Dél-Amerika 12. rész Argentína Bariloche és Ushuaia

A bariloche-i rémes hostel egyetlen előnye, hogy a városon kívül van az erdőben.. A legközelebbi közért 2 km erdei séta és menet közben lehet cseresznyét lopni a fákról. A hostel teljes lakossága összesen 30 szót ha beszél angolul és legalább 4 óra időeltolódásban van, vacsorát a népek este 10 kor kezdik el főzni, a műsort viszont a Paprika TV is megirigyelné. A fiúk brutál főző show-t nyomnak, bármi készül steak, wokban zöldség vagy csak sült krumpli profin tolják. Mivel már a hostel első reggelijétől ételmérgezésem lett, kaja ügyben eddig nem környékeztem meg őket. A másik hostel mellékhatás miatt zsarolhatnám a férjem, ha lenne, a most már fél combomon levő sötét lila véraláfutás miatt. A fürdőkádban zuhany csúszásgátló nélkül, ha az alján vki szappanosvizet hagyott, az álmoskönyvek szerint sem jelent jót. Hatalmasat zakóztam és jól odavertem magam a kádszéléhez. A két tenyérnyi zúzódást látva még olcsón megúsztam.. Viszont legalább tesztelhettem az argentin gyógyszerész kollégák latin tudását heparin gél vásárlás alkalmából.

A fentiek persze nem akadályoztak abban, hogy bemenjek megnézni Barilochét a helyi busszal. Ugyan az uberem megjavult, de 15 km a város ugyh szereztem SUPE kártyát és nyomom az 50-es busszal. Bariloche finoman szólva se mentes a turista tömegektől, nem tudtam eldönteni a városban csoki boltból van több vagy utcai cambio-t kiabáló pénzváltóból. Az utcai váltókat ha lehet elkerülöm ugyh helyiektől némi tájékozódás után megtudtam hogy egy CD !! bolt felső emeletén lehet váltani.. megnéztem a templomot meg sétáltam a tóparton, a város fekvése elképesztő, körben még hó foltos hegyek, gyönyörű tó, egész használható strandokkal. A másik oldalon erdők és még több hegy.

Másnap az ödéma csökkentés érdekében letoltam egy 15 km-es túrát a Nahuel Huapi meg a Lago Moreno közötti LLao LLao félszigeten, összekombinálva 3 túraútvonalat. Felhő nem volt az égen és vhogy még tisztább lett az idő ugyh egészen távoli hegyeket is élesen lehetett látni körben. Fotókat szinte nem is csináltam, úgyse adja vissza a fenyőillatot, meg hogy milyen hangja van az óriás fáknak a szélben. Aztán bebuszoztam a városba enni egy rendeset végre. Hazafele ugyan azzal az 50-esen busszal mentem, mint tegnap, nem nehéz megismerni, barna plüssel vannak a tükrök körben burkolva és az esztétikai élményt a szélvédő közepén logó hatalmas szívecske tükrös nyakkendő fokozza, valamint a busz stratégiai pontján van egy piros felmosó vödör. Ehhez a sofőr argentin sirató éneket hallgat full hangerőn.. Mivel mindez 59 Ft-ba kerül nem fogok reklamálni. Amúgy bírom az itten busz sofőröket, úgy tolják mintha nem lenne holnap, majd satu fék a padkán, 2 kg homok/por be a nyitott ablakokon, aki integetett azt felveszik, és a szegényebb külsejűektől nem kérik hogy fizessen, a központi zenét lehalkítják ha jön egy busz zenész kéregetni és simán rászólnak, ha a kiscsávó nem adja át az ülést elég gyorsan..

Aztán csak nem tudtam ellenállni és elmentem az egyik tóra kajak túrázni.. Ezzel meg is kaptam az első állás ajánlatomat, jöhetek kajak guide-nak a következő szezonra a Lago Gutierrez-re. Egy kempingben van a kajakos cég, jó képű idősebb pasi meg a jógás barátnője. Megkérdezték, hogy látott-e már valaki kajak lapátot, egy kanadai csávó meg én mondtuk h igen. Ennek annyi előnye volt, hogy nem kellett a porban ülve gyakorolni, hogy is kell megfogni. Nagy nehezen vízre szálltunk, mentőmellény mindenkire, a telefonokat nem lehetett vinni.. hamar megértettem miért. Az első 100 méteren úgy vertem a többire 90 méter, hogy a kanadai lehet fogott már lapátot, de használni nem igen tudta, csak kalimpált hátul 😊 A többi hajó azzal volt elfoglalva hogy ne menjen egymásnak és merre van ez előre.. A pasi meg a csaja is egyből megkérdezte honnan jöttem, magyar, ja már értik, azok tudnak kajakozni.. Mondtam jó tanárom volt, köszi Behringer/Böjti, csak ragadt rám valami.  A tó gyönyörű, iható a vize, és nem volt vészesen hideg, de sajnos annyira szép idő nem volt, mint az előző napokban ugyh az úszás kimaradt. Aztán a kanadai is ügyesebb lett, így gyakorlatilag dupla távot mentünk mert h ne unatkozzunk míg a többi evickél, oda vissza kajakoztunk minden szakaszt.

Másnap szabira mentem az utazásból és azon kívül, hogy mosást intéztem, sétáltam és kerestem levest a városban, nem csináltam semmit.  Azért a motyót átpakoltam mivel a következő napokban szükség lesz a 2,5 hónapja cipelt téli cuccaimra.

Bariloche-t légi úton hagytam el, mert csak így értem időben Ushuaia-ba, hogy Female Yetivel találkozzak. Mindezt 2 külön jeggyel Buenos Airesen keresztül sikerült elérhető áron megcsinálni, ami nem optimális, de túl későn tudtam nekifogni foglalni és utolsó normális jegyet elvitték az orrom elől. A nap reptéri vergődéssel telt, amiben két említésre méltó volt, az egyik AEP-en a négy tenyérnyi rántott hús amire 2 féle sajtot, sonkát, bacont és 2 tükörtojást raktak 10 dollárért, nyilván képtelen voltam megenni, pedig küzdöttem. A másik, hogy Ushuaia felé ereszkedés közben két felhő rétegen is át kellett menni, a turbulencia és a kisebb zuhanások hatására az útitársak hangosan sikoltoztak, én a Deadalon kómában csak Buddhaként mosolyogtam. Mondjuk a gép egy félszigeten száll le, egyik oldalon víz a másikon nagy hegyek szóval nem egyszerű a mutatvány.

Éjjel 11-re sikerült a hostelbe érnem, ez kivételesen egy jobb darab, bár az ár/árfolyam dologgal trükköznek (végül pesoban cashben fizetve 150 helyett 100$ volt a 4 éjszaka). A koedukált dormitóriumban csak egy bringás lengyel sráccal lakunk ketten, akivel annyira stimmel az élet ritmusunk, hogy 2x találkoztunk ébren 3 nap alatt.

Másnap reggel Yetivel 9-kor tali a hostelnél, hurrrrá csak összejött, hogy egy hétig együtt csavarogjunk Patagóniában. Túrázni indultunk a Tierra del Fuego (Tűzföld) Nemzeti Parkba a közeli körforgalomtól stoppal. Kb. 2 perc alatt felvett minket egy hölgy, aki hazavitt minket, mondván a házától gyalog is elérhető a nemzeti park. Ez Ushuaia nyugati széle, az erdőben új építésű lakónegyeddel. Egy darabig sétáltunk a köves úton aztán off road folytattuk mezőn, bokron, erdőn át.. A nemzeti park széle is jó pár km volt, de onnan még bármilyen normál túraösvényig is órákat mentünk, ehhez hol volt kecskecsapás hol nem. Közben hihetetlen kilátás Beagle csatornára, havas hegyekre, kisebb szigetekre, ragyogó nap sütésben, elképesztő színekkel. Néha megálltunk legeltünk bogyókat, Yeti a piros nem ehetőt is, ez nem finom, de túlélte. Rettenet mennyiségű fatörzsön másztunk át, és viszonylag kevésszer rontottuk el, akkor viszont négykézláb másztunk vissza hogy kikerüljük a szakadékot. Végül csak elértük a normál túra beszálló helyet, ahol kajáltunk (Yeti főzött rám, de ez titok 😊) és nehezen, de rájöttünk hogy tulajdonképpen a Világ Vége postánál vagyunk. Ez a legdélebbi posta földön (az Antarktiszt ne számoljuk) és képeslapokat lehet vicces bélyegzőkkel küldeni. Nyilván ki kellett próbálnom mennyi idő alatt ér haza, ha egyáltalán..

