a kecskét, így együtt reggeliztünk.

3. nap

4-5 óra homokban száguldás a program, közben több tevét láttam, mint embert. Színes, de nagyon szegényes bódékban vagy mór sátrakban laknak. Az egyetlen kicsit modernebb hely útközben, ahol tankolni lehetett a közeli aranybánya miatt épült.

Nouadhibou a második legnagyobb város, egész északon a nyugat szaharai határnál. Nagyon ipari a hely, ide érkezik vasérces vonat, halászat és hatalmas kikötő van.

A vasérc feldolgozó pokoli látvány, vörös por borít mindent, rozsdás roncsok hegyekben. Ez a vasérc adja az ország bevételének közel 40%át, na az arany még 15%ot, így nem a legszegényebb országok közé tartozik GDP alapján, de azért finom szólva jól sem élnek a népek.

És pár kilométerre onnan a Cap Blanc, ami nemzeti park. Részben a hajótemetőről híresült el a hely – de ezeket a roncsokat is elhordták a kínaiak az elmúlt években, ahogy felment a vas ára. Sajnos a kínaiak visznek mindent Afrikából, amit lehet – lehalásszák az óceánt (mi esélye van egy delfines imragennek a radarral halászó úszó halfeldolgozókkal szemben), viszik az ásványkincseket, trópusi fát mindent (2020-ban > 200 milliárd euronyi cuccot importáltak innen)

Cap Blanc amúgy szabdalt sziklák, fehér homokos bícs és nagy hullámok. Valamikor itt hemzsegtek a fókák, de sajnos ma egy teknőssel kellett beérnem. A fókákból még kettő él állítólag itt, de hiába hívta őket az őr, ma máshol partiznak.

Ez egyike a jobbik napjaimnak mert van wifi és tudtam fürdeni, igaz ehhez szobát kellett cserélnem mert az elsőben nem volt víz. A guide-ról is kiderült, hogy beszél, bár ez a hazaút előtti PCR megszervezésére korlátozódott.

Most pár napra eltűnök a sivatagba, a civilizációhoz a továbbiakban a nedves törlőkendővel és a fejlámpával kötődöm, de az arab tudásom fejlődik.

Lassan amúgy itt is 2022 lesz, szigorú muszlim ország lévén teljesen száraz a szilveszter - kivéve nekem, akinek van csempészet pálinkája. Egészségetekre, boldogabb új évet!

 

Szólj hozzá!

Csád 2. rész

2021/10/11. - írta: Valis&Co.

8. nap

Fura volt rendes ágyban aludni, nyilván szokás szerint leköltöztem volna a földre, ha nem vagyok lusta elővenni hozzá a cuccot.

Reggeli után végre meghekkeltem a gépemen a wifit és fel tudtam tölteni az eddigieket. Közben dumáltam a horvát sráccal, akire ráhagytam a maradék nedves törlőkendőmet, szüksége lesz rá, mert páran még nyomnak 2 hetet a sivatagban, Ennedi hegyek meg a többi. Ezen én is gondolkodtam, ha már itt vagyok, de mivel a Tibeszti régió most túl veszélyes és azért harmadszor nem jönnék vissza, majd ha mind a kettőt meg lehet nézni északon egyben.

Aztán érzékeny búcsút vettünk Mate-val, mert mi meg leléptünk körbe nézni a fővárosban meg a környéken, amit lehet. N’Djamena amúgy nem a legrondább afrikai városok listáját szaporítja. Egészen vállalható, mert széles sugárutak vannak, többnyire földszintes házak. A légszennyezés elviselhető, az esztétikai kevésbé, a minden körforgalomban megjelenő, legdurvább munkásmozgalmi időket idéző random szobrokkal és műremekekkel.

Első megnézni való a nemzeti múzeum. Elena felkészített, hogy gáz, de valójában jobb mint a szokásos afrikai. Tematikusan vannak archeológiai, antropológiai stb leletek, de persze angol felírat nélkül. Külön szekció szentelve a volt elnököknek, láthatóan ez a pozíció káros az egészségre, van aki csak 2-3 évet volt hatalmon és egyik sem természetes úton halálozott el. A legutóbbit a városi legendák szerint a most hatalmon levő két fia nyírta ki.

A múzeum szenzációja egy koponya replika, Tumai a beceneve, de hivatalosan egy 7 millió éves Sahelanthropus tchadensis amit 2002-ben találtak. Ezzel eléggé közel van ahhoz amikor leakadtunk a csimpánzokról, de még a szőrösebb verzió. Abból látszik, hogy fontos, hogy saját légkondija van még a másolatnak is.

A következő egy Sao szultáni palota helyreállítva pár kilométerre a várostól, itt csak annyi a gond, hogy a helyreállítás 10 éve volt és mára semmi látható nyoma nincs a falfestéseknek. A helyiek kisebb kiabálásra kinyitják a múzeumot így kiderül, hogy nem csak a falakkal nem foglalkoztak az elmúlt évtizedben, de takarítással se. A falakon jópofa festmények, a helyi csóka szerint a múzeumból hirtelen eltűnő tárgyakat festik a falakra. Ezzel mintegy jelezve, ha akarjuk lenne még, ami eltűnhetne, mert van hely újabb festményeknek. Egyetlen probléma, hogy olyan koszosak a tárolók és porosak, hogy felismerhetetlenek a tárgyak és mégis csak látni kellene, ha el akarok valamit lopatni.

Még teszünk egy kört a faluban és a fazekasnál shoppingolunk vicces pénzekért kerámiákat.

Aztán meglepően finom ebéd egy libanoni étteremben, nem épp fogyókúrás adagokkal. Szerencsére telehassal még kevésbé szoktam vásárolni, ugyh a nagy piacot és a szuveníreset is megúszom olcsón. Amúgy egyik sem volt extra, de még mindig jobb, mint hotelben ülni.

Azért fürdeni meg egy utolsó Gala márkájú afrikai sörre visszamentünk, aztán 3 órával előbb, de ki kell magunkat tolni a reptérre, hogy megtudjuk mit tartogat most számunkra az Air Franc.

Konkrétan 2x világították át + egyszer megnézték elmelámpával a kézipoggyászunkat, kitöltöttünk pár formot, megint vettek ujjlenyomatot, aztán nagy nehezen, de felszálltunk a gépre.

 9. nap

Nem csak az Air Franc nem kedvencem, a párizsi reptér se. Irdatlan sorok, akinek nincs legalább 2 órája az tuti lekési a gépet. Az útitársaim is, de legalább el tudtunk köszönni.

Még ittam Elenával egy kávét, most meg próbálok a nomád létből visszaállni a hétköznapokra.. Nem lesz könnyű.

Természetesen a bécsi reptéren hiába várom a csomagomat. Ugyh újabb 1,5 óra sorban állás az elveszett poggyásznál. Most az a különbség, hogy az AirFranc se tudja hol van. Nem biztató. Tényleg pályázhatna az Air France a világ legszarabb légitársasága címre, nem érné őket csalódás, tuti a dobogós hely.

Fotók itt https://www.facebook.com/gyongyi.valisko/posts/5149184208429603

Csádról:

Hatalmas ország az 1,3 millió km2-el, arról hogyan lehet haladni sokat elmond, a térképen pár centire távolodtunk el a fővárostól és 2 nap kellett hogy odaérjünk. A 16 millió lakosból talán kétszázezer a wodaabe, ugyh ebből a szempontból is csak kis részt fedtünk le ennyi idő alatt. Azt viszont alaposan.

Amúgy minden szempontból azt kaptam, amire számítottam - a fesztivál hihetetlen és egyedi élmény, de cserébe rendesen komfortzónán kívül került az ember, tényleg kemény fizikailag is. Mivel az ország hatalmas és bőven van mit nézegetni – hegyek, kanyonok, sivatagok, állatos nemzeti park, sziklarajz stb – ide még vissza kell jönnöm, hogy lássam a többit is.

Francia és vagy arab tudás hasznos, mert alig beszél valaki angolul. Turizmus és ehhez infrastruktúra gyakorlatilag nincs, de a legjobb helyek amúgy is megközelíthetetlenek, ugyh itt a 4x4 és sátor a menő, fürdés nélkül.

Baromi szegény ország (GDP utolsó 10-ben van), 200 népcsoporttal, főleg muszlimok, de van 40% keresztény is. Bevétel főleg az olajból van, de állatokat is exportálnak. Komoly gond a vízhiány, nem csak a Csád tó környékén. Van korrupció is rendesen, átjárkál a Boko Haram és vannak fegyveres lázadások, puccsok szóval biztonságilag is lehetnek problémák.

Szólj hozzá!

Csád 1. rész

2021/10/10. - írta: Valis&Co.

Újra a fővárosban, N'Djamena-ban, egy hét után végre zuhany hajmosás és némi kapcsolat a külvilággal, a szállodai wifi néha működik, és kaptam sms-t is, a folyó túloldala Kamerun és átlóg a térerő..

Fotók itt https://www.facebook.com/gyongyi.valisko/posts/5149184208429603

0. nap

638 nap után végre újra Afrika.. nyilván nem ment egyszerűen. Eleve a túrát is csak augusztusban konfirmálták – volt egy kis lövöldözés az országban miután áprilisban, pár nappal a választások után némi segítséggel meghalta magát az elnök, plusz a Covid.. aztán csádi vízumot nem adnak újabban EU állampolgároknak, de azért kis kerülővel sikerült Brüsszelből szerezni. És az Air Franc csak ezután jött, szerencsére eleve Bécsből foglaltam, így volt hajnali járat miután előbbre hozták a N’djamenai indulást pár órával. Persze kellett PCR is, de a tavalyi Covid fertőzésem és 3 oltás után sejtettem, hogy negatív lesz.

1. nap

Szóval kitoltam magam Bécsbe, aludtam egy pár órát és 2.30-as keléssel ki a reptérre, elérzékenyülve elköszöntem a csomagomtól, Csináltam róla egy utolsó fotót, hogy meg tudjam mutatni mit keresek, ha megint elhagyják a motyót. Párizsban olyan ködben szállunk le, hogy mindenkivel kikapcsoltattak mindent, hogy az autopilot megtalálja a kifutópályát. A CDG-on volt pár órám, ebből az útlevél ellenőrzés az afrikai terminálra menet elvette párat.

A repülés nem volt érdekes, a megérkezés viszont igen. Kitöltöttem pár nyomtatványt – sima migrációs adatlap, egészségügyi nyilatkozat, sorban áll majd 30 euro befizet papírt kap, sorban áll újabb COVID teszt, sorban áll útlevél ellenőrzés, sorban áll újabb eü csekkolás sárgaláz oltás, sorban áll majd kézipoggyász átvilágítás.

Majd kollektív reménykedés hogy megjön a cucc, de nyilván a fél repülőé nem, így újabb sorállás az elveszett poggyásznál, újabb form, majd nagy nehezen irány a hotel, ahol bejelentő lap majd egy még hivatalosabb migrációs papír kitölt, ezt már fotóval.

Ezen túl is vagyunk vagy 3 - 4 óra alatt, jött tett a Covid az afrikai bürokráciának.

A hotelben aztán értesített az air franc hogy megint nem hozta el a repülő a csomagomat, mert 6 óra alatt sem sikerült a reptéren átrakni. Szerencsére erre számítottam ugyh van némi túlélő felszerelés nálam, de ki tudja mikor ér utol a motyó a rummal meg a tisztább ruhákkal.

Drága a hotel – mint mindenhol Afrikában ahol nincs turizmus – de adtak sört, egy horvát pasival és egy Angliában élő orosz csajjal így sör mellett alakítottuk meg a keleti blokkot a túrán. Aztán kimostam a pólóm, amíg el nem érjük a wodaabe törzset szerintem ebben leszek..

 2. nap

Relatíve sokan vagyunk amúgy, normálisan csak 6-8 ember jön erre a túrára.. de a Covid miatt alig van afrikai ország ahova lehet menni, plusz mások ahogy én is gyakorlatilag a tavalyi elhalasztott túrát nyomják le végre. Mindenki hard core utazó, de mondjuk ez nem is a nyavalygósoknak való túra.

Első utunk egy félig üres közértbe vezet, mert többi csomagnélkülinek muszáj volt egy két dolgot venni.. Én is szert tettem 2 pólóra meg egy valójában placeboval felérő szúnyogriasztóra. Ha most nem leszek maláriás soha.

Közben becsekkoltak minket a rendőrségen, és el tudtunk indulni. Gyakorlatilag 2x4 db Toyota Land Cruiser fullra pakolva, a legértékesebb bennük a 2 szakács, de vannak matracok, sátrak, konyha stb. Ahova megyünk semmi nem lesz csak fű, tehén meg wodaabe emberek.

Az aszfalt N’djamena után kb 50 km-el eltűnt, innentől off road napnyugtáig. Közben megálltunk ebédre elővenni a szendvicseket, meg egyszer megkeresni a rendőrt, akinél be kell jelentkezni (1,5 óra..), és persze találtak valamit amiért fizetni kellett. Legalább tudom tényleg Afrikában vagyok.

A táj egyébként tipikus száhel, vannak elszórtan mangó fák, aztán már csak akácia, meg hol egy kis köles hol egy kis kukorica föld.

Végül megtalálták a sofőrök az ideális táborhelyet. Egymástól távolabb két ideiglenes tábort építünk fel. Iszonyat meleg van, napon >40 fok és brutális a páratartalom. Ugyan hivatalosan vége az esős évszaknak, de ettől független esett pár csepp. Úgy tátogtunk, mint a karácsonyi ponty a vágódeszkán.

Van külön kaja sátor, de ez sem segít sokat mert belül is annyi rovar volt, hogy nem lehet normálisan beszélgetni, csukott szájjal nehéz. Ezen a hideg sör sem segített (napi 1 doboz jár mint fej adag), könnyes szemmel gondoltam a rumra. Elena, a mi vezetőnk - kultúr antropológus, aki élt a wodaabe népekkel pár hónapot – mesélt a repülő bogarak inváziója közben a törzsi szokásokról. Wodaabe a nomád pásztor Fulani etnikumon belül a Mbororo népek egy csoportja, a közös ősök meg a nyelv kapcsán. Mivel ők tényleg nomádkodnak egész életükben a marháikkal vándorolva, a Gerewol fesztivál ahova megyünk az alkalom hogy találkozzanak egymással, mi meg velük. Gerewol amúgy az egyik tánc neve és maga találkozó worszo névre hallgat. A találkozó a szabad szexre van optimalizálva, de ennek persze, mint sok szokásnak, van racionális oka.

A wodaabe férfiak első feleségét a csoportból még gyerekkorban a szülök választják. Ez vagy bejön vagy nem, de így biztosított, hogy a nászajándék bikák és a születendő gyerekek a klánban maradjanak.  A Gerewol alatt a férfiak kisminkelve, feldíszítve táncolva morikálják magukat a másik klánbeli csajoknak. A lányok választanak és ha a pasinak is bejön simán lehet egy második házasság, de mivel a csajnak már legtöbbször van férje, ehhez el kell rabolni. Ez persze eredményezhet mosolyszünetet a két csoport között, de hamar megbékélnek. Ez a házasság a 2. feleséggel már szerelmi házasság. És így az asszony ügyesen meg tud lépni ha az első férj nem jött be :-) Elválni is el lehet, ilyenkor a következő fesztiválon lehet új férjet szerezni, vagy ha valaki ráunt a pasizásra hazaköltözik a családjához. Egy asszony simán szül 9-10 gyereket is, de persze nagy a halandóság. A gyerek meg többnyire marad az apjával. A Gerewol alatt amúgy akár házas akár nem, az egy éjszakás kaland is megengedett. Nem ciki a házasság előtti gyerek, s az sem hogy ha a férfi nem termékeny megkéri a szomszédot hogy segítsen be. Ilyenkor az a fontos, szép legyen. Amúgy a szabados szex a genetikai egészség fenntartásában fontos, bár tudnék más okot is, miért kellene nálunk is bevezetni a wodaabe szokásokat.

