Dr. Valiskó Gyöngyi (Valis) vagyok, végzettségemet tekintve gyógyszerész/közgazdász, emellett hátizsákos világutazó.
Vannak utazók, akik egy hirtelen revelációnak köszönhetően indulnak neki a világnak akár gyökeresen szakítva addigi életükkel, néha azért, mert valami elől menekülnek, néha azért, mert valamit keresnek. Én azok közé tartozom, akikben az utazás valószínűleg genetikailag kódolva lett (DRD4-7R?), mondhatjuk az utazás számomra életforma/szenvedély/függőség.
Gyakorlatilag mióta az eszemet tudom, utazom. Még egy éves sem voltam, amikor először kempingeztem, Ulcinjban, a mai Montenegro és Albánia határán. Gyerekkoromban bejártuk a környező országokat, és 3 évente, amikor lehetett Trabanttal, sátorral Nyugat-Európa országait. Bár a családi túrákat utáltam, az utazási szenvedély ennek ellenére kialakult.
Önállóan először 17 évesen indultam el hátizsákkal világot látni, utaztam egyedül, ketten vagy néha kisebb, nemzetközi csoporttal. Először Európában vonattal, stoppal, sólet konzervvel és penészes kenyérrel, néha az állomáson aludtunk, néha a temetőben, mert az mindig csöndes. Abban az időben még nem volt bankkártya, mobiltelefon vagy internet, általában a Lonely Planet volt az egyetlen információ forrás, és jó esetben előbb ért haza a képeslap, mint mi magunk. Pár évvel később aztán elkezdtem más földrészeket bejárni, és azóta is gyakorlatilag minden szabadságomat és pénzemet utazásra költöm. Mivel az utóbbi években köszönhetően az internetes információ dömpingnek, olcsó repjegyeknek stb. rengetegen turistáskodnak, elkezdtem inkább holt szezonban utazni, inkább az eső vagy az 50 fok, mint hordákban az orosz vagy a kínai turista.
Első kenyai utamon szerettem bele Afrikába, amire semmiféle racionális magyarázatot nem tudok adni, mert én is látom, amit mindenki (szegénység, szemét, kolduló gyerekek, korrupció stb.), mégis határtalan boldogsággal tölt el a vörös föld, az emberek, a táj, és az állatok látványa. Így aztán mindig Afrika az elsődleges célpont, csak van, hogy végül máshol kötök ki.
39 afrikai országban jártam eddig – utaztam a szenegáli Dakarból Bamakoba vonattal 42,5 óra alatt, voltam törzsi szertartásokon Kongóban, követtem futva elefántokat Ghánában, Madagaszkáron megmásztam a kutyáról elnevezett Peak Bobby-t, tevegeltem Maliban tuaregekkel Timbuktuból a Szaharába, sétáltam oroszlánnal Zimbabweban, táncoltam tigrinya esküvőn Etiópiában, Beninben vudu szertartásokon vettem részt, Zambiában kenuztam a Zambézin, végig ettem egy mangó ültetvényt Elefántcsontparton, Ruandában gorilla bébik játszottak a lábamon, raftingoltam a Níluson Ugandában, másztam dűnéket Namíbiában, bálna gyerekeket lestem Mozambikban, Szudánban az 52 fokban itattam a tevéket a sivatagban, Sierra Leonéban láttam az ebola utáni tömegsírokat, laktam pigmeusoknál Kamerunban, etettem csimpánzokat Libériában, táncoltam tuareg fesztiválon Nigerben és bejártam a Zöld-foki Köztársaság 7 szigetét.
Utaztam 135 országban, sok helyen úgy hozta az élet többször is, de még mindig nagyon hosszú a lista hova szeretnék eljutni… Mondhatni az utazási függőségem nemhogy javult, inkább romlott az évek alatt. >15. éve írom/írjuk az utazós blogot, naplószerűen leginkább barátoknak, ismerősöknek, úgyhogy csak elszántaknak javaslom.
A bejegyzés trackback címe: