Utazóblog

Kamerun 4. rész

2019/03/17. - írta: Valis&Co.

11. nap

Vannak érintések, amiket az ember nem felejt el, ilyen volt, amikor a gorilla gyerekek bukfenceztek a lábamon, vagy megsimogattam a sétáltatott oroszlánt. A mai az volt, amikor kaptam egy csimpánz gyerektől puszit, vauuu :-)

A csimpánzokért (is) meg kell szenvedni, Yaoundéből szokás szerint reggel 6-kor indulás, később vmi kisvárosban, majonézes spagetti rántotta kombó, abban fabódé kifőzdében, ahol több volt a helyi, mint a légy. A Sanaga folyó partján fekvő Edea-ig van aszfaltos út, 220 km. A városban megálltunk a benzinkúton folyóügyeket intézni, vettem egy colát, a pénztáros csajnak kezébe öntöttem meg se számolva egy marék fémpénzt, utánam hozta a parkolóba a visszajárót. Shoppingoltunk a piacon is, ananászt, banánt, és 10 liter benzint a csónakmotorba. Majd lekoccoltunk egy biciklist, és rögtön utána egy pick upot. Rövid ordibálás után még 50 km a szokásos vörösporban. Joseph szerint itt nem lesznek faszállító teherautók. Nem voltak. Helyette pálmaolajos tartálykocsik jöttek.

A végén sikerült 2x elakadnunk a nyomvályúban, már egész közel a csimpánz menhelyhez. Jöttek a helyiek segíteni.. Közben először a kutyák, aztán a csimpánz gyerekek is elindultak megnézni, mi ez az iszonyat bénázás, utánuk a gondozónő. Akit csimpánzostól sodort el a nyomvályúból kirepülő autó. Szerencsére nem lett bajuk. Én mindenesetre reménykedem, hogy ezzel minden erre a túrára jutó közlekedési balesetet letudtuk.

Az talán annyira nem meglepő, hogy az összes kutya mindenkire morgott/ugatott, rám meg farok csóválva ugráltak. De az igen, hogy a gondozó csaj ölében hurcolt csimpánz gyerek egyszer csak elkezdett felém nyúlkálni, hogy adjam oda a kezem. Szépen megfogta, megszagolgatta a karomat, aztán adott a kezemre egy puszit és elkezdett nyújtózkodni, mint a gyerekek, hogy vegyem át. Sajnos ezt már a gondozója nem hagyta. De lehet jobb is, nehezen adtam volna vissza :-)

Végül az a szerencsétlen Toyota kikecmergett, de én akkor már inkább gyalogoltam. A menhelyen elvileg csak pár kölyök csimpánz van, estére nagy ketrecekben, napközben kint a gondozókkal csavarognak. Akit lehet a mentettek közül a Sanaga folyón levő 14 nagy szigeten elengedik. Ezek csimpánz családok kvázi szabadon élnek, de egy védett helyen és mivel a folyó hatalmas elmenni sem tudnak. Láthatóan visszavadultak, jól vannak és szaporodnak. Elcsónakáztunk egy-két ilyen szigetre, meg a kölyköket is megnéztük megint, de a víz felől. Kaptak ananászt, banánt, papayát. A legjobb az volt, hogy a gyerekkel együtt a kutyák is rámozdultak az odadobott ananászra, de nem vesztek össze...cukik 

Sajnos vissza is meg volt az 50 km porolás, így először volt rajtam vörös por, utána a csimpánzoknak dobált gyümölcsökből fröccsenő lé, aztán pár csepp eső, majd ebbe további vörös por. Kár, hogy vége a farsangi szezonnak, ha a szálláson lett volna jelmezbál, a varacskos disznóhoz át se kellett volna öltözni.

Az Edea hotel volt az eddigi legnormálisabb szállásom, nem csak hogy volt légkondi, de működött is.. Wifi viszont itt is csak kb. fél órára. Szóltam a recin, hogy nem megy. Buta arccal néz a recepciós, csóválja a fejét. Feladtam, elmentem vacsorázni. Az étterembe jön egy fiatal feka srác és hoz nekem egy teljes routert. Angolul nem tudott, de elmagyarázta a password-öt stb. Bakker sokkot kaptam, sokkot, működött. Ez még se Afrika?

12. nap

Irány Kribi a nagy sós víz partján. Az út minősége és a forgalom úgy tűnik fordítottan arányos, egész jó aszfalt út, nulla forgalom. Brutális méretű olajpálma ültetvény mellett autóztunk el.. persze itt is jött ment egy két fatörzs az összecsukható teherautón (kvázi van egy „utánfutó”, sok kerékkel és egy bazi hosszú vassal, amivel a vontatóhoz tud csatlakozni, így állítható a hosszúság a fatörzs hosszának megfelelően. Utána ezt az „utánfutót” felteszik a vontató kamionra).

Először Londjiben álltunk meg, ez egy színes halászfalu, főleg nigériai népekkel. Aztán Lobe folyón kenu pici madarakkal és pici majomokkal. Ez a folyó a végén vízeséssel megy a tengerbe. A vízesést összekötöttem egy nagyobb adag, grillezett, 15 cm-es rák elfogyasztásával a tengerparton. Aztán a kribi piacon vettem pálmaolajat és egyéb otthoni afrikai vacsorákhoz szükséges kellékeket.

A szállásom a szokásos (wifi és légkondi nélkül), illetve a változatosság kedvéért áram se mindig van, de a bícsen, ugyh valahogy majd kibírom. Sört inni sötétben is kiválóan tudok.

13. nap

Még mindig Kribi. Próbáltam volna magam utolérni a házifeladatokkal, már amit wifi nélkül meg lehet csinálni. A 8. Járatlan Utakon Fesztivál óta 6 előadás felkérés érkezett különböző múzeumok, klubok, Walt Disney, azt se értem honnan tudják, hogy létezem, mi lenne, ha promóznám magam?

De gyakorlatilag délután 4-ig se áram, se víz. Így maradt bícselés, fürdés, pakolás…

Azért írok kicsit Kamerunról általában:

Kamerunt mini Afrikának is szokás hívni, mert az 5x magyarországnyi helyen, a táj meg növényzet szintjén minden van, az egyenlítői esőerő dzsungeltől a füves szavannától a sivatagos részekig. Az ország portugál felfedezőktől (1472) kapta a nevét, akik a Doualán átfolyó Wouri folyóban élő sokféle rákról Rio dos Camaroes-nek nevezték el… Az ország meglehetősen csúnyán kizsákmányolt német gyarmat volt eredetileg, aztán az I. VH után egy részét a franciák egy részét az angolok kapták.

1960-ban lettek „függetlenek” a franciáktól, aztán egyesültek 72-ben az angol résszel. Azóta gyakorlatilag 2 elnök volt összesen, elvileg vannak már ellenzéki pártok, de továbbra is Biya nyomul, több mint 37 éve.

Alapvetően agrár ország, hihetetlenül termékeny, és nem is megy nekik gazdaságilag rosszul (már az afrikai országokhoz képest), de brutális a korrupció. Van amúgy olaj is, ez az egyik oka az anglophone régiós válságnak, a másik a diszkrimináció. Gond északon a Boko Haram és a nigériai menekült áradat. Kínai is van bőven, utakat építenek és itt is menők a stadionok, a különbség, hogy a kameruniak tudnak focizni. Infrastrukturálisan nincsenek jól eleresztve, az úthálózat gáz, internet ellátottság minimális.

Aggasztó mennyiségű fa szállítódott az utakon, az ország több mint 35% erdő, és szerencsére nehezen megközelíthető, de nem tudom meddig fog ez így maradni..

A diverzitásról gondoskodik az angol/francia nyelvi megoszlás, 280 körüli etnikai csoport (bantu, szemibantu, csádi és szudáni törzsek), plusz hogy főleg keresztény, de jelentős a muszlim is, akár egy családon belül is. Ami érdekes még az állami közigazgatás mellett párhuzamosan létező királyságok, amik szignifikáns helyi hatalommal bírnak a mai napig.  

Bár viszonylag magas az iskolázottság (>90%) még a lányoknál is, 25% így is az analfabéta. Mai napig szokás a tini lányok mellét „vasalni” (forró kő vagy vas…) és lekötözni, ezzel próbálva megakadályozni, hogy a mellük nőjön és túl korán szexuálisan kívánatossá váljanak. Divat a többnejűség, nem csak a főnökök esetén. Joseph mesélte, hogy pl. az ő apjának 5 felesége volt, így neki összesen 32 testvére. Nincsenek kellemes emlékei erről, mert bár az apjuk mindegyiküket iskoláztatta, nagyon kevés figyelem jutott egy gyerekre. Manapság átlagosan 5 gyerek jut egy családra, és az afrikai standard itt is meg van: 60% 25 év alatti és alig 3% van 65 év felett.

A közlekedés és kaja elég olcsó, már ha az ember a helyiekkel nyomul. Itt is egyen pénz van CFA, de ez a közép afrikai verziója, fix árfolyamon az eurohoz. Forintra könnyű váltani, el kell osztani kettővel. Simán 1000-1500 forintból meg lehet kajálni egy rendesebb helyen, de mondjuk a sör 500 Ft, igaz 6,5 dl. Rengeteg a friss zöldség gyümölcs, és elég jól főztek, mondjuk én imádom az afrikai kajákat ugyh a fufu, peanut soup, sült ipari banán vonalon nagyon jól elvoltam. Menő a bushmeat, bár tilos, de sok helyen árulnak rágcsálókat az út mellett.

Kár, hogy biztonsági okokból az ország jobb részei nem utazhatók – az anglophone régióban gerilla harcok miatt a Barmenda körül a ring road, vulkánok és a Mt Cameroon, északon a Boko Haram emberrablásai miatt a Waza nemzeti park elefántokkal kimaradt… szóval ugyan igazi Afrikát láttam, de nem ez volt életem legizgalmasabb utazása a kontinensen, de legalább lesz miért visszajönni.

14.-15. nap

Nem volt kedvem a nagy városi rettenethez, ugyh mivel a gépem csak éjfélkor indul (ha az erfranc is úgy akarja) maradtam Kribiben és innen megyek a reptérre.

Gyakorlatilag most már folyamatosan nincs áram, éjszaka vihar volt és még reggel is esett, úgyh azon kívül hogy a parton sétálgattam, olvastam nem nagyon tudtam mit csinálni, de még mindig jobb mint a szmogos, zajos nagyvárosban.

A reptérig a 160 km sikerült 4 óra alatt megtenni, ennek egy részét sötétben, adtam az adrenalinnak. A doualai reptér borzalmas, semmi nincs még wc-se, de kivételesen pontosan indultunk és érkeztünk Párizsba 6 óra múlva. 6 fok, szakadó eső, én mezítláb szandiban (ezt Papától tanultam).

 

Szólj hozzá!

Kamerun 3. rész

2019/03/12. - írta: Valis&Co.

7. nap

Nem tudom kitalálta ki ezt a Dja nemzeti parkot, de sikerült az ultra sz…s eddigi időarányos afrikai rekordját beállítanom, ami az A-ból B-be jutást illeti (ez egyetlen összemérhető a Dakar-Bamako 1200 km vonaton eltöltött 42,5 órát mondanám, de ott legalább voltak vicces/érdekes részek).

Szóval ébredés reggel 4, hajnali indulás, hogy a Yaoundé csúcsforgalom kimaradjon, 5 perc kenyér vásárlás, majd 240 km relatív oké aszfaltos úton, sok rendőr, sok útlevél mutogatás. Közben 15 perces reggeli egy helyi helyen (deszka bódé, kiscsávó majonézes vödörben keveri a rántottát, a helyiek néztek, itt még nem láttak fehér embert enni), és később még 10 perc pihi, ezalatt tankolás és Forma 1 sebességű kerékcsere. Ezt a szakaszt sikerült 5 óra 30 perc alatt abszolválni.

A következő 120 km 4,5 óra, végig iszonyatos vörös porban, földúton. Szembe irdatlan farönköket (értsd akár 3 méter átmérő, vagy több darab, min 10 m hosszú fatörzs) szállító kamionok jönnek 60-80-nal. Már az első annyi port küldött be a kocsiba, hogy percekig nem láttunk. Gyakorlatilag minden kamionnál félre kell állni, akkora port kavarnak az úton hogy nincs 1 méteres látótávolság, de legalább 3-5 percenként jön egy. Kameruné Afrika második legtöbb erdeje, az első a Demokratikus Kongóé. Nem tudom ezek honnan jöttek, de ha ilyen tempóban szállítják el, nem fog maradni.

Azért ahhoz is tudni kell, hogy valaki egy ilyen kamion feje tetejére állítson, de sajnos egy ilyen horror balesethez érkeztünk, a kamion összes 26 kereke az ég felé, a másik egy NGO pick up az is hamuvá törve.  Ennyit a porban száguldozásról.

60 km után egy fa alatt megebédeltünk -egy hete „lavaskiri” (La Vache qui rit, azaz nevetős tehén sajt) és kenyér az ebéd - majd újabb 2 óra rettenet a porban. Összesen 3 személy autót láttam, mind légkondis és NGO – épeszű ember ide nem jön olyan autóval, aminek az ablakán át kell szellőztetni és nem záródik a csomagtartója. Ezt az utolsó szakaszt már elég rosszul viseltem, fuldoklás, kemence meleg a kocsiban, mert állandóan fel kell húzni az ablakot, a térdeim az üléstől kikészülve. A táj persze közben szép lenne, de nem ebben az állapotban, és még azt se mondhatom zöldek voltak a fák. Mind vörös a portól.

Lomie nevű porfészekben van a szállás. A hátzsákom felismerhetetlen lett. De azt hiszem én is…

Nyilván mivel a kutya nem jön ide a hotel egy rettenet lepukkant izé, ahol 50 perc után folyik kevésbé rozsdás víz a csapból, és meleg a sör :-( Ezen a ponton már tudtam volna hisztizni kicsit, de nem volt kinek.

8. nap

Dja egyébként a legjobban védett (ebből a szempontból szerencse, hogy megközelíthetetlen) és legnagyobb, állítólag 90%-ban érintetlen trópusi esőerdő a Kongó medencében, és világörökség. Vannak benne elefántok, egy csomó főemlős gorillák, csimpánzok, mangabey, mandrill, drill stb.

Kulturális jelentősége is van – baka pigmeusok élnek az erdőben, továbbra is folytatva a tradicionális életmódot. Konkrétan egy ilyen pigmeus faluban lakom egy zöld levelekből, növényekből készült tradicionális kunyhóban, az ajtón guggolva férek be J

Egy darabig el tudtunk jönni kocsival, aztán séta a faluhoz, ehhez 4 kísérőm lett, van egy tolmács, aki beszél baka nyelven, de bantu, van öko guard gépfegyverrel és még egy srác meg persze Joseph. Az utóbbi ujabb szerepben, mert most ő "főz"rám. A pigmeus menű helyett hal konzerv, sült ipari banan,  avokádó salata volt, mango stb volt a kajam.                                                                               A fegyveres (Lionel) az angol régióból van, szóval meg tudtam kérdezni, hogy minek a puska, főleg az orvvadászok miatt, meg ugye lehetnek vadállatok is.. Az orvvadászok ellen elég komoly akciókat csinálnak a parkban, plusz próbálják a töltényeket eltüntetni a piacról.

A délelőtt az erdőben szaladtam a pigmeusok után, a magasabbak sincsenek 140 cm-nél többek, de baromi gyorsan sétálnak az erdőben. A nők megmutatták, hogy készült a kunyhóm, kevesebb mint egy óra alatt raktak össze egyet heten, zöldmezős építkezéssel. Először megtisztítják a földet, aztán hajlékony vesszőkből készül az összefonott váz, erre jönnek a levelek, de profin hornyolva, majd amit a tisztításnál kivágtak szigetelésnek rá, majd pár bot neki döntve nyomatéknak.

Gyűjtöttünk pálmabort is, a pálmafát megcsapolták a tetején, ahova egy bambusz rúdon másztak fel. Ebből lesz az erjesztett pálmabor, amivel alkoholizálnak. Hát nem tudom van-e az a gin tonic amiért elindulnék felfelé azon a rúdon.  

Mindenféle növényeket, kérgeket használnak gyógyításra, egy növénytani PhD lehetne írni abból, amit megmutattak, malária, sárgaláz, dizentéria, sebkötözés, fejfájás és persze szerelmi bájital.

Baromi babonásak amúgy, és a Jengi nevű Erdő istenben hisznek. Ma délután mentem velük amíg az esti szertartásra megcsinálták rafia pálmából Jengi ruháját. Segítettem, így most már profin tudok szétszedett pálmaleveleket liánra kötözni, bár még nem tudom a megszerzett tudást hol fogom kamatoztatni.

Este pigmeus házibuliba mentem, ahol megjelent Jengi az erdőből. Mondjuk, ha én is annyi pálmabort ittam volna mint ők, lehet még azt is elhiszem, hogy Elvis táncol pálma ruhában. Konkrétan az egész falu bebaszott, de alaposan, nem lehet ezt a Jengi dolgot a véletlenre bízni.

Egész jót aludtam a levélkunyhómban, a bambuszrúd ágyon. A civilizációhoz már csak a nedves törlőkendő, fejlámpa és szardínia konzerv által kötődöm.

9. nap

Ma is az a program, hogy azt csinálom, amit a pigmeusok csinálni szoktak.

Ők amúgy Kamerun legrégebbi lakói, de sajnos sem a bantuk sem az erdőirtás nem teszi könnyűvé az életüket.. A bantu farmerek évszázadok óta kvázi szolgaként használják őket. Franciául sem beszélnek, csak baka nyelven, iskolába nem járnak mert minek is, az ő életformájukhoz nem ott fogják tanulni a dolgokat. Amúgy a családokban nincs túl sok gyerek max 3-4, monogámok sőt igen szoros kapcsolatban élnek a párok. Ha elfogy a kaja tovább vándorolnak az adott régióból.

Kizárólag gyűjtögetésből és vadászatból/halászatból élnek, de ehhez sem használnak modern eszközöket, pasik bot és madzag csapdával fognak állatokat, vagy mérgezett végű dárdát használnak, és a fák tetejéről gyűjtik a mézet. Már hajnalban mentek ellenőrizni a csapdákat, hoztak is vmi bushmeat-et reggelire.

A halászat is fontos, vagy gátat építenek vagy növényi cuccal elvonják az oxigént a halaktól és amikor felszínre jönnek szépen összeszedik. Ezt a nők csinálják, ugyh a ma mentem a csajokkal halat fogni. Gátépítéses technikával csinálták, faágak, kövek és machetevel kivágtak darabokat a patakpartból és földet rádobálták. Majd faleveleket vagy edényeket használva kimerték a vizet az eltorlaszolt részből és utána kézzel szedegették az iszapból a rákokat, és halakat. Brutál melóval 4 óra alatt lett kb. 1 kg apróhal meg rák. Az egyetlen nagyobbacska hal egy fatörzsekkel megemelt nagy kő alól kiszedett 15 cm harcsa.

A növénytermesztéshez állattenyésztéshez nem értenek, de azért sem megy nekik, mert csak a mában tudnak gondolkodni. Amit találtam ma, azt eszem. Nincs jövőben gondolkodás, mert a tradicionális életmódjukban nem volt szerepe, így pl ha elültetnek vmit nem várják meg hogy 6 hónap múlva megérjen, kiszedik már 2 hónap után, és megpróbálják megenni.

Pénznek nem igazán van szerepe az életükben, de ha kell rendes bevételük van amúgy balaka magjából (bazi nagy szentjánoskenyér szerű termése) csinálnak olajat. Sajnos ez is többet árt, mint használ, többnyire alkohol és cigi formájában hamar eltűnik.

A délutáni program mézgyűjtés lenne a fa tetejéről, de még nem találták meg a mézet, úgyh addig (nem mérgezett) fa dárdákat lehet velük célba dobálni. Több mint 10 méterről simán beleállítják egy vékony fatörzsbe.

Nagyon vidám népek, sokat nevetnek és baromi ügyesen dolgoznak össze a kaja szerzésben. A legkisebb 2 cmes halnak is úgy örültek, mint más egy mászás tonhalnak. Megint kultúrsokk lesz hazamenni, baromi gyorsan hozzá tudom szokni ehhez az egyszerű élethez. Mondjuk terápiás jelleggel beutalnám pár ismerősömet levélkunyhó kúrára, egy ilyen térerő és wifi mentes övezetbe, rögtön kevesebbet költenének felesleges/drága dolgokra, amiknek valójában semmi valódi értékük nincs.

10. nap

Tegnap este is buli volt, most éneklés, táncolás a tűz körül. Meg kell mondanom, a kis emberek jobban bírták, mint én, elég hamar eltakarodtam aludni a kunyhómba. És mire én reggel 6-kor felkeltem ezek már végignézték a csapdákat és reggelit csináltak.

Sajnos nekünk vissza kell indulnunk a „civilizációba”, úgyh érzékeny búcsút vettünk a baka falu népétől. Fura volt látni az elszomorodott arcokat, eddig mindig mosolyogtak, nevettek.

Visszafelé sem lett rövidebb vagy gyorsabb az út, de a kevesebb szembejövő teherautó miatt a por is kevesebb volt, vagy csak már megszoktam. Ettől független mire Yaounde-ba értünk úgy néztem ki, mint egy piros disznó piros hátizsákkal.

4 nap után végre normális zuhany, és hát ööö 2x fürödtem meg, szerintem alaposan. A törülköző még így is piros lett a portól.. De mivel kaptam egy sört lenyugodtam és kihasználca h véletlen van wifi próbálom a házifeladatokat managelni.

 

Címkék: 2019 valis&co
Szólj hozzá!

Kamerun 2. rész

2019/03/08. - írta: Valis&Co.

4. nap

Az otthonról hozott köhögésem ugyan a 2. napra elmúlt, de biztosra mentem és ma sikerült lefojtanom pár kg letüdőzött vörös porral.. Meglátogattunk egy bororo (fulani) falut. Off road 1,5 óra, ugyanennyi vissza, vörös porba takarva. Egy Mars expedícióra mindenképp jó edzés.

Nyilván udvariasan el kellett beszélgetnem előbb a falu főnökkel, aztán tettem egy kört, de marhák és a férfiak valahol legelni voltak.. Még nem kezdődött el az esős évszak, úgyhogy nem vándoroltak vissza a faluba. Az asszonyok ilyenkor fát gyűjtenek és a fejükön hordják haza. A gyerekekből gyanúsan kevés volt, de aztán megtaláltam őket az iskolában. Szakadt épületek, poros fapadok, egy teremben két osztály, de a kölkök baromi cukik és fegyelmezettek..

További izzadás Bafoussam-ig, ami egy nagyobb város, még annál is nagyobb közlekedési káosszal. Mezőgazdasági pénzből épült, sok helyen föld, ez is bamileke törzs. Náluk a legnagyobb népsűrűség, itt még divat a feleségenként 10 gyerek és nem egy feleségük van. A gimiből a nap végén jó pár száz gyerek özönlött ki, nem ritka a 160 fős osztály. Nem szeretnék kameruni tanár lenni.

Egy közeli szent vízeséshez mentem (Mectchie) ahol lehet a barlangban lakó jószándékú istentől kívánni, persze némi áldozatot be kell mutatni. A felső szentélyt is meg akartam nézni, de foglalt volt.. egy meztelen feka pasi fürdött a vízben, és mivel az én kívánságom nem ez volt, gyorsan leléptem mielőtt kiderül, hogy jószándékú barlang isten valamit félreértett.

Batoufam a Főnök (Király) palotájáról híres, ami tényleg lélegzetelállító a sok faragással, maszkokkal, festéssel. 16 század óta fennálló labirintus szerű komplexum a törzsi háborúkban jelentős védelmi szerepet játszott. Kapuk, udvarok, épületek mind faragásokkal díszítve, van nagy bambusz parlementi épület, hatalmas dobbal, és persze a sok feleség külön lakrészei a palotán kívül. Sajnos úgy tűnik nincs felvétel, pedig a hely láttán elgondolkodtam, hogy a 17-es számú főnökömet lecserélem egy olyanra, amelyiknek faragott palotája van. A helyi királyság jelenlegi XIV. Főnöke a volt hercegnői szobákból „airbnb-t” csinált, úgyh ma este itt alszom. Miközben körbe sétáltam a helyet látom, hogy jön egy jobbképeségű autó, hmmm egy másik Főnök érkezik. Kiderült, hogy fontos meeting van, 3 Főnökkel. Ehhez a szolgák rendes Coca-Colát is szereznek valahonnan (utoljára Párizsban láttam). 

Itt ez a Főnök (Király) sztori nagyon menő, apáról fiúra öröklődik és egy csomó szertartás jár hozzá – a beiktatás előtt 9 hét a Szent Erdőben, 3 nővel, ebből mire kijönnek legalább egynek terhesnek kell lenni. Aztán még 9 hónapig nem lehet elfoglalni a palotát, hanem a beavatás részeként szegényként kell élni és bizonyítani utána, hogy alkalmas a népéről gondoskodni. Ezt, ha jólértettem a végén úgy bírálják el, hogy a Főnök betép és nem szabad a bolondra meg a feltett kérdésekre reagálni. Bármennyi feleségük lehet, a XII.-nek 60 felesége és 123 élő gyermeke volt amikor meghalt.

A külső kerti étkezőben kaptam vacsorát, én azt eszem mint a helyi sofőr, fufu-t és mángold szerű levelekkel főzött húst, meg persze pár mangót, mert az jár.. Vissza a szobámba sétálva láttam, hogy pár alak jókedvűen beszélget a külső kapunál. Mondtam Josephnek, hogy itt vannak a Főnökök, de nem hitt nekem. Pedig de, sikerült egyszerre hárommal megismerkedni. Tradicionálisan fejhatással és két tapssal kell őket köszönteni, de mire rájöttünk, hogy tényleg azok, (XIV) Nayang Toukam Innocente már jött is kezet fogni velem :) Így bájosan elcsevegtem velük, a (XIV) házigazda Főnök civilben volt és tényleg jófejnek tűnt. A másik kettő tradicionális ruhában, a köpcösebb nem bírta levenni rólam a szemét és csevegett velem angolul. Sajnos annyira nem beszélt jól, hogy értelemes társalgást tudjunk folytatni, Joseph meg annyira meg volt illetődött a 3 Főnök láttán, hogy elfelejtett tolmácsolni, de a tapsolást hajlongást bepótolta. Mindenesetre ez még itt sem mindennapi tapasztalat pedig 100-nál több Főnökség (Királyság) van Nyugat-Kamerunban, és tényleg baromi kedvesek voltak

5. nap

300 km 8 óra alatt, Batoufam-tól Yaounde-n át Ebogo faluig. Úgy, hogy közben kb. 2x álltunk meg 5 percre egyszer kólát venni, egyszer pisilni. Az utóbbi tevékenységre többet nem volt szükség, mert 11 óra után olyan meleg volt a kocsiban 2 liter folyadék párolgott el belőlem.

 A Toyota még bírta, bár a csomagtartót pár napja már nem lehet lezárni, így a cuccom felismerhetetlenül vörös és poros. 80 km/h eddig egyszer mentünk gyorsabban, lejtőn le, ez szerencse mert halálfélelmem volt. Az utakról annyit, hogy mind fizetős, de úgy tűnik a pénzt a kátyúk után szedik, mert van bőven, bizonyos szakaszokon kvázi csak az. Közben felszedtünk pár stoppost, utazik velünk egy bazi nagy kaszáspók szerű 8 lábú, egy nagy méretű és egy kicsi csótány. TIA.

A táj menet közben a füves, bokros pusztából átment erdőbe ahogy dél-keletre haladtunk. Tipikus afrikai falvak, minden vörös a portól, pár faluban helyi piac. Az erdős részen már bantu népek laknak. Szerencsére én reggel csináltam magamnak egy életmentő szendvicset, mert ma Joseph kövér hernyók nyárson menüt ebédelt, amit az útmenti ellenőrzőpontnál lehetett ablakon át beszerezni.  

A fővároson átautózni 2 óra volt, giga dugó és légszennyezés, úgyh por mellé jutott ólom is. Közben megcsodálhattam az elnöki gárdát, mert Paul Biya (1982 óra ő a góré) épp jött ment valahova, a fiúkból pár százat elhelyeztek úgy egy 50 km szakaszon Yaoundétól a szülőfalujáig. Teljes felszerelés, golyóálló mellény, sisak, gépfegyver, kemény azért ebben az időben..

Ebogo faluban a Nyong folyó partján terveztem aludni egy Eco lodge-ban. Hogy mitől eco még nem tudom, de a hely klassz, erdőben, vízparton, wifi itt sincs, de állítólag kapok halat meg sört. Az utóbbira nagy szükségem van..

6. nap

A sör jéghideg volt, a hal egy nagyobb nílusi sügér (capitaine) volt grillen, mind a helyi macska mind én meg voltunk vele elégedve.

Reggel fatörzs kenuban elvittek a Nyong folyón egy körre, volt egy csomó kacsa meg más vízi madár, virágok és napsütés. Mivel nincsenek falvak közvetlen a folyó mellett és halászni is csak a fa kenukban szokás baromi tiszta volt a víz. Kiszálltunk és mutattak egy hatalmas méretű Kassipo nevű fát (entandrophragma candollei), nagyon öreg és több mint 80 méter magas, afrikai mahagóni.