A wodaabe kultúra amúgy is a szépség köré épül. A férfiak között hatalmas királyság, ha valakit kiválasztanak a táncolok közül. A szépség abszolút meghatározó érték a törzsnél. Alapból marhatenyésztők, de nem költség hatékony alapon, az a lényeg minél több és szebb marha legyen, de el nem adják csak ha végszükség van, és enni se eszik (ez olyan mintha én megenném Bagettet – aki ugyan francia kifli, de kutya formában). Tejet, joghurtot és sajtot csinálnak, ezzel ők a tej ellátók a piacon Nyugat-Afrikában. Tartanak kecskét azt lehet adni, venni, meg enni is.

Iskolába nem járnak a gyerekek. De erre nomádkodás közben nincs is szükség. Híresek a Mbororo marháik ugyh mostanában már szokás bértartásba is adni hozzájuk. Éjszakára tüzet is csinálnak külön nekik (a legenda szerint egyszer a folyóból két fulani gyereknek kijött két marha és mivel gyújtottak nekik külön tüzet követték őket.. the rest is history)

Este 8 körül elmenekültem a sátorba, de ott is olyan hőség volt (alatta a föld >100 fokosra melegedett) hogy lehetetlen aludni, inkább izzadtam. Ezen az éjszakai pár csepp eső sem segített, de legalább mindenkinek ki kellett mászni és feltenni az esővédő huzatot is.

Kb. 2 óra alvás és 4 liter kiizzadása után valahogy összevakartam magam, kaptam kávét aztán off road megint.

Újabb rendőrségi papír – most 2 óra – majd megálltunk vizet venni egy kútból – 2 óra, mire előkerült a tulaj és elindult a generátor. Mi itt közben beépültünk a faluba és meghívattuk magunkat egy családhoz a horvát sráccal. Cuki kölykök voltak, de nem kevesen a családban, papírdobozból csinált játék teherautóval.

Még pár óra 40 fokban, egyre szarabb ösvényeken, néhol sarat dagasztva vagy akáciák között éppen elférve. A marháknak persze ez nem probléma, de egy fényező zokogott volna mit kaptak a terepjárók. Közben a fulani arc, aki velünk van, minden arra járótól megkérdezte merre lehetnek a wodaabe-k. Nem könnyű a bulit megtalálni, a tehén szar növekő mennyisége utalt arra, jó az irány.

Végül egy nagy füves, üres placc mellett meglettek a szudut építő asszonyok és a marhák is.

Ebédet kaptunk valami árnyékban, brutál a hőség… Ezen a ponton bár mennyire tapasztalt utazó, kb. mindenki elgondolkodott minek akart ide jönni/nem lehet normális, ha valaki ezért még fizet is. A térképen pár centinek tűnik a távolság. amit 2 nap alatt megtettünk Dourbali és Massenya városoktól még pár óra alatt – Csád méretéhez képest semmi.

Táborveréshez túl meleg van, ugyh pár órát levet eresztettünk az árnyékban, aztán elmentünk megnézni a családokat. Ezek a fulani népeken belüli wodaabe törzs dzsapta klánjához tartoznak.

Egymástól kellő távolságra állítják fel a nők a szudukat. Ezek kb. mint egy emeletes ágy, cölöpökön. Alul a gyerekek játszanak, az első szinten alszanak, a tetőn pedig a kalabasokban készül a vaj, sajt, vagy joghurt. A kalabasokat (tök edény) gyönyörű műanyag szemétből csinált mintás tokkal védik. Körben pár ló, kecske.. A hatalmas marhacsordákat a férfiak terelik napközben legelni, bár este általában hazamennek maguktól megkeresve a tüzet, amit nekik gyújtottak.

A nők szép gyöngyös fejdísszel és egy csomó gyerekkel végeznek minden munkát – víz hordás, mosás, főzés, szuku összerakás, lebontás, fejés, tejtermék gyártás.. stb. A pasik a marhákkal vannak, gyakorlatban az árnyékban pihennek, és láthatóan nem öregszenek olyan gyorsan.

3 szót kell megtanulni husze, baraka és dzsam – ezzel kb el lehet velük kommunikálni. Rettenet kedvesek és nagyon büszkék. Kifejezetten kérnek magukról fotókat, aztán megnézik elég szépek-e a képeken. Rövid éneklés és tánc még belefér estefelé, így tudják a környéken legeltetők, kezdődik a buli.

Végül felállítottuk a sátrakat még mielőtt megjött volna az eső.. És mivel volt annyi eszem, hogy amikor megálltunk vízért egy 1,5 palackot megtöltsek vízzel, egy kilyukaszgatott kupak segítségével le is zuhanyoztam. Közben a távolban már lehetett hallani, hogy a pasik elkezdtek énekelni. Be kell melegíteni a fesztiválra. Szerencsére az eső hamar elállt és ki tudtam nyitni a sátrat és végre aludtam. Egészen reggel 2-ig amikor hangos csámcsogásra ébredtem, a tehenek körbe ették a sátramat, az egyik még a ponyvát is megnyalogatta, biztos nem volt elég tiszta.

3. nap

Kávé, vmi reggeli és elindulunk megnézni a sminkelést. Hirtelen több tucat dzsapta pasi van a környéken és a fák alatt készítik az esti fellépésre az arcfestést, díszítést. Természetes festékkel lesz az arcuk sárga, piros, narancssárga. A szemük feketére kihúzva és a szájuk sötét kék. Fejdísz is kell persze, mindenféle beletűzve, toll seprű, napszemüveg stb.. A ruhájukon talizmánok és mindenféle nagyon feltűnően színes – tükrök, sípok felfűzve, gyerekjátékok, hajkefe stb.. Hihetetlenül színesek és brutál kreatívak – mindenből is tudnak maguknak ékszereket, díszeket készíteni.

Természetesen mind szeretett volna fotót magáról, cukik ahogy pózolnak. Aztán elkezdték a bemelegítős éneket táncokat is, főleg körben. Közben egymás öltözetét sminkjét tökéletesítik. A csajok a fák alatt kisebb csapatokban már nézték a kínálatot. Ezzel el voltunk pár órát, de aztán a hőség elől muszáj elmenekülni. A wodaabe pasikat a hőség sem zavarja – gyanús, valami van a teában amit isznak.. Mi csak sima hibiszkusz gyömbér verziót kaptunk.

Később délután visszamentünk megnézni mi történik, folytatódott a sminkelés, az eredeti tetoválásokat követő fehér mintát csináltak egymás arcán a színes alapra. Ugyan még mindig 40 fok van, de újra elkezdtek táncolni. Először megint körben, aztán egy vonalban, úgy hogy páran mindig előrébb jönnek és villogtatják a fogukat szemüket. Maga a tánc fura mozgás, a válluk és a mellizmuk mozog, a kócsag párzási mozgását utánozva. A csajok külön körben táncikálnak.és persze közben a fiúkat lesik. Úgy tűnik egyébként a szuduszukai klánból csak az idősebb férfiak vannak, olyan aki táncol egyenlőre nincs, ugyh lehet volt egy jobban sikerült feleség rablás legutóbb.

4. nap

Gyakorlatilag csak hajnalban (és naplemente után már annak aki bírja a rovarokat) lehet létezni, olyan hőség van, így korán elindultunk megnézni, hol vesznek vizet maguknak. Egy kvázi fennsíkszerű füves sáv a fesztivál helyszín, úgy pár száz méter széles, és több km hosszú. A két szélén fák bokrok, és az egyik oldalon mocsaras rész. Itt a fák között egy kézzel ásott talán méter mély lyukból merik a csajok a vizet, ezt isszák az emberek, az állatok meg a mocsaras pocsolyákból. Így érthető, miért adunk vizet az egyik nőnek, aki egy 2-3 hónapos bébivel jön a táborba. A baba simán megivott 1,5 decit a pohárból.

Minden nap vannak látogatóink amúgy – kecskék, pár nomád arab, marha borjak, és folyamatosan a wodaabe népek. Hol gyerekek, hol a pasik, hol az öregek (kb 35-40 évesek, valamit érnek az arckrémek). Mindenre kíváncsiak és persze mind vadászik a pet palackokra, vízre. Hugo a szakács, aki vaj szívű és melegben könnyen olvad, mindig ad nekik valamit, maradék kenyeret, dinnyét, vagy az üres konzerves dobozokat, üres palackokat. Ezek itt kérem kincsek..

Megint körbejárunk pár szudut ezek egymástól 50-100 méterre vannak. A pasiknak nincs nyoma, nyilván kipihenik az éjszakai táncolást valahol az árnyékban. A nők meg csinálták, ami szoktak, mindent is. A fiatal feleség amúgy az első gyerek születése után 2 évig külön kell éljen a férjtől nem is találkozhatnak. Ezt az időt az anyós rabszolgájaként tölti a nyomorult. Utána viszont kap saját szudut, csomó új gyereket és újra valós tagja lesz a társadalomnak. És ha akar az egyik fesztiválon elraboltatja magát egy új férjjel.

Wodaabe amúgy a tabuk népét jelenti, mert csomó dolgot tilos, pl a fiatal borjak kötelére rálépni, a született gyerek nevét kimondani, és a pulako – morál kód szerint legyél szégyenlős, türelmes, ne várj semmit.. és persze legyél szépséges.

Extra meleg van, bőven 40 fok felett, felhő nincs az égen. Többször nekiindulunk mikor éneket hallunk, de már reggel 10 kor olyan hőség van, hogy vissza kell takarodni az árnyékba. Onnantól este 5-ig az egyetlen mozgás az, hogy próbáljuk követni az árnyékot a fák alatt és eleget inni a túlélés reményében.

Ma délutánra beindult a nomád tinder, a lemenő nappal szemben sorban táncolnak a gondosan sminkelt fiúk, rázzák magukat, és 2-3 mindig előrébb jön megforgatni a szemeit megmutatni a fogaikat, miközben a ruhára ragasztott tükrök villognak a fényben. Sokan nézik, idősebb pasik hagyományos turbánban, a csajszik vihogva külön csoportban. Van ceremónia mester, aki a tömeget és a táncolókat is rendezgeti.

Aztán eljött a nagy pillanat, gerewol tánc sorban, 2 kiválasztott lány beáll a táncolók elé, és nézi kit fog választani. Egyesével leveszik a cipőjüket, mezítláb fejet lehajtva, nagyon szerényen a pasira rá se nézve megérintik azt, amelyiket el akarják vinni. Ma este lesz élet a bozótban :-)  A buli hajnalig folytatódik, pár óránként újabb 1-2 lány választ pasit magának.

Hurrá megjött a motyó, plusz néhány extra sör. Ez jó hír, mert nincs több tiszta pólóm és fürdeni sincs víz nemhogy mosni. Persze a sátorban 100 fok felett, kipakolás csak ha lement a nap, de a rumot azért megtalálom, ugyh vacsora előtt cuba libre parti van az orosz csaj nagy örömére.

5. nap

Reggeli után sétáltunk a másik irányba, újabb családok, cuki gyerekek a pasi haját fonják, gyönyörűen díszített szuduk és kalabas edények, pasi fehér kendővel a fején alszik az árnyékban, neki biztos jól sikerült az este, itatóhoz sétáló csordák..

A növekvő mennyiségű zebu szar mellett – figyelni kell hova lép az ember, ha nem akarja, hogy a langyos marhaszar melegítse a lábujjak között a szandálban, ezért is kell vándorolni, mert meg telik a hely ennyi állat mellett hamar és a koszos füvet meg nem eszik, meg nem fekszenek bele kérődzeni -  az a gond, hogy már reggel 8-kor olyan idő van mint Budapesten, mikor Cilike hőségriadót rendel el.

El off roadoztunk a bozótban pár falu mellett, hogy legyen mit csinálni egy közeli piacra (csak kétszer tévedtünk el a bozótban), fulanik és más törzsek árulnak a szokásos afrikai fa árnyékolók és leterített zsákok típusú piacon. Van szárított hal, állatoknak só, szappan és motorkerékpár szerviz. Én imádom az ilyen helyeket, különösen, amikor gyógyszereket is árulnak (eltartási hőmérséklet?) pl ivermectin meg omeprazol.

Délután a szokásos gyermek és kecskeinvázió mellett próbálok túlélni a bokrok alatt, őszinte irigységgel nézve a szamarakat, akik a sátram mellett a tűzőnapon sziesztáznak és nem kaptak hőgutát.

A dzsapta lamídó (a helyi főnök neve) szerint ma reggelig folytatódik a buli. A naplementében tettünk egy újabb kört, és megnéztük őket, én főleg a lóversenyt. Kettesével elügettek a hosszú mező végére, aztán vágta vissza.. Kicsit poros, de hihetetlen látvány. A tegnap előttihez képest most több körben nyomták és a végén két nyertes addig tolta össze a lovak orrát, amíg egyszerre ágaskodtak fel vauu.

Közben megérkezett a fesztiválra a gyorsétterem – ökrös kordén, 100 kg néni főz, gödörbe rakott tűzön okra pörköltet, vmi fufu szerűt, de itt nem így hívják, meg a szokásos afrikai sült fánkot. Odasettenkedtem Elánához, aki persze egyből vágta mit akarok. Szépen vettünk fánkot a néninél, senki más nem merte megkóstolni.  Aztán titokban a sofőrökkel jól bezabáltunk az okra pörköltből. Hihi többi parázó meg nem tudja miről maradt le. Persze a hivatalos vacsin már csak imitáltam hogy bírok még enni. Utána még egyszer elmentem megnézni a táncosokat és hogy választanak a lányok – elvileg holnap reggel tábort bontunk, mert a vissza út is 2 nap lesz és szombaton még PCR is lesz

6. nap

Hajnalra meglepetés szerűen megjelentek a szuduszukai táncosok… A dzsapták egész reggelik nyomták, folyamatosan énekelve, táncolva egész éjszaka. És egyszer csak megjelentek a másik klán fiataljai kifestve, díszbe öltözve -és elkezdtek külön, de egy sorban táncolni. Ez már a pszichedelikus élmény kategória.

A szuduszukáj táncosok félmeztelenek, színes díszes fejfedővel és szivárványos mellényszerű mellkas dísszel. Az arcuk simább festékkel van a sárgától a mély vörösig festve és apróbb színes mintákkal díszítve. A vonásaik még európaibbak és hosszú egyenes orruk van, köztük is vannak kifejezetten magasak. Elképesztően jól néztek ki, konkrétan tátva maradt a szám. 

Jöttek velük a fiatal csajok is, ugyh egy óra táncolás után nyomnak egy gerewolt – azért túl sok idejük nem volt egymást nézegetni, mondhatni vak randi. Előszőr 2 dzsapta lány választ szuduszukáj fiút, aztán az szuduszukáj lányok fiúkat. A második vagy 10 percig nézi a sorban táncoló (amúgy hulla fáradt, 12 órája éneklő táncoló) dzsapta fiúkat, ugyh az izgalom az egekben. Aztán odalép és kiválasztja azt a fiút, akit az elmúlt napokban már 2 másik lány is. Jó lenne tudni, mit tudhat a pasi.

Aztán mind a két klán táncosait és lányait leültetik a fűbe gyakorlatilag egy perc alatt csend lesz és mindenki tiszteletteljesen ülve, guggolva hallgatja a két lamídó köszöntését.

A szuduszukájoknak is van körtáncuk, dosza, ez tényleg elképesztő, mert ritmusosabb és közben tapsolnak, összeér a válluk és valahogy elképesztő energia árad az egészből. Néha a csajok is beszállnak, botokat fogva egy külső körbe a fiúk köré.

Nehéz elszakadni tőlük de ugyan még csak reggel 8, szokás szerint felhő nincs az égen és már forrt az agyam, ugyh reggeli és táborbontás.

Persze nem bírtam ki és visszamentem még egy körre.. A dzsapták már kidőltek, de az új klán még bírja ugyh csináltam még képet, videot. Ők meg rólam (ős régi mobilokkal de ugyan úgy fotóznak minket ahogy mi őket, cukik) Sikerült elkapnom, ahogy egy dzsapta és egy szuduszukáj fiút kezet fogva beszélget.. a csajszik viszont nem barátkoznak egymással.

A törzsi pletyka az, hogy a feszkót egy szuduszukáj pasi okozta, aki schwarzban vitt el egy dzsapta lányt – nem volt gerewol tánc meg választás, csak el lett rabolva. Nem szép. A másik klán amúgy sok kilométerre táborozik, és ugyan több nap késéssel, de végül váratlanul megjelent (fél6-kor, mint egy hadsereg a labído vezetésével odavonultak) szóval úgy tűnik nem befolyásolja a többiek párválasztását. A mi programunkat igen, mert így a tervezettnél később csak ebéd után indultunk Masszenya felé.

Imádom ezeket az off road utakat a bozótban, lehet két kézzel kapaszkodni, és gyorsan felhúzni az ablakot különben belül is van erdő.. Átlag tempo 25-30 km/ óra. Csak a városban álltunk meg, de a vízcsap nyitó ember mivel a munkája szörnyen megerőltető csak reggel dolgozik. Szerencsére a kórházban is van kút, ugyh mind a 8 terepjáró szépen sorban felsorakozik, mi megyünk beteglátogatóba Hans-szal a holland útitárssal. Próbáltam vele vmi értékesebb tárgyban fogadni, hogy az ambulance feliratú autókban nincs semmi, de sajnos nem állt kötélnek. Pedig nyertem volna, fapad semmi más. A kórházi osztályok sem jobbak, vas ágyak, és egyetlen infúziós állvány rajta ringer. Orvos sincs szerintem, max pár nővér aki segít a szülésnél, amit amúgy a nagymama jobban megold a fa alatt és lehet az tisztább. Reméljük nem lesz szükségem Csádban eü ellátásra.

Még egy falut elhagytunk aztán táborhelyet kerestünk a mezőn. Vagyis igyekeztünk olyan helyet találni, ami homok pad és nincs fű – a rovarok miatt. Most már rutinosan állítottuk fel a tábort, mi viszki meleg kóla koktélt iszunk, amíg a meglepetés bor hűl (a hűtést én menedzseltem, wc papír az üvegek köré, bevizez után feltesz a jeep tetejére, hatékony) és fő a vacsora.

Én imádok kempingezni, meg sátorban aludni, de ez inkább olyan mintha az ember betolná a sütőbe a matracát. Megint ki kellett olvasnom egy fél könyvet ,amíg a sátor lehűlt annyira, hogy lehetett aludni.

 7. nap

Reggeli a szokásos, viszont feljavítottam a nescafe-t, mert megkaptam a literes törhetetlen plasztik Ballantine-os üveget (jó lesz a jövőben pálinka szállításra) és volt benne 1 cl viszki még, szépen beletöltöttem a többi meg csak nézett. Bozót toalett, aztán tábort bontottunk, vagyis amíg a sofőrök pakolják a csomagokat a tetőre és a szakács, meg a segéd a konyhát, addig a nagy sátor árnyékában próbálunk túlélni, én meg ezt írogatom, hőmérséklet már bőven >35 fok felett és 8 óra van. Napközben 45 körül van napok óta. Árnyékban. Túlélhető, ha van árnyék, de napon nehéz. A tervek szerint Dourbaliban veszünk ebédet, aztán valamikor kora délután érünk vissza N’Djamenába. Azon röhögünk, hogy megfürödve, hajat mosva, nem fogjuk egymást megismerni.

Szétnéztünk Dourbaliban, poros város de a piac már jobb volt. Vettünk ebédre valót, amit aztán egy nagy fa alatt szépen betoltunk – füstölt kecske, paradicsom, kenyér.

Az út visszafelé sem lett jobb, egy szakaszon a régi „burkolt” út mellett gyakorlatilag a homokban vezet mindenki, ez se mentes a kátyúktól, de még mindig jobb, mint a főút.

Végül délután 2 körül érünk a hotelba, a szokásos papírok mellé még egy gyors PCR 50 euroért. Arra a kérdésre, mi van ha pozitív, igazi afrikai válasz - we correct it :-) :-) Aztán végre egy hét után életjelet adok, lezuhanyozom és hajat mosok. Nos több vízben kellett, de végül vállalhatóan tiszta lettem.

Vacsoráztunk a hotel kertben, meg ittam még egy viszki kolát a másik csapattal, a horvát srác nagyon jó arc, de van egy állítólag híres blogger velünk, akit szívesen ütnék egy nehéz tárggyal, annyira öntelt paraszt.

Szólj hozzá!

Ukrajna harmadszor → CSERNOBIL

2021/07/28. - írta: Valis&Co.

Nem szoktam európai vagy jól fejlett (pl Kanada) országokban tett utazásaimról blogot írni (ezekről van infó bőven bárhol is), de most kivételt teszek.. Már csak azért is, mert rengeteg háttér infót hallottam és kellett összeszednem, hogy tudjam mit látok. Ezek nélkül még a fotók is nehezen értelmezhetők, de így legalább meg lesz nekem későbbre is.

Kedvenc hosszú hétvégés desztinációm az elmúlt pár évben Ukrajna lett. Szuper látnivalók, kedves népek, az árak messze a magyar alatt és nincsenek turista tömegek. Az első túrán 2017-ben 4-5 napig Kijevben és környékén csatangoltam, és teljesen beleszerettem a városba, aztán két évvel később Odessza volt a célpont és ez sem okozott csalódást, vagy ha igen akkor pozitívat. Sajnos a tavalyi Lviv/Lemberg túrának betett a Covid, de úgy döntöttem idén újra megpróbálom..

Mikor egy utazós találkozón említettem, hogy ez a terv MiraDonna Gabi lecsapott az ötletre, hogy jönne velem, de ha már Kijev is újra, mondtam legyen Csernobil is, már 4 éve is szerettem volna csak leszervezni nem sikerült.

Párszor ugyan törölték a járatunkat, de makacs típus vagyok és csak sikerült oda 20, vissza 10 euros repjegyre szert tenni. Így gyakorlatilag 2 hetet utazunk Ukrajnában Kijev-Csernobil-Kijev-Lviv, kinek mi a nyaralás :-)

CSERNOBIL

Mivel rajtam kívül szinte mindenki látta az HBO sorozatot, azt hiszem sokan képben vannak a sztorival.

A Lenin atomerőmű Pripjaty mellett és Csernobil várostól 18 kilométerre állt, 4 darab működő reaktorral, és a félig befejezett 5. meg 6. számúval. 1970-ben kezdték építeni, és valójában csak 2000-ben állították le. Az RBMK típusú atomreaktorokat nyomás alatti csövekben elgőzölgő könnyűvízzel hűtötték, természetes uránnal is működött, a neutronokat grafittal lassították és fűtőelem kötegek működés közben is cserélhetők voltak. 190 tonna uránt és moderátorként 1700 tonna grafitot tartalmazó monstrum volt. A nagy méret miatt a biztonsági védőépületet meg megspórolták. Az egészet egy szobányi 800 kilobyte-os analóg számítógép irányította.

1986 április 26.-a így került bele a történelem könyvekbe..

Voltak, akik elkúrták

A biztonsági tesztet eleve szarul tervezték, de aztán még ettől is eltértek, és 10 órával később kezdték. Egy rutintalan műszak csinálta, számos biztonsági berendezést kiiktatva, instabil állapotba juttatták a reaktort, ami a reaktor tervezési és építési hibáival együtt láncreakciót indított el. Így aztán jött a gőzrobbanás, a grafit meggyulladt, égett minden és a tűz brutál mennyiségű rádióaktivitást tolt még napokig a levegőbe.

A baleset következtében a reaktor alatt, a világ legszennyezőbb anyaga jött létre a kórium (urán, grafit, beton összeolvad stb.. egy mellette álló ember 1 perc alatt kapna halálos sugárdózist és 5 perc alatt halna meg). Az 1200 C hőmérsékletű, lávaszerű massza átégette a betonfödémet és lefolyt az atomerőmű alagsorába, majd fokozatosan lehűlve, egy 11 tonnányi "elefántláb" formájú képződményt hozott létre.

Nem volt megfelelő eszköz, hogy mérje a sugárzást, így órákig nem tudták mi van pontosan és azt gondolták a reaktor nem sérült meg (valójában egyes helyeken 20 000 R/h fölött volt; a halálos dózis 500 röntgen körül van 5 óra alatt).

Voltak, akik eltitkolták

A szovjet vezetés természetesen próbálta eltitkolni a katasztrófát, de a svédek rövid időn belül elkezdtek radioaktív felhőket észlelni..

Állítólag a KFKI néhány munkatársa a balesetet követő délelőttön egy utcai telefonfülkéből több óvodát, bölcsődét figyelmeztetett hogy a gyerekekre veszélyesen erős a napsugárzás

Április 28-án Bedő Iván döntése alapján, a BBC híreire támaszkodva hírt adtak a katasztrófáról a Rádió 21 órai híradásában. A hír közlését a felsőbb vezetés másnap hajnalban tiltotta le, Bedő pedig büntetésben részesült.

Voltak a hősök

Először csernobili tűzoltók érkeztek a helyszínre eloltani a tüzeket, hogy ne terjedjen át a 3. reaktorra, a rádióaktivitásról fogalmuk sem volt, meghaltak, de emeltek nekik szobrot a városban.

Az újabb robbanás elkerüléséhez 5 millió liter hűtővizet 3 búvár engedte le a 185 tonna olvadt rádióaktív anyag alól, ők túlélték és pár évtizeddel később, de kaptak kitüntetést.

600 helikopter pilóta kockáztatta az életét és dobált bele 5000 tonna cuccot a felrobbant reaktorba homokot, ólom tömböket, agyagot stb.

Szénbányászok csináltak alagutat a reaktor alá, hogy hűteni lehessen, bár ezt később nem kellett használni. Olyan meleg volt, hogy levették a védőfelszerelést..

Csernobilhoz rendelt „likvidátor” egységek minden időben dolgoztak, sugártalanítottak és minden állatot lelőttek, hogy ne vigyék tovább a sugárzást.

A szarkofág építése előtt a tetőn lévő sugárzó 100 tonna hulladékot eltávolító robotok tönkrementek a sugárzástól. A „biorobotok”-nak nevezett katonák 1-2 percig dolgozhattak csak, mert ezeknek a sugárzó grafitdaraboknak az ereje 11-12 000 röntgen/óra volt (egy évi terhelés: 2 röntgen). Összesen 5000 katona kellett hozzá.

Voltak az ártatlanul szenvedők

A hiroshimai és nagaszaki atombombák együtt szorozva 100-zal – ennyi rádióaktivitás került a környezetbe

A lakosság kitelepítése a sugárszennyezett területről csak 36 órás késéssel kezdődött meg, addig nem szóltak ugyh az emberek, gyerekek a szabadban mászkáltak. 3 napra való cuccot vihettek magukkal.

Először a 45 ezres Pripjatyot, majd a 10 km utána 30 km körzetben élő kb 130.000 embert kitelepítették. Kb 1000-en főleg idősek aztán visszatértek, most már csak 300 körül élnek.

Pripjaty evakuálását 1225 autóbusszal (a legendás -szerencsére nem mind megsemmisített felvételeken - látszanak az Ikarus-ok), 360 teherautóval, két 1500 személyes vonattal pár óra alatt befejezték. A háziállatokat egyszerűen kilőtték, és az ott hagyott járművekkel együtt eltemették.

Közvetlen halálozás (3 hónappal a robbanás után) csak <50 embert tekintenek.. de a valós szám?

A természetben a legsúlyosabban érintett terület a később Vörös Erdőnek nevezett 4 km2 rész volt, itt a fenyők, állatok elpusztultak az akut sugárzás következtében. A 30 km-es lezárt zónán belül a balesetet követő években az élővilág súlyosan károsodott.

Az 1986-os sugármentesítés során használt gépeknek– helikopterek, teherautók, daruk, buszok stb – külön temetője van, belsejükben vagy közelükben akár néhány óra leforgása alatt halálos dózis szenvedhető el.

Csernobil-2 katonai bázis és a híres harkály Duga, horizonton túli rakétafelderítő rádiólokátor, ott szomorkodik elhagyatva a 30 km-es zónában, a nagyobbik 150 méter, kisebbik 90 méter magas és együtt mintegy 900 m szélesek, és az ionoszférában való hullámterjedés változását figyelték, mert ezeket a rakéta indítás befolyásolta. Amúgy a Duga a vevőkészülék volt.

Belorusszia, azaz a fehéroroszok – mindössze ~10 km van a határ az erőműtől és a rádióaktív cucc 70% fehérorosz területre hullott le. 22.000 ember és 95 falu vált áldozattá és került a 30 km-es zónába, ki kellett telepíteni végül itt is több mint 100.000 embert, a terület szigorúan lezárt, atomos nemzeti park. A bölények örülnek talán.

Mi van most?

Még 1986 júniusban elkezdték a Szarkofág építését, hogy lefedjék a felrobbant reaktort vasbetonnal megakadályozva a további radioaktív szennyezést. A sugárzó környezetben ólommal borított gépekkel távirányítással dolgozva november végére lettek kész a fedéssel. kellett hozzá 400.000 m3 beton és 7,300 tonna fémszerkezet, hogy betakarják a 740.000 m3 erősen szennyezett romot.

A terület tisztítása 7 hónapig tartott, 200.000 kirendelt katona, tűzoltó stb. dolgozott rajta, de muszáj volt, hogy újra tudják indítani a többi reaktort.

5 milliárd USD volt a költség a SZUnak, de mai napig jelentős teher az ukrán és fehérorosz költségvetésnek.

1991 októberében tűz miatt végleg leállt a reaktor No. 2, a reaktor No. 1 1996 novemberében fejezte be a működést és utoljára 2000 Decemberében a No. 3 reaktor is.

New Safe Confinement – 1,5 milliárd euroért teljes szerkezet 25.000 tonna, 150 méter hosszú és 110 méter magas. Több darabban építették, összerakták és 317 m úton a helyére tolták 2016-ban. Ez a hermetikus védőépület teszi lehetővé, hogy távirányítással leszereljék a korábbi szarkofágépületet, és utána eltávolítsák, amit lehet üzemanyag maradványt. Erre 13 különböző méretű atomhulladék tároló épül a területen de van, amivel fogalmuk sincs mihez kezdjenek lsd. a kórium elefántláb

2020 áprilisában és augusztusban is erdő tüzek pusztítottak el 20.000 ha – újabb sugárszennyezést küldve a levegőbe.

A 30 km-es zóna a lezárt legszennyezettebb terület, katonai őrizet alatt.. Pár visszatelepült még lakik itt. A 10 km-es zónában nincs lakás, de dolgozni pár ezer ember bejár. Vannak forró pontok, ahol a radioaktív sugárzás meglehetősen magas és az egészségügyi határértéket többszörösen meghaladó, az emberi életre veszélyes érték.

Az állatvilág a katasztrófa után közvetlenül eltűnt, de azóta lassan regenerálódott. Van szarvas, vaddisznó, a farkasok, hiúz stb, Később a kiürült területen több tucat Przsevalszkij lovat engedtek szabadon.

Csernobil városról ugyan már 1193 írtak, és a fekete ürömről nevezték el, aztán az askenázi zsidók vették birtokba a 17- századtól, de később inkább leléptek az USA-ba. A római katolikus lengyelek is a polgárháború után, később a németek megszállták, de vége az atomerőmű baleset miatt lett. Most kb. 2000 ember tizenöt napos váltásokban dolgozik és lakik ott ideiglenesen, azaz 15 napot töltenek az övezetben, 15 napot az övezeten kívül.

Miért érdemes megnézni?

Ugyanúgy része a történelemnek, és főleg az ukrán múltnak, mint WTC az USA-nak. Nyilván lehet katasztrófa turistáskodni, vagy jönni a sorozat miatt, de engem főleg az ipari műemlékek érdekeltek, meg az hogyan tudták helyreállítani a környezetet. Amúgy időutazás 30-35 évvel vissza, elég csak az erőműben kipróbálni a liftet vagy enni a menzán. Szóval aki nem élt a szocializmusban, vagy aki nosztalgiázni akar, annak is jó lehetőség.