Innen a normál 7-8 km-es túrának is nekifogtunk még, ezt legalább rendes ösvényen toltuk. De meg kell mondanom az illegális túránk alatt messze szebb volt a kilátás.. Végül este 7-re kiértünk a 3-as útra, ez a PanAmerican Highway része és Buenos Airesből megy több mint 3000 km a Világ Végéig (Fin del Mundo) és a Lapataia öbölnél ér végett. Természetesen oda is el kellett menni, de ezt már stoppal abszolváltuk. A poros kavicsos úton egyszer csak feltűnt egy sárga szerzet, Yeti kérdezte mi ez taxi? de én már láttam a feliratot baszki iskola busz. Fel is vettek minket, egy cuki chilei család, szerencsére ők is világvégére mentek. Csináltunk pár fotót a táblákkal, elsétáltunk egy tanösvényen meg felmentünk a kilátóhoz. Aztán megvártuk a cuki családot és visszafele is velük mentünk, szuper jó arcok voltak még egy Laguna Negronál megálltak, de oda már csak a Yeti sétált addigra az én térdeim már feladták. Így is csoda, hogy bírtam a közel 25 km letolni, a szétesett, bedagadt jobb térddel.

A Tierra del Fuego Nemzeti Park amúgy elég nagy, 630 km2 -en öblök, vízesések, hegyek, erdőkkel 600 méteres magasságig, meg gleccserek. Sajnos megélhetési céllal anno hoztak kanadai hódot meg európai nyulat ez nem tesznek jót a környezetnek. Mi csak lovakat, meg ludakat láttunk párban és egy kövér vörös rókát, aki nem félt az iskolabusztól.

Másnap én hajnal 5 órás keléssel a pingvinekhez indultam. Először buszoztunk a 3-as úton, aztán Harberton birtokon megnéztük a múzeumot.  85 km-re Ushuaiától az Estancia Harbertont 1886-ban alapították, amikor Thomas Bridges anglikán misszionárius jutalmul kapta a hatalmas birtokot meg vagy 2 tucat szigetet. Bridges a már kihalt jamana nyelv szótárának szerzője volt. A selknam és a jamana indiánok már 10 000 évvel ezelőtt elnomádkodtak itt, főleg fókán éltek, kenukkal közlekedtek és az ő tábortüzeikről kapta a Tűzföld a nevét. Az európai telepesek betegségei aztán a jamanák gyors kihalását okozták, az utolsó tisztavérű jamana 2022-ben halt meg 93 évesen.

A Harberton jelenlegi vezetője Tommy Goodall a negyedik dédunoka. Felesége, Rae Natalie Prosser de Goodall amerikai biológus csinálta a Museo Acatushún de Aves y Mamíferos Marinos Australes-t, amely a régió tengeri emlősök és madarak természetrajzát mutatja be. Itt a tengeri lények csontvázait preparálják és gyűjtik, van mindenféle bálna, delfin, fóka stb, összesen több mint 2800 tengeri emlős és 2300 madárpéldány van a gyűjteményben. Egy önkéntes srác szépen elmagyarázta mit látunk, meglepően érdekes volt, a laborban is szétnéztünk.

Egy félmerev csónakkal áthajóztunk az Isla Martillo-ra ahol 1 órán keresztül lehetett sétálni a magellán és gentoo pingvinekkel. Itt coachsurfözött egy darab király pingvin is, ő eltévedt, mert az Antarktiszon van a helye. A magellán verzió közepes méretű, fekete és fehér színű, 70 cm magas, két fekete csíkkal a fej és mell között. A gentoo vagy szamár pingvin lehet 90 cm is, 8,5 kilogramm, feje, háta és szárnya fekete, hasa fehér, lába narancssárga. Egy biztos mind iszonyat cuki, különösen a még pelyhes bébik. Elvileg nem lehet 3 méternél közelebb menni hozzájuk, de ők nem kapták meg a memo-t, mert totyogtak az ember lábához. Az egyik plüss állandóan jött utánam, úgy kellett vigyázni rá ne lépjek. Azt hiszem kell ilyen is otthonra.

Délután a Beagle-csatornán hajózunk, egy szuper profi öreg kapitánnyal. Beagle csatorna egy brit hajóról kapta a nevét amellyel Darwin hajózott anno 1833-ban.  A csatorna a Tierra del Fuego (Tűzföld) szigetcsoport szigeteit választja el kelet-nyugati irányban 240 km hosszan. Először láttunk egy kormorános szigetet aztán jött a Les Eclaireurs világítótorony. Ez világítótorony a világ végén (Faro del fin del mundo) 5 tengeri mérföldre (9 km) van Ushuaiától keletre, egy pici szigeten a csatornában. A téglából épült,11 méter magas, 1920-ban helyezték üzembe. Ideális lakhely lehet introvertáltaknak, ugyan ablaka nincs, de szép vörös-fehérre van festve, és van hozzá napelem.  

A legközelebbi szomszédokat is megnéztük, ehhez az öreg kapitány benavigált a két sziget közé abban a hullámverésben, hajmeresztő volt. Ezek oroszlánfókák, iszonyat cukik, de méretileg hatalmasak, egy pasi lehet 3 méter és 350 kg-s is, és ehhez már hárem is jár fóka csajokból. Az hogy a szigetre, hogy kapaszkodnak ki ebben a hullámzásban szintén elképesztő. Fotózni se volt könnyű a hajó tetején, milyen lehet a vízben.

A visszaúton aztán kaptuk a szelet meg a hullámokat szemben, csaptak át a hajón, a fedélzetre már csak ketten jártunk ki. Az utasok fele rosszul lett, őket udvariasan kikísérték a hátsó fedélzethez és kaptak profi zacskót. Én lehet tényleg szimuláns vagyok, mert boldog vigyorral élveztem a hullámzást és néztem körben a hegyeket.

Következő napra is még vállalható volt az időjárás jelentés, összeszerveztük magunkat Yeti 2 lakótársával, szereztem egy Ubert és irány a Laguna Esmeralda. Ez a 3 út mentén egy híres kiránduló hely, voltak is népek rendesen. Főleg erdei, kicsit felfelé mászós 9 km-es túra, elég látványos a tavat tápláló Ojo del Albino gleccserrel. Az ösvény eleje Lenga erdő (ez az őshonos fa a környéken), tőzeglápok aztán már inkább a magashegyi köves, patakos. Szerencsére nem volt nagy sár, de az én térdemnek a gyökereken, köveken mászkálás sem tett jót ugyh nem mentem el a következő körre a csajokkal. Visszacaplattam a parkolóba és egy helyi lánnyal visszastoppoltam a városba. Mire bevásároltam és visszaértem a hostelbe pont elkezdett szakadni az eső.. Este még elmentünk vacsorázni a leghíresebb kikötői étterembe (El Viejo Marino). Szerencsére pont úgy értem oda, hogy lett asztal és nem kellett 1-2 órát az esőben sorban állni. A hely azért híres mert ez a család a legnagyobb királyrák halász a környéken és a legszebbeket megtartják saját éttermüknek. A Lithodes santolla, vagy centolla, a királyrák egyik fajtája, szép piros, akár 2 kg is lehet, a hideg vizet szereti és simán 600 méter mélyen is eléldegél. A nagy főtt egyben állatot nem mertük kipróbálni, de a tésztás meg pörkölt verziót igen. Az üveg pezsgő és két királyrákos kaja kemény 35 dollárból jött ki..