Mivel sajnos nem valószínű, hogy nyugat-afrikai síkvidéki gorillát lássak vadon elmentem egy főemlős mentő helyre. Ide kerülnek az orvvadászok miatt elárvult, megsebesült, vagy házikedvencnek tartott aztán kezelhetetlenné vált csimpánzok, gorillák, páviánok stb..

Több mint 200 csimpánzuk van, több tucat mindenféle majom, és 22 gorilla, pávián 25 volt de 3 megszökött az elektromos kerítések ellenére. Hatalmas erdős területek vannak lekerítve nekik, de úgy tűnik még így sem elég a hely mert pl. az egyik gorilla csapatban a 3 szürkehátú egyfolytában harcol, amit a vadonban sohasem, ugyh nekik kell még egy helyet építeni, hogy szét tudják őket választani. Amúgy kicsit kisebbek, mint a hegyvidékiek (de így is 160-180 állva egy hím és 160-200 kg), itt is ezüst hátú a nagy hím és menő a melldöngetés. Az egyik nőstényt meglőtték az orvvadászok, és mivel amputálni kellett fél karral nyomja.

A csimpánzok gyárilag is agresszívek, itt is van ordítva marakodás, meg hajigálnak az emberhez a 4 méteres kerítésen át mindent, ha nem elég a banán :) de okosak is, nekik nincs itató külön kinyitják maguknak a kerti csapot..

Aztán vissza a Yaoundéba, nem ez lesz a kedvenc afrikai városom. Megint sz..ás a dugóban órákig, volt kereszteződés, ami előtt egy órát puhultunk a tűző napon. A hotelben jellemző afrikai sztori, hogy harmadjára sikerült elfogadható szobára szert tennem, az első borzadály volt, csöpögő klímával amitől úszott a szoba... Kértem másikat, na ott nem volt még kitakarítva, bár az előző vendéget már legalább elvitték. A folyosón láttam takarítónőt mentem hozzá hogy izé.. kb. 5 szót beszélt angolul de elmagyarázta, a második szoba se jó, mert a klíma ott se működik, de majd ő szerez nekem szobát. Így is lett. Letelefonált a recire és intézett nekem egy normális szobát majd boldog nőnapot kívánt :-) Mondjuk még csukott ablaknál is olyan zaj van, mintha 3 buli és egy focimeccs lenne a folyosón, az alvást illetően vannak kétségeim. Viszont végre van wifi, legalább le tudtam az elmaradásaim egy részét..

A következő napokban délre távozom a Dja Reserve-be, ami világörökség és elég közel van már Gabonhoz meg a Kongóhoz (a Brazzaville, nem a Demokratikus, ha ez valakit megnyugtat), ugyhogy nem hogy wifi, de valszeg térerő se lesz a pigmeusoknál.

Címkék: 2019 valis&co
Szólj hozzá!

Kamerun 1. rész

2019/03/05. - írta: Valis&Co.

0. nap

Újra Afrikában :-)

Végre összejött Kamerun ahová évek óta készülök, de a köcsög szakmai tudásukkal fordítottan arányos egojú szlovénok miatt nem jött össze. Így hát céget váltottam, (ami az alattam dolgozókat illeti, életem legjobb csapatát hagytam ott), és végre úgy utazom, hogy nem a stressztől kikészülve érkezem meg valahova. Március ennél a cégnél sem volt ideális időzítés, de jelenlegi (17.-es számú) főnököm emberileg is normális és elengedett. A teljes hozzánemértés/seggnyalás/hazudozásban remek magyar és szlovén felsővezetők után még mindig csak pislogok, hogy emberileg, értékrendben is vállalható főnököm van (persze ezt neki nem mondom, nehogy elbízza magát :-) ). Mint minden cégnél itt is vannak problémák (különben minek vennének meg?), de az a húsz éve mindent ugyanúgy csinálunk mert ígyszoktukból fakad, mert világ közben elment mellettük, de még az eredmények jók...

Kamerunba legegyszerűbb/olcsóbb Air Franccal jönni, megint kísértettem a sorsot, de a szokásos „Is there any medical personal on board” ébresztésen kívül, semmi extra nem történt. Mivel véletlenül orvos is volt a fedélzeten, nem kellett szerelnem, mentem vissza aludni. 3 széken feküdtem köszönhetően a jóképű apukának, aki a kislányával elült mellőlem az anyuka mellé, ezt kb. 3 percig sajnáltam, majd vízszintesbe helyezkedtem..

Oltási könyvet itt is kértek belépéskor, de sárgaláz pecsétet nem csekkolták. Viszont a Bécsbe méregdrágán kapott krumplinyomdás vízumomat nézegették egy darabig, aztán a szokásos fotó, ujjlenyomat után bejutottam. A rózsaszín bogyó csomagom (újabban Ferihegyen rózsaszínbe fóliáznak, és annyira kevés a cuccom h bogyósodott) egyszerre érkezett velem, bár nem arra a szalagra amire ki volt írva. Csak hogy tudjam Afrikában vagyok.

29 fok, 96% páratartalom, afrikai por és illatok, taxisokkal vitatkozás… boldogság.

1. nap

Douala nem Afrika legszebb városa, és általában az afrikai városok amúgy sem szépek. Ez Kamerun legnagyobb és gazdasági fővárosa, de nászútra ne ide gyertek. Van hatalmas kikötő, állítólag pezsgő éjszakai élet (ezt egyedül nem tervezem kipróbálni) és klassz a zöldség piac.

A mai város helyén levő településen a portugálok voltak az első európaiak, de igazi város a 17. században ide vándorolt duala nyelvet beszélő kongói migráncsok alatt lett. A 18. században a rabszolga kereskedés miatt volt jelentős, aztán egy darabig hívták Kamerunstadtnak a németek alatt.

A városban nagyjából semmit nem lehet csinálni, de megnézem a zöldségpiacot. Hatalmas, iszonyat zsúfolt, de hihetetlen gyönyörű zöldségeket árulnak a sárban. Van minden a répától a zellerig, paradicsom tonna szám, káposzta szekció stb stb. Nagyon afrikai, színes kavalkád a népekkel, de a városokban nem tolerált a fotózás. ugyh képek nem készültek.

A Wouri deltában levő szállásomon aztán az egészségügyi határértéket meghaladó fokhagymát vettem magamhoz, némi csirke és zöldség kíséretében és persze a túléléshez kellett egy sör is. A wifit tényleg megszerelték, és délutánra legalább működött így Bogyókával :-) tudtam kommunikálni. Nála most jött el a kognitív disszonancia/gyászreakció amin én már július/augusztusban túl estem.. De sajnos a jó csapat kevés a maradáshoz, ha ennyire gázosak az ember vezetői. Mondjuk nagyjából azért lehetett sejteni, ha én megyek Ő sem fog maradni. Mivel úrinő azért, hogy elég mély legyen az ütés, a felmondással ő is megvárta amíg kinevezik..

2. nap

Doualából gyorsan menekülőre fogtam és egy huszonX éves, rettenet szakadt Toyotával, plusz a hozzájáró sofőr/tolmács (Joseph) kíséretében elindultam északnak. Már ameddig el lehet jutni, mert sajnos a biztonsági helyzet sokat romlott az elmúlt években. A észak-nyugati két anglofon régióba a „függetlenségi harcok” és emberrablások, az északi részbe a Boko Haram és emberrablások miatt nem lehet menni. BTW ezeken van a legtöbb turistás rész, a Ring Road, Mt Cameroon, Limbe stb stb. Kénytelen leszek a ritkán látogatott kelet részben utazgatni, jellemzően az ország ezen részéről nulla info van a Lonely Planetben.

Mondjuk azt kétlem hogy valakit, aki ilyen lerohadt, rozsdás Toyotában közlekedik bárki el akarna rabolni.. Abban viszont őszintén bízom, hogy Joseph ért az autószereléshez is, mert a járművet nézve előbb utóbb szükség lesz rá. Bár volt olyan hogy elsőre bevette a sebességet, ez nem gyakori..

Tudtam, hogy Kamerun elég termékeny ország, de élőben hihetetlen a vegetáció, vörös föld, ehhez durván zöld erdők és ültetvények. Van minden – pálma, kávé, banán, papaya és még annyit tennék hozzá hogy elkezdődött a mangó szezon… lehet utálni.

Megállunk az út mellett az egyik pálmaolaj készítő helyen. Itt, mint nálunk a pálinkát, a hozott anyagból bérbe főzik, aztán  préselik az olajat a pálmamagból. A vörös pálmaolaj sokkal egészségesebb, mint bármi, amit mi sütésre, főzésre használunk, csak sajnos a megnövekedett kereslet több pálmafát igényel, így túl jó hatással nincs az eredeti erdőkre.

Trópusi virág ültetvényt is láttunk, innen megy gondosan csokronként vagy szálanként csomagolva a virág repülővel az európai boltokba. Mellette profi banánültetvény, ezt abból gondoltam, hogy repülőből permetezték.

A fő látnivaló amúgy az Ekom vízesés, ez úgy 80 méter magas és most, hogy már elkezdődött az esős évszak elég látványos. Lesétáltam a lépcsőkön ameddig tudtam, szemből is megnéztem, hiba volt, visszafélé rendesen szarul lettem – valszeg még nem akklimatizálódtam a trópusokhoz, és a szokott tempóban másztam a lépcsőket, itt viszont 34 fok volt árnyékban, 100% páratartalommal, valszeg sima hőguta mert nem ittam eleget.

Egy Mboroukou nevű faluban aludtam, néhány nagyobb gyíkkal, de legalább az éjszakai viharban nem ázott be a kunyhó. A hely egyébként egy régi ültetvényes ház, az állapotokból ítélve kameruni tulajdonban,  wifi nincs, de a reggeli jó volt.

3. nap

Az autó még megy, de alig van ellenőrző pont, ahol megállítanak ezzel a rozsdateknővel, ahol viszont igen, nagyon igyekeznek vmit találni, hogy lehessen pénzt kérni. Az egyik zsaru még az én útlevelemet is elkérte. Ilyenkor sokat segít, hogy minden magyarul van ráírva, és ahhoz meg túlfiatal volt, hogy Puskás mondjon neki valamit..

Baham nevű városban megnézem a Bamileke törzsfőnök (király) palotáját legalább kívülről.. van múzeum is, ami kivételesen elég színvonalas.  A szertartásokhoz használt (ha buli van kiviszik a múzeumból és használják) kosztümök, maszkok, dobok, trón stb. Ezek a főnökök mai napig jelentős informális hatalommal bírnak a közösségben, és természetesen sok feleségük van. A feleségek házai mellett vannak további fura kunyhók, ezekben tartják a Titkos Társaságok az üléseiket. Minden fontos témára van társaság, dobbal hívják össze őket – harci, vadászati, bíráskodós stb. Ezekben a helyi nemesek adnak tanácsot a főnöknek (kb. mint a management meeting nálunk, mínusz a dob)

Foumban felé még meglátom az állatpiacot, úgyh megállunk… Főleg zebu, de az minden színben, a fulani pásztorok vitatkoznak az áron, imádom az ilyen helyeket. Itt is ebédelünk a piacon, szokásos ipari banán sütve, némi grill hús, meg helyi fánk, ami babból van. A kaja frissen készül, de zacskó meg a papír amibe beleteszik… hmm ilyenkor hátrány ha vki tanult mikrobiológiát. Közben többen lefotóztatják magukat, párszor megkérik a kezem, de végül marha nélkül távozom.

Foumban-ban van a bamoun szultán palotája, ő is helyi főnök csak így hívják. 1392 óta 20 szultán volt, a legrövidebb 30 percig uralkodott és persze nő volt. Kicsit nehéz volt követni ki volt kicsoda, de annyi megmaradt, hogy az egyiknek 600 felesége volt még a Viagra előtti időkben. Hmmm.  A palota nem túl régi, de van baobab fa az udvarban, és épp virágzik, ilyet se láttam még. A múzeum itt felejthető és a világítás sem működik. TIA. Van a mecset mellett egy hatalmas dob, három ember ült rajta és úgy ütötte. Az állítólag fantasztikus kézműves piacon pár helyre bementem, de ezeknél jobb maszkjaim vannak otthon.

Visszaautóztunk egy kisebb városba, a hotel szakadt és nincs wifi, remélem legalább sört adnak.

Wifi lett Joseph telefonjáról megosztva, de legközelebb normális majd a fővárosban sok nap múlva :-(

Címkék: 2019 valis&co
Szólj hozzá!

Közép-Amerika 6. rész

2018/08/21. - írta: Valis&Co.

20-21-22-23. nap

Sokáig nem tudtam eldönteni mit nézek meg még Panamában, eredetileg Bocas del Toro-t akartam, de akkor még úgy volt a végén megyek Puerto Viejoba, Raffa Boquete-t javasolta a hegyekben, Jetiék San Blas-t és a guna törzseket. Ez utóbbit próbáltam leszervezni, de pl a hely akiknek tudtam írni (nincs áram, internet, telefon stb. arra felé) nem fogadnak szóló utazót :-(, annyi időm meg nem volt, hogy felszedjek egy pasit.. 3 nap amúgy sem sok mindenre elég és valahogy az ihlet sem szállt meg, amíg nem olvastam egy mondaton belül, hogy bálnák és Las Perlas. Meg hogy augusztusban van ott a púposoknak a párzási időszak.

Szóval így lett Las Perlas, azaz Gyöngy szigetek. 200 aprócska sziget a Csendes Óceánban, mindössze 50 km Panama City-től. 1513-ban fedezték fel a spanyolok, addig indiánok lakták, de ők hamar eltűntek, a behozott feka rabszolgák meg halászták a gyöngyöt, amiről a nevét kapta. A leghíresebb Contadora – itt volt SzámBácsi aki számolta a kincseket – sok gazdag/híres ember fordult meg a szigeten, az iráni Sah-tól a Survivor forgatócsoportjáig.

Nem számít egy olcsó helynek, de vmi hatalmas mákkal sikerült 3 éjszakára elfogadható árú szállást találnom, egy osztrák pasinál (Ausztria 9565 km tábla van az ajtón). Ide jutni komppal vagy kis repülővel lehet, az előbbi olcsóbb úgyhogy azzal jöttem. Persze gazdagék kis magánrepülőkkel meg jachtokkal jönnek hétvégére..

Reggel indult a komp, jó korán 6.30kor kellett becsekkolni, elég komolyan megnézték az útlevelem 3x is. Vicces volt nézni a modern katamaránra miben és miket hordtak fel a helyiek – tojás, láda szeg, motor alkatrészek, cserepes fák, hűtőládákban kaja.. A katamarán 1,5 óra alatt ér Contadorára, de előtte meg áll Saboga szigetén, meg közben ha érdekeset lát a kapitány. Ez utóbbi általában delfin vagy bálna.

És yessss, még ide se értem már láttam a bálnákat :-) Ott púposkodtak vagy 20 méterre a hajótól, és tényleg nem kicsik, 16 méter hosszúra és 40 tonnásra nőhetnek. Ehhez mondjuk el sem tudom képzelni mennyi kis halat meg rákot kell megenniük, de buborékokkal vadásznak és egyszerre több ezer halat is lenyelnek. Jellegzetes ahogy kiugrálnak a vízből, és tényleg. Évente akár 25.000 km-t is vándorolnak, és csak nyáron a sarki vizekben esznek, télen fogyóznak a trópusokon zsírégető diétán, meg csinálják a kis bálnákat. A bálna bébi 4-6 méter és 1,8 tonna, iszik min 40 liter tejet naponta.

Contadorára úgy érkezik a katamarán hogy nincs hol kikötni, kis csónakba kell átszállni, majd csónakból a vízbe és partra kisétál. A szigeteken ATV (all terrain vehicle) vagy golf kocsi a közlekedési eszköz – mondjuk a kb. 1,4 km2 elég is. Értem is ilyennel jött Charly, elvitt a szállásra, kaptam egy méreg erős koktélt hogy tudjam hol a helyem, aztán körbe vitt a szigeten megmutatta a helyeket.

Láttam előtte képeket, de a hely élőben még brutálisabban gyönyörű – fehér homokos strandok, kék, zöld, türkiz minden árnyalatában a tenger, kék ég fehér fátyolfelhőkkel és buja sötét zöld őserdei növényzet. Leírhatatlanul szép színek vauuu. Csomó szép villa, de sok lepukkant elhagyott épület is van. Egy 300 szobás hatalmas resort, amit egy kolumbiai drogbáró vett meg mosodának, gyakorlatilag szétrohadt vasbeton rengeteggé vált miután őt lelőtték, a család meg eladta az egészet az oroszoknak.

Én nyilván gyalogoltam a szigeten, elég dombos úgyh némi sportértéke azért van. Az erdőkben fehérfarkú szarvasok és agutik (kb 3-5 kg rágcsáló, mintha a tengeri malacot patkánnyal kereszteznék)  mászkálnak mind olyan szelíd, hogy vigyázni kell neki ne menjen az ember.

Kinéztem az egyik bícset, giccsesen képeslapszerű.. ez lett a törzshelyem, és gyakorlatilag alig volt rajtam kívül valaki. Az elmúlt 3 évben nem volt alkalmam gyakorolni a bícselést (mint sok mást sem, inkább nem is sorolom, elég nyilvánvaló az összefüggés a szlovén cég az életminőség romlás között :-( ), de úgy tűnik, ha sokat sétálok akkor 3 napot kibírok, főleg  hogy Orsikának volt igaza, és minden időjárás előrejelzés ellenére gyönyörű idő volt. Amúgy snorkelezni, meg bálnát lesni lehet a szigeten. Az utóbbiból annyi van, hogy szabad szemmel is többet láttam mikor sétáltam vacsorázni, visszafelé a katamaránról meg vagy 4x.

Reggeli a szálláson, na ezen leesett az arcom milyen gyümölcs és felvágott/sajt tálat kaptam. A reggelihez mindig volt társaság, ananászomat nyalogató gyíkocskát levideóztam, de amúgy a szarvasok és agutik jól nevelten terasz mellett várták a részüket. Vacsorázni meg elsétáltam, van pár étterem a szigeten, első este Geraldnál eszem felejthető sült mahimahit (arany makréla), második este Pimienta y Sal, de ez se jobb – ilyet rosszabb napjaimon még én is csinálok, és egyből eszembe jutott László.. jajjj visszasírtam a grillezett halait.  

Utolsó napra persze szakadt az eső, de szerencsére mire a katamaránnal visszaindultam elállt. A Causeway vasárnapra teljesen megváltozott, óriási tömegek, minden étterem nyitva, bicikliznek, görkoriznak a népek.. Így inkább én is itt vacsiztam és sportként elsétáltam a Biomuzeumhoz, aztán übereztem ügyesen a szállásra.

24. nap

Még egy utolsó bikram túra egy Panamavároson belüli 265 hektáros természetvédelmi területen. Nyilván reggel über hív, jó fej csaj jött aki kivételesen tudtam valamennyit angolul (alig beszél valaki, még a hotelekben se igazán), így megkérdezem hol vegyek a kölyköknek passion fruit-ot (magyar/spanyol maracuja).

A Metropolitan parkban van pár ösvény, de talán összesen ha 5 km.. én 1.5 óra alatt végig sétáltam az összesen. Mondjuk izzadni itt is lehetett. A kilátó dombról körben látni a várost a felhőkarcolókkal meg a csatornával, igaz a fák eléggé benőtték, de így is állat. Fákon kívül élőlényt amúgy pár pókot, majmot, tukánt és 2 fiatal meleg fiút láttam, ez utóbbiak nem szerepeltek a leírásban, úgyh valszeg nem állandó lakók. Sajnos a lepkeház hétfőn zárva, kívülről jónak tűnt.

Az überes nőci által javasolt supermercado-ban tényleg volt maracuja, ugyh bevásároltam vagy 2 kg a keresztfiaimnak, lesz boldogság ha túléljük a repülést. A közérthez tartozó önki-ben meg emberi áron meg tudtam kajálni, utolsó tamales (banánlevélben főtt kukorica polentaszerű a közepében pici hús, meg néha olajbogyó) meg patacones (ipari banán). A közért már a felhőkarcolós városrészben volt - tiszta Amerika, nekem annyiban nem szimpi hogy mindenki mindenhova kocsival, járda nincs is, gyalogolni nem nagyon lehet. A másik hogy brutális nyomornegyedek, lepukkant, csóró háztömbök vannak. Nyilván nem rosszabb mint Afrikában, csak a kontraszt nagyobb.

Irány a reptér - überrel persze, de kiscsávó totál nem volt képben és a cargo bejárathoz vitt elsőre. Lehet, hogy a passion fruit miatt.. Szerencse, hogy előbb elindultunk mert jó sokat kellett kavarni mire tényleg odaértem. Ilyenkor meg lehet az Überen reklamálni hogy a sofőr nem jó útvonalon vitt és csökken a fuvardíj (a GPD végig követi merre vitték az embert), úgyh végül 22 $ lett 42 helyett.

A KLM pontos, nem is értem mit keres az Air Farnce-szal egy csapatban, így 10 óra múlva már Amsterdamban fűvezek..

Szólj hozzá!

Közép-Amerika 5. rész

2018/08/16. - írta: Valis&Co.

16. nap

Korán indulás a KödErdőbe, maga a Nemzeti Park meglepő módon az ide migránsként érkezett amerikai kvékerek közössége és a természetvédők együttműködésének eredménye.

A guide-unk egy jó nagy darab ember volt, de mivel 35 éve járja ezt az erdőt nem sok minden volt, amit nem tudott róla. Sajnos főleg növényekkel tudott minket szórakoztatni mert az előző esti szél és vihar szó szerint eltüntette az állatokat.

A köderdőt egyébként ilyen Gyűrűk Ura helyszínként kell elképzelni, bazi nagy fák, mohákkal és harasztokkal benőtt fatörzsek, lelógó liánok, hatalmas páfrányok. A növények jó része ismerős – house plants on steroids – szobanövények csak kigyúrva. Az egész búja zöld, de közben a köd sejtelmesen szivárog be a fák közé..  Csomó virágot láttunk, meg egy tukánt, néhány más madarat.. de se majom se lajhár :-( Még a békák és a lepkék is letűntek. Mondjuk a végre kaptam kolibriket, amiket iszonyat nehéz fotózni, pörögnek ezerrel, de végén azért csak sikerült értékelhető képet csinálnom.

Santa Elena utcái amúgy olyan meredekek, hogy hegymászással is felér le- meg felmenni a szállásra. De enni csak kell ugyh tolok egy helyi casados. Ez egy tál étel, a buszmegálló mellett szokás szerint hatalmas adagot kaptam 6 $ – sült hátszín hagymával, sajt, bab, rizs, paradicsom, saláta, sült ipari banán. Vettem gyorsan magamnak nyers kakaót az otthoni csokitortákhoz, meg szereztem dollárt az automatából (lehet colont és dollárt is kivenni, mind a kettővel lehet fizetni mindenhol).

Délután jön a para program, adok a tériszonynak – függő hidakon a köderdő felett (35$). Összesen 9 híd és egy pár km séta a Nemzeti Parkban. A legmagasabban levő híd 34 méteren van, gyakorlatilag a fák felett, és 157 méter hosszú… ehhez fújt a szél, de amúgy is mozog az egész. Nem mondom, hogy a végére megszoktam, de már kevésbé remegett a lábam. Állatokat pár madáron kívül sajnos most sem láttunk, de legalább a nap kisütött és szépek voltak a fények.

Mivel rettenetesen el vagyok maradva a házi feladatokkal – panamai következő hetem szervezése, levél Johnnak stb. a mai vacsi kimarad, mondjuk a brutál ebéd után nem is vagyok éhes. Csak a közérting megyek el este még innivalóért, és találok egy utolsó csomag kakaóport, ezt is megvettem, még több csokitorta lesz. Hurrá.

17. nap

Éjszaka megint felébredek, de most kiabálásra/sikoltozásra – reggel aztán kiderül, hogy 4 lányt megtámadtak kiraboltak éjszaka a szállásunktól egy sarokra. Úgy tűnik annyira még sem biztonságos mostanság Costa Rica (két nőt öltek meg a bícsen az elmúlt hetekben..). Mondjuk én is sokat mászkáltam/futottam egyedül, de pl amikor tegnap kukk sötétben elmentem a közértbe otthon hagytam minden értéket, még a telefonomat is, pedig csak este 9 volt. Megérzések működnek. A csajok mondjuk részegen tántorogtak haza fél1-kor a kocsmából, de azért…:-(

Reggel Stella pékségében reggelizünk, én szépen lesétálom a 1,5 km a többiek taxiznak.. le is maradnak a kilátásról mert épp süt a nap, tiszta az idő és a sok zöld erdő mező felett a Csendes Óceánig ellátni. Még edzésképen lesétálok a városba ajándék kávékat venni, aztán indulás San Joséba.

Az út rém szar és majdnem 4 óra, de még időben érkezünk hogy elmenjek a jade múzeumba. Itt múltkor nem voltam. 5 emeleten nagyon színvonalas kiállítás, nem okoz csalódást, bár 15$ a belépő. Sok jade tárgy van, gyönyörű ékszerek, vallási cuccok, meg egy csomó festett kerámia a pre-columbiai időkből. Ezekből az állatfejesek között nagyon szépek vannak.

Este búcsú vacsi a csoporttal, Überrel megyünk, vicces. Egész jó társaság volt hálistennek, bár a fapados túra jellegből adódóan nem sok időt töltöttünk együtt, talán legtöbbet az Erika nevű torontói egyetemista lánnyal, mert a néha gyalogolt velem.

18. nap

Azért még mindig érdekes érzés, hogy akkor fekszem le, amikor normálisan otthon felkelni szoktam vagy már a reggeli kávémat iszom. De a hajnali 3-kor ébresztés minden időzóna szerint gáz..

Hajnalban ki a reptérre, mert végül úgy döntöttem repülök Panamába (eredetileg Puerto Viejoból akartam busszal átmenni, de az itiner változás miatt ez meg volt a túra közepén, bár László biztos örült volna, ha visszamegyek). Ugyh Copa Airlines, pontosan indul, 54 perc múlva érkezik és újabb 15 perc múlva csomaggal együtt már a taxiban. Nem szaroztak na.

Panamavárost 1519 alapították, többször lerombolták újjáépítették, tartozott Spanyolországhoz, Kolumbiához. A Csatorna megépítése után szépen felvirágozott, ezt amúgy 1999 adták vissza az amcsik.

Casco Viejo-hoz Überrel mentem, Panamában is remekül működik, mert ugyan csak pár km lakom, a régi negyed rehabilitálás még csak részleges és a nyomornegyeden átvágni még nappal sem feltétlen egészséges. Az óváros világörökség és tényleg sok ház profin fel van újítva, csomó hotel, bolt. Van egy fajta kirakat turista jellege.

A San Jose templomban van egy arany barokk oltár, a Santo Domingo leégett kétszer csak a falai vannak meg, a La Merced barokk és kívülről jól néz ki de bemenni nem tudok, a Katedrálist meg felújítják, építési terület az egész.. Van még Francia nevű tér ahol a csatorna építésbe belehalt tízezrek emlékműve van, főleg maláriába és sárgalázba haltak bele. Az útitársaim csodálkoztak is hogy lehet hogy jövök Panama mikor ide sárgaláz oltás/oltási könyv kell.. Ja kérem, aki állandóan Afrikába mászkál annak van ilyen, de a határon persze a kutya se kérte.

Egy perui étteremben ceviche-t kellett vacsoráznom, közben a nagyon helyes venezuelai (migráns) pincérsráccal beszélgettem, aztán szépen haza Übereztem ügyesen.

19. nap

Reggel szakad az eső, panamázni indulok - 5 $ Überrel a 30 $ taxi helyett - Miraflores zsilipnél levő látogató központba.

A panamai csatorna ötlete már a 16. században felmerült, de végül a franciák fogak neki 1880-ban. 20.000 melós küzdött, általában fekák a karib térségből, ennyien meg is haltak az első 6 évben. Még a felénél sem tartottak amikor a francia csatorna társaság csődbe ment, persze volt korrupció rendesen, innen a panamázás kifejezés. Aztán újrakezdték, és mikor már majdnem kész volt eladták az amcsiknak akik 1914-re befejezték. Mindezt jól meg lehet nézni a múzeumban, fotókkal, makettekkel stb együtt, tényleg érdekes.

A csatorna amúgy 82 km hosszú, a régi zsilip rendszer 3 zsilipből állt – a zsilipek segítségével emelik/süllyesztik a hajókat tengerszintre. Egy zsilip kapu 2 db 2 méter vastag acél darab, ami 22 méter magas és összesen 33 méter széles. A zsilipkapu megszabja mekkora hajó fér át – ugyh a hajókat már direkt erre szabták – pont egy ilyet láttam áthaladni, centire ki volt számítva h beférjen. Összesen volt vagy 45 perc amíg a Miraflores zsilipjein átjutott. A csatornáért persze súly alapján fizetnek a hajók – a legdrágább majdnem fél millió $ volt, a legolcsóbb 36 cent – ezt egy amerikai úszó fizette ki 1928-ban. A forgalom amúgy rettenet, és azóta már 2x bővítették a csatornát.

Kemény 2 $-ért átübereztem a biomúzeumhoz, ami színes minden szögben álló tetejéről is híres és a csatorna déli részén a Causeway nevű töltésen van. Ez 4 pici szigetet köt össze a várossal és egy 2-3 km szép sétány kilátással a felhőkarcolókra. Szépen be- meg kisétáltam, közben ebéd – nem volt könnyű nyitvatartó helyet találni, mert van ugyan több tucat de mind zárva, elég hullaszagú volt az egész.

Mivel el kellett mennem bevásárolni, kinéztem google barátunk segítségével hol van a legközelebbi nagy supermarket. Ajjajj. Sikerült az Albrook nevű shopping mallban (pláza :-) ) kikötnöm. Akkora, hogy GPS kellett hogy kitaláljak a megfelelő (Delfin) kapun (ezek állatokról vannak elnevezve, a gyengébbek – én – kedvéért). A méretekről annyit ez a világon a 16. legnagyobb, 700 üzlet, 380.000 m2 eladótér. Végül is láttam ilyet is, és vizet is vettem.

Szólj hozzá!

Közép-Amerika 4. rész

2018/08/13. - írta: Valis&Co.

12. nap

Sarapiqui, az erdei tábor elég lepukkant, de azért hangulatos a folyóparton nagy fák között, viszont állítólag veszélyes a faluba besétálni, ami 3 km – nehéz elhinni, inkább helyi taxis maffia PR-nak tűnik, de nem próbáljuk ki.

Éjszaka iszonyat vihar, 2-től 6-ig ömlik az eső, villámlik dörög, kellett idő míg megszoktam és visszaaludtam. Nyilván az esőerdőt azért hívják így, mert szokott esni – itt évente lehet akár 6,6 méter eső is (Magyarországon az átlag 60 cm..). Viszont sajnos a környéken az ösvények járhatatlan sárrá változtak, pedig itt nagyon mást nem lehet csinálni, mint a Nemzeti Parkokban túrázni.

Végül a tábor körül próbálunk sétálni, én simán elcsúszom egy sáros banán héjon levélen és seggre ülök a sárban, így legalább már varacskos disznó is van a parkban. Látni tukánt, színes békákat, zöld/fekete és piros/fekete nyílméreg békát, meg piros banánokat látunk és én megint találok lajhárt.

Ez a lajhár is magasan a fa tetején szunyókál, és ha nem integetett volna az egyik kezével néha, elment volna madárfészeknek is. Lajhárok amúgy iszonyat cukik, de fura lények: csak leveleket esznek a fa tetején, emészteni is egy hónapig emésztik a kaját, ez ugye nem sok kalória, ugyh nem gyorsak, és napi 9-10 órát alszanak. A lábaikon levő hatalmas karmokkal szinte izommunka nélkül tudnak csimpaszkodni, így elélnek a leveleken. A csimpaszkodáshoz 9 nyakcsigolyájuk és 24 bordájuk van. Azt meg itt és most értettem meg hogy miért nő alga a lajhárok szőrén – 37 C fok van és 100% páratartalom (csináltam printscreen-t, mert ilyet még nem láttam leírva). Olyan mintha az ember egy gőzkabinban próbálna létezni. A lajhár meg ugye nem kapkod, úgyh szépen bealgásodnak, ezzel még terepszínűbbek a cukiságok.

Délután hajókázunk a Sarapiqi folyón, ez jó mert, ha van menetszél nem izzadok annyira. A folyó persze barna és elég gyorsan folyik az eső miatt, de állítólag az elmúlt 2 hétben minden nap így esett és volt hogy a vízszint reggelre 2 méterrel magasabb volt mint most, nem csoda hogy sár van.

Látni kajmánokat látunk, szégyenlős krokodilt messziről, bőgő majmokat, bazilikusz gyíkot, sok kisebb leguánt, madarakat.

Estére vacsi a faluban. A Bamboo nevű hodályszerű étterem felejthető és lassú. Lehet mégsem kamu, hogy veszélyes a 3 km séta a faluba, mert az étteremben a TV-n pont egy Sarapiqui bolt fegyveres rablása megy a hírekben, és az étteremet is a fegyveres őr védi (ez mondjuk El Salvadorban általános de Costa Ricában még sehol nem láttam), és a taxisok nem hajlandók a tábor felé csak együtt 3-an konvojban elindulni.

13. nap

Hajnalban arra ébredtem hogy a tábori barakkomat körbehugyozta egy mosómedve.. el lehet képzelni milyen büdös volt. Reggeli után még sétálgattam a tábor körül, a lajhár eltűnt a fáról, de a baglyot megtaláltam megint és volt egy csomó madár meg bőgőmajom.

Rövidet buszoztunk La Fortunába az Arenal vulkán mellé, de sajnos olyan felhős az ég hogy a vulkán egyáltalán nem látszik. A városka teljesen a turistákra van ráállva, éttermek szuvenír boltok és adventure túrákat kínáló helyekből áll.

Sajnos a délutánba semmi programot nem bírtunk csinálni már, a városban lődörgésen és a melegvizű folyóban áztatáson kívül. A folyóvíz a vulkán miatt konkrétan forró és ha az ember kövekkel eltorlaszolja lehet saját medencéje.

Vacsorázni két vihar között megyünk, remélem holnap lesz pár órára jobb idő, hogy körbe tudjak sétálni a vulkán körül.

14. nap

Reggel szereztem egy jó kávét aztán 6-an nekivágtunk az Arenal vulkán körüli túrának. Az már látszott hajnalban, hogy a vulkánt látni nem fogjuk annyira felhős az idő, de szerencsére 4 éve Papával kifogtuk tiszta napsütéses időben úgyh oda tudtam képzelni a felhők mögé.

 Az 1968 nevű maszek parkba mentünk, ez az akkori híres kitörésről kapta a nevét, amikor Arenal pár száz év után úgy döntött felébred, ennek 4 falu, csomó ember és tehén látta kárát. Aztán a kitörés folytatódott egész 2010, amikor előzetes értesítés nélkül újra bealudt.

Szóval az első túra 3,5 km volt, rendesen karbantartott ösvényen, egy tó körül, és részben a láva maradványokon mászva, közben smaragdzöld esőerdő, liánokkal és néha kisebb záporral.

A többieknek ennyi elég volt ugyh vissza taxiztak La Fortunába, én meg elsétáltam a rendes Arenal Nemzeti Parkig. Itt szépen besétáltam (jegyet azok vesznek, akik kocsival jönnek :-) ) és végigmentem minden létező ösvényen: Old Lava Flow Trail (4 km), a láva meg a tó megvolt, a vulkánból semmi nem látszott, El Ceibo (1,8 km) ez egy bazi nagy gyapot vagy kapok fához visz, ami 57 méter magas, 400 éves és túlélte az összes vulkánkitörést. Aztán felmentem egyenesen a 1,5 km-re levő kilátóhoz, mert emlékeztem hogy le lehet ülni és fedett, úgyh mivel jött az újabb rövid zápor és hatalmas szél, itt meghúztam magam egy negyedórára, aztán vissza megint 1,5 km, hogy utána a Los Heliconias 1 km, aztán a főúton megint lesétáljak 1968 Park bejáratáig (2 x 0,5 km).

Itt ügyesen leintettem egy taxit, ami éppen indult két olasz sráccal visszafelé és bár először 7 $ kért végül 2000 colon-ért vissza is vitt La Fortunába és kirakott vhol a templom előtt. Onnan még séta a hotelig, úgyh mentem min. 15 km összesen, de jól esett. És már a szállodában hallattam ahogy leszakad az ég, úgyh a szarrá ázást is megúsztam.

15. nap

A legpraktikusabb Fortunából Monteverdébe menni a busz-hajó-busz kombóval, úgyh reggel mi is így tettünk. Rövid 20 perc busszal az Arenal tó partjára. A vulkán körül mászkálva ezt mondjuk mindenhonnan látni, mert nem kicsi 85 km2 és van, ahol 60 méter mély. Úgy 45 perc míg áthajókáztunk, közben azért vannak vízi madarak meg szép zöld táj.

Aztán még két óra, köves úton a hegyek között. A táj mondjuk alpesi is lehetne, hűvös, szeles tele zöld domboldallal és tehenekkel, mínusz persze a trópusi növényzet.

Santa Elena/Monteverde az egyik leghíresebb rész Costa Ricában, és itt még nem voltam, hurrá – van köderdő, ami 2000 méter feletti trópusi örökzöld erdő. A nemzeti parkban 2500 növény, 100 fajta emlős, vagy 400 féle madár stb van – az aranyszínű varangytól a híres quetzal-ig, ami világ egyik legszebb vörös/zöld madara.

Úgy döntöttem éjszakai életet élek, nem a kocsmában hanem az őserőben.. éjszakai túra fejlámpával, mert az igazán parás dolgokat ilyenkor látni és legalább tudja az ember miért vannak rémálmai. Láttam pókokat, botsáskákat különböző méretben, alvó madarakat, repkedő denevéreket. Volt persze pár érdekesség: egy neon zöld vipera, nem barátságos, hőre megy úgyh nem érdemes túl közelről fotózni, egy alvó quetzal ahogy gubbasztott az ágon és lárvákkal, békákkal álmodott.

A lajhárt persze megint én találtam meg, ez a guide is azt mondta lehetek az asszisztense, de szerintem fordítva kellene. Igaz ahhoz szereznem kell egy zöld lézer pointert az itt kötelező kellék, de majd kérek a Jézuskától.

Itt a hegyekben amúgy most szar idő van a helyiek szerint, éjszaka vihar, erős széllel, és bagzó ordító macskákkal, meg fáztam is 18 fok volt és a kis faházamon átfújt a szél. Persze rémálmaim is lettek, de nem az erdei állatoktól, az mindig emberek miatt van, még mindig nem bírom a hazug/látszat dolgokat. Most épp egy ismerősöm jó pénzért fészbukra csináltatott nyaralós, gyönyörű/tökéletes család vagyunk fotóitól fordult fel a gyomrom.

Szólj hozzá!

Közép-Amerika 3. rész

2018/08/07. - írta: Valis&Co.

9. nap

Buszozás a másik Óceánhoz, vagyis a Karib tengerhez, Puerto Viejo de Talamanca-ba. Papával 4 évvel ezelőtt imádtuk a helyet, igazi hippi/szörfös falu.. még a mellékutcákban is fűszaggal :-)

Ugyan az a busz állomás San Joséban, de most a világ legszarabb sofőrjét sikerül kifogni. Konkrétan minden ok nélkül satu fék, szlalomozik, gyorsít majd fék, de haladni csak lassan haladunk, a végén meg 100-zal tolja ott, ahol 40-es tábla van a kanyarban. Közben az ablakba kapaszkodik és a fejét vakarja.. Nem tudtam eldönteni, hogy másnapos/elalszik/infarktusa lesz. Végül csak odaértünk.

A hely semmit nem változott szerencsére, csak több bolt/étterem van nyitva. Egy Jacaranda nevű klasszik hátizsákos helyen lakunk. Az mondjuk vicces, hogy én többet tudok a helyről, mint a guatemalai guide, de ezzel azért együtt tudok élni.

Némi erőfeszítéssel a fészbuk segítségével előkerítem Lászlót, aki mikor megkapja az üzenetet, annyira megörül nekem, hogy egyből felhívja a hotelt :-) Ő az a híres erdélyi magyar sporthorgász, akinek étterme van a parton és Papával sokáig kerestük, mert egy árva felirat sincs rajta. Direkt. Aki a karib tenger legjobb grillezett halát akarja nyomozzon. Szuper vacsikat ettünk/koktélokat ittunk nála 4 éve, most már direkt hoztam neki pálinkát/kolbászt. Kiderül, hogy hétfőn nincsenek nyitva - na nem mintha amúgy a nyitva tartás nem attól függene fog-e halat vagy sem – de épp megjött a tengerről rengeteg hallal úgyh nem kellett sokat győzködnöm, hogy kinyisson miattunk holnap.

Elviszem a csapatot a régi szokott bícsre, a sziklával szemben, ahol most dagály van és hatalmas hullámok (2,5 m, egy igen jó képességű szörfös fiú mondta aki velünk egy hotelben lakik, sajnos csak spanyolul tud). Azért persze megyünk ugrálni kicsit a szörfösök közé. A hongkongi Idiótának majdnem elviszi a víz az Ipad tokját, ha nem ugrok érte annyi – és mint kiderül abban volt az útlevele.. Aztán meg Őt viszi el az áramlat, de a szörfös fiúk sajnos kimentik. Ahogy a helyi lányt is, aki segítségért kiabál. Karibi ide vagy oda, olyanok az áramlatok, hogy a derékig érő vízből beviszik az embert az Óceánba – úgyh a piros zászló nem véletlen van kint. Visszasétálva találok bőgőmajmokat is a csapatnak, na persze ezt nem nehéz, mert hangosan bőgnek.

Vacsorázni egy nagyon szar helyre sikerül minket vinni Raffának (Ő a guatemalai guide, aki mellesleg fanatikus sziklamászó..), pedig itt szinte mindenhol jó a kaja. Evés helyett Lászlóval dumálok, aki bejött a városba, hogy tudjunk találkozni. Az angol párt még elviszem a HotRocks nevű kocsmába, mert valamivel le kell öblíteni a vacsora helyetti ihatatlan koktélt. Itt még salsa és latin tánc bemutatót is kapunk a pia mellé, a legdurvább hogy egy fehér hatvanas csaj tolja a feleidős feka pasival, rohadt profin. Vauu.

10. nap

Újra Cahuita Nemzeti Park, ami 20 perc busszal és végig a Karib tenger partján fekszik és tele van cuki állatokkal. A csapat ugyan csak az első 2 km csinálja végig és megy vízesést nézni, én úgy döntöttem újra végig sétálom a 2x6 km-t.

A Parkot amúgy a part menti korallzátony miatt hozták létre, de azt egy földrengés eléggé tönkretette. Szerencsére a többi része továbbra is rendben van, még a teknős tojásoknak is van védett keltető.

Gyorsan leakadtam a többiekről és mivel komolyabb pszichiátriai problémák nélkül egyedül  az ember többnyire csendben van, látok egy csomó állatot.

Elsőnek rögtön találtam egy szupercuki lajhár bébit, egész pici úgy 30-40 cm és egyedül mászkál, nem kapkodva a fán, aztán két mozdulat között elalszik. Szerencsére még mozgás közben sikerül levideózni, de annyira cukin alszik, hogy alig bírtam otthagyni. Találtam még több lajhárt, de annyira magasan voltak a fákon, hogy túl jó fotóim nem lesznek. A csuklyás majmokkal is ez a helyzet, és most a mosómedvét is csak a fa tetején látok, ahogy zabál és közben magokkal hajigál engem.

Aztán jött egy elég ijesztő sztori mert egy hatalmas, legalább 1,5 méteres testű zöld leguán mászott ki elém az ösvényre. Én jól összeszartam magam és reménykedtem, hogy már reggelizett. Nagyon színes hím, zöld alapon arany pöttyök és nagy tüskék a hátán. Na róla lett fotó, bár eltartott egy darabig amíg közelebb mertem hozzá menni :-)

Egyszer csak sétált felém egy ormányosmedve, le se szarva, hogy ott vagyok kikerült, én meg bosszúból levideóztam ahogy korzózik. Találtam még gyönyörű színes zöld baziliszkuszt, amin türkizkék pöttyök vannak. Meg a hatalmas türkiz kék lepkéket, itt ez a divatszín. Közben persze kissé felforrt az agyam, mert nem mindenhol a fák között visz az ösvény, és van vagy 32 fok (árnyékban) és 96% páratartalom.

László tényleg kinyitott miattam/tunk :-) 3 féle halat is fogott, úgyh lehetett választani: red snapper (vörös sügér), rainbow bass, vagy egy szelet a hatalmas közel 100 kg-os black grouper-ből (fekete sügér) Mivel hétfőn amúgy nincsenek nyitva, szakács nem volt, úgyh László sütött nekünk személyesen, közben ivott szépen és szórakoztatta a csapatot, a fia Robi meg brutál jó koktélokat csinált nekünk. A maradék két asztalra meg sorban álltak az emberek. Én rábíztam magam és black groupert kaptam, Robitól meg igazi ananásszal csinált Daiquirit. Cserébe László pálinkát ivott és kapott rendes csípős kolbászt is.

A grillezett halunk iszonyat finom volt, a zöldség/sült krumpli is – konkrétan és szó szerint mindenki kinyalta a tányérját, senki nem hagyott meg semmit, pedig hatalmas adag halakat kaptunk, az enyém biztos volt fél kiló. A kis torontói diáklánynak, aki vega meg szinte semmit nem kért a kajájáért, pedig tök jó zöldségtálat csináltak neki. Élvezetes estém volt és amúgy is egy igen elégedett társaság távozott, hogy az eső elől még igyon pár koktélt és élvezze a salsa órát a HotRocks-ba. 

11. nap

Hajnali 6-kor mentem el futni, de még ilyenkor is olyan meleg/pára van, hogy az 5 km többnek tűnt, de legalább csináltam pár reggeli képet is és megdolgoztam a Cafe Rico-s szuper reggeliért.

Sikerült leszervezni, hogy ne reggel kelljen tovább menni (Raffa szerint a következő hely nem annyira király) és inkább elmentünk a Janguár mentő központba  – itt múltkor nem voltam. Janguár nincs, csak két kisebb vad cica, de csomó más mentett állat van – madarak, kígyók, lajhárok, majmok, szarvas stb. Ezeket sérülten/árván hozzák be a központba, ahol meggyógyítják őket és ha lehet mennek vissza a vadonba. A létesítmény most már kissé túl szervezett és tömegesen látogatott (kár hogy nem mentem 4 éve), de jó és fontos munkát végeznek.

Láttunk csomó bébi boát, bőgő és csuklyás majmot, kamasz pókmajmokat, lajhár bébiket..Szegény lajhárokat gyakran éri baleset – áramütés, kutyák, autók stb, de őket és a majmokat könnyű visszaereszteni a természetbe. Pl a mentett krokodilokat és szarvasokat nem lehet, mert hamar emberhez szoknak..

Aztán busszal egy másik Puerto Viejo-ba, ennek de Sarapiqui a neve és egy erdei tábor a szállásunk. Hogy mit lehet itt csinálni fogalmam sincs, főleg hogy először láttam a telefonomon 100% páratartalmat egy helyhez írva.

 

Szólj hozzá!

Közép-Amerika 2. rész

2018/08/05. - írta: Valis&Co.

5. nap

Suchitoto nagyon csinos koloniális városka és amolyan kulturális központ, egy vízi erőmű gát miatt egy hatalmas tó került mellé. Színes házak, macskaköves utcák, fák, virágok mindenütt. Reggel fél 7 kor elindultam körbe sétálni, mert napközben rohadt meleg van. Pár óra alatt be lehet barangolni az egészet, hófehér templom a főtéren, még a lámpa oszlopokon is színes festéssel. Találtam egy szuper kilátó helyet, buja zöld erdők és kilátás a tóra. Aztán elmentem a piacra reggelizni a helyiekkel, 2 db pupusa és bögre kávé 1 $, királyság. A piacon zöldségek, halak, húsok és meglepő tisztaság. 

A helyiek baromi kedvesek, mindenki köszön, mosolyog. A salvadori cowboy-ok meg lóháton nyomják a színes házak között a városban. A nőknek amúgy fura jellegzetes alakjuk van, nem soványak, és totál téglalap formájuk van, váll, derék csípő egyforma széles, előre szerelve nagyobb has és mellek.

Délután kipróbáljuk a salvadori bikram jógát -  egy félórányi autózásra levő Cinquera nevű esőerdőbe megyünk túrázni. Ez most esős évszakban jóval 30 feletti hőmérséklet és bőven 90% feletti páratartalom. Több litert sikerült kiizzadnom.. Az erdőben lepkéket (most kezdődik a szezon hurrá) és madarakat látunk. Illetve ez a környék volt a híres gerilla harcok egyik első helyszíne, az erdő tele van régi gerilla helyekkel – tábor, konyha, kórház, bunker stb.

A városban még beszélgettünk Rafaellel, ő egyike az életben maradt gerilláknak, 17 évesen 1980-ban kezdte és folytatta is egész az 1992-es békekötésig. A polgárháborút alapvetően a társadalmi különbség váltották ki, a salvadoriak többségének sem földje sem megélhetése nem volt. Szépen elmeséli a háború különböző szakaszait, meg hogy képezték ki Kubában, hogy jártak később helikopter lelövő tanfolyamra stb. A városka temploma és főtere egyébként tele polgárháborús falfestményekkel (junta papokat is gyilkolt) meg lelőtt helikopter ronccsal, és rozsdás AK-47-esekkel.

6. nap

Hajnali kajak túra a tavon, ami ugyan mesterséges de fontos migrációs állomás lett a madaraknak. Én a Hector nevű hongkongi Idiótával nyomom egy kajakban. És mivel én ülök elől, azaz ő követi az én tempómat kihajtom a belét :-) Annyi előnye van annak, hogy mi vagyunk a leggyorsabbak, hogy van időnk csendben oda siklani a madarakhoz, és egész jó fotóim lesznek. Meg így legalább sport értéke is lett a túrának. A legdurvább utána ahogy elindulunk vissza a városba az Idióta előkap egy fél csirkét és elkezdi enni a kocsiban. WTF. De honnan? 

Pár óra buszozással eljutunk a Csendes Óceánhoz,  egy El Tunco nevű szörf és party bícsre. Hát nem az én esetem. Ebben a kategóriában sokkal jobbakat láttam .. ez kb. mint Siófok csak szarabb és kisebb.

Viszont van Ceviche vacsorára, perui style imádom csak brutál sokat kell rá várni, beszélgetni lehetetlen, mert legalább két dizsiből szól 3 féle zene, és nem halk. Szerencsére jön a vihar, az áram meg megy, úgyhogy bekussolnak. Jót alszom, de itt a levegőben is van vmi, mert sorozatban álmodok hülyeségeket.

7. nap

Reggel megpróbálok elmenni futni – csak nincs hol. A part szürke több kilós kavicsokból áll, a El Tunco fő és egyetlen utca pedig pár száz méter. A fő úton futni a csőrös kamionokkal ugyan menő, de veszélyes. Teszek két kört, arra jó hogy megizzadjak, nem nehéz, mert reggel 6.30-kor már dög meleg van.

Az elszántak ma szörfözni tanulnak egy fekete homokos bícsen, én meg nézem és szórakozom a gépfegyveres őrökkel. Őrök amúgy bazi nagy fegyverekkel mindenütt vannak – benzinkút, étterem stb. Megjegyzem legtöbb gyilkosság statisztikát a világon El Salvador vezeti, és Honduras, Guatemala Panama sincs nagyon lemaradva – igaz, ezek inkább a banda háborúk következményei..

Ez a part már jobban tetszett, sok a helyi (szinte mind túlsúlyos) az óceán hullámos és meleg, de azért használható. És hatalmas mangókat árulnak a parton. És az egyik szörf oktató úgy néz ki hogy ha 20 cm-vel magasabb lenne, nem mennék haza.. így csak pár fotóval kedveskedek a barátnőimnek :-)

Délután csak sziesztázom és a panamai programomat próbálom leszervezni.

Vacsizni busszal megyünk valami menő és drága helyre, egy szikla tetejére az Óceán parton, ahol naplemente azért rendben van, a seafood meg isteni. Jellemző amúgy, hogy ha helyiekkel nyomja az ember 1-3 $ jól lehet lakni, de az esti helyen ha az ember belehúzott simán el evett/ivott 50 $-t.

8. nap

Sajnos a Nicaragua része elmarad a túrának, mert ott közben zavargások törtek ki és nagyon lőnek. :-(  Így marad a repkedés Costa Coffee Ricába. Ott ugye Papával én már voltam 4 éve, igaz nem írtunk rendesen blogot (mert ez Papa feladata, ha együtt megyünk, de belustult), illetve most megyek olyan részekre is, ahol akkor nem voltam és szerencsére vulkánok itt is vannak. Meg Costa Rica király hely amúgy is, igaz nem olcsó..

Indulás 5-kor a Salvadori reptérre, ami szuper modern és gyors, úgyh bőven marad időm kávézni gép indulás előtt. Egy sosem hallott mexikói légitársasággal (Volaris) repülünk/alszunk San Joséig.

A belváros nem sokat változott, kivéve hogy azóta működik az Über,  megyek a piacra enni (10$ csak összehasonlításnak) meg sétálgatok a városban. Azért nem ez a legjobb hely az országban, de holnap helyi busszal irány Puerto Viejo de Talamanca és kis szerencsével már megint Lászlónál fogok este halat enni. 

Szólj hozzá!

Közép-Amerika 1. rész

2018/08/01. - írta: Valis&Co.

1.nap

Hajnali indulás, az előtte napokat/heteket hagyjuk, de vhogy összepakoltam, bár ha ilyen állapotban vagyok, van hogy a fele felesleges.. csak nem tudom eldönteni melyik fele. Reggel még Norcival tali a reptéren, Ő a Nagymamáját viszi Cannes-ba (mondtam pasizni ;-) – de akkor még nem tudtam, hogy mennyire gyönyörű nő még 80 felett is), kávéznak mert kultur lények. Én szokás szerint sörözöm, reggel 6-kor, de így legalább tudom, hogy innentől nyaralok.

Budapest-Amsterdam-Panamaváros-Guatemalaváros, laza 26-27 óra háztól házig. Relatív eseménytelen, lődörgök pár órát a Schipolon, de csak tulipán van, a fűszag ideig nem jut el. A 10,5 órát Panamáig szinte végig aludtam, a végén amikor a mellettem ülő barom próbálja levenni a csomagtartóból a gurulós bőröndjét, de nem bírja el viszont fültövön vág a kerekével teljesen felébredtem. A panamai reptér totál káosz, de gép vhogy még is időben indul és a vihar ellenére egész jól meg is érkezik Guatemalába. Semmi perc alatt beléptetnek, a csomag is megjön, és már ülök a buszon Antigua felé..

2. nap

Antigua-ról sok jót hallottam (John kedvenc városa), és nem okozott csalódást. 1543-ban épült és az 1773-as földrengésig ez volt a főváros. Mostanság kb. 45 ezren lakják és a híres spanyol barokk építészet/templomok miatt világörökség. 1500 méteren van és 3 vulkán veszi körül. Reggeli a koloniális szállodában tetőteraszán, vulkán, kávé és gyümölcsök. Kezdek flowba kerülni. Aztán sok órányi séta a macskaköves utcákon színes házak között (egyik se aszfaltozott, viszont olyan hepehupás, hogy nem kell fekvőrendőrre költeni). Hihetetlenül hangulatos a hely, de még off season is elég sok a turista. Szerencsére valahogy nem rontják el a hely hangulatát. És ha a főtértől messzebb megy az ember már szinte csak helyiek vannak. A színes házakhoz csiricsáréra festett amerikai iskola buszok járnak, művirággal és lufival a szivárvány minden színében.

Szinte minden sarkon van egy templom romos vagy működő, úgyh kissé megint overchurched lettem. Voltam misén 9-kor, 10-kor és 12-kor… Elvégre rendes lányoknak vasárnap ez a program. A romos templomok közül a Santa Clara (1700), San Jeronimo (1675) és a Recolección-ban voltam, ez utóbbi a leglátványosabb – a földrengés az épület több méter vastag falait összevissza szétdobálta de a nagy boltíves kapu megmaradt.. A belépő mindenhova 6 $, úgyh a többit kihagytam. A főtéren van a Kapitányság palota, Városháza és egy szirénes szökőkút (1773) a tetején virágokkal, a szirén egyik cicijéből spriccel a víz. Működő templomokban sincs hiány, én a Santiagoba, La Merced-be, San Francisco-ba mentem be, egy vasárnapra ennyi legyen elég. Közben pont belefutottam reggel egy iskola zenekari felvonulásba, volt minden rézfúvóstól klasszik latinig, vagy egy tucat banda vonult táncosokkal, kiöltözve. A templomok között még megnéztem a piacot, vasárnap elég csendes, és felmásztam Cerro de la Cruz-ra, ahonnan belátni az egész városkát a háttérben az Agua vulkánnal.

Úgy fél2 fele eljött a sör és ceviche ideje, és még az eső előtt pont haza is értem. Estére lett pár útitársam is, jó fejek tűnnek, elég vegyes banda, kenguru, kandai, angol, svájci, hongkongi. Elmentünk együtt vacsizni, sörözni, nyilván engem próbáltak átbaszni a fizetésnél .. haha..

3. nap

Szívesen maradtam volna még Antigua-ban pár napot, vulkánt mászni stb, de ez már csak legközelebb jön össze. Magyar idő szerint normálisan keltünk, de Guatemalában még csak reggel 3 volt. Napközben rémálom átbuszozni Guatemalavároson, még hajnalban is bazi nagy a forgalom. Reggelizéssel együtt 8 óra alatt vergődtünk el a hondurasi határra. Guatemalában vagy 2 sávos szuper út van, vagy semmilyen mert éppen építik. Mindehhez főleg amerikai autók és csőrös kamionok. Ezeket mondjuk imádom úgyh legalább kiéltem magam, szebbnél szebbek jöttek mentek minden színben.