Sugárzóak lettünk?

A 30 km zónán belül csak szervezetten és szigorú szabályok szerint lehet nyomulni.

Itt van még info http://www.chornobyl-tour.ua.

Maga a leszervezés kb. 2-3 hét, az útlevelet és az engedélyt vagy 20x nézték meg 3 nap alatt. Alap a hosszú nadrág, felső, zárt cipő. Nem lehet szabadban enni, inni, cigizni, leülni vagy cuccot letenni.

Mindenki személyes dozimetert kap, nekem volt, hogy egyszerre 3 lógott a nyakamban, és a vezetőnél is van egy digitális Geiger-Müller számláló, ami az adott hely sugárzását méri. Kijev 0,16 µSV/óra 100 µSV red forest, 250 µSV a meghalt tűzoltó ruhája, Prypjaty elhagyott házon belül 0,6 µSV.

Zónákból kilépve, pl a vasútállomáson is beleállós gépekkel mértek teljes testet napi többször, az erőműn belül szinte minden ajtó után ugyan ez. Az erőmű látogatás előtt és után külön mérték a radioaktív cézium szintet is.

Nyilván a guide-ok figyelnek hogy az ember ne legyen közel súlyosan szennyezett cuccokhoz, így a terhelés kb egy hosszútávú repülő útnak felel meg.

Alap fogalmak, mert nekünk is nehéz volt :-)

A röntgen az expozíciót méri, az ionizáló sugárzás régi mérőszáma volt és csak levegőre vonatkozik, a gray (vagy rad hagyományosan) a bármely anyagban elnyelt sugárdózist méri, a rádióaktivitásnak meg becquerel az egysége, egy becquerel az aktivitása annak a radioaktív anyagnak, amelyben másodpercenként egy atommag bomlik el.

Svsievert  vagyis sugárzási dózis, ami a biológiai szövetekben (emberben) elnyelődött sugárzás mértékegysége.

Gyakran használt a millisievert (1 mSv = 10−3 Sv = 0,001 Sv) és a mikrosievert (1 μSv = 10−6 Sv = 0,000001 Sv).

Példák:

Fogászati röntgenfelvétel: 5 μSv, mammográfiai felvétel: 3 mSv de ezek másodpercekig tartanak, azaz egyszeri dózisok

Óránkénti sugárzási szint a csernobili 4-es reaktor mellett, nem sokkal a robbanás után: 10–300 Sv/h (nem mikro hanem egész!!!), tipikus háttérsugárzás Budapest - 0,059-0,135 μSv/h

Éves értékekre példa - atomerőmű melletti település: 0,1–10 μSv/év, hosszú távon repülő pilóták 9 mSv/év

A legkisebb bizonyítottan rákkeltő szint: 100 mSv/év

Önkéntesek számára megengedett határ nukleáris veszélyhelyzet elhárítása esetén: 500 mSv/év (Fukusimai balesetnél 250 mSv/év volt).  Ez a háttérsugárzás miatt és az orvosi vizsgálatok következtében kapott dózison felül értendő.

Mit lehet látni?

1 napos felületesebb túrától a 7 napos mélyre menésig van minden http://www.chornobyl-tour.ua. Mi 3 napra mentünk MiraDonnával és azt hiszem láttunk mindent is, amit látni kellett.

1. nap

Odaúton Kijevtől csak 120 km, de az utak nagyon szarok. Közben vetítettek nekünk Csernobilos nagyon informatív dokumentumfilmet a katasztrófáról, aztán a szarkofág és az új burok építéséről, meg a Csernobil az utolsó figyelmeztetés című amerikai háború ellenes mozit.

Dytyatky a hivatalos belépő hely, útlevél ellenőrzés, doziméter, adminisztráció aztán lehet haladni. Érdekes, hogy a zónán belül szuper minőségűek az utak, részben azért is mert a szennyezett eredeti betonutakra a sugártalanítás jegyében tettek új aszfaltot.

Ha az ember nagyon néz látja a fák között a kiürített egykori falvak házait, Zalisszia-ban még volt egy öreg visszatelepült néni, de meglátogatni már nem tudtuk, mert Igor a vezetőnk pár éve halva találta.

Csernobil város a 30 km lezárt zónán belül van, állandó lakosai nincsenek, de az ideiglenesen ott lakó melósok miatt van közért, kocsma stb. A széles 2 sávos Lenin sugárútat úgy benőtték a fák, hogy épp egy autó elfér. Ahogy a várost visszafoglalja a természet, látni az erdőben a nagyon csinos régi faházakat, meg egy-két nagyobb szocialista beton rettenetet. A tűzoltóság ma is működik, ott van a szobra azoknak, akik megmentették a világot. Van egy szabadtéri kiállítás azokból a robotokból, amiket próbáltak használni a katasztrófa után, több kevesebb sikerrel.

Itt ettünk egyébként az egyetlen látogatóknak működő étteremben, ami erősen szovjet menzára hasonlít és itt is aludtunk első éjszaka.

Ebéd után irány az erőmű (az egyszerűség kedvéért NPP Nuclear Power Plant) először beléptetés a 10 km zónába (útlevél, engedély stb) aztán egy jó kilátó pontról megnéztük a félbehagyott 5. számú reaktor vörös rozsdás brutál méretű csontvázát, régi hűtőtornyot, és a távolban már látszott a 4. reaktor új, fényes héja. Nem tudom mi a jó szó rá, de még ebből a távolságból is félelmet/szorongást vált ki a látvány, és akkor még nem is fogtam fel hogy nemsokára a betonszarkofág alatt fogok csoszogni.

Egy pontról lehetett úgy 100 m távolságból fotózni a 4. blokkot, meg egy emlékművet (a biztonsági rendszerek miatt sok helyen no fotó). Úton Pripjaty felé megálltunk a Vörös Erdő szélén, nos itt tényleg gyorsabban cirpelt a Geiger-Müller számlálónk, de 100 µSV nem érte el az út mellett. A fenyőfák törzse vörös, nagy részük kiszáradva, a tetejükön viszont éledező zöld tűlevelek.

Pripjaty város egy modell 7 km2 szovjet városka volt, 50.000 ezer körüli lakossal, amit kifejezetten az erőmű dolgozóinak építettek. A robbanás után kitelepítették így itt gyakorlatilag azóta semmi nem változott, kivéve hogy a természet elkezdte visszafoglalni az épített környezetet. Mivel az evakuáltak csak az irataikat, pár napra való ruhát és kaját tudtak magukkal vinni, a bútorok, a ruhák mind maradtak.

Gyakorlatilag több mint 4 órát sétáltunk a kihalt városban (végig egy Cigan nevű fekete nagy fülű kutyus kíséretével), ami sokszor emlékeztet egy erdei gyalogtúrára, mínusz a néha felbukkanó beton épületek. A régi fő téren a hatalmas kultúrház, a szupermarket, szálloda beton romjai kitört ablakokkal, rozsdás összetört bútorokkal.

A néhai vidám parkban a dodzsemek ahogy kiszálltak belőlük, a sosem működött, de kész óriáskerék sárga kocsikkal (május 1.én indult volna), hinták néhai színes hajói.

Egyre kevesebb épületbe lehet bemenni, kezdenek 35 év után veszélyessé válni, de egy iskolát és egy óvodát meg tudtunk belül is nézni. Táblák, könyvek, a kémia óra üvegei, padok mind ahogy ott hagyták.. Az óvodában gyerek cipők, játékok, babák, macik, kis autók posztapokaliptikus romhalmazként. A kórház több emeletét végigjártuk, a nőgyógyászati részlegen vas széktől és az abortuszon átesettek nyilvántartásától, a romokban heverő műtőkig és nővérszobáig.

A kórház alagsorába kerültek azok a tűzoltók, akik a robbanás után először mentek a helyszínre, ott a mai napig kiakad a sugárzásmérő, egy kis darab cucc van az előtérben a pulton - 250 µSV mértünk.

Van egy-egy toronyház, amire még fel lehet mászni, bár a fáktól sok minden a városból már nem látszik, az erőmű új fényes héja igen. Az uszodába nem lehet már bemenni, de látunk még rendes szocialista mozaikokat a mozi és színház oldalán.

Újabb iskola, ahol a lőtéren! belül százával hevertek a régi és ládaszám a vadi új gázálarcok, de senki nem mondta a gyerekeknek, hogy fel kellene venni a robbanás után...

Végül kb. 15-17 km-es nap után vissza buszoztunk Csernobilba, a zóna határán egész testes sugármérőbe kell beleállni, ez elsőre még igényelt útmutatást, de aztán már rutinból csináltuk minden nap többször.

Szállás és vacsora a szovjet állami hotelben, de szerencsére vittünk egy üveg bort.

2.  nap

Szocialista reggeli után vasárnap lévén templomba mentünk, aztán vissza Pripjaty-ba gyalogtúrázni. Most másik irányból tettünk egy kört, újabb megmászható emeletes lakóház, újabb iskola, a helyi proszektúra, ahol a halott kém eltett leletei is ott vannak üvegben, színes üvegablakos kávézó a folyóparton, torna terem, nemrég még működött is mosoda, színes mozaikok.

Őszintén szólva mind mentálisan, mind fizikailag elég fárasztó városnézés volt ez. Az épületek váza épp, de belül romosak, az ott maradt bútorok szanaszét, sok minden összetörve, az ablakok többsége kitörve, minden rozsdás. És brutális a por az épületeken belül. 10 éve még jobb állapotban volt a hely, de aztán a vas árának emelkedésével elkezdték innen kormányzati utasításra elhordani a fémet, amit használható pl. radiátorok, csövek stb., de nem fárasztották magukat azzal, hogy lecipeljék egyszerűen kibaszták az ablakon.

A jó vezető itt létkérdés, egyrészt tudja hova lehet biztonságosan bemenni és itt nem csak a sugárzásra gondolok, hanem az épületek, lépcsőházak állagára (ami tégla már nem oké). Plusz ők tudják az érdekesebb látnivalókat. Amúgy a jó és vastag talpú cipő fontos, nem csak a megtett km és az erdő, de az épületekben az üvegcserép, csempe darabok, szálkás fa deszkák, szögek, vascsövek miatt is. A por miatt én használtam a covidos maszkomat, nagyon kellett. Nem tudom ez a por mennyire radioaktív, de már a penész miatt sem jó beszuszogni.  És a fejlámpa a rom épületeken több mint hasznos… tele vannak a födémek olyan lyukakkal, amibe nem akarunk beleesni.

Ebéd megint Csernobilban, aztán irány Duga és a hatalmas radar. Itt is vannak épületek, meg lehet nézni a radarállomás katonai létesítményét, vezérlő termek, régi kultúr szoba szovjet szlogenekkel, a 800 méteres folyosó, ami alatt a kábelek és azok hűtése ment.

Maga a radar sztori félelmetes a méreteivel, nincs az a pénz, hogy én egy ilyen vas szörnyre felmásszak (szigorúan tilos, többen meghaltak), pedig anno ezt is szerelte ott valaki 150 méter magasan.

Vacsora a szokott csernobili helyen, de előtte megint sugarat mérünk és kutyát etettünk. Minden ellenőrző pont, Csernobil város tele gazdátlan, de valójában mindenki által szeretgetett és etettet kutyákkal. Volt sorompós checkpoint, ahol 5 nagyobbacska kölyköt lehetett dögönyözni.

Vacsi után még vissza az erőműhöz. Volt még idő megnézni a soha el nem készült 5. blokk rozsdás színű szörnyetegét, egészen közelről. Hatalmas vízbe omlott daruk, mellette békésen úszkáló hattyú, repülő szürke gém és ehhez borzalmas méretű, kívülről rozsdás vassal burkolt, vörös minden színében rettenet beton falak.. szürreális, de valahogy gyönyörű volt az egész a kezdődő naplementében.

Aztán az esti vonattal irány Szlavutics város, természetesen a pályaudvaros sugárzás mérés 2x, útlevél ellenőrzés 2x. A vonat amúgy rövidítés - kocsival 400 km lenne, vissza Kijeven át – mert átvág Fehéroroszország benyúló részén. Úgyhogy voltam idén új országban is, még ha csak 2 x fél órát és csak a vonatablakból látva.

Szlavutics-ot 1986-ban a katasztrófa után kezdték építeni, szóval tipikus akkori szovjet épületek, kb. Pripjaty is így nézhetett ki. Egy nagy különbség van, de az nem építészeti, ez a kóbor macskák városa. De persze itt is etettük a lakosokat.

A városlakók többnyire (úgy 2000 ember) az atomerőműben dolgoznak és a vonattal ingáznak minden nap, visszafelé mindenki kis csapatokban kártyázott.

A városkából a közérten kívül este nem sokat láttunk, ott Gabi vett sört. Nem volt rövid napunk kb 11-re értük el az ágyunkat gondoltuk előtte kell valami.. kellett volna, mert alkoholmenteset sikerült vennie, ugyh gumimacikkal vigasztalódtunk. A szállás amúgy sokkal jobb színvonal, mint csernobili, mondjuk elég röviden élvezhettük.

 3. nap

Hajnalban reggeli, majd rövid városnézés – emlékmű, főtér, művház stb.. – majd vonatozunk vissza az erőműhöz.

A mai program bemelegítése az óriási harcsák etetése a hűtővizes patakban, és az emlékmű megtekintése az erőmű mellett.

Aztán kis csoportban kaptunk helyi vezetőt, egy újabb dozimétert és irány az erőmű belseje. Persze útlevél ellenőrzés és beengedő kapu.. és ez még vagy 8x a nap folyamán.

Először a bunkert néztük meg és a válság stáb meeting termét. Ez hmm.. erősen szürreális élmény volt, és későbbi könnyesre röhögjük magunkat következménnyel járt. A tanácsterem nagy asztalán sok fehér négyszögletes telefon volt. Analóg. De hátul a fő helyen ott ott a klasszik kerek tárcsás telefonok voltak. Lillában. Lillában!!! Sírtunk.

Meg papírokat írtunk alá, hogy a cézium szintünk méréséhez hozzájárulunk stb. Ezt amúgy egy bőrfotelben 5 percig üldögélve a hátunk mögül mérte egy titokzatos gép, a bábuska meg közben írogatott.

Aztán beöltöztünk. Fehérneműn kívül mindent levesz (az egyik csajon nem volt bugyi, itt volt egy kis fennakadás a dezsurnajával). Kaptunk fehér vastag szövet inget, nadrágot, zoknit, fejfedőt, kesztyűt, légszűrős maszkot és spéci cipőt. Ehhez persze járt még egy narancssárga kobak. És egy újabb doziméter, immár a 3. a nyakunkba.       

Innentől egy hosszú, arany folyosón sétáltunk a reaktorok felé. Több szuper titkos (no fotó) átjárón kellett átmenni, szemben meg jöttek a dolgozók, ők is ugyanilyen védőöltözetben.

Az első terem villamos elosztó központ volt, inkább 80-as évekbeli díszletnek tűnt, mint igazinak. De tényleg ez a két pasi felügyeli az áram elosztást, amit ugye már nem itt termelnek, de használják a meglévő elosztó központot.

Megmutatták a számítógép termet (egy nagy terem!!) ahol egy csomó gép, lyukasztott papír, hűtő és kábel cucc összesen 800 kilobyte teljesítménnyel irányította az erőművet.

Következett a legizgalmasabb/félelmetesebb rész, be a betonszarkofág alá a felrobbant 4-es reaktor irányító termébe… uhhhhh. Itt már hordtuk is a maszkot, kesztyűt. Az egész irányító terem éppen maradt, de a sugártalanítás és a gombokat szuvenírnek hazavivő delegációk sajnos tettek később benne kárt. De minden ott volt - a gőzt, a szivattyút, az üzemanyagcserét, a grafitrudakat szabályozó összes pult, és képernyő szerűség úgy, mint a filmekben (azokat Litvániában levő ugyan ilyen reaktorban forgatták)

Később láttunk egy szétnyitható 4-es reaktor 3D makettet. Akkor fogtuk fel igazán, hogy hol is voltunk – tényleg bent a 4. es reaktor közepén, felrobbant részek mellett.

Aztán átmentünk a 3-as reaktor (copy paste ugyan az volt a 3-as és a 4es) szivattyúkat megnézni. Ezután jött a legveszélyesebb rész mert fel kellett mennünk egy korabeli liften (értsd 1970) a 35 méteren levő reaktorterembe. Ha az a lift elromlik..

Itt a hatalmas teremben aztán az üzemanyagcsatorna fedeleken mászkáltunk (bio shield, vagyis pajzs) ez a rendszer tette lehetővé, hogy a hatalmas szerkezet, ami ott állt (és még működő képes) cserélje akár működés közben a fűtőelem kötegeket,

Ezután jött a lift megint, majd a 3-as reaktor irányító terme. Ez ugyan olyan, mint a 4-es csak meg vannak a gombok, lámpák. Azaz jobb állapotban lehet látni az egész vezérlés műszereit. Itt egy rajzon elmagyarázták a reaktorok működését, ugyh lassan, de összeállt a kép.

Visszaöltöztünk civilbe, leadtuk a digitális dozimétert (maga a 4es és 3as reaktor vizit pár órája nálam + 0,2 µSV plusz volt), aztán a másikat, de mértek teljes testen újra céziumot is.

A konkrét erőmű belseje vizit – a szovjet kantinban kapott menza ebédel együtt – több mint 6 óra volt, úgyhogy ez a nap se lett rövid. Még vettünk kávét a fa alatti bódéban és megnéztük a folyópartot Csernobilban, utána búcsúzóul megint 10 km zóna, 30 km zóna kilépés és visszavezetés Kijevbe.

Összességében nagyon tömény 3 nap volt, minden nap 10-15 km gyaloglással egybekötött időutazás, ami azért mentálisan és fizikailag is kimerítő, noha rohadt érdekes és tanulságos.

Szólj hozzá!

Costa Rica harmadszor 5. rész

2021/01/11. - írta: Valis&Co.

16. nap

Ha már egy nappal több San Jose-ban, akkor elmentünk a környéken kirándulni.

Costa Ricának vagy 100 vulkánja van, ebből 5 aktív, a Poás egyik-e ezeknek. Elég bonyolult volt a kráterig eljutni. Először is be kellett regisztrálnom a NP felügyelet (SINAC) honlapjára. Aztán onnan egy bejelentkezős oldalon meg kellett adni a dátumot órára mikor akarunk menni, csomó adatot személyenként, meg kifizetni a jegyet. De ez egyben jó kis szűrő is, pontosan 8 perc van rá, hogy az ember hiba nélkül megcsináljon mindent. Buták/lassúak nem néznek vulkánt, ennyi.

Waze szerint csak 50 km, viszont legalább 1.5 óra, a dugó miatt több volt. Mondjuk azt nem vágtam h egy olyan fizető kapu miatt álltunk fél órát, ahol 275 colont kértek, ez 137,5 forint. De a kamionok még mindig szépek. Aztán hegyi szerpentin hangulatos falvakon át, erre megint más volt a növényzet, fenyőfák, virágok, kávéültetvények, minden nagyon zöld.

A park előtt narancssárga út akadály zárta le az utat, türelmesen? vártuk, hogy valaki jöjjön és beengedjen, aztán még ellenőrző pont, majd még egy, ahol parkolás fizet, jegy lecsekkol.

Színes bukósisakot kaptunk, és elindulhatunk a kráterhez, ami ugyan csak 10 perc séta, de lihegős mert a vulkán maga 2708 méter magas és vagy 2300-2500 m sétál az ember. A kráternél, vagyis a kilátó ponton, ahonnan a 30 méter mély, pár száz méter átmérőjű forró savas tavat látni, 20 percet lehet maradni (ezért kell a színes sisak, tudják ki mikor indult) mert a világ egyik legsavasabb tavából nem túl egészséges kénes gázok kerülnek a levegőbe. Ide Covid nélkül is jó a maszk. Vannak új beton óvóhelyek, ezeket a legutóbbi nagyobb 2017 kitörés után építették, ide kell szaladni, ha felébred a vulkán, de ma reggel álmos volt így nem használtuk őket. Volt 2 km hamuoszlop még 2019-ben is ugyh indokolt az óvatosság, bár a rendszer finoman szólva túl komplikált.

Érdemes minél korábban jönni, mert hamar befelhősödik a kráter, nekünk szép napsütéses időnk volt, de persze a csúcson ült egy felhő, de szerencsénk volt mert pont kifújta a szél.

Lefelé én vezettem, Betti telefonja navigált, így kerültünk egy hihetetlen keskeny, de legalább rendesen kanyargós útra, ami kávéföldek között vezetett. Muszáj volt megállni fotózni, de nem csak kávécserjéket sikerült, hanem egy tipikus forgalmi helyzetet is a „slope” kanyarban. A kávé 1808-ban került először Costa Ricába, jól érezte magát és maradt.

Ez bemelegítésnek jó volt, mert Herediába mentünk a Britt kávés céghez látogatóba. Volt egy vezetett túra a kávé termesztésről, meg kóstoló, néztünk lepkéket, meg beszabadultunk a boltba shoppingolni. Náluk nem csak a kávé menő, de rettenet finom csokikat is csinálnak. Az nem kérdés, hogy túlsúlyunk lesz, csak az a kérdés mennyi. Ezen komolyan dolgozni kell, ugyh beugrunk egy közeli közértbe is.

Közben kiderül nem meglepő módon (mivel mind a ketten voltunk nemrég covidosok), hogy a PCRunk negatív, ugyh nem ragadunk itt, pedig..

Visszafelé giga dugóban szívás, agyatlanul közlekednek, plusz cikáznak a motorosok minden irányból. Gyengébb idegzetűek ne béreljenek itt autót.

Időben visszaértünk, hogy még a Prekolumbiai arany múzeumt megnézzük – ez az egyik kedvenc múzeumom (a Jade múzeum is szuper, de már nem fért bele sajnos), tényleg nagyon profi és az arany tárgyak is klasszak. Azt továbbra sem tudom, akik készítették mit szívtak, de jók lettek a cuccok.

Utolsó vacsora egy galéria étteremben, a hely és a kaja király, kivéve hogy nem azt esszük, amit rendeltünk..

17. nap

Reggeli után irány a piac, mert az mindig érdekes. De előtte találunk egy közértet, ahol kiegészítjük a tegnapi rum bab salsa szósz vásárlást nyers kakaóval. A piac nem okoz csalódást, van minden – zöldség, gyógynövények, friss halak. Végül csili paprikákat vásároltunk, illetve kókuszos golyókat keresünk, ehhez minden árus tovább ad minket a következőnek. És vettünk ebédre a helyi nénitől egy banánlevélben csomagolt batyut 2000 colon (1000 Ft) ami kettőnk is elég, van benne pita azon lapos rántotta, azon gallo pinto (rizs meg bab), marha pörkölt, sült sajt, sült kolbász, pita..

Vadásztunk még dollár ATMre, mert éppen jobb az árfolyam és itt lehet kivenni dollárt vagy colont is az automatából.

Szerencsére mivel szombat nincs akkora dugó, leadtuk a bérautót – sértetlenül, ami itt elég nagy szó.

A reptér teljes káosz – csomó ember vitatkozik, mobilokat mutogat. Ezek a covidos szabályok is felérnek egy IQ teszttel. Mivel nekünk mind a 3 papírunk rendben (PCR teszt, Covid nyilatkozat, egészségügyi nyilatkozat) és ki van printelve jutalom falatnak kapunk vészkijáratos ülést Panamáig. Az én motyóm amúgy 22,8 kg. Betti 26 kg. Igaz fejenként plusz 1 kg Csernoch szivarszállítmánya, de láthatóan kimaxoltuk a kaja pia vásárlást.

A vámmentes boltokban már alig veszünk valamit, de megesszük a banánleveles batyut műanyag kanállal egy reptéri pultra kirakva. Igazi magyar parasztok.

18. nap

Itt kell megjegyeznem hogy sajnos a KLM el airfrancosodott – Betti nem tudott becsekkolni online, én nem tudtam ülést változtatni, hosszú sorokban ellenőrizték még egyszer mindenki összes papírját, amit már a becsekkolásnál megnéztek, nem volt a rendszerben gluténmentes kajám, így 30 perccel később ettem mint bárki, de addig legalább inni se adtak, mellém ültettek egy indiait pedig lett volna 3 székem hogy vízszintesen aludjak, nem adtak egy párnát sem az útra stb…

Valamit azért aludtunk Amszterdamig, de volt már ennél jobb utam. Annyi a javukra szól hogy előbb érkeztünk és a bevásárlós táskáink is megjöttek.

Most már csak az itthoni időzónára és a mínuszos hőmérsékletre kellene visszaállni, na az nem lesz könnyű.

Így, a harmadik costa ricai utazásom után, írnék röviden az országról..

Bár a COVID és az, hogy az országok nagy része zárva van jelentős szerepet játszott abban, hogy újra Costa Ricába jöttem, azért nem kell sajnálni. Nagyon jó kis ország ez, ahol viszonylag biztonságosan, de nem túl olcsón lehet utazni, cserébe gyönyörű és rengeteg program van.

Persze ennek ára van, szó szerint – nem a legolcsóbb utazós desztináció, bár simán jól lehet lakni 1000 Ft-ból, de ahhoz keresni kell hol egyen az ember. A programok vagy nemzeti park belépőjegyek elég drágák, viszont ezért minőségi élmény és szolgáltatás jár.

Az idő egész évben trópusi csak néha többet esik, nyár és száraz évszak decembertől áprilisig van, de régiónként igen eltérő időjárás és mikroklíma lehet. Van ahol 3-5 méter eső esik egy évben, és a páratartalom se gyenge.

Bár az ország történelme nem annyira különbözik a szomszédaitól - 1502-ben landolt itt Columbus, akkor még indián törzsek lakták, de nem sokkal később már rájuk telepedtek a spanyol gyarmatosítók. Viszonylag szegény gyarmat volt, kevés volt a bennszülött munkaerő, nehéz a közlekedés. A spanyoloktól 1821-ben szabadultak, nem álltak össze Mexikóval, és 1948 óta köztársaság -  Costa Ricát a politikai csatározások és polgárháborúk elkerülték, a világ egyik legstabilabb demokráciája van itt. A 40-es évek óta nincs hadsereg sem (anélkül meg ugye a katonai puccs eleve kimarad)

Gazdaságilag jól megy a kávé, banán, kakaó, cukornád, meg az elektronikus és orvosi kütyük gyártása.

Biztonsági szempontból józan paraszti ésszel kezelhető – nyilván előfordulnak rablások, vagy zsebtolvajlás, de nem kell az összes drága kütyüt levinni a strandra vagy vastagon fukszolva hiányos öltözetben részegen nyomulni éjszaka a városban. Az egészségügyi ellátás nagyon jó, jönnek mindenfelől emiatt is a népek. A csapvíz szinte mindenhol iható (Puerto Viejoban pl nem)

Ez az egyik olyan ország, ami bármilyen korú gyerekekkel is szuper. Az egyetlen hátrány 10-12 órás repülés Európából és az ennek megfelelő repjegy árak (most nekem 240ezer volt, ez nem számít drágának).

A közlekedés érdekes – elég jó a távolsági busz rendszer, de az utak azért kihívást jelentenek, ha vki autót bérel.. Úgy tűnik nincsenek nagy távolságok egy ekkora országban, de a hegyek, forgalom stb miatt simán van hogy az 50 km/h jónak számít óránként. Sok út le sincs aszfaltozva, a hidakon egy autó fér el. A bérelt autók frekventált időszakban kifogynak ugyh ha valaki rászánja magát a vezetésre érdemes időben foglalni (nekünk kb 10ezer Ft/nap áron sikerült, ami olcsónak számít, de Karácsonykor már nem is maradt autó a reptéri bérlő helyeken)

Aki a kedveli a természetet az itt biztosan nem csalódik, az ország kb 5 millió lakos, 51ezer km2 ennek ~25% nemzeti park vagy védett terület. A világ biodiverzitásának 5% itt van. Van 1500 orchidea, cuki lajhárok, iguánák, színes nyílméreg békák, 800-nál több madár papagájok, kolibrik, gémek, tukánok és a híres quetzal, majmok, lepkék.. Van minden az eső erdőtől a szárazabb trópusi erdőig, folyók raftingolni, erdőkben függő hidakon vagy zippline-on nyomulni, trekkingelni, madarakat lesni, indiánokat látogatni, kávéültetvényt nézegetni, horgászni, búvározni, szörfözni.

Van egy csomó aktív vulkán ami meg lehet mászni, az Irazú a legmagasabb 3431 m, hegynek meg a Cerro Chirripó 3819 méter, na arra is fel lehet jutni, ha valaki elég kitartó, cserében tiszta időben egyszerre ellátni az óceán és a tenger felé

Ehhez jönnek még a szuper bícsek, mind a Csendes Óceán mind a Karib tenger partján – összesen 1290 km.. szóval el lehet intézni, hogy senki ne feküdjön az ember törülközőjéhez közelébe.

KÖLTSÉGEK:

Belépők
MANUEL ANTONIO NP 18 USD
Cahuita NP 5000 colon nincs belépő, adomány
Manzanilla NP 4000 colon nincs belépő, adomány
JAGUÁR PARK 22 USD
SELVATURA BRIDGES 42 USD
MONTEVERDE NP 27,5 USD
REPTILE SELVATURA 18 USD
BUTTERFLY SELVATURA 18 USD
BRITT COFFEE TOUR 26 USD
POAS NP 17 USD
PRE-KOLUMBIAN MUZEUM 9000 colon

 

Autóbérlés: 6.000-10.000 forint minimum/nap, de frekventált időszakban a határ a csillagos ég vagy nincs is autó

Kaja: utcán 1000-3000 colon minimum (ez 500-1500 Ft) olcsó, de beülős  3000-6000 colon meg lehet kajálni üdítővel, menő helyeken >10.000 colon felett alkoholos itallal. Mindenütt számolnak 10% felszolgálási díjat..

Szólj hozzá!

Costa Rica harmadszor 4. rész

2021/01/08. - írta: Valis&Co.

12. nap

A biztonság kedvéért flip-flopban mentünk reggelizni, most tényleg a helyi helyen, a rendes munkásemberekkel kajáltunk és közben az útépítést néztük (aszfaltút közepén csíkban felszedve burkolat, nyilván vmi vezetéképítés miatt, kanalas géppel nagy köves, kavicsos föld betölt, kanállal végig tolja, föld, kavicsok összeseper) Mire a kávé ihatóra hűl kész is. Az árakról annyit, hogy itt a 2 kávé 2 tükörtojás +  babos rizs + sült banán reggel 5800 colon, a verandás parti helyen 8000, a Bread and Chocolate 13-14000 colon (és pont fele ennyi forint) a két reggeli.

Erre a napra lehet h ennyi a blog – ömlik az eső amíg ezt írom, de legalább az előző adagot feltöltöttem és utolértem magam. Betti a San Jose PCR-t intézi.

11 körül úgy éreztük elállt az eső, és elindultunk a panamai határ felé Manzanilloba, itt is van egy kisebb nemzeti park a tenger mellett. Közben újra esett, megint elállt. A parton az esős idő ellenére fürödtek a népek, de nem jött meg a kedvünk, inkább be a nemzeti parkba, itt sincs jegy csak adomány. Ebben  parkban 2014-ben jártunk Papával, hírhedten saras, akkor a német fickótól kaptunk gumicsizmát, abban dagonyáztunk pedig akkor nem is esett.   

Az „ikonikus” tengerben álló szikláig és az ehhez járó kilátó pontig kb 3x vettem fel és le az eső poncsót.. végül feladtam és inkább fotóztam a hullámokat. Kicsit más a kép mint nyugodt tengerrel napsütésben, de így is szép. Sajnos pár száz méter után az ösvényen akkora a sár, hogy térd kímélési okok miatt fel kell adnunk. Ez nem rossz döntés, de így se jutunk el a kocsiig, újra leszakad az ég és mintha vödörrel öntenék nyakunkba a vizet, szarrá ázunk 5 perc alatt, de közben nagyon röhögünk. Nincs mit tenni hazamegyünk, ebéd, összepakol, pihi. Csak estére állt el a víz, de így legalább elmentünk egy még ki nem próbált étterembe (drága, de jó) és én teleeszem magam nyers hallal.

13. nap

Ébresztő reggel 4, indulás 5 óra. Irány Monteverde, Costa Ricában a másik kedvenc helyem. A korai indulás oka, hogy a 360 km WAZE vagy bármely becslés szerint is 7,5 óra vezetés.

Az eleje még elég oké, elérjük a 80-90es átlagot.. 8 körül reggelizünk az út mellett a kamionosokkal, szokásos tojás, babos rizs kávé menü (5000 colon kettőnknek). Közben a forgalom, útépítés egyre rosszabb. Előzni lehetetlen, és néha váratlanul elromlik vmi és leáll az úton. Mármint a közepén, mert padka nincs. San Jose előtti szerpentin már különösen lassú a sok (amúgy gyönyörű színes csőrős, kedvencünk a mély tenger zöld) kamionnal. A városon átvágunk valahogy és irány megint a Csendes Óceán. Úgy 300 km és 5 óra vezetés után adom át Bettinek, de akkor már toljuk a gyorsító kávé kóla kombót. Ez rajtunk segít, a forgalmon nem. A végén még vagy 30 km kegyetlen szerpentin, ez már olyan mintha az Alpokban vezetne az ember, mínusz a banánfák, pálmák és a hibiszkusz sövény. Viszont újítás hogy szinte végig van aszfalt. Még elgurultunk egy kilátó pontig mert kivételesen napos és tiszta idő van, innen ellátni az óceánig.

Monteverde még mindig egy alpesi falura emlékezetet, és vicces hogy egy  fa+kő hotelben lakunk, tiszta sítábor feeling. Egyedüli vendégként miénk a ház. Szomorú, de szemben a karibi bícsekkel, itt nincs helyi turizmus és külföldi se sok. Lesétálunk a brutál meredek utcán (itt erre ők azt írják slope) a régi kedvenc kajáldámba a buszmegállóhoz, aztán szuvenír bolt Bettinek, közért és kávé/süti. Majd keresgélve az oxigén molekulákat visszamásztunk a szállásra. Már annyira fáradtak vagyunk, hogy el se indultunk vacsorázni. Betti sokat röhögött rajtam, este 8-ig alig bírtam ébren maradni.                                                                                                   

14. nap

8-kor tényleg beájultam tegnap és ma reggel 6-ig aludtam.. Lehet sok volt a vezetés tegnap. A szállodában a reggelihez madáretetőt és különböző színes madarakat is kaptunk, ezeket nyilván nem ismerem fel, talán a zöld, kicsi tukán kivételével.

Monteverdét az amerikai kvékereknek köszönhetjük amúgy, akik pacifisták lévén nem akartak a koreai háborúban részt venni, és ide menekültek. Néhány itt kutató biológus azt javasolta nekik, hogy őrizzék meg és mivel a köderdő megnyerte tetszésüket így is lett.

Reggel 8.30-ra a függő hidas (Selvatura suspension bridges) helyre megyünk, elég off road, de a toyota bírta. Indulás előtt még néhány coati-val (koáti vagy ormányos medve) próbáltam ismerkedni. Aztán adtam a tériszonynak. Gyönyörű napsütésben séta a fák felett. Állatokat nem igazán láttunk, de a fák és a zöld dzsungel elképesztő. Utána még pillangóház, hatalmas, párás meleg, szép trópusi virágokkal, de nincs túl sok kikelt lepke, fotózni meg nehéz, mert nem akarnak mozdulatlanul pózolni. Mellettük lajhárok de most egész közelről, volt amelyik ásít, de előtte kidugta a nyelvét, volt, aki gombócban aludt, aki rágcsált vagy mászkált. Ebédelni már a Monteverde Nemzeti Parkban, bejáratánál és ehhez is kaptunk coatikat. Sétáltunk a köd erdőben, bár annyira napos h köd éppen nincs. A kiírt 30 m szintkülönbség többszörösét tettük meg, az ösvény elég fel le, a fák liánok, mohás indák broméliák, páfrányok nagyon szépek. Állatok itt sincsenek, de a kilátó pont már olyan magasan van, hogy volt köd is. Vagyis láttuk, ahogy jön a felhő, és valahogy belehullik a nedvesség az erdőbe. Vissza másik ösvényen mentünk, de itt is sok a fel le. Ma is meg volt a 12 km. Még betotyogtunk a kolibrit nézni a kávézóhoz, színesek, fényesek és nagyon gyorsak, fotózni nehéz (múltkor jobb kamerájú volt a mobilom, azzal sikerült értékelhető képeket csinálnom). A Stellára emlékeztem hogy jó hely, bár ez is drága, de egész jó vacsorát ettünk (du 5 kor, de tudtuk h megint nem indulunk el ha hazaérünk), itt is van madáretető, a banánra jöttek a madarak minden színben, meg mókusok, agutik is.

15. nap

Megint a madarakkal reggeliztünk, és a háziak megmondják mi a neve a gyönyörű két zöld narancs madárnak - blue crowned motmot (diadém motmot magyarul) Aztán vissza a Selvatura Parkba, hogy kígyót békát is lássunk. A békák kifejezetten szépek, bár csak egy színes nyílméreg breki van. Costa Ricában kb 140 fajta kígyó van, de csak 23 mérges ezek körül. Persze ahogy lenni szokott a veszélyesebb a csinosabb. Volt belőlük vagy 2 tucat, amit meg lehetett nézni, és mindről elmondták mit tud. Nos az jó ötlet volt, hogy ezt az esőerdei túrák utánra tettük.. boldogok a lelki szegények. Volt Gergő kedvence is - lándzsakígyó (eyelash viper Bothriechis schlegelii) zöldben, mindenféle pit viper, rattlesnake meg boa.. Tényleg szépek így üvegen át, de azt hiszem maradok a szőrös állatoknál.

San Jose 150 km, de legalább 4 óra.. visszafelé is szerpentin, egy érthetetlen útépítés, ahol 30 percet állunk a napon, de senki sem tudja miért. Szemben már 5 km a kocsisor. A szépséges kamionok jönnek mennek. Közben azzal szórakoztunk hogy szótárral a folyók neveit lefordítottuk magyarra, na jó a Jézus Máriát nem volt nehéz, de volt fogamzás, vagy gazdagság folyó is. Ebédelni véletlen egy szuper tengeri étterembe tévedtünk a Csendes Óceán partján, én persze ceviche, Betti hatalmas tigrisrákok, előételke, desszert (kókusz golyók, tej, cukor és Malibu likőr), innivaló összesen 20.000 colon.

Innen már nem volt akkora dugó ugyh még kipakolunk a szállodában a PCR előtt. A szálloda érdekes, mert casino is van benne, és a portás egyből mondta, hogy ha fel akarunk vinni egy harmadikat (a nemet nem definiálta) az plusz 50 USD. Illetve este 6 után jönnek a pillangók, de nem a lepkeházas fajtából. De ez volt az egyetlen, ami séta távolság a múzeumoktól és van saját ingyen parkolója, meg a kórházhoz is közel van.

Ez a következő program. PCR autós verzióban végül a Clinica Biblica parkolóházának 6. emeletén történik. Profi a szervezés, de sok emailezésbe került mire lett időpont, ki tudtuk fizetni stb. Kicsit izgulunk hogy itt ragadunk -e..

Vacsorára nehéz nyitva tartó helyet találni, végül lett egy rendes kocsma (La Vasconia), piros műbőr bárszék, a karácsonyfa ágain üres piás üvegek vannak húzva dísznek, a falon a 86-os német argentin döntő fotói, láthatóan azóta a falon, és amúgy óriási kupleráj sörös rekeszek, bicikli stb. A kaja és a tequila jó, közben nézzük az arcokat ahogy vedelnek.

Hazafelé a hotelnál sok színes, fekete meg arany pillangó áll sorba, némelyik olyan szoros ruhában hogy tuti van otthon egy vákuumos készülék amivel beletöltik, mi túra cuccban simán besétáltunk és megcsodáltuk a hölgyeket.. érdekes helyen lakunk.

Szólj hozzá!

Costa Rica harmadszor 3. rész

2021/01/04. - írta: Valis&Co.

9. nap

2021 már egy másik év. Ezért nem keltünk hajnalban, és megadtuk a módját a reggelinek. A séta a faluban, meg a rendes costa ricai kávé hatására annyira elindult az agyműködésünk, hogy el tudtuk dönteni mi legyen a további program (mert a holland tranzitos PCR ugye..).

Fél 12-kor már felhő sem volt az égen ugyh kitotyogtunk a doppingolós erdőn át a Cocles-re. Közben megint járőröztek a bőgős majmok meg a mókusok. Kerestünk egy árnyékosabb bokrot a cuccoknak és kitettük magunkat a grillre. Akkorák a hullámok és olyan gyorsan jöttek egymás után hogy szörfösök se voltak a vízben. Persze az is lehet hogy a tegnapi mértéktelen fű és alkohol fogyasztást pihenik ki.. De a hullámok tényleg 3 méter körüliek.

Napozás közben egyszer csak ránéztem a bokorra. Nini ott egy lajhár. Konkrétan egy ágnak döntve a hátát, bal kézzel kapaszkodva sziesztázott. Nem is értem, hogy vettem észre, mert amúgy senki más..

Ebédre megint ceviche, megérdemlem (a nyers hal függőségem nem javult az évek alatt, itt friss, finom és olcsó), utána csendes pihenő (vagyis szállás átfoglalás, blog írás stb).

Fél 6 körül átvittük a hentesárút a Csernochnak. Ezzel alapos indokunk lett, hogy a szokásosnál nagyobb adag töményet vegyünk magunkhoz. Jani elküldte a GPS koordinátákat (mert az utcának nincs neve) és én még a biztonság kedvéért fel is hívtam, hogy lehet odatalálni. Egymással szemben két buszmegálló ott balra, aztán megint balra.

Mentünk amerre vitt a GPS a kis bérautóval, balra fordultunk, ott volt a két megálló, aztán megint balra ahol lehetett és amerre a GPS mondta.. mentünk egy km már a banánföldön egy dűlő úton, sötétben, házak sehol, egyre nagyobb a sár. Egy ponton meredek lejtő le aztán fel, de az alján látszott egy nagyobb pocsolya. Na itt győztek az ösztönök vs GPS abba szerencsére nem mentünk bele. Jani nyilván nem tudtuk elérni a kritikus pillanatban. Szerencsére volt jobbra egy meredek, keskeny föld út, megpróbáltunk oda orral be és visszafordul… 20-30 cm sár, ki se tudtam szállni az én oldalamon Szőke logikával gondoltam ez így nem fog menni, első kerék hajtású a kis Toyota tolassunk be forduljunk meg úgy. Oké csak már innen se előre se hátra, ég a kuplung meg a gumik. Kiszálltam megtoltam, legalább nem kell kifogás hogy a ruháimat mosodába vigyem. Tetőtől talpig fröcskölte rám a sarat a kocsi, de kijött. Betti ügyesen betoltat megfordul. Hát ha ott ragadunk nem tudom ki és mikor szed ki minket. Kegyetlenül röhögtünk amúgy a bénázáson, és hát erre inni kell.

Kiderült, hogy előbb kellett volna balra, ott is volt 2 buszmegálló, de GPS totál rossz helyre vitt minket. Nem könnyen, de megtaláltuk a sötétben a jó utat, és leadtuk a disznóságokat. Megnéztük a „szivargyárát” aztán vissza. Csak a kis kaland miatt bezártak az éttermek (20 óráig lehetnek nyitva jan 1-3 ig), újra tervezés – közértből tonhal konzerv, bab püré, hideg tonic meg a tegnapi ipari banán, végül is jó vacsi lett, mert a háziak szmokingos macskája is velünk evett.

10.nap

Reggelizni most a helyi parti helyre mentünk, keselyük nem voltak, jó kávé viszont igen. A mai program a Jaguár központ, ahol sose volt jaguár csak ocelot cica. A menhelyen elsősorban sérült, talált vagy rendőrség által elkobzott állatok kezelése zajlik, lehetőleg visszaengedik őket a természetbe, akit már nem lehet, az pedig állandó lakó marad. Adományokból, jegy bevételből tartják fenn magukat.

Voltam itt 2 éve, akkor nagyobb részt néztünk végig és annyiban jobb volt h csomó állatot lajhárt, bébi majmot ki vittek az önkéntesek és a szabadtéren lehetett őket nézni, fotózni.

Most sajnos csak a kerítéseken át láthattuk őket, nagyon kevés önkéntes maradt a Covid miatt gondolom a sétáltatásra már nincs kapacitás.

De volt sok sok cuki lajhár bébi, mászkáltak a köteleken, meg kupacban nézelődtek. Félszemű krokodil, akiről úgy derült ki hogy tud vadászni hogy a fáról beesett iguána nem élte túl, kígyók, de csak oktatási céllal, kihalás szélén álló pók majmok, és szabadon garázdálkodott egy nagy katonaara (green macaw) meg egy vörös ara (scarlet macaw). A margay macska eleinte az odújában aludt, de később megtisztelt minket azzal, hogy kijött szarni egyet. Gyönyörű, de annál vérengzőbb állat. Ezt a példányt is próbálták szabadon engedni, visszajött és egy közeli farm 39 tyúkja bánta. De simán fog a dróton át madarat és berángatja, egyszer a kicsit rozsdás ketrecrácson át kinyírt egy odatévedt lajhárt és addig addig, amíg azt is berángatta a ketrecbe. Amúgy a hosszúfarkú macska szinte egész életét a fákon tölti, ugrálva, bokacsontja olyan rugalmas, hogy akár 180 fokban is elfordítható, így fejjel lefelé is mászhat a fákon.

Ha már ott elautóztunk a Playa Uva strandhoz, de iszonyat mennyiségű autó, a dagály mellett alig volt homok, ahol napozhatsz. Mivel alapos indokom lett a mosásra, a Cafe Ricoba leadtuk a szennyest. Ebéd közben néztük a szörfösöket, még nagyobb hullámokban ügyeskedtek. Ma is elsétáltunk a Coclesre, ez a strand sose unalmas. Egy srác próbált meggyőzni minket, hogy gyógyító sütire van szükségünk, de nem vettünk vicces brownie-t, mert már előtte azt láttam, hogy egy malacka pórázon sétál a homokban, további tudatmódosításra nem volt szükség, itt már a levegőtől betép az ember.

Bár jó a tonhal konzerv is, de Bettinek ma volt a szülinapja, ugyh inkább nem hibáztunk, és időben elkezdtünk koktélozni a Hot Rocksban. Végre élő rock zene, bár a zenekar túl hangos és kissé fura – a gitáros a közepesnél gyengébb ugyan, de úgy mozgatja a fejét mint egy iguána, a dobos kissé punyadt, és van egy helyi raszta ember aki nála ugyan jobban dobol(na) de nem csinálja, csak topog  a színpadon és mikrofon nélkül énekel.. Ettől függetlenül jó este volt, még ha rövid is (20 óráig lehetnek nyitva) én 9-kor bealudtam, csak azért nem előbb mert az ciki.

11.  nap

Már reggel szakadt az eső, így hiányos öltözetben, flipflopban tapicskoltunk el reggelizni.. de mikor pár óra múlva elállt, irány a Cahuita nemzeti park. Itt a korallzátonyok miatt a tengeri rész volt először védett, után csinálták meg a szárazföldi 1100 hektárt.