A határon a szokásos megvesztegetés – kb. 15 éve amikor először jártam Közép-Amerikában (még Böjtivel az elhíresült Mexikó-Beliz-Guatemala túrán, ahol az Air France elhagyta a hátzsákom és 5 hetet nyomtam egy mexikói piacon összesen 100 $ vásárolt göncökben, amiből 30 $ volt a fürdőruhám. Sok kép nem készült rólam) még 5 $ volt a tarifa a határon és mivel nem volt aprónk váltani kellett, és persze hamis 5 $ adtak, én szemrebbenés nélkül becsomagoltam egy igaziba és megvesztegetés gyanánt azt adtam oda. Böjti persze kikészült mennyire állat vagyok. Most 3 $-ra szedtek le minket, de csak a hondurasiak mert a guatemalaiaknál ellenőrzés volt éppen. Amúgy egyik országba sem kell vízum és mindenhol lehet USD-vel fizetni, El Salvadorban és Panamában hivatalosan is ezt használják.

Copan csak 10 km a határtól, a romok melletti kisvárosban töltjük a délután. A szálláson az utcai legzajosabb szoba marad nekem, nem tudom honnan tudják mindig, hogy én vagyok a legkevésbé hisztis. Mondjuk azért még én is szólok, hogy 3 különféle rovar van az ágyamban. Kettőt le is fotóztam, a csótány túl gyors a portréhoz. Érdekes éjszakám lesz. Lehet a mordori almapálinkából nagyobb dózisra lesz szükségem.

A kanadai kislánnyal mi a híres teázó, kakaózó helyre megyünk, guajáva levél teát iszom, meg kakaó leveleset egy gyönyörű villában, szép a hely, de bazi drága. De mondjuk egész Honduras (és Guatemala) az, főleg ár-érték arányban.

4. nap

Korán reggel elsétáltam a romokhoz, 8-kor nyitnak a városból kb. 15 perc gyalog. Így kb. egy órát csak egyedül voltam a maja Istenekkel. (Fapados túrára jöttem – csak a transzport meg a szállás van befizetve, ez előbbi is többnyire shuttle/tömegközlekedés, a programokra helyben lehetne, de elég drágán, én meg amúgy is jobb szeretek magam menni).

Copán az egyik leghíresebb maja város, látnivaló van bőven – smaragd zöld fű, hatalmas fák és szürke romok. Van Akropolisz, vagyis királyi negyed, 2 udvarral, lépcsőkkel összekötve, egymásba/ra épülő templomok, piramisok. Van labdapálya, tér, szobor formájú sztelék, és oltárok. Több szobor van mint bármilyen más pre-kolumbiai városban, szépen faragott kövekkel van tele. Copán i.sz. 5-9 század között volt menő, és a maja birodalom legdélkeletibb területe. Az uralkodók neveit nem szeretném megtanulni, pl. a 14.-et Ajaw K’ak’ Joplaj Chan K’awiil-nak hívták (magyarul Füst Majom) és nem neki volt a legbonyolultabb neve. Leghosszabban a Füst Imix (Jaguár) uralkodott, 15 évesen koronázták és 67 évig bírta. Híres volt még a 18 Nyúl nevű mert ekkor kezdődtek a bajok, egy évekkel korábban kinevezett vazallusa lefejeztette, na ez volt a Füst Majom. A sztorinak egyébként a túlnépesedés és betegségek vetettek véget.

A romokat úgy 1-2 óra alatt lehet körbe sétálni, vannak még a régészek által ásott alagutak, mert az egymásra épült templomokat csak így lehetett feltárni. Alagutazni nem mentem, mert nem sokat látni és külön belépő kell. A romok amúgy 15 USD, plusz 7 a múzeum. Az utóbbi sem akkora szám, bár az egyik ilyen felülépített templomnak a Hold Január által épített Rosalilának a mását meg lehet nézni össerakva (ez annyira szent volt, hogy szinte tökéletes állapotban találták egy másik alatt). Viszont kifelé még több ara papagály volt (vörös arakanga), ezeknek a bejáratnál van itató hely, több tucat repked belőlük, rémesen hangosak, de brutál jól néznek ki, úgyh itt azért el voltam még kicsit.

Kora délután tovább álltunk busszal, azaz vissza Guatemala, és onnan El Salvador, úgyh még két határ átlépés, elég sok pecsét kerül az útlevelembe. És így már 3x jártam Guatemalában életemben..

El Salvador már elsőre is bejön, nagyon buja zöld, szuper utak, és sokkal tisztább.. Suchitoto nevű városkába megyünk, több mint 6 óra busszal (ebben egy defekt is benne van a szakadó esőben). Este egy pupusa helyen vacsizunk – ez a helyi kukorica lepény, mindenfélével töltve. Én csirkével, morával (helyi gaz) jalapenoval és sajttal eszem. Sörrel együtt 3 $ és én a turista árat fizettem.

1 komment

Elefáncsontpart 4. rész

2018/05/09. - írta: Valis&Co.

9. nap

Lehet, hogy az Air France miatt haza nem jutok, de ha még is, nem lesz bennem moly, az biztos.Tegnap este szobát cseréltünk a kanadai öreglánnyal, aki amúgy sincs jó formában (a részletekről annyit, hogy induláskor a check in pultra ájult, majd lehányta sugárban) mert abba a szobába valaki ipari mennyiségű molyirtót rakott. A szekrény tele van kámforral, csak persze így a szoba is. Az öreglány nem élt volna túl ott egy éjszakát. Úgyh cseréltünk, mert ugyan a többi útitárs katasztrófa, de őt megkedveltem. Azért is mert állandóan inzultálja a velünk utazó pedofil németet, aki csiklandozza meg hátát simogatja a kislányoknak.. Illetve ez egyenlőre múlt idő, mert annyira rámásztunk, hogy leállt vele. De azért fog Johntól kapni a német rendőrség emailt pár fotóval.

Aztán reggeli programnak elmentünk a libériai határra egy faluba, ami a folyó feletti lián hídról híres. Csak mezítláb szabad rálépni, az esős évszakban elönti a folyó, de után kijavítják, és mindig éjszaka..(mert ehhez is van legenda). Na szóval ezen kétszer kellett átmenni, a túloldalon nézegettük a kakaó ültetvényeket. Ez másnak lehet nem lenne para, nekem tériszonnyal eléggé az volt.. Kb. 10-15 cm széles liáncsomó az alja, de van laza lián szövött oldalfal, amibe lehet kapaszkodni, viszont az egész mozog, az eső miatt most csúszik és van vagy 50 m hosszú.

A rettenetesen lealázó az volt, hogy jött két kutya egy vadásszal. Az egyik kutyának hiányzott a bal első lába. Simán átment a hídon. 3 lábon... A kutyák úgy használták a hidat, hogy a bal lábaik a középső lián csomón, a két/másfél jobb láb meg az oldalfalon támaszkodik.

Aztán lett ebéd, ami csak azért érdemel említést, mert végre nem szószos csirke volt, hanem mogyorós marha. Innen a Man városi Szent Erdőbe mentünk, ahol van egy csomó cuki mona majom, akik kézből veszik a banánt, és hihetetlen ügyesen ugrálnak ágról ágra.

Késő délutánra újabb falu, eső váró Dan/Yakuba maszkos tánccal. A maszkos pofa cuki volt, mert nőkkel elvileg nem kommunikál, de engem azért megtisztelt azzal, hogy a botját odaadta és pénzt kért :-) Ami érdekes volt, hogy itt 2 méteres botokkal zenéltek. Vagy a földhöz vagy két botot egymáshoz ütögetve. Szóval ez is tök érdekes volt, de minket élve felfaló legyek kevésbé.

Ez a környék egyébként sokkal szegényebb (ha lehet fokozni), mint az eddig látott részek az országban és sokkal szemetesebb, rendetlenebb is. Mondjuk ezen a reggeli felhőszakadás utáni sár se segített. Pedig a város fekvése körben a hegyekkel, sok méregzöld fával tényleg gyönyörű.

10. nap

Man városból a fővárosba Yamoussoukro-ba lenyomtunk 350 km-t, közben azért megálltunk megnézni ezt azt.. Gumiültetvényt, meg a felvásárlást néztünk – a megszilárdult kaucsuknak 250 CFA a kilója, a melós 50 CFA-t kap (egy sör minimum 500 CFA). Nem élnek belőle jól az biztos.

Az út mellett találtunk pár fiatal fiút, szépen törzsi ruhákba, tollas fejdísszel öltözve. A beavatási szertartásról tartottak hazafelé. Ez kvázi az erdei iskola, ahol megtanulnak mindent, ami kell ahhoz hogy a törzsben elfogadott felnőtt férfiak legyenek – harcolni, vadászni, gyógytani stb. Ezek a 16 éves srácok 7 hónapot töltöttek az erdőben, kimaradva az iskolából, ha még járnának egyébként. De ez a beavatás nekik olyan fontos, hogy enélkül nincs felnőtt élet, akkor se, ha az ember amúgy miniszter.

Ebédre végre kapok fufut, de itt az ipari banánból (plantain) csinálják és okrás csirkét, ami olyan csípős, hogy folyik a könnyem.. Után meg desszertnek megnézünk egy halász falut (kru típusú népek), sokkal lepukkantabb, mint általában a falvak, de találunk egy mennyasszonyt a füstölt hal mellé, úgyh végül is egész jó program lett. A folyóból a falu mellett itt is aranyat mosnak a kínaiak ipari méretekben.

A főváros az első elnök (1960-1992-ig) szülőfalucskájából épített mesterséges város, tavakkal, kormány épületekkel, elnöki rezidenciával – ezeket senki nem használja, illetve de a tavat a krokodilok. Akiket nem etetnek rendesen, ezért néha megeszik a gondozójukat.

Plusz ez a Félix nevű elnök csinált itt magának egy bazilikát, ami csak kicsit nagyobb a Szent Péter Bazilikánál a Vatikánban..Mármint ez a legnagyobb templom a világon. Szóval megint csak nem tudom kijárt jobban, mi a foci stadionokkal vagy ? Bár lehet, ha Viktornak 32 éve lesz „uralkodni” ezek otthon is megvalósulnak – úgy tűnik eléggé rajta van. Mondjuk Félix legalább épített egy kórházat is a bazilikája mellé, otthon ilyenek nem épülnek a stadionok mellett. Szóval itt 200.000 ember tud misét hallgatni a pusztában épített hatalmas kupolás izében. Ehhez nyilván a szerencsétlen/szegény népektől nyúlta le valahogy a pénzt. Eddig kétszer sikerült megtölteni, amikor II. János Pál itt járt, meg amikor a Félix meghalt. Az egész nagyon gáz, több hektár márvány, lift az oszlopokban.. Az egyedüli vmire való a rengeteg festett üvegablak, meg egy fa Mária szobor, amit egy muszlim! pasi faragott a börtönben, közelről szomorú az arca, távolabbról meg mosolyog.

A városban amúgy sok látnivaló más nincs.. így vacsora és Air France website a program, lassan kiderül megyek-e haza vagy maradok és keresek egy gazdag törzsfőnököt. A yamoussoukro-i szálloda is nyilván a Felix prezident miatt épült.. két bazi nagy épület, ilyen szocreál design és tök üres, egy GSK rendezvényen kívül. El is gondolkodtam, hogy beugrom és széttrollkodom az egészet. Amúgy a kaja ehető, a bárban este nekem adtak gin tonikot, de Johnnak sört nem, az 8 után nincs, WTF. A liftben pedig csak a liftkezelővel lehet utazni, aki egy széken ül és többnyire jóképű, mert amúgy biztos rosszul nyomnám meg a gombokat. Nem egy stresszes állás, bár a szék kényelmetlen…

11. nap

Úgy tűnik változik a csillagok állása, mert reggelre sem törölték a gépet.. még az is lehet rendben hazajutok, bár ezt ugye majd akkor, ha már Bagett és Zil szagolgat, hogy hol jártam már megint..

Abidjan-ig elvileg autópálya van, gyakorlatban is, de azért afrikai kivitelben, néha piac a leállósávban, néha biciklisek, néha iskolások. Meg egy felborult kamion, mind  két sáv tele kakaóval.

Abidjan-ban először megnézzük a ruhamosókat az egyik kisebb pataknál. Kőkemény meló – afrikai menekültek csinálják, Mali, Burkina Faso stb.. Nagy zsák ruhát levisznek minden klienstől és szürke mosószappannal, kefével mossák a vízben állva egy autógumira tett kövön, öblítés a patakban, aztán szárítás a füvön.. És vhogy tudjak melyik ruha adag kié, mert mosnak biztos több mint 50-en. Annyit mondok nincs elhízva egyik sem.

A lagúnán, aminek emésztőszaga van és a mikrobiológiai tisztasága enyhén szólva kétséges, hajózunk egyet, hogy lássuk a várost más irányból is. Aztán rettenet dugóban kiverekedjük magunkat Grand Bassamba.

Régen ez volt a francia gyarmat fővárosa, egy lagúna és az óceán közötti szigeten, gondosan híddal elválasztva az európaiak és a helyiek negyedét. Amúgy tele van gyönyörű, iszonyatosan lepukkant koloniális házakkal – világ örökség ugyan, de hogy mire költik a pénzt az nem tudom. Konkrétan leszakadt tetejű villák, amikből fák meg liánok nőnek ki. A tengerpart gyönyörű, a hullámok miatt itt se lehet fürdeni. Egy parti hotel/étterem, ahol én kalamári és plantain mellett szobrot ebédelek, mert M-nek ígértem vmit, amit vuduzhat. Még megnézzük a ruha múzeumot.. lepukkant kormányzói koloniális villa a szokásos afrikai poros 30 éve nem volt takarítva kiállítással, ezúttal a törzsi öltözékek közül néhánnyal. Nem túl érdekes főleg, hogy ennél többet láttunk élőben.

Vissza Abidjan-ba, egy reptér melletti hotelba egy zuhany/szieszta/átöltözés erejéig, aztán a reptérre – kb. 10 perc alatt intézünk el minden formaságot, hogy aztán az utolsó CFA-n még vegyünk egy Ivoire sört.

12. nap

Most nem A380 hozott „csak” egy Boeing 777, ami az abidjani vihar ellenére felszáll – a két német utitárs Brussel Airlines járatát törölték az utolsó pillanatban, úgyh kivételesen nem én szívok.

Párizsig egész sokat aludtunk, John még elérte a manchesteri csatlakozást, nekem még van pár órám, ugyh ülök a szokott helyen, csak a Csutka most nincs itt, de legalább be tudom fejezni a blogot.

Szóval Elefántcsontpartról annyit, hogy nevét ugyan az elefántokról kapta, de mivel trópusi őserdő kevés maradt, így elefánt sincs már sok, és az is csak nemzeti parkokban. A lagúnás parti rész, meg őserdős meg északon szavannás van, rendesen trópusi éghajlattal. Én már elvileg esős évszakban jártam ott (áprilisban kezdődik) de késett és esőt még nem nagyon láttunk.

Történelméről annyit, hogy a jelenlegi népek (senoufo, kru, akan, malinke) a 17. századtól települtek be, a franciák 1840-től gyarmatosították, kávé, kakaó, banán ültetvény helyi kényszermunkával. Függetlenek ugye Félix (Houphouët-Boigny) egy baoulé főnök fia vezetésével lettek. Az ország gazdaságilag sokáig baromi jól ment, aztán a 80-as évektől már nem. 93-ban adta át a kormányzást Bédiének, aztán puccsok, lázadások és vezetők jöttek mentek. 2002-től megint elindult a balhé, jelentős francia katonai beavatkozással (a volt francia gyarmatok csak PR szempontból függetlenek!, mai napig adót fizetnek Franciaországnak és ha vki olyan kerülne hatalomra/olyan történik aki/ami nekik nem tetszik hajlamosak akár a katonai beavatkozásra), végül 2010-ben lett választás, Ouattara lett az elnök, de ehhez megint pár ezren meghaltak. 2015-ben is ő nyert, és gazdaságilag jól működnek megválasztása óta, de politikai instabilitás még mindig van, meg hát szegénység is rendesen (GDP perc capita kb. 130-150 hely között).

Az infrastruktúra esetleges, vannak egész jó utak, de a legtöbb olyan kátyús, hogy komolyan szlalomozni kell, vagy földút és az ország nem kicsi (több mint 3x Magyarország). Wifi alig valahol, többségnek áram sincs.  Alapvetően mezőgazdasági ország, aminek láthatóan az erdők látják kárát – kakaó, banán, gyapot, kaucsuk, mangó, kávé, kesudió stb.

Az emberek kb. 40% muszlim, de 30% feletti a katolikus is és legfőképpen mindenki animista. Még mindig nagy erős törzsi kultúra, ami felülírja a felvett vallást, így ilyen jellegű konfliktusok nincsenek. Hivatalosan franciául beszélnek, a különböző törzsi nyelvek miatt is – de sokan kb. annyit tudnak franciául mint én, köszönni.

Amúgy turizmus szempontjából szinte érintetlen – ezt nem csak abból szűrtem le, hogy nem láttam turistát/utazót de hűtőmágnest sem lehet kapni!  Ez nekem nyilván bejön, de nem egy könnyen utazható ország, már a járművek állapota miatt sem, és ehhez minden falunál ellenőrző pontok korrupt rendőr/zsandár egyenruhás alakokkal. De kárpótlásul viszont van igazi Afrika. Fantasztikusak a színek – sötét vörös föld, méregzöld erdők, két ég fehér felhőkkel és ehhez a helyiek színes ruha kavalkádban. Akarva akaratlan bele lehet botlani igazi törzsi szertartásokba, maszkos táncok, beavatás, temetés, esküvő stb. ezeknek egy része nem nyilvános (pl. Szent Erdőbe nem lehet bemenni, ők is csak cipőt levéve), de a többin részt lehet venni. A népek, főleg a gyerekek gyönyörűek és még nincsenek megrontva, természetes kíváncsisággal kezelik az idegeneket. A kaja nekem kevésbé jött be, mint mondjuk Ghanában, de van itt is alloco a kedvenc ipari banánom pálmaolajban sütve, fufu (e inkább a plantain-es  foutou verzió) meg mogyoró leves és lehet enni agutit (helyi rágcsáló) vagy óriás csigát. Rendesen körbeutazva megtettünk szerintem több mint 2000 km-t, és baromi hosszú napjaink voltak, szóval nem ez volt életem legpihentetőbb utazása, de egy biztos jó nagy dózis rendes Afrikát kaptam.

Szólj hozzá!

Elefáncsontpart 3. rész

2018/05/05. - írta: Valis&Co.

6. nap

Khorogoban még nem voltunk piacon, ugyh reggel azzal kezdünk. Általában azon nyavalygok, hogy a túrákon nincs elég piac látogatás – hát most minden nap van, ugyh kussolok. És még mindig találok vmi újat/érdekeset... Ma mondjuk shoppingoltam is, shea vajat, 1,7 kg volt kevesebb mint 3 €. Itt hegyekben áll, otthon meg csilliárdokba kerül.

Aztán tovább álltunk Boundiali felé, ami max 100 km lehet, de ettől függetlenül baromi hosszú napunk lett. Közben már reggel 10-kor 39 fok volt.

Először egy fétis helyre megyünk, itt nem kifejezetten vudunak hívják, de lényegét tekintve az. Kívánsz valamit, beígéred az áldozatot, ha sikerrel jársz feláldozod az állatot, a helyi orákulum meg megeszi. Most a helyi vajákos Piri csirkét grillezett, de lehetne bárány is, lényeg hogy fehér legyen.

Nyilván kell magunknak is jósoltatni ha már.. nekem azt mondta, hogy lát egy férjet az életemben, de vannak kisebb bajok :-)

Megállunk még egy fétis faluban is, ahol a közösségi fétis ház olyan mint a mesében, magas nád sipkával, kígyó körben kifestve. Itt zajlanak a vudus szertartások, de koponyák nincsenek, mert a több száz év alatt annyi gyűlt volna össze, hogy nem látszik a ház. Szóval a koponyákat külön házban gyűjtik. Csak kívülről tudjuk megnézni, körbe van festve meg agyag domborművezve az egész…

Ezután ebéd a Boundiali hotelben, ahol sört elvből nem adnak, de mi simán elmegyünk a helyi kocsmába, ami 2 hatalmas mangó fa alatt található koszos székeket jelent és iszunk sört. Ebédre ugyan az a szaftos csirke, immár 5. napja.. meg persze mangó, mondjuk az utóbbit még mindig nem unom, pedig naponta 3 x tolom az arcomba.

Fulani falut nézünk, nagyon kedvesek és gyönyörűek a népek. Teljesen hagyományos kerek nádfedeles vályogházakban élnek – azaz ugyan nomád állattenyésztők, de félig meddig letelepedve. A férfiak a zebukat (afrikai marha - állat, nem ember) legeltetik, és fejik, a nők meg intéznek minden mást, sajtot, piacra járást stb. Nagyon jellegzetesen szépek, mindig csomó ékszerrel, gyöngyökből font láncokkal, fejdíszekkel. Pár lánnyal akik a piacról jönnek már útközben találkozunk, tárolókkal a fejükön sétálnak vissza a faluba miután a tejet eladták a piacon. Rávesszük őket hogy szálljanak be mellénk, óriási vihogással utaznak velünk. Cukik nagyon és tej szaguk van. Hoztam nekik gyöngyöket, óriási mert válogatják h melyik szín tetszik nekik jobban. Itt is rengeteg a gyerek a faluban, de lányoknak is örülnek, a fulani kultúrában a lánygyerek a gazdagság jelképe. Végül odáig fajulnak a dolgok, hogy engem a közös fotózáshoz beöltöztetnek fulaninak, kapok gyöngyöket a nyakamba, kendőt a fejemre, díszt a homlokomra, és a végén nagy tök edényeket a fejemre. Sokat nevettünk.

Estére félmeztelen szüzek táncolnak nekünk, de mondjuk a frissen beavatáson átesett pasik se rosszak, csak a sötétben tűz mellett táncolókat fotózni lehetetlen a porban. Ez megint Senufo falu, ahol az a szokás, hogy a Szent Erdőből a beavatás után hazatérő férfiakat félmeztelen szűz lányok táncolják körbe a tűznél. Klassz volt az egész, csak baromi későn lett vége. Konkrétan fél 10-re sikerült szószos csirkét találni vacsorára, a hotelben már annyian vannak, hogy a wifi nem bírja, de legalább van víz zuhanyozni, mert kegyetlen forró és hosszú nap volt.

7. nap

136 km, de földúton, Odienne-ig, 4-4,5 óra két rövid megállóval a bokornál. Közben a mangó/kesú erdők mellett, vörös hátú majmokat látunk. Ebéd után végre szieszta, eddig gyakorlatilag végig 11-12 órás napokat nyomtunk.

A délutáni program a Dozókkal való találkozás, akik nem etnikai csoport hanem részben kiválasztott/részben öröklött vadász szövetség.  De főleg Malinké népekből állnak, akiknek nem csak a neve tartalmazza Malit, de oda is származnak.. (50 km vagyunk a Mali határtól). A Dozók voltak ősi időkben a helyi rendőrség. Elég nehéz hozzájuk bekerülni, példás magaviselet a minimum. Mai napig látni, hogy a falvak határában nem csak a rendőrök/zsandárok/katonák állnak az ellenőrző ponton (akik mellesleg totál korruptak, pénzt szednek mindenkitől, kivéve mi) hanem a Dozók is a puskájukkal.

Hagyományos barna ruhában, vicces sipkákban, múzeumba illő puskákkal, zenélve várnak minket. A zene a hagyományos Mali hangzás, Ali Farka Touré helyi verziója.. a hangszerek is hasonlóak, mondjuk nem rendes kora mert nem 21 húros csak 5-6. A dozó griot ngoni-n játszik ez is tökből van, de kevesebb húrral. Griot a Nyugat-Afrikai mesélő, történész, sok idevalósi híres zenész valójában griot  Egy fél órát beszélgetünk, hogy milyen a dozó élet, aztán együtt megyünk a szent hegyhez. A mikrobuszba nagy nehezen bezsúfolódunk, de kárpótlásul végig zenélnek :-) . A főnök telefonján megnézzük a fotóit, elég komolyan vadásznak, pedig sok vadállat már nincs az erdőkben. A szent hegy szerencsére nem magas, a tetején van, két hatalmas egymásra rakott, gombóc szikla, itt mutatják be az áldozatokat. Kiderül a Főnöknek 5 felesége van, és látszik, hogy elgondolkodott a 6.-on, még fotókat is csinál rólam a mobiljával :-), de az ajánlat nem elég magas, úgyh maradok.

Este szépen időben elmegyünk aludni, mert korai indulás van tervben, majd éjfélkor felébredek a sör miatt.. és az ágy mellett úgy 2-3 cm vízbe lépek.. Fejlámpa elő, a fél szoba vízben áll, ami valami csőrepedés miatt alulról a burkolaton keresztül jön fel. Ezzel nem lenne baj, ha lenne hova pakolni a szobában, de jó afrikai szokás szerint nincs, így minden cuccunk a földön.. Ez egyszer a kényszeres dolgaimnak volt előnye, mert a nagy hátzsákban mind dry sack-ben volt, úgyh a hátizsák és a védőhuzat szarrá ázott, de benne a ruha nem. A kis zsákomat, amiben a komputer, töltők, útlevél stb meg egy kukás zsákra tettem (igen Orsika tudjuk, hogy kényszeres ez is, nem csak Miki2 :-) ), így nem lett vizes. Persze se recepció, se guide. Végül kimegyünk a kapuhoz, az éjszakai őrhöz, aki hívja a managert. Költözés száraz, de brutál meleg szobába, plusz cucc szárítás.. hát sokat nem aludtam. De még mindig jobb hogy időben észrevettem, reggel minden szarrá ázott volna.

8. nap

Korán indul, nyugatnak a külügyminisztériumok által kicsit sem ajánlott Libériai határ mellé, Man városába. Errefelé hegyek vannak, kávé, plantain, meg banán. Közben elsőnek úgy félúton egy catfish (harcsa) falunál állunk meg – ez a totemállatuk. A legenda szerint, hogy a háború elől a gyerekeiket mentsék harcsává változtatták őket. Csak valahogy vissza már nem sikerült, mert meghalt a varázsló. A népek itt Dan (Yakuba) etnikum szerint. A falu rendes, festett falu kör alakú, sipkás házakból áll, és van egy kis tó, amiben a szent halak vannak. Természetesen bagettet esznek.

A szomszéd faluban (Godufo) meg szertartást nézünk, egy új, a faluba most házasodott feleséget mutatnak be a közösségnek. Ehhez jár sok pasi félmeztelenül táncolva, csajokból kórus, pár szaltózó helyi fiú és két maszkos, akik táncolnak az egyik gólyalábon. Persze néha elesik ilyenkor az őrzőinek el kell kapni.

Ebédre szószos csirke szokás szerint, meg utána banán vásárlás. Man várost egy csomó hegy veszi körül, de legalább is a muszlim negyed, amit látunk még az eddigieknél is szegényebb. Itt is faragnak maszkokat, meg izmos fiúk gyapot szövetet kalapálnak..

Szólj hozzá!

Elefáncsontpart 2. rész

2018/05/03. - írta: Valis&Co.

3. nap

Az éjszaka vihar elvitte az internetet, de reggel kárpótolt, hogy egy antiloppal reggelizhettem, aki elegánsan ropogtatta a pirítósát az étteremben.. TIA.

Még Bouake-ban megnézzük a reggeli zöldség/gyümölcs piacot, színes reggeli kavalkád az út mellett, még a hentes rész is érdekes egy ezüst fehér foltos kismacskával.

Azt hittem ez a túra unalmas lesz, mert ugye eddig mindig volt útitárs, aki le akarta nyúlni Johnt. Tévedtem bakker reggel az egyik hallókészülékes ráugrott :-) Én meg egy rendes Polgihoz méltóan nem rohantam megmenteni. Viszont sokat nevettem.  Főleg hogy a hölgy rosszul állította be a hallókészüléket, hallani nem hallott mindent, viszont ordított.. 

Amúgy hosszú vezetés Khorogoba, és tényleg szar utakon, van aszfalt de akkora kátyúkkal hogy egy kamiont elnyel, ezekből meg van bőven, 2-3 emeletesre pakolva, ez az észak déli fő országút Nyugat-Afrikában. Pl visznek hagymát Maliból Abidjanba..

Közben megállunk banánt venni, többfélét, az evidens, hogy más íze van mint otthon, de egymáshoz képest is.. Van még kesúdió ültetvény látogatás, ami nagy fán nő, és a dió egy piros termés alján van. A termés is ehető, csomó leve van, mondjuk kb. mint az alma. Meg mangó vásárlás az út mellett. Nem jöttem volna vissza megint Nyugat Afrikába ilyen gyorsan a novemberi Benin Togo után, ha nincs a szabimmal kavarás, de az, hogy a mangó szezon közepe van, azt is nagyon élvezem.

Minden rosszban van vmi jó – a brutál szar úton konkrétan lerepültek a csomagok a kis mikrobusz tetejéről.  Az egyik bőrönd jól összetört, de John hátizsákjában a bornak nem lett baja. Pedig ebben Afrikában általában jók, minden a tetőn utazik.. Konkrétan elhagytuk az összes csomagot, szerencsére nem ment át rajtuk a hagymás kamion. Na ebben az volt jó, hogy mivel az enyém meg se érkezett, így lerepülni sem tudott.

Délutánra érünk a városba, és csodák csodája estére a csomagom is utol ér, a pálinkával együtt. Vacsi előtt még elmegyünk megnézni, hogy olvasztanak a magas vastartalmú homokból fémet, ez mondjuk így ment Beninben is. A homokból gombócok, bele a vályog kemencébe, rá a faszén, hogy mi jön ki azt reggel meglátjuk..

4. nap

Szóval reggel vissza a kovácsműhelybe, ahol kibontották az olvasztó kemence alját és kiszedték a kiolvadt vasat.. Ehhez egy éppen beavatási szertartáson áteső fiú segített, ágyékkötőben, annyit mondok nem állt neki rosszul :-) Az olvasztott vasat aztán porítják, újra hevítik kézi fújtatókkal parázson, aztán megy az öntőformába, onnan meg addig kalapálják amíg kés vagy kapa nem lesz belőle. Mindenki azt gondolta vagy 80 évig hogy már senki nemgyárt így kapát, amíg ebben az elhagyatott faluban meg nem találták a még élő/dolgozó kovács kasztot..

Innen az egyszerű nevű Ferkessedougou városba mentünk, ami elég közel van már a burkina fasoi határhoz. Az úton még néztünk piacot, ezek mindig jók. Meg vettünk mára is mangót az út mellett ebéd utánra. Ferke amúgy az állatpiacról híres, a Fula állattenyésztő népek árulnak mindent aminek 4 lába van. Van marha, boci, birka, kecske szépek, de nem túl kövérek így a száraz évszak végén. Ebéd egy helyi étteremben, ahol nagyságrendekkel több a légy, mint a vendég. Ez az a fajta hely ahol amúgy sok helyi eszik, a kaja sem rossz, csak nem nekem vannak averzióim a legyekkel, amik ha nem takarja le az ember a sörös üveget másodperceken belül úsznak.

Innen földúton megyünk (értsd nincs aszfalt a kátyúk között) még 100 km Kongba. Közben kimaxoljuk a mangó szezont – megállunk mangó szüretet nézni egy ültetvényen. Kézzel szedik a fákról, főleg nők meg fiatal pasik. Találkozunk az ültetvényessel is, akit jól kifaggatunk. Különféle mangó fái vannak, az érési idő is eltér, de mivel most van a szezon közepe minden típusból van érett. Így a különböző fajtákat egyből a fáról kóstoljuk meg, vagy 5 félét. Van édesebb, van amelyik jobban bírja a szállítást így exportra megy, van rostosabb, van juice-nak való stb.. De mind brutál finom, és itt egy láda annyi a legdrágábból, mint otthon egy darab. Meg mondjuk az íze is más. Amúgy a fák 4 éves koruktól teremnek, generációkon át, kell őket metszeni, meg körülöttük a talajt rendbe tartani. Tonnaszám lógtak a finomságok az erdőben, a melósok meg napi 5 €-ért szedik..

Még egy esküvői lány csapattal találkozunk, de amúgy a baobab fákon kívül túl sok érdekes nincs az úton. A táj egyre inkább a szahel típusú, bár végig kesú és mangó ültetvényekkel.

Kong egy falu, az egyetlen hotelben lakunk, 6-8 itt kurvázó/részegeskedő spanyol vendégmunkással, akik utat építenek, pár évszázadnyi melójuk még van. Mondjuk Johnnal sokat nevettünk a multifunkcionális lányokon, bár asszem, ha műszempilla lesz a levesben nem leszünk lelkesek.

Kong amúgy a mecsetről híres – ez a legrégebbi agyag mecset Elefántcsontparton, a szokásos fa darabok állnak ki belőle. Van egy régi 17 századi és egy újabb, ami nagyobb. Ebben van pár száz denevér is. Remélem a denevérszarnak gyógyhatása van, mert ugye a mecsetben csak mezítláb,és a denevérek nem szobatiszták. Ezeket szudáni típusú mecsetnek hívják a leghíresebb/legnagyobb a Djenne Maliban, de Ghánában is láttam hasonlókat. A fadarabok statikailag is fontosak, de esztétikailag is adnak hozzá.. Mivel agyagtégla és agyag tapasztás, az esős évszak után mindig fel kell őket újítani. Meglátogatjuk még a mecset melletti Korán iskolát meg mellette a családokat. Gyönyörűek a lányok meg a gyerekek és cukik ahogy kíváncsiskodnak meg fotózkodni akarnak.

A kuplerájnak hotelnek a ribancokon kívül más baja is van, úgyh marad a leves mint vacsora, meg sör.. de amúgy is jön a vihar úgyh szerintem áram se lesz sokáig..

5. nap

Visszaindulunk a földúton Khorogoba, közben megállunk egy fulani faluban, a nők még mindig gyönyörűek. Termeszvárakat, baobabfákat nézünk meg veszünk még mangót. Ezúttal egy albínótól – szegényeknek Afrikában nem könnyű az élet, azt sem értem a napsugárzást hogy élik túl, de mivel szerencsét hoznak/boszorkánynak tartják őket, sajnos gyakran rabolják el és áldozzák fel őket.

Mikor elérjük Feke után az aszfalt utat egy teherautóról egy láda szög borul az útra – szerencsére nem hajtunk rá.. A helyi kamionos, buszos csapattal egyenként szedegetjük kézzel a szögeket az aszfaltról, de 10 perc alatt sikerül annyira megtisztítani, hogy tovább tudunk menni.

Ebéd már a hotelben, ehetetlen csirke amin nincs hús, de a sör legalább hideg. Wifi kódot konkrétan 3 óra alatt nem tudunk szerezni, én végül magyaros megoldással a pincér saját kódjával tudok vmit kommunikálni, de csak a telefonomon.

Még délután is 36 fok, 83% páratartalom. Először tradicionális ruhafestőket nézünk, növényi festékkel, fogkefével és késsel festenek a vászon szövetre – Senufo törzs hagyományos mintáit, amit vízzel fixálnak. Ezután a Senufo gyöngy készítőket nézzük meg egy másik faluban. Az agyag gyöngyöket egy hurkapálcán forgatva festik be, ebből lesznek aztán a nyakláncok. A végén a hagyományos szövőket egy újabb faluban, szépek a cuccok, de mint általában, nem vagyok shoppingolós kedvemben. Ja poén az, hogy a fentieket mind pasik csinálják..

A nap végére még marad egy párduc táncos beavatási szertartás, ami a többlépcsős férfivá avatás része.. egész kicsi gyerektől a nagy darab felnőttig nyomják párducmezben, egy fétises tök egy húros gitárral és tök dobokkal csinált zenére a hátra meg előre szaltókat.. vau..

Közben a faluba érkezik vagy száz nő, de inkább több az erdőből, félig meztelen egy temetési szertartásra. Ezekhez már a parázs mellett melegítik a faragott temetési dobokat, de sajnos erre mi nem leszünk hivatalosak pedig komolynak ígérkezik az esemény.

Szólj hozzá!

Elefáncsontpart 1. rész

2018/04/30. - írta: Valis&Co.

1. nap

Egy hónap sem telt el és újra Afrika. Mondjuk erre a pár hétre is kár volt hazamenni. Ami a melót illeti, mindig azt hiszem, hogy nincs lejjebb.. de van. Viszont mivel a március elejére tervezett szabimat ugye egy 2 órás video konferencia miatt nem hagyták jóvá (szlovén ego), így a Johnnal közös Kamerun ugrott. Ő viszont Algériába nem tudott jönni (mert már nem tudta tovább tologatni a klienseket), kihasználva a már jóváhagyott pár nap szabimat a közös utazás Elefántcsontpart lett.

Vízum relatív egyszerűen, két bécsi kirándulással meg lett, biometrikus formában, ujjlenyomattal, fotóval. Mivel mazochista vagyok és ez is francia gyarmat volt – újra Air France. Indulás előtt napon derül ki, hogy az oda úton szerencsére nem, de vissza megint sztrájkolnak. Úgyhogy a hazajutásom még kétséges, lehet keresnem kell egy jóképű törzsfőnököt itt ragadásom esetére.

Johnnal szinte egyszerre szállt le a gépünk a CDG, így gyorsan iszunk egy sört. Eléggé elkerekedett szemmel nézzük, hogy egy Airbus A380 repül Abidjan-ba.. egy falunyi néppel, és majdnem tele van. Meg is érkezünk alig késve Abidjanba, kivéve a csomagom.. Azt 3 óra alatt nem sikerült egyik gépről áttenni a másikra. Ami azért király, mert holnap északra repülünk fogalmam sincs, hogy ér majd utol a motyó. Szerencsére készültem az AFra, és  2-3 napnyi cuccom volt a kézipoggyászban, úgyh valahogy túlélek. De ünnepélyesen ott az abidjani reptéren fogadom meg hogy büdös életben többet Air France-szal nem utazom, mert amit az elmúlt hónapban velem csináltak az több az elégnél, és még nem jutottam haza.

A reptérről kiérve aztán 30 fok, 80% páratartalom és a jellegzetes afrikai illatok.. A városból nem sokat látunk, de elég tipikus afrikai kivitelnek tűnik..

2. nap

Brutálisan jó reggeli a hotelben, elég csak annyit mondanom hogy a mangó szezon közepén vagyunk és van guáva és baobab juice, meg kókusz lé.. Reggeli után találkozunk a többiekkel, rajtunk kívül csak négyen vannak, de ebből háromnak van hallókészüléke, amelyik nem süket, az meg bolond és torontoi.

Csak rövid városnézés Abidjanban, de amúgy sincs túl sok néznivaló, tipikus 5 milliós nagyváros, gazdasági központ, de nem a főváros. A jobbik része a plató, itt van a katedrális is, a bírósággal szembeni börtön helyén. Hatalmas modern beton cucc, pont megy a vasárnapi mise. Ha vasárnap akkor templom után piac, Treichville igazi pszichedelikus kavalkád, színes ruhák, gyümölcsök, gyógyító növények, zöldségek, hentesek,.. és hatalmas csigák, darabja fél kiló..

A belföldi reptér elég vicces a gépet az udvaron padokon lehet várni, de el akarják venni a folyadékokat- beleértve a Párizsban beszerzett rozé maradékát. Ezt nyilván ott helyben megisszuk és jól bebaszom. Ami alapvetően nem nagy baj a safety recordjáról híres Air Cote d’Ivoire való felszállás előtt, amivel aztán keresztül-kasul repüljük az országot, mert csak a harmadik megállónál szállunk le.

Bouake is nagy város, de nem maradunk sokat, gyors ebéd és tovább egy közeli Baulé faluba nehogy lemaradjunk a temetésről. Az elhunyt hölgyet reggel helyezték örök nyugalomra és az egész falu a szertartás utáni buliban nyomul. Van modern rész, itt DJ nyomja és fiatal pasik, meg gyerekek táncolnak, közben avokádó ágakkal csapkodva a földet. A hagyományos búcsúztató tök dobokkal kísért maszkos tánc egy ház udvarán, de előtte mint udvarias, de távoli rokonok egyenként kezet fogunk a család tagjaival és részvétünket nyilvánítjuk, mert így illik.

Goli maszkosok először áldást kérnek a főnöktől aztán a dobszóra tolják a táncos pörformansz, néha a hátukon logó állatbőrre csapva egy bottal.. Van krokodil maszk, meg emberszerű, meg még valami állat, ezekhez fűből van ruha és mezítláb toljál a sok száz falubeli előtt. Közben lemegy a nap, úgyh érzékeny búcsút veszünk a családtól és Bouake-ba megyünk aludni. Közben megjön a monszun a sör mellé, és mivel itt relatív jó a wifi fel is töltöm, mert ahogy megyünk még északabbra erre kisebb esély van.

Szólj hozzá!

Tunézia 2.rész

2018/04/03. - írta: Valis&Co.

16. nap

Mahdia belvárosa anno rövid ideig volt Fátimida főváros volt a 10. században, egy földnyelven van a medina, aminek a vége az Cap d' Afrique (Afrika-fok). Vannak még 10-11 századi látnivalók, a Nagy Mecset vagy a Kashba. Az Skifa el Khala városkapu már 16. századi. Van még erőd (a belépő díját nyugodtan meg lehet spórolni, semmi sincs benne,még csinos rendőr se), meg tengerész temető, világító toronnyal. A medinában régi házak, színes ajtók, és magyarul utánad kiabáló árusok (szeretlek, olcsó, gyere - ebben a sorrendben).

A legérdekesebb azonban, hogy 1907-ben helyi halászok találtak itt egy hajóroncsot a i.e. 80-ból, a kincsek a Bardo múzeumben vannak.

Közben a hotel alig működő wifi-je mellett próbálom kideríteni mi a f.. van az AF sztrájkkal, szerencsére Mohamed helyi reptéri mágusa Hatim kinyomozza mi van – a Tuniszi gép megy, a Párizsi a kérdés.

Takrouna egy kis berber falu egy szikla tetején 200 méter magasan, ahol pár berber család lakik. A fehér házaknak jellegzetes hosszában keresztben kupolás teteje van és az egész baromi hangulatos. Mohamed mondta, hogy a hegytetőn egy öreg berber boszorka asszony készít hagyományos kenyeret. Ezt ebédelek nála olívaolajjal, bogyókkal meg harissával.

Zaghouan-nál voltak azok a források ahonnan a 132 km hosszú vízvezetéken Karthágóba vitték a vizet.. Az egész rendszert i.sz. 2 században építették és meglehetősen briliáns mérnöki munka. A vezeték 1 méter széles úgy 180 cm magas fedett cső volt, téglából, kőből építve. Simán sétálgattam benne. Magas boltíves rendszer tartotta – még ma is áll jó része, másrészt lejtés, víznyomás stb.

Délutánra Tunisz, ahol még lett volna kedvem sétálni, de ehelyett az AirFranc foglalkoztatott – kiderült, hogy a Párizs Budapest járat törölve, nyilván a légitársaság SEMMILYEN módon nem elérhető. Se telefon, se website nem működik. Üzenetet küldenek, hogy áttettek a másnap délutáni gépre. Köszi… 26 óra Párizsban.. hogy összességében 32 óra alatt érjek haza. Ebből minimum netto 5-7 óra sorban állással, a szállodai voucher, transzfer miatt, az amúgy 50%-os kapacitással működő reptéren. Az újra elvesző csomagomról már nem is beszélve. 

Szerencsére a barátaim, Alíz, Orsi, Gina segítenek nyomozni, hogy mik a lehetőségek, mert a wifi bazi gyenge. Végül elegem lesz a szívatásból és úgy döntök, hogy evakuálom magam. Veszek egy Lufthansára jegyet, ami pár óra múlva indul..  Újra megfogadtam hogy soha többet AirFranc – sajnos persze Elefáncsontpartra is velük megyek április végén..

17. nap

Hajnali 2-kor induló járatoknak egy előnye van, alig van vki a reptéren. Így aztán viszonylag fájdalom mentesen csekkolok be a Lufthansára, mivel a boltok sincsenek nyitva így visszaváltom a maradék dinárt euróra. A gép percre pontosan indul, előbb érkezik. Frankfurtban még van időm egy szendvicsre, aztán reggel 8.30-ra már FrankyHillen landolok, csomaggal együtt. Fél nappal előbb mint eredetileg tervezve volt.

Mindenesetre újra megállapítom, hogy én még utazással ennyit nem szoptam szenvedtem mint ezzel - vízum hiszti, késés, csomag elveszik, Bardo zárva, sztrájk stb. Remélem Ivory Coast kárpótol majd.

Tunéziáról

 Az 1300 km-nyi tengerparttól és a több ezer tömegturizmust szolgáló szállodáktól eltekintve, nagyon kellemes hely rengeteg látnivalóval és most relatív kevés turistával a merényletek óta. Van minden Atlasz hegység, Szahara, termékeny földek, tenger, olajfák.

Eredeti őslakosság itt is a Berber volt, a főníciai migránsok i.e.12-ban jöttek és csinálták a Karthágót. Őket i.e.184-ben nyomták le a Rómaiak és maradtak vagy 800 évig, behozva a kereszténységet és építve egy csomó szépet. i.sz 697-re aztán az arabok elfoglalták az egészet, ezután még voltak Ottománok is 1534-től vagy 300 évig. 1881-ben aztán gyarmatosították a franciák akiktől 1957-ben szabadultak. Ben Ali-t és shopaholic feleségét ugye 2011-ben a forradalom menekülésre kényszerítette –  egy fiatal 26 éves utcai árus halála indította el az eseményeket, de valójában a népeknek van, ahol elege lesz a munkanélküliségből, korrupcióból, a szólásszabadság hiányából. Marzouki mint választott elnök megtartotta a szekuláris államot.

A 2015-ös két támadás – Brado múzeum 22 halott, a Szúsza bícsen 38 – óta a turizmus mondjuk nagyon visszaesett. Részben persze érthető módom, továbbra is rendkívüli állapot van. Mondjuk sok a rendőr minden látványosságnál és bárhova megy az ember szálloda, bevásárló központ átvilágítják.. 

Nekem nagyon bejött a hely, iszonyat kedvesek és segítőkészek voltak a népek (sajnos kellett is a köcsög Air France miatt), és rengeteg látnivaló van (már ha valaki kiteszi a lábát az all inclusive Zoo-ból). Szóval ide is vissza kell jönni..

Szólj hozzá!

Tunézia 1. rész

2018/04/01. - írta: Valis&Co.

13. nap - mert ez az Algéria folytatása

Tunisz – 30 fok, többnyire napsütés, és a klasszikus egy napos túra, ami így elég fárasztó, de kívül akartam kerülni a városon, amilyen gyorsan csak lehet.

Nagyon közel, rövid sétára lakom a Medinától, közben ittam egy rendes kávét a helyiekkel. Meg benéztem a piacra – külön van a halas szekció. Gyönyörű és hatalmas vörös tonhalak, ha nem lennék ennyire visszafogott és kerülném a botrányt ott a piacon elkezdtem volna nyersen enni. De az ott eldőlt, hogy én tonhal steaket fogok enni ebédre.. A piac többi része is szép, van minden narancsvirág kilóra, datolya, kis macska, citrom árus aki DSL Cannonnal csinál rólam képeket.

A Bab al Bahr-nál harckocsik, rendőrök (még mindig szükségállapot van), itt az objectumot védik nem a turistát. A Medina macskaköves utcáinak sikátorainak van egy fajta hangulata, de baromi turistás a sok bóvli árussal. Kevés autentikus bolt van, Chechia (ez a jellegzetes piros fejfedő a pasikon, amit innen importáltak mindenfele az iszlám országaiba régen) készítő is alig maradt pár – a gyapjú kötött sapkát, forróvízbe teszik, szépen nemezesen összeugrik, majd befestik). Vannak mecsetek, kávézók, fűszerárusok.

A Bardo múzeum zárva – a miniszterelnök jön vmi delegációval L ez szomorú mert legközelebb hétfőn leszek Tuniszba, akkor meg amúgy nincs nyitva, úgyh a mozaikokról le kell mondanom. De ebédre szerzek tonhalat Karthágó felé menet egy kis városban, fél kilónyi, 2,5 cm vastag tonhal szelet, grillezve 3,5 euro.

Karthágóval az van, hogy ez szétszórva egy csomó site, elég nehéz megtalálni őket. Nem néztem meg mindet, a gyerekek temetőjével (ha gáz volt állítólag gyerek áldozatokat mutattak be az isteneknek) Thopet-tel kezdtem. Pun kikötőből kettő volt, a kereskedelmi és a hadi.  Hannibál innen indult Rómát meghódítani, körbe ugye az Alpokon át a híres harci elefántokkal. Az Antonine fürdő az akkori legnagyobb volt Afrikában (isz. 2 század), 1000 ember is elfért benne, ez mondjuk elég látványos, mert nagy és vannak különböző márvány/gránit cuccok helyben, még ha fürdőből nem is sok maradt.

Megnéztem az archeológiai múzeumot, meg a régi vízvezetéket – ez utóbbi is érdekes, 15 db 9 m mély vagy 100 m hosszú fedett ciszternában tárolták a vizet, ami vezetéken idefolyt.

Délután még Sidi Bou Said, egy falu ahol Szentendre meets Greece, egy szikla tetején macskaköves utcák, andalúz építészet, fehér házak kék mór ajtók, ablakok. Mindez még így off season is turistás az én ízlésemnek. Azért találok egy autentikus helyi kávézót – itt számolják a perceket a helyi öregek, van kávé meg menta tea, mást nem tartanak.

14. nap

Korai indulás a helyi kávézó után Tuniszból, először egy Testour nevű faluba amit a 17. században andalúziai migráncsok  menekültek alapítottak. Még van eredeti minaret, egy órával, amin fordítva vannak a számok és zsidó populációval való békés együttélés jegyében Dávid-csillagokat is tettek rá.

A téren a szokásos helyi kávézó, de én most narancs levet kapok. Aztán séta a főutcán, régi házak, kis boltok, és sehol egy turista. Veszek sajtot, találok egy híres férfiruha boltot ahol mai napig kézzel hímezik a ruhákat – 3 férfi a földön ülve. Gyönyörű djebba-k vannak kitéve és pár fotó, láthatóan a tulaj készített pár elnöknek ruhát itt a földön hímezgetve.

Douggába olyan korán érek oda, hogy egyedül vagyok az egész helyen (na nem mintha szezon előtt és a 2015-ös merényletek óta hemzsegnének a turisták – csak max oroszok, kelet-európaiak, kínaiak jönnek, meg újabban 2 millió algériai, mert lementek az árak – de biztosra mentem). Felhő nincs az égen, körben smaragd zöld dombok és mindenütt színes vadvirágok. Douggai római romok nagyon jó állapotban vannak, és persze ez is világörökség. 3500 fős színház, a templom oszlopai még állnak, a házak mozaikjai is egész jók, van persze a szokásos közös wc, egy bordélyház, nagyobb fürdő. Itt nem olyan szabályos az elrendezés mint amit kockás papíron terveztek, mert az egész egy már meglevő i.e. 6 században alapított numidiai-berber/pun városra épült. Ebből az időből egy nekropolisz és egy mauzóleum még meg van.

Ebédre, bárányt kapok, de nem is akár milyet.. A helyi rendőröktől kérdeztem meg melyik faluban érdemes (mégiscsak Húsvét van), egy pici semminek kinéző helyen, ettem életem legfinomabb grillezett bárányát – kb 2 kg-os darab 10 euro volt, amit ott helyben megsütöttek. Az utcán ettük Mohameddel (ő vezeti az autót, amiben wifi van megjegyzem, ennyit a migránsokról), előételnek a reggeli faluban vásárolt sajtot meleg kenyérrel és csípős helyi salátával, utána jött a bárány.. brutál.

Kesra egy még autentikus, turisták által véletlenül sem látogatott berber falu, egy hatalmas szikla tetején. A fennsíkon legeltetni és némi gabonát termeszteni is tudnak, de az igazi előny az volt, hogy  hihetetlen minőségű ivóvíz jön a sziklákból. Sétálok egy helyi fiúval egy órát, mondjuk a kilátás se gyenge.

Aludni egy olíva/mandula ültetvényes házában fogok ((Dar Henchir, Queslatia) – 1940 körül épült francia koloniális villa, még eredeti bútorokkal berendezve. A legjobb az egyébként még működő amerikai hűtőszekrény – gázolajjal megy a motorja. A fürdő kád is eredeti darab – de az elektromosságot már mind napelem termeli. És állítólag bárány lesz vacsorára is. Hát majd valahogy túlélem..

16. nap

Este olyan szél jött, hogy azt hittem leviszi a ház tetejét.. Egy pár sátrazni akart az ültetvényen, de ilyen szélben nem engedik őket, megágyaznak nekik a nappaliban. Reggeli ragyogó napsütésben, sajt meg olívabogyó, helyi méz meg narancs.

Kairouan is világörökség, i.sz. 7 században Omajjádok (Mohamed proféta követői) alapították, híres Korán iskolák működtek a városban. A Sidi Uqba Nagy Mecsettel kezdem, 9. századi, több mint 400 oszlopa van. De mind recycle-t, főleg föníciai, római, de keresztény is, márvány gránit stb. nincs két egyforma, némelyiket meg kellett toldani, hogy egy magasak legyenek. A minaretje a világon a legrégebbi és szögletes, meg napórák mutatták az időt az imához.. A belső részbe nem lehet bemenni, de az oszlopokkal faragásokkal az is látványos.

Az Aghlabid ciszternák, gyakorlatilag hatalmas tavak, ezeket is a 9. században építették, a környező hegyekből vezetve bele a vizet. A Medinában is sétálok egy órát, de nem a turistás részen, színes faragott ajtók, cipőt kézzel készítő bácsi, téren macskával kávézó pasik, szövőműhely, ahol persze egy magyart ismernek Puskás Öcsit, de az ő karrierjét aztán alaposan.

 A Sidi Sahab mauzóleum vagy berber mecset 7. századi, és állítólag Mohamed kísérőjét Abu Zama' al-Balaui temették ide újra. A hely elég hangulatos, színes csempék, fehér gipsz faragások. Sikerült úgy időzítenem, hogy épp egy 5-6 éves kisfiú körülmetélésére érkezzek.. Ünneplőbe öltözött rokonok kántálnak a szegény kis srácnak, aki még csak nem is sírt, mikor kikísérték, csak hatalmas fényes barna szemekkel nézett rám. Nulla érzéstelenítés, fájdalomcsillapítás. Látszott, hogy a szülők messzi vidéki elmaradott csapat. Mohamed (ő vezeti az autót ma is) jól baszta őket miért nem a kórházban csináltatják..

Erre felé elég sok az olajfa, mondjuk nem számoltam meg, de Tunéziában van összesen 85 millió. Egy fa általában csak 30 éves korától kifejlett, de akkor akár mérettől függően 250 kg olajbogyót is szüretelnek. Főleg kézzel. Egy fa félnap 3-5 embernek. 5 kg bogyóból lesz 1 liter olaj, ha már érett a cucc. De csak minden második évben hoz rendesen termést. Ahol szárazabb az éghajlat több helyet, akár 25 métert kell hagyni a fák között. A legöregebb fa 2500 éves, már Karthagó idején is meg volt és még mindig terem. Na akkor most lehet matekozni :-), utána tesztet írunk.

Ebéd El Djem-ben, először a múzeum hihetetlen minőségű mozaikokkal, aztán irány a hatalmas Amfiteátrum, ahol rendes vadállat és gladiátor harcok voltak anno. Az egyik legjobban megmaradt ilyen jellegű római emlék, Gordion császár építette a 3. században, csak kövekből van és több mint 30 méter magas a nézőtér, 30.000 férőhellyel.

Utána Mohamed még elvisz Mahdiába, amit holnap terveztem megnézni… Azt, hogy lesz-e belőle valami még nem tudni – az Air Franc emailben értesített, hogy 3.án sztrájkolnak, nyilván aznap repülnék haza. A hotelben a wifi alig működik, otthon húsvét minden zárva. A helyi kontaktjaimat tudom csak zaklatni, hogy segítsenek kideríteni érinti-e a Tuniszi járatot a sztrájk és intézni vmi alternatív utat haza. Már eddig is sokat segítettek (az elveszett csomagom stb. miatt) meg hát amúgy is hihetetlen kedvesek.. Mohamed etetett, itatott, sajtot, narancsot, kávét vett nekem, fizette a belépőimet és alig bírtam rátukmálni, hogy legalább egy részét hagyja kifizetni. Megjegyzem teljesen véletlen, de a felesége gyógyszerész és orvoslátogató egy itteni generikus cégnél, úgyhogy jól kibeszéltük a bizniszt – ugyan az még a 10+2 is stimmel.

Szólj hozzá!

Algéria 4. rész

2018/03/30. - írta: Valis&Co.

10. nap

Tlemcen, észak-nyugat egyik nagyobb városa, nagyon csinos, pont jó méretű, tiszta, szép villákkal és híres a cseresznyéről, ami sajnos csak most kezd virágozni.

Volt római helyőrség, Almoravid majd Almohad uralkodók központja, aztán a 13. századtól Zayyanid főváros és menő kereskedelmi és egyetemi központ, később meg jöttek az ottománok, a marokkóiak, a spanyolok végül a franciák.

Reggel egy 11. századi mecsetben kezdtünk. És rögtön „belefutottunk” egy halottba, akit egy teherautó platóján hoztak egy széles fadeszkán. Egyszerre értünk az ajtóhoz a megboldogulttal, és segítenünk kellett, hogy be tudják vinni az ajtón. Mondjuk a hullamosást már kihagytuk. Amúgy mint kiderült, mikor a temetőbe viszik a városon át, az emberek a teraszokon, éttermekben, az utcán felállnak vagy az autókból kiszállnak és fejet hajtanak a tisztelet jeléül. A mecset nagyon hangulatos, és az imám is aranyos volt úgyhogy ettől eltekintve jól indult a nap.

A főtér másik oldala a múzeum, ami kicsi, de szépek a cuccok. A téren meg az öregek beszélik meg a világ dolgait, hihetetlen jól néznek ki a színes hagyományos ruhákban. Innen séta a piacra, hímzett ruhák, leértékelt női felsőtestek és gyönyörű zöld áruk a zöldséges gyümölcsös részen.

Következik a Sidi Abu Madyan mecset, az imám itt is beenged a mecsetbe, de a szufi szent sírját csak kívülről tudjuk megnézni, mert éppen szertartás megy, viszont szépen énekelnek. Van hozzá még palota rom, meg madrassa is, meg egy csomó cuki macska.

A Zianide királyi palota csinos, de gyakorlatilag csak egy autentikus másolata az eredetinek, igaz igényesen megcsinálva. Az épület önmagában nagyobb élmény, mint a tradicionális ruhák amik ki vannak állítva. Amúgy a Mechouar vár része volt valaha, de ennek már csak a romos  várfalai vannak meg. Ebéd előtt még felmegyünk a hegytetőre megnézni a várost a magasból, meg a cseresznye fákat, de virág még alig van.

Ebéd az előző esti étteremben, nagyon jó a kaja, a svéd csaj meg megint dupla ebédet eszik. Brutál mennyiséget fal fel, és mindig el tudja intézni, hogy két adag ebédet/vacsorát kapjon, amihez még eltűnik egy fél kiló kenyér is.. Meg is van az eredménye, úgy néz ki mint a sarokba baszott teleszart zokni.. Jó étvágyat!

Ebéd után meg Mansourah mecset romjait nézzük, hatalmas lehetett, de csak a körbe falak meg a minaret van meg, a Marinid dinasztia idejéből való, 14. sz.

Mindezeket mondanom sem kell 4 bőrkabátos, civil ruhás, autós rendőr kíséretében tekintjük meg, de pisztolya csak egynek van, ő viszont szereti mutogatni. Oránba menet le is kell őket cserélni egy másik hasonló bandára, aztán még egy escort csere, de már normál villogós rendőrautót kapunk.

Az oráni hotel a tengerre néz, de a rendőrünk közli, hogy nem mehetünk ki, főleg sötétedés után, mivel éhes nem vagyok és tudok venni egy üveg rozét úgyh alapvetően nincs miért reklamálnom.

11. nap

Reggel séta a parton, felhő sincs az égen a tenger meg türkiz kék. Oránt a 10. században mór kereskedők alapították, sokáig a spanyoloké volt, aztán ottomán, majd francia. Itt volt a hírhedt Torch hadművelet a II. VH alatt mikor az angolok megsemmisítették a francia Vichy hadihajókat.  

Van egy csomó szép épület, főleg francia persze, az opera meg a városháza, Algéria második legnagyobb, modern mecsete, meg egy csomó art deco ház, egy hatalmas zsinagóga, ami most már mecset, kávézók, teraszok.

Ami érdekes még a Pasa palotája, sajnos rémesen szar állapotban van, pedig gyönyörű lehetett. Külön tetszett, hogy a normál háremen kívül, ami nem kicsi, van egy szép villa kerttel a kedvenc hárem hölgynek. El is gondolkoztam a karrier váltáson, a motivációs levél nem lenne gond, de nem tudom mit kellene egy nyerő önéletrajzba beleírni..

Utána még fürdőt nézünk, a régi hammam-ot a franciák kórháznak használták, van benne két hatalmas nagyon régi ipari mosógép.

A Santa Cruz nevű spanyol erőd meg bazilika a hegytetőn – a kilátás pazar, a bazilika felújítás miatt zárva, az erőd meg cuki, csak nincs benne semmi a jóképű rendőrfiúkon kívül.. Közben titokban a svéd útitársnőt fotózom, kell a bizonyíték M-nek a zokni témában.

Algírig hosszú az út, de profin váltják az escortok egymást, és a három sávos autópályán használják is a szirénát, villogót mikor útépítéses terelések vagy rendőrségi ellenőrző pontok vannak. De így is brutál lassan, csak este 9 után érünk a fővárosba úgyh az utolsó escortot megint nem várjuk meg.

Közben elköszönés az útitársaktól. Az egyiptomi/amerikai nagypapa jó fej volt, vele már a végén szavak nélkül is megértettük egymást, de amúgy sokat/jókat beszélgettünk, meg a Genzyme részvényeken meggazdagodott, 47 évesen nyugdíjazott maláj is, meg a világhírű plasztikai sebész/távcső csempész 80 éves professzor is az ügyvéd csajával. A svéd dagadttal el lehetett lenni, végül is nem az én ebédemet ette meg és visszaadta az esőkabátomat. A két angol nőci nem sok vizet zavart, azt meg kifejezettem bírtam, amikor a visszafogott angol úrinő artikulátlanul üvöltötte le a haját a kínai/filippínó/szingapúri halálra kényeztetett,  rohadt önző picsának, aki azt hiszi pénzen mindent meg lehet venni, és napi 30-40 szelfinél alább nem adta..

 Algériáról még röviden:

Nagyon régóta lakott, az első emberszerű leletek i.e. 200.000-ból vannak. A csomó sziklarajz, amit Tassilinél van (még mindig le van zárva sajnos) i.e. 11.000 körüli.

Őslakosok a berberek, de karthágóiak nyomultak a part mentén, meg i.e. 600 voltak föníciaiak, meg háborúk a punokkal. Végül i.e 146 BC Karthágó lerombolása után kezdtek berber királyságok kialakulni, Numidia, Mauretánia, de a csúcs a Masinissa alatt jött el. Utána jött a Római Birodalom, a vandálok. A 7. századtól pedig a különböző arab törzsek. A közép-korban különböző dinasztiák nyomultak, menő a Almohads, Almoravid időszak volt. A 16.században ideértek a spanyolok, utána volt ottomán uralom is, a franciák 1830-tól jöttek, és nem kevesen. A lakosság egy ötöde gyakorlatilag európai volt. Algéria pedig mint egy kvázi francia megye üzemelt. A függetlenségi mozgalmak már 1930-ban elkezdődtek, de csak 1962-ben lett az az ország. Közben mindkét oldalon voltak nem csak katonai áldozatok, de civilek elleni terror is.

A 90-es években tört ki polgárháború az addig a függetlenség óta meggazdagodott korrupt vezetés vs iszlamista ellenzék között, ez utóbbi radikális fegyveres csoportok a 90-es évek végéig rettegésben tartották a lakosságot. Aztán ahogy az ország és az emberek gazdasági helyzete javult a polgárháború is abbamaradt.

Gazdaságilag amúgy az olaj és gáz a legjelentősebb, most kezdenek megint foglalkozni a mezőgazdasággal – érdemes mert nagyon termékeny részei vannak az országnak, a parttól a Tell Atlaszig, de még eközött és a Szaharai Atlasz közötti Berber fennsíkon is el lehet lenni. Szóval tényleg minden megterem annak ellenére, hogy az ország ¾-e sivatag. Az állatokról nem is beszélve, van hol legeltetni. Amúgy mai napig van egy fajta szocialista vonulat – szociális lakások ingyen, államilag támogatott élelmiszerek, cigaretta! és benzin (literje 50 Ft!), igaz az átlag fizetés havonta csak 75-100.000 Ft.

A rendőrség és a katonaság a legnagyobb foglalkoztató, hihetetlen létszámban nyomulnak, és mindenki kötelezően megy 5 évre a sivatagba szolgálni. Turisták mellé külön a legcsinosabbakat castingolják :-) BTW az orvosoknak is kötelező a szaharai betegellátás, csak utána lehet magánrendelést nyitni. Bár a guide szerint itt mindenki azt csinál amit akar, és a nők miniszoknyában is járhatnának, gyakorlatilag 90-95% hijab-ban nyomja, sőt elég sok a teljesen letakart is.

Szívesen jönnék vissza megnézni más részeit is (Tassili, Tamanrasset  - egyik kedvenc gyerekkori krimim a Desmond Bagley által írt Hajtóvadászat a Szaharában/angolul Flyaway játszódik itt, és a ponyva jellegű irodalom ellenére nagyon sok információ van benne Algériáról, Szaharáról, tuaregekről meg más sivatagi törzsekről - azóta akarom megnézni), de egyrészt a vízum hiszti nehéz más részt gyakorlatilag csak szervezetten lehet. Mondjuk utazók/turisták is csak az elmúlt 7-8 évben kezdtek szállingózni és 2 éve lehet egyáltalán vmi rendes turizmusról beszélni.. ugyh reméljük ez is változni fog.

12. nap

Mivel sem az Air Algerie sem Tunisair website-ján nem bírtam jegyet venni, az egyébként kb. 1,5 órás útra Algírból Tuniszba, az az elmebeteg ötletem támadt, hogy majd Párizson keresztül..

Így esett, hogy kora reggel ki az Air Franc-hoz, ahol közlik késik a gép nem érem el a csatlakozást, majd nem értették miért nem hisztizek. Nem baj mondtam nekik, ismerve az AF-ot késik majd a Tunéziai járat is. Ettől függetlenül persze volt egy futásom a nem kicsi CDG reptéren, de elértem a tuniszi gépet, mert az több mint egy órával indult később. Sajnos a csomagom nem tud sprintelni vagy csak vágyott egy párizsi éjszakára, úgyh holnap jön utánam. Mivel régóta szórakoztatom magam azzal, hogy az AF utazom, minden fontos amúgy is a kézipoggyászban volt. Csak a dugóhúzóm hiányzik nagyon.. mert láttam jóféle rozékat a közértben, de itt a csavaros kupak még nem divat.

Cuki taxissal jöttem be a reptérről – egy feka kislány aludt a hátsó ülésén (vmi követségi kölköt fuvaroz), egy toulouse-i nővel megosztva (akit úgy puszilgatott mintha minden héten látná, pedig most először) és kaptam narancsvirágot (mert nyilván látszott, hogy rám fér a törődés).

A hotel a belvárosban, sok kávézó, tele kiülős helyek – roham rendőrökkel és a francia követségnél harckocsival.

Szólj hozzá!

Algéria 3. rész

2018/03/27. - írta: Valis&Co.

7. nap

A tervek szerint az eseménytelen napok egyike..

Ma Bechar-ba repülés volt a terv, majd onnan autóval a Taghit oázisba még 100 km-rel délebbre. Mivel a gép csak kora délelőtt indult, így lett volna reggel még 1-2 óra Algírban mászkálni, de hatalmas felhőszakadás jött, vízszintesen persze.. Nem volt kedvem megint fossá áztatni magam, így maradtam a szállodában és megcsináltam némi házifeladatot.

A kalandok a reptéren kezdődtek. Én szépen átjutottam az átvilágításon a bejáratnál, mentem becsekkolni, ember alig, 5 perc múlva már a beszállókártyával a kezemben csodálkozva néztem, hogy az egyik angol csomagját szétszedik a bejáratnál. El nem tudtam képzelni mi f.. lehet egy 80 éves angol bácsi csomagjában, amihez 3-4 rendőr kell.

A trip notes vastag betűvel írta, hogy senki ne hozzon távcsövet, mert az itt háborús fegyvernek minősül és bűncselekmény. Roy nem viccelt, hozott mindjárt 3 darabot. Hogy minek nem tudom, mert madarakat se láttunk gólyán kívül, az meg bazi nagy. Valószínűleg mindenképp szerette volna algériai börtönt beilleszteni a programba.

Hát őőőő lett egy kis izgalom rögtön – már csak azért is, mert amikor bejöttünk az országba is átvilágították a csomagot, meg ugye azóta is repültünk akkor is, hogy nem vették eddig észre.

Nyilván elvették mind a 3-at és a guide-al együtt mentek a rendőrségre magyarázkodni. Ez nem egy rövid program és jó esély volt rá, hogy nem érik el a gépet, de legalább nincs minden nap járat Becharba. Úgyh minden eshetőségre kineveztük guidenak az egyiptomi nagypapát, aki beszél arabul, és elolvastuk, hogy mi lenne a program. Végül aztán csak szabadon engedték őket és elérték a gépet is, mert késve indult..

Az ATR típusú bokorugró viszont ilyen viharban repülve el lehet képzeni, hogy hánykolódott, én csak azért nem, mert túladagoltam a Deadalont. Aztán repülési magasságon bemondta a pilóta, hogy mindenki nézzen ki az ablakon, mert nagyon ritka időjárási anomáliát látni – konkrétan olyan homokvihar volt, hogy a homokot 6000 méterre a felhők közé felvitte a szél. Úgy nézett ki mintha egy hatalmas tál vöröses madártej felett repülnénk, fehér bárányfelhő hab galuskákkal. Szerintem még egy rendellenes időjárási jelenség és engem kitoloncolnak..

Aztán csak leszálltunk Becharban, útlevél elvesz, csomag megjön, útlevél is. Ehhez a szakaszhoz kellett a külön minisztériumi engedély, le kellett ellenőrizni, hogy rajta vagyunk-e. Az egyik Algírban használt mikrobuszt lehozta a sofőr ide (1200 km) azzal megyünk, de kíséretnek itt 2 escort autó elől, 1 hátul. Nem rendőrök, hanem zsandárok – kvázi ez a vidéki rendőrség, de más az egyenruha, autó (Nissan Patrol 4x4) stb. Állítólag elég jók a terroristák ellen.. Hmmm.

Egész az első nomád tevés családig jutunk, itt muszáj megállni tevét simogatni. Van minden színben, az egész sötét barnától a szürkén át a fehérig. És plüss baba tevék is. Én megkóstolom a tevetejet is, a többiek nem merik. Kicsit édesebb, de nagyon finom. Állítólag egészséges és nincs benne allergén, de bazi ritka és drága. Ezek a nomádok 700 km délebbről jöttek fel tevét legeltetni, mert ugyan nem látszik, de itt több a zöld. Nagy sátrakban laknak, és alapvetően a tevetenyésztésből élnek.

A nomádok amúgy berber népek, ami az ókori róma által használt barbárból ered. Az észek-nyugat afrikai (Maghreb) őshonos népeket hívják így. Beszélnek arabul is, de nem arabok. Van 50 millió belőlük a legtöbb Algériában és Marokkóban. Különböző törzsek tartoznak ide – tuaregek, kabyle, mozabite, chenoui stb. Berber pl Zidane a focista is. Tamazight a berber nyelv, de ennek is különböző dialektusai léteznek. Kb. időszámításunk előtt 10.000 évvel már ők voltak az őslakosok itt, aztán három nagyobb királyságuk lett Mauri, Numidia, Gaetulia. Küzdöttek a főníciaiakkal, punokkal, rómaiakkal, aztán a középkorban jöttek az arabok meg az iszlám.

 8. nap

Először is sziklarajzok Taghit mellett, Zaouia Tahtania nevű helyen, fekete-vörös sziklákon van minden oroszlán, antilop, zsiráf, elefánt stb. Úgy 10-20.000 évesnek saccolják őket, akkor még más volt itt a klíma, sokkal több volt a víz. (Konkrétan a környéken is lehet hatalmas kagylókat találni, a Szahara anno tenger is volt vmikor). Sajnos a helyi részeg turista banda összevissza graffitizte a rajzokat.. Kár érte meg gyakorlatilag tönkretették jó részét annak, ami eddig fent maradt.

Most is vannak helyiek meg néhány árus, ennek köszönhetően kapok ajándékba édességet, nagy gombóc datolyából és magokból. Kezdek flow-ba kerülni..

Aztán visszafelé megállunk megnézni egy nagy barlangot, meg egy elhagyott falut. Közben összebarátkozom egy csacsival, aki egyszerűen odasétál hozzám legelészés közben egy kis simogatásra. A táj egyébként nagy homok dűnék és igazi sárga sivatag, közben az oázis pálmaerdői és még vmi víz is folydogál. Híresen finomak az itteni datolyák, több min 50 féle van belőlük. A pirostól a sötétig, egész kicsik és nagyok, szárazabb vagy lédúsabb, minden verziót termesztenek.

Megállunk a városban a piacon, picike, de narancsot meg datolyát venni itt is lehet. Ebédelni aztán egy beduin (nomád arab) sátorhoz megyünk a városon kívülre. Helyi lepény spenóttal, hagymával, paradicsommal sütve. Desszertnek meg az itteni hatalmas narancsok.

Némi szieszta után elmegyünk megnézni az itteni régi városrészt, ezeknek a házaknak sajnos egy része összedőlt, alapvetően sárból, szalmából vannak tapasztva. Pár bolt működik, az egyikben teázunk, a másikban szuveníreket árulnak és a 80as évekből származó Rossignol síléceket, ha vki ki akarja magát próbálni a dűnéken, és van egy romos mecset is. Egy hangszer készítőhöz nézünk még be, persze miután felismerem a kora-t (nem nehéz 21 húrja van, és amúgy Nyugat Afrikai hangszer, főleg Mali) és benyögöm Tuomani Diabeté nevét kezet csókol az öreg raszta.

Sétálunk még a pálmaerdőben, meg megyünk a dűnék közé off roadozni kicsit a sivatagban. Mivel szeretem az extrém sportokat és a 4x4 pick up nyitott hátuljában ülve és erősen kapaszkodva nyomom végig a túrát.

Vacsorázni visszamegyünk a beduin sátorba, és visszük magunkkal a zsandárokat is. Az eddigi legfinomabb algériai kaját kapjuk – elásott csirke, ami fölé tüzet raknak pálmatörzsből. Hihetetlen puha és jóízű. Én persze nem bírom ki, hogy ne szórakoztassam magam és amikor leszedik a tüzet meg a tetőt a csirkéről, előadom hogy képzeljük el ahogy kiugranak a tálból és a zsandárok meg lőnek rájuk.. A 3 zsandár testőrünk könnyesre röhögi magát. Amúgy valami komoly casting lehetett, mert hihetetlen jó képűek a fiúk, a legidősebb 33 éves és már 14 éve szolgál. Láthatóan nagyon élvezik, hogy törődve van velük. Mondjuk én se ettem még vacsorát úgy, hogy gépfegyverrel vigyáznak rám.

 9. nap

Elképesztő távolságok vannak az országban, délről északra 2100 km, keletről nyugatra 2400 km, a határ körben majdnem 7400 km. Így ma elindultunk délről vissza északnak Taghit-ból Tlemcen-be, ami nincs messze, 640 km. Szóval főleg autózás, 9 escorttal sikerült végig csinálni, bruttó 10,5 óra alatt. A taghiti zsandár fiúk 120 km/h-val repesztve vittek minket vissza Becharig, és onnan is egy darabig elég jó átlagot mentünk. Egész addig, amíg fél2-kor, ki nem fogtunk egy állítólag híresen barom zsandárt, aki az autópályán 70-80 km/h-val vitt minket. Ebéd előtt..

Ebből elég gyorsan villogás, kiabálás lett. Aztán egy ponton megelőztük őket, mentünk elől. Ebédre ezután a szivatás után nyilván nem hívtuk meg őket. Viszont utána én odamentem és nekik adtam a banánomat J Persze nem akarta elhinni, hogy nem tudok arabul (mert ugye pár szót beszélek), szóval ő sem az eszéről híres. Viszont a helyi guide-unk meg sofőrünk könnyesre röhögte magát, amikor mondtam, hogy megvesztegettem a zsandárt egy banánnal. Még este is ezen nevettek. A banán annyit ért, hogy 90-el mentek 80 helyett, de szerencsére nem sokára jött a váltás, és egyre gyorsabban haladtunk megint.

Közben változott a táj a Szahara homok dűnéi után kősivatag, aztán az Atlasz hegység marsbéli vörös hegyei (lefotóztam Papa, ha megint Marsi film lesz) aztán a plató, később meg északabbra már olajfa ligetek, fenyőfák.

Egyetlen érdemleges megállónk egy hatalmas állatpiac volt, sok száz pasi és több ezer juh, kecske, marha, lovak színes kavalkádja. Húzták vonták pakolták az állatokat, a barna kapucnis manó ruhába (qashabiya) öltözött, kék fejkendős nomádok alkudoztak. Hihetetlen szép tiszta birkák, kecskék mintha most jöttek volna a fodrásztól. Imádtam.

Szólj hozzá!

Algéria 2. rész

2018/03/24. - írta: Valis&Co.

4. nap

Mára újabb világörökség jut, Timgad, ami kb. 120 km Constantine-tól, ezzel nem lenne baj, ha közben nem kellene minden közigazgatási kerület határán rendőrt cserélnünk, összesen volt vagy 8 escortunk és persze ugyan ennyi visszafelé. Ezek hol pontosan érkeztek, hol 20 perc késéssel, de papírmunka stb. szóval kissé nehezen értük el a tetthelyet.

Medracen-ben álltunk meg először, ez a múltkorihoz hasonló sír, csak öregebb és kisebb. Az egyik numidiai király sírja volt, kör alakú ugyanúgy oszlopokkal, úgy i.e. 200 körüli.

Egyébként a reggeli 6 fok nem jött be. 4 fok és szakadó hóesés, erős széllel.  Az út mentén hihetetlen mennyiségű gólyafészek, benne már kis gólyával, tojással, basszus szegények. Bár még mindig jobb mint azoknak akik Magyarországra visszaérve otthon fagyoskodnak (menjetek gólyát etetni!). Ebéd egy helyi kifőzdében kuszkusz birkával nyilván, mi más.

Timgad 1000 méter magasan fekszik, egy hatalmas római rom város, amit i.sz. 1 században Trajan alapított.  Csak a 7. században hagyták el végleg és szerencsére a romokat betemette a homok, így megmaradtak, a 19 században a franciák kezdték el kiásni.

Eredetileg úgy 15.000 ember élt itt, a teljesen szabályos városszerkezet lejön a romokból is. Van színház, diadalív, korinthoszi oszlop csarnok, fórum, templomok és a könyvtár. Nekem legjobban a delfinekkel díszitett nyilvános wc tetszett, ahol kettesével lehetett dolgokat intézni, akkoriban a szarás még szociális program volt. A másik kedvenc a piac faragott kövekkel díszített boltokkal.

A végén 10 percre csak elállt a hóesés és kicsit kitisztult, de a fotók asszem nem lesznek sajnos túl jók.

Hazafelé még megállunk Lambaesis-t, a római III. légió támaszpontját, isz. 123-ban alapították. A legnagyobb megmaradt épület a táborból egy 20x15 méteres, 2 szintes, persze ennek a falain is gólyákkal. Hatalmas sár, és hó vihar, nem volt hosszú látogatás.

A buszban délutánra sem sikerült igazán megfejteni, hogy kell fűteni, úgyh leginkább a több órás üldögélésben fagytunk szét. Este 8 után értünk csak vissza, a szállodában aztán forró zuhany, pálinka, Neocitrán.

 5. nap

Constantine városnézés, szakadó hóesésben, gyalog. Ez Algéria 3. legnagyobb városa, Alstom típusú modern villamossal. Ezzel mentünk pár megállót az egyetemi mecsetig. Jelenleg ez Algéria legnagyobb mecsete (nem sokáig egy monumentálisat építenek épp Algírban), és ahhoz képest hogy a 90es években épült, van egy fajta szent hangulata belül. Villamossal vissza a Múzeumhoz, ami pici, poros, felejthető. Közben elkezd hatalmas pelyhekben esni a hó, és meg is marad…

Tovább séta az Ahmed Bey palotához, Na ez már jobban tetszik, mondjuk a két gyönyörű belső kertben a pálma- és narancsfákon vastagon áll a hó. A palota 2000 m2 falán végig freskók a Bey utazásairól, van 540 faragott cédrus ajtó, meg pár száz márvány oszlop. Tudtak élni na.

A helyiek amúgy nagyon élvezik a március végi hóesést, a fiúk hógolyóznak, mindenki fotózik, mi azért kevésbé vagyunk lelkesek, hogy megint szarrá ázunk. Még sétálunk az itteni Casbah macskaköves utcáin, bár ennyi vízben raftingolni is lehetne. Egy olyan boltba megyünk még be ahol bársony ruhákat, csinálnak gazdagon arannyal hímezve. Egy egy ruha 9-12 kg és persze egy vagyonba kerül, szerencsére nem az én stílusom (nincs szürke) így nem kell személyi kölcsönt felvennem.

Ebéd egy helyi kifőzdében, elég felejthető, de legalább féli megszáradunk. Közben gyanús lesz, hogy zöldfoki zene szól, és igen Cesaria Evora (ebben az volt a fura, hogy pont előző este írtam M-nek, hogy hallgassa a dívát, mekkora eséllyel szól másnap egy algír étteremben?) Délután irány Tiddis, ami 30 kilométernyire egy római rom. Ezen a ponton olyan felhőszakadás van, hogy egy esőerdei monszunt megszégyenít, viszont legalább vízszintes a viharos szél miatt. Azért erőt vettem magamon és elindultam csinálni pár fotót amikor úgy tűnt csendesedik, kb. 5 perc alatt áztam úgy szarrá, hogy a délelőtti ehhez képest semmi nem volt. Pedig ezek a kevesek által látogatott romok elég csinosak a vörös sziklák között.

Vissza Constantine-ba hidakat nézni, nyilván olyan köd ereszkedett a szakadékba, hogy semmit nem lehetett látni. Holnap újra próbálkozás.

A várost amúgy még Nagy Konstantin római császár alapította, a Numidiai Cirta város helyén, i.sz. 311-ben, kb. 80 km a tengertől a Rhumel folyó két partján. A folyó egy mély szurdokban folyik, van ahol több száz méteres függőleges sziklafalakkal, összesen 8 hídja van, régiek kőből meg modern kábeles is. Nem, nincs bungy jumping, megkérdeztem.

6.nap

Érdemes volt várni, reggelre tiszta idő, hideg, de napsütés végre. A hidak lenyűgözőek a szakadék felett, először egy 1912-ben épült függesztetten sétálunk át 170 méter magasan. Látszik pár másik híd, a város házai a sziklafal tetején, háttérben havas hegyekkel, kék éggel.. vauuu. Tátva maradt a szám. Még egy másik, a legmodernebb függesztett hídon is megállunk innen más hidakat és városrészt látni.

Aztán 150 km buszozás Djemila-ba, ami szépet jelent arabul. Útközben totál havas mezők, dombok – nekem ez nyilván nem különleges, de Algériában mégis az. Az autópályán tele a leálló sáv családokkal, akik megállnak hógolyózni a mezőn, egyszerűen nem tudnak ellenállni a 20 cm vastag fehérségnek.

Djemila is világörökség és eredetileg Cuicul-nak hívták a rómaiak. Az i.e. 1 században épült, mint helyőrség, de aztán egy 20ezres várossá nőtte ki magát. A 6. században néptelenedett el miután a vandálok, majd a bizánciak elfoglalták. Aztán az araboknak nyilván tetszett mert átnevezték szépségesnek és nem bántották.

A látott fotók alapján nagyjából tudtam mire számíthatok, de az, hogy a virágok és virágzó fák mellett a romokat egy 10-20 cm hóréteg fedi a napsütésben, elképesztően különlegessé és széppé tette. Konkrétan akkora flash volt az a pár óra, amit a romok között töltöttem, hogy fel sem tűnt, a latyakban, olvadó hóban mászkálva a GoreTexes Salomon is feladta és csuromvizes lábam (én voltam az egyetlen, akinek magasszárú túracipője volt, a többiek félcipőben, tornacipőben nyomták, a többség 100 m után feladta és visszament a buszba. Nyilván mi Adellel kitartottunk - ő a kedvenc útitársam, magas ősz floridai nagypapa, aki eredetileg egyiptomi kopt keresztény PhD mérnök, aki huszonévesen vándorolt ki az USA-ba, beszél persze arabul, de az algériai francia/arab keverék nyelvet persze nem érti és nagyon jó fej) . 

Van egy 800 m hosszú jón oszlopsorral szegélyezett cardo maximus, fürdők, városkapuk, fórum, Capitolium templom nyilván itt is, 3000 fős színház, piac a faragott asztalokkal és a mértékegységül szolgáló asztallal, szökőkutak és őskeresztény bazilika romjai a 4. századból, egy hatalmas márványból faragott férfimellkas és meg egy kő oltár állat áldozatos faragással.. A mozaikokat mondjuk a hó miatt nem lehetett látni.

Bár nem vagyok egy múzeum fan, de az itteni picike nagyon bejött, minden falán hatalmas mozaikok, összesen 1700 m2-nyi, van egy vadászos, meg egy Dionysos legendája, Ambrosia éppen meggyilkolva Lycurgus király által, ugró oroszlános stb.

Vissza Algírba, a 320 kilométert sikerült nagyjából 5,5 óra alatt megtenni, az egyik escort cserénél az autópályán, már sötétben gépfegyverrel őrizte a rendőr a buszt, amíg megjött a váltás. Nem viccelnek az biztos. Nyilván mire Algírba értünk szétfagyott a lábam a vizes zokniban, cipőben, ugyh megelőzésnek bevettem a pálinkát lefekvés előtt.

Szólj hozzá!

Algéria 1. rész

2018/03/20. - írta: Valis&Co.

1. nap

Nem volt egyszerű.. Először is Kamerunba akartunk menni John-nal március elején de a ……… céges HQ nem engedett el szabira egy 2 órás video konferencia miatt (szlovénok – az ország méretével fordítottan arányos egoval), aminek nyilván meg lesz az ára.. Én eltoltam ugyan a szabimat, de John nem tudta már az ügyfeleket (mondjuk kicsit nagyobb cégnél/fontosabb pozícióban nyomja mint én). Szóval így lett március közepén Algéria, egyedül. Vele meg majd egy hónap múlva Elefántcsontpart ha minden jól megy.

Algéria bár Afrika legnagyobb országa, de nem sok turistát látnak, nos hamar rájöttem miért.  Bár elvileg cél, hogy fejlesszék a turizmust a vízum beszerzésért életemben nem szoptam küzdöttem még ennyit. A meghívó levél egy dolog, de ahhoz, hogy az ember mehessen a Szaharába ahhoz külön Minisztériumi engedély kell. Na ez se egyszerűsíti a dolgot, de a baj nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy a követség nem találta az elküldött engedélyt. Nyilván miután elővettem a rosszabbik modorom és kiabáltam kicsit, sikerült elérni, hogy a felek kommunikáljanak egymással és meglett az az átkozott papír. A vízum is. Utolsó nap. És mi baráti ország vagyunk, mi lett volna ha nem..

További nehezítésnek indulás előtti éjszaka megjött a márciusi hó, a reptérre reggel 3-kor kellett indulni, majd vártunk 1,5 órát a gépben ülve a jégtelenítésre. Nem baj mert a párizsi AirFranc is késett, itt több mint 2 órát ültünk ebben a gépben, mert vkinek nem volt meg a csomagja. De legalább az algériai járaton adtak bort. Egy darabig úgyse alkoholizálok.

A másik érdekes jelenség, hogy mindenhova rendőri kísérettel lehet csak menni. Konkrétan mint „escort” egy villogó, szirénázó rendőrautó kíséri a mikrobuszt mindenhova. Bár az ország elvileg biztonságos. Mindenesetre a dugóban előnyös és van némi ego növelő hatása, ha vkinek épp erre van szüksége. Viszont így biztosan nem lehet eltéveszteni, hogy kit kell elrabolni/felrobbantani stb..

A harmadik, hogy semmilyen angol nyelvű utikönyv nincs – se LP, se Bradt, se Rough Guide.

De egyébként tényleg rajta vannak a turizmus fejlesztésén.

A délutánba már csak egy villámlátogatás fért bele a neo-mór stílusú postához (bemenni sajnos nem lehet), a mártírok emlékművéhez, meg egy gyors vacsora egy helyi kebab helyen. Ezen a ponton már annyira kész voltam, hogy gyakorlatilag elaludtam fogmosás közben.

2. nap

Tipasa, ami világörökség, kb. 70 km Algírtól (villogós rendőrrel egy óra) és a tengerparton fekvő római romok miatt érdekes. Van amfiteátrum, villa, bazilika, egy nagyon érdekes temető (már keresztény, kőkoporsók egy kör alakú szentélybe temetve), színház stb. De az egészben a fekvése a legjobb – fenyőerdő, tengerpart – és ehhez nekünk napsütés, és vadvirágok is jártak.

Ebéd egy parti hal étteremben, szuper grillezett haltál, közben néha esett, néha sütött a nap. Az ördög felesége tuti már kék-zöld.

Délután egy hatalmas sírt néztünk meg, Qabr er Rumia, (egy római hölgy sírja) is világörökség, és Juba II mauritániai király és felesége (állítólag Kleopátra és Mark Antony lánya) volt itt eltemetve. Maga a kő építmény 40 méter magas volt és 60 méter átmérőjű és két sírkamra van benne alul.

Algírban még volt idő megnézni Afrikai Notre-Dame-ot, római katolikus bazilika a hegyen, 1872-ben avatták fel. Az oltár feletti Szűz Mária pedig egy feka asszony. Nem csak a templom szép, de a kilátás is, alatta van egy zsidó és egy keresztény temető.

Aztán még sétálgattunk egy svéd nőcivel, aki kabát nélkül jött – kb. minden szembejövő kabátot felpróbált, férfit is, de akkora hasa van, hogy nem mentek rá. Végül megszántam és neki adtam az XXXLes Decathlonos esőkabátomat, cserébe meghívott vacsorázni.

Algír egyébként gyönyörű, persze vannak lepukkant tömbházak, de a belváros a hófehér francia koloniális házakkal, pálmafás sugárutakkal, Art Deco épületekkel, gyönyörű mecsetekkel, villákkal és sötét kék tengerrel tényleg Afrika legszebb városa. A házak egy része lepukkant, de egy csomót már felújítottak, egy csomót most csinálnak.

Algír is elég rendes történelemmel bír, voltak itt Föníciaiak, Rómaiak, Berberek, Ottománok, franciák.. Aztán a függetlenség óta egy 5 milliós várossá nőtte ki magát, metróval és stadionokkal.

 3. nap

Reggel korán mi a svéd csajjal piacra mentünk – lapos szezámmagos kenyér, olívabogyó, friss eper, kardamom a kávéba.. Igen cukik voltak a népek, elég nagy sikerem volt a piacon (a lányoknál is :-) )

Reggeli után irány a Casbah – ez kb. a citadella és a régi, tradicionális negyed körülötte.  Világörökség ez is. Eredetileg egy közepes város volt, már a 17. századból voltak itt mecsetek. De voltak gyönyörű ottomán paloták, mauzóleumok, dzsámik stb. A függetlenségi háborúban központi szerepe volt, az ellenállás fellegvára lett az átláthatatlan sikátorokkal, alagutakkal összekötött házakkal. A franciák meg persze rombolták is rendesen.

Manapság az egész meglehetősen szar állapotban van, de legalább már biztonságos. Persze ettől egy civil ruhás (szürke melegítő), pisztollyal és rádióval felszerelt rendőrt kaptunk kíséretnek. Őszintén reméltem hogy nem kerül sor fegyverhasználatra, mert amilyen profinak tűnt, csak az kérdés merülT fel magát vagy minket lő lábon.

A Casbah-ból némi város fal látszik, és bár elkezdték a felújításokat, sok ház az összedőlés határán. Ettől független hangulatos séta a macskaköves sikátorokon, lépcsőkön, sok macskával. Vannak szép paloták, amikbe be lehet menni, ezek általában a világító udvar szerű középső tér köré épült, 3-4 emeletes épület, színes csempékkel, faragott oszlopokkal, boltívekkel. Van amelyiknek a tetejére is fel lehet menni, persze jó a kilátás a városra. Iszunk menta teát a helyiekkel, megnézzük a híres asztalos házát, még több palotát, a régi zsinagógát, ami most már mecset, piacot, zöldségekkel, a híres datolyával, meg a ruhás részt.

Ez utóbbinak az az oka, hogy kitört a pánik, mert holnaptól Constantine, és a többiek most nézték meg az időjárás jelentést. 6 fok. Nappal. Jó én is bajban voltam, hogy mit csomagoljak, mert az egyik helyen +25 a másikon 10 fok alatt, hol esik hol tűz a nap, a tavasz itt is elég változékony. Mindenesetre a bénák most irigykednek, hogy van melegebb ruhám és/vagy helyi retteneteket vásárolnak.

Ebédelni egy régi palotában ebédelünk, rendes házikosztot, menta teával a tetőn. Délután múzeumozás. Először az Antikvitásos, amiben főleg római cuccok – bronzok, mozaik, szobor; meg némi iszlám művészet – jók az ékszerek meg az edények. Aztán a híres Bardo muzeum, amit ugyan felújítottak csak a kiállításokat nem tették vissza. Ez az épület is egy jellegzetes mór villa, nagyon szép belső udvarral, pálmafával, színes csempékkel.

Utána repülés Constantine-ba, azt senki se tudta megmagyarázni miért, mert a busszal gyorsabb lett volna. A belföldi reptér olyan káosz, hogy szinte mindenki lekésné normálisan a gépet, ha nem szednék ki a sorból őket, amiatt aztán a többieket is kell egy idő után, mert akkor meg már azok késik le. Szokásos nyomtatványok papírmunka, aztán futva, de elérjük a gépet. Jó lepukkant, de a pilótán legalább van cipő és nem egy kecske mellett ülök.

Szólj hozzá!

Dél-Korea 5. rész

2018/01/05. - írta: Valis&Co.

13. nap

Puszanba vissza sikerült jobbféle repjegyet kifognom, még lett délelőtt Csedzsu-ra pár órám. A terv az volt, hogy először reggel kávé, aztán a Seongsan Ilchulbong, Woljeong beach és még a híres Manjang-gul barlang.

Hatalmas szélre ébredtünk (én mondjuk hajnali 3-kor itteni szokásom szerint) Istvánék főztek nekem kávét, csomagoltak reggelit, és a segítettek a GPSbe beírni a cuccokat, mert továbbra sem volt hajlandó csak koreai nyelven felismerni a dolgokat. Nem csak szuper helyen laktam náluk, de etettek, itattak és segítettek mindenben. Remélem, hogy egyszer itthon tudom viszonozni a sok segítséget.

Na szóval összeszedtem magam és szépen elautókáztam Seongsan Ilchulbong-hoz vagy más néven a Sunrise Peak-hez. Ez egy 182 méter magas tufa vulkán, rögtön a tengerparton, a 600 méter átmérőjű kráterben erdővel, körben éles sziklákkal, kicsit olyan, mint egy korona. Szépen fel kellett mászni a lépcsőkön (persze tegnap nagy volt a pofám, de csak lett némi izomlázam), és odafent csodás a kilátás. És megint kék ég és napsütés (állítólag nincs sokszor ilyen szép tiszta idő, szerencsém van), és ellátni a Hallasan hegyig is.

Reggel pont a híres csedzsui mandarinokról beszéltünk Istvánnal, aminek most már javában szezonja van, hát láttam is egy árust, volt vagy fél tucat féle, az emlegetett hatalmas körteformájú is.

Innen gyorsan el a Woljeong bícsre, ami a fehér homok miatt híres – a dagály meg a szél miatt gyakorlatilag a bícs eltűnt, mert úgy kilötyögött a tenger, hogy az úttestre jöttek a hullámok.

Manjang-gul barlangról konkrétan lemaradtam, minden hónap első szerdáján zárva :-(. Pedig ez is része a Világörökségnek és a világ legszebb láva barlangja. Egy 1 kilométeres szakasz járható, szép cseppkövekkel és mindenféle láva formákkal. Úgyh ez legközelebbre marad.

Kis késéssel, de átrepültem Puszanba, itt már az utolsó két napom szervezésével telt a délután. Próbálok még minél több látnivalót belesűríteni.

14. nap

Puszan ugyan Korea második legnagyobb városa, de azért annyi sok értelmes látnivaló nincsen. Viszont rájöttem lehet nyomni egy komolyabb túrát, és így 3-4 látnivalót összekötni, persze ez melósabb.

Reggel elég korán kimetróztam Beomeosa-ba, a metrótól a 90-es busszal lehet a templomig felmenni. Beomeosa egy Ui Sang nevű szerzetes építette 678-ban, a Silla Királyság idején. A 16. században az Imjin háborúban (japán invázió) lerombolták, aztán szépen újjá építették 1613-ban. A Daeungjeon Hall nagyon szép, van eredeti templomból kő lámpás és Iljumun az egy oszlopos kapu, és a 3 emeletes pagoda 4 oszloppal a 9. századból.

Sikerült nem csak a tömeg előtt ide érni, de még a szerzetesek reggeli kántálását is hallottam – és megint ragyogó napsütés, felhők nélkül.

A templom maga a Geumjeongsan hegy észak-keleti részén van, a hegyen meg egy csomó túra útvonal van. Na gondoltam, akkor ezt kihasználva én szépen körbejárok. A templomtól felmentem 1.7 km-t Geumjeong Erőd északi kapujáig, végig felfelé kőlépcsőkön. Na rajtam kívül senki nem is volt ezen a szakaszon, aminek külön örültem. Az Erőd meg nem is igazi erőd, csak 17 km-nyi kőfal négy kapuval. Szóval felértem az északi kapuig és innen akartam megcsinálni a 8,8 km túrát a déli kapuig, illetve onnan le Geumgang Park felvonóig. Ezzel nem lett volna gond, ha van rendes térképem, vagy vannak koreain kívül mondjuk angol feliratok. Az úton megjegyzem, ha jött is valaki, az is szembe, de ezek se voltak sokan. Az egyik szikláról 360 fokos körpanoráma volt, hitetlen szép volt a kilátás a városra, még ha többnyire a lakótömb tömegeket látta is az ember. A déli kapuig végül is 3,5 óra alatt jutottam el, volt szintkülönbség rendesen.

Eltévedni meg csak az utolsó 300 méteren akartam a felvonó felé, de ott pont jött egy koreai pasi, aki angolul akart beszélni és megkérdezte hova megyek, mondtam cable car, úgyh szépen útba igazított. De akart még angolozni úgyhogy azt is megkérdezte honnan indultam, mondtam a Beomeosa templomtól, na itt elkerekedett a szeme :-), és közölte, hogy kemény csaj vagyok. A felvonó nem olcsó (5000 W egy irány), de megérte mert lefelé brutális panoráma volt a városra.. Én még ennyi tömbházat egyben nem láttam, de látszott a folyó, hidak stb.

Valahogy megérzés alapján a metrót is megtaláltam és 16 megálló múlva a Jagalchi halpiacon nyomultam. Na ez tényleg olyan amilyennek Jeti mesélte. Mindenféle tengeri élőlény, hal, rák, a tengeri ananász, hatalmas polipok, osztrigák, kagylók, uborkák.. Van kinti rész, benti élő halas medencében, meg éttermes, meg szárított halas. El voltam egy darabig míg körbejártam. Aztán persze jött a dőzsölés, csak szert tettem egy fél kiló nyers halra, ha már itt voltam, mindenféle nyers meg savanyított, csípős zöldséggel, ennél egészségesebb vacsorát nehéz elképzelni, az endorfinszint emelkedésemről nem is beszélve. Sajnos imádom a nyers halat :-)

15. nap

Mivel csak este megy a gépem, gondoltam csinálok még programot. Mivel Szöul környékét kihagytam, és Szuvonban (Suwon) van egy világörökség, megállok ott a reptérre menet és jól megnézem.

Még Puszanba visszaérve vettem a reggeli KTX-re az interneten jegyet (ezt aztán az útlevél ellenében szépen kiprintelik a jegyirodában), a 8.20-as pont 11-re ér Szuvonba. Így legalább a Korean Train eXpress is ki lett próbálva. Főleg alagutakban megy, szóval a tájat kb. 25%-ban látni, és általában úgy 273-275 km/h órával. Egyszer mentünk 299-el, de lejtőn lefelé.

Szépen odaértünk Szuvonba, ahol nyilván egyből Korail információ, telefonon fordító program  - mert hol hagyjam amíg lófrálok a csomagomat. Próbáltam a neten okosodni, de úgy tűnik csak hülyék utaznak, vagy ha okosak is, ők nem írják le. Mert van csomagmegőrző automata, ujjlenyomatos :-), de nem terveztem bot mixert használni így kicsi a kockázat. Csomag lerak, turista információt is foglalkoztatni kell, úgyh oda is bementem megkérdezni, melyik busz visz hova. Ilyenkor mindig adnak térképet is, ha kéred ha nem.

A világörökség a Hvaszong (Hwaseong) erődítmény, ami a legjobb állapotú a koreaiak körül. Csongdzso király csinálta a 18. században. A falak összesen 5,7 km hosszúak, négy kapuval, én a Paldalmun nevű déli kapuval kezdtem. Innen persze találtam pár száz nagyon meredek lépcsőt, hogy a mai adag is meglegyen. A falon sétálva aztán vannak parancsnoki posztok, titkos kapuk, nagy harang, meg ágyúzó helyek. A panoráma eléggé rendben van, bár főleg a szokásos tömbház erdőt látni és nyilván mondanom se kell, hogy felhő sincs az égen.

Lesétálok még a palotáig (Hwaseong Haenggung) a Paldal hegy lábához, ez is 18 századi, de nem túl izgalmas. Szokásos termek üresen.. Úgyhogy tovább álltam az északi kapuhoz Hwahongmun, és megyek innen is egy darabot a fal másik oldalán visszafelé. Kicsit még nézelődöm a közeli piacon, aztán visszamegyek az állomásra.

Szerencsére az ujjlenyomatom nem változott, úgyh visszakaptam a táskámat, kinyomoztam, hogy busszal jobb menni a reptérre, mert így nem kell bemenni és átszállni Szöulban, mint a vonattal. Megvárom a buszt, és irány a reptér. Persze jó pár óra van még a szokásos repülő szőnyegemig, de addig is válaszolok az emailekre (újabb rádiós felkérés - Lánchíd, újabb utazós előadós felkérés – Vendéglátóipari Múzeum stb.) meg írom ezt is.. Közben örömmel hallom a hangos bemondón, hogy ha terrorista támadás éri a repteret gyorsan meneküljek biztonságos helyre. Ez utóbbi hollétéről sajnos nem adtak közelebbi információt. De közben már dübörög a reptéren is a téli olimpia műsor a két idióta babával.

Címkék: 2018 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Korea 4. rész

2018/01/02. - írta: Valis&Co.

10. nap

Ma szabin voltam, mert nem láttam egy világörökséget se, illetve igen csak a repülőgép ablakából..

Csedzsura (Jeju) 30.-án akartam átrepülni, de gyakorlatilag minden jegy sold out volt, újratervezés, találtam jegyet 31.-ére, délre. Így viszont sajnos ez a nap „ugrott”, mert sem előtte sem utána nem tudtam már komolyabb programot szervezni, úgyh maradt a relax.

A reptérre végül taxival mentem ki, túl bonyolult lett volna a tömegközlekedés, és mivel vasárnap alig volt forgalom, a normál 20.000 W helyett csak 14.000 volt. Egy rendes nagy Boeing repült, totál tele utasokkal. De nem ezen sokkolódtam, hanem megérkezve a szigetre, az autóbérlő helyek és a reptér között legalább 50 külön cég shuttle busza köröz. Mi lehet itt nyáron??

Mindenesetre egy 20 perc alatt lett egy kis KIA automata váltós autóm (mindenhol máshol szuper a tömegközlekedés és elég olcsó, de itt nehéz autó nélkül megnézni a dolgokat), szerencsére angol nyelvű GPS-szel, így is elég nagy kihívás volt megfejteni, hogy működnek a jelzőlámpák Koreában.

De egy darabban megérkeztem a Budapest Innbe, Istvánhoz és a feleségéhez Mikyounghoz. (https://www.facebook.com/budapestinn/?pnref=about.overview). Ez a kapcsolat Papán keresztül lett, együtt dolgoztak még Varga stúdióban, a boldog rajzfilmes időkben. István munka révén került ide, és itt is ragadt sok évvel ezelőtt, beszél koreaiul. Ezt megjegyzem elég furcsa hallgatni, én egy élet alatt nem tanulnám meg, ő meg folyékonyan nyomja.. Náluk lakom a hotelben pár napot, pazar szobában kilátással a tengerre. Szilveszter estére meg, mint potyautas csatlakoztam hozzájuk egy másik itt élő magyar srácnál Andrisnál volt házibuli, isteni kajákkal, borokkal és zenékkel. Én némi pálinkával és a szokásos utazós karácsonyi sütivel tudtam hozzájárulni. A világ amúgy tényleg kicsi mert csak ma állt össze a kép, hogy Andrisról már hallottam, mert Őt meg Ügyvéd Úr emlegette, mint itt élő osztálytársát. Nekem ugyan 8 órával előbb lett 2018, és mivel polgári időben ágyba kerültem így a magyar éjfélre már ki is aludtam magam. 

11. nap

Mikyoung hagyományos koreai újévi levesével (húsos batyus, rizskekszes leves és persze kimcsi) és a hagyományos napfelkelte nézéssel kezdődött az új év, ez utóbbit én kényelmesen ágyból követtem el.

Gyönyörű napsütéses idő lévén én szokás szerint a gyaloglás mellett döntöttem, a Budapest Inn pár perc sétára van Songaksan nevű hegytől (ok, inkább domb 395 m), amit körbe lehet egy óra alatt sétálni, és közben szuper kilátás a tengerre és a látványos sziklákra.

Innen még tovább gyalogoltam a parton Sagyeri faluba és onnan fel a Sanbangsan hegyen (a mi önmagában érdekes, mert gyakorlatilag egy hatalmas kupac 7-800.000 éves láva, jó meredek oldalakkal) levő Sanbanggulsa barlangban levő Buddhához másztam fel. Még mindig kék ég és napsütés úgyh már a kilátás miatt is megérte.

Aztán szépen hazasétáltam, bepótolva ezzel a tegnapi lustaságot, mert lenyomtam vagy 16-18 km-t.

Úgyhogy megérdemeltem a szuper koreai vacsorát, amit Istvánék főztek a barátaiknak, én meg megint jól jártam. Ők utána koreai kártyáztak, persze pénzben. Én meg korán akartam lefeküdni a holnapi vulkán túra miatt. Megkértem őket, hogy segítsenek beállítani a GPSen a helyet, mert nem igazán találja meg az angol nevek alapján. Na ezen a ponton derült ki, hogy nem indul a bérautó. Klassz. Mikyoung felhívta őket, és utána Istvánnal ők segítettek elintézni az egészet. Örök hálám. Ki jöttek megnézni, bebikázták, majd közölték, hogy ez máskor is előfordulhat. Mikyoung mondta nem ok, holnap hajnalban mennem kell tutira. Erre hoztak egy másik autót. Este 11-re kerültem ágyba.

12 nap

Valahogy csak felkeltem fél 6-kor, és szépen elmentem a hegy lábához, ami nem volt annyira közel, több mint egy óra volt pedig semmi forgalom.

Halla hegy (Hallasan) Csedzsu szigeten 1950 m magas, Dél-Korea legmagasabb csúcsa. Több túra út is van, de csak 2 megy fel a csúcsig. Én a könnyebbet, de hosszabbat választottam (a Gwaneumsa végig lépcső, térdileg nem legjobb nekem, bár állítólag szebb a kilátás), és a Seongpanak úton caplattam fel, 1200 m szintkülönbség, 9,6 km. Ez kétszer, mert le is kell jönni.

Sejtettem, hogy lesz hó… De hogy már 750 méteren a beszállásnál, azért az meglepett. Az is, hogy mindenki hágóvassal indult el. Rendes túra bakancsot még hoztam, de hágóvasat nyilván nem cipeltem. Mindegy elindultam, gondoltam max visszafordulok, ha annyira gáz lesz a helyzet. Elég sok helyi jött felfelé (nyilván profi cuccokban), de tömegekkel csak akkor találkoztam, mikor már lefele mentem. A két menedékház tök kultúrált, természetesen, mint mindenhol itt is van AED. A szemetet mindenkinek le kell vinni magával, és meg is teszik. A hegyen az egyedüli szennyezés a K-Pop volt, mert persze azt túrázás közben is hallgatni kell.

A túra úton meg van adva, hogy az 1500 méteren levő második menedékházat mikorra kell elérni, hogy az ember még tovább indulhasson a csúcsra (télen max 12-re oda kell érni). Én végül fél 8kor indultam a parkolóból, bőven 10 előtt már a menedékháznál voltam. De nem volt egyszerű főleg a középső rész. Ahogy ott üldögélek és iszom, eszem a reggelimet, látom ám, árulnak hágóvasat, nem is drágán (6000 W). Gyorsan vettem egyet, persze ez ilyen legegyszerűbb gumis vas, így 20 percig bénáztam, amíg rendesen be tudtam állítani. De mindegy is, mert így fel tudok mászni a csúcsig. Lényegesen jobb lett a helyzet, pedig ez a szakasz a legnehezebb, csak 2,3 km, de ezalatt 450 méter szintet kell lenyomni, mély hóban. 11-re fel is értem.

Gyönyörű kék ég, napsütés, de olyan szél, hogy szétfagytam. A látvány viszont eszelősen szép, a gyönyörű Baekrokdam kráter tóval, ami most persze befagyva behavazva, körben a sötét sziklák. Sajnos alattunk azért volt felhő úgyh el lehetett ugyan a tengerig látni, de nem volt tiszta a kép.

A cudar idő ellenére még toppogtam fenn egy kicsit, aztán elkezdtem ereszkedni. Hát a hágóvas életmentő volt, főleg a térdeim miatt. Gyakorlatilag egyszer álltam meg inni, és lementem egyben. Mondjuk az utolsó 2 km-t már nagyon untam, meg fájtak rendesen a térdeim, de végül is kibírták.

Címkék: 2017 2018 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Korea 3. rész

2017/12/30. - írta: Valis&Co.

7. nap

Reggel buszoztam a pályaudvarra, hogy felüljek egy újabb buszra, ami mozgó szauna is lehetne, mert tuti több volt benne mint 30 fok, de gyorsan elszállított Kjongdzsuba (Gyeongju).

Ezt a várost hívják úgy, hogy múzeum falak nélkül. Egy fél nap gyaloglás után ezt meg tudom erősíteni – bár merre megy az ember belebotlik valami látnivalóba. Én néhány óra és >10 km után úgy érzem leírni is sok lesz..

Kjongdzsu Silla királyság fővárosa volt és ma világörökség mint történelmi körzet, 52 helyszínnel – palota maradványok, erődítmények, templomok, kolostor, illetve a királyi sírok.

Silla királyság egyike volt a 3 koreai királyságnak, i.e. 57 – i.sz. 953-ig létezett, azaz vagy 1000 évig, bár azt mondják valójában csak i.sz. 2 század körül jöhetett létre maga az állam. Fennállása alatt nem csak a másik két királysággal (Pekcse és Kogurjo/Korjo) de hol Japánnal, hol Kínával is háborúzott. A 6 századtól vezettek be közigazgatási reformokat, lettek buddhisták, majd miután a 7. századtól a félsziget egységesítése megtörtént és békésebb időszak jött, jól meggazdagodtak.  

Először is van egy csomó király sír – de ezt úgy kell elképzelni, hogy a belvárosi sétálós utca végén, meg mindenhol halomsírok, nagy füves dombok, néha fa is nő rajtuk. A belvárosi vásárlós a Noseo-dong, 4.-5. századiak a sírok, volt bennük aranykorona. A másik ilyen rész a Tumuli-gongwon, 23 sírral, ezekben fakoporsókat találtak, és az elhunytakkal együtt eltemetve arany-, üveg- és kerámiatárgyak, amik a múzeumban vannak. A Cheonmachong nevű sír elvileg megnézhető, de most épp felújítják úgyh nem jutottam bele. A Michu király sírdombja előtt meg szobrok vannak.

A Cshomszongde (Cheomseongdae) a legrégebbi obszervatórium Ázsiában, 7 századi. Úgy van összerakva kövekből, hogy 12 alapkő, 30 rétegben, szóval valahogy kijön a 366 kő. Közben van egy nagyon öreg erdő, Kjerimnek (Gyerim) hívják, és Naemul király itt van eltemetve a fenyős részen. A Volszongnak (Wolseong) nevezett rész egy régi erőd/palota maradvány egy hatalmas parkos részen, egyedüli értékelhető darab a megmaradt jeges tároló, amiben a kaját tartották. Ezután elsétáltam a Punhvangsza (Bunhwangsa) templomból maradt a legrégebbi koreai buddhista pagodához, 634-ben Seondeck királyné építette és téglából van kőszobrokkal.

Mellette a Hvangnjongsza (Hwangnyongsa) templom maradványai vannak, 553-645-ig építették legnagyobb koreai templom volt, 72 500 m²-es alapterülettel, ehhez még a királynő 645-ben építtetett egy 80 méter magas, kilenc szintes pagodát fából (csak fából!, no szög). Ez a buddhista sillai egységet jelképezte, amíg 1238-ban a mongolok meg nem látogatták és fel nem égették az egészet.

Mindezekből sokat nem látni (semmit), de van egy múzeum, ahol szuper 3D mozi van az egész templom, pagoda építésről, meg nagy fa makettek, meg rajzok, meg egy-két kiásott tárgy.

Na miután mindezeket megnéztem, még elsétáltam az itteni Nemzeti Múzeumhoz, igaz, hogy ingyen van, de rám szólt az őr, hogy menjek jegyért. Mentem. Adtak egy színes papírt. Ingyen. WTF? Szóval vannak azért jó dolgok itt is, bár az 1. épületben besokalltam a kő/vas szerszám, cserépedény stb felhozataltól, szerencsére a többi épület jobb volt, különös tekintettel a sillai arany tárgyakra, meg szobrokra. Van még egy bazi nagy buddhista harang is a kültéren.

Még mindig nem volt elég, ezért bementem Donggung palota/Anapcsi (Anapji) tavacskához (ez este 10-ig nyitva azért hagytam utoljára, kivilágítják sötétedés után, a többi cucc már 5-kor bezár télen), ami cuki tó szép fákkal és pár pagodával, meg megnyugtató nyenyere zenével pont jó volt naplementében.

És már csak haza kellett magam vonszolni a 2,7 km levő szállásra, de legalább hazamenet szereztem egy sört, úgy éreztem van mit leöblíteni. Megnéztem mindent, ami a városban van, de ez talán egy harmada sincs annak, ami környéken van összességében látnivaló. A Namszan hegyvidékre asszem sajnos nem lesz időm, és van még egy csomó minden más (és a játékmaci múzeumot nem is számolom).

8. nap

Pulguksza (Bulguksa) azért nyilván nem marad ki, de zombiként kirándulok, mivel megint brutál szarul aludtam (ok, elvileg van +8 óra időeltolódás, de miért ébredek fel úgy reggel 4-kor – ami otthon este 8 - most már napok óta, hogy nem tudok visszaaludni, akkor sem ha iszom sört és éjfélkor fekszem le, mint tegnap). A 11 busszal szépen kijutottam a templomig, ami megint csak Világörökség, de jó drága a belépő (5000 W) a többihez képest.

Itt is szép a kert, tavak, szigetek, hidak. A templom maga i.sz. 751 ben épült Szongdok király főminisztere Kim Deszong rendeletére, és eredetileg több mint 80 épületből állt. Ezeket a 16. századi japán invázió alatt rombolták le, ma már csak a 2 kőhíd, ami a templomhoz vezet és a két híres kőpagoda a Tabothap és a Szokkathap eredeti. Ettől függetlenül szép az egész, a festett fa részek különösen. Sajnos mivel nem értem ide elég korán a sok nép (persze relatív, abszolút döglött szezon van, mi lehet itt nyáron?) szelfizése és hangoskodása élvezhetetlenné teszi az egészet. Megnézem a hátsó épületeket, ahol a híres szobrok vannak, az aranyozott Vairocsana és az Amitábha is 9. századi, és hál istennek ide kevesebb idióta jött.

Aztán úgy döntöttem, hogy a Szokkuram (Seokguram) Buddhához én gyalog megyek fel, ez 2,2 km a parkolóig, és utána még 0,6 km a barlang, de néhol elég meredek séta (~400 m szint). Nem mentem gyorsan, de senki nem előzött meg – mert mindenki lusta és busszal vagy autóval megy fel. Amit annyira nem bántam, mert szép az erdő, süt a nap és csönd van. Aztán még is utolért valaki, de neki vmi nagyon sürgős megbeszélni valója volt a Buddhával, mert gyakorlatilag futott, viszont legalább mezítláb! (+5 C). Ugyh úgy döntök, hogy ő annyira más ligában nyomja, hogy nem ciki.

A Buddha lélegzetelállítóan gyönyörű, és az 1267 évéből pár százat nyugodtan letagadhat. A szobor 3,2 m magas, 751-ben készült, faragott gránit, egy mesterséges barlangban ül és a Keleti Tengerre néz és reggelente rá süt a nap.

Sajnos, bár a szobor eredetileg körbejárható mostanság már egy csak egy Plexi* (nyau) mögül lehet megnézni és fotózni sem szabad. A rotunda 6,6 m átmérőjű és egy mesterséges kupolával fedett. Körben dévák, bódhiszattvák, arhátok.

Szerencsére itt most nincs tömeg, úgyh nyugodtan kigyönyörködőm magam, aztán elindulok lefelé, ahol a kolostorból egy szerzetes hölgy felszeletelt görögdinnyével kínál.. vau.

Én nyilván lefele is gyalog megyek végig, elkapom a buszt és szépen visszajutok a belvárosba kajálni.

Lakni a piros lámpás negyedben lakom, van vagy 50 szobáztató motel a környéken (más sincs), ezeket arról lehet megismerni, a néha egyértelmű feliratokon túl, hogy a parkolójuk rojtos vagy műanyag függönnyel védett, ne lássák az illetéktelenek (feleség/férj) a rendszám táblákat. A kedvencem az ablakommal szemben a Potato (Krumpli) Motel, ennek a tábláit lefotóztam – kapcsolatok, romantika, érzelem, emlékek, szerelem – ebben a sorrendben :-)

*Plexi -  a sorrendben harmadik, homogén szürke mentett macskám, egy zöldszemű kiscica, akit valaki nyáron 4 hetesen beba..szott a kertembe, és olyan átlátszóan vékony volt, hogy Ügyvéd Úrtól a PlexiCat nevet kapta a keresztségben.

9. nap

Még mindig Kjongdzsu (Gyeongju), hogy kimaxoljam a látnivalókat reggel mentem még megnézni egy újabb világörökséget, ez is egy csoszon kori falu Jangdong (Yangdong). Kb. egy órányi busz és némi séta elvergődni oda.

A házak azért hasonlóak a Hahoe-ben látottakhoz, van cserép tetős, meg nádfedeles, ez utóbbinak, ha jobban megnézi az ember kicsit más a technikája. A táj itt sokkal dombosabb, kifejezetten meredek utcácskákon lehet feljutni némelyik nagy udvarházhoz. Kb. 160 ház van, a jó része itt is lakott, ebből 54 van, ami 200 évnél idősebb. A falut amúgy a 15 században alapították, a legrégebbi ház itt a Szobektang, ez még akkor épült és egy ős öreg fa is van az udvarban.

Mivel dombokra épült a falu jobban belátni a portákra a kőkerítések felett, némelyiknek olyan rendetlen az udvara, hogy kis hazánkban is elmenne, és sok kutya van, de szinte mind láncon. Sajnos az idő elég ködös úgyh nem lesznek szuper fotók, de egy-két óra nézelődést megért.

Aztán szépen visszabuszoztam, felvettem a motyót a szállodában és már ültem is a következő buszra, hogy Puszanba (Busan) menjek. Komolyan itt minden buszon bikram jóga órát lehetne tartani olyan a hőmérséklet. És ahogy a sofőr ráadja a gyújtást, még nem is mozog a busz, de az összes koreai (mínusz a sofőr) már alszik is.

Puszan amúgy Korea második legnagyobb városa, a szálloda felé néhol a felszínen megy a metró, itt is böhöm nagy lakótelepek vannak. Ezek mondjuk modernebbek voltak (Szöulban láttam olyat, ami egy rosszabb kijevi panel szintjén volt), de akkor is tök lélektelen, bár nyilván valahova kell rakni az 5x annyi embert.

Itt a legnyüzsgőbb részen Szujongban (Seomyeon) lakom, megyek még este megnézem az éjszakai életet. Hát.. van fényszennyezés bőven – bárok, éttermek, pubok – és az átlag életkor biztos nincs több 20 évnél. Megy minden, amit a koreaiak imádnak, barbecue, plüss állatka horgászat, karaoke, játékterem, utcán éneklés.

Én holnap átrepülök Csedzsu (Jeju) szigetre, ahol Papa egyik barátjánál fogok szilveszterezni (ha már Papával nem tudok..), de pár nap után még visszajövök Puszanba itt is rendesen szétnézni.

Csedzsu egyébként a legnagyobb koreai sziget, 60 km a déli parttól és egy elég nagy ~70x30 km-es vulkán az egész, nyilván ez is világörökség. De majd erről többet ha ott leszek.

Címkék: 2017 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Korea 2. rész

2017/12/27. - írta: Valis&Co.

4. nap

Tudtam, hogy hosszú nap lesz, mert gyönyörű időt ígértek – ragyogó kék ég, napsütés és hideg (-3 C).

Még nem volt elegem a palotákból úgyh gondoltam megnézem a maradékot.

Kezdtem a Kjongbokkung-gal (Gyeongbokung), az utcán ugyan alig volt ember (koreaiak 10 előtt ritkán kelnek), de palotánál már nagyobb volt a népsűrűség, és végre nekem is jutott a tradicionális viseletbe öltözött, szelfiző lányokból. A ruhákat szépen kibérelik, sminkelnek majd kezdődhet a vihogás. Nagyon kemény, amit művelnek, a végén már őket fényképeztem.

A Kjongbokkung volt a fő palota a Csoszon dinasztia idején, 1395-ben lett kész, de a japánok állandóan leromolták, a 16. meg a 20. században is, és mindig újra kellett építeni. Világörökség és hatalmas területen helyezkedik el, kell egy két óra míg bejárja az ember. Rengeteg hatalmas csarnok, terem, pavilonok, lakosztályok, szépek, de valójában nincs bennük semmi. Illetve majdnem semmi az egyikben egy gyönyörű és hatalmas kék vázára éppen rásütött a nap a nyitott ablakon át vauuu, meg nagyon jók a festett plafonok, tetők, a koronázási teremben még aranysárkány is van a plafonon.

Ami itt még híres az az őrségváltás, a Kvanghvamun kapu előtt. Jellemzes idióták, bajuszos katonák állnak nagy zászlókkal és néha megindulnak, át a turista tömegen.

A palota északi részénél belebotlottam a Néprajzi Múzeumba, ha már ott volt bementem. Egyrészt ingyenes másrészt meg szuper a múzeum. Tudvalevőleg nem vagyok egy múzeum rajongó, de ez hihetetlenül bejött, mindenen van angol (meg japán, meg kínai) felirat és nem csak ízlésesen (van nekik, csak nem az öltözködésben nyilvánul meg) vannak a tárgyak kiállítva, de video is van hozzájuk. Főleg az Csoszon arisztokrácia élete, meg a földműveléses tárlat van. Voltak ideiglenes kiállítások  - téli olimpia, meg mivel a Kutya éve lesz, a Kutya az ember társa kiállítás. Ezt mondjuk nem néztem meg, nem hiszem, hogy a koreaiak nekem újat tudnak mondani a kutyákról, hacsak nem recepteket, de arra meg nem vagyok kíváncsi.

Aztán még kicsit sétálgattam a Bukchon Hanok faluban, ez pár száz tradicionális hanok házat jelent, de nekem nagyon turistás volt, mindegyikben vmi biszbasz bolttal. Az épületek csinosak amúgy.

Átsétáltam inkább a Csongmjo (Jongmyo) konfuciánus szentélybe, ez is világörökség, 1394-ben csinálták, de többször újjá kellett építeni. Ide is érvényes a kombi jegy, de csak csoporttal lehet bemenni. Mivel a koreait már untam, ezért ide kínai csoporttal mentem. Szokás szerint nem értettem semmit, de mindenen van részletes leírással angolnyelvű tábla is, meg láttam, amit látni kell.

Itt a meghalt Csoszon királyok és királynők szellemeinek táblái vannak elhelyezve a szentélyben, a 3 éves gyászperiodus után, és minden évben rituális tánccal tisztelegnek az ősök szellemének. Igazából mint a világ legrégebben folytatott szertartása lett világörökség.

A városházához közeli palota maradt már csak, de legalább közben megnéztem a hatalmas hajlított üveg City Hall-t, amit fura módon félig betakar a könyvtár tök más stílusú épülete. És lefotóztam előtte a platós Barkasra szerelt mozgó hajóhintát. Ez régi vágyam volt. A Burger King házhoz szállítós motorost is akartam, de arról lemaradtam.

A Deoksugung először csak simán palota volt, de mikor a többit leromboltál királyi státusza lett 1593-ban. Itt is vannak pavilonok, csarnokok, de nyugati stílusú épületek is (mondjuk ezeket kihagytam). A Seokeodang épület tetszett nagyon, mert teljesen csak sötét barna fa meg a fehér papír ablakok és két emeletes.

Ennyi mászkálás után úgy éreztem végre lehet kellene enni valamit, úgyh szert tettem Bibimbap-ra, ami mély tálkában rizs, saláta, meg marhahúsi, és szezám mag is volt rajta. Én a szószt már nem tettem rá, mert a kimcsi (erjesztett káposzta vagy retek stb, sok chilivel, kb. mint nálunk a savanyúság, minden mellé ezt eszik) elég csípős amúgy is nekem.

Hazamentem ejtőzni, hogy aztán elmenjek metróval andongi vonatjegyért a Cheongnyangi állomásra. Papa mondjuk igazán jöhetett volna (részben ezért is lett Dél-Korea hátha el tud szakadni, ez neki sincs Montreálból annyira messze), nem csak mert rég utaztunk együtt, meg hiányzik, és jó lett volna megint együtt karácsonyozni, de most nekem kell mindent szervezni és még a blogot is írni.

A szöuli metró egy külön sztori, számozott csak a városhatáron belüli 9 vonallal, ez összesen csak 331 km, de összesen 21! vonal van a agglomerációs járatokkal együtt, ez összesen 1.108 km (szerintem összesen autópálya nincs ennyi Magyarországon nemhogy metró. És Korea területe hasonló, 100.000 km2, igaz 51 millió felett laknak, ebből 10 millió Szöulban). Én az 1. vonallal mentem pár megállót és közben volt időm megszámolni a térképen, hogy ennek a vonalnak 76 megállója van. Mindemellett elég profin lehet tájékozódni, mert itt is ki van írva a megállók neve angolul (meg japánul meg kínaiul) és számozva is vannak a hülyék kedvéért.

A vonat jegyet gyorsan megvettem, de utána az OTPnek köszönhetően csináltam magamnak programot, megpróbáltam automatából pénzt felvenni, na egyből letiltották a kártyámat. Ami azért annyira nem vidám így a föld túloldalán karácsonykor. Némi idegeskedés meg Telebankos telefonálgatás után vhogy sikerült magamnak újra aktiválni.. Úgyh még lementem a szálloda melletti Starbucksba egy forrócsokiért (ezt utána egy kis pálinkával feljavítottam) meg kipróbálni működik-e a kártya. Huhh.

Mondtam, hogy hosszú nap volt.

5. nap

Metróztam, aztán ügyesen felszálltam az Andong-ba tartó vonatra, ez lassú vonat, több mint három óra volt odaérni és 15.000 W volt (és késtünk is 10 percet a KoRail se a régi már). Busszal is ennyi, de a vonaton kevésbé jön ki a kinetózisom.

Közben meg szép hegyek, falvak, városok. Azért a vidék nem tűnik olyan gazdagnak pedig a koreai GDP per capita 29.000 $ (a magyar csak 12.700 $) és nem is túl rendezettek a porták. Hatalmas gyárak mellett is ment a vonat, meg egy nemzeti parkon keresztül, de ebből csak annyit láttam h sok fa van.

Andong egy pici városka kb 160.000 lakossal a Naktong folyó két partján. A világ legízléstelenebb szobájában lakom, ami amúgy mindennel fel van szerelve. Még hajlakkot is adnak WTF. Ezen egész éjszaka gondolkodni fogok ki merjem-e próbálni :-)

A városka cuki, van éttermek utcája, sétáló utca csomó kisebb, de csinos ruhabolttal és rengeteg sport bolttal, minden ismert márka képviselteti magát (Millet, Salewa, Merrell stb). A piacot is megtaláltam, zöldséget meg szárított makrélát árulnak főleg.

Holnap a közeli (egy óra busszal) Hahö-be megyek régi házakat nézni, ez is világörökség.

6. nap

Ragyogó napsütés, kék ég, -9 fok reggel amikor elindulok busszal (46-os) a Hahö (Hahoe) faluba. Az út kb. 45 perc, ~25 km, 1300 W, ami 300 Ft, és a sofőr mogorva idősebb fickó (valahogy az idősebb pasik ilyen mogorvák, a fiatalabbak és a bármilyen korú nők mosolyognak sokat)

Hahö egy Csoszon időkből megmaradt, 16 századi hagyományos falu, amit a kanyargó Naktong folyó szinte teljesen körbe vesz. A falut 3 klán alapította, de aztán csak a Rju maradt.

Nagyon jellegzetesek a házak – kétféle van, a szürke cseréptetős fehér mintával, ami általában sötét barna faszerkezetű pavilonok és rezidenciák tetején van, na meg a kerítéseken is. Meg vannak a sárga szalmával fedett házak, ezeknél a kerítés tetején is szalma van. Nyilván a cseréptetős volt az arisztokráciáé, a nádfedeles meg a szolgáké. A folyópart túloldalán szemben van egy nagy sziklafal, ennek két oldalán egy-egy tudósok (ezekből volt több a faluban) által kedvelt pavilon van, ezen a parton meg fenyőerdő. A falu legmagasabb pontján egy 600 évesnél idősebb gyertyánszil (zelkova) fa áll, Samsin istennő lakhelye, meg pár tízezer fehér kívánságokat tartalmazó fehér papírszalagé. Persze nekem is kellet egyet írni, ami elfagyott kézzel nem túl egyszerű.

Az egész falut 2-3 óra alatt alaposan be lehet járni a girbe-gurba utcácskákon. A házakban ugyan laknak, de minden maradt a régiben, nem csináltak turista bazárt belőle. Reggel a hidegben rajtam kívül hál istennek senki sincs, dél körül érkezik 2-3 busznyi koreai turista (nyilván nem bírnak korán kelni), de el tudom képzelni a parkoló mérete alapján milyen brutál tömeg lehet itt szezonban.

Úgy 1 km sétára visszafelé van a helyi Maszk múzeum (ami amúgy fizetős, de ma valami kultúr nap volt, ugyh ingyen mentem be), mert a hely a maszkokról és a maszkos ősi táncokról is híres. Ez a múzeum sem okoz csalódás. Sokkal nagyobb, mint az ember hinné, és nem csak koreai vagy más ázsiai maszkok (japán, kínai, mongol, indiai stb.) de európai (velencei) meg afrikai (főleg kongói) és óceániai (pápua stb.) van.

Visszafele ugyanazzal a mogorva buszossal jövök. Megnézem még egyszer a piacot, aztán eszem vmi helyit (nagyjából naponta 1x eszem rendesen) és elcsoszogok az információs irodába. Ezekből mindenhol van az állomások vagy látnivalók mellett, tudnak angolul és ilyenkor holt szezonban nagyon unatkoznak. Így aztán szépen bejárok kérdezősködni és mindig örülnek nekem, adnak térképet, menetrendet stb. Most is kiokosítanak hogyan jutok el busszal holnap Gyeongju-ba..

Címkék: 2017 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Korea 1. rész

2017/12/25. - írta: Valis&Co.

0. nap

Indulás Ljubljanából – az amúgy is rettenet év végét (14 nap meeting 18 munkanap alatt, meg utazós fesztivál előadás, meg rádió1, meg afrikai fotó válogatás, meg foglalások Koreában stb) még lehetett fokozni a szokásos Karácsony előtti céges HQ meetinggel. De legalább megnéztem a feldíszített Ljubljanát, nincs olyan tömeg a karácsonyi vásárban és itt is adnak forralt bort.

Viszont legalább volt annyi eszem?, hogy innen repüljek egyből Szöulba, Turkish-sel, és még 200 €-val olcsóbb is volt. Mondjuk az is kérdőjeles, hogy vki miért akar Koreában menni télen, amikor ott is hideg van és esik a hó. De ha azt mondom, ilyenkor néhány millió főleg kínai turistával kevesebb van, akkor talán érthető

Az út eseménytelen, de az Isztambuli repteret még mindig utálom – nincs hol leülni, nincs normális wifi, csak brutál tömeg. A 10 órás utat szinte végig alszom szokás szerint a Deadalon és némi fehérbor segítségével.

1. nap

Egyben megérkeztem Szöulba, több mint félóra az útlevél ellenőrzésig a sor, de szerencsére az egészségügyi vizsgálat előbb van, így nem látják, hogy nemrég még Nyugat-Afrikában nyomultam. Elég komoly para úgy tűnik a sárgaláz, kolera stb. itt, nekem meg nem hiányzik néhány hét karantén Koreában.

A csomag is megjön és nem nézik meg a vámon (nyilván megint van benne csempész cucc) váltok pénzt, és feltöltöm Jeti utazós kártyáját. A busz meg lesz gyorsan, de így is délután 3 elmúlt mire a szálláson vagyok. Sok mindenre nincs erőm, de azért elindulok körbe nézni. Szerencsére, mivel a City Hall mellett lakom, szinte minden gyalog elérhető. Amúgy tiszta amerika Dunkin Donuts, Starbucks minden sarkon stb. A városháza előtt ízléstelen karácsonyfa a téli olimpia két kabala figurájával.. Jajj. Azt mondjuk sejtettem eddig is, hogy nem ízlés fejlesztő túrára jövök :-)

2. nap

Reggel 8-kor már úton a DMZ felé.. Ezt még otthonról interneten befoglaltam szerencsére, egyrészt ide nem lehet egyénileg bemenni (nyilván) és másrészt a Karácsony miatt ez az utolsó nap idén, hogy nyitva van. Sajnos a JSA (Joint Service Area) így is kimarad, mert az már bezárt az ünnepekre. Ott van az a híres bilikék barakk, ahol leszoktak egymással ülni tárgyalni, már ha éppen beszélő viszonyban van a két ország. És itt szökdösnek át néha északi katonák, mint a nemrég elhíresült, aki kapott 4-5 golyót. De mint megtudtuk tegnapelőtt is átszökött egy, pedig állítólag ez nem olyan gyakori.

A DMZ (Demilitarized Zone) csak 50 km északnak Szöultól, és azt a 4 km széles 250 km hosszú sávot jelenti, ami a 38. szélességi kör mellett elválasztja Dél és Észak Koreát. Mind a két oldalán beásott tankok, fegyverek, taposó aknák, és katonák harc készültségben. Bejutni csak pár utazási iroda csoportjával lehet, szigorú útlevél ellenőrzés után, de az is meg van adva milyen ruhában kell lenni.

A két ország valójában még mindig háborúban áll, mert ugyan 1953-ban aláírtak egy tűzszüneti megállapodás, béke szerződést azóta sem. A két Korea úgy lett amúgy, hogy 1910-ben Japán megszállta az országot, aztán 1945-ben felszabadították délen az amcsik, északon a szovjetek. Középen találkoztak és felosztották az országot. Aztán a két fél viszonya úgy elmérgesedett, hogy 1950-ben ebből lett a koreai háborút, de egyik sem nyert. Létrejött a tűzszünet, meg a DMZ.

Konkrétan civilek csak az úgynevezett Civilian Control Zone területre juthatnak be, itt lehet megnézni a Freedom Bridge-t, ami összeköti a két országot az Imjin folyón keresztül, itt cseréltek ki 13.000 hadifoglyot 1953-ban. Meg bemenni a 3. Infiltration Tunnel-be, amit a DMZ alatt ástak az észak-koreaiak, hogy meglepetésszerűen tudjanak támadni. De egy átszökött katona elárulta, úgyhogy ezzel is lebuktak (összesen 4 alagútról tudnak a déliek, amiket megtaláltak). 73 méter mélyre kell lemenni és a 265 m hosszú, de nem túl magas alagútban el lehet gyalogolni egészen közel 170 méternyire az Észak-Koreai határhoz. Mondjuk nem az én magasságomhoz csinálták az biztos, de melós lehetett, mert az egész gránit. Közben biztatásképpen gázálarcok vannak a falon.

 A Dora Observatory-ból, ami egy egyébként aláaknázott domb tetején van, át lehet látni Észak Koreába, ha nincs köd. Én sajnos emiatt nem sokat láttam, csak a fotón amin elmagyarázzák mi van a túloldalon. Kaesong ipari park, ami Dél-Korea épített, de északiak dolgoztak benne, olcsó munkaerőként, a kereset 90%-át visszaadva a rezsimnek. A nem tudom hányadik atom kísérlet után Dél-Korea bezárta, mint gazdasági szankció (és pont tegnap olvastam, hogy az ENSZ bezáratja a hasonló orosz és kínai gyárakat is, ahol vendégmunkás északiak dolgoznak).

Ami bizarr, hogy DMZ-ben van egyébként két falu, ahol konkrétan rizst és ginzenget termesztő földművelő emberek élnek. Legalább is a déliben, az északi állítólag csak patyomkin falu. Mivel ezen kívül gyakorlatilag ember oda be nem teszi a lábát (már az aknák miatt se) csomó ritka állat meg növényfaj bírt fenn maradni, csak hogy vmi jó is legyen benne.

Délután Itaewon városrészben tesznek ki, itt van egy nagy háborús múzeum, de nekem egy napra ennyi vhogy elég a háborúból, úgyh a nagy amerikai támaszpontot körül sétálva inkább elmegyek a Nemzeti Múzeumhoz.

Na ez nagyon bejön, több mint 2x akkora, mint az egész MüPa (asszem 138.000 m2). Szóval hatalmas modernista épület, belül márvány, csomó kávézó teázó és ingyenesek az állandó kiállítások. Szépek is, gyönyörű tárgyak a 6-7 századból, arany koronák, ékszerek, Buddha szobrok, elsüllyedt hajóból 13 sz.-i kerámiák, mindez jól megvilágítva és angol feliratokkal. Még megnézem az Ermitázs francia festős ideiglenes tárlatát, ami fizetős és nem esek hasra tőle, nem a legjobb képeket adták kölcsön.

Aztán haza busszal, szerencsére elég profi a tömeg közlekedés. Egyrészt a Jetitől kapott utazós kártyával bárhol lehet fizetni, a Google ugyan nem tervez sétás útvonalat, de tömegközlekedőset igen, és minimum bemondják, de némelyik járművön ki is írják, melyik megálló jön angolul.

3. nap

A plusz 8 óra időeltolódás miatti jetlag most jön ki, éjszaka felébredtem nem tudok visszaaludni, reggel meg jól elalszom. Áhh. Viszont legalább az idő is pocsék, szakad az eső, 3 fok van és erős szél.

Szerencsére tényleg minden sarkon van egy kávézó, elvonszolom magam egy Starbacks-ba, hogy legalább addig is behozzam a lemaradást és végre válaszolok Johnnak.

Végül csak összeszedem magam annyira, hogy elinduljak az esőben palotákat nézni. Bár Szöul területe nagyon régen lakott (i.e. 4000) a várost „csak” Pekcse alapított i.e 18-ban. A palotaépítési korszak a 11.-14. századik zajlott. A négy híres palotába + egy szentélybe lehet kombi jegyet venni, 10.000 Won (2500 HUF).

A Cshangdokkung (Changdeokgung) világörökség, 1405-ben épült a Csoszon (Joseon) dinasztiának, de 1610-ben a japán invázió után újra kellett építeni. Több hatalmas udvara van – királyi lakóudvar, nyilván külön palotával a királynak és királynőnek, adminisztratív udvar és az audenciás rész. Van egy hatalmas trón terem is, ahol régen koronáztak, meg fogdásokat tartottak. Az épületek szépek, de belül nincs semmi és nekem még tradicionális ruhában helyiek sem jutnak, mint a Jetinek. (Ruhát lehet bérelni, és úgy ingyenes a belépés, de elmebetegnek kell hozzá lenni ebben az időben).

Az épületek inkább a déli részen vannak, Feng Shui szerint építve és az egész hátsó rész egy gyönyörű Huwon-nak hívott Titkos Kert. Ide csak vezetett túrával lehet bemenni, én egy koreai nyelven tartott csoporthoz csatlakoztam, mert szeretem a kihívásokat. A kert még ilyen zord időjárásban is szép, gondolom nyáron még látványosabb a sok ezer fa meg virág. Különböző pavilonok, tavacskák vannak és a szakadó eső ellenére nagyon élvezem. A legtöbb fa több száz éves, a legöregebb egy boróka a 750 évével, kár hogy a fák nem írnak blogot. Közben pedig alkalmam nyílik a koreai népek tanulmányozására, különös tekintettel a cipőkre (szőrös csizmától a zokni nélküli balerina cipőig minden) és esernyőkre (Helllo Kitty meets GumiPanda).

Ebből a palotából át lehet sétálni egy másikba Cshanggjonggungot (Changgyeonggung) a 15. század elején építették, van egy öreg kőhíd (1483) és szépen dekorált plafonú főterem.

Na ide már elég közel volt a híres kajapiac a Gwangjang, ahol van vagy 200 kajaárus, mindenféle leveseket, kimcsiket, hurkaszerű meg sütött lepény cuccokat és persze tengeri herkenytyűket árulnak. Én levest eszem töltött batyukkal meg kimcsivel, ami finom, de nekem még mindig túl csípős. (A koreai konyhával Kambodzsában ismerkedtem meg, mikor Ákossal mindig Phnom Phenben a koreai éttermek utcájában laktunk, vmi rém szakadt, de olcsó helyen).

És mivel karácsony este van, hazafelé nyilván alaposabban megnézem a karácsonyi fesztivált, ami a Cheonggyecheon nevű helyreállított 11 km hosszú patak partján van a belvárosban. Most mindenféle ultra giccses led dekorációval (hattyú, szívek, Bambi, bicikli, táncoslány, kacsa, nyuszi és elefántok) és szelfiző tömegekkel van tele. A végén nyilván koncert vagy ha nem akkor karácsonyi dalok, és mivel kb. 100 méterre sem lakom ezeket hallani egész este. De a csúcs nem ez, hanem a party kamion, amit a városháza előtt csípek el, ahogy megy végig a városon, K-Pop slágerek fehér nyuszi ruhában táncosok, sok pink leddel megvilágítva. Hazaérve ki kellett bontanom a barack pálinkát és nem csak azért mert át voltam fagyva..

Címkék: 2017 valis&co
Szólj hozzá!