Cahuitai bejárattal kb. 6,5-7 km végig sétálni az ösvényen, ami részben a tengerparton részben erdőben megy egészen Puerto Vargas-ig. Sajnos a Covid miatt 13.30 elkezdték kiterelni a népet, így nem tudtunk csak kb 6 km végig menni, mert a szakadó eső miatt későn indultunk.

Nekem ez az egyik kedvenc helyem Costa Ricában, az ösvény nagyon szép helyeken, részben a tenger parton megy (most sokat ugráltunk mert a dagály miatt az ösvényt mosták a hullámok, vicces volt ahogy próbáltuk a két hullám közé időzíteni az átkelést, aztán futás.. néha össze is jött), és mindig látni csomó állatot guide nélkül is. Most 3 lajhárt találtam az egyik egészen közel volt és mászkált kettő meg aludt az ágon, egy szép hosszú ágon. Volt majom, nehezen de beazonosítottuk hogy mellényes bőgőmajom családot találtam (mantled howler monkey), ettek a fa tetején és minket dobáltak. Lehetetlen lefotózni morpho lepke, pirosas leguán, de most csak fent a fán, futó bazilikusz gyík, meg egy csomó vízimadár. Nagyon jók voltak a horgászó pelikánok ahogy bukórepülésben vadásztak a halakra és iszonyat cukik a mosómedvék, az egyik odament és totál körbe szaglászta Bettit, aki épp guggolva fényképezett valamit.

Végül is 12 km lett a vége, de ilyen páratartalom és hőmérséklet mellett rendesen lefáradtunk, Betti a felénél még azt mondta után megy strandolni.. hihi hát a végére ez a késztetés elmúlt.

Helyi ebéd, én nyilván ceviche, utána csendes pihenő. Ez kb 10 perces lett mert Csernoch hívott, hozott tonicot, ittunk kicsit, bár Ő már előtte konyakozott Laszlóval. Laszlónál több részes féltékenységi dráma megy vmi helyi nővel, így nehéz egy rendes találkozót összehozni. Csernoch elvitt minket a Spicy Coconut-ba vacsizni, ez egy menő hely, magyar szakáccsal és kb. dupla árakkal (7200 colon egy főétel, általában 3000-4000 között van max). A vacsi ázsiai fúziós, én persze a nyers tonhalas cuccra megyek rá, finom tényleg. Közben Csernochtól mindent is megtudunk a latin szerelmi életről, annyira belemerülve, hogy 20 órakor kapunk észbe, így gyakorlatilag már a kijárási tilalomban dob minket haza. Még átvesszük tőle az általunk hazaküldendő szivar szállítmányt.

Szólj hozzá!

Costa Rica harmadszor 2. rész

2021/01/02. - írta: Valis&Co.

5. nap

Főleg buszozás. Reggeli 7.30 indulással San Jose-ba, próbáltam hozzáöltözni a pink Tracopához, de pont ilyen árnyaltú cuccot nem hoztam. Kb. 4 óra visszafelé is, de van wifi a buszon ugyh közben Papával kommunikálok Kanadában, amíg a gyomrom bírja. Kicsit szürreális. Jó lett volna, ha tud jönni Ő is, de amíg nincs meg a letelepedési papírja nem nagyon tud kimozdulni.

Az állomáson most nem sikerül wifit lopnom ugyh maradt az Über helyett a piros taxi. Az Über félig illegális Costa Ricában, de csak félig mert adóznak és ezzel vhogy még is el vannak ismerve. Persze a taxisok itt is ki vannak akadva rájuk. Én meg a taxisokra. Nem az a baj, hogy drágább hanem, hogy nincs alkalom ne próbálnának átverni, fárasztó és unom. Az Übernél, ha nem a megfelelő útvonalon megy megreklamálom két kattintással és kapom vissza a pénzt, de azért ez irodalmi ritkaság.

Most másik szállodában laktam, ez modern, de mini szobával. Viszont közel volt a másik buszhoz, ahova el is sétáltam, Puerto Viejo-ba (de Talamanca mert van másik is) MEPE busz megy az Atlantico Norte pályaudvarról (a név megtévesztő mert ez ugye délre van..) a reggel 6.00-ra veszek jegyet kb 11 $.

Aztán begyalogoltam a belvárosba, kajáltam a piacon, meg körbe sétáltam, nem sokat változott csak maszkban vannak a népek, de tömeg van és mérsékelt káosz. A két jó múzeumot meghagyom későbbre.

6. nap

Biztos a telihold miatt, de a tegnap du megvett buszjegy ára egy éjszaka alatt drágult (13$), ezért mindenkinek oda kellett menjen a pénztárhoz ráfizetni. WTF

Így kis késéssel elindulunk, de nem a megszokott 32-es úton (ezt állítólag építik), hanem egy másikon, amin óriási a dugó. Szerpentin, végtelen kocsisor araszol fel, le. A táj viszont elképesztő, smaragd zöld minden, kávé ültetvények, cukornád, banánföld.

Régen ez az út összesen 4,5 óra volt, most először 4 óra után álltunk meg. Hát voltak akik rohantak a WC felé, szerencsére nem kávéztam meg ittam tele magam, lett volna baj.. Végül 6 óra alatt sikerült megtenni, ölemben a kisebb 6 kg hátizsákkal (a drón miatt..amit buszoztattam eddig). Nem tudom az ismerőseim hány százalékát tenné boldoggá egy ilyen út, nekem kifejezetten detoxikáló volt.

Végül csak elértünk Puerto Viejo-ba. Már harmadszor vagyok itt, de ennyi embert még nem láttam. Nyilván alig van ország, ami utazható, meg a szilveszter, de full-on van a hely. Az eddigi szállásaim közül itt ez a legjobb, még saját függőágyam is van a banánok alatt a teraszon. Gyorsan ettem valamit a szomszédos soda-ban (kifőzde), aztán gondoltam felderítem a káoszt. A kedvenc kávézónk (Café Rico) sajnos zárva, szabira mentek, de a kikötő melletti helyi még meg van.

Kb. olyan a hangulat, mint egy szigetfesztiválon csak kevesebb színpaddal. Délután 3-kor több a betépett/részeg, mint a nem. Hippik, szörfösök, hátizsákos utazók jeeee.

7. nap

Reggeliztem egy másik drága, de nagyon jó helyen (Bread and Chocolate), aztán végre leadtam a drónt (nem csak a súly, de közel 200ezer forinttal utazgatni..) meg a pálinkát. Csernoch Jani a közeli Cahuita-ban lakik, és régen az Eupolisznál volt túravezető, de már több mint egy évtizede Costa Ricában él. Sétáltattuk Tequilát a kutyáját, dumáltunk és spontán kutya gazdisulit tartottunk közben. Aztán átgurultunk Laszlóhoz (az első itt létem óta ismerem, Ő sütötte a Karib tenger legjobb halát a Lonely Planet szerint is, Papával akkor alig találtuk meg - mert nulla felirat volt az éttermen és csak akkor volt nyitva, ha fogott aznap elég halat és volt kedve megsütni - viszont utána minden nap ott vacsoráztunk.).

És itt előállt az már szinte giccses kép, ahogy 3 magyar reggel 10-kor pálinkát iszik és bejglit eszik a Karib tenger partján a banánok és pálmák alatt a teraszon. Laszló közben sajnos nyugdíjba ment, az éttermet már nem csinálja, csak a tengeri horgászat meg a bejgli sütés maradt.

Kora délután kisétáltam a Playa Cocles-hez, part mentén az erdei örvény meg olyan, mint egy hormonzavaros virágbolt. Ugyan azok a növények csak itt nem cserepes méretben. 2 éve azt mondták veszélyes az erdőben mászkálni, most láttam, hogy van rendőr meg bőgő majom (howler monkey) az ösvényen úgyh nem izgultam. Playa Cocles egy hosszú homokos pálmafás strand, nagy hullámokkal, szörfösökkel..  Itt arra azért figyelni kell hogy hol fürdik az ember mert simán elviszi az áramlat a derékig érő vízből is (legutóbb két embert is úgy mentettek ki a szörfösök).

Este elmentem élőzenét hallgatni a HotRocks-ba, a happy hour-re időzítve, de 2 év alatt sokat romlott a koktélok minősége, úgyh visszafogott este lett.

8. nap

A parti reggelizőt is felújították, de még mindig zseniális a kávé meg kaja, és kifigyelhetem ahogy az utca túloldalán a keselyűk társadalmi éltet élnek. Puerto Viejo világváros mert simán ad az ATM pénzt, ez később fontos lesz mert tonic-ot kell vennem a ginhez, amit Betti hoz.

Ő elvileg a ma kora délutáni géppel érkez, felpakolva a kolbásszal és pilóta keksszel. Aztán felveszi az bérautót és levezet ide. Ezen kicsit izgulok hogy minden rendben legyen..

Megint oda meg vissza sétáltam az erdőn át a strandra D vitamint gyártani, meg ugrálni a hullámokban.

Amúgy csendes szilveszter lesz, mert a COVID miatt ma az éttermeknek 7kor zárniuk kell, és a helyi autók sem járhatnak, úgyh nincs nagy partyzás. Az egyik kifőzdéből szereztem take away vacsit, vettem tonicot meg vizet, és ezzel fel is készültem 2021-re.

Amíg a ginre és Bettire vártam legalább tudtam kommunikálni a hidegebb helyeken szilveszterező barátokkal, meg A.-val Zöldfokról. Ma van a 10. évfordulónk, akkor ismerkedtünk meg a Blue Bar-ban, én Ildikével daiquirit ittam egy asztalnál ő meg a pult mellett állt és nézett. Az egyetlen tetkós pasi az életemben.. Sőt a legújabb műről is küldött fotót, brutál egész hátat betöltő farkasfejek. Alapból nem szeretem a tetoválásokat, de ez hihetetlenül profi és tudom hogy számára a farkasoknak külön jelentése van. Sajnos a COVID miatt nem jött össze, hogy most együtt szilveszterezzünk, egyszerűen nem volt vagy csak horror áron repjegy (1300 € Brüsszel Sal :-( ). Hát reméljük, hogy hamarosan megnézhetem élőben is.

Betti még javított is az ETA-n, és már 9 után megjött. Igaz kicsit zombie-szerű fejjel, de ez érthető, lenyomott bruttó 18-20 órát repülve majd még vezetett 4-5 órát, szerencsére az eső csak a végére itt kezdett el szakadni. Ettünk ittunk dumáltunk, és ha nincs a tűzijáték még ki is hagytuk volna koccintást.

Szólj hozzá!

Utazás a Covid idején / Costa Rica harmadszor 1. rész

2020/12/29. - írta: Valis&Co.

Amikor a blogon a JUF miatt kiegészítettem a februári egészségügyis előadásomat a SARS-COV-2 járvány még 85.174 megbetegedésnél és 2861 halálesetnél tartott (2020.02.29. adat) és sok ismerősömet kellett győzködnöm, hogy ez nem a szezonális influenza.. Azóta 81.000.000 felett van a fertőzöttek és közel 1.800.000 a halottak száma, ami a valóságban ennél is jóval magasabb (excess death, Ma.-on is a KSH szerint messze magasabb a halálozás a 2. hullámban az elmúlt 5 év átlagához képest, mint ami a hivatalos statisztikában COVID ként szerepel https://www.ksh.hu/heti-monitor/demografia.html ).

Sok mindent buktunk 2020-ban egy csak elektronmikroszkóppal látható pár 100 nanométeres vírusnak köszönhetően. Van aki barátokat, családtagokat, kollégákat vesztett el, van aki a munkáját, vagy a jövőben terveit, nem beszélve a személyes találkozásokról, koncertekről, vacsorákról, szülinapokról..  És sose volt még Magyarországon egy időben otthon ennyi világutazó.

Régebben ki voltam akadva, ha törölték egy-egy járatomat. Most, hogy 2020-ban konkrétan a 25 törölt repülőjegynél tartok, már a rezzenéstelen arccal tervezek újra..(ha egyáltalán van mit). Sehova nem jutottam el, ahova eredetileg terveztem és voltam pár helyen mert oda éppen lehetett menni. Ezzel együtt is tudom, hogy sok szempontból a szerencsésebbek közé tartozom, úgyh ez nem rinyálás csak a tények.

Ahova nem utaztam el: Angola, Szicília, Ukrajna, Csád, Gabon/Egyenlítői Guinea

Ahova eljutottam: Olaszország legdélebbi sarka nyáron (kevesebb volt ott akkor a COVID-os mint itthon), nekem nem jött be, túl sok volt a (ronda) épített környezet és a brutál tömeg miatt semmit nem lehetett csinálni, a parton fekvés 10 napig meg nem az én stílusom, közben pedig munka emailek és telefonok jöttek szép számmal... Ezt kompenzálta 4 napos hétvégére a lakóbuszos naturista nomádkodás Böjtivel a 23 éve visszajárunk helyen KRK-n, már a zöld fenyőerdő az öbölben flash volt, aztán én konkrétan a csillagok alatt aludtam egy kék ponyván. Mallorcára sose mentem volna a 20 millió turista mellé pedig gyönyörű, itt a COVID fertőzés után, totál legyengülve rehabilitáltam magam (egy hétvégi túrán kaptam el egy tünetmentes barátomtól, és nem, nem influenza, pedig csak enyhe tüneteim voltak, 10-12 napig olyan gyenge voltam hogy nem jutott eszembe. hogy unom az ágyban fekvést, de nem lett felső légúti tünetem, a lázamat meg lenyomtam magamnak gyógyszer nélkül, igaz 4x öltöztem át egy éjszaka úgy izzadtam, a szaglásom meg csak hetek múlva jött vissza, de ennyivel megúsztam).

Mondom, hogy a szerencsésebbek közé tartozom, mert a munkám is megmaradt sőt… túlzás nélkül életemben nem dolgoztam ennyit, ilyen stresszben, ekkora nyomás alatt, ennyire feltöltődési lehetőség nélkül, úgyh közben a szervezetfejlesztési sulit és projectet is befejeztem. A biorobot létnek egy új (mondhatni még egészségkárosítóbb) szintjére jutottam :-( Sajnos az ilyen jellegű krízis helyzet az, ahol nagy hátrány, ha a meg nem hozott döntések, megszokás, változástól való félelem stb. miatt cégnél ragadt alkalmatlanokkal vagy éppen helyettük kell dolgozni.

Szóval kellett keresni vmi helyet ahol valóban tudok végre pihenni és nem érnek utol a melóval.. Plusz ki kell használni, hogy egy pár hónapig védett vagyok (és hazafelé sincs karantén). Sok országból nem lehetett válogatni, mert olyan kellett ahol van olyan jó a COVID helyzet hogy relatív szabadon lehet mozogni. Így lett újra a LajhárokFöldje, bár itt már 2x jártam, jelenleg az ember örül ha utazik valahova és bekussol, majd újra foglalja a KLM-nél mind a 4 törölt repjegyét…

-14 - 0. nap

Hát volt már utam, amit ennél könnyebb volt leszervezni. Ahogy lefoglaltam a KLM-nél a jegyet, már pár napra törölték is.. küzdöttem rendesen amíg sikerült a megfelelő dátumra átfoglalni magam, igaz panamai átszállással pluszban. Közben egyre többen rájöttek hogy ide lehet, meg amúgy is Karácsony szóval a szállásokat/bérautót is le kellett előre foglalni. Ide nem kell negatív PCR most, de biztosítást kell kötni az esetleges COVIDos eü költségekre és/vagy karantén hotelre, ezt gyakorlatilag csak helyi biztosítóval lehet https://tiendasagicor.com/en/, 11 USD/nap, aztán kell QR kód indulás előtt 48 órával https://salud.go.cr/. A biztonság kedvéért (mert hajlamosak mostanság hirtelen új követelményekkel előállni lsd később) csináltattam egy PCR-t indulás előtt, meg egy szerológiát (nem gyors teszt az szart sem ér) hogy van-e még védettségem. Bár 3 hónap eltelt, szerencsére még van használható IgG szintem úgyh legalább paráznom nem kell – nem fogok megfertőződni/megfertőzni. Egy kint élő ismerős közben rendelt hozzám egy drónt, amit kiviszek neki, a szokásos magyaros szeretetcsomaggal (kolbász, pálinka, pilótakeksz) együtt. Meló rengeteg, utolsó héten még kollégát is helyettesít úgyh pakolás az utolsó pillanatokban..

1. nap

A KLM-mel végül a legnagyobb izgalom a reptéren pórázon sétáló és velünk együtt becsekkoló cirmos macska volt. Nemhogy megilletődve nem volt, de láthatóan szeretett volna jobban körülnézni Ferihegyen egerek után. Mint kiderült frequent flyer..

Szerencsére - bár egy cég az AirFranccal  - minden járat pontosan indult és előbb érkezett, de még így rövid átszállásokkal is 24 óra volt átvergődni a Pocsolyán túlra.  A motyó is megjött (nem úgy mint Jetié Braziliába, amire 4 napot kellett várnia, bár ő vmi fura KLM Ibéria kombóval repült, de legalább senki nem tudta hol a cucca).

A San Jose reptéren megverik az Übereseket, így maradt a piros taxi – persze a pasi megpróbált átverni, hogy nem 25 USD hanem 25.000 colon (41$), haha hamar feladta, ennyire azért nem jöttem ki a gyakorlatból. Egy régi koloniális házban aludtam, nem lesz a kedvenc szállásom de közel van a buszhoz.

2. nap

Hajnali 6-kor sétáltam a buszállomásra jegyért, mert a Jézuska miatt hamar betelnek a buszok. Az egy külön cirkusz amíg rájön az ember melyik busz pályaudvarról indul San Jose-ban oda, ahova épp menni akar. Mivel sose voltam még Costa Rica Csendes-ócenáni oldalán gondoltam kipróbálom a helyi Siófokot a Manuel Antonio nemzeti parkot. Ide a Tracopa busz megy, az Calle 5 és Avenidas 18 között van a pályaudvar és csak alapos szappanos kézmosás, alkoholos gél, és hőmérőzés után lehet belépni. És persze mindenkin maszk van, rendesen hordva.

A busz tele, egy megállóval kb. 4 óra alatt vergődünk el Quepos-ig majd onnan 7 km egy hegyi szerpentinen fel le a Manuel Antonio bícs meg a nemzeti park. Ez a legdrágább szállásom, de mivel Karácsony, sok lehetőség nem volt, ez legalább jó, szabadtéri konyhával, pici medencével. Igaz, a szoba minden délután 4-től 6-ig beázik (özönvízszerűen esik az eső pontosan 2 órát), de nem az ágyam felett, és cserébe van 3 cuki macska, az egyik a billiárd asztalon lakik.

3. nap

Mivel ez a hely a tömegről híres, én meg arról, hogy ezt kerülöm, már reggel 7 előtt pár perccel a Manuel Antonio Nemzeti Park bejáratánál voltam, a jegyszedő nénivel együtt. A jegyet automatából kártyával lehet megvenni (18$) és a parkba tilos bármilyen élelmiszert bevinni a majmok miatt, csak innivaló lehet az embernél. Egy nap limitált számú embert engednek be, a kvóta általában már reggel 9-10 körül elfogy.. Amúgy rengetegen próbálnak átverni, van hamis jegy, ál parkoló, hamis egyenruhában hamis guide is, de ezek nem kelnek korán ugyh a vegzálás nekem kimaradt.

Costa Rica területe kb. fele Magyarország, ennek 26%-a védett, van vagy 34 nemzeti park és mindenféle más védett terület, az első park 1955-ben lett, a legnagyobb 1991 km2 a legkisebb még 5 km2 sincs. A természeti értékek megőrzésében és az ökoturizmusban abszolút élen járnak. A Manuel Antonio egyik legkisebb nemzeti park a szárazföldi része alig 7 km2, de a tengeren még van ehhez 55.000 hektár védett rész, hogy legyen hely a bálnáknak. Amiért híres az nem csak az esőerdő, meg az állatkák, hanem a gyönyörű bícsek a parkban. Az ösvények jól kiépítettek (nagy része úgy van megcsinálva, hogy kerekesszékkel is járható!!!!) és profi infrastruktúra (pl. zuhany) van.

Annyira első vagyok a parkban, hogy még nincsenek az előző napi eső után lábnyomok. Így persze látok állatkákat is, elsőnek egy szarvaslányba botlottam bele, aztán lett pár aguti, a Katedrálisnak nevezett félszigeten egy nagy csuklyás majom család pörgött a fákon felettem (panamanian white-faced capuchin monkey). Az egyik bícsen találtam egy fekete iguana (black spiny-tailed iguana) bébit, nem volt csak kb 50 cm és nagyobb türelmesen megvárta a homokban, hogy körbe fotózzam. Lajhár is volt, de túl magasan sajnos. Én akkor mentem ki reggel 9-kor amikor a tömeg befelé jött, vagy 100 méteres sor állt, úgyh nem bántam meg a korán kelést.

Mivel ezt a szállást csak kp lehetett fizetni, az állatok után elindultam ATM-et vadászni. Hát nem volt egyszerű, a környéken levő nem működött. Elindultam gyalog Quepos felé, félúton van egy, de az meg max.100 $ engedett kivenni. Nem baj legalább megizzadtam 2,5 km de vagy 200 méter szinttel 35 fokban >90% páratartalom.. Aztán megvártam a helyi buszt és bevitettem magam Queposba, az ottani bankban végre kis segítséggel ki tudtam venni annyi zsét amennyi kellett, és ha már ott, intéztem San Joséba busz jegyet. Vissza a helyi buszon a szerpentinen 2 amcsi pasival utaztam, mondták menjünk még egy kört, miután találtam egy teljes család (majdnem kihaló félben levő) mókus majmot (central american red-backed squirrel monkey) akik az út felett keltek át és egy hatalmas fekete iguánát az út mellett a fatörzsön. Nem gond, csak kérem a guide-nak járó jattot.

4. nap

Már reggel kiderült, hogy tervezhetem újra az egész utat, mert a hollandok kitalálták, hogy negatív PCR kell az amsterdami átszálláshoz is. Ami 72 órával az oda érkezés előtt készül. Ez azért jó mert majdnem 24 óra addig eljutni. Magyarul valahol valahogy az utolsó 2 napra kell találnom egy helyet San Joséban, ahol megcsinálják, különben nem szállunk fel a gépre. Ez alapból sem lesz könnyű, de így egy nappal kevesebb van az amúgy is rohanós utolsó napokra. Nem könnyítik meg a KLM túlélését ezzel.. (Ezért csináltattam amúgy indulás előtt egy PCR-t, mert sose lehet tudni, mikor mit változtatnak az utolsó pillanatban, nehogy ezen bukjam a túrát…)

Megvigasztaltam magam egy adag ceviche-vel ebédre a közeli fabódés önkiszolgálóban. Szerencsére itt a klasszikus verziót - nyers hal, citrom, friss koriander, hagyma – verziót csinálják, plantain chips-szel, 1700 Ft-ért. Nekem a túlbonyolított amerikai stílusi annyi nem jön be de ez brutál jó volt. Boldogság.

Kicsit sétálgattam, de tömeges bícseléshez nem volt kedvem, úgy próbáltam az újra tervezéssel haladni, meg aludtam a délutáni szokásos özönvíz alatt, miközben a szemetesbe gyűjtöttem az esővizet.

Szólj hozzá!

Szenegál - Gambia - Bissau Guinea 5. rész

2020/01/05. - írta: Valis&Co.

14. nap

Besétáltam a Delfines hotelből a városkába, semmi extra, van pár leszakadt régen szép koloniális ház, helyi viskók, múzeum, pár étterem és a piac. Az egész hely pici, magán a Bubaque szigeten vagy 6000 ember lakik, 75 km2 (a Csepel-sziget 257, Sal Zöldfokon 220 km2), sok erdővel és a távolság miatt érintetlen tradíciókkal. A kikötőben itt is vannak színes fa halászhajók és az egész sziget tele van örült csirkékkel. A hotelben teljesen szelídek, az étteremben mászkálnak, a kikötőben viszont az egyik megpróbálta elcsenni egy kutyától a halat :-) Crazy chicken. Nem jött össze, de nem esett le a feje..

Délután tuk-tukkal (ez még nem volt, ha lesz időm egyszer összeszámolom hányféle járművön nyomtam ezen a túrán..) elmentünk egy másik faluba a szigeten. Vörösagyag, tornácos házak, rengeteg gyerek, a kiscsajok hajában színes gyűrűk..

Vaca Bruto (brutális tehén vagy vad bika) ceremóniára érkeztünk – bemelegítésnek két maszk táncol, majd jönnek lányok is tök edényekkel. Következő körben cápa maszkos nyomja. Aztán jön a gonosz maszk, aki ijesztgeti a rossz gyerekeket, el is visz egy fiút a lábánál lógva fejjel lefelé, majd leteszi a földre aztán szórja rá a homokot.

Aztán csúcspontként jönnek a Vaca Bruto-k – rendes szarvuk van, fülük és az orrukban kötél. Egy asszony fegyelmezi őket – ők azokat a már erős, de még nem bölcs férfiakat jelképezik, akik még nem estek át a végső férfivá avatáson. Egymással is verekednek, összeakasztva a szarvukat, ők is kergetik kicsit a gyerekeket, és közben eszméletlen tempóban bírnak a dobokra táncolni.

Nem rossz ez így év kezdésnek..

15. nap

Ezt már a Bissau reptérről írom.. az egész akkora mint nálunk egy mezőgazdasági reptér és kb a biztonsági ellenőrzés is ennek megfelelő. Egyszer megtapogatták a hátizsákomat, egyszer pedig vizuálisan megnéztek ezt azt a kézipoggyászban, egyetlen átvilágító gép sem működik.. Ilyen organoleptikus biztonsági vizsgálat után atombomba is lehetne nálam, tuti nem szagolta volna ki a 160 kg-os feka asszony, csak reménykedni tudok hogy békés útitársakkal hoz össze a sors. Persze az se volna baj, ha a repülő megérkezne Lisszabonból mert egyenlőre se híre se hamva, wifi nincs h lecsekkoljam elindult-e egyáltalán..

Már reggel elindultam haza Bubaque szigetről először páran átmentünk hajóval a Bolama szigetre, 1,5 óra állva, mert annyira verődött a hajó hogy a szélén ülve nem volt vidám, ülések meg nem voltak. Én mondjuk élveztem. (A múmiák nem jöttek.. hál istennek). A többiek ebédre szendvicset kaptak, én rizs/bab kombót egy kisebb kék lavórban. Teljesen autentikus Afrika :-)

Bolama volt portugál Guinea fővárosa 1871-1941-ig. A koloniális épületeket maguk a portugálok hagytál lerohadni, ma már úgy néz ki mint Angkor, nő a dzsungel a házakon át, gyökerek, fák stb. Van kormányzói palota, mozi épület, a régi kaszárnyák.

Újabb 2 óra alatt elértük Bissau-t – rövid városnézés alatt megnéztük ugyanazt, amit a shoppingoláskor, csak világosban. A kézműves piacon semmi nincs, ami eredeti lenne. Kaptunk fürdési célra egy hotelszobát, ettem valamit. Elköszöntem a népektől, hát nem lettek életre szóló barátságok, de Albertoval biztosan kapcsolatban maradok. Aztán irány a dugóban a reptér.

16. nap

Megérkeztünk Lisszabonba rendben, a motyóm is, kiszedtem átküzdöttem magam busszal a másik fapados terminálra. Elértem a simán a Ryanair-t pedig pontosan indult, (így ezzel a kis sétával spóroltam vagy 300 €), most valahogy baromi hosszúnak tűnt Budapestig.. Ahol aztán megfagyok, mert nincs rendes meleg ruhám és a fél repteret körbe kell sétálni.. IJB

Megjött a cuccos, Afrikában nem is tűnt a hátizsákom koszosnak, itt azért rendesen megnéznek. Haza taxi és kipakolni sincs időm mert SZ-al ebéd aztán Petivel vacsi, és ivászat a Szörnyekkel.

Ha össze akarnám foglalni, nem ez volt életem legjobb túrája, részben a társaság a nyikorgó múmiákkal nem adott hozzá, szerencsére az olasz házaspár jó fej volt legalább. Másrészt Szenegál északi része és a Gambia nagyon nem jött be, igaz nem is ezek miatt mentem. A Casamance régió és Guinea-Bissau viszont rendes nekem való Afrika volt és lehet az egésznek a titkos értelme az Albertoval való találkozás volt.. Azért a TransAfrica tulajdonosától állás ajánlatot kapni elég komoly elismerés :-)

Szenegál 2x Magyarország alapterületre, és majdnem lakosságra is, akik főleg wolof  (43%) és fula, serer, és mandinka népek lakják, francia gyarmat volt. A régió politikailag egyik legstabilabb országa, gazdaságilag is jobban állnak mint a másik kettő (149. GDP/fő), főleg ásványkincsek (foszfát, petróleum származékok, arany, cement) és a halászat jelentős bevétel, de a turizmus sem megy rosszul, meg fociban is jók.

Nekem az északi rész túlságosan turistás, gyakorlatilag egy másodpercre nem lehet létezni az erőszakos szuvenírárusoktól. A Casamance régió viszont szebb is, atmoszférája is sokkal jobb, látni még autentikus afrikai életet és alig van turista.

A Gambia, a hasonló nevű folyó két partján kicsit nagyobb mint Bács-Kiskun megye, de 2 millióan lakják, főleg mandinka, fula és wolof népek, ők is főleg iszlám vallás szerint. Gazdaságilag sem állnak jól, (GDP 171. ennek nagy része mezőgazdaság, mogyoró és kesú, fa.

Nekem eddig ez a legkevésbé bejövő afrikai ország, korrupcióban és a tömeg turizmusban jók, nekem ezek viszont annyira nem. Itt nem a szuvenír árusoktól hanem a nyomuló pasiktól nem lehet létezni. Mivel rendes bevételük származik az angol nőknek nyújtott szexuális szolgáltatásokból, így próbálkoznak és nem kicsit erőszakosan minden fehér nőnél. 

Guinea-Bissau (a főváros neve különbözteti meg a volt francia Guinea-tól) 1/3 Magyaro., 2 millió lakossal akik főleg fula, balanta és mandinka törzshöz tartoznak. Itt az iszlám kb 45%, keresztény 20% de ezek erősen átfednek az animista vallásokkal (és önmagában az is 38%).

Gabu királyság részeként a Mali Birodalomhoz tartoztak, ennek egyes részei a 18. századig kihúzták. Amúgy a portugálok nagyon korán a 16 sz. gyarmatosították, de csak a tengerparti részt, az ország belseje maradt törzsi kézen és meggazdagodott a rabszolga kereskedelemből. Oda csak a 19. sz jutottak be.

A függetlenségért Cape Verdével együtt harcoltak, ők gerillaként is, Amílcar Cabral itt is nemzeti hős, de portugáloktól csak 1973-ban szabadultak. Aztán össze se számolható mennyiségű katonai puccs következett (asszem 7) és több elnököt kinyírtak, ugyh finom szólva sem volt az ország politikailag stabil. Mi most pont az új elnök választásra érkeztünk amit egy iszlamista ellenzéki nyert.. hát meglátjuk.

Gazdaságilag is szarul állnak, főleg mezőgazdaság van meg halászat (GDP 168) a lakosság két harmada brutál szegény, aszfalt, elektromos áram alig. És híresek, mint drog csempész útvonal, főleg dél-amerikai kokain szállítmányok mennek Európa felé. Mondjuk ahogy a vízum és a reptéri organoleptikus ellenőrzés ment, hát nem csodálom.

Utazási szempontból Bijagos szigetcsoport természetileg gyönyörű, autentikus Afrika de sajnos az ország belsejébe most nem jutottam el pedig törzsi élet szempontból az is érdekes.                                                                                                                                                                           

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása