Európai utazásokról ritkán, vagyis csak akkor írok, ha utazós és nem turistás a hely.. Csernobilt azóta belepte a háborús radioaktív por, Albániát pedig a turisták. Edinával az utóbbiban utaztunk együtt utoljára, akkor még olcsó volt, rossz utakkal, kevés nyaralóval.  Nem tudom Moldova valaha is felkerül a turista térképre, de a WizzAir gépen rajtunk kívül kb. 4 magyar volt beleértve a pilótát, a többség orosz/ukrán vonalon mozgott (érdekesség – gyakorlatilag mindenki kis hátzsákkal utazott, zero bőrönd, így a pink fapados le se sz..ta a kézipoggyászok méretét, pedig üres ülés nem volt a járaton). 

Már akkor tudtam, hogy nekem be fog jönni a hely, amikor kiderült a reptérről a városba a van tömegközlekedés – kék fehér csíkos retro troli. Bár Moldova csak kb. 1/3 Magyarország, azért mi béreltünk a vidékre eljutás kedvéért egy dodzsemet (Kia Picanto), ezt felvettük a reptéren a Sixt-nél. Travellinának köszi az infot (meg az ebédet Pesten a pakisztáni ZAIQA étteremben, zseniális volt) – mert nem mindegyik cég enged a bérautóval átmenni Transnisztriába, a Sixtnél 20 €-ért lepapirozta a srác, hogy átvihessük az autót. Már a kisinyovi szállásig eljutva éreztem, hogy a vezetés nem lesz unalmas és felesleges elkezdeni számolni a kátyúkat..

Másnap aztán nekifogtunk Kisinyovot megnézni. Engem Odesszára emlékeztet, a régi házak max 1-2 szintesek, színesek, szépek, de többnyire lepukkantak. Van olyan is amelyiknek az egyik fele romos, szétrohadt, de gyönyörű fa ablakokkal, a másik felét megvette és tip-top felújította vmi cég. Ha magasház a belvárosban az szovjet lakótelep (némelyik modernista design-nal), a külvárosban modern lakópark. Van bőven szocialista brutalista építészet, szép ortodox templomok és nagy, rendezett parkok.  A Saint Theodora of Sihla templomban keresztelő volt, a Nativity katedrálisban esküvő. A katedrális parkjának szélén van a diadalív órával, szemben a szocreal kormány épület, a parkban ingyenes és tiszta toi-toi-ok WC-k és virágpiac. Megnéztük az ethnográfiai múzeumot egy pseudo mór stílusú villában, szép az épület, de egy felújítás erre is ráférne. A kiállítás nem extra, főleg mert kulturálisan nem áll messze tőlünk, de mamutok jók meg az udvaron papírdobozba mászó kitömött róka is. Innen lesétáltunk a tópartra, megkerestük a Kis Herceget a gondosan rendbe szedett bolygóján. Láttunk szocialista mozaikokat, víztornyot és közben igyekeztünk nem bekerülni a balesetire, mert normális járdát csak nyomokban találni. A városban egyébként több OTP van, mint gyorsétterem (1 mekit találtunk) és rengeteg a kóbor kutya. Macsek is van, a kedvencem Sushi, a hotelünkhöz közel egy seafood bolt előtt lakik, fekete szmokingos hosszú szőrű és nagyon kedves.  

Estére leszerveztem egy bortúrát Cricova-ba (https://winetours.md/eng/full-day-wine-tours) így jóval olcsóbb, mint a szokásos getyourguide vagy viator verzió. Ez csak a második legnagyobb pince itt a 120 km-vel (a Mileștii Mici 200 km) így a szocialista szellem vasútján vittek körbe. A vonaton a második kocsi elején ültünk bizarr módon végig az első kocsi utolsó sorában menetiránynak háttal ülő szlovák pasikat néztük, ők meg minket, ugyh sokat röhögtünk, jó fejek voltak.

Az üreg a 15 század óta létezik, mióta a mészkövet elkezdték bányászni Kisinyov építéséhez, az 50es években a szovjet alkoholisták ellátására alakították át pince rendszerré.. (gyanús h gyerekkoromban apám vmi borászati dologban settenkedett itt, azért jártunk erre anno). Több km hordó és hatalmas szürkére festett tartályok, mozi, kostoló termek, 1 millió palackos trezor van a föld alatt 100-150 méter mélyen. A legöregebb bor (Jerusalem of Easter) és becherovka (Jan Becher) 1902-es, Gagarintól Putyinig sokan buliztak itt. Manapság főleg Kazahsztánba és Romániába adnak el és rámentek a pezsgőgyártásra, ebből csak 8 km van. A bor meg pezsgő iható az 5 tételes kostoló alapján, de nem egy kézműves natúr bor kategória a Somlóról..

Vacsira a szállás melletti közértben vettünk reszelt répa salátát, a felirat szerint koreai stílus, ezt megerősíteni nem tudom, de finom. Amúgy vicces árak vannak (1 moldovai lej kb 20 Ft), főleg az alapanyagok olcsók, pár nyugati cucc itt is, annyi mint otthon.

Másnap elindultunk Transznisztriába a dodzsemmel, Tiraszpol kb 70-80 km de az utak állapota és a határ miatt kb. 2 óra odajutni. Az utakról annyit, hogy sose lehet tudni hány sáv van mert nincs felfestve, de biztosan mindig eggyel többet használnak. Az aszfaltot a régi szovjet betonlapokra tették, de ez utóbbi már csak foltokban létezik, viszont vannak benne zöld fűcsíkok. A sebesség korlátozó táblák teljesen random használata jellemző (90-30-70-50-30-90 2 km belül) de legalább be van kamerázva. A Dnyeszteren Túli Köztársaságba csak útlevéllel lehet bejutni, elkérték a kocsi engedélyt is és 5 eurot az út használatra. Mivel az ember évtizedeket megy vissza az időben mindenképp megéri. Moldovában amúgy rohadt drága a magyar roaming, de még maradt pár GB az Airalo e-SIMen Dél-Amerika után, ugyh azt használtam, de Tranznisztriában ez sem működött, ugyh offline navigációval nyomtuk.

Tiraszpolban ügyesen leparkoltam, megkerestük Lenint meg Gagarint, váltottunk bankban rubelt (kártyás fizetés nagyon limitált), megcsodáltuk a perzsaszőnyeggel borított Ladát és a parkban a kerti törpéket. Bementünk a Nativity katedrálisba, persze esküvő volt. Mellette van egy nagy piac, hatalmas területen árulják a termelők a zöldséget, gyümölcsöt, a fedett részen friss sajt, tejföl, túró stb. Kb. 1000 Ft-ért vettünk egy hatalmas sajtot és 100 Ft-ért két nagy fürt szőlőt vacsira. A parkon át kimentünk a Dnyeszter partra, megnéztük a régi T34es tankot a kápolna mellett, a dicsőség emlékművet éppen mosták, találtunk egész alakos Lenint is a kormány épület előtt.

Dnyeszter Menti Köztársaságot 1990 szept 2.-án kikiáltották ki Szovjetunión belüli autonóm köztársaságként a moldovai az erős román irányultság miatt, amit az orosz és ukrán kisebbség nem annyira akart. A szovjetek annyi fegyvert hagytak ott, hogy némi orosz katonai segítséggel 1992-re rákényszerítették a Moldovát hogy mondjon le bárminemű beleszólási jogáról – de önálló országként se Moldova se az Oroszok nem ismerik el.

Ebédelni megkerestük a CCCP kávézót, mert még nem volt elég Leninből (wifi kód: BackinUSSR) és nagyon finom borscs levest ettünk, adtak hozzá erős paprikát, tejfölt és vodkát. Ez utóbbit elcsomagoltuk mert a kátyúkat józanul is fárasztó kerülgetni. Két leves 2000 Ft. 

Hazafelé még bementünk Kisinyov szélén a pici Village Museum-ba (magyarul skanzen), praktikusan egy fatemplom az egész, az viszont lenyűgöző. Ez Moldovában a legrégebbi egyházi műemlékének, amelyet Hirișeni faluból hoztak át szétszerelve az egészet. 1642-ben épült eredetileg és a magassága eléri a 27 métert. Persze egymást érték az esküvők benne, így sajnos belül épp csak láttunk valamit.

A következő program a híres Orcheiul Vechi kolostor volt, ez 55-60 km, 1,5 óra. Itt összesen vagy 350 barlang van a kanyargó folyó felett a sziklákba vésve. A belépő ide is, mint mindenhova vicces pénz (10 lej = 200 Ft). A külső parkolóból pár perc séta a sziklák tetején kolostor, itt most kivételesen nem volt esküvő, ugyh rendesen meg tudtuk nézni. A harangtorony alatt van az egyik szikla templom, a sziklára ki lehet menni és papírra írt kívánságokat tenni a repedésekbe, miközben a pópa kukorica csutkával füstöl.. A kolostor alatti falun (Butuceni) is megéri átsétálni, kékre festett faragott tornácos házak, kutak és egy Eco-Resortnak becézett falusi szállás kecskékkel és egy pincényi kompóttal. Ez itt gyümölcsökkel, hatalmas befőttesüvegekben eltett ital. Nyilván beültünk enni, rendes helyi káposztás borscs levest meg placinta-t, ez kerek leveles tészta, amit túróval, almával, vagy krumplival töltenek, mi most a sütőtökös édes verziót kóstoltuk meg. Az utcán egy nénitől meg vettünk olajban sült fánkot nehogy fogyni kezdjünk.

Hezitáltunk elinduljunk-e északra további kolostorokat felfedezni, de megnézve a navigációt ez újabb 3-4 óra lett volna a kocsiban, ugyh inkább visszamentünk Kisinyovba sétálni. Ha több időnk van, érdemes lett volna megaludni vidéken és felderíteni a többi látnivalót, egy hétre való néznivaló simán van (Tipova, Saharna, Curchi kolostor, Soroca vár vagy Gagauzia stb.).

Kisinyovban aztán végig jártuk a nagy piacot, még délután is volt élet, a görögdinnye kg-ja 70 Ft, szőlő, szilva 100 Ft, a legdrágább a citrom volt 1000 Ft/kg, de amúgy mindent is lehet kapni. A fő sugárúton besétáltunk a belvárosba, tettünk egy kört, de nem volt műsor a kormány épület előtti színpadon. Bánatunkban beültünk enni a La Placinte nevű helyi kicsit gyorsétterem feelingű helyre. Egy dióval töltött padlizsán, szoljanka leves és egy zseniális réteges diós süti nem volt 4500 Ft és ketten jól laktunk.

Utolsó délelőtt még sétáltunk egyet egy lakótelepen át, megnéztünk egy helyi plázát és mellette megtaláltuk az irtózat méretű vasárnapi bolhapiacot.  A vonatállomás, A fájdalom vonata (emlékmű a sztálini elnyomás áldozatainak emlékére) és a környékbeli utcák mind tele voltak árusokkal – mindent is lehet kapni: vasalt nadrág, mosópor, ütve fúró, fedő lábas nélkül, vízipipa, körömcipő.

Egy rövid zuhany után (itt is 35 fok volt) indultunk a repülőtérre, tankoltunk (benzin 450 Ft) aztán a reptéri dugóban próbáltuk kitalálni, hogy a feltúrt érkezési részen hova tesszük az autót amíg a Sixt-es átveszi. Szerencsére egy rendőr segített, és nemes egyszerűséggel beparkolt minket a megállni tilosba.  A repülőtér modern és picike, egy büfével ugyh kell egy 30-40 perc amíg az ember sörhöz jut, hogy legyen mivel bevenni a Deadalont..

Moldova meg Transznisztria szelfi és Insta függőknek nem való, de elég érdekes és olcsó desztináció, akár egy hosszúhétvégére is, bár az utak állapota miatt kell egy hét míg az ember rendesen körbejárja. Az orosz tudás viszont mindenképp előnyös, pár szóval is jól boldogultunk, imádom amikor kiabálnak девочка, девочка. Gazdaságilag mezőgazdasági ország, dimbes-dombos a táj magas hegyek nélkül, de minden megterem, gyönyörűek és olcsók a gyümölcsök, zöldségek. Iparuk nem nagyon van mióta a Szovjetunió kiköltözött, úgyhogy gazdaságilag azért nem állnak túl jól, de ez az embereken nem látszik.

A terület amúgy sok 10ezer éve lakott, volt itt mindenki az ókori dákok, rómaiak, bizánciak, éltek lengyel, magyar, litván uralkodók alatt. Megszállták a tatárok, oszmánok, jött az orosz birodalom, aztán a köztársaság, a románia része lett, aztán a szovjetek majd megint románia, megint a szovjetek, nem lehet egyszerű a történelem érettségi. Reméljük, nem ők lesznek a következők, akikre Putyin rámozdul.

Otthonról, és nem 3 héttel később terveztem összefoglalást írni - ehhez képest az olasz Dolomitokban próbálom behozni a lemaradást és kiheverni a kultúrsokkot, meg az utazás utáni depressziót.. Szerencsére Eszter, ügyvédem és barátném, jól időzítette az olasz túrát, több okból is jól jön, hogy kicsit egyedül túrázhatok a napfényben fürdő fenyőfák között havas sziklákkal a háttérben.. (és persze volt kihívás az ideérkezésben – kedves fixer ügyfele elvitte a V70-est fél éve szervízbe, majd sajnálatos módon pár hete meghalt egy vírus fertőzésben, először is ki kellett nyomozni hol az autó, aztán kiderült nem hogy motortartó bakot de olajat sem cseréltek benne, így kezdtem hívogatni Volvo-s ismerőseimet, már aki felvette/visszahívott, hogy hova tudnánk vinni hogy minél gyorsabban kész legyen, legalább az olajcsere.. végül budaörsi szerviz, este 8 órás indulás és egy másik ügyfélnél Gutorföldén alvás lett a vége)

De visszatérve a hazaérkezésre, pont olyan érzés volt Bécsben leszállni mintha a Vámpír 2 hete vitt volna a reptérre. Bármeddig tudtam volna folytatni..  Zéró honvágyam volt és valójában a hiányérzet lista is elég rövid lett – tejföl, szőrős állatkáim, közeli barátok és más lények, nem feltétlenül ebben a sorrendben 😊 Valójában nem éreztem, hogy különbözött volna a 2-4 hetes utazásaimtól, csak tovább tartott és így jobban kimosta az agyam.

A stressz mentesítés valóban működött és meglehetősen jó mentális és fizikai állapotban érkeztem haza, ez sajnos már a házamba belépve elmúlt. A birtokra barátok vigyáztak, akik 8 hónapig laktak ingyen a kecóban nem kevés bérleti díjat spórolva, cserében 5,5 hónapig az állatkáimat kellett ellátni. Két dolgot kértem, hogy a kutyámat vigyék el dokihoz februárban és olyan állapotban adják vissza a házam ahogy beköltöztek. Zil végül április közepén jutott el orvoshoz, de akkor már csak napokon múlt hogy nem halt meg.. indulás előtt voltunk dokinál, ahhoz képest -10 kg, szerencsére már hízott és jobban van, örök hálám a Zsuzsinak és Editnek a budaörsi Vetlaborban, hogy a legyek által már beköpött kutyám megmentették.  Megérkezéskor a hátizsákomat sem tudtam kipakolni mert Rékáék nem kezdtek el időben csomagolni és még pakolás, kiköltözés közben voltak, minden de minden felület tele pakolva a cuccaikkal. Kitakarítani is csak komoly hiányosságokkal sikerült. Értem én, hogy mindenkinek más az igényszintje ezért kértem többször, hogy ugyan olyan állapotban kapjam vissza a házam, mert nálam a takarításba a portörlés, ablak pucolás, a sarkok kiporszívózása stb is beletartozik. Így aztán több napom ment rá, hogy elfogadható állapot legyen és az otthagyott félévnyi port, koszt, szemetet stb eltűntessem és az elpakolt cuccaimat végre elő tudjam szedni. Ezekkel nagyjából végeztem, de ahhoz hogy befejezzem a blogot most jutottam el..

A hazaérkezés szokás szerint kultúrsokk volt, minden dimenzióban – ahogy az emberek egymással bánnak legyen az közlekedés, kommunikáció, vagy bármilyen felület; az árak (lassan bárhol olcsóbb a kaja, étterem, közlekedés stb. mint Magyarországon); várom hogy ha valakire rámosolygok vagy köszönök azt viszonozzák; a WC papírt még mindig a szemetesbe akarom dobni; állandó kilométer hiányom van így Budapesten is gyalog járok pl Budapest Parktól séta a Nyugati térre; bár itt egy nyelvet beszélünk néha úgy érzem ott kézzel lábbal mutogatva is jobban megértettek; elővehetem a mobilomat az utcán és nem kell folyamatosan az értekeimet figyelni; van a tojáson és babos rizsen kívül is reggeli; viszont az avokádónak és mangónak megint nincs íze; bármikor ehetek tejfölt (és eszem is); 8 darabnál több pólóból válogathatok és bár vehetnék fel a túra szandálon kívül más cipőt is, ezt még nem ugrottam meg, csak másik Keen-t használok; a saját macskámmal alszom el nem a hostel-től lízingelttel; Afrikán kívül honvágyam van egy másik földrész után – hiányzik a patagóniai vadon, a valódi utazós hostelek hangulata, a dzsungelek, és vulkánok látványa..

Mindenesetre az utazás utáni depresszió kezelésére már elkezdtem nézegetni hova kellene menni legközelebb… Szerencsére Bhutántól Gabonon át a DPRK-ig hosszú a lista.

Statisztika és más…

>4000 óra vagyis 168 nap, azaz 24 hét alatt összesen megtettem több mint 70.000 km-t…

Szóval 168 nap – soknak tűnik, de egy ekkora földrészen épp a fő látnivalókra elég, ennél sokkal mélyebben is el lehet ezekben az országokban merülni. Viszont legalább tudom hova szeretnék visszamenni és mivel a legfontosabb látványosságok megvoltak, lehet majd turista csapáson kívül nyomulni.

Bár kevesebbet terveztem repülni, de részben a biztonsági helyzet változása (Ecuador), a látogatók miatt megváltozott itiner (Judit miatt a Female Yetis program átszervezése) és a plusz ország (Nicaragua) miatt végül 53ezer kilométert sikerült, ehhez 3 levél Deadalon fogyott a 23 repülő út alatt. Ez volt a legnagyobb költségtétel ~ 1,5 M forint.

Összesen több mint 250 órát buszoztam a csirkéstől a luxus cama kivitelig mindennel, megtéve több mint 15.000 km-t.

Kinyírtam egy túrabakancsot és elkoptattam egy túraszandált, összesen 1250 kilométert gyalogolva (ez nem sok ám, thru-hiker barátaim pl.: Camino Steve napi 35-50 km tol heteken hónapokon át)

Komoly zombie képzés volt a 16 éjszaka, amit repüléssel vagy éjszakai buszon és nem ágyban töltöttem. Az ágyakról annyit, hogy 53 különböző szálláson aludtam, azaz átlagosan 3 éjszakát töltöttem egy helyen (a slow travelt még gyakorolnom kell, de nekem ez nem fárasztó és pl.: Ecuadorban félhalottan két hányás között is hibátlanul bepakoltam a hátizsákomat).

Belefértem a tervezett keretbe, de lehetett volna költséget csökkenteni ha nagyon akarom…

Aludhattam volna többet dormitóriumban, de a 8 ágyas koedukált alvás azért nem a minőségi pihenésről szól, feltéve, hogy valaki nem süket. Az átlag szállás költség 10ezer forint körül volt, kivétel a Guyanák, ami rohadt drága ott 25ezer. A 10ezres limitbe volt, ahol csak az említett dormitórium emeletes ágyán a felső szint fért bele (Patagónia főszezonban – itt a sátor amúgy jó alternatíva, de akkor cipelhettem volna végig a többi országon), és volt, ahol luxi AirBnB medencés lakás (Bolívia). A nyugodt alvás érdekében próbáltam a party hosteleket kerülni – ha azt írják visszajelzésnek egy helyről hogy túl sok a szabály a hostelben, nincs atmoszférája vagy németes a tulaj az ebből a szempontból jó jel..

78 alkalommal Ubereztem, átlagosan egy fuvar 2450 Ft volt, taxis menet 25 db és pont a duplájába került. Ennek egy részét ki lehetett volna váltani a városi tömegközlekedéssel, de biztonsági szempontból, főleg éjszaka a nagyvárosokban jobb az Uber és időt is spórol az ember, ha nem 3 átszállással jut A-ból B-be.

A legtöbbet az éttermezésen lehetett volna megtakarítani, de az is látszott, hogy szignifikánsan többet költöttem mikor látogatóm volt. Nekem kevésbé van erre igényem, mikor egyedül nyomtam simán elvoltam a forró vizes tésztán és más közértes kajákon. Összesen 71 étterem volt a látogatókkal töltött 45 nap alatt (M.Judit, V. Gabi). A maradék 123 napomra jutott 72 étteremben evés. Legolcsóbban Paraguay-ban lehetett átlag 1500 Ft, Bolívia, Brazília, Kolumbia 3300-3900 Ft, de pl Panamában 8000 Ft, Chilében 6200 volt az átlag. Emellett közértben összesen 250ezer forintot költöttem.

Spórolás lehetett volna ha kihagyom a drágább programokat – ha Guayanaban nem repülök el a Kaieteur vízeséshez (325$), de akkor meg minek mentem oda.. ha Argentínában nem sétálok a Petito Moreno gleccseren (230 $) vagy a pingvinekkel (160 $). Az átlag programonként egyébként kb17.000 Ft volt.

Megspórolhattam volna a mosást, ha magamra mosok, de sokkal egyszerűbb volt profi helyen mosni és szárítani 11 alkalom 25ezer forint – igaz, közben direkt olyan AirBnB-kbe mentem, ahol volt mosógép mert ott a felszerelést is ki tudtam mosni, ráfért pár havonta.                                               

Az Airalo e-SIM (1 évig érvényes 124 országos Discover 20 GB és külön a Guyana illetve Suriname) nekem bevált, 30.000 Ft volt, de minden országban tudtam azonnal kommunikálni ahogy megérkeztem és nem kellett a SIM kártya beregisztrálással szórakoznom. Bár biztosan többe került mintha mindenhol helyi SIMet veszek.

Volt biztosításom, az első 3 hónapban a Revolut metal kártyámat használtam erre, aztán kötöttem a SafetyWingsnél egy vagyonért a következő 3 hónapra, szerencsére egyikre sem volt szükségem. Bankolni egyébként csak Wise (Visa) és Revolut (MC) kártyát vittem, fizetésre az előbbit, pénz kivételre az utóbbit használtam. A költségek 20%-át fizettem cash-ben, és készpénzben értelme csak USD-t vinni volt. A költéseket a TravelSpend applikációban írtam, a végén szuper statisztikáim lettek.

A betű függésem 53ezer forintba fájt, 20 darab új e-bookot (és egy csomó régit) olvastam ki a Kindle-n, lehet TV-zni olcsóbb lenne, kár hogy több mint 30 éve egyáltalán nem nézem..                         

Nem csak olvastam, a blogot szinte minden nap írtam, az eredmény ezzel együtt 29 bejegyzés, ha Calibri 11 pontos betűvel keskeny margóval kiprintelné vki mazochista 67 oldal lenne (de az erdők miatt ne tegyétek), 48 000 szó és több mint 314ezer karakter..

Aki mindent elolvasott – nem hiszem, hogy van ilyen – jelentkezzen kisértékű ajándékot kap 😊 (de természetesen csak egy multiple choice teszt sikeres kitöltése után)

A managua-i busz végül a Parque Central-nál tett ki Granadában, gyakorlatilag 2 sarokra a hostel-től. Az rögtön látszott, hogy jó ötlet volt Leónban kezdeni, mert a León ugyan híres, de jelen állapotában úgy néz ki mint Gyöngyös a 80-es évek elején...  Granada építészetileg hasonló, de sokkal jobb állapotban, tisztábbak a házak és utak, kevesebb a szemét.

Intéztem egy túrát a hostelben a Reserva Natural Laguna de Apoyo-be, ez transzporttal 15 $, ebben a lagúna partján levő bícs hostel használata is benne van, a kajakokat is beleértve. Apoyo-tó körülbelül 23 000 évvel ezelőtt keletkezett, egy kialudt vulkán kalderájában, átmérője 6,6 km és 175 méter mély. A vize mindig 27 fokos (alul még megvannak a fűtőtestek). Szörnyeknek túl meleg a víz, de sügérek élnek benne. Meglehetősen jól néz ki az erdős vulkán oldallal körül vett sötét türkiz tó.

Reggel relatív erős volt a szél ugyh inkább csak úsztam, aztán bementem kajakozni is, bár tengeri kajak béna lapáttal nem a kedvencem. Gyakorlatilag egész nap ezt ismételtem és közben sorozat gyilkososat olvastam a parton. Nagyon megerőltető nap volt.

A saját hostelben beneveztem az ingyenes pasta estre, így a vacsoráról le volt a gond, annyi fokhagyma volt benne, hogy a vámpírokról is.

Granada pont 500 éves, 1524-ben alapították - az egyik legrégebbi város Közép-Amerikában - a Cocibolca vagy Nicaragua tó partján. Önmagában a tó is érdekes, 13x Balaton méretű, van benne cápa és 365 sziget (Isletas de Granada) ezek a Mombacho vulkán lejtőiről hullott kövek és az iszaplavina termékei.

A városra a gyarmati és neoklasszicista építészet jellemző, de volt pár újjáépítés - kalózok, tűz, földrengés, Willam Walker stb után. Gazdaságilag cukorgyár és szesz lepárlás dominál a turizmus mellett. Én reggel a piacon kezdtem, a fő épület 1892-es és úgy néz ki azóta nem takarítottak. A féldisznót és a nem tegnap kifogott halat hűtés nélkül árulják a fadeszkáról, a műanyag papucs szortiment mellett sajtot is lehet venni mert diverzifikálni kell a bizniszt. Persze a környékbeli utcákat is benőtték az árusok, savanyúság és előre felszeletelt zöldség zacskóban, robbantott csirke halmokban, mellette a hajba való strasszos lepkék Kínából. Ide nem sok gringó teszi be a lábát (a szivargyár látogatós francia pár is kiakadt és menekült), de ez a nicaraguai valóság nem a kézműves chai latte vagy quinoás protein bowl a turista kopasztó art cafékban. Én imádom az ilyen helyeket, végre flowba kerültem, az eladók kedvesek voltak, mindent is megnéztem, megkóstoltam, vettem mangót és tovább álltam templomokat nézegetni.

A Granada Katedrális eredetileg 1583-as, de rengetegszer újjáépítették, utoljára 1915-ben, okkersárga és nem túl érdekes. A barokk La Merced templom az egyik első (1534) volt a városban akkor még fa szerkezettel, 1740-ben építették át masszívabbra, a híres tornya nem úszta meg polgárháborút, utána újra összerakták. 35 cordobáért lehet a tériszonyosoknak edzeni a csigalépcsőn. Fent a harangok mellől csodás a kilátás körben a színes házak cseréptetőivel és a vulkánnal.

A közelben kicsit leragadtam egy fogyatékosokat foglalkoztató háznál, ahol hitehetetlen kézügyességgel csinálják a függőágyakat, van süketek által üzemeltetett kávézó és meg lehet tanulni a helyi jelbeszédet képekről. Elsétáltam a Xalteva templomig onnan kis kerülővel a San Fransico konventhez aztán le a Guadalupe templomhoz. Ezzel kb be is jártam a város belső részét, vannak pici színes meg nagyobb fa oszlopos, tornácos, belső kertes gyarmati épületek, de mind színes és mindben van hintaszék, ha az ember benéz az ablakon. Kicsit hűsöltem a hostelben aztán még délután tettem egy kört és ittam kakaót az turista csapáson kívül az egyik helyi cukiban, a kék és rózsaszín tortákkal a hátam mögött.

Tavaly Nicaraguában járt blogger barátaim (Travellina, Túró) mind láttak lávát a Masaya-vulkánon, én sajnos nem fogok, mert január óta nem lehet a környékre menni. Egy földcsuszamlás elzárta a krátert, az eltömődés miatti nyomás rövid távon törmelék- és izzóanyag-robbanásokat generálhat, és ez mehet akár 300 méter magasra is a kráter fölé. Szóval aktívkodik és veszélyes. Ha vulkánt akartam nézni keresnem kellett egy döglöttet, amire fel lehet menni, nyilván adta magát a Mombacho, ami csak 10 km Granadától. Mivel egyedül tolom és minden leszervezett túrához minimum 2 fő kell, a többi hostelben lakó pedig inkább a partyzunk/másnaposak vagyunk vonalat tolja, kénytelen voltam a nem sokkal olcsóbb, de legalább komplikált tömegközlekedős verziót megugrani.

Ehhez reggel elsétáltam a piac mellett 1 km levő másik buszmegállóba, megkerestem a Rivas felé induló csirkést, megvártam míg megtelik, kifizettem a gringó árat (30 cordoba helyieknek 10), de már nem kúrtam fel az agyam és kifigyeltem a maps.me-n mikor érünk a megfelelő kereszteződéshez. Ott leugrottam (teljesen nem szokás megállni le és fel szálláshoz) és alkudoztam tuk-tuk-ra, mert el akartam érni a felfelé menő 10 órás buszt a bejáratnál (ez csak 1,5 km az országúttól, simán lesétálható, ha az ember időben van, de ez a csirke töltési sebességén múlik). Végül szokás szerint gringo áron 3 $-ért (helyieknek 1) elvittek a park bejáratához, ahol vettem jegyet a parkba és a buszra, ami felvisz a túraösvényig. Próbáltam csak felfelé venni, mert lefelé úgyis sétálni akartam, de nem ment át. Kiderült, hogy a felfelé nem busz megy, hanem pick up és 8.30, 10.30 és 13.30, szóval sétálhattam volna, ha tudom.

Szerencsére jött pár francia és egy pick up egyből fel is vitt minket 9.50-kor… Az első szakasz is erős felmenet és nincs árnyék, de menet közben a kávés finca-nál pick up-ot kellett cserélnünk, mert onnan a 2,4 km tényleg iszonyat meredek és csak 4x4 bír felmenni.  

Fent 3 trail van, az El Crater trail (2$) ami 1,5 km és guide nélkül is lehet menni, az El Tigrillo Trail 2,5 km $4, de kell guide és az +17$, valamint az El Puma Trail 4 km $6 ehhez is kell guide 22 $. Szóval egyedül nem olcsó a buli, mert ehhez jön, hogy ha az ember felsétál a túraösvényekig 6 km-t 5$, ha pick uppal megy 20 $. Szóval mondjuk az El Puma ha a beszállásig pick up 20+6+22 $ a legdrágább verzió, El Crater beszállásig sétálva a legolcsóbb 5+2$.

A kráteres ösvényen leakadtam a franciákról, és elindultam körbejárni a vulkánt, itt már kellemes húszon pár fok volt és fújt a szél. Csepegett rám a víz a köderdőben, különös mohák és mesebeli fák között sétáltam, aztán kiért az ösvény egy platóra, virágok közé. A kilátó pontokról Granada, és a Las Isletas a tóban is elég jól látszott. Volt egy eldugott fumarola, ami forró gázokat pöfögött, aztán vissza az erdőbe és újabb kilátó pontok a dzsungeles kráter felé.

A legmeredekebb részen a fincáig pick uppal mentem le, vettem egy jeges kávét és lesétáltam az országútig a 4 km-t. Ez a rész autóval nem tűnt vészesen meredeknek, de azért bizonyos szakaszokon az volt és tűzött a nap, árnyék nem sok. Közben vagy egy tucat tuk-tuk megkérdezte elvigyen-e, volt ajánlat egész Granadáig 250 cordobáért, de inkább gyalogoltam, pont jött a csirkés és 10 cordobáért visszavitt a városba.

Ebéd/vacsora egy adag vigoron lett, ez tradicionális Granadából származó nicaraguai étel, banánlevélen chicharrón (itt ez a tepertőnek felel meg) plusz főtt yuka, plusz káposztasaláta, tökéletes lenne ha adnának hozzá tejfölt..

Másnap pakoltam és indultam a reptérre, belustultam mert nem tömegközlekedéssel mentem, de annyira nem lehet kiszámítani mikor telik meg és indul a busz és utána még a taxi cirkusz, ugyh ezt most inkább kihagytam. A reptéren ettem még egy tradicionális reggelit nehogy a rizses bab és pico de gallo szintem leessen.

A panamai gép pontosan indult és még korábban is érkezett, az útlevél ellenőrzésnél most nem volt senki, a vámos beagle kutyája viszont nagyon szagolgatta a csomagomat és kaptam rá sárga tiltott árú masnit  - ami azért volt érdekes mert ruhán, szivarokon és egy üveg rumon kívül nem volt benne semmi, amíg rá nem jöttem hogy ő még érzi a döglött hal szagot…

A panamai hostelben a nagy darab bácsi már régi ismerősként üdvözölt és mivel nagyon esett az eső csak a kedvenc sarki japánig mentem vacsorázni, szuper a kaja, de drága. Másnap gondoltam túrázom a városi nagy parkban hátha látok lajhárt meg tukánt, de gyakorlatilag minden órában 50 percet szakadt az eső, láthatóan megjött az esős évszak (nem rövid májustól-januárig tart). Se elázni se dagonyázni nem volt kedvem, főleg h a cuccnak nem lenne ideje megszáradni. Mivel mazochista vagyok még se akartam egésznap a szobában ülve nézni, hogy az ablakon lefolyó esőcseppek közül melyik nyer, elmentem az Albrook Mall-ba. Ez akkora hogy két kört tettem és meg lett a napi 10 km.. Van benne mini vidám park, élő állat simogató gyerekeknek, csomó junk food és délutánra tömeg.

Azért Panama kb. mintha az USA egyik állama lenne, $ a fizetőeszköz és durva h milyen vásárlóereje van. Simán 2-3 $-os ruhákból lehet öltözködni, 10$ ért már jó anyagból is van.. Menő sportcuccok fele mint otthon, még 370-es árfolyamon is.. 5 km uber <3$, üzemanyag árakat lelestem egy kúton, dízel 0,9 $ a 95ös 1,1 $. A közért is bazi olcsó, az étterem nem annyira, az mindig 20 $ jött ki mindegy hol és mit ettem.

Másnap persze, mikor már a repülés előtt nem volt időm túrázni, Murphy szerint ragyogó napsütés.. A városban azért elsétáltam a közértig, ahol a keresztgyerekek passion fruit lelőhelye van, ebben volt kihívás mert itt senki nem jár gyalog, tiszta Amerika. Azért sikerült finomságokkal megtölteni a téli cuccok helyét, sok hely nem maradt a hátizsákomban, de majd becserélem tejfölre meg pacal pörköltre vagy rántott borjúlábra.

A reptéren a sor hosszából realizáltam ja ez Ibéria nem Copa Airlines, és unalmamban megismerkedtem egy 2 méteres német pasival. Aztán kiderült, hogy túlfoglalták a gépet, és a székét odaadták másnak is, mivel mellettem volt üres hely a vészkijáratnál, mondtam mért nem ül oda. Így aztán Madridig együtt utaztunk, legalább volt kivel dumálni ..

Ezt már a madridi reptér kihalt terminálján töltöm fel a blogra, pár óra és ha minden jól megy landolok Bécsben. Olyan mintha 2 hete indultam volna el, és bármeddig tudnám folytatni/semmi kedvem hazamenni, de tervezek még erről, a statisztikákról és tanulságokról írni egy külön posztot, ha el nem sodornak az események..

Rövid panamai tartózkodás után - 15 perc - már csekkoltam is ki az országból, hogy Managuába repüljek. Nicaraguába érkezéskor új egyéni rekordot állítottam be – a repülőgép landolásától számított egy órán belül megkérték a kezem 😊 Ehhez az is kellett, hogy az útlevél/vám dolog relatív gyorsan menjen (10 $ kell fizetni és a hibátlan, de régi 100 $-ost furcsán nézik, végül átment), a csomagom is megjött és a mikrobusz megállóhoz (parada de la UCA) gyorsan megalkudtam egy taxissal (20$ gringo ár, mert uber itt sajnos nincs).

A buszmegálló rém szakadt, koszos fa bódék, mikrobuszok csomagokkal felpakolva parkolnak látszólag teljes káoszban. Fél perc alatt azért rájöttem melyik megy Leónba, de az pont megtelt, elindult, meg kellett várnom a következőt. Ennek annyi előnye volt hogy oda ültem ahova akartam, nyilván a sofőr mellé előre.. Közben kiderült az egyik utas toborzó beszél kicsit angolul ugyh vele csacsogtam az ablakon keresztül - ennek az eredmény lett a házassági ajánlat (nem is volt rossz pasi, kaptam hozzá nevet, telefonszámot, ha bármi segítség kell míg itt vagyok)

Leónba pár óra alatt vergődtünk el, az utak nem kifejezetten rosszak, de a közlekedés elég érdekes. Az autópályán a leállósávon, szemben a forgalommal is jönnek a csőrös kamiontól a lovaskordén át minden járművel. Az út mentén rengeteg a szemét, dobálnak ki mindent is az ablakon. A león-i busz pályaudvar félig össze van nőve egy piaccal, csirkés (reinkarnálódott amerikai iskolabuszok minden színben) és mikrobuszok szanaszét parkolva, szemét és kosz, és rájöttem hogy a managua-in nem volt káosz.. Mivel taxit sehol nem láttam és a hostel vagy 4 km, amit 38 fokban nem esett volna jól legyalogolni, megalkudtam egy triciklire.. Elöl ültem a motyóval, a srác mögöttem tekert, szerencsére többnyire lefelé, hajmeresztő tempóban vett be kanyarokat és kereszteződéseket. A végén persze bepróbálkozott hogy a „cargo”-ért külön fizessek, de csak ránéztem és elröhögte magát.. A teknősös hostelben (Hostel Tortuga) egy egyszerű, de használható szobám volt (pl van hova pakolni, akasztani cuccokat, konnektor az ágy mellett stb.) félig működő légkondival, ez utóbbi nem árt, ha az ember a Nicaragua legmelegebb városába a legmelegebb időszakban jön, és éjszaka is 29 fok van.

Reggel egyből elmentem a jattos (free) walking tour-ra, ami a katedrális mellől indult. A guide nem volt szenzációs, viszonylag kevés dolgot mutatott és inkább sokat beszélt, de nekem jó volt, hogy fejben átálljak egy másik országra (és lemeztektonikailag egy másik földrészre, még ha kulturálisan ez is Latin-Amerika)

Elég sokat mesélt Nicaragua történelméről az 1838-as függetlenedés után – a liberális León és a konzervatív Granada akkor kezdett versengeni a hatalomért, ez polgárháborúhoz és a nevető harmadik Managua fővárossá válásához vezetett. Közben az amerikai aranyláz alatt az 1850-es években Nicaragua útvonalat biztosított a San Juan folyón és a Nicaragua tavon át a Kaliforniába menő szerencsevadászoknak. 1855-ben a liberálisok leszerződtettek egy William Walker nevű zsoldost hogy segítsen a konzervatívok ellen, aki jól kijátszotta a két felet egymás ellen és elnöké nyilvánította magát.. Nem sokkal később halott elnök lett.

Közben felmerült hogy az aranyláz idején használt útvonalat nyissák meg mint csatorna (ehelyett lett a panamai) és a United Fruit Company (innen jön a banana republic..) érdekeinek védelme leegyszerűsítve Nicaragua amerikai megszállásához vezetett 1909 és 1933 között. Ezzel párhuzamos sztori Augusto César Sandino forradalmár, az amerikai megszállás elleni lázadás vezetője, aki évekig gerillaháborút folytatott, míg az akkori elnökhöz Sacasa-hoz béketárgyalásra menve ki nem nyírták.

Ezután 43 év diktatúra jött a Somoza család alatt, az elsőt egy költő ugyan agyonlőtte, de jött még 2 fia, dollár milliárdokat loptak, a Mangua-t elpusztító 1972-es földrengés segélyeit is lenyúltak, végül a szocialista szandinisták 79-ben erőszakkal vették át a hatalmat. Velük szemben megalakultak a contra-k Reagen és a CIA támogatásával, ugyh ment a gyilkolás tovább 1990-ig.  Az 1984-es választásokon a szandinista Daniel Ortega nyert, de az 1990 választásokon egy női elnök Violetta Chamoro legyőzte. 2006-ban Ortega visszatért és nyert 3 választást. 2018-ban aztán hatalmas tiltakozási hullám tört ki ellene, de még mindig hatalmon van, szoros barátságban az oroszokkal és Kínával. Az oroszok mellett támogatják az ukrán háborút, a kínaiak meg brutál mennyiségű nyersanyagot visznek ki az országból elsősorban aranyat és a keleti rész érintetlen esőerdőiből trópusi fát. Én pont a 2018-as zavargások alatt próbáltam anno bejutni az országba, de annyira lőttek, hogy sikertelenül.

Mindezt több részletben hallgattuk meg miközben megnéztük a katedrálist, egy művészeti iskolaként működő gyarmati stílusú villát, pár politikai graffitit, az egyetemet, a Templo La Recolecciónt. Végig ettük a piacot is, mindenféle helyi édességtől rövid időre cukor kómába estem, volt italpor kukorica, kakaó és fahéj pirítva, amit cukorral és tejjel isznak, ettünk fura gyümölcsöket a Kolumbiában próbált nispero-t (itteni naspolya) és egy keserű savanyú fura bogyós izét. Megnéztük azt is mit főztek a nénik ebédre a piacon, jól nézett ki hatalmas vájling banánlevéllel kibélelve benne nagy mócsingos húsok, krumpli és zöldségek, de enni ilyen hőségben nem volt kedvem (ebből egy adag 150 cordoba, összehasonlításul jó étteremben főétel kb. 250-300)

A túra után hűsöltem a hostelben és végre volt időm megcsinálni az elmaradásokat, csak vacsorázni mentem át egy szomszéd étterembe, ahol akkora adag ceviche-t kaptam hogy alig bírtam megenni.. (Holtversenyben a legjobb is volt a chilei Vina del Mar perui éttermével)

Másnap elmentem még sétálgatni a városba és bementem oda, ahova lehetett. Alapítvány által létrehozott Centro de Arte Fundación Ortíz Gurdián a 18. és 19. század között épült 5 ház széles folyosóit, szobáit és belső kertek falát használja kiállítási térnek – kívülről nem jött le mekkora területen van a múzeum. A XVI századi vallási cuccoktól kezdve Picasso litográfiákon át van minden, egy Moholy-Nagy képet is kiszúrtam. De a gyűjtemény jelentősebb része közép-amerikai 20. századi és kortárs festők művei bármilyen stílusban. El lehet itt tölteni pár órát én azért annyira nem ragadtam le. Megnéztem a Katedrálist belülről, ez a legnagyobb Közép-Amerikában és jó pár híres ember pl. Ruben Dario van itt eltemetve. A tetejére is fel lehet menni, de szombat lévén olyan sor állt a tűző napon, hogy ezt kihagytam. Megnéztem jobban a mexikói barokk Templo La Recolección-t, bemenni ide nem tudtam, a piacon is tettem egy kört és a közelben ettem egy fagyit.

Nem volt kedvem elmenni a szörfös bícsekre (kb 20 perc busszal) mert fürdeni ezen a szakaszon nem igazán lehet, inkább mentem és megcsináltam az elmaradásokat aztán ettem egy chicharron-t vacsira a közelben.

Hosszas hezitálás után végül úgy döntöttem nem Matagalpa-ba, hanem Estelibe megyek. A leóni káosz pályaudvarra még simán eltaxiztam 9.30-ra, itt aztán még váróterem se, nemhogy kiírás, csak ordibálják a célállomásokat. Megtaláltam az Estelibe menőt, de az akkor induló mikrobuszra nem fértem fel (de nem azért, mert nem próbálták meg, hogy a 12 fősbe még egy 19.-et be lehet-e gyömöszölni). Innentől 10.30-ig vártam a következőt, az ordító utas szerzőket hallgatva, leülni nem volt hova, de legalább árnyékban álldogáltam, később már egy csomó más emberrel. Végre megjött a busz, de sofőr elment 20 percre gondolom kajálni ki tudja. Majd elkezdtünk beszállni, először is nem engedte, hogy hátra tegyem a hátizsákot pedig tök üres volt a busz háta (és udvariasan kértem), lett volna hely akár állítva akár az ülés alá betolva, ehelyett felkúrta a tetőre, egy dagadt gusztustalan faszi 2 döglött halas hűtőládája mellé, amiből folyt a halas víz. Jól felkúrtam az agyam mert egyrészt minden megfő a táskában (gyógyszerek pl) másrészt biztos voltam benne, hogy rá fog folyni a táskámra a büdös hallé. Másodszor megpróbáltak berakni a leghátsó sorba nyomorogni, na ez nem ment át.. Harmadszor nyilvánvalóan hülyének nézett és többet akart fizettetni mint a halas dagadékkal, akinek 5 csomagja volt.. A buszban még a fennmaradó néhány négyzetcentiméterre is beültettek egy csávót, aki egy műanyag vödrön nyomta le 3 órás utat. Itt az a szokás amúgy, hogy megáll a mikrobusz és a büféből hozzák a cuccot, amit ordítva kérnek, ki se szállnak a népek (mert úgy vannak bezsúfolva, hogy nem is tudnak). Természetesen a hallé ráfolyt a zsákom borítására, szerencsére volt alatta kukás zsák (OCD néha előny) így legalább a hátizsáknak nincs döglött hal szaga. A köcsög sofőrnek meg leordítottam a fejét és elküldtem .. jába, az estelí-i pályaudvaron várakozók épp csak nem tapsoltak..

A hostelem vagy 2 km-re volt, de inkább sétáltam hátha kevésbé leszek dühös, ez nem jött össze, de legalább jól megizzadtam. Elvileg Estelí magasabban van (844 m) és hűvösebbnek kéne lenni, 38 helyett 31 fok van. Ez a rész már kívül esik a szokásos turista csapáson, nem is láttam partyzó gringókat, csak már vasárnap kora délután tök részeg helyieket üvöltözni a kocsmákban. A város környéke alapvetően mezőgazdaság, nem csak kávé, hanem főleg szivar. A 60-as években a dohánytermesztés a száműzött kubaiakkal kezdődött, akik magokat hoztak a szigetről, és itt megfelelő adottságokat találtak a szivar növesztéshez.

El is mentem szivar túrát keresni holnapra, megnéztem a katedrálist és vettem a közértben innivalót – ez itt a rum paradicsom, a Flor de Caña olcsóbb, mint a bor - én mondjuk csak a gyengített, mangó és grapefruit bekevert verziót próbáltam ki.

A dohány növény eredetileg a Karib térségből származik, az európaiak csak az 1500-as években találkoztak vele először, a karibi őslakosok évszázadok óta szívták a dohányfüstöt. A nikotin sejtméreg és növényvédőszerként is használták. A városban több szivargyár is működik, kisebb garázsban műanyag asztalos megoldást is láttam, de a Fernandez üzembe is belestem, ők 800 hektáron termelnek, 30 millió szivarba valót. Én egy profi, nemzetközleg is jegyzett, közepes méretű gyárba mentem – Flor de San Luis – ahol minden fázist meg lehetett nézni.

A szivargyártás valójában a földeken kezdődik, ennek a gyárnak pár hektáros saját finca-ja van, de bizonyos típusú dohányt vesznek más farmokról is. A 3 méteresre növényeket 1,2 – 1,5 m visszavágják h inkább oldalra leveleket növesszenek, szüret általában májusban.

A betakarításkor borítóleveleket külön kezelik mert a legapróbb hiba is befolyásolja a levél értékét. A dohányt egy jól szellőző helyen hat-nyolc hétig levegőn szárítják (pácolják). A kis csokrokba kötött leveleket ezek után bálákba halmozzák az erjesztéshez, a fermentálás után még érlelik, sokszor évekig.

Mi onnantól láttuk a folyamatot (egy francia párral hárman voltunk), hogy a bálákból kikerülő leveleket megnedvesítik így azok hajlékonyak lesznek - bácsi a levélcsomagokat megfürdette folyóvízben majd lerázta és betette egy papírdobozba. Egy másik szobában ketten egyenként válogatták a leveleket (erősség, szín, dohánytípus), különböző fajták más dobozba, itt olyan erős volt a dohánypor a levegőben, hogy folyt a könnyem és folyamatosan köhögni akartam. Pár nő pedig a levél közepén levő szárat húzta le finoman és simogatta szét kupacba a leveleket.

A sodrók különszobában ülnek, kettesével, az egyik a szivar alapot csinálja, ehhez a szivarban felhasználandó levelek pontos aránya meg van adva, ebből 2-öt abból 1-et kell belenyomni a készítendő szivarokba. A keverék különböző leveleit (4-5 darabot) a kezében összenyomja, a leveleket henger alakúra hajtja, és a szivar közepén keskeny átjárót hagyva a levegőnek. Ezeket egy fából készült formába helyezi, ha a forma tele, rá a tetejét és egy kézi préssel általában 30-45 percig préselik, és a formában néha átfordítják.  Ezután az asztalnál a párja a külső borítólevelet formára vágja és a köteg köré sodorja, a szivar végére dohányból kupakot tesz. A kész szivarokat egy felügyelő kézzel ellenőrzi – ha nem jó sem dobják ki, szétszedik, a válogatók még azt is felismerik melyik levél melyik típus, vissza a megfelelő dobozba és újra felhasználják.

A két legprofibb és legértékesebb szivarokat sodró az első asztalnál napi 200-at tud csinálni, ők 40 $ napi díjban dolgoznak. A kevésbé minőségi szivarokat sodró párok akár napi 500-at is gyártanak, de csak 20-30 $ keresnek. Jellemzően fiatalok sodortak, fiúk lányok vegyesen, sokszor így keresik meg a továbbtanulásra a pénzt. Ebben az üzemben összesen 20-22 asztal pár dolgozott, de van, akiket a város melletti faluból hoznak mert nincs elég munkaerő.

A sodrást követően a szivarok egy érlelőhelyiségbe mennek pár hétre, hónapra. Ezután válogatják, csomagolják őket. Azt számolgattuk, hogy szüretelés után több mint egy év mire egyáltalán forgalomba kerül a szivar, de ez több is lehet attól függően ki meddig pácol, erjeszt, érlel. A raktárba is bementünk mert akartam venni pár darabot GyörgyMiklósnak, így a gyárból 4-5 $ volt darabja, nyilván vannak drágábbak is. Ezeket külön csomagolták be nekem, úgyh a csomagoló lányokkal is találkoztunk.

Gyakorlatilag a 2 óra alatt amíg a gyárban voltunk szerintem több évre elegendő nikotint vettem magamhoz, de szuper érdekes volt és a kiváló ASMR videókat lehetne forgatni. Esteli ugyan nem a legizgalmasabb város, de emiatt megérte ide elvergődni. Mivel a Miraflor-ba túrázni nemcsak elég időm nem volt, de a hőségben kiszáradt, levél nélküli fás domboldalak se voltak túl csábitóak, inkább elsétáltam a temetőig, ami semmi különös, de színesek a sírok. Aztán a város másik felébe a piacra, amit nem olyan könnyű megtalálni mert Alfredo Lazo-nak hívják. A piac épületében nem sok mindent árulnak, de a körülötte levő utcákon halmokban állt a zöldség, ananász, dinnye. Értelmes piaci kifőzdét nem találtam ugyh visszasétáltam a templom mellé enni az utcai árusoknál, közben benéztem pár nyereg meg csizma boltba. Ez a másik, amiről híres a hely, jó minőségű bőr cuccokat csinálnak a nicaraguai cowboyoknak.

Esteliben 2 busz pályaudvar van (Cotran = Cooperativa de Transporte – Norte és Sur) egymástól pár száz méterre, de az interneten talált menetrend nem volt nagy segítség, hogy fogok Granadáig eljutni. Kisétáltam a 2 km-t a cuccal a buszig, és az északin várakozó utasoktól megtudtam, hogy a déliről indulnak hamarabb csirkések Managuába. A hátizsákomnak külön jegyet kellett venni, de így legalább velem utazott (2x110 cordoba). Végül a busz nem csirkés, hanem papagájos volt, elől utazott a sofőr mellett kalitkában és néha kukorékolt. Egész jó időt mentünk, csak néha szálltak fel-le ugyh 3,5 óra alatt elértük a fővárost. Újabb rettenet pályaudvar, de csak csirkés buszok, megint az utasok voltak az info forrás, mert más nincs, egyik se megy Granadába innen. Shared taxival 10 $ (gringo ár persze) át parada de la UCA, nyilván megvárva amíg a taxi megtelik. Legalább találkoztam Francisco-val az udvarlómmal, igaz nem sokat dumáltunk mert kezdett megtelni a Masaya-Granada mikrobusz (74 cordoba), de odajött velem és betette hátra a cuccomat. Ez viszont mindenhol is megállt és addig tolták be az embereket amíg egy ponton az ölelemben levő kis hátzsákomon is ült egy gyerek (iszonyat cuki 3-4 év körüli kislány, nekem dőlt és bealudt). Végül délután 3-ra értem Granadába, azért nem a nicaraguai a leghatékonyabb tömegközlekedés - 160 km több mint 7 óra..

A három napos túrázás után meglehetősen elvadult állapotban érkeztünk meg a palomino-i hostel-ünk be és azonnal neki fogtunk kimosakodni, gyorsan leadtuk a mosást is és végig sétáltunk a „fő utcán” hogy találjunk vacsorát.. Randomszerűen beültünk vhova és úgy döntöttünk ennyi gyaloglás után felezünk egy előételt és egy rendes steak-et, járt egy koktél is, ha már a Karib-tenger partjára keveredtünk. Jól választottunk mert a steak Argentínában sem vallott volna szégyent és koktélból is jót főztek.

Másnap próbáltuk utolérni magunkat és kicsit sétáltunk a városban. Palomino egy (nagyon) poros hippi falu a Sierra Nevada-hegység lábánál. A Karib-tengertől mindössze 42 kilométerre van a világ legmagasabb tengerparti hegycsúcsa 5775 méteres magasságával, szóval teoretikusan a tengerparti koktél ivás közben lehet látni havas hegyet, ez amúgy elég menő. A valóságban a tengerpart elég erodált, szinte nem volt homok, ahol ki lehetne feküdni, és a hullámok, áramlat olyan veszélyes, hogy fürdeni csak szuicid hajlamokkal érdemes, a derékig érő vízben lehet kicsit ugrálni. Van egy csomó pici bár kitelepülve, még önjutalmazós üzemmódban az egyiknél leültünk egy koktéllal és bámultuk a szörfösöket, a bícs kutyákat és hallgattuk a hullámokat a lusta naplementét várva. Az utcában, ahol lakunk van az összes bár, étterem, szuvenír bolt, a végén meg egy party hostel a tengernél. Van egy hangulata a helynek, de olyan iszonyatos a por van, hogy nehéz élvezni pl a kávézó teraszán való üldögélést ha közben szilikózist kap az ember 5 perc alatt..

Este a hostel gyárilag 3 lábú macskája benyávogta magát a teraszról, miközben felügyelni próbáltam a rosszalkodást (már egy darab épp töltő zsinórunk nem lenne ha Keki-n múlik) Gabi talált magában egy kullancsot, ez gyorsan kiműtöttem, de lett programunk amíg magunkat/egymást átnéztük..

Reggel nem voltunk képesek időben elindulni, csak 8 után szálltunk fel a csirkésre, hogy elvigyen minket a Tayrona nemzeti park bejáratáig. Az út nem túl izgi, 15 km-en nagyipari banán termesztés, a permetezéshez saját repülő térrel, pár faluban kolbász és gyümölcsárusok. Végül több mint egy óra múlva elértünk El Zaino-t, szerencsére nem volt vállalhatatlan a tömeg, vettünk belépőt 73.500 COP és biztosítást, ami kötelező, aztán kisbusz (5000 COP) a túra útvonalak kezdetéig.

Itt azért már sajnos volt rajtunk kívül más is – és van, aki nem bírja a csendet vagy a madárcsicsergést és hozza Shakirát/Boney M-t stb magával az erdőbe. Nagy nehezen leakadtunk a hangszórós párról, akik biztos csodálkoznak miért nem látnak semmi állatot.

Az ösvények egy része fapallós, van sziklákon felmászkálós, nagyon homokos vagy sima erdei szakasz, közben nagy kavicsok között dzsungel, gigantikus fák, és csodás pálmafás part nagy hullámokkal, türkíz kék vízzel. Azért itt is van tömeges turista had, aki nem bír járni Uberezik azt lovakkal viszik. Több festői bícs van, de fürdeni praktikusan csak az 5 km gyaloglással elérhető La Piscina-n lehet, ahol egy természetes kőgáton megtörnek a hullámok. Sikerült vetődéssel elkapnunk az utolsó árnyékos helyet a pálmák alatt, úszás, napozás. Amikor eluntuk még tovább sétáltunk a leghíresebb, szintén fürödhető, Cabo San Juanhoz, tényleg attraktív a sziklás félszigetekkel és a nagyon kék öböllel, de rengetegen vannak..

Visszafelé jó tempóban nyomtuk, hogy elérjük a mosodát, kisbusz aztán nagybusz, ez utóbbin 2 magyar lánnyal futottunk össze.  Hogy legyen változatosság egy vega étterembe mentünk, de gyakorlatilag ehetetlen volt a vacsora, én szójalében úszó félig nyers répa zeller rizstészta ételt kaptam, ennél legrosszabb állapotomban is jobbat főzök, csukott szemmel. Vigasztalásul Kekivel játszottunk egy kicsit, aki megint meglátogatta a szobánkat.

A következő napra különváltunk, Gabi elment ahhoz a Tayrona bejárathoz túrázni, ahol a kogi faluban voltunk, én meg visszamentem újra megcsinálni a tegnapi túrát mert az rövidebb és el vagyok úszva, muszáj a Nicaragua részét szervezni az utazásomnak.

Sajnos ma sem indultunk korán, és a bejáratnál sokkoló mennyiségű ember állt sorba, el is gondolkodtam, hogy visszabusz, de aztán rájöttem egész jól halad csak a rendőrök nézik át a táskákat. Elvileg műanyag zacskót, pet palackot pl. tilos bevinni ez kutyát macskát nem érdekelte, csak kábszert kerestek gondolom a szombati partizást akarták felügyelni a parkban.

Ami fura, hogy a sor után felszívódtak az emberek mert félútig alig láttam bárkit is, egy helyi családnak segítettem a mozgásában erősen korlátozott nénit átvinni egy szakaszon, de ennyi. Ha lehet még melegebb volt, mint előző nap, de jó tempóban toltam, nem fotóztam és nem kellett folyton a szelfi és insta függőkre várnom. Később aztán megelőztem pár csapatot, egy óra alatt elértem a bícset és meglepetésemre sokkal kevesebben voltak mint előző nap, simán volt hely a pálma alatt.. Jót úsztam, napoztam és akkor indultam vissza mikor elkezdtek érkezni tömegesen a népek. Visszafelé is az volt, hogy a fel-le szakaszra elhagytam mindenkit és egyedül bandukoltam a kövek és fák között. Találkoztam állatokkal is, az elsőként egy láthatóan privileged amerikai pár rángatott 2 darab királykék színű gurulós bőröndöt az ösvényen. Nem tudom mire gondoltak amikor ezekkel elindultak, de láthatóan pár száz méter fapallos úton és poros ösvényen túl voltak. Vacilláltam is, hogy utánuk megyek és megnézem a sziklás, gyökeres részeket hogyan oldják meg… Aztán végre értelmet nyert a ne banánozd össze a majmot tábla, mert találtam egy majom családot a fákon – nem volt nehéz az egyik majdnem fejen talált egy gyümölcshéjjal. A park 150 négyzetkilométerén persze sok állat él, csak nem a diszkó turistás részen.. Egyébként a kogi indiánok szent helyei miatt néha lezárják a parkot pár hétre, ők tisztitó szertartásokat végeznek, az állatoknak meg nyugi van.

Másnap tényleg korán indultunk 5.55-kor már a Santa Marta reptér fele robogtunk a buszon, a körforgalomnál átültünk egy taxiba és pontban 8-kor már a csomagleadást intéztük. A reptér egyben bikram jóga helyszín, mert légkondi nincs, viszont vannak nagy üvegablakok, folyt rólunk a víz már az első kávé mellett. Bogotában aztán Uberrel irány a Salitre busz terminál, vettem jegyet Villa de Leyva-ba. Ez volt az eddigi legjobb buszunk Kolumbiában (Libertadores a cég, az egyetlen amiben volt biztonsági öv) de iszonyat lassan mentünk, a bogotai északi terminálig 1,5 óra alatt vergődött el és érthetetlen helyeken állt meg 15-20 percekre, így fél 6-6 helyett már este tök sötétben 7 óra után érkeztünk (165 km 4,5 óra). Emiatt kénytelenek voltunk taxizni, persze az Airbnb tulaj sehol pedig írtam mikor érkezünk.. addig legalább beültünk a szembe pékség kalapos bácsijához enni – szereztem egy darab friss sajtot és kicsit száraz kenyeret, pont elég volt.

Villa de Leyva lett a kedvenc kolumbiai városom, szerencse hogy átszerveztem magunkat és nem aludtunk Bogotában hanem jöttünk egyből, így 2 teljes napunk lett, de lehetett volna több is.. Itt sajnáltam egyedül hogy nincs bérelt autónk mert lett volna még egy csomó néznivaló a város környékén.

A várost 1572-ben alapították és az egyik legszebb megmaradt gyarmati építészet az országban, hófehér házak, barna, sötét zöld meg kék faragott erkélyekkel és ablakokkal és ehhez óriás macskaköves utcák. A főtér hatalmas 14 000 m², gigantikus kövekkel kirakva, középen szökőkút (víz, csak ha filmet forgatnak) körben régi házak, plébánia. Egy délelőtt csak a városban sétáltunk fel-le, hihetetlen volt, hogy nincs tömeg, nincs szmog és nem tukmál ránk senki semmit. Ez utóbbi miatt kedvünk is lett bemenni egy-két boltba, és sokkal színvonalasabb és egyedi cuccok voltak mint bárhol eddig.

Délután aztán kisétáltunk Casa Terracota-hoz, az egész ház egy bazi nagy kerámia, mintha a Flintstone család elkezdett volna agyagozni.  Octavio Mendoza építész semmilyen más anyagot nem használt csak agyagból faragta azután hagyta sülni és megkeményedni a napon. A falak dőlnek és görbülnek, nincs derékszög vagy egyenes, színes csempék, profi felülvilágítók és tetőterasz. A legapróbb részletekig kitalálva, zseniális, rengeteg geggel, vas díszítés pl. gekko vagy kolibri az ablakok előtt, apróbb vas rovarok a konyharuha tartók, a korlát hosszú kígyó.

Este elég sokáig kerestük hova üljünk be inni valamit, végül a főtéren találtunk egy szimpatikus helyet, kiderült hogy rock kocsma.. Egész este 70-es 80-as évek rockzene ment, a duci pénztáros lány a DJ, ehhez Metallica, Kiss stb poszterek mellé elég eklektikus berendezés. A végére összehaverkodtunk egy 3 fős helyi csapattal, így volt alkalmunk a helyi szeszt is megkóstolni, az aguardiente cukornád pálinka ánizzsal.. na ez az, ami nekem akkor se megy le a torkomon, ha nagyon erőltetik, de cserébe táncikáltam a csapat lány tagjával, amíg a fiúk Gabit szórakoztatták.

Második nap ugyan megint nem indultunk korán, de találtunk helyi reggelit a főtéren – a changua tejes leves, benne ázott kenyér, rajta tükörtojás mindez korianderrel, petrezselyemmel fűszerezve.. igazi munkás/paraszt reggeli. Aztán alkudtunk egy taxit és elindultunk a város környékét felfedezni.

Santo Ecce Homo egy dominikánus szerzetes kolostor, amelyet 1620-ban alapítottak, nevét a bibliából kapta "Íme, az ember" (János 19,5). Úgy néz ki ahogy a spanyol kolostorok szoktak kápolna, kerengő, tanulószobák, a káptalan, munkás helyek, a kertben virágok, középen kút. A kolostor múzeum egy tucat teremben mutatja be a dominikánus rend életét a ruháktól a könyveken át a szerszámokig, ez engem mondjuk annyira nem kötött le, inkább ültem a kertben és a zenét hallgattam.

El Fósil Múzeum egy busz méretű kb. 120 millió éves gyerek kronoszaurusz fölé épült, ott, ahol 1977-ben csontvázát megtalálták. A kronoszaurus > 9 méteres, rövid nyakú hüllő volt négy uszonnyal, akkora fejjel hogy egy embert simán lenyelhetne. Anno egy sekély primitív tenger volt itt, ezért találtak ennyi tengeri őslénytani leletet a környéken.

Végül a Pozos Azules nevű kis mesterséges tavak között sétálgattunk, ezek durván kék meg zöld színűek köszönhetően a bennük növő planktonoknak és algáknak, meg ásványi anyagoknak (szelén, kén).

Ebédeltünk gyorsan aztán hogy kimaxoljuk a napot még egy kollektívóval elmentünk Ráquira településre, ez is egy, a muisca népek által lakott régió volt és már az ő idejükben híres volt a kerámiáiról. Bár gyanús, hogy akkor még nem strasszal kirakott színes koponyákat vagy gyöngyös fülű micimackót és szivárványszínű óriás malacperselyt állítottak elő. Na itt megkaptuk a magunkét, egy teljes Szalai András Kis magyar kolumbiai snassz és neociki előadáshoz tudnék képanyagot adni. Főleg kerámiák voltak, de nem ide kell jönni esztétika órára. Ráquira színes házairól is híres, és ez tényleg színes, még a villany és gázórák is bele vannak festve a graffitikbe, tényleg vidám az egész. Innen az utolsó busszal mentünk haza, Gabi még gyorsan shoppingolt két széket. Majd elkövetük azt a hibát, hogy ezeket elvittük a kis Airbnb házikónkba és nem vacsorázni mentünk. Mert mire elindultunk esett, vittük a házhoz tartozó esernyőt, de a környéken már étterem nem volt nyitva. Később már nem esett, hanem ömlött, ugyh fossá áztunk mind a ketten, de sokat nevettünk az özönvízben ahogy a pocsolyákban tapicskoltunk szandálban.

Villa de Leyva-ba tudtam volna még pár napot maradni, imádtam, hogy nincs tömeg, por, és üvöltő zene, nyomuló árusok és sokkal kevésbé szemetes, mint a karibi rész volt. A táj önmagában nem átütően szép, rengeteg fóliasátor ezekben leginkább paradicsom nő, de lett volna még mit nézni.

Ami kimaradt: A régióban még ma is megtalálhatóak a Muisca-kultúra nyomai, itt ők voltak az őslakosok kukoricát, babot, burgonyát, hüvelyeseket, gumókat, paradicsomot, avokádót termesztettek.  

Monquirá Régészeti Park vagy közismertebb nevén "El Infiernito" prekolumbiánus 30 nagy fallikus formájú kőoszlopból és több mint száz kisebb oszlopból áll. A Sáchica barlangfestmények, anno a piktogramokat is az indiánok csinálhatták, főleg kerek és vörös pigmenttel készült sugárzó formák. Az Iguaque Fauna and Flora Sanctuary védett lápvidék és erdő 2400-3800 m tengerszint feletti magasságban, itt található az Iguaque Szent Lagúnája, amely a Muisca mitológia szerint az emberiség bölcsője. Borászatok mivel a környéken több szőlészet is van - ez az egyetlen terület Kolumbiában, amely alkalmas a bortermelésre. Van olíva ültetvény is.

Én aztán hajnalban elindultam Bogota felé busszal, mert egy csomó dolgot kellett megcsinálnom - mosás, pakolás, vásárlás - mielőtt továbblépek Panamán át Nicaraguába. Gabinak még lesz egy napja itt, utána indul haza. Mivel Turkish-el jött és 2x23 kg feladott cucca lehet, és annyira rendes hogy hazaviszi a motyóm egy részét, így megszabadulok a téli holmi további cipelésétől..

A bogotai hostelben megállapítottam hogy Tokyo nőtt sokat, természetesen segített mosni, megette a szendvicsemből a húsit és dorombolva ült az ölemben amíg dolgoztam. A fejfájásomból ítélve Bogotába is megérkezik az eső végre - a 9 millió embert ellátó víztározó csak 10%-on van, soha sem volt még ilyen alacsony a vízszint. A városban korlátozzák a vízfogyasztást, a váltakozva kerületekben heti 1 nap nincs víz, a hostelben épp volt, de inkább hippo folyt a csapból olyan szinten volt klórozva. (és igen Gabi írta másnap hogy szakad az eső ott is végre)

Természetesen a panamai gép reggel 5-kor indul, és mivel 3 órával előbb kell a reptéren lenni megint egy éjszaka amikor nem alszom mert hajnali 2-kor már az Uberben ültem..  

A szokásosnál hosszabb, mert egy időre lementünk a térképről..

Cartagenában Getsemaní negyed egyik sikátorában laktunk, szerencsére a belső udvarra nyíló szobában, mert itt ez a rész a hipszter/buli negyed – minden közterület átalakul este műanyagszékes étterem/bár utcává. Természetesen ennek a hostelnek is van cicája, mert Cartagéna is tele van kóbor macskákkal, a csóróbbak a busz terminálon laknak, akinek jobban bejött az élet az ékszerboltban terpeszkedett a fotelban.

Kicsit magunkhoz tértünk (mivel 5-6 hete nem voltam tengerszinten, kellett pár óra, hogy hozzá szokjak az oxigénhez átálljak hőmérsékletre), házifeladatokat oldottunk meg, aztán elindultunk kaját találni meg sétálni a városba.

Cartagena a gyarmati időszakban stratégiai kikötő volt, innen ment az ezüst/arany Európába.. Ez nyilván a kalózoknak is feltűnt, így még a híres Sir France Drake is meglátogatta anno 1586-ban. Ennek hatására kezdődött a falak és erődök építése, hogy megvédjék a várost és a kikötőt. Amúgy spanyoloktól kétszer szabadultak meg először 1810-ben, végleg aztán 1821-ben. 

Cartagena történelmi központja, az úgynevezett "fallal körülvett város" világörökség, szépen megmaradt a gyarmati építészet, templomok, kolostorok, virágos erkélyekkel színes házak, kúriák és terek. Az egész nagy hangulatos lehetne, ha nem jönne percenként egy árus, aki el akar adni valamit. Konkrétan nyugodtan enni nem lehet, mert képesek a villa és a szád közé bedugni a portékát hátha pont abban a pillanatban száll meg az ihlet a vásárlásra. Belőlem ez mondjuk a legrosszabbat hozta ki... 

Késői ebéd vagy korai vacsora végül ceviche lett, jól nem laktunk ugyh még beültünk egy cuccos kávéra az egyik templom mellé, a kalória végül elég lett és fel is ébredtünk annyira h tudjunk még dolgozni kicsit. Meg is találtuk a másnapi programot, 50%-kal leértékelt katamarán túra Islas del Rosariora. 

Reggel elsétáltunk a kikötőbe, és megkerestük a hajónkat. Szerencsére a 100 fős katamaránon maximum negyed annyian voltunk, egész jó zene szólt és bár felhős volt az ég, legalább nem esett. A város magasházait, a teher kikötőt a konténer hegyekkel, és pár erődöt lehetett látni míg kihajóztunk. A várostól 35 km -re apró korallszigetek alkotják a nemzeti parkot, bár korall és ehhez halak már nem nagyon vannak. Szerencsére elő-elő bújt a nap, a víz türkiz kék és zöld árnyalatban elég képeslapra illő színű lett. Úszkáltunk, ettünk tengeri herkentyűs paella-t, megcsodáltuk a kajakban koktélt keverő helyi árust, úszkáltunk még. Mérsékelten meggrilleződve értünk haza, hogy kimosakodjunk a sóból. Vacsorázni már esőben mentünk a Gergő által javasolt helyre, itt jó volt ceviche, ha nem is kifejezetten olcsó. 

Másnap intéztünk mosást, próbáltunk pénzt szerezni ATM-ből eleinte nem sok sikerrel, aztán a piac látogatást leszervezni.. Közben azért találtunk jó kávét és még jobb reggelit egy random helyen. Itt megismerkedtünk egy kolumbiai lány kubai fiú párral, akik Németországban élnek. Beszélgetés közben kiderült a lány csúnya sebei nem biciklis balesetből vannak – 2 napja rabolták ki őket a Cartagena óvárosában este 11-kor. A lányon keresztben volt a táska, megpróbáltak elszaladni, de utánuk mentek ketten és lerángatták róla, közben elesett, a két térde, alkarja tiszta seb, az arcán is ütés nyom. A srácnak a harmadik húzott be egyet a fejére, hogy ne tudjon segíteni. Szerencsére a telefonját nem vették el, mert azt a kezében szorongatta, így le tudta tiltani a bankkártyáit, amivel nyilván később próbáltak nagyobb összegért vásárolni..  Ők tudnak spanyollul és a lánynak van helyismerete, így is egy napjuk elment a rendőrséggel gyakorlatilag bármi eredmény nélkül. 

Végül lett guide-unk, aki elmesélte a cartagena-i piac sztoriját majd elmentünk megnézni a Bazurto nevű létesítményt. Eredetileg az óváros mellett álló piacot mikor kinőtte magát a 60-as években költöztették a jelenlegi épületbe – nos mostanra ez az épület is lerohadt, és ebben sem fér(t) el a piac, így az árusok labirintusa benőtte a környéket. Árulnak mindent is, az óriás party hangfaltól a gyümölcsön, zöldségen át a húson/halon keresztül a kuruzsláshoz és mágiához kapcsolódó kellékekig – a körülmények láttán minden tisztes köjálos rituális öngyilkosságot követne el. Sár, szemét, véres pocsolya, legyek és szagok, nem a gyenge gyomruaknak való a hely.

Láttunk szerelmi mágiához gyertyát (ennél a résznél nagyon figyeltem - tisztességes jutalékért cserében hajlandó vagyok megosztani az információt), perui gyógyítót varázserejű hernyókkal nénit kezelni, venezuelai menekült csajszikat körmöt, szempillát szépíteni, kóstoltunk ismeretlen fura gyümölcsöket, megcsodáltuk a kézzel festett buli plakátokat, egyedi szülinapi party kelléket gyártó hölgyet.. Bár általában imádok piacon enni, de itt a főzős rész sem tisztább mint a többi, és a vérhast, mint fogyókúrás elemet most inkább most kihagytam, így az ebédről lemondtunk.

Még kicsit nézelődtünk a közeli plázában főleg hűsölési céllal, de itt legalább tudtunk pénz szerezni automatából, volt jó közért és még 1-2 ruhaboltba is benéztünk. Vacsorázni már csak a közeli térig mentünk egy drága, de legalább rossz pizzát enni. Estére a sikátorunkból megint party place lett, szerencsére a szobánkig nem hallatszik el az önjelölt DJ-k működése.

Santa Marta-ig mikrobusszal mentünk, onnan taxival (nincs Uber) Taganga-ba – szakadt, kicsit hippis/kuba fílingű falu, kikötővel és bíccsel, ez volt a bázisunk most, amíg el nem indultunk megkeresni az alternatív elveszett várost. Fenn laktunk a hegyen ugyh lesétáltunk a partra, ettünk Pachamamánál szuper finom halat és ittunk koktélt, ha már karibi hangulat van.

Hazafelé bepróbálkozott nálam egy motoros, de nem volt esélye, max arra, hogy ha nem veszi be a kanyart és elfekszik a földúton eltöri a lábam.. Így csak rám vert egy csomó követ, kavicsot. Ha nem féltem volna h megborul és elkaszál, fejbe basztam volna a nálam levő 3 literes vízzel. (A telefonomon kívül értéket nem vittem, másrészt az is a nadrágom alatt a hasitasiban volt, de persze ezt a sötétben nem láthatta)

Reggeliztünk a tetőn aztán taxival irány Santa Marta óvárosa. Sok kommentben húzták le a várost, annyira nem gáz, legalább is vasárnap. A katedrálisban épp kezdődött a mise, de minket lekötött egy roll-up plakát, amin Jézus gurulós bőrönddel és birkákkal megy a metróban, és amikor megszólalt a 80-as évek szinti pop stílusában a templomi zene gyorsan menekülőre fogtuk. A kikötői daruk árnyékában van egy homokos strand és egy egész korrekt promenád, meg persze szuvenír boltok. A helyi arany múzeumban találtunk pár jó darabot, de a bogotai után ez már nem érte el az ingerküszöböt. Kicsit kellett hűsölni a boltokban – délben 32 fok volt árnyékban, de melegebbnek éreztük annyira párás. Még kivitettük magunkat az 1608-ban alapított Quinta de San Pedro Alejandrinohoz, ez a hacienda volt Simon Bolivár utolsó lakhelye, itt halt meg tbc-ben. A birtokom eredetileg cukornád feldolgozás volt a biznisz, volt két jópofa épület az egyik, ahol a cukrot a másik, ahol a rumot csinálták. Hatalmas, többszáz éves fák vannak mert egyben ez a botanikus kert és ennyi leguánt egyben még életemben nem láttam, minden méretben és színben rohangáltak fel-le a fákon. 

Simon Bolivár szerintem Dél-Amerikában akinek legtöbb közterület viseli a nevét - Venezuelában született, de szülőhelyén kívül részt vett Kolumbia, Ecuador, Peru és Bolívia függetlenségének kiharcolásában is, az utóbbit róla nevezték el.  Arisztokrata családból származott - teljes neve olyan hosszú, hogy ha így hívták ebédelni kihűlt a leves mire végig mondták (Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar de la Concepción y Ponte Palacios y Blanco) Komoly hadjáratokban győzte le a spanyolokat így született meg a Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló, a spanyolok által is elismert Nagy-Kolumbia, amelynek elnöke és diktátora Bolívar lett. Ez később ugyan szétesett, de rendes személyi kultusz alakult ki hozzá kötődve. 

Este amíg lesétáltunk a Pachamama-ba enni egy nagy vegyes tengeriherkentyűs tálat, beláttunk a színes házakba, bútor alig, de hintaszék és hangszóró van. A tömeg és a hangzavar durvább volt, mint szombat este. Konkrétan még nem sikerült Kolumbiában csendes helyet találnunk, mindenhol üvölt a zene, van, hogy az utca két oldalán egymással szemben kétféle. Ami még feltűnt, hogy mennyire szemetes Taganga és Santa Marta is, afrikai szinten tele hordott a szél mindent nejlon zacskóval, az árkok utcák tele szeméttel. 

Az alternatív elveszett város kereséshez még az angol pár Caroline és George (akikkel Bolíviában a só síkságon utaztam) ajánlott céget (https://ancestralhike.com) – nem akartam a szokásos Ciudad Perdida-t csinálni, mivel mindenki odamegy, túl turistás, a cégek futószalagon tolják és nem szeretem a tömegjeleneteket. Egyébként meg 2x-3x annyiba kerül (mi fejenként 850.000 COP ~ 200 $ fizettünk 3 napért, ott 4 nap kerül 2.150.000 COP ~ 560 $) 

Kis késéssel egy Kevin nevű guide jött értünk Tagangába, taxiztunk Santa Martába és egy motoros túra cégnél leraktuk a nagy hátizsákokat. Felszedtünk még egy holland srácot és elindultunk a kb. 1 órányira Santa Martától induló túrához. Sajnos én már a taxiban hőgutát kaptam mert azon az oldalon ültem az ablak mellett, ahova odasütött a nap, de a légkondi olyan gyenge volt, hogy nem is éreztem. A hőmérséklet amúgy 33-35 fok volt, ehhez >80% feletti páratartalom… ami így érzetre 39-41 fok az Accuweather szerint. 

Egy kisboltban még vettünk inni meg nassolni, aztán gyaloglás, főleg felfelé, egy autók motorok által is használható, többnyire köves földúton. Itt már civilizáció csak a néha felbukkanó farmok formájában létezett, de láttunk csomó madarat és az idő is elviselhetőbb lett, mondjuk a napon még mindig rohadt meleg volt. Végül pár km után elértük a Donama szent köveket. Ezek is a Tayrona népekhez tartozó, szertartáshoz használt kb. 4 méter átmérőjű, 3 méter magas kavicsok, valamikor 500 és 1500 között faragták őket. A faragások, kövek jelentése nem ismert, de valószínűleg szimbolikus és spirituális dolgok vannak rajtuk. 

Még mindig felfelé, pár óra után megérkeztünk San Isidro de la Sierra faluba, ahol Kevin anyukája főzött nekünk ebédet –a szokásos kaja: sült csirke, rizs, pataconas azaz sült ipari banán, bab. Kevinék háza kicsit lepukkant két szoba, benne ágy szekrény, fürdőszoba zuhannyal és konyha, a kertben függőágyak, csirkék és az itteni fő közlekedési eszközként szolgáló motorok, Kevinét Eleonórának hívják. Ami durva, hogy én idősebb vagyok, mint Kevin nagymamája, itt 15-16 évesen már szülnek a nők, gyakran 4-6 gyerek van a családban. 

 A falu mellett lehetett volna hűsölni a közeli patakban (ha lett volna nálam fürdőruha, nem akartam cipelni és sajnos a túra előtti kommunikáció kissé mínuszos volt, fogalmunk nem volt, hogy mire pakolunk és mit kellene hozni, viszont amit vittünk azt cipeljük 3 napig – pl erre a napra nyugodtan jöhettünk volna túraszandálban) aztán folytattuk a túrát. Át kellett kelni egy folyón, itt az egyik kő mozgott ugyh féllábbal a vízben landoltam..

Mentünk még pár órát felfelé az erdőben, itt legalább árnyékosabb volt és kevésbé meleg, bár izzadni izzadtunk így is rendesen. Végül a tanyához, ahol alszunk egy hosszú meredeken kellett ereszkedni, a melegtől bedagadt lábaim már erősen tiltakoztak a bakancsban, de valahogy leszenvedtem magam. Végül 500 szintet mentünk felfelé, kicsit többet le és összesen 15 km volt a napi adag. 

A szállásunk pont az volt, amit kerestem Argentínában és itt a kávé régióban, csak nem találtam. Egy működő farm, ahol van pár szoba, amit kiadnak (és nem 500 $ éjszakánként). Szuper cuki fa kabinokban aludtunk az erdőben és itt végre a madarakon kívül mást nem lehetett hallani, kaptunk vacsit, zuhany és beájultunk. 

Jót aludtam végre normális ágyban, reggel néztem ahogy felkel a nap a dzsungel felett és hallgattam a madarakat. Felhős, párás időben szemerkélt az eső kicsit, de reggeli után még körbe néztünk a farmon, alapvetően avokádó termesztésből élnek, van csomó marha, ló meg öszvér, rengeteg csirke és tenyésztenek 3 medencében halakat. Simogattuk a napos csibéket a dobozban, megkóstoltuk a helyi mézet és nézegettük a teraszról a virágra szálló kolibriket és a többi színes madarat. Valójában el lettem volna még itt 2 napot vagy 2 hetet, vagyis bármeddig 😊 

De aztán bakancs fel - és amikor belenyúltam rájöttem miért fájt tegnap annyira a lemenetel – teljesen kikopott a bélés a bakancsom orrából.. gyakorlatilag a kemény műanyagon támaszkodtak a lábujjaim lefelé, és hát a 2 pár túra zoknim se lett vastagabb az 5 hónapnyi használattól. Kaptam Gabitól kölcsön némileg vastagabb túra zoknit, ami kicsit nagy volt, de így is sokat segített. 

Reggel kezdésnek visszamásztuk a tegnapi ereszkedést, majd izzadtunk tovább, míg dél körül megtaláltuk meg Bunkuany-t elveszett városát a hatalmas fák között. Ez is a Sierra Nevada de Santa Marta hegység őslakos civilizációjához köthető, csak úgy, mint a híresebb társa a Ciudad Perdida, bár méretre kisebb.  Bunkuany, a "beszélő kövek helye” is a dzsungelben talált > 1000 éves teraszokból és szent helyekből áll, anno kőlépcső és ösvény kötötte össze a többi Tayrona településsel. A kőteraszok tetején mászkáltunk a puha, süppedős fűben, megnéztük a főnökök kőszékeit és rajtunk kívül senki nem volt az egész helyen..

A Tayrona birodalom főnökségekből állt és első kőteraszai építményei i.sz 650 körül származnak, de igazán a 11. században nőtt meg a népesség. Eddig feltárt városaik közül a Ciudad Perdida a legnagyobb a 184 teraszával és 13 hektáros területével, ahol ~2500 ember élt anno, de létezik egy csomó kisebb nagyobb más település rom még. Híresen szép aranytárgyakat csináltak (a bogotai múzeum ezzel van tele), öntöző rendszert építettek és a spanyoloknak sikerült a 17. század közepére teljesen kiirtani őket.  

Murphy szerint a fényképező gépem reggel megadta magát, legalább is úgy lefagyott, hogy képeket csak telefonnal tudtam csinálni.. Tipikus. Ebédre a farmról hoztunk banánlevélbe csomagolva a kaját, rizs, csirke, sült banán vonalon, de így nem kellett vacakolni, hogy eldobhatjuk-e a csomagolást miután egy pár száz éves fa alatt a köveken ülve megettük.

Ebéd után valameddig visszamentünk a már megtett úton és elkanyarodtunk egy ösvényre, hogy elsétáljunk Calabazo városig. Ez megint inkább lefelé menet volt, kevesebb emelkedővel, keskeny ösvényeken, vízmosásokon, pár patakot keresztezve. Átvágtunk néhány tanyán, itt valami pénzt fizetni kellett, hogy magánterületet használunk, de cserébe mindig kaptunk banánt – annyira más ízű a vegyszermentes, banánfán megérett verzió, hogy leírhatatlan. Láttunk jacamar-t, irizáló zöld tollaival és hosszú csőrével ült az ágon lepkére várva. A sok színes madár mellé lettek fán ugráló majmok is, bár fotózni képtelenség volt őket.

A városból az utolsó 3-4 kilométert motoron tettük meg – különben a Kogi faluba nem értünk volna oda világosban, és már egyébként bennünk volt 21 km és majd 1000 méter szint felfelé. A motorozás néhol hajmeresztő volt, Gabi eléggé parázott, én szerencsére már nagyobb rutinnal bírtam (anno Nicola Aprilia-ján vagy Ákos Africa Twin-jén volt alkalmam benzintyúkként gyakorolni).

A kogik a Tayrona kultúra közvetlen leszármazottjai és nagyon-nagyon zárkózottan élnek, teljesen távol tartva magukat a „civilizációtól”. Spanyolul is kevesen és alapszinten beszélnek, csak minden 5. tud írni, olvasni. Mindössze néhány kogi falu fogad látogatókat és ehhez is kell ismeretség (azaz megfelelő cég/guide), egy mobiljuk van egyeztetni, napelemmel töltve mert amúgy áram sincs. Kör alakú, pálmaleveles kunyhókból épült családi falvakban élnek, ebben a faluban egyszerre max 6-8 látogatónak van hely, de építettek külön zuhany+wc és pár földpadlós, pálmalevél tetős szobát. Vacsorát is főztek nekünk, yuca-t (Afrikában kasszava, amúgy manióka, tápióka) és taro gyökeret kaptunk, banánnal, rizzsel és csirkével.

Aztán megpróbáltunk aludni menni, ez azért nem volt egyszerű. Egyrészt Gabi cuccát ellepték a hangyák mire visszaértünk a kajálásból, mivel csak egy asztal volt én egy függőágyba tettem a cuccom ezek mellé viszont egy hatalmas csótány költözött, ugyh először kicsit hisztisen rovartalanítottunk. Az ágyunk ezentúl rémálmaimban fog szerepelni, ugyan volt rajta szúnyogháló, de az ágynemű sáros volt és az ágy iszonyat puha matraca mind a két irányból a 60-70 centiméteren 40 centit lejtett középre. Magyarul elférni se tudtunk ketten csak fejtől lábtól feküdve, miközben középre gurultunk a meredélyen.  Gyakorlatilag a lábamat kinyújtani vagy vízszintesen feküdni lehetetlen volt, nagyjából aludni is, legalábbis nekem 2 óránál többet nem sikerült. Reggel 5-kor vhogy kiküzdöttem magam és próbáltam a derekamat meg a térdemet használható állapotba hozni. 

Reggelire kaptunk saját termesztésű kávét, tojást meg gyökereket és találkoztunk a mamos nevű (85 éves, de 60-nak néz ki) papjával a falunak. A kogiknál a hosszú haj a standard, a hegyeket jelképezi és nem őszülnek, vagy kopaszodnak. Mindig fehér ruhában járnak, amit saját maguk készítenek, a férfiakon táska, ennek a színes csíkjai a családi hovatartozást jelölik, a nőkön gyakran piros nyaklánc. Önellátó mezőgazdasági termelésből élnek, minden család másban jó, aztán cserélnek. Ebben a faluban 20 család azaz kb. 120 ember él. 

Egész évben termesztik a koka levelet (csak nekik legális) amit marokszám esznek és ehhez a poporo nevű szent tökedényből tesznek a hatás fokozására fehér port. A poporo a férfivé váláskor a mamos által eldöntött idejű beavatás (1-4 nap) után jár, a férfiasságot és annak hagyományát képviseli. A fehér por a hatásfokozás kedvéért lúgosítja a koka levelet, és a tengerparton szedett kagylók égetésével, porításával állítják elő. Aztán hogy ez az egész ne marja szét a szájukat dohánynövényből csinált mézet kennek a nyálkahártyára.

15-16 évesen házasodnak, az első feleséget a mamos választja de lehet igényeket benyújtani, több feleség is lehet, de többnyire nincs, mert drága. Házasság esetén vesznek új földet, ehhez farmereknek dolgoznak h legyen pénz. Válni is lehet, de az asszony és gyerektartást előre oda kell adni.. 5-6 gyerek van, az idősekről a fiú gyerekek kötelesek gondoskodni.

Miközben ezeket a kogi guide-tól megtudtuk sétáltunk a falu kőlépcsőin, a büntető helyre, ahol a mamos és a többi vén dönt a büntetésedről, ha rossz voltál (megcsalás, lopás stb) – pl. mentek a bünti gödörbe a rovarok közé pár napra gondolkodni. Fehér pamutból font karkötőket hordanak védelmi céllal, mi is kaptunk mind a két csuklónkra.. ha elszakad szent kő vagy fa alá kell majd elásni.

Aztán sétáltunk tovább, minden domboldal beültetve banán, plantain, ananász, kókusz, kávé, kakaó, koka, mangó, csillaggyümölcs csak amire emlékszem. Préseltünk fa préssel cukornád levet, ettünk fura gyümölcsöket (volt nagyon savanyú almaszerű, óriás hüvelyes magról édes fehér cucc, kakaó magról a borítást). Nem sok lakót láttunk, láthatóan kerülik a fehér emberrel a találkozást, meg hát a gyerekek itt iskolában voltak, újabban ebben a faluban van ilyen. 

Ebédelni egy helyi étkezdébe mentünk, ami csak pár száz méter a falutól, itt már tömeges gringo jelenlét volt, a Tayrona Nemzeti Parkba mentek. Visszafelé legyalogoltunk a városig, ittunk vmi hideget aztán visszabuszoztunk a csirkéssel Santa Martába. Itt relatív gyorsan megoldottunk a pénz kivételt ATM-ből, csomag összeszed a motoroshelyről és felszálltunk az újabb csirkésre ami ugyan azon az úton ment vissza csak most Palominóig. Erre a napra csak 10 km gyaloglás jutott.. így lett 46 km 3 nap alatt, izomláz semmi, a térdem kicsit újra bedagadt. Izzasztó, de klassz túra volt, a táj gyönyörű, Kevin pedig fiatal, tényleg szuper guide, jól mulattunk és a végére lett kedvenc magyar szava - pók..

Volt kis izgalom reggel, hogy érjük el a buszt, mert a kanyarban levő toronyszobából valahogy el kellett jutni a filandiai busz állomásra, és húsvét szombaton a reggelizni jövő kutyákon kívül mozgás nem volt az úton. A tulaj főzött kávét nekünk és megnyugtatott 10 perc múlva jön a busz.. Nem jött csak 7.55-kor és nekünk a 8.00 Pereira-ba indulót kellett elérni. Szerencsére ez a csirkés ott tett le és az is késett 5 percet, így simán átszálltunk. Pereira-ban aztán volt idő reggelizni, pénzt kivenni stb. mielőtt a Medellin-be menővel elindultunk volna.

Ez bruttó 5 órás út volt (ebédszünettel), részben autópálya szerű, de végig kanyargós hegyre fel hegyről le. Pereira után volt egy nagyon kávés rész, itt még minden domboldal minden m2 kávécserjével beültetve – Salento környéke ugyan úgy nevesült el, mint a kávé háromszög, de sok az üres domboldal és kávé földeket alig látni, már sokkal jobb pénz jön a turistákból.

Medellin déli busz pályaudvar okozott meglepetést, a teljes földszint templommá alakítva, Jézus vörös paraván mögött a kereszten, pár száz hívő meg műanyag széken várta a papot, hogy elkezdje a misét. Mi inkább kerítettünk Ubert (ami itt sokszor taxi mert az a gyorsabb/olcsóbb – de így nem kell vitatkozni az áron, útvonalon stb). Az AirBnB amit foglaltam egy közepes lakónegyedben, zárt lakóparkban garzon lakás, legnagyobb előny a mosógép, amit azonnal beüzemeltem. Amíg az dolgozott mi elmentünk a város legnagyobb (El Tesoro) shopping mall-jába enni meg szétnézni. Ez utóbbi gyalogtúraként is felfogható akkora a hely (~100.000 nm, >150 üzlet). Két torony közötti hídról szuper kilátás van a városban, ezt koktélbárok és elegánsabb bisztrók használják ki, de van vidám park gyerekeknek meg minden, ami kell. Venni ugyan nem vettem semmit, de találtunk szusit vacsorára és némi bolyongás után a közért is meg lett, hogy még éppen zárás előtt vegyünk reggelit.

Medellin-ből az egyik kötelező program Piedra del Peñol azaz a Guatapé szikla, ide legegyszerűbben úgy lehet eljutni, ha az ember befizet egy napos túrára. Találtunk is egyet jó értékelésekkel 120.000 COP (~12ezer Ft) ugyh Gergellyel együtt befizettük magunkat.

Reggeli találka az El Poblado bulis negyed hasonló nevű terénél volt 6.30-kor. Amíg az indulást vártuk, mellettünk egy idős pár egy hokedlin lavórba babot fejtett a templom mellett. Én persze beálltam nekik segíteni babot pucolni, a többi meg csak nézett... Sajnos megkóstolni mit főznek belőle nem volt esély pedig biztos finom lett. Azért menet közben kaptunk reggelit, most mind a ketten csokit kértünk, úgy tűnik nem csak a kávé jó mindenütt, de a csokijuk is nagyon finom. Szerencsére a korai indulással beelőztük a tömeget a sziklánál.

A gránit kavics 235 méter magas (2134 méteren a tenger szint felett) és magántulajdon. 715 lépcsőn lehet a tetejére felmászni, de a kőörökösök nem elégedtek meg a belépő díjjal (25.000 COP) – az egészből a legrosszabb fajta szuvenír/bóvli árusokkal teleba..ott disneylandet csináltak. Felmászni mondjuk lihegős volt, de jó a kilátás körbe a víztározóra. A víztározó alapján úgy tűnt, hogy a szárazévszak tényleg száraz volt, mert több mint 10 méter hiányzik a vízszintből, a vörös part rendesen kilátszott, csomó hajó szárazon.

A tározó a 70-es években épült, 2200 hektárt elárasztva, komplett falu és termőföldek tűntek el a víz alatt. Így történt hogy Guatapé város átállt a turizmusra, a házak színesre festett lábazatából is meg lehet élni, ha elég jó a marketinges.  Minden ház lábazata más, sokszor 3D képek díszítik, van színes esernyős utca, templom és szépen kipingált tuk-tuk-ok. Ehhez persze jár pár ezer szuvenír bolt is, igazi turista lehúzás a város. Körbesétáltunk, persze megint belefutottunk a húsvéti körmenetbe, itt 3 zenekar is vonult Jézus előtt.

Ebédre chicharrón kértem (anno Peruban ezen és tamales-en éltünk túl), ami itt nagyon megy és malac hasaaljából készül, bőrrel, szalonnával egy darabban ropogósra sütve. Ugyan vagy 25 éve nem eszem disznóhúst, viszont néha kell bűnözni és jó volt a megérzésem, mert nem csak szuper finom volt amit kaptam, de semmi mellékhatása nem lett..

Ebéd után megnéztük a replika falut, ez a mása annak, ami víz alá került, természetesen jó alkalom arra, hogy szuvenírboltok legyen benne. Itt már volt küldetésünk mert kiderült Gergely anyukájának szenteltvíztartót kell venni. Aztán hajóztunk a tározón, kifejezetten modern házak és bérelhető kabinok, szállodák is vannak a vízparton, plusz a hírhedt Escobar elhagyott birtoka mínusz a vízilovak. Nyilván magasabb vízállással még látványosabb, de így se volt rossz.

Még a legnagyobb hétvégi dugó előtt visszaértünk a városba, rendbe tettük magunkat és elmentünk Gabi szülinapja alkalmából egy tető bárba koccintani. A bulinegyed lezárt részén egy Envy nevű helyen ittunk méreg drága, de legalább nem túl jó koktélt, valószínűleg a kilátást kellett megfizetni. Ez a kordonokkal lezárt, rendőr által biztosított rész a felkapott buli negyed, bárokkal és éttermekkel, de több volt a színes ruhákban magát áruló prosti, mint vendég a szemerkélő esőben.

Reménykedtünk, hogy itt a húsvét hétfő már nem ünnep és vége a tömeges jeleneteknek, abból, hogy reggel 5 -kor milyen forgalom volt az ablakunk alatt arra lehetett következtetni, hogy elindult a munkás élet, vége a nyúl okozta őrületnek. Nekifogtunk a két gyalogos túrának amit terveztünk Medellin-ben, egyet a belvárosban, egyet pedig a hírhedt Comuna 13 nevű kerületben - mind a kettő kimagaslóan jó volt ebben a műfajban.

Az első túrát egy Real City tour nevű céggel Gabi találta és egy (Ca)Milo nevű guide vezette, aki az anno legveszélyesebbnek számító Comuna 1-ben született, és hibátlanul beszélt angolul. A belvárosban kezdtünk a Monumento a la Raza emlékmű mellett. A közel 3 milliós város lakóit, az eredetileg kis haciendákon dolgozó független első telepesek után, Paisa-nak hívják, tipikus paisa kaja a bandeja, chicharrón, chorizo, rizs, a tegnapi bab, avokádó, saláta, főtt v sült tojás, sült banán – és ezt képesek reggeli is megenni. Medellin felfutása csak az 1800-as évek végén következett be a kávénak és az aranynak köszönhetően, aztán iparosodott és dinamikusan fejlődött a 1970-es évekig – az ekkor induló gazdasági válság, hatalmas munkanélküliség hatására jelent meg a drog csempészet és kereskedelem mint alternatív jövedelemforrás. A Medellin kartell 1976-ban indult, de a durva időszak a 80-as évektől Pablo Escobar időszaka alatt volt. Escobar világ kokainbizniszének > 80%-át irányította és az USA kábszer piacának 60% volt az ő keze alatt – ezzel nem csak kolumbiai maffia leghatalmasabb embere lett, a 30 milliárd dolláros vagyonával éveken keresztül ő volt a világ egyik leggazdagabb embere is. Ebből aztán futotta magánállatkertben zsiráfra, vízilóra, kenőpénzre és bérgyilkosokra. Megszámlálhatatlan gyilkosság, bombamerénylet fűződik a nevéhez, >4000 embert öletett meg amíg 1993-ban le nem lőtték. Közben a szegényeknek osztogatott pénzt, lakótelepet épített, hogy javítsa a PR-t, így megítélésé mai napig nem egyértelmű az emberek körében. Milo ez utóbbiról beszélt elég részletesen és arról hogyan lett Medellin a világ legveszélyesebb városából a turisták kedvence. Nagyon leegyszerűsítve a (bal oldali FARC, ELN) gerilla szervezetek legyőzéséhez a kormány összefogott a (a szélsőjobb oldali AUC) félkatonai szervezettel. A félkatonai szervezet pedig darabokra esett miután kinyírták a vezetőit, az így keletkezett bandák még egy darabig harcoltak egymással majd inkább békét kötöttek.

A békésebb időszak 2008-tól indult és a város főpolgármesterei komoly szerepet játszottak abban, ahova jutott a város. A metró és a drótkötélpályás kabinos felvonók összekötötték a város addig szeparált negyedeit, a tömegközlekedés így lehetővé teszi, hogy a hegyeken levő szegényebb negyedekből dolgozni tudjanak járni az emberek. Komoly fejlesztések történtek a közösségi terek létrehozásával, a favelák élhetőbbé tételével.

Néztünk azért látnivalókat is mesélés közben a Plaza Cisneroson bambusz van és este fények, a Botero Plaza-n Fernando Botero monumentális szobraiból egy csomó, közte Palacio Arte most már shopping center és a Parroquia de la Veracruz-ban nem volt körmenet. A Rafael Uribe Palace of Culture úgy néz ki, mint egy bazilika, de kulturális központ van benne, a Berrio parkban mindenki üldögél és egy csomó termosz van nála, plusz itt van az 1600-as évekből a La Candelaria Church. Végül a Parque San Antonio-ban fejeztük be, itt vannak Botero legmegrendítőbb szobrai. A jobb oldali egy tipikus Botero egy dagi vidám madár, guggolva. A bal oldalon néhány lépéssel arrébb ugyanaz a szobor áll, darabokra szakadva, a hasán hatalmas lyukkal. 1995-ben még csak ez a második madár volt. Ugyanezen év júniusában a szobor tövében hagyott bomba felrobbant egy szabadtéri koncerten, 30-an meghaltak és több mint 200-an megsebesültek. Botero csinált egy új bronz madarat 2000-ben és ragaszkodott hozzá, hogy a felrobbant szobor emlékeztetőnek a téren maradjon. 

Túra után egy igazi régi klasszikus itató kocsmában találtunk sört és bedobós zenegépet, ehhez csatlakozott hozzánk egy újabb filmsztár külsejű amerikai, akit a sétálós túrán szedtünk fel. Ő haditengerész volt és Hawai-ra nyugdíjazta magát. Ettünk is, cseréltünk telefonszámot (bár nem sok esélyem van egy hawaii látogatásra mivel nem kapok USA vízumot) majd ubereztünk a másik túrához.

Itt leszakadt az ég a találkahelyen, de szerencsére gyorsan abbahagyta és elindultunk a Comuna 13 felé. Ezt a guide-ot elég sokáig kerestem, nem akartam a tipikus turistás favela túrát, amit mindenki is csinál – ComunaReal néven lehet őket megtalálni. Onofre itt született a Comuna 13-ban és ugyan megmutatta a turistás, mozgólépcsős !!!, szuveníres részt, de ott nem sok időt töltöttünk. Ittunk egy kávét és elindultunk fel a lépcsőkön. Voltak kilátó pontok, ahonnan a város nagy részét lehetett látni, csúszdák a helyi gyerekekkel és grafiti fal, ahol mi is ott hagytuk a nyomunkat egy kék spray-vel. Én rajzoltam JUF feliratot a nagyon színes háttérre, jó lesz a következő fesztiválra.

Itt már gringo nem mászkált rajtunk kívül, és volt néhány arc, akin látszott, a tetoválásokat nem egy szalonban varrták rá, de még feljebb buszoztunk egész a negyed tetejére, kaptunk sört, gyümölcsöt, snacket a helyi kocsmában sörösládán ülve. Gyalogoltunk egy brutál kilátópontig és a bár tetején/kertjében gyümölcsöket kóstolgatva vártuk a sötétedést és a város esti fényeit. Illendőségből vettem inni, nyilván az árak a tegnapi töredéke, a kilátás legalább olyan jó. Ez már az a rész ahova Onofre sem ajánlotta hogy nélküle egyedül feljöjjünk.. Gyakorlatilag 2008-tól indult a környék békésebbé válása és 2015 óta nem lőnek, de erre a részre ő is csak 11 hónapja hoz fel gringókat .. Régen a bandák határain nem lehetett biztonságosan átmenni és fegyveres tinédzserek lőttek randomszerűen, ha éppen olyanjuk volt, simán süvítettek a golyók az ember mellett közértbe menet – relatív tűzszünet csak kora reggel és délután volt, hogy dolgozni tudjanak menni az emberek. Lefelé már sötétben lépcsőztünk, némely ház egész jó állapotban, rendesen bebútorozva, de sok nyomorúságos otthonba is be lehetett látni. Meglátogattuk a régi családi otthonát, ahol most szívességből él egy rászoruló család, beteg férj, feleség gyerek, és Onofre ott maradt kutyája. Bementünk egy másik lakásba, ahol a férfi történetét Onofre mesélte el, a pasi pedig megmutatta a nyomokat. Először gerillák közé állt be, amennyire értettem nem teljesen önként, aztán onnan vhogy ki tudott szállni, de munka híján kénytelen volt a hivatalos hadseregbe belépni és a dzsungelben katonáskodni, mikor onnan leszerelt se munka se megélhetés így az egyik félkatonai szervezetet is megjárta. Egy lövöldöző tini arcon találta a golyó nyomok ott vannak a szájában, a második lövedék a karján ment át, de ezt is túlélte és most a 92 éves Alzheimeres apját gondozza.

A negyed, ahogy a város is, ma már relatíve biztonságos, ez persze nem azt jelenti, hogy nincs fűszag, nem kereskednek droggal és nem történek gyilkosságok, de a lakosságot többnyire békén hagyják, az alsó turistás rész pedig jó biznisz azoknak is, akik védelmi pénzt szednek.

Egy biztos nem a turistáknak kiglancolt arcát láttuk ma a városnak, Milo szinte minden alkalommal mikor megálltunk külön elmondta, mire figyeljünk – zsebtolvajok, telefon lopás stb – és kézzelfoghatóan érezhető volt a belvárosban a feszkó, a helyiek is előre vették a hátizsákot és kapaszkodtak a táskájukba. Ennek ellenére a város rengeteget fejlődött a biztonság terén is, és amit mind a két guide - ha másképp is - de hangsúlyozott milyen hihetetlen rezilienciával élte túl a lakosság terror évtizedeit. Szelektív memória ide vagy oda, de tényleg nem a múltban élnek, nem azon keseregnek mit vesztettek, hanem annak örülnek, ami van… Lehet róluk példát venni.

Másnap először a Plaza Minorista piacra mentünk, a környéke elég zűrös, és bent se találkoztunk senki gringóval, de a hatalmas, két szintes piac kiváló program, ha az ember egzotikus gyümölcsöket, zöldségeket akar nézegetni. Volt minden az óriás kupac új hagymáktól a gigantikus répákon át a sokféle krumpliig, a gyümölcsöknek talán, ha felét felismertük, a friss gyógynövények/fűszerek egy része se rémlett az egyetemi farmakognózia órákról. Találtunk rendes helyi, piaci kifőzdét, ahol természetesen bandeja-t ettünk, ebben a verzióban a salátát májas darált húsra cserélték, a diétás hatás érdekében.

Innen Ubereztünk az Acevedo metrómegállóig, ahol a biztonsági őr és némi activity segítségével vettünk metró kártyát a drótköteles kabinos felvonóra, hogy elmenjünk a Parque Arvi-ba. Arra persze nem jöttünk rá csak 2. drótköteles megállónál, hogy rossz hegyre indultunk el felfelé (Picacho Line P), de így legalább láttuk a hatalmas élőállat piacot és a kamionokat felülről, valamint egy extra órát edzettem tériszonyra. Szerencsére a metró jegy árában benne van a kabinos használata is ugyh simán csak átültünk a másik hegyre menőre (Santo Domingo Line K), nézegettük a csupasz téglás lakónegyedeket. Ez volt az első kabinos felvonó, ami tömegközlekedési célokat szolgált, 2004-től működik és a hírhedt Comuna 1 és 2 negyedeket kötötte össze a várossal. Annyira tömegközlekedés, hogy naponta közel 50ezer ember használja.

A végén át kell szállni egy újabb kabinos felvonóba (Line L) - ehhez jó ugyan az a metrókártya, de külön kell fizetni – és lehet újabb 30 percet parázni. Ez már csak rövid ideig megy a házak felett, utána pár tanya majd a dzsungel jön. Ha nem lett volna annyira szmogos, ködös idő zseniális lett volna a kilátás messzebb is, így csak a közeli fákat nézegettük. Amíg megkávéztunk elállt az eső, vettünk jegyet (60.000 COP) és elindultunk a parkban gyalog. A park maga vagy 16ezer hektár, több mint 80 km-nyi túraúttal, ebből összesen kb. 3-4 km a biztonságos, de még ezen is volt tavaly fegyveres rablás.. A séta amúgy tényleg szép, mintha Középfölde egyik erdejében nyomulnál broméliák és virágok között.

Visszafelé a drótkötelezés után úgy döntöttünk van még idő kipróbálni a metrót, Milo annyit mesélt róla, muszáj volt megnézni a valóságban is. És tényleg, semmi szemét, ragyogó tisztaság, senki nem eszik vagy iszik, sehol egy grafiti, sehol egy eldobott rágó, sehol egy idegesítő árus, van helyette könyvtár a metró állomásokon, amit használnak az emberek, van fegyelmezett sorban állás merőlegesen az ajtókra, a paisa-k megbecsülik és büszkék a tömegközlekedésükre, tényleg leesett az állunk.  

Kissé sokkos állapotban ezek után hazasétáltunk, szerencsére volt a saját AirBnB-k felett egy üres félkész lakás, ahol nem csak a cuccunkat tudtuk tárolni, de rendbe is szedtük magunkat, ettünk vmi vacsit a közelben és irány az éjszakai busz.

Ez most nem a dönthető foteles luxus verzió volt, hanem a fapados volánbuszos kivitel, ehhez egy fél óvodányi ordító gyerekkel és az egyik útitársnőre kénytelen voltam rámorogni, mikor éjszaka az ülésem mellett állva a keze gyanúsan közel került az övtáskámhoz.. Végül 14 óra alatt értünk Cartagenába, nem ez volt a legpihentetőbb busz utam az elmúlt hónapokban az biztos.

Bogota meglehetősen szmogos és első benyomásra nem túl attraktív város, és ez is elég magasan, 2.625 méteren van. Sikerült egy már relatív biztonságos negyedben hostel-t találnom, ez mondjuk akkor is fontos szempont, ha a 1996-os 100 000 lakosra jutó 89,4 erőszakos haláleset évi 14,5 gyilkosságra esett vissza. A lopások és fegyveres rablások száma sajnos fordított trendet követ, 2022-ben pl. közel 140.000 fegyveres rablás történt a városban…

A hostel-től szerencsére egy sarokra nem csak szuper közért (örülnénk egy ilyennek Budapesten), de egyből 3 étterem is van, úgyhogy messzire nem kellett mennünk este ellátmányért. Én mondjuk enni még csak nagyon visszafogottan tudtam, de 48 óra után valamit már muszáj volt.

Reggel korán kiültem a „kertbe” házifeladatot csinálni, Tokyo aktív segítségével, aki vagy a kezemet rágta vagy a billentyűzeten mászkált, végül felvittem a szobába, hogy ott is rosszalkodjon egy kicsit. Átmentünk reggeliért a boltba és tátott szájjal néztük a gyümölcs felhozatalt, végül mindenki kapott finomat, Tokyo-t is beleértve.

Bemelegítő programnak a szokásos „ingyenes” sétálós túra graffitis verzióját találtam ki, ami Parque de los Periodistas-tól indul. A téren régen sok kávéház és azokban híres írók, mint Gabriel García Márquez voltak, mára már csak nagyon hosszú „százlábú” piros buszok és a helyi Juan Valdez kávés lánc maradt.

Bogotában egyébként az lenne nehéz, hogy az ember ne lásson graffitit, legalábbis a belváros tele van vele. Minden, vasárnap zárva levő, bolt lehúzott redőnye is ki van festve. Persze vannak híresebb művészek nevesebb alkotásai, ezeket néztük meg a környéken. A guide nem csak a művészekről, de a graffiti fejlődéséről is mesélt a kezdeti 70-es évektől mostanáig, mikorra ez már a város szerves és elfogadott részévé vált (ehhez a rendőrök lelőttek egy utcai rajzost..). A városban közel 8.000 művész alkot és a falakon reagálják le a társadalmi, politikai kérdéseket a nők jogaitól a rendőri erőszakon keresztül a drog bandákon át az őslakos problémákig.

Több nagy mural-t láttunk Bastardilla álnéven alkotó, leghíresebb női művésztől, Mr. Garek-től a venezuelaitól, volt több Toxicomano stencillel csinált monochromjaiból, Rodeztől pár kép, aki az 50es éveiben kezdte, gyakran fiaival közösen, amíg a covid el nem vitte..

A bő kétórás séta után átbandukoltunk a Museo del Oro-ba aranyakat nézni, ráadásul vasárnap lévén ingyenes belépéssel.. Itt található a világ legnagyobb spanyolok előtti gyűjteménye, hozzávetőleg harmincnégyezer darab arany tárggyal. Igaz ebből csak 6.000 darab van kiállítva 2 emeleten, de ez is befogadhatatlan. Azt mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy kiállított cucc van-e több vagy látogató, még sose láttam múzeumot, ahova egyszerre ennyi embert engedtek be.

Volt ékszerektől a maszkokon át a temetési és áldozati tárgyakig minden, némelyik hihetetlen aprólékos kidolgozással, és persze egy csomó fura figura - amikről csak az jutott eszembe, hogy nem tudom mit szívott, aki ezt csinálta, de én is kérek belőle.

A legértékesebbnek tűnő tárgy, a külön fél méter vastag páncélajtó alapján ítélve Balsa Muisca, amit El Dorado aranytutajának is hívnak. A darab, és minden díszítő részlet, beleértve a lógó arany dekorációkat is, egyetlen aranyöntéssel készült méhviasz sablonban valamikor 1295–1410 között.  A Guatavita tónál az új muisca főnök aranyporral fedve az aranyporral borított tutajról aranytárgyakat és smaragdot dobott a tóba az istenek felajánlásaként mert akkor ez még így ment – ebből aztán a spanyolok az El Dorado legendáját hozták össze, az ellopott és beolvasztott aranytárgyakból meg a barokk puttócskákat a vallás nevében.

Az aranyak után második kísérletre kiubereztünk az Usaquén Parkba vasárnapi bolhapiacot nézni, ami inkább egy kézműves vásár, de rövid programnak jó volt. Találtunk libanoni éttermet, finomat ettünk, csak keveset viszont legalább drágán. Hazatalálni már könnyebb volt, kiültünk a „kertbe” Tokyoval házifeladatot megoldani, amíg a trópusi jégeső el nem mosott minket.

Bár sok turista belföldi járatokon repked városról városra, én szeretem látni az országot, ugyh Bogotából Armenia-ba inkább busz mellett döntöttem. Némi keresés után meg lett a website, ahol tudtam jegyet venni, nyilván nem elsőre ment a fizetés, de ezt már megszoktam. A 8 órányi buszúthoz (268 km) korán kellett kelni, de meglepően normális volt az állomás – kivételesen ki volt írva melyik busz honnan megy.

A jármű mondjuk nem volt mai csirke, akkurátusan minden biztonsági öv kiszerelve, a klíma központi és hangos, a gumik pedig a Forma 1-ben is jók lennének. A városból elég lassan keveredtünk ki, de utána, ahol nem volt útépítés, tolta nekik rendesen. Ebédeltünk is a többi busszal, mi tamales-t az egyik kedvenc helyi kajámat. Ez most a banánlevélben párolt kukorica és csirke verzió volt. A táj itt is zöld hegyes vulkános, bár a növényzet változott a végére már volt kávé és pálmafák.

Armeniában aztán összeálltunk 2 német csajszival és szereztünk taxit Salento-ig. Na ez elég mókás volt mert először gázt kellett bele rakni (ehhez kiszállított minket a taxis) aztán papirozni kellett, a dokumentumot a taxis cég első emeleti irodájába egy madzagon húzták fel miközben az irodista a plexi ablakon vágott kerek lyukon kidugta a fejét.. majd a kész doksit ugyan így a madzagon leengedte.

Salentoban a hostelben átraktak minket a dormitórium helyett saját szobába, de méret mint egy kutyaól, és 2 ágyon kívül semmi nincs benne, főleg nem olyan bútor amire pakolni lehetne bármit is. A városka nagyon szép fekvésű és tele van nagyon színes házakkal, szuper hangulatos lehetne, ha ehhez nem lenne 1 millió turista. Azért felmásztunk a kálvária dombra naplementét nézni, és vettünk 2 sört, de ezt már a hostel tetőteraszán ittuk meg mert menekültünk a tömeg elől.

Olyan hostelben sem laktam még, ahol a tulaj ágyba hozza reggel a kávét, de azt hiszem ehhez hozzá tudnék szokni. Reggelit is kaptunk a tetőn, utána túrázni indultunk a környéken egy Richard Dickinson nevű amerikai guide-dal, akit az egyik Kolumbia csoportban találtam. Richard pár éve nyugdíjasként a kolumbiai kávé régióba költözött, talált egy (természetesen jóval fiatalabb) feleséget és most túrákat visz a környéken. Tipikusan úgy néz ki mint egy akció filmben a jóképű rendőr, nos a valóságban is az volt, aztán valamelyik “alphabet soup” agency-nek dolgozott, amíg fejbe nem lőtték.. Az egyik ok, ami miatt szereti a kávé régiót a hűvösebb klíma, mert a fém darab a fejében kínzó fejfájást tud okozni, ha túl meleg van. Ezeket az érdekes részleteket a nap folyamán apránként tudtuk meg ahogy azt is, hogy két idegesítő szokása van a kolumbiaiaknak az egyik az autóvezetési stílus, a másik a hangos éjszakai zene.

Először egy turisták által ritkán látogatott szép 50 méteres vízeséshez vitt minket (Cascada Cocoras) ahova eleinte avokádó fák között másztunk fel (csak egyet loptunk, ami úgyis leesett volna) majd egy sáros ösvényen folytattuk egy helyi kutyus vezetésével. A vízesés jól nézett ki, főleg mert éjszaka esett, de körben a kilátás legalább annyira megérte.

Utána egy Circasia nevű tipikus puebloba mentünk, ez a turista mentes verzió, ha nem is annyira hangulatos, mint Salento, de cuki színes házak itt is vannak. Ittunk kávét a főtéren, találtunk ebédet a helyi hal étteremben, ahol vmi véletlen folytán a ház specialitását kértük ki, egy hatalmas, ijesztően ronda, de finom halat. Mi még felmásztunk a kilátóhoz, aztán a kávés finca (farm) felé vettük az irányt.

A Buenos Aires nevű kávéfarmon az angolnyelvű vezetésen csak ketten voltunk és azzal kezdtük, hogy beöltöztünk kávés napszámosnak majd elültetünk egy-egy kávépalántát, ezek majd 2-3 év múlva kezdenek teremni, 5 évente vissza kell őket vágni és 15 év múlva már cserélik őket újra. A birtok 7,5 hektáron növeszt hektáronként 8-10ezer kávénövényt, ezek egyenként teremnek 2-5 kg kávét. Ez szárításkor veszít 30%-ot amikor a második héját lepucolják újabb 10%-ot a súlyából. Mivel itt specialty kávét csinálnak, kézzel szedve, organikus termesztéssel egy 500 gr csomag volt ~10.000 HUF.  A napszámosok amúgy kb 480 $ keresnek havonta, és 150-200 kg kávét tudnak leszedni naponta – ami a meredek magas hegyoldalakban azért kemény meló. Ebben a régióban 2x, márciusban és októberben szüretelnek, ezen a farmon ilyenkor 20 napszámos is dolgozik. Persze kóstoltunk, egy 90 pont feletti kávét - ezeket ugyan úgy pontozzák, mint a borokat.

A farmról visszafelé megálltunk kilátást és teheneket fotózni, az egyik tehénke odajött a kerítéshez, én persze nem bírtam ki és megsimogattam, erre összenyalta a kezem, de nem kicsit, a nagy tehénnyelvével, irtó cuki volt.

Hazafelé még megálltunk folyót, tree house-t nézni és kaptunk ötletet hol tudunk jó helyi kaját enni Salentoban. Benéztünk a sör+puskapor tematikájú szomszédos kocsmába, itt a sör mellett köveket dobálnak a nedves agyagban elhelyezett célra, ami alatt puskapor van.. ha eltalálja robban.

A következő napi túránkat sajnos elmosta az eső, egész éjszaka esett és nappal folytatta.. Az újra tervezés vége az lett, hogy menjünk el megnézni a közeli termálvizes fürdőt Santa Rosa de Cabal-ba. Ez nem tűnt különösebb kihívásnak, mert csak 50 km-re van Salentótól. Nos kiváló alkalomnak bizonyult hogy gyakoroljuk a kolumbiai tömegközlekedést, mert oda-vissza 8 órát töltöttünk rajta.. Mivel még volt házifeladat és ömlött az eső csak 10.30 értünk a salentói buszmegállóba, itt gyorsan megtaláltuk a csirkés buszt, amivel Pereira-ba mentünk (1,5 óra, 11.500 COP), hibátlan ráérzéssel egyből meg lett a Santa Rosa-i csirkés és 5 percben belül úton voltunk (1,5 óra 6.200 COP). Leszállni is jó helyen sikerült, a főtér pár perc séta volt, innen taxi volt a fürdőig a megoldás (0,5 óra 30.000 COP). A fürdőben az 5-ig terjedő időszakra tudtunk jegyet venni, a húsvéti cirkusz miatt dupla áron (87.000 COP) – a bent töltött 3 órából 1 elment azzal hogy kaját szereztünk, de ezalatt legalább csökkent a tömeg mert amikor megérkeztünk a medencékbe fizikailag nem lehetett beférni.. A pár termál medence vizét a közeli vulkán melegíti, de van egy klassz vízesés aminek szintén alá lehet állni.. ennek nem éreztük szükségét mert esett az eső. Sőt mire a végén átöltöztünk már ömlött. Annyi eszünk volt, hogy a taxist megkértük jöjjön vissza 5-re és pontosan meg is érkezett, valahogy azt is sikerült megértetni vele, hogy nekünk a Pereira-i busz kell, mert konkrétan Santa Rosa belvárosában a taxival elállta a busz útját hogy át tudjunk szállni. Aki profi, az profi. Én már ugyan odafele mondtam hogy este 7 kor nem lesz busz Pereira-ból vissza Salento-ba, mert ki és minek menne este oda, de Gabi nem hitt nekem.. Nos az utolsó busz rég elment mire odaértünk a taxisok horror összeget mondtak (bepróbálkozott a tipikus átveréssel, beüt a számológépbe 18.500 COP beszállsz és a végén 185.000 kér – kiröhögtem) és közben besötétedett. Végül az 5 perc múlva Armenia-ba menő buszra még pont felfértünk, ez este 20.30 ért oda…Újabb taxi keresés, itt szerencsére volt irányító, aki segített, 80.000 COPért találtunk egyet, igaz még el kellett mennünk vele pisilni, ablakot mosni és felszedni a feleségét, de este fél10-re elértük a hostelt. Itt kiderült, hogy a hostelban elfogyott a víz, cserébe lett még egy magyar lakó Gergely személyében, így átmentünk a robbantós helyre egy sörre, ha már zuhanyozni úgy se lehetett.

Másnapra viszont gyönyörű napsütésben indultunk 3-an megcsinálni a Cocora völgyben a túrát.. ehhez először Willy-t, azaz Jeepet kell szerezni. Szerencsére a szomszéd utcában volt a Willy fészek, vettünk jegyet és elég gyorsan került jármű – másik 6 magyarral sikerült egyet megtölteni. Ezekbe ülve 10 és kapaszkodva további 3 ember utazik a völgybe, ahol az óriás viasz pálmák vannak. A völgy gyönyörű smaragd zöld fű, közben elszórva az 50-60 méter magas, viaszos törzsű pálmafák. A helynek egyetlen hibája a ráépült Disneyland szerű turista kábítás és ehhez adjuk hozzá a húsvét (Semana Santa) miatti tömeget.

A klasszikus körtúrára nem engedtek elindulni – valószínű az ösvény ilyen eső után nem igazán járható, de lett (persze fizetős 20.000+ 6.000) alternatív útvonal. Ez is egy körtúra, az elején jó kilátással a pálmákra, közben gyönyörű madarak, a hegyi trogon a piros hasával úgy ült az ágon mint az élet császára, és jóízűen elfogyasztott valami rovart.  Felmásztunk egy kávé farmig, egy kávé és forró csoki mellett pihentünk pár percet majd mentünk lefelé egy sokkal szarabb, sáros, vizes, köves ösvényen. Ez a rész a trópusi erdőben egy patak mentén visz, csomó fa pallókból csinált függő híddal, legalább gyakoroltam a tériszonyt. Ahogy lentebb értünk lettek viccesen foltos tehenek, újra pálmák… Összesen kb 10 km-t toltunk és 500 méter szintet felfelé.

A völgy bejáratánál rettenet hosszú sor volt Willy-re várva, de megúsztuk eső nélkül amíg visszaértünk a hostelhez. A következő szállásunk egy Filandia melletti finca lett volna, de ezt elmosta az eső, szereztek helyette másikat. Ide egy privát kocsi vitt át a fixerrel és kiderült a városkától 2,5 km fogunk lakni a kanyarban, egy 300 fokos kilátású bambusz toronyszobában. Hát nem egy tipikus szállás az biztos, inkább érdekes, mint jó. Enni a kanyarban található kifőzdében tudtunk - én végre egy tisztességes adag csirkét tüntettem el.

Reggelit ugyan itt kaptunk, a helyi macskával osztoztunk a kukorica lepény, rántotta, sajt menün, bár a cirmos kávét nem kért. Filandia állítólag kevésbé turistás, nyugisabb hely, nos ezt megerősíteni a nyúl miatt nem tudom. Bewillyztünk főtérhez, az utcák itt is tele színes ablakú/ ajtójú házakkal, pár utcát végig jártunk, megcsodáltuk a húsvéti körmenetet, ittunk finom kávét aztán megküzdöttünk egy helyi halas étteremben az ebédért. Ekkor már a Sziget fesztivált megszégyenítő tömeg volt, az utcákon lépni nem lehetett. Kisétáltunk a kilátóhoz a kosaras szuvenírboltok mellett. Innen én megpróbáltam hazajutni Willy-vel, de elfordult a főútról, mire meg tudtam állítani már túrázhattam vissza. Simán haza lehetett volna gyalogolni, de rohadt keskeny, nagyon kanyargós az országút és még egy padka sincs. Így inkább vártam csirkés buszt, lestoppoltam és elmentem vele a kanyarig. Gabi még elakart menni egy vízeséshez, de helyette egy disznó hizlaldát talált, így viszont ő is visszaért mielőtt leszakadt az ég és elindult az özönvíz.

Az órám ma se dicsért meg a rendszeres alvás okán, de muszáj volt hajnalban kelni, hogy a reggel 6 órás busszal visszamenjek Quito-ba (5$), mert meg akartam még nézni a Guayasamin múzeumot és a házát. A busz a minden bokornál megáll, fel-le ugrálnak árusok, utasok típus volt, 4 óra kellett a 200 km-hez, szerencsére csak a kis hátizsák volt nálam, nem kellett aggódnom mikor tűnik el a cuccom. Kivételesen tiszta idő volt, így tisztán látszott a 6.263 m magas, havas Chimborazo (a föld középpontjától mérve, mivel gyakorlatilag az egyenlítőn fekszik, ez a legmagasabb pont).

A déli buszos pályaudvarról nem igazán lehet Ubert hívni, ugyh elveim ellenére taxiztam, nyilván szokásos átverés és dupla ár (8$). A hostelben végre ittam egy kávét, leraktam a motyót és Ubereztem a múzeumhoz.

Guayasamin (1919-1999) Ecuador leghíresebb festője és műgyűjtő volt, a házát az országnak adományozta és az is múzeum. A házat a tesó tervezte, hatalmas, csodás kilátással a városra, pálmafás kert medencével, meg egy fenyővel, ami alá el van temetve a festő és a legjobb barátja. A házban jók a terek, jó a berendezés és tele van pre-columbiai és koloniális gyűjtemény tárgyaival, de mondjuk lehet is, ha az embernek csak a hálószobája >60 nm. A házát csak vezetéssel lehet megnézni, nos tök egyedül voltam erre. Van vele pár videó amin nyilatkozik, ezek nagyon jók, a képei alapján nem gondoltam volna, hogy alapvetően egy pozitív ember volt. A házban és mellette a múzeumban (ott is én voltam az egyedüli kuncsaft) van jó pár festménye, sok olyan, amit úgy kellett visszavásárolnia. Huacayñán volt az első (103 kép) sorozata, amit 2 év latin-amerikai utazás után festett az indián, fekete és mesztic szenvedésről. A harag kora a háborúkról és elnyomásról, a Gyengédség az Anyákról szól, de ez sem vidám. Van egy fal, ahol Guayasamin van lefotózva híres emberekkel – Castro-tól kezdve van pár véresebb kezű diktátor is képeken, szóval érdekes. Festett egy csomó ismert emberről portrét, az egyiket videon is meg lehetett nézni, hogy készült zöldben a cigiző Paco De Luciáról, zseniális. Van egy jó portré Mercedes Sosa-ról is, a guide csaj totál kiakadt hogy tudom ki az, meg kellett mutatnom hány albuma van a telefonomon..

Aztán vissza Uber a Secret Garden-be, végre ettem és kihasználtam a mosodát. Közben már el kellett kezdenem a kolumbiai szállásokat, programokat leszervezni, bár erre a szakaszra újabb látogatóm érkezik Miradonna Gabi személyében – azért vicces, hogy nagyobb forgalmam van Dél-Amerikában látogatókból, mint SzSzMiklóson.

Másnapra leszerveztem egy túrát a Cotopaxi vulkánhoz, ez a második legmagasabb hegy Ecuadorban az 5.897 méterével. Erős kitörései a 18-19. században voltak utoljára, akkor a lahárok (iszap áradat kőtömbökkel stb) pár óra alatt elérték a több mint 100 km levő a Csendes-óceánt. Mivel aktív vulkán és 2015-ben elindult egy kitörési folyamat, állandó megfigyelés alatt áll, és az utóbbi 2 évben is pöfögött ezért a csúcsára emiatt nem lehetett felmenni, de a menedékházig igen.

A terv az lett volna, hogy busszal fel a parkolóig (4600 m) aztán séta a menedékházig 4864 méterre. Már amikor a busszal elindultunk Quitoból meg kellett kérnem a guide-ot hogy cseréljünk helyet mert a sofőr olyan szarul vezetett hogy indult a motion sickness, aztán megállítunk reggelizni ahol kaptam (egy utólag már gyanús) szendvicset, majd tovább a nemzeti parkba. A parkolóig főleg földút, de rettenet minőségű, a busz méteres kilengésekkel oldalra a sárban valahogy felküzdötte magát, de finoman szólva ekkor már nem voltam jól. Azért elindultam a hóban felfelé egy pár kanyart, ennek annyi értelme volt, hogy egyenletesen tudtam répát ültetni lefele menet a vulkán oldalába. A guide persze meg volt róla győződve, hogy magashegyi beteg vagyok, hiába mondtam, hogy semmi magashegyi tünetem nincs, mert hetek óta 2.600-4.600 méteren vagyok, de de…  Főleg, hogy a magashegyi tünetek javulnak, ha az ember lemegy, hát én nem javultam, sőt. A hostelben próbáltam aludni, ebből pár óra „hánykolódás” lett, a Deadalon se maradt meg bennem, semmi… Közben hidegrázás, minden csontom fájt, ment fel a lázam, ebben az állapotban éjfélkor indulás a reptérre. Szerencsére ez a sofőr legalább jól vezetett.

A hajnali reptéri műsor amúgy sem a kedvenc programom ilyen állapotban meg egyenesen állatkínzás volt. Vettem egy Gatorade-t, hogy vhogy hidratáljak amíg becsekkolok, persze ki akarták dobni az átvilágításkor, 4$ volt ugyh megittam egybe fél litert… Szerencsére amíg a Vámpírral beszéltem telefonon elterelte a figyelmemet és ez bent maradt, utána már a Deadalon is és reggel 6-kor megérkeztem Bogotába. A reptérről Uber a hostelbe, ahol bár early check in-t kértem, szoba csak délután 1-re lett. Addig beteg zombie-t játszottam és barátkoztam a hostel Tokyo nevű kölyök macskájával, aztán végre tudtam aludni pár órát..

Valószínűleg a rafting közben lenyelt folyó víz tett be, de mindenképp tudom színesíteni egy újabb hánytatott életmód sztorival a következő Járatlan Utakon Fesztivál fosos-hányos kerekasztalát :-)

Az ecuadori helyzetről akartam még írni röviden:

Gazdaságilag főleg olajból él, de emellett a világ legnagyobb rózsa termesztője és elsők között van banánban, kakaóban is. Rózsában lenyomták Kenyát és Kolumbiát is, bár merre jár az ember hatalmas méretű virágos melegházakat lát. 2007–2017-es között elég jól ment nekik gazdaságilag, de aztán a kormányok által elrendelt megszorító intézkedések recesszióba taszították a gazdaságot már COVID előtt, nőtt a szegénység és az egyenlőtlenségek pedig tovább súlyosbodtak, és ezzel együtt a bűnözés is.

2024 január 9.-én fegyveresek rontottak be és lövöldöztek élő adásban a guayaquil-i TV stúdiójában, miközben ezzel párhuzamosan az ország két legbefolyásosabb drogbandavezére megszökött a börtönből. És ez csak az erőszak hullám egy része - a mexikói és kolumbiai kartellekhez köthető csoportok a kábítószer-kereskedelmi útvonalakért és a terület feletti ellenőrzésért harcolnak évek óta Ecuador területén.  Erre válaszul Noboa elnök rendkívüli állapotot hirdetett és gyakorlatilag a hadsereg számára kilövési engedélyt adott az országban működő 22 kábítószer-kereskedő bandára. Ezen a ponton kissé bizonytalanná vált, hogy egyáltalán be tudok/akarok-e jutni az országba. Arról nem beszélve, hogy azóta a Kolumbiával vagy Peruval közös szárazföldi határátkelőhelyeken keresztül az országba belépő külföldi állampolgároknak be kell mutatniuk a büntetlen előéletet igazoló, Apostille tanúsítvánnyal hitelesített papírt – vagy repülővel kell érkezni. Végül úgy döntöttem berepülök, de rövidebb időre és maradok a főváros kevésbé zűrös környékén. A fővárosban látott meglehetősen erős rendőri, katonai jelenlét ellenére látszólag nyugi volt mindenhol, ehhez képest ahogy kirepültem vasárnap hajnalban holtan találták Ecuador legfiatalabb polgármesterét, akit tanácsadójával együtt lőtték agyon egy autóban Manabí tartományban…

A végén azért összeszámolom hány éjszaka maradt ki fél év alatt az éjszakai busz/ hajnali repülés miatt..  A hajnali 3-kor induló repülő a legjobb zombie képző, se előtte se utána nem alszol. Külön jól esett a Santa Cruz Viru Viru reptéren éjféltől a 1,5 órás sorban állás az Aviancánál. A Bogotáig lett volna 3 óra aludni, ha nem horkol mögöttem egy túlsúlyos varacskos disznó, és ordít egy csecsemő sztereóban, így talán 1.5 óra összejött. Aztán rohanás a bogotai reptéren 50 perc volt az átszállásra, még a biztonsági ellenőrzéssel együtt is volt időm vizet meg reggelit venni. A gép félig üres volt és a vészkijáratnál terpeszkedtem, de mivel ez rövid repülés sokat nem adott az alvásidőhöz. 

A quitói reptér szuper modern, a határőr csaj beszélt angolul és kb. 5 perc alatt bejutottam. Újabb 5 perc és megjött a csomagom, sikerült az 50 percben átrakni, úgy tűnik tényleg az AirFranc az egyetlen légitársaság, aki még 5 óra alatt is képtelen megoldani, hogy az ember cucca felkerüljön a gépre. A reptéren 2 dupla kávé mellett próbáltam magamhoz térni, nem sok sikerrel. Végül szereztem Uber, még ez is 20 $, a város nincs közel.  (Ecuador egyébként a 3. ország, aki fizető eszközként az USD használ, kicsit fura - Panama a kettedik, de ott már megszoktam.)

A hostelem egy Secret Garden nevű labirintus az óvároshoz közel, a teraszokról zseniális kilátással. Zéró agysejttel, de még visszaszereztem a booking.com-os accountomat, az történt, amit gondoltam – azt törik fel, ahol kiutalható cash van, esetemben 3000 Ft. Teljes átírták az összes adatot a névtől a telefonszámig minden indonéz lett… Ebben több dolog gáz - a booking-ot simán meg lehet hackelni, van akinek nem ennyi van visszatérítésként az accountján, hanem akár több ezer € és sokat bukik, a customer service-nek még jelezni sem lehet, hogy gáz van, ha nincs élő foglalásod és rutinod, hogy éred el őket, ha prevenciónak beállítom a 2F azonosítást egy csomó helyen nem tudom használni mert nem jön meg a kód sms-ben. Miután ezt megugrottam beájultam és csak egy esti cuba libre-re ébredtem fel.

Mivel szombat volt egyből azzal kezdtem, hogy a hosteles csapattal elmentem Otavalo-ba, a híres indián piacra. Gyanúsan jó minőségű aszfalton toltuk pedig se 100 méter egyenes, se 100 méter vízszintes nem volt a 120 km-en. Körben zöld dombok, köztük néha meredek, keskeny hasadékok és csomó vulkán – 84 darab van az országban, a Kis Hercegnek itt nyuggerként is lenne meló. Közben megálltunk egy bizcocho (biszkacsa) gyártó kávézónál megkóstolni a híres helyi süteményt és meghallgatni mi készül agave-ből (a tequilán kívül). A süti amúgy olasz koppintás, de itt dulce de leche-vel és mozzarella sajttal eszik. Szerencsére nem volt velünk olasz mert ettől nem kicsit borult volna ki (mármint ezt mozzarellának nevezik, és hogy kerül a süteményre stb).

Itt vette kezdetét a kóstold/fogd meg tukmálás, azaz a mindent is el akarnak adni, ezt biztos élvezik akik szeretnek olyan dolgokat vásárolni amikre nincs szükségük, én sajnos kicsit sem.. shoppingolás helyett inkább csinálnék értelmes programokat, de attól tartok itt ennek akkor lesz vége, ha felszállok a Bogotába tartó gépre.

A többiek aztán bementek megnézni az egyenlítő múzeumot, én már álltam párszor az egyenlítőn életemben Afrikában, így kihagytam, hogy 5$-ért szelfizzek a táblával. A parkolóban kevés szórakoztató dolog volt, jobb híján kiálltam az út szélére a csőrös kamionokat nézegetni. Itt végre vannak a szivárvány minden színében, a kanári sárgától a lilán át a neonzöldig, eddig egy sötét bordó Kenworth a kedvencem.

A következő megállóhelyen az előző napi kamion baleset nyomain és a kiömlött olajon túl két nyomorult, pánikoló lámát lehetett volna fogdosni és természetesen vásárolni láma/alpaka cuccokat. Szerencsére nem fogytak el a csőrös kamionok ugyh elszórakoztattam magam.

A buszban közben volt kicsua (nem teljesen azonos a kecsua-val) nyelvlecke, divatbemutató (vásárlási lehetőséggel) és hosszú előadás a tengerimalacokról (ebédre rendelhető természetesen 20-35 $). A tengerimalac itt nem házikedvenc, hanem kaja (anno Peruban, 25 éve, láttuk Böjtivel, ahogy Huarazban árulják hálóban a piacon) és rituális gyógyító meg áldozati állat. A sámán fogja a nyomorult malacot és ezzel simogatja a beteget, a malac beledöglik, aztán kinyitják hogy melyik szerve fekete, na az a baja a kuncsaftnak.. (látom magam előtt ahogy háziorvos barátaim bevetik, mint diagnosztikus eszközt, bár ahogy a magyar egészségügy halad előre hátra, semmi sem lehetetlen). Kérdezték amúgy ki mit kér ebédre, mondtam disznóhúst nem eszem, de kérsz tengerimalacot? nem kérek, az is disznó (guinea pig)..

Végre elértük Otavalot ugyh leakadtam pár órára a népekről és bejártam a piacot meg a várost. A piac pár száz éve a láma/alpaka poncsók és a termények cseréje kapcsán híresült el, mostanra inkább a vegyes kézműves piac jelleget öltött és mindent is lehet kapni, főleg kínai meg nagyüzemi bóvlit. A legviccesebb az indián népviseletben lány volt aki rossz minőségű AC/DC pólókat árult.. A város főtere tele volt gyönyörű ünnepi népviseletbe öltözött népekkel, a templomban esküvők egymás után, közben árusok mindenhol.

Innen még elmentünk a Cotacachi Cayapas nevű nemzet parkba, amit egy 4.944 méteres a vulkánról neveztek el.. Mi a 3.246 méteren levő Cuicocha laguna körül sétáltunk, ez egy aktív vulkáni kráter tele sós vízzel és pár szigettel. Cuicocha jelentése természetesen tengerimalac. A szigeteken anno az indiánok Pachamama-nak áldoztak tengerimalacokat, mára ez a lehetőség megszűnt hatóságilag, de a laguna partján a nap és hold naptárnál még bármi megtörténhet.. A laguna egyébként gyönyörű körben zöld dombokkal, tele színes virággal.

Ezen a ponton még mindig félórára voltunk az ebédtől – délután 16.30-kor – ugyhogy már a tengerimalac menü is kezdett kívánatosnak tűnni. Végül kaptunk enni is, finom krumplilevest és marhát, és aki kért: rántott tengerimalacot hason, krumplival.

A hostel amúgy érdekes jelenség, azon kívül, hogy GPS kell ahhoz, hogy a szobáját megtalálja az ember, egy brutál forgalmas tetőterasz bárt és éttermet üzemeltet a lakóknak féláron, de így is drágán (konyha viszont nincs, ahol főzni tudnál), de van a mosodától a salsa órán át ingyenes sétálós túráig minden.

Általában elmegyek mindenhol egy „ingyenes” (nem az, jattot illik adni) túrára, most adta magát, hogy a hostelessel fogjak neki a világörökség belvárosnak, főleg h vasárnap az autók ki vannak tiltva. Hát… A következő dolgokat kellett kóstolni/lehetett volna venni: szuvenír bolt kétoldalú Aya Uma maszkban táncikálás (Inti Raymi idején ördögűzés céljából jelenik meg) ehhez likőr ivás, empanada bemutató, narancsos-fahéjas szesz ivás, alkoholos cukorka kóstolás, fagyi kóstolás, csokoládé kóstolás. És természetesen meghallgatunk mindent is, amit a tengerimalacokról tudni kell.

Quito (Tsafiki nyelven a világ közepe) > 3 milliós város 2.850 méter magasan egy Pichincha nevű aktív saját vulkánnal – ezért van a 25 évvel ezelőtti fel nem használt ecuadori vízum a régi útlevelemben, 1999-ben pont akkor törti ki, mikor Ecuadorba repültünk, de Limában szálltunk le mert túl vastag volt a hamu a quitói kifutópályán. Mivel történelmi központja a legnagyobb és legjobban megőrzött az Amerikában, Krakkó mellett az egyik legelső világörökség lett még 1978-ban (Budapest csak 1987-ben..).

Azért végig jártuk az óvárost a neogótikus Katedrálistól (ecuadori állatok a víz köpők) a városkapuig. Aztán én meg egyszer végig jártam az egészet, úgyh be is mentem, ahova lehetett – így erre a vasárnapra 3 mise jutott. 

A Palacio de Carondelet a kormány palota, körbe kerítve nagyon őrzik, mert itt van az elnöki rezidencia, a Plaza Grande másik oldalán a püspöki palota, átalakítva étteremmé, de vallás jegyében minden asztalra jut legalább egy szentkép. Ezzel szemben a Quito Metropolitan Katedrális. Ez utóbbit 1535-ben kezdték építeni, van egy hatalmas fehér harangtornya, és a tetején mázas zöld kerámiával burkolt kupolák, az egyiken szélkakas. Ide fel lehet mászni – többnyire négykézláb, de a kilátás miatt megéri .. (4$).

San Francisco bazilika és a tér helyén régen inka palota állt, de ezt az indiánok felgyújtották a spanyolok elött. Így aztán 1537-ben építették a helyére templomot és a kolostort, az előbbiből nem sajnálták az aranyat. Manapság is kézműves sör készítéssel egészítik ki a bevételt.

A La Compañía templom az egyik fő nevezetesség, anno a jezsuiták kezdték építeni, és nem volt olcsó a project, a beltér nagyon barokk és nagyon arany, mármint minden cm2, ezt 5 $ megnézni, de fotózni tilos mióta valaki a fotóival az ebay-en kezdte árulni a templomot.

A Guayasamin múzeum zárva van vasárnap, de remélem, ha visszajövök Banos-ból meg tudom nézni, viszont a Camilo Egas nyitva volt, nagyon jók az indiános festményei.

Másnap mivel a fuvar Banos-ba csak délután indult, tettem még egy gyors kört az óvárosban, meg tudtam nézni még pár „aranyos” templomot. A fuvar viszont érdekes lett, a hostelben mondták hogy 20 $ házhoz visznek.. oké legyen mi bajom lehet. Mikor láttam, hogy egyedül leszek egy autóban gyanús lett, hogy jön ki a matek, 200 km, az autópálya díj pár dollár, plusz benzin stb. Hát úgy hogy a kis csávó közben mindenféle cargo dolgokat is felvett majd leadott, hol az utcán hol egy tűzép/autószerelő udvarba álltunk meg – őszintén reméltem, hogy nem a kartellnek szállítunk fehér port, mert akkor le van a gond arról hol fogok lakni, jöhet a nyugdíj az ecuadori börtönbe.. Végül még 3 embert is felvettünk a hátsó ülésre, úgyh végül biztos megérte neki.

Sikerült egy klassz családi hotelre (Inti Luna) szert tennem Banos szélén, nagyon hangulatos, szép kert, kilátással a vulkánra, ehhez van 2 tündéri kutyus, de a szőrös banda főnöke egy cirmos macsek. Egyszerre érkeztem egy 4 fős csapattal (mert megígértem nekik, hogy írok róluk) akik különböző nemzetiségű (portugál, görög, spanyol) munkatársak Hollandiában és kitalálták, hogy együtt utaznak, így volt kikkel bandázni.

Éjszaka szerencsére esett az eső, sőt a környéken még másnap délelőtt is, ez most részben jó hír mert vizes terveim voltak, ha már Banos az extrém sportok központja Ecuadorban. Részben rossz hír is, mert másnap túrázni akartam, de olyan sár lett, hogy le kellett rövidíteni a sétát. Először felmásztam a Szűzhöz, nagyon meredek ösvény/lépcső visz fel, szinte függőleges a hegyoldal és mondjuk a 100%-os páratartalom se segített. Viszont láttam, hogy a Szűz tud multifunkcionális lenni, két pasas éppen ördögöt űzött, és nem tűnt keresztény szertartásnak. Ez úgy nézett ki hogy a lépcsőn lefele az egyik madzagon rángatta a gonoszt (azt hiszem nem tengeri malac volt, csak rongyok..) a másik tömény szeszt vett a szájába azt köpte rá és közben szíjjal verte.. utánuk egy öregasszony ment, gondolom a megrendelő. Így az utolsó pár lépcsőn már a szeszgőztől kábán értem fel. A Szűz másik funkciója a konditerem és ezen nem csak a lépcsőzést értem, hanem van fent haspad és húzódzkodó is. Nem mellesleg a kilátás is elképesztő a városra és körülötte körbe meredek hegyekre.

Az eredeti túra út, amit kinéztem még a hegy oldalában ment volna el (bár nem bírtam elképzelni hogyan, messziről olyan meredek) és egy nagyobb körrel ér vissza a városba. Szerencsére volt egy rövidítés, ahol elágazott és egy szélesebb autók által is járható? ösvényen tudtam folytatni, mert iszonyat csúszós dagonya volt az ösvény, egy részen a bozótba kapaszkodva tudtam vhogy leevickélni. Így viszont még kilométer hiányom maradt, bejártam keresztül kasul a várost, megnéztem a másik végén a vízesés, a templomot, honnan mennek a csirkés buszok majd vissza Quitoba és ettem a helyiekkel a piacon egy néninél (3,5-5$).

Baños de Agua Santa (a szent víz fürdője) az Andok keleti oldalának a szélén, az Amazonas bejáratánál, Tungurahua vulkán lejtői között, 1820 méteres tengerszint feletti magasságban található, körben egy csomó folyóval és vízeséssel. A vulkán nagyon közel van és elég aktív ugyh az elmúlt évtizedekben is többször kellett evakuálni a várost.

Extrém sportokban itt nincs hiány a meredek hegyek között lehet zippline-on csúszkálni, a hídról ugrálni, kanyonozni, én persze raftingolni mentem. Azt már előző nap is láttam a városban, hogy nincs fő szezon, mert ez a legturistásabb helyek egyike az országban, de embert alig láttam. A raftinghoz sem tudtak elég embert összeszedni, ugyh csak 4-4 voltunk 2 raftra plusz a guide-ok. Jött még egy cég, de náluk is csak 3,5 kuncsaft volt és egy közös safety kajakos/fotós. Az esők ellenére csak közepes vízállás volt a folyón és bár a főnök azt mondta, ez grade IV, hát kis jó indulattal talán, ha elment 3+-nak. A Pastaza folyón toltuk amúgy - 7 km 10 rapid kb 1,5 óra pihenővel – 25 $-ért. Én valahogy a nagyon szakadt, öreg raftba kerültem, de a főnökkel, aki láthatóan a legtapasztaltabb guide volt. Hát vitt is minket minden rapidon a legdurvább részen No Mercy felkiáltással, de legalább meg volt a fun faktor és a 11. ország (ha ki nem hagytam vmit) ahol raftingoltam életemben (megjegyzem még mindig a Soča meg a Zambézi a király és lehet a mongóliai vadvízi kajakozást nem kellene ide számolnom).  

Az éjszakai busz út Uyuni-ból Sucre-ba csak 7,5 óra volt és problémamentes (elég sok sztorit lehet olvasni kit hogyan raboltak ki bolíviai éjszakai buszon), de nem állítom hogy kialudtam magam.. A reggel 5.30-as érkezés azzal jár, hogy a szállásra bemenni még nem lehet, ugyh üldögéltem a pályaudvaron amíg kivilágosodott aztán hogy elszórakoztassam magam (Sucre-ban nincs Uber, taxit meg elvből nem) elindultam gyalog az AirBnB kecó felé. Ennek azért volt némi sportértéke mert >20kg motyóval 3 km gyalogolni, amiből kevés a vízszintes, de legalább 3000 méter a tengerszint feletti magasság, nos fel tudja tolni az ember pulzusát (68-ról 158-ra).

Közben azért megálltam egy salteñeria-nál reggelizni, hogy teljen vmivel az idő. A salteña egy bolíviai empanada, ami szaftosabb verzió, ebben az jó hogy az ember tutira leeszi magát. Szerencsére az AirBnB-be reggel 8-kor már be tudtam jutni, egy szuper kis lakást sikerült szereznem gyönyörű pálmafás, virágos kerttel, közel a központhoz, de csendes helyen. És az, hogy volt mosógép most sokat segített, a cuccaimról így se volt egyszerű a sár/iszap/só rétegeket leszedni.

Bevásároltam, kajáltam jót a főtér mellett egy Metro Cafe nevű helyen és tettem egy kört a városban. Tényleg lenyűgöző a gyarmati építészet, a fehér házak, pár háztömbönként egy gyönyörű fehér templom, nem véletlen világörökség a város. A közlekedés viszont rettenet, néha levegőt nem lehet kapni olyan füst jön a buszokból, a szmog és zaj elég durva. A helyet eleinte Chuquisaca hívták, aztán 1538-tól alapítottak itt várost és La Plata néven futott, 1839-ben nevezték át egy forradalmár után Sucre-ra. Már 1624-ben volt itt egyetem és mai napig híres a felsőoktatási központ. Bár állítólag innen indultak a függetlenségi mozgalmak 1809-ben Dél-Amerikában, a Szent Francisco-bazilika harangjának megkondulásával (a harangot törésig kongatták, és ma is látható a Bazilikában) ez Bolívián nem segített, egyik utolsóként szabadultak a spanyoloktól 1825-ben. Mai napig Bolívia alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa (az adminisztratív központ La Paz).

Másnap elmentünk Adriánnal és a szüleivel (Vera és Ádám) egy „ingyenes” vezetett túrára a városban, a főtértől a piacon át az egyetemig – ezen a ponton annyira ömlött az eső, hogy a színházban próbáltuk kibekkelni, majd még elindultunk a helyi 10-es busszal felfelé a régi Recoleta negyedbe. Itt csomó utca különböző színű macskákról van elnevezve, és a dombtetőn van a Ferencesek által 1600-ban alapított kolostor, egy nagy tér ás jó kilátás. Ehhez még sport rendezvényt is kaptunk volna, de sajnos a vízözön utolért minket, itt feladtuk és taxival menekültünk vissza a főtér környékére vacsorázni. Mint rájöttünk Veráék is a Metro-ban ettek előző nap, ugyh ha mindenkinek bejött, visszamentünk oda..

Szerencsére következő napra szép idő lett, így reggel nekifogtam, hogy végre lássam napsütésben is a várost és csináljak pár használható fotót. Körbe gyalogoltam újra mindent, a macskás utcáktól lefelé találtam egy jó bicajos kávézót (Coffee Bike Roastery Central), és bóklásztam a piacon, ahol elképesztően szép zöldség gyümölcs kínálat van, de a pacaltól a disznósajtig mindent is lehet kapni. Így aztán megbeszéltük Adrián családdal, hogy itt ebédelünk – volt rántott hús, kolbász, pacal, nem a diétás menüre mentünk rá. Aztán még a friss juice készítős néniknél is ittunk egyet, hogy legyen vmi egészséges is.

Ebéd után elmentem Adriánnal és Verával egy dínós játszótérre, hát nem semmi minőségű, még a szemetesek meg a padok is dínósak, hatalmas csúszdák, hinták, mászókák mind őslény tematikával. Az, hogy Adrián hányszor mászott fel és csúszott le meg se tudtam saccolni, de őszintén csodálkoztam, hogy van még rajta egyáltalán nadrág. Mi közben jókat beszélgettünk a padon és lestük a helyi népeket.

Hazafele tettem még pár kört, közben láttam egy idióta japánt aki egy szépen fésült, de köpködő alpakkát próbált az utcán répával rávenni a kulturált viselkedésre..

Másnap ugyan reggel esett, de szerencsére mire egyik szállásról költöztem a másikra elállt (sajnos a jó kis AirBnB-ben csak eddig volt hely), lepakoltam és elmentünk reggelizni a tegnap talált kávézóba. Ez itt egy menő hely, a két eggs benedict pirítóson, egy croissant, egy karamellás latte és a frissen facsart narancslé volt a reggeli menüm, mindez 40 BOB/2000 HUF .

A mai program az lett, hogy piros dinoszaurusz busszal ki a dínó parkba. Oka van annak, hogy itt minden a dínókról szól – 1985-ben egy Sucre-tól csak 5 km-re levő, a mai napig működő cement üzem a közelben bányászva egy közel függőleges falat talált tele dinoszaurusz lábnyomokkal. A világon egyedülálló módon 15 dínó faj több mint 10.000 lábnyoma maradt meg 68 millió évvel ezelőttről, egy 80 méter magas és 1200 méter hosszú sziklán. A felső kréta korszakban a Cal Orcko egy hatalmas sekély tó volt, amikor az Andok hegylánca kialakult, a tektonikus mozgások függőleges helyzetbe hozták az ősi medret. De addigra a dínók összemászkálták többrétegben és a lábnyomokra rárakodott üledék megvédte a nyomaikat. Van T. Rex, Sauropod, Titanosaurus…

2006-ban megnyitották a bánya és a cementüzem között a Parque cretácico-ot, ahol életnagyságú színes modelleken lehet megcsodálni a lábnyomok gazdáit, a 36 méteres vega Titanosaurus döbbenet méretű, de nekem a tűskés Ankylosaurus tetszett legjobban. Van múzeum, bolt, persze dinoszaurusz játszótér és a felnőttek 12 és 13 órakor lemehetnek közelről megnézni a lábnyomokat. Ehhez kell bukó, guide és némi tüdő kapacitás mert fel is kell mászni utána. A lábnyomok hihetetlenül jók, főleg a nagyobbak látványosak és a szerencsések láthatják a szikla peremén ugráló kecske brigádot is.

Hazafele is a piros busszal jöttünk és mivel a főtéren tett le minket kihasználtuk az alkalmat és felmásztunk a városháza tetejére megnézni a kilátást. Aztán irány a piac kajálni, itt az a szokás hogy ha egy helyen eszik az ember az komoly elköteleződés, és oda kell visszajárni, így ugyan annál a kövér asszonynál – Donna Maria - ettünk, én a helyi mogyorós levest 5 BOB kb. 0,75 $.

A vihar előtt még gyorsan hazaértünk, és miközben házifeladatokat oldottam meg rájöttem, hogy a bicajos kávézóban koktél is van, ugyh le kellett tesztelnem a minőséget – a friss maracujával csinált mojito rendben van.

Sikerült Ádámnak olcsóbban megtalálni a túrát, amit kinéztem (általában azt csinálom, hogy a Viator/Get your guide túráknál ott a cég, aki csinálja, direktben velük sokszor olcsóbb, vagy ha tetszik az itiner keresek másik céget ugyanarra olcsóbban – most viszont ezeket cégeket nem lehetett online megtalálni) így kirándulni mentünk. Reggel komoly séta kellett ahhoz, hogy 8 óra előtt kávét találjak Sucre bevárosában, aztán kiderült Verának hasmenése lett, így hazarohantam Normix-ért, hogy el tudjon jönni túrázni. Gyalog gyorsabb volt, reggelente a dugó brutál, ennél csak a szmog rosszabb, dől a fekete füst az ember arcába a buszokból.

Végül elindultunk egy nagyon rozzant terepjáróval, a guide viszont egy 20 éves német srác (Veráék már ismerték, fagyit árult a játszótéren) így végre Adrián sem unatkozott mert németül ment vezetés és nekem tolmácsoltak vagy angolul is elmondta.

Először egy ~3600 m levő Chataquila nevű kápolnához mentünk, innen egy 1500 körül megépített inka ösvényen le a hegyről – a kilátás lélegzetelállító a völgyre és a Maragua kráterre. Az ösvényen elég komoly szintet gyalogoltunk lefelé, közben vad maracuja evés, rengeteg színes vadvirág, egy helyen az eső miatt leomlott köveket odébb dobálva kellett egy keskeny járható részt kiszabadítani. A legvégén a térdem már tiltakozott, de meglepően jól bírta.

Innen a terepjáróval mentünk a Maragua kráterhez - közben volt egy durva sztori. Még az inka ösvényen megelőzött minket 3 fiatal brit csaj. Ahogy jöttünk le a szerpentinen látom, állnak egy helyen ahol jó pár méter szélességben úgy ömlött az útra a sár, víz meg kő, hogy nem tudtak rajta átkelni. Mondom Lorenz-nek hogy álljunk meg vigyük át őket, ő spanyolul szólt az öreg sofőrnek (nála foglaltuk a túrát), aki mikor odaértünk kövér gázt adva áthajtott, ott hagyva a csajokat. Nagyon kiakadtunk mind, Lorenzet is beleértve. Értelmes magyarázatott nem adott hogy miért nem segített, gondolom ha a csajok nem fizettek a túráért szívjanak..

Megnéztük a krátert aztán a faluban egy elhagyott, de amúgy működő hostel asztalánál ebédeltünk 6 kutyával. Nyilván kaptak ők is, de komolyan közbe kellett lépnem, hogy mind egyformán tudjon enni – volt egy öregecske vak, aki nem is látta a kaját - de hát kutya kommunikációban van némi gyakorlatom.

Innen dinoszaurusz lábnyomozni mentünk, a Ninu Mayu kilátóhelytől újabb séta, a táj lenyűgöző, a végén pedig hatalmas dínó nyomok egy kicsit lejtős falon. Itt végre tényleg közelről meg tudta őket Adrián is nézni. Visszafelé már a viharfelhőket próbáltuk beelőzni és a maradék banánt egy 3 gyerekes indián asszonynak adtuk.

A Garganta del Diablo kilátónál egy 40 méteres vízesést láttunk, és az esők miatt volt is benne víz, a szurdok maga is jól nézni ki és egy rövid víz átfolyásos séta után meg lehet nézni az ördög torka barlangot. Itt azért adtam a tériszonynak, jó kitett ösvényen kell odatotyogni. Ennél csak a haza út volt rosszabb a szakadt Nissan-ban megkerülve több hegyet a keskeny földutakon, de legalább nem esett.

Végül 19 km lett a nap végére, de ezzel nem tudok menőzni, mert ebből 15 km Adrián is megcsinált és ő még csak 6 éves. Hihetetlenül jól bírta végig. Az inka ösvény amúgy 7 km volt lefelé, a díno lábnyom séta 2x3km, az ördög torka 2x1 km..

Santa Cruz de la Sierra ~484 km-re van Sucre-tól – én bevállaltam az éjszakai buszt. Hááát.. Először is kigyalogoltam a motyóval a pályaudvarra, befizettem az adót (2,5 BOB) aztán megnéztem a buszt.. na itt már láttam ebben lesz kihívás. Az indulás időpontjában kb. 5-en voltunk ott az utasokból, a többit név szerint kiabálva keresték. Az én hátizsákom kívül kizárólag juta és szemeteszsákokat, alumínium lavórokat pakoltak a csomagtérbe és lassan a szoknyás indián asszonyok is elkezdtek szivárogni. Kecske nem került az utastérbe, de kölyökkutya igen, de ez mondjuk nem rontott az irgalmatlan koszos busz állagán. Végül 45 perc késéssel elindultunk. A szellőzés nem működött, de az egyik utas kihisztizte, hogy nyissák ki a tetőablakot így a hátralevő 13 órát nem ájultan töltöttem. Biztonsági öv nem volt, de ennek amúgy is kicsi a jelentősége, ha a folyóson is ülnek, mert a tele buszra felvettek még pár extra utast. Az alvás mint program nem került szoba, ugyh jött az Iron Maiden összes, a hátizsákom kezemre, lábamra rátekerve. Egyszer megálltunk az éjszakába vacsorázni, majd a többség aludni próbált – kivéve azt a 2-3 év körüli gyereket, aki innen kb 2 órát üvöltött, úgy hogy Bruce Dickinson sem tudta elnyomni full hangerőn. Közben a szerpentineken tepertünk fel le az esőben, a mellettem ülő pasi ekkor már pornót nézett a telefonján, egy előtte ülő csaj TikTok videókat készített magáról, én pedig elgondolkodtam hogy lehet Veráéknak volt igaza hogy repülővel jönnek..

Végül csak egy elütött motorost láttunk (véres volt, de élt) és hajnali fél4 körül megérkeztünk a trópusokra. A hátzsákom előkerült a buszból, de a csomagtartó rendesen beázott az esőben mert minden borításon és kukás zsákon keresztül szuttyogó vizesre ázott a hátizsák..

Mivel ilyen korán az Airbnb-be bemenni nem lehet megültem a pályaudvaron és vártam, hogy kivilágosodjon/száradjon a motyó. Pár óra múlva aztán Ubereztem a kecóba. Veráékkal közösen béreltünk ki egy modern medencés magasházban egy lakást – a tulajt kérdeztem mennyi egy ilyen 100.000 BOB (5 millió forint). Nem nagyon akartam elhinni, de az ingatlanos oldalokon is van 15.000-30.000 $-ért.

Mindenesetre mindent kimostam, magamat 3x, hogy vállalható legyek én is, meg a cuccom is a busz után. Veráék aztán megjöttek a délutáni géppel, addigra bevásároltam, elmentünk vacsizni és végre kialudtam magam.

Santa Cruzt 1561-ben alapították, de azóta kinőtte magát és mostanra Bolívia legnépesebb városa. Csak 400 méter magasan van, és simán van 39 fok napközben, de ehhez járnak pálmafák is, és a házhoz tartozó nagy medence sem maradt kihasználatlanul.

A botanikus kert az egyik program a városban, ahol növények mellett állatokat is lehet látni. Adrián kiszúrt egy ormányos medvét, a tóban láttunk gyerek kajmánt, csomó teknőst, volt leguán, madarak. Lajhárt nem találtunk, de sajnos szúnyogból több volt elégnél, Verát szétcsípték és felhőkben mentek utána, így a 6 km ösvénynek csak egy részét jártuk be és kénytelenek voltunk menekülőre fogni.

Este besétáltunk a belvárosba, az oszlopos régi házak és a Szeptember 24 tér sötétben is hangulatos, és némi keresgélés után elég jó olasz éttermet találtunk egy szép belső udvarban.

Másnap aztán megnéztük az óvárost nappali fényben is, a katedrális nem volt nyitva, de találtunk helyi kifőzdét, ahol kaptunk ebédet és egy trendi fagyizóban meg volt a desszert is.

Veráék előbb repültek Kolumbiába, nekem még maradt majd 2 napom, azt terveztem hogy elmegyek a csirkés busszal Samaipata-ba világörökség romokat nézni, de másnap délelőtt jött egy trópusi vihar és szakadt az eső.. Mire elállt már nem volt értelme elindulni (3 óra busz út oda is vissza is, de a busz akkor indul mikor megtelik…), ugyh csak a városban sétáltam meg úsztam.

Sajnos az esti és másnap délelőtti programomat megcsinálta a booking.com – feltörték az accountomat, megváltoztatva az email címet, így hozzá se férek. Egyértelműen a booking.com-ot hackelték meg, az utóbbi időben nem is igazán használtam, szerencsére az ecuadori szállást is direktben foglaltam a hostel website-on. Ettől függetlenül letiltottam a wise kártyámon az online fizetést, próbáltam írni a customer servicenek a béna oldalukon, messengeren stb. Szokásos bullshit válaszok, de ezekkel órák mennek el, ugyh csak városi sétára, úszásra maradt időm. Pakolás, és megint a zombie járattal repülök hajnali 3-kor, aztán egy óra marad a bogotai átszállásra és holnap reggel Ecuador-ba érkezem, ha minden jól megy..

Bolívia déli részén van pár lenyűgöző látnivaló, az Atacama sivatag, a Salar de Uyuni sós síkság, holdbéli sziklák, színes lagúnák, havas vulkánok. Ezekhez egyénileg gyakorlatilag lehetetlen eljutni, a szokásos 3 nap 2 éjszaka túrák általában Uyuniból indulnak. Egy ilyenhez kaptam referenciát Katáéktól, akik Gerivel régi kollegáim és hozzám hasonló túrát tolnak 2 hónapig Dél-Amerikában (csak pont szembe megyünk egymással és sajnos talizni nem fogunk tudni). Már éppen befoglaltam a túrát, csak megint ment a bénázás a kártyás fizetéssel, mikor a gépen felugrott az egyik Bolívia csoportban, hogy túratársat keresnek hasonló, de hosszabb 5 napos menetre, amiben több minden van és Tupizából indul. Gyorsan kitöröltem a WhatsApp üzenetet az előző cégnek és kb. 5 perc alatt le is beszéltem az angolokkal és a másik céggel, hogy becsatlakozom.

Tupiza önmagában nem túl érdekes, de már megjött a fíling milyen volt Peru 25 évvel ezelőtt.. Az utcákon indián asszonyok színes szoknyában, kalapban, festett tuk-tuk-ok és technicolor piacok. A kecsua nénik szaga se változott, nem a fürdés az erősségük asszem. Másnap reggel már indultunk is, persze késve és nyilván szakadó esőben a Toyota tetejére pakolták a hátizsákokat.. volt annyi eszem, hogy ráhúzzak egy kukászsákot az enyémre a borítása alá – szarrá is ázott a borítás, hiába volt rajta a ponyva.

A város mellett egy kis völgy alján a patak okozta erózió toronyszerű függőleges vörös sziklákat mosott ki, a kaktuszokkal elég mutatós.  Az El Sillar (nyereg) 17km a várostól ahol az út két csúcs és két völgy között egy vékony hegyháton megy át és erodált sziklákat is lehetne látni – ha nem ülne az egészen egy felhő amiből ömlik az eső.. Megállni se volt értelme sajnos.

Ezután nagyon sokáig zöld füves, bokros hegyek között nyomtuk fel-le a szerpentinen, hatalmas sárban, vízmosásokon, patakokon át.. de lassan kitisztult az idő és jobban lehetett látni a tájat. Volt pár ezüstbánya, de lakott település nem igazán. Közben sem unatkoztunk mert rengeteg mindenféle színű lámát láttunk, ciklámen meg neonzöld bojtokkal, szalagokkal a fülükön. Nem tudom a LinkedIn-en lehet-e pályázni a pozícióra, de láma fodrász szeretnék lenni, királyság lenne lámákat fésülgetni egész nap. Iszonyat jó arcok ahogy eszegetnek és most van a gyerek láma szezon szóval a cukiság faktor is magas. Vikunyák is legelésztek, ezek a szexi lámák, vékonyabbak, drapp szőrük van és nincsenek háziasítva. Volt a helyi struccból is pár, és kiszúrtam pár fura ugráló dolgot, ami valahol a nyúl csincsilla között van, viscacha-nak (viszkacsa) hívják a helyiek (magyarul asszem macskanyúl).

Ebédet egy nagyon helyi faluban egy vályogházban kaptunk, aztán dagonyáztunk tovább San Pablo de Lípezig. Ez Bolívia legritkábban lakott települése, mindössze 0,2 lakos/km², főleg állattenyésztésből élnek. Letettük a cuccot meg a szakácsot és innen Guadalupe (4173 m) nevű falun keresztül kellett volna eljutnunk Ciudad Roma nevű helyre, a Róma városára emlékeztető hegyes vörös szikla képződményekig. Közben már voltak havas hegyek - a Cerro Lípez 5930 m. Bemelegítésnek találtunk érdekes hasonló sziklákat szürkében, onnan 5-6 km-el később meg csomó nagy teherautót. És itt jött a rossz hír – elmosta a víz az utat. Nem kicsit, hanem teljesen.. egy kb. 6-8 méter széles szakaszon folyó folyt az út helyett. A helyi közösség szervezte a javítást, mert ha a kormányra várnak sose lesz meg (ismerős… RSD Czuczor-szigeti ág, nádvágás, takarítás, hogy egy saját lakhely példát mondjak)

Kénytelenek voltunk visszamenni San Pablo de Lípezig. Itt fogunk aludni a hűtőházban hostelben. Ez a falu már 4291 m magasságon van, úgyh nincs meleg, a szobában meglátszott a leheletem, max 8-10 fok volt. De legalább nem fújt a szél és nem ázott be, mert hatalmas vihar érkezett estére, annyi villámlással az égi disco-ban, hogy nem kellett lámpát kapcsolni, ez szerencse mert áram amúgy se volt.

A délutáni tea és vacsi előtt még a kanadai hölgyet rávettem sétáljunk el a temetőhöz. Vályog fallal körülvett területen vannak a sírok, sok színes, főleg türkizkék, rózsaszín és fekete virágokkal díszítve, sok már csak agyagtéglakupac és száraz virág. A sírok fele gyerek sír, ezeket a gyerek méretének megfelelő koporsó jelöli a sírkövön.

A szuper könnyű új hálózsákom jól vizsgázott, mert nem fagytam meg éjszaka és a magasság/vihar ellenére egész jót aludtam. Szerencsére már eleve másik úton kellett folytatnunk reggel, zöld dombok, még havasabb vulkánok között toltuk egész nap, azt már nem is számoltam hány patakon, és folyón keltünk át, néha kerülve mert túl mély volt a víz. A lámák életében is jobban elmerültünk mert találtunk láma orgiát, ahol 3-an nyomták egy gyerek láma megnézte ejnyebejnye, láttam ahogy köpködve utasítják rendre a fiatalabbat, és verekedés is volt, harcoltak a pasik vmi láma nőci miatt.

Megnéztünk egy elhagyott 16. századi bányász várost San Antonio del Nuevo Mundo mellett 4.690 méteren, ahol régen kecsuak laktak. Most már csak kőházak és templom rom, és rengeteg viszkacsa.. Az egyiktől kb. 2 méterre álltam és néztem a temetőt, de kövekhez képest olyan terepszínű, alig vettem észre. Aztán lassan odasettenkedtem fél méterre és levideóztam hogy mozog a bajusza. Amikor ráállt a szemem kiderült, hogy rengeteg ugrál a köveken, de legelt pár csinos láma is.

A következő megálló 4.855 méteren volt, a Laguna Amarillát lehetett jól látni, de színe mondjuk épp messze volt a sárgától, ebben a fényben inkább szürkés zöldnek látszott. A következő tónál viszont szerencsénk volt, a Laguna Celeste-nél (4529 m) pont kisütött a nap, pedig minden irányban dörgött villámlott. Jól lehetett fotózni a havas Uturuncu vulkánnal a háttérben. A laguna többféle türkizkék árnyalatban rózsaszín flamingókkal gyönyörű és az ebéd, amit a köveken ettünk se volt rossz. A vulkánnak két csúcsa van (5920 m és 6008 m) és egyébként régen az inkák megmászták, hogy áldozatot mutassanak be az isteneknek. A tetején van egy kráter tó és a csúcs közelében egy kén bánya.

Innen vissza rázkódtunk a köveken és 2 óra alatt elértük az Eduardo Avaroa nemzeti park bejáratát, befizettük a 150 BOB-ot (7700 Ft) és további folyó átkelésekkel, de még a kezdődő vihar előtt odaértünk a szállásra Quetena Chicoba. Ez is 4300 méter, nincs olyan hideg a hotelben, villany csak este egy órára, de állítólag volt meleg víz, én nem találkoztam vele. Vagy a vihar, vagy a magasság, de a 2. éjszakára fájt a fejem rendesen és aludni se sokat sikerült, pedig napközben semmi bajom nem volt.

Március 1.-vel elvileg vége az esős évszaknak, és reggelre kisütött a nap.. Végre rendesen látszott Uturuncu és éjszaka még több hó lett rajta. Nyomultunk a nemzeti parkban, megnéztünk egy sziklahasadékot, meg hogy a  ragadozó madár vadássza le a fecskét a levegőben, és találtunk egy láma fészket. Na itt végre kiéltem magam, iszonyat cukik voltak és jól neveltek, semmi köpködés, sőt odajöttek kíváncsiskodni. A láma portrékat viszont nehéz lesz szelektálni.

Ezek után lagúna mérgezésem lett egy időre..

Volt Laguna Hedionda – büdös és nem csak a neve, de ez a flamingókat láthatóan nem zavarja. 4121 méter van, az Andok 9 sós tavának egyike az Altiplano-n, kén tartalmú, körben csomó hegy meg vulkán.

Laguna Kollpa - lúgos sós tó (pH 10,8) 4700 méteren, tele van Na-karbonáttal

Laguna Verde – világos smaragd zöld több árnyalata, sós, magas arzén, ón, magnézium tartalommal, a Licancabur vulkán (5868 méteres tökéletes kúp) lábánál, már gyakorlatilag a Chilei határon, 4310 méteren. Mellette van rögtön a Laguna Blanca. Csak egy földnyelv választja el őket, de tök más a szín és kémia, ez borax-os. Nem szoktak befagyni a víz 13–20 °C még akkor is ha a levegő  –30 °C, a magas ásványianyag-tartalom miatt. A vulkánnal annyira lehetetlen az egész, hogy a NASA itt gyakorolt a Marsra.

Végig mentünk egy hatalmas borax mezőn, ahol minden fehér.. mennyi szemcsepp jönne ki ebből úristen, régebben bányásztak itt, de most nem tűnt aktívnak a hely.

4400 méter magasan a Polques hőforrásokba a közeli Polques vulkán csinál melegvizet (28-30 C), lehetett fürdeni kemény 1 $ belépőért, nem túl nagy medencék, de van öltöző és délben már tömeges 4x4 és turista jelenlét. Az étteremi részben sajnos több légy evett mint turista, az arány egy dél-koreai szelfi csoport érkezésével megváltozott, mi menekültünk.

Bár Salvador Dalí soha nem járt Bolíviában egy száraz sivatagi részt (ez is 4750 m magasan…) furcsa sziklaképződményekkel és körben színes hegyekkel róla neveztek el, mert állítólag hasonlít a híres szürrealista munkáira. Ezt nem tudom megerősíteni, de mindenképp jól néz ki.

A Sol de Mañana (Reggeli Nap) egy geotermikus terület, de kb. olyan, mint a Wicked Witch of the West konyhája. Túlvilági tájon gejzírek, bugyogó iszapos mélyedések, sziszegő kitörések és a kén szag, minden ez 4900 méter magasan. A gejzírek által kibocsátott forró gőz, akár a 15 méteres magasságot is elérheti, de mondjuk a kén tartalom miatt annyira nem egészséges. A kanadai útitárs meg is jegyezte, hogy a gyereket talán nem kellene a hagyni a kénes gőzben bolyongani. A kis srác szülei végül előkerültek, kicsit közelebbről aztán hallom, hogy magyarul beszélnek…

A hotelnél már rutinosan pakoltuk le a terepjárót, látszott, hogy jön a vihar, ugyh a cuccot és a szakácsot biztonságba helyezve még elmentünk a Laguna Colorada-hoz. Ez a leghíresebb, mert vörös/narancssárga és tele van rózsaszín flamingókkal, és ehhez fehér borax szigetek is vannak. Nekünk még fekete viharfelhő is jutott villámlással. A tó algáktól és üledéktől vörös, a világ hat flamingófajából három eszeget itt planktonokat.

Újabb éjszaka 4300 méteren, wifi, villany és meleg víz nélkül. Bár vacsora után még elsétáltunk a sötétben egy másik „hotelig” wifi-t lopni, próbáltam elküldeni pár üzenetet, de sikertelen volt az akció. A szállás vhogy nem volt olyan hideg, és a szokásos vihar ellenére jót aludtam.

Reggel még visszamentünk egy másik kilátópontra megnézni a Laguna Colorada-t, napsütésben is látványos. A szelfizés közben ordító koreai turisták viszont a legrosszabbat hozzák ki belőlem, nagyon vissza kellett fogni magam, nehogy párból flamingó kaja legyen mikor véletlen leesik a szikláról.

Az Arbol de Piedra egy hosszú völgyben van, ami tele fura formájú sziklákkal, ezeket a vulkáni tevékenység és az évezredes szélerózió faragta. A leghíresebb a kő fa, de a többibe is bele lehet látni ezt azt, főleg némi tudatmódosító hatása alatt. Itt újra összefutottam a kis sráccal mert már nem volt kedve nézelődni, egyedül álldogált a terepjáró mellett. Ahogy elkezdtem vele beszélgetni, csak eljött velem megnézni a sziklákat. És közben szépen elmesélte, hogy Adriánnak hívják, 6 éves, még nem iskolás ezért tud utazni most 3 hónapot, és Münchenben élnek így németül is beszél és eddig a Machu Picchu tetszett neki legjobban.

Ebéd előtt még két lagúnát néztünk meg, de ezek már nem érték el az ingerküszöböt havas vulkánnal se. Kaja után is volt még egy, ez a Laguna Negro, nem sós és fekete.

Innen már Uyuni fele indultunk egy nemzetközi főúton, ami Chile-be visz – na aszfalt ezen is csak mutatóba fordult elő. Volt viszont fura ültetvény, amin mintha mini fenyőfa csemeték lettek volna, mínusz a sárga, ciklámen, piros virágok – magamtól sose jöttem volna rá, hogy ez a quinoa. Innen származik, sok ezer éve eszik és használják takarmánynak.

Uyuni mellett még meglátogattuk a vonat temetőben a rozsdás roncsokat, van vagy 100 darab. A 20. század elején Angliában gyártották őket, jobb kormányosak, ezek bánya vonatok voltak régen, most szelfie háttérként kezdtek új életet. Tankoltunk, eközben 4 nap után valahonnan odafújta a szél a mobilnetet, random módon elküldte a telefonom a régi üzeneteket is és végre tudtam kommunikálni.

Már a só síkság mellett aludtunk egy só szállodában – a beltérben minden sóból van, a dekorációs fali képek is, tényleg az, megnyaltam a falat. Itt annyiban változott a felállás, hogy nem csak meleg, de semmilyen víz nem volt zuhanyban, a csapból szereztem egy ásványvizes üvegbe hideg vizet azzal mosakodtam.

Vacsora előtt még irány a híres Salar de Uyuni naplementét nézni. A sok eső miatt a tetején áll a víz, ebben „úsznak” a terepjárók, kiszállni csak gumicsizmában érdemes. A vízen aztán gyönyörűen tükröződik minden, a felhők, lemenő nap.

A Salar de Uyuni a bolíviai Altiplano része, a világ legnagyobb összefüggő, magas só tartalmú sivatagja, 10ezer km2, 3650 méteres tengerszint feletti magasságon. Körülbelül 40 000 évvel ezelőtt a mai Salar de Uyuni területe egy hatalmas, mély tó volt, amelyet Minchin-tónak hívtak. Ahogy a Michin-tó kiszáradt, kisebb tavakat hagyott maga után, amelyek tovább száradtak, míg végül két mai tó és két sósivatag maradt, amelyek közül a Salar the Uyuni a nagyobb. E két tó közül az egyik, a Poopó nevű, még mindig jelentős hatással van a Salar de Uyunira. Mivel a Titicaca, az Altiplano másik nagy tava az esős évszakban túlcsordul, a Poopó-tó feltöltődik. A Poopó viszont elárasztja a sós síkságot - így jönnek létre a vékony víz réteg, ami a tükröződéseket létrehozza.  

Az Uyuni-sósíkság a becslések szerint 10 000 millió tonna sót tartalmaz, amelyből évente 25 000 tonnát nyernek ki. Tizenegy sóréteg van, vastagságuk 1 és 10 méter között változik.  A sós síkság mélysége 120 méter, amely vizes só- és iszaprétegekből áll.

Ez a terület a Föld legnagyobb lítium tartaléka - a világ lítiumkészletének mintegy 70%-a, 21 millió tonna lítium található itt. A lítium a sós lében koncentrálódik a sókéreg alatt.  Bolívia csak a nyersanyag kitermelésig jut el, azt is külföldi bányavállalatok csinálják - jöttek is szembe irgalmatlan méretű tartálykocsik a lítium felirattal.

A reggel 4 órás kelés nem esett jól, de 5.30-kor már a cuccok a Toyota tetején és mentünk napfelkeltét nézni. Szerencsére kitisztult az idő,  tátott szájjal figyeltük ahogy a felkelő nap fényei tükröződnek a felszínen a megvilágított felhőkkel együtt. Megcsináltuk a szokásos idióta videót, de úgy tűnt enélkül nem kapunk reggelit. Kávéhoz végre egy szintén sóból épült étteremben jutottunk a „tó” közepén, a Dakar emlékmű mellett. Addigra már annyira kifagytam, hogy nem éreztem kezem-lábam. Amíg a közeli zászló kupacot nézegettem hallom, hogy Adrián kiabál, az Apukája már nevetve mondta, hogy reggeli után elkezdte keresni az új barátját, mert biztos itt vagyok én is. Nagy nehezen egy mini magyar zászlót azért találtunk együtt.

Ahova nem jutottunk el a sok víz miatt a Isla Incahuasi, a sós síkság szívében egy sziget. A helyiek régen ideiglenes menedékként használták amikor átkeltek a sósföldön. Ez a dombos és sziklás kiemelkedés egy vulkán maradványainak teteje, ami anno elmerült a tóban. Egy őshonos óriás kaktuszfaj borítja, ezek több száz évesek, és évente egy centimétert nőnek, akár 10 méter magasak is lehetnek. 

Ahol megálltunk még az Colchani, nevű sófeldolgozó falu, Uyuni városától 7 km-re északra. Ez Bolívia legnagyobb sófeldolgozó szövetkezete, de szuvenírben is erősek.  Régen évente láma karavánokkal hihetetlen távolságokat tettek meg sóval megpakolva és kokával, kukoricával és más árukkal tértek vissza. 

Uyuni városában az emberre nem tör rá a szeretnék itt maradni fíling, ugyh én egyből vettem jegyet az éjszakai buszra Sucre-ba.  Még kaptunk egy utolsó ebédet Markó-tól a szakácstól, elbúcsúztam az útitársaktól. Szerencsére normális csapatot fogtam ki, jó túra volt és mivel más útvonalon mentünk többnyire sikerült elkerülni a tömeges jeleneteket. Azon meg magam is meglepődtem (bár anno is elég jól bírtam mikor még Böjtivel magas hegyeket másztunk) hogy 5 napig 4300-4900 méter között, normális akklimatizáció nélkül, minimál fejfájást leszámítva semmi magashegyi tünetem nem volt.

A busz indulásig kerestem egy szállodát, ahol pár órát eltölthetek. Sikerült 10 $ találni egyet, ahol van meleg víz, wifi és áram.. Azért a Uyuniban még megnéztem a piacot, sétáltam pár utcányit, de olyan por van a városban hogy fuldoklik az ember, láttam a katonazenekart játszani és az egyetlen normális napraforgós téren természetesen Adrián megtalált pizza evés közben..

Eddig nagyon pozitív volt a tapasztalatom az Aerolineas Argentinas-szal, de most olyan káosz volt, h több mint egy órát álltam sorban. Az AEP reptéren régiónként - észak/dél - lehet a belföldi járatokra becsekkolni és északon a kevés ügyintéző/későn érkező utasok miatt folyamatosan előre kellett vinni azt, aki már éppen le akarta késni a járatot.. (mondjuk még így is sokkal jobb, mint FlyBondi nevű fapados, amelyik akár napokkal is előre hozza a kuncsaft járatát anélkül hogy szólna..)

Ez is sikoltozós repülőjárat volt, most viharfelhők miatt volt rendes dobálás, de mindig tapsolnak végén. Salta repterén állítólag nem működik az Uber, én simán tudtam rendelni, 10 perc múlva már úton voltam a városba. Amikor épp nem szakadt az eső gyorsan elmentem táplálkozni meg vásárolni a pár sarokra levő bevásárlóközpontba. Ettem vmi helyi kajáldában, ahol meglepő de gulyás is volt az étlapon (5500 ARS), na annyira nem voltam bátor, hogy ezt kipróbáljam..

Salta környékén rengeteg a látnivaló, de sajna az egyedül utazás hátránya, hogy napokra autót bérelni drága, így kerestem szervezett túrákat a környékre. Ezek meglepően jó áron voltak 40 és 18 euro.

Az első egy 13-14 órás túra volt a Serranía de Hornocal-ig, ez vagy 300 km Saltától. Szerencsére sok látnivalónál megálltunk és mindig volt 30-40 perc sétálni ugyh a végére magam is meglepődtem, de >10 km jött össze.

A sofőrünk zseniálisan vezetett, a guide viszont egy szerencsétlen idióta volt, akinek az angolját nem lehetett a spanyoltól megkülönböztetni, nem csak a kiejtése miatt hanem mert 3-ból két szót spanyolul mondott.. (Mondjuk a várható élettartamomat tekintve lehet jobb volt így, mint fordítva)

A látnivalók leginkább egy Quebrada de Humahuaca nevű kb. 155 km hosszú, észak-déli irányú völgyhöz köthetők, ami világörökség. Északon és nyugaton már az Altiplano ("magas síkság" a Föld legkiterjedtebb magas fennsíkja Tibeten kívül, átlag 3750 méter, csomó aktív 6000-es vulkánnal), határolja, keleten az Andok dombjai, délen a meleg völgyek.  Ez a rész legalább 10 000 éve lakott, termékeny, tele 1500 éve teraszosan kialakított földekkel, amiket ma is művelnek.  Ebben völgyben nyomult az inkák kereskedelmi útvonala is a 15. században.

Purmamarca egy falu, ami a Cerro de los Siete Colores-ről (a hét színű domb) híres. A faluban fel lehetett sétálni egy El Porito nevű kilátópontig – az utcában jó feltűnően ott állt a mentőautó az oxigénnel és ez még csak 2300 m magasan van. A hegyek szemben hét különböző színből állnak, amelyek mindegyike különböző típusú sziklákból származik és mind különböző időszakban alakult ki. A rózsaszín csak 3-4 millió éves, de azt körülvevő fehér árnyalat többnyire mészkő és 400 millió. Az ólom tartalmú lilás-barna 80-90 millió, a tetején földbarna csak 1-2 millió éves. A vörös, ami vas tartalmú 4 millió, a zöld árnyalatok körülbelül 600 millió éves fillitekből és réz-oxid palákból állnak. A sárga mustárszín kénes homokkőt meg 80-90 millió évesre becsülik.

A városban van egy rakat árus színes poncsókkal és bojtokkal, lehet venni lámát színes plüss és kolbász kivitelben. Láthatóan megérkeztem egy más kultúrkörhöz tartozó régióba – sokkal több az indián arc (népszámlálás szerint 8% a tartományban, de többnek tűnt), nyomul a pachamama (földanya, termékenység istennő) kultusz és legálisan vásároltam egy marék koka levelet.

Uquía-ban a San Francisco de Paula templomot láttuk, a 17. században épült, kicsike és a gyarmati korszakban Cuscóból hozott "Los ángeles arcabuceros" nevű oltárképek miatt híres, ezen az angyalok katonák, íjakkal és szárnyakkal. A templom oltára kézzel készült és aranyozott, a bejárati ajtó zárja 1745-ből származik és 700 grammos ezüstkulcsa van.

Maimará faluban 2334 m tengerszint feletti magasságban a Paleta del Pintor szintén színes sziklák, és ehhez a Nuestra Señora del Carmen még színesebb temető.

Serranía de Hornocal-hoz páran átültünk 4x4 terepjárókba, a többiek étterembe mentek… A Serranía de Hornocal egy hegylánc 25 kilométerre Humahuaca városától, földúton lehet csak megközelíteni és meglehetősen magasra kell menni, 4350 méteren van a kilátó. Menetközben viszont voltak már hatalmas lámpaoszlop (kandeláber) kaktuszok, olyat is találtam, ami virágzott. Közben vikunyák jöttek mentek, láttunk kondort és a kilátópontról az elképesztően színes hegyeket – ezek 14 színűek. Vettem a helyi néniktől ebédre 1 $-ért töltött tortillát és kicsit le sétáltam a völgy felé, aztán felfelé meg kerestem az oxigén molekulákat…

Humahuaca falu is világörökség, még így is maradt egy órám körbejárni, bár közben már esett az eső.  A falu főterén minden nap pontosan déli 12-kor a városháza harangtornyán kinyílnak a rézajtók, és körülbelül két percre megjelenik San Francisco Solano életnagyságú fából készült szobra, és áldását adja a népeknek.

Tilcara egy kisváros több mint 10 000 éves múlttal, Argentína egyik legrégebbi folyamatosan lakott települése, kb. 2500 m magasan. Itt a legnagyobb attrakció egy inkák előtti, az omaguaca törzs által épített pukara (erődített város) romjai – na erre nyilván nem maradt idő, hogy megnézzük, az idióta miatt. Láttam viszont egy karneváli felvonulást, nagyon flitteres cuccban tolták a gyerekek.

Másnap ügyintéztem, meg sétáltan Saltában, megért volna még egy napot a város, nincs nagy flash látnivaló, de jó hangulatúak az utcák. A földrengés veszély miatt egy szintesek a színes házak, de van 2 érdekesebb templom, az egyik úgy néz ki mintha tortadíszítő cifrázta volna ki vajkrémmel. És megint találkoztam 2 magyar hölggyel, ezek is Svájcban élnek.. Délután 4-re lettem nagyon éhes, mit sem sejtve beültem egy kocsmába a főtér sarkán és kértem tehénből pörköltet. A hely furcsa módon kezdett megtelni sőt még az asztalomhoz is odakéredzkedett egy pár (és megkívánták a tehenemet is). Aztán értelmet nyert a dolog, elindult az argentin bajnokság, és jöttek a népek meccset nézni. Boca Juniors vs River Plate 1:1. Komoly élmény volt még a kocsmából is, a stadionban meg 85ezren, mi lehetett ott?

A következő túra a Los Cardones Nemzeti Parkba ment Payogasta városka mellé. A 64ezer hektárnyi terület száraz hegyvidéki környezetben, 2600 m tengerszint felett, de a környező hegyek havasak és 5-6.000 magasak. A nevét a sok bazi nagy kaktuszról kapta (Trichocereus pasacana), ezek 10 méter magasra és 40 cm átmérőjűre nőhetnek és nem ritka a 3-400 éves példány.  A nemzeti parkban lehetne 70 millió éves dino lábnyomokat és barlang festményeket nézni, de zero infrastruktúra van ehhez.

Az oda vezető út viszont zseniálisan gyönyörű volt.. Az elején a fő út mentén dohány meg kukoricaföldek, de ahogy letértünk egy buja dzsungelen keresztül vitt az út. Utána már kevesebb volt a fa és nagyon meredek szerpentinen toltuk (Cuesta del Obispo, a Püspök útja), tucatnyi különböző színű vadvirág, csapat zöld papagáj, sasok. A meggyűrt üledék hegyek itt is színesek, a vörös oxidált vas, a zöld ugyan ez csak víz alatt. Találtam jól viselkedő lámát, aki nem köpködött és egy hegylakó bácsitól vettem kenyeret meg kecskesajtot, 1 $, ezzel meg is lett a napi kajám. A hegyeknek ezen az oldalán köd volt és eső, a csúcs 3340 m, ahogy átértünk a másik oldalra, hirtelen napsütés pár felhővel.

Itt az út nagyon hosszan egyenes (Tin-Tin-nek hívják), ez is az inka időszakra nyúlik vissza. Sok a kaktusz és távolban színes gyűrt hegyek, láma veszély táblák, néhány guanakó.

Az út végén egy Cachi nevű kisvárosba értünk, 2531 m, a lakosok száma csak kicsit több 2600 körül van. 1673-ban értek ide a spanyolok (előtte diaguitas népek voltak), híres a gyarmati stílusú építészet, fehérre festett sziklaalapra épült vályogházakkal, az ablakokon régi kovácsoltvas rácsokkal. A templom 16. századi, van borászat, több étterem meg kávézó. Mondjuk itt azért 2 órán át nem volt mit csinálni, kétszer körbesétáltam aztán loptam wifit az egyik kocsmából.. Ehhez meg kellett hoznom azt az áldozatot, hogy egyek egy tamal-t – őrölt kukorica massza megtöltve és vagy kukorica vagy banánlevélben megpárolva, kb egész latin amerikában eszik. Általában finom, és mivel héjában főtt steril is.

Visszafele kis késéssel indultunk, a köd meg előbb jött és már a Tin-Tin-en tejben vezetett a sofőr, innentől lépésben. Sikeresen végre lefotóztam a lámaveszély táblát, amikor a ködben pár KRESZ-ből megbukott guanakó kiugrott elénk, így ők is meg lettek örökítve.

A szerpentin ködben nem volt vicces, ömlött az útra a víz, a sárban ereszkedtünk és én ültem a szakadék felőli oldalon..

Pár óra alvás után, reggel 3-kor keltem, hogy elinduljak busszal Bolíviába. Plusz szakadt az eső, ilyenkor se remisest, se ubert nem lehet szerezni. Megérte a reptéri sofőrnek jattot adnom, mert felismerte a nevem, megszánt és értem jött, ugyh végül szárazon érkeztem a pályaudvarra. Azt sejtettem, ez a határátkelés nem lesz egyszerű mutatvány, de arra nem számítottam, hogy a gond azzal lesz, a busz nem jelenik meg. 4.40-kor kellett volna indulni, de még egy óra múlva se. Volt pár helyi, aki szintén ezt várta, de nekik se volt fogalmuk mi van. Végül én nyomoztam ki a zéróhoz konvergáló spanyollal, melyik cégnek van még La Quiaca-ba járata. Vettem még egy jegyet, jó szakadt busszal 8 óra a határ. Itt szépen elsétáltam a motyóval kicsekkolni az argentin immigrációhoz, felszedtem egy angol srácot aki bénázott, megtaláltam a bolíviai becsekkolást, ebből mondjuk kettőt kellett nehezítésnek. De sokkal gyorsabban és problémamentesebben ment, mint amire számítottam. Az angollal kerestünk ATM hogy legyen pénzünk buszjegyre. Na itt már tipikus, a mikrobusz akkor indul, ha megtelik. Hátul már pár mázsa cement, rá a hátizsákok. Elmentem gyorsan vizet meg kaját szerezni, mert az éhenhalás kerülgetett, az utolsó kaja a tamal volt, amit előző délben ettem. Találtam helyi kis büfét, csináltak nekem tojásos szendvicset (0,5$) és közben barátkoztam az indián asszonyokkal. Iszonyat kedvesek voltak, nagyon nevettek, hogy milyen magas vagyok. Végül találtam még pár argentint, akikkel egy buszon jöttem, csak lassabban értek át, így meg is telt a kisbusz és elindultunk 90 km Tupizába (3$). A sofőr induláskor 8x vetett keresztet (számoltam) majd elkezdett elfogyasztani egy hatalmas zacskó koka levelet. Biztos, ami biztos még betolt egy energia italt is. Közben hogy legyen egy kis izgalom szakadó eső pont egy sziklás részen, kőomlásokkal..

Tupizában gyors ügyintézés mert holnap egy 5 napos túrára indulok a Salar de Uyuni-ig, és ehhez pénzen kívül víz, wc papír is kell. Aztán gyors kaja, meg a szálláson minden elektronika feltöltése, ki tudja hol lesz az 5 napban áram, mondjuk internet valószínűleg sehol...

A patagóniai időjárás eléggé kiszámíthatatlan, és most a legjobb meteorológiai előrejelzős website-oknak sem sikerült eltalálni milyen idő lesz El Chaltenben. Reggelre az időjárás megjavult, a bokám nem. Még a Laguna Tore túrán lefelé a köveken sikerült szétcincálnom a bokaszalagjaimat, ezt akkor észre se vettem csak másnap reggel. Ma a Lago Caprihoz terveztem elmenni egy rövidebb, de nehéz túrára, ilyen bokával nem fogtam neki. Pedig optimális idő lett, ha nem is kék ég, de a felhők olyan magasan voltak, hogy alatta tisztán látszódott az összes gránit csúcs.

Kerestem helyette olyan túrát - Mirador de Las Águilas és Mirador de Los Cóndores - ami könnyebb sétálós és jó a kilátás a Fitz Roy/Cerro Tore felé. Ez nyilván nem csak nekem jutott eszembe, így az elágazásnál rögtön a hosszabb Mirador de Las Águilas felé vettem az irányt, le is akadtam a tömegről, és egyedül gyalogoltam a virágok között. Ez a szélnek nagyon kitett ösvény, de mára a szél is vállalható lett. A kilátópontról lehet folytatni nem hivatalos, de félig meddig létező ösvényeken felmászva pár dombtetőre. Ezeknek a sziklás csúcsáról elképesztő a kilátás a Cerro Torre, Fitz Roy és a többi irányába. Még a nap is kisütött, leültem a dombtetőn egy sziklára bámulni a hegyeket. Így ért utol egy olasz csapat, egy pár meg három jóképű pasi, megkértek, h csináljak róluk fotót a hegyekkel.. Ha tudom, ilyen pasikat lehet a sziklákon találni sminkelek reggel vagy mi.. Innen aztán együtt folytattuk a bóklászást. Pár domb után elértük a Mirador de Los Cóndores-t, hát kondorkeselyű nem volt, de tömeg igen, ugyh gyorsan leléptünk. Ez egyike lehetett a jobb napjaimnak, mert a fiúk meghívtak kávézni.

A faluba eddig úgy tűnik a szél fújta be az internetet, mert eddig is mobilnet fogyatkozás volt, de ma már a műholdas wifi se ment. Ezzel csak az a gond, hogy holnap reggel indul az éhezők viadala az AC/DC jegyekért a harc..

Megint kifogtam a szobatársakat, első két este csak a cuccukkal aludtam, de aztán megjöttek a táska tulajok is .. Szerintem a tulkok nemzetségéhez tartoznak – a nő tulok úgy horkolt ilyet még pasitól se nagyon hallottam (ha csaj csinálja úgy tűnik jobban idegesít, mert horkoló pasik mellett jól alszom), ment az éjszakai pakolás, zacskó csörgetés és éppen mikor elalszom jött a hím tulok, felkapcsolta a lámpát majd egy perc múlva elhúzott pár órára, de nyilván le nem kapcsolta mikor kiment..

Ugyan hajnalban keltem, de értelmezhető internet nem lett, viszont a fiúk szuper ügyesek voltak és lett jegyünk, ráadásul két külön helyszín és dátum (Vámpírnak Pozsonyba, Gáborkának meg Bécsbe sikerült), úgyhogy két AC/DC koncertre is mehetünk.. Hurrrá

El Calafate felé a buszút vége hosszúra sikerült, a város előtti kapunál mindenkit félreállítottak és kábítószert kerestek. Feljött egy kutya a buszra és egyértelműen bejelzett az előttem levő ülésre. Hoztak egy másik kutyát. Az is. Na itt már kezdett izgi lenni. A pasit átültették máshova, de a kutya újra jelzett a táskájára is és az ülésre is, ahol előtte ült. Rádiózás. Tanú keresés, előttük kutya újra beküld, megint jelez. Pasit elvitték. Csomagok kiszed. Mobil átvilágítón átküld. Pasit szétszedték teljesen. Én közben éhen haltam mert reggel a jegyek miatti nagy izgalomban nem volt időm zabot enni. Végül 1,5 óra késéssel végre megérkeztünk..

A drogkeresős cirkusz egyébként a Calafate-ban épp zajló fesztivál miatt van, sikerült úgy időzítenem hogy ingyenes zenei fesztivál legyen.. el is kellett mennem megnézni mit hoztak össze ma estére. Hát szerencse, hogy ingyen van, mert 2 számot se bírtam, de rendes tömeg volt és ők szerették, úgyhogy az én zenei ízlésemmel van a baj 😊

Végre összejött az estancia látogatás, mindenképp szerettem volna elmenni egy birtokra és akkor már inkább Patagóniában. Argentína 39 millió hektár termőföldön gazdálkodik és a világ 4. legnagyobb marhahústermelője 3 millió tonnával, gyapjútermelésben csak a 10., hogy a méreteket be tudjuk lőni. (Magyarországon van kb. 5 millió hektár termőterület - a legnagyobb földbirtokos persze Lölö 2019-ben már 38.000 hektár volt az övé, azóta gondolom ez nőtt, de friss adatot nehéz találni)

Az estancia egy nagy vidéki birtok, amelyet elsősorban marha, juh és ló extenzív (rideg) tartására használnak, egész évben legelőn és a szabadban nevelik őket. Általában van valamilyen központi épületegyüttes, lakóházak, istállók, raktárak. Ahova én mentem gyakorlatilag a Los Glaciares Nemzeti Parkon belül van, gyönyörű havas hegyek, gleccserek, tavak körben. Eredetileg egy Punta Arenas-ban nem boldoguló horvát migráncs - Santiago Peso - a 20. század elején telepedett le az Argentin-tó déli ágánál található földeken, kezdett juhtartással foglalkozni, aztán lettek marhái is. Körülbelül 20 000 hektáron indult, ma már csak 12 000 hektár maradt, a többit elvitte a nemzeti park. A tanyát „Nibepo Aike” névre a gyerekeik becenevéből nevezték el. Ma már inkább a turizmus jellemző, mert a nemzeti park nagyon szigorúan korlátozza hány állatot tarthatnak. Régen 14.000 juh volt most 150 birkájuk lehetne max, abból nehéz lenne megélni mert egy kb. 25 $-nyi gyapjút ad egy évben. Jelenleg kb. 80 darab van, de elég sok áldozatul esett a gyerek pumák vadászati tréningjének. Vannak marhák is inkább a tej miatt és vagy 20-30 ló. Ezekből vittünk el párat megsétáltatni, vagyis ők minket, mert sok ráhatásunk nem volt mit csinálnak, pontosan tudták hova megyünk.. Én Ortegán ültem, aki elég lusta volt ugyh néha noszogatnom kellett, hogy ne maradjunk le. A végén ő almát kapott jutalmul, én meg bárány sültet és véres kolbászt.

Megnéztük még hogy kell birkát nyírni profin ollóval, egybe jön le gyapjú róla (általában vándor nyírók csináljál - 200 juh/nap, darabja 2,8 $), meg megmutatták a gauchok, hogy tudnak ők lovagolni. A gauchók mint az észak-amerikai cowboyok, de eredetileg a pampákon vadmarhára vadászó vándorló lovasok voltak. Jellemzően amerikai indián nőktől és ibériai pasiktól születve, de nem etnikai hanem társadalmi osztályként alakultak ki a 17. században.  Ahogy a szarvasmarha birtokok növekedtek, a szabadon vándorló gaucho zavaróvá vált a földbirtokosok számára, kivéve, ha alkalmi munkára volt szükség. Szolgáltak a hadseregekben vagy a gyakori polgárháborúkban is, ez azért javította a PR-jukat, míg végül a 20 századra ikonikus népmesei hősök lettek.

A legnagyobb menőség itt a Perito Moreno gleccser, nevét Francisco Moreno bácsiról kapta (róla már írtam mikor Bariloche-ba hajóztam) és egyike a dél-patagóniai jégmező által táplált 48 gleccsernek. Akkora, hogy egész Buenos Aires beleférne mindenestül, 30 km hosszú és 250 km² területű jeges cucc, van, ahol 700 m mélységű. Naponta 2 m sebességgel nyomul előre. 18ezer évesre saccolják, persze a jég fiatalabb mert mindig megújul. A gleccser ugye olyan jégtömeg, amely hóból alakul ki: a nap és a meleg szelek hatására a hó megolvad, a víz beszivárog alulra, ahol keményre fagy, egymáshoz tapadva sűrű, kemény tömeggé áll össze és ez ismétlődik amíg jéggé nem válik és közben a gravitáció hatására lassan csúszik lefelé ..

 A Perito Moreno kb. 80 km buszozással elérhető El Calafate-ből és több módon is meg lehet látogatni. Van egy csomó fa/fém ösvény a gleccser végénél, amin lehet sétálgatni pár km-t és nézegetni. Nekem még azt a giccses látványt is sikerült kifogni, hogy szivárvány is legyen felette. Közben mikor egy-egy kisebb darab leszakad a vízbe olyan hangja van, mint a mennydörgésnek..

Ezt lehet azzal fokozni, ha az ember hajóval megközelíti a tavon, így még jobban látszanak a méretek és a töredezett érdekes formák a jégben. A Perito Moreno-gleccser vége itt 5 km széles, és 74 m magasságban emelkedik az Argentin-tó víztükör fölé, teljes magassága itt 170 méter.

Aztán az abszolút csúcs amikor sok pénzért elviszik az embert a gleccseren mászkálni. Kerül, amibe kerül, ha már ott voltam nyilván mentem. Hajóval vittek a dél részéhez a gleccsernek, itt megint kaptam kővihart, iszonyat erős szél fújt és egy pár km kellett sétálni amíg elértünk a széléhez a morénán. Aztán lett sisakom és hágóvasam, de nem az automata light-os verzió, hanem egy nehéz, robosztus kötözős rettenet. Kb. 2 km sétálgattunk a gleccseren, hihetetlen kék színű jég, naptól csillogó havas felület, patakokban folyó olvadt víz és elképesztő jég formák között. Az egyetlen nehézség a szél volt, gyakorlatilag néha a lábamon alig tudtam megállni. A végén már pont reklamáltam az egyik guide-nak hogy jég van már csak a mojito hiányzik, de ha azt nem is, whiskey-t kaptunk. Igaz a csak 5 éveset, de a jég 4-500 éves volt hozzá.. Visszafele már hágóvas nélkül szuper könnyű volt sétálni és a délutáni napsütésben még kékebb lett a gleccser, egészen valószerűtlen színben látszódtak a jég fura formái.

Megint szerencsém volt az idővel, hajnalban mintha hallottam volna, hogy esik, aztán a görög szobatárs mondta mikor reggeliztünk, hogy nem álmodtam. Ők bérelt autóval indultak volna low budget gleccsert nézni, de a szar idő miatt elhalasztották. Most is dormitórium, 6 +1-en vagyunk, de normális arcokkal, a görögön kívül van lengyel pasi, 2 dán lány és a legérdekesebb, egy helyes feka srác Barbadosról, aki Torontoban él, és végig tolta az összes kemény trekkinget Patagóniában.  A +1 egy gyönyörű selymes kékszemű ragdoll keverék cica, aki mindennap az ágyamon tolja a délutáni szundit.

Az esős, felhős idő miatt belustultam és csak a városban sétálgattam. El Calafate a nevét a bogyóról kapta (Berberis microphylla), amit lehet legelni, ha az ember túrázik és finom lekvárt is csinálnak belőle. A városban a fő utcán van élet, főleg éttermek, kocsmák és utazási irodák – praktikusan az egész város a gleccserből él. Összefutottam a barbadosi sráccal, ebédeltünk bárányt. Pont a hostel-lel szemben volt egy delicatessen (nem a Jeunet és Caro filmből szerencsére), az Umami, gyorsan törzshelyem lett az isteni levesek miatt. Mivel ez egyben a város egyik legjobb cukrászdája is, így Krisztike szülinapi csajos vacsijára méltó környezetből, egy hatalmas brownie mellől tudtam bejelentkezni..

Az utolsó rész, amit még felderítek Argentínából az északnyugati régió (Salta és környéke), de ide közvetlenül nem lehet repülni El Calafate-ből (3700 km lenne busszal). Ha már úgy is Buenos Aires-ben kell átszállni, gondoltam 2 napot még nézelődök. Mondjuk egy hónap Patagónia után furcsa a nagyváros, meg a szandál 😊

A dormitóriumoktól kicsit elfáradtam ugyh utolsó pillanatban szereztem egy cuki AirBnB lakást rögtön a kedvenc Serrano Plaza mellett 2 házzal (ugyan annyiba kerül ez is 30$/éj). És hogy az élet kompenzáljon a teraszon reggeli kávézás közben a tűzoltóság udvarát látom, tele tűzoltóautókkal meg helyes tűzoltó fiúkkal.

Pótoltam pár múzeumi látogatást, a szépművészetiben (Bellas Artes, ingyenes) van pár jó impresszionista festmény és Rodin szobor, sok a híresebb argentin festőktől, de régi mesterektől kevés jó. Ezek is szinte mind magángyűjteményből kerültek adományozásra és ezen a vonalon megtöltöttek még pár szobát fura cuccokkal, mint távol-keleti legyezők, szivardobozok stb. Ami ide nem fért el az ment a dekoratív művészeti múzeumba (de Arte Decorativo, ez is ingyen), ami egy neoklasszicista kastélyban van. Az épület érdekes belül, de a gyűjtemény.. Ha valaki nagy rajongója a gobelineknek és más faliszőnyegeknek itt kiélheti magát.

Közben persze keresztül-kasul sétáltam a várost, a botanikus kertet, parkokat. Mostam, kerestem egy rendes szupermarketet, ahol bevásároltam (Jumbo az a Av. Int. Bullrich-on) és persze lementem még egy utolsó buenos aires-i koktélt inni a térre.

Még mindig az Addams Family-nál lakom.. annyira szürreális az egész, hogy már csak vinnyogok. A család legalább 8-10 fő, de pontosan nem lehet tudni, mert a szomszédok is ide járnak főzni. A hostelben lakó nyomorultak így osztoznak az Addams-ékkel a konyhán, sorba kellett állnom, hogy megmossak pár paradicsomot. Rettenetes állapotú két gázkályhával fűtenek, nálunk ilyet már rég tilos, persze nincs CO vagy füst érzékelő, ugyh ebből a szempontból nem rossz, hogy a 8 ágyas szobának nem lehet bezárni az ablakát és süvít be a patagóniai szél. A 3x2 méteres TV-n egész nap temetés megy, jó hangosan, a teljes család reggel óta meredten nézi.  A csámcsogó/szürcsölő lakótárs egész nap hangosan vegetált, nem ment sehova, ő is temetést néz, és ha nem a ketchupos kenyérén böfög, akkor cukron csámcsog. Közben néha beesik egy-két újabb utazó, de itt ágyneműt nem cserélnek, csak lesimogatják, az új lakó belefekszik abba, amit a régi ott hagyott..

Reggelre jó szar idő lett (akkora a szél, hogy a hajók nem indultak sehova – ergo sehol szabad ágy a városban) és utazást is kellett szerveznem, de aztán elmenekültem körbe nézni a városban. Punta Arenas amúgy a Magellán szorosnál Patagónia egyik legnagyobb városa, és fontos kikötő, innen mennek az Antarktiszra a hajók. A várost 1848-ban alapították és a chilei népek mellett sok horvát költözött ide, volt itt is büntetős kolónia, de gazdaságilag a birkáktól lendültek fel. Ettem ceviche-t (Roca Mar) és betévedtem egy anno horvát migránsok által csinált cukrászdába (Cafe Inmigrante). A felszolgáló srác mondta hogy majd ő választ nekem sütit.. mikor kihozta hangosan felröhögtem, kaptam egy negyed tortát, ami kb.18 cm vastag. Finomnak finom volt, diós málnás, de hogy a következő 2 évben nem fogok édességet kívánni az is biztos.

Itt most nem élveztem a patagóniai nyarat, a szél majd lefújta a fejem, az égen vastag felhők, ugyh pár óra után visszatakarodtam a hostel-be.. a volt elnök temetése még folyamatban (és lesz is még 2 napig), a csámcsogás is. Egy biztos az embereket nem az Addams Family hosteljében fogom megszeretni.. azonnali költözéssel lakatlan szigetet keresek.

Yeti már másnap délután utolért, gyorsabb volt stoppal, mint én előző nap busszal. Mivel éhesen érkezett elvittem a ceviche lelőhelyre, kifőzde jellegű pici hely, de a kaja isteni. És ha már ennyire éhes - plusz megünnepelni hogy mind a ketten félúton tartunk - a horvát cukrászdába.. A felszolgáló srác itt is megismert, ügyesen kommunikált velem megint a google fordító segítségével, de mondtam köszi szuper volt, de nem kérnék a tegnapiból, mert ha csak még egyszer ránézek diabéteszem lesz. Yeti bátran rendelt sütit és a 97%-át megette, de kemény menet volt. Én szendvicset kértem, nem viccelnek az adagokkal kb. az ötödét se ettem meg, a felszolgáló természetesen „lebaszott”, hogy ez nem teljesítmény. A maradék még >2 étkezésre volt Yetinek elég 😊 Nem baj a következő hetekben ő zabon és kukoricán fog élni, én meg forró vizes tésztán ugyh legalább dőzsöltünk előre olyat, aminek van íze meg tartalma.

Még első nap kikutattam a helyi túra útvonalat a Magellán nemzeti parkban, rábeszéltem Yetit és az egyik szobatárs kenguru lányt csináljuk meg korán reggel még a busz előtt. Sofőrnek megszereztük az Addams family-ből a férjet, aki reggel kivitt minket a parkhoz, a ranger beszedte a belépőt és megmutatta szerinte mit tudunk 3 óra alatt lesétálni, azaz hol vágjuk le. Hivatalosan a 11,4 kmes túra az AllTrails szerint 3 óra 15 perc, hahaha megcsináltuk 2 óra 45 perc alatt nem csak a 11 km-t, hanem pluszban egy 1,4 km kört még egy kilátóhoz. Igaz, közben nem álltunk meg piknikezni és ez tényleg könnyebb terep volt. A kilátó pontokról jó látszott a város meg a kikötő, szép az erdő is, szóval a szél ellenére jó kis séta volt. Még maradt időm egy zuhanyra és hogy a piacon egyek egy cevichét Yetivel. Vagyis ő még a tegnapi szendvicset és egy újabb sütit tolt.

A buszon most sikerült fent az első ülést megszerezni, Puerto Natales (250 km) felé néztem a pampát birkákkal, tehenekkel és a lovas gaucho-kat kutyákkal. A pályaudvarról aztán séta a kabinhoz, a hol egy csinos mini szobám van és senki sem csámcsog.

Puerto Natalesben nem sok minden van, de ez a legközelebbi település a Torres del Paine nemzeti parkhoz. Ez az egyik leghíresebb hely Patagóniában, fennsíkok, magas hegyek, a híres szikla tornyok, gleccserek és türkizkék hegyi tavak, folyók. Ehhez mérten évente több százezer ember látogatja a parkot, a refugio-kban és kempingekben a szállást egy évre előre kell foglalni ha valaki a W vagy O több napos túráját akarja megcsinálni, vagy neki vág ahogy Yeti, hogy lesz, ami lesz. A sok száz méter magas 3 gránitoszlop talpához fel lehet mászni egy napos túrán is, de sajnos ennek a vége egy meredek nagyon köves, sziklás rész, amit oda vissza meg kell csinálni. Ez nem az én térdemnek való, de hajlottam rá hogy nekifogok, végül Yetivel megtanácskozva letettem róla.. Ha kicsinálom a térdem nem sok dolgot tudok megnézni a következő 3 hónapban, mehetek haza macskázni. Így végül egy buszos kiránduláson mentem szégyenszemre parkot nézni.. Felszedtek reggel a hostelben, aztán a többit is, bár volt egy kis zavar a rendszerben mert a végén több utas lett, mint ülés ugyh ki kellett nyomozni ki a potyautas.

A parkig 2-3 óra az út, de közben is van mit nézni. A várost elhagyva már pampa van, valaha itt is erdők voltak, aztán megjöttek a telepesek és most már a fák helyett steak meg birkasült nő. Azért láttunk vadállatokat is, róka csak 2D-ben, de volt sok guanakó. Ezek is a lámafélékhez (láma, alpaka és a vad vikunya) tartoznak, ez a faj él legmagasabban és nincs háziasítva. Valószínűleg azért mert átugorja a kerítést, legalább is, ami az út mellett volt nem jelentett akadályt. Amúgy a sivatagban is elél, mert a kaktusz ködöt eszik, a gaunakó meg kaktuszt. A patagóniai sztyeppén aztán volt nandu, ez olyan, mint egy sovány strucc, jellemzően ezeknél a tojó ribanckodik és a kakas kotlik a tojásokon.

Egy csomó kilátóhelyen (Sarmiento Lake, Laguna Amarga, Noderhold Lake) megálltunk, hihetetlen szép idő volt, szikrázó napsütés, pár fehér felhő pamacs, a tavak, folyók, fjordok a türkiz minden árnyalatában és a havas hegyek, gleccserek is tisztán látszódtak. Volt szivárvány vízeséssel, rózsaszín flamingók repültek a vízen tükröződő havas hegy felett, hihetetlen színek. Nagy területeken kihalt, száraz fákkal van tele a park – sajnos többször égették le az agyatlan turisták, 1985-ben egy japán egy cigarettacsikkel, aztán egy cseh amikor feldőlt a gázfőzője, 2011-ben meg egy izraeli, aki a használt klotyó papírt akarta elégetni. Ez utóbbit hetekbe tartott eloltani és 17ezer hektár égett le..

A Pehoé-tónál ebédeltünk a fűben ülve, kilátással a tóra meg a hegyekre, aztán a Grey tónál néztük a Grey gleccsert. Másik úton mentünk vissza Puerto Natalesbe, mert még meg kellett nézni a Milodon-barlangot. Ez arról híres, hogy itt találták meg egy kihalt nagy testű, 1-2 tonnás, növényevő emlősfaj maradványait, ami a mai lajhárral rokon. A mylodon földi lajhár volt, a rajzok alapján a jegesmedve sikeresen keresztezte magát egy lóval i.e. 10ezer évvel, amikor ez még nem számított fajtalankodásnak.

Másnapra aztán megjött a patagóniai időjárás, egész nap szakadt az eső, közben néha 5-10 percre kisütött a nap.. Mivel bér autóm nincs és a Torres Del Paine 3 óra tömegközlekedve, azaz oda-vissza 6, nem volt értelme elindulni túrázni ilyen időben.  Két eső között elmentem a közértbe, de leginkább ügyintéztem otthoni dolgokat, beszéltem pár baráttal.

Reggel busszal vissza Argentínába, először El Calafate (272 km, 5,5 óra) nem csak a határállomások (Cerro Castillo) miatt lassú, de aszfalt is csak részben van az úton. Közben főleg pampa, hatalmas estanciákkal (tanya, birtok), néha guanakók az út mellett, és egy sziklás rész mellett végre láttam a hatalmas, 2-3 méteres szárnyfesztávú kondorkeselyűket vitorlázni. Calafate-ban volt pár órám, ugyh beültem egy helyi kocsmába, aztán újabb busz El Chalten-ig (220 km 3,5 óra). Ez már izgalmasabb volt, mert a faluhoz közeledve tisztán lehetett látni a naplementében a hegyeket, azaz a Fitz Roy-t (3405 m) meg a Cerro Torre-t (3128 m), ezeknek a piramis alakú gránit monolitját, a szél, hó és jég faragta lebontva a magma körüli többi kőzetet.

A hegyek már a Los Glaciares National Park részei, a park a benne található 47 gleccserről kapta a nevét, és 30%-át jég borítja – a jégtakaró az Andokban még a patagóniai jégkorszak maradványa. Ebben a nemzeti parkban nincs borsos belépő, mint a Torres Del Painbe, ingyen lehet túrázgatni és még egy előnye van, a túrák gyakorlatilag El Chaltenből indulnak, így nincs sok órás buszozás a beszálló pontig.

Én a két „ikonikus” túra közül már másnap reggel egyből nekifogtam a Laguna Torre trekkinget megcsinálni. Ez egy 18 km-es, nehéznek minősített túra a gleccser tóig, hivatalosan csak 2x250 m a szintkülönbség, de többnek tűnt 😊 Az elején kvázi ki kell mászni a völgyből (~2-3 km), ez felfelé sem egyszerű, de nekem a térdem miatt lefelé nehezebb és lassabb volt. Aztán jön egy relatív lapos rész, cserjés és fás részen, végig a Fitz Roy folyó mellett, bár itt is vannak durván köves szakaszok. A nemzeti parkban az erdőhatár 800 m magasságban van, hatalmas örökzöld déli bükkfélék, a lenga és a guindo között lehetett sétálgatni. És ez a szakasz legalább relatív szélvédett, mert a szél az brutális volt. Különösen az utolsó pár száz méteren amikor morénán kellett a gleccsertóig eljutni. Végül kvázi négykézláb másztam be egy kőrakás mögé, nem csak mert feldöntött a szél, hanem mert apró köveket, sziklákat fújt nem kis erővel, de hát kőviharban úgy sem voltam még. A fényképezőgépet elő se mertem venni, a lencséje így sincs jó állapotban, telefonnal csináltam pár képet. A hegyekből semmi nem látszott, végig totál felhőben, gleccser alját lehetett látni, meg a tó iszap barna vízén úszott pár hihetetlen kék színű, a gleccserről leszakadt jégtömb. Mindeközben a kőrakás mögött próbáltam túlélni az orkánszerű szelet, és úgy éreztem magam mint, aki megérkezett Mordorba. Nekem se jöhet össze minden na.

A hostel itt is lepukkant és hajszárító sincs, de muszáj volt a köveket, homokot kimosni a hajamból is, úgyh megvártam amíg kb megszáradok. Hideg nincs, egész nap ujjatlan pólóban túráztam, de szél a faluban is erős. Kerestem mosodát meg valami normális kaját, és találtam egy iszonyat cuki Mercedes old timer lakóbuszt, ha egyszer nyerek a lottón lesz ilyenem.

Az idő nem változott másnapra sem, sőt még felhősebb és a szél sem lett jobb, de amúgy is térd pihentetést terveztem. Dolgozni lett volna mit, viszont El Chaltenben mobil net egyáltalán nincs, wifi meg amikor épp kedve van, de csiga lassú. Sétáltam a faluban amíg találtam nagyon finom véres húst, és mivel a hostel-es pasi elkezdett flexelni, ez egyből kiváltotta a délutáni alvás reflexet..

Reggel átköltöztem Yeti hosteljébe, ez egy családi ház közel Ushuaia belvárosához, ahol két nagyobb szobában összesen 10 ember tud kecozni. Nem olyan profi, mint az előző, de cserébe családias és a tulaj Dario jó arc. Be akartam menni a nemzeti parkba vonatozni meg sétálni, de a Punta Arenasban lefoglalt szállásom el kezdett kavarni (még sem tud szobát adni, mondjam le én, na ennyire nem vagyok hülye), így órákat csesztem el a booking.com ügyfélszolgálattal. Így már nem volt értelme elindulni sajnos, pedig az éjszakai eső a hegyekben hóként esett le, és gyönyörűek voltak a havas csúcsok a város körül. Reggel mondjuk nem volt csak 4 fok – és itt ez a nyár.. Végül elsétáltam a nagyobb közértbe gulyásleves hozzávalókat beszerezni. Érkezésem örömére Dario asado party-t szervezett, amig próbáltam behozni a blog írás lemaradásait, addig a kertben grilleződtek a hatalmas husik meg kolbászok. Este 11-re lett csak kész, de megérte várni, elképesztő ízű vacsorát kaptunk kemény 6 $-ért..

Vasárnapra egész napra esőt jósoltak, ezért nem is terveztünk különösebb kinti programot. Én végre főztem, ehhez Dario adott egy nagyobb fazekat, mert gulyáslevest sem lehet kis tételben csinálni. A pirospaprika még Réka piaci beszerzése és utazik velem szépen a hátizsákban. A többi tartozék itt is kapható, sőt bélszínnél rosszabb marhahús nem nagyon van a közértben. Ebédre meghívtuk Dariot, a csaját meg a brazil lányt, még hallani se hallottak a gulyásról, de szépen ettek.. Azt hittem az ipari mennyiség nem fog elfogyni, de alig maradt még egy ebédre való nekünk. Amúgy a sütés, főzés tényleg hiányzik, de ha lehetne tejfölt kapni valószínűleg nem mennék haza..

Délután elsétáltunk a brazil csajjal a börtön múzeumba, kb. 20 perc után megunta, én még pár órát elvoltam. Az egész a régi börtön folyosóit és szobáit használja, szárnyanként különböző témákat feldolgozva, kvázi több múzeum egyben. Némi angol feliratot is talál az ember, ha kitartóan keresi.

Ushuia története szorosan összefügg a börtönnel. 1884-ben alapították az anglikán missziót helyén, de lakosság létszáma nagyon lassan nőtt, tekintve a nem túl élhető időjárást. Mára ugyan elérte a 82ezer főt és ezzel a világ legdélibb városa címet (pár km délebbre a chilei Puerto Williams is törekszik, de ott csak 2000-en laknak annak a nagy része is haditengerész), de ehhez népesség növekedéshez több trükk is kellett. Ezek egyike volt, hogy elterjesztették aranyat lehet találni, szóval jöttek az aranyásók, aztán 1896-ban a büntetés végrehajtás ide telepítése sárga-két csíkos ruhás elitéltekkel növelte a létszámot (mostanság meg SZJA és ÁFA kedvezmény, Samsung gyár same old same old). Eleinte fa/fém cellákban elő rabok maguk építették az 5 szárnyú tégla börtönt, sőt a vasutat is, amivel a munkatábori követ, fát hozták ki a mostani nemzeti parkból. Közben a környéken kialakultak az első estanciák állattenyésztéssel, beindult az ipari fókavadászat, és a múzeumi fotók alapján a társadalmi élet.

A múzeumban külön szekció van szentelve az őslakosoknak, főleg a selknam (ona) és a jamana indiánoknak (bár ennél több etnikum volt Patagóniában).  Az mondjuk elég gyomorforgató, hogy ezek a népek 10-12 000 évig eléldegéltek itt a nem túl barátságos környezetben, de mostanra csak pár műanyag bábú maradt belőlük a múzeumban, azt is csak a szuvenír bolton át lehet megközelíteni.  Ezek a népek nomádként vándoroltak, fatörzs kenukat használtak, egyszerű menedéket építettek és fókára vadásztak, kagylót gyűjtöttek. A telepesek birkatenyésztése elvette a vadászterületet, az aranyásók vadásztak az indiánokra, nem maradt elég fóka nekik enni és védtelenek voltak a behurcolt fertőző betegségekkel szemben. A fentiek miatt pár évtized alatt kihaltak.  (A 19. század közepén körülbelül 4000 selknam élt; 1919-re 297, 1930-ra pedig valamivel több mint 100 maradt)

Az Antarktisz szekció is érdekes, bár még mindig nem tudom valójában hányféle pingvin van, mert mindenhol más a szám, valahol 16-20 között lehet. Több expedíció sztoriját is elolvastam, de legjobban a svéd tetszett, Antarctica nevű hajó egy norvég, Larsen nevű kapitánnyal. Az expedícióhoz két kulcsfontosságú antarktiszi sziget kapcsolódik a Snow Hill-sziget, ahol Nordenskjöld és öt kollégája két telet töltött - az egyiket tervezetten, a másodikat azért, mert Antarctica elsüllyedt alattuk, és a Paulet-sziget, ahol az Antarctica legénysége 1903 februárjától novemberig rekedt, eközben kb. ezer pingvint ettek meg. Az expedíció mind két részét az argentin haditengerészet Uruguay nevű hajója mentette ki. Van egy szekció a hajózásnak, és haditengerészetnek szentelve. A hajózáshoz kapcsolódó festmények annyira nem jöttek be, de kiszúrtam egy térképet, amin jelölve van az összes elsüllyedt hajó.. hát nem kevés.

Este jött egy cseh utazó, nomád, hegymászó pasi, akinek Yetivel van közös ismerőse. Hozott sört, kapott gulyáslevest, és lebeszéltek egy durvább közös túrát.

Egész éjszakai eső után másnap trekking, mert szeretem a sarat. A Tierra del Fuego (Tűzföld) NP-ba 12 $ a napi jegy, a második napra már 18 $, a kisbusz újabb 18 $ naponta. Ha ezt nem akarja az ember kifizetni kétféleképpen lehet ingyen bejutni. Az egyik amikor illegálisan 4-5 óra fáradtságos trekkinggel bemászik az ember, a másik, hogy amikor olyan korán megy, hogy még nem szednek jegyet. Az elsőt már Yetivel megcsináltuk, ugyh most a második módszer lett a nyerő. Mivel Yeti minden hegyet megmászott már és belustult otthon maradt dolgozni a komputeremen, reggel 7-kor egyedül indultam el a brazil lánnyal és egy chilei csávóval, de így legalább a taxiköltség három felé oszlott. A Lago Rica volt a célpont, onnan egy relatív egyszerű túrával (HITO XXIV 2 x 3,5 km) el lehet sétálni a Chilei határig az Acigami tó partján. Ez se vízszintes, de csak mérsékelt a szintkülönbség, abban, hogy izgibb legyen a cuppogós sár és nyálkás, csúszós fagyökerek segítettek. Ugyan ezen az ösvényen visszacaplattunk a tóhoz, benéztünk a Visitor Centerbe majd átsétáltunk a 3-as útig. Itt elküldtem őket szépen jobbra, én meg folytattam az egyszer már megcsinált Costera Trailen, csak ellenkező irányba. Közben kisütött a nap, ugyh a 8 km nagy részen csodálatos színek voltak az erdőben és Beagle-csatorna partján. Láttam pár ludat, és egy csapat vadlovat legelészni. Volt köztük 3 feketés színű csikó, a legkisebb még plüss kivitelű szépen önként odasétált hozzám és egész közelről is ismerkedett. A Zaratiegui Bay postára most is benéztem, de sajnos a legjobb képeslapok elfogytak, viszont Carlos de Lorenzo, a postás csúcs formában volt. Komoly pecsételős pörformansz nyomott és minden idióta ázsiai turistának pózolt a fotókhoz. Carlos buenos aires-i tanári pályafutása után Ushuaiába mellett Redonda szigetén telepedett le – körülbelül 2 km-re a parttól –, és a postán vállalt munkát, amely 1997-ig ott működött. A szigeten Carlos megalapította a „Független Redonda Köztársaság”-ot.  Az általa hivatalosan alapított ötvenhektáros mikronációs sziget, minősített „anarchista” állam, amelyet egyetlen szabály köt: "Csinálj, amit akarsz, amíg tisztelsz másokat." A sziget egyetlen állandó lakosa Carlos, aki természetesen az ország miniszterelnöke is egyben. Valami ilyesmi lakhely jó lenne nekem is.

Innen először kigyalogoltam a 3-as útig (végig fölfele), próbáltam stoppolni, majd mivel senki nem vett fel, kisétáltam a nemzeti parkból.. Itt szerencsém lett egy idősebb úriember megállt és nagyon cukin hazáig vitt.

A 20 km-es túra után megérdemeltem a vacsorát, visszamentünk Yetivel az El Viejo Marino-ba. Most a legendásan hosszú sor állt, hogy bejusson, mi meg nem vagyunk kínaiak az órákig sorban állós típusok ugyh megkérdeztük Dariót hova menjünk. Ajánlott másik hal éttermet és ez is bejött. Egy vegyes tengeri herkentyűs előételt kértünk, alig bírtuk megenni ketten - 17$.

Másnap én elindultam reggel Punta Arenas-ba busszal, Yeti meg a cseh gyaloglós pasival mászni. A Bus Sur csak nyáron tolja ezt az útvonalat és akkor is csak heti 3x. Sok izgalom nem volt, néztem a különböző színű steaknek valókat ahogy legelnek a pampán, más assado alapanyagokkal együtt. A chilei határ előtt a zöldség/gyümölcs kidob, bár különösebben nem foglalkoztak velünk, mert a nagy poggyászt itt ki se szedték a buszból, a kézit meg tessék-lássék átvilágították, de a kereső kutya közben a kong-jával játszott és láthatóan nem volt szolgálatban. Kompoztunk a vízen pár kamionnal, ugyan kilátni nem lehetett, de legalább kiszállhattunk a buszból.

A punte arenasi szállásomat végül hivatalosan lemondta a booking, de csak reggel mikor indult a busz. Helyette ajánlottak egy másikat, de már akkor gyanús volt. Ugyan azt írták family room, de a foglalt két ágyas, saját fürdős helyett kiderült, hogy ez egy 8 ágyas dormitórium, aminek nem záródik az ablaka és jéghideg. Ráadásul nem egyedül leszek benne. A szobatársam a házimacskán kívül, egy hatvanas fazon, aki hangosan csámcsogva és böfögve ette a vastagon ketchuppal és mustárral megkent kenyeret és ehhez teát szürcsölt. Az fel sem merült hogy kedvem legyen vacsorázni és alig várom, hogy együtt aludjunk… Holnap szerintem költözöm.

A bariloche-i rémes hostel egyetlen előnye, hogy a városon kívül van az erdőben.. A legközelebbi közért 2 km erdei séta és menet közben lehet cseresznyét lopni a fákról. A hostel teljes lakossága összesen 30 szót ha beszél angolul és legalább 4 óra időeltolódásban van, vacsorát a népek este 10 kor kezdik el főzni, a műsort viszont a Paprika TV is megirigyelné. A fiúk brutál főző show-t nyomnak, bármi készül steak, wokban zöldség vagy csak sült krumpli profin tolják. Mivel már a hostel első reggelijétől ételmérgezésem lett, kaja ügyben eddig nem környékeztem meg őket. A másik hostel mellékhatás miatt zsarolhatnám a férjem, ha lenne, a most már fél combomon levő sötét lila véraláfutás miatt. A fürdőkádban zuhany csúszásgátló nélkül, ha az alján vki szappanosvizet hagyott, az álmoskönyvek szerint sem jelent jót. Hatalmasat zakóztam és jól odavertem magam a kádszéléhez. A két tenyérnyi zúzódást látva még olcsón megúsztam.. Viszont legalább tesztelhettem az argentin gyógyszerész kollégák latin tudását heparin gél vásárlás alkalmából.

A fentiek persze nem akadályoztak abban, hogy bemenjek megnézni Barilochét a helyi busszal. Ugyan az uberem megjavult, de 15 km a város ugyh szereztem SUPE kártyát és nyomom az 50-es busszal. Bariloche finoman szólva se mentes a turista tömegektől, nem tudtam eldönteni a városban csoki boltból van több vagy utcai cambio-t kiabáló pénzváltóból. Az utcai váltókat ha lehet elkerülöm ugyh helyiektől némi tájékozódás után megtudtam hogy egy CD !! bolt felső emeletén lehet váltani.. megnéztem a templomot meg sétáltam a tóparton, a város fekvése elképesztő, körben még hó foltos hegyek, gyönyörű tó, egész használható strandokkal. A másik oldalon erdők és még több hegy.

Másnap az ödéma csökkentés érdekében letoltam egy 15 km-es túrát a Nahuel Huapi meg a Lago Moreno közötti LLao LLao félszigeten, összekombinálva 3 túraútvonalat. Felhő nem volt az égen és vhogy még tisztább lett az idő ugyh egészen távoli hegyeket is élesen lehetett látni körben. Fotókat szinte nem is csináltam, úgyse adja vissza a fenyőillatot, meg hogy milyen hangja van az óriás fáknak a szélben. Aztán bebuszoztam a városba enni egy rendeset végre. Hazafele ugyan azzal az 50-esen busszal mentem, mint tegnap, nem nehéz megismerni, barna plüssel vannak a tükrök körben burkolva és az esztétikai élményt a szélvédő közepén logó hatalmas szívecske tükrös nyakkendő fokozza, valamint a busz stratégiai pontján van egy piros felmosó vödör. Ehhez a sofőr argentin sirató éneket hallgat full hangerőn.. Mivel mindez 59 Ft-ba kerül nem fogok reklamálni. Amúgy bírom az itten busz sofőröket, úgy tolják mintha nem lenne holnap, majd satu fék a padkán, 2 kg homok/por be a nyitott ablakokon, aki integetett azt felveszik, és a szegényebb külsejűektől nem kérik hogy fizessen, a központi zenét lehalkítják ha jön egy busz zenész kéregetni és simán rászólnak, ha a kiscsávó nem adja át az ülést elég gyorsan..

Aztán csak nem tudtam ellenállni és elmentem az egyik tóra kajak túrázni.. Ezzel meg is kaptam az első állás ajánlatomat, jöhetek kajak guide-nak a következő szezonra a Lago Gutierrez-re. Egy kempingben van a kajakos cég, jó képű idősebb pasi meg a jógás barátnője. Megkérdezték, hogy látott-e már valaki kajak lapátot, egy kanadai csávó meg én mondtuk h igen. Ennek annyi előnye volt, hogy nem kellett a porban ülve gyakorolni, hogy is kell megfogni. Nagy nehezen vízre szálltunk, mentőmellény mindenkire, a telefonokat nem lehetett vinni.. hamar megértettem miért. Az első 100 méteren úgy vertem a többire 90 méter, hogy a kanadai lehet fogott már lapátot, de használni nem igen tudta, csak kalimpált hátul 😊 A többi hajó azzal volt elfoglalva hogy ne menjen egymásnak és merre van ez előre.. A pasi meg a csaja is egyből megkérdezte honnan jöttem, magyar, ja már értik, azok tudnak kajakozni.. Mondtam jó tanárom volt, köszi Behringer/Böjti, csak ragadt rám valami.  A tó gyönyörű, iható a vize, és nem volt vészesen hideg, de sajnos annyira szép idő nem volt, mint az előző napokban ugyh az úszás kimaradt. Aztán a kanadai is ügyesebb lett, így gyakorlatilag dupla távot mentünk mert h ne unatkozzunk míg a többi evickél, oda vissza kajakoztunk minden szakaszt.

Másnap szabira mentem az utazásból és azon kívül, hogy mosást intéztem, sétáltam és kerestem levest a városban, nem csináltam semmit.  Azért a motyót átpakoltam mivel a következő napokban szükség lesz a 2,5 hónapja cipelt téli cuccaimra.

Bariloche-t légi úton hagytam el, mert csak így értem időben Ushuaia-ba, hogy Female Yetivel találkozzak. Mindezt 2 külön jeggyel Buenos Airesen keresztül sikerült elérhető áron megcsinálni, ami nem optimális, de túl későn tudtam nekifogni foglalni és utolsó normális jegyet elvitték az orrom elől. A nap reptéri vergődéssel telt, amiben két említésre méltó volt, az egyik AEP-en a négy tenyérnyi rántott hús amire 2 féle sajtot, sonkát, bacont és 2 tükörtojást raktak 10 dollárért, nyilván képtelen voltam megenni, pedig küzdöttem. A másik, hogy Ushuaia felé ereszkedés közben két felhő rétegen is át kellett menni, a turbulencia és a kisebb zuhanások hatására az útitársak hangosan sikoltoztak, én a Deadalon kómában csak Buddhaként mosolyogtam. Mondjuk a gép egy félszigeten száll le, egyik oldalon víz a másikon nagy hegyek szóval nem egyszerű a mutatvány.

Éjjel 11-re sikerült a hostelbe érnem, ez kivételesen egy jobb darab, bár az ár/árfolyam dologgal trükköznek (végül pesoban cashben fizetve 150 helyett 100$ volt a 4 éjszaka). A koedukált dormitóriumban csak egy bringás lengyel sráccal lakunk ketten, akivel annyira stimmel az élet ritmusunk, hogy 2x találkoztunk ébren 3 nap alatt.

Másnap reggel Yetivel 9-kor tali a hostelnél, hurrrrá csak összejött, hogy egy hétig együtt csavarogjunk Patagóniában. Túrázni indultunk a Tierra del Fuego (Tűzföld) Nemzeti Parkba a közeli körforgalomtól stoppal. Kb. 2 perc alatt felvett minket egy hölgy, aki hazavitt minket, mondván a házától gyalog is elérhető a nemzeti park. Ez Ushuaia nyugati széle, az erdőben új építésű lakónegyeddel. Egy darabig sétáltunk a köves úton aztán off road folytattuk mezőn, bokron, erdőn át.. A nemzeti park széle is jó pár km volt, de onnan még bármilyen normál túraösvényig is órákat mentünk, ehhez hol volt kecskecsapás hol nem. Közben hihetetlen kilátás Beagle csatornára, havas hegyekre, kisebb szigetekre, ragyogó nap sütésben, elképesztő színekkel. Néha megálltunk legeltünk bogyókat, Yeti a piros nem ehetőt is, ez nem finom, de túlélte. Rettenet mennyiségű fatörzsön másztunk át, és viszonylag kevésszer rontottuk el, akkor viszont négykézláb másztunk vissza hogy kikerüljük a szakadékot. Végül csak elértük a normál túra beszálló helyet, ahol kajáltunk (Yeti főzött rám, de ez titok 😊) és nehezen, de rájöttünk hogy tulajdonképpen a Világ Vége postánál vagyunk. Ez a legdélebbi posta földön (az Antarktiszt ne számoljuk) és képeslapokat lehet vicces bélyegzőkkel küldeni. Nyilván ki kellett próbálnom mennyi idő alatt ér haza, ha egyáltalán..

Innen a normál 7-8 km-es túrának is nekifogtunk még, ezt legalább rendes ösvényen toltuk. De meg kell mondanom az illegális túránk alatt messze szebb volt a kilátás.. Végül este 7-re kiértünk a 3-as útra, ez a PanAmerican Highway része és Buenos Airesből megy több mint 3000 km a Világ Végéig (Fin del Mundo) és a Lapataia öbölnél ér végett. Természetesen oda is el kellett menni, de ezt már stoppal abszolváltuk. A poros kavicsos úton egyszer csak feltűnt egy sárga szerzet, Yeti kérdezte mi ez taxi? de én már láttam a feliratot baszki iskola busz. Fel is vettek minket, egy cuki chilei család, szerencsére ők is világvégére mentek. Csináltunk pár fotót a táblákkal, elsétáltunk egy tanösvényen meg felmentünk a kilátóhoz. Aztán megvártuk a cuki családot és visszafele is velük mentünk, szuper jó arcok voltak még egy Laguna Negronál megálltak, de oda már csak a Yeti sétált addigra az én térdeim már feladták. Így is csoda, hogy bírtam a közel 25 km letolni, a szétesett, bedagadt jobb térddel.

A Tierra del Fuego Nemzeti Park amúgy elég nagy, 630 km2 -en öblök, vízesések, hegyek, erdőkkel 600 méteres magasságig, meg gleccserek. Sajnos megélhetési céllal anno hoztak kanadai hódot meg európai nyulat ez nem tesznek jót a környezetnek. Mi csak lovakat, meg ludakat láttunk párban és egy kövér vörös rókát, aki nem félt az iskolabusztól.

Másnap én hajnal 5 órás keléssel a pingvinekhez indultam. Először buszoztunk a 3-as úton, aztán Harberton birtokon megnéztük a múzeumot.  85 km-re Ushuaiától az Estancia Harbertont 1886-ban alapították, amikor Thomas Bridges anglikán misszionárius jutalmul kapta a hatalmas birtokot meg vagy 2 tucat szigetet. Bridges a már kihalt jamana nyelv szótárának szerzője volt. A selknam és a jamana indiánok már 10 000 évvel ezelőtt elnomádkodtak itt, főleg fókán éltek, kenukkal közlekedtek és az ő tábortüzeikről kapta a Tűzföld a nevét. Az európai telepesek betegségei aztán a jamanák gyors kihalását okozták, az utolsó tisztavérű jamana 2022-ben halt meg 93 évesen.

A Harberton jelenlegi vezetője Tommy Goodall a negyedik dédunoka. Felesége, Rae Natalie Prosser de Goodall amerikai biológus csinálta a Museo Acatushún de Aves y Mamíferos Marinos Australes-t, amely a régió tengeri emlősök és madarak természetrajzát mutatja be. Itt a tengeri lények csontvázait preparálják és gyűjtik, van mindenféle bálna, delfin, fóka stb, összesen több mint 2800 tengeri emlős és 2300 madárpéldány van a gyűjteményben. Egy önkéntes srác szépen elmagyarázta mit látunk, meglepően érdekes volt, a laborban is szétnéztünk.

Egy félmerev csónakkal áthajóztunk az Isla Martillo-ra ahol 1 órán keresztül lehetett sétálni a magellán és gentoo pingvinekkel. Itt coachsurfözött egy darab király pingvin is, ő eltévedt, mert az Antarktiszon van a helye. A magellán verzió közepes méretű, fekete és fehér színű, 70 cm magas, két fekete csíkkal a fej és mell között. A gentoo vagy szamár pingvin lehet 90 cm is, 8,5 kilogramm, feje, háta és szárnya fekete, hasa fehér, lába narancssárga. Egy biztos mind iszonyat cuki, különösen a még pelyhes bébik. Elvileg nem lehet 3 méternél közelebb menni hozzájuk, de ők nem kapták meg a memo-t, mert totyogtak az ember lábához. Az egyik plüss állandóan jött utánam, úgy kellett vigyázni rá ne lépjek. Azt hiszem kell ilyen is otthonra.

Délután a Beagle-csatornán hajózunk, egy szuper profi öreg kapitánnyal. Beagle csatorna egy brit hajóról kapta a nevét amellyel Darwin hajózott anno 1833-ban.  A csatorna a Tierra del Fuego (Tűzföld) szigetcsoport szigeteit választja el kelet-nyugati irányban 240 km hosszan. Először láttunk egy kormorános szigetet aztán jött a Les Eclaireurs világítótorony. Ez világítótorony a világ végén (Faro del fin del mundo) 5 tengeri mérföldre (9 km) van Ushuaiától keletre, egy pici szigeten a csatornában. A téglából épült,11 méter magas, 1920-ban helyezték üzembe. Ideális lakhely lehet introvertáltaknak, ugyan ablaka nincs, de szép vörös-fehérre van festve, és van hozzá napelem.  

A legközelebbi szomszédokat is megnéztük, ehhez az öreg kapitány benavigált a két sziget közé abban a hullámverésben, hajmeresztő volt. Ezek oroszlánfókák, iszonyat cukik, de méretileg hatalmasak, egy pasi lehet 3 méter és 350 kg-s is, és ehhez már hárem is jár fóka csajokból. Az hogy a szigetre, hogy kapaszkodnak ki ebben a hullámzásban szintén elképesztő. Fotózni se volt könnyű a hajó tetején, milyen lehet a vízben.

A visszaúton aztán kaptuk a szelet meg a hullámokat szemben, csaptak át a hajón, a fedélzetre már csak ketten jártunk ki. Az utasok fele rosszul lett, őket udvariasan kikísérték a hátsó fedélzethez és kaptak profi zacskót. Én lehet tényleg szimuláns vagyok, mert boldog vigyorral élveztem a hullámzást és néztem körben a hegyeket.

Következő napra is még vállalható volt az időjárás jelentés, összeszerveztük magunkat Yeti 2 lakótársával, szereztem egy Ubert és irány a Laguna Esmeralda. Ez a 3 út mentén egy híres kiránduló hely, voltak is népek rendesen. Főleg erdei, kicsit felfelé mászós 9 km-es túra, elég látványos a tavat tápláló Ojo del Albino gleccserrel. Az ösvény eleje Lenga erdő (ez az őshonos fa a környéken), tőzeglápok aztán már inkább a magashegyi köves, patakos. Szerencsére nem volt nagy sár, de az én térdemnek a gyökereken, köveken mászkálás sem tett jót ugyh nem mentem el a következő körre a csajokkal. Visszacaplattam a parkolóba és egy helyi lánnyal visszastoppoltam a városba. Mire bevásároltam és visszaértem a hostelbe pont elkezdett szakadni az eső.. Este még elmentünk vacsorázni a leghíresebb kikötői étterembe (El Viejo Marino). Szerencsére pont úgy értem oda, hogy lett asztal és nem kellett 1-2 órát az esőben sorban állni. A hely azért híres mert ez a család a legnagyobb királyrák halász a környéken és a legszebbeket megtartják saját éttermüknek. A Lithodes santolla, vagy centolla, a királyrák egyik fajtája, szép piros, akár 2 kg is lehet, a hideg vizet szereti és simán 600 méter mélyen is eléldegél. A nagy főtt egyben állatot nem mertük kipróbálni, de a tésztás meg pörkölt verziót igen. Az üveg pezsgő és két királyrákos kaja kemény 35 dollárból jött ki..

A santiagoi busz pályaudvar alapján kevesen fognak beleszeretni a városba, lepukkant, koszos, és nagy a káosz. Amíg a csomagunkat szedték ki a buszból egy taxis hiéna megpróbálta meggyőzni Juditot, hogy a következő buszunk nem innen indul és ő majd elvisz.. Jót röhögtem, én vettem a jegyet, rá van írva. Judit azért megkérdezte az előző járat nagyon kövér kocsikisérőjét, az activity eredménye: ez a pályaudvar. Nem kellett 50 métert sétálnunk a Viña Del Mar-i buszhoz…

Mendozában nehezen született meg a döntés merre tovább, sok verzió volt, kezdve a csendes surf-ös falutól délen, az északon 1700 km-re levő Atacama sivatagon át, a santiagói utcaszínház fesztiválig minden verzió felmerült. Mivel még van közel 2 hónapom Argentínát és Chilét jobban felderíteni nekem kvázi mindegy volt merre indulunk. Végül a hőmérséklet, távolság, közbiztonság eredője lett Viña del Mar, a két farmból lett Siófok hangulatú üdülő város.  A Marga Marga folyó és torkolata osztja ketté a várost, az egyik fele proli negyed, mi itt lakunk, de a híres virág óra feletti dombon, ami kicsit nyugisabb kertváros. A másik fele a rendezettebb, modernebb toronyházas gazdag rész, ahol egy 4-5 km homokos bícs van az óceán parton. A strandon fürdeni nem lehet, max derékig állni a vízben, van viszont rettenet tömeg és még több szuvenír árus. Kétszer elgyalogoltam a végéig meg vissza, hogy a kilométer hiányom csökkenjen, de nagyon nem az én világom.

Viña del Marban sok mindent nem lehet csinálni, megnéztük a két parkban két múzeumot. Az egyik régi mesterek és kortárs festős, a japán haikus rész egész jó volt. A másik egy nagyon színvonalas, némi angol felirattal is ellátott archeológiai (főleg Húsvét-szigetek) és természet tudományi (bogarak, kitömött lények) gyűjtemény. Voltunk a templomban, én sokat sétáltam a proli részen, mert ez a rendes Chile, de ennyi.  A város javára szól hogy életem egyik legszebb tűzoltóautóját láttam itt (minden tűzoltó önkéntes, kiállnak sorsjegyet árulni, kalapozni). Közben teljesen megzavarták a bioritmusomat, itt mindig megállnak a zebránál az autósok.. eddig a survival of the fittest stílus ment.

Vina del Mar a híres/hírhedt Valparaiso elővárosa, ugyh ha már akkor átmentünk egy „ingyenes” (értsd jattot kell adni) gyalogtúrára a helyi HÉV-vel, amit itt metrónak hívnak. A közbiztonságról annyit h a HÉV-ről leszállva mentünk a találkozóhelyre és egy járókelő szólt, ne fotózzunk, mert elfogják vinni a telefont/fényképező gépet. A találkahely egy téren volt, szoborral, kóbor kutyákkal és koszos galambokkal. Az összes kuncsaft hozzám jött oda megkérdezni hogy akkor ugye innen indul a túra.. láthatóan sikerül úgy kinéznem, mint egy helyinek és beleolvadni a környezetbe. Ja nem. 

Valparaiso mindig is kikötő volt, már az őslakosai is halászok voltak, egy időben minden hajó megállt itt a két óceán között közlekedve akár a Horn-fokon át, akár a Magellán szoroson keresztül jött. Így aztán lett itt minden kalózok, kurvák, tengerészek. A kikötő jelentősége nyilván a Panama-csatorna (1912) megépítésével csökkent, de még így durva konténer és daru halmazt láttunk. A város vonz ereje a Concepcion és Alegre dombokon kavarni a sikátorokban és közben graffitiket nézni. Ehhez van még pár ősrégi sikló, mi a még mindig kézi vezérlésű 1902-ben készülttel mentünk fel. A bácsi nagyon cukin behívott a vezérlőbe és levideózhattam a műveleteket. Láttuk a legrégebbit is az 1883-as. A falfestések tényleg elképesztőek és van pár építészetileg érdekes villa épület, de ha nem lenne kiszínezve ez a pár negyed a kutya nem jönne ide.. Judit az elsővel siklóval ment még egy kört mert visszament még ajándékot venni, én addig egy kávézóban vártam. Ebédelni beültünk a kikötői hal étterembe, kilátás a konténer hegyekre és a turista hajókra, méreg drága, de nem túl jó kaja, viszont volt hozzá hangos perui „cigányzene”, jajj.

Mindeközben jelentős idő és energia befektetéssel próbáltam leszervezni a következő 2 hetet. Mivel nem tudtam hova megyünk Chilében és honnan indulok tovább, rohadt későn tudtam neki fogni, szívni is fogok rendesen – főszezon, peso leértékelés miatt duplázott árak és a szállások 99%-a már foglalt. Ebből a drága, de legalább szar hostelek dormitóriumában a 3 emeletes ágy teteje szokott kijönni. És így elment rá 2 napom, részben mert rohadt nehéz bankkártyával bármit kifizetni, nem jön meg az sms stb, közben törlik a foglalást és kezdheti az ember elölről. Másrészt visszafelé kellett összerakni mert van egy fix pont február 2.-án Ushuaia-ból indulunk Female Yetivel Patagonia legnagyobb bulijára Porvenirbe.. Ha már Judit miatt lemondtam az egy hetes közös stoppolást Patagóniában, legalább legyenek közös kalandok.

Átpakoltam a cuccomat és selejteztem, amit lehetett, bár hazaküldeni csak minimál dolgot tudtam, mert Judit kézipoggyásszal jött, de abba már a vásárolt szuvenírek is nehezen fognak beférni. Még elmentünk búcsú ebédre egy perui Inka étterembe, amit a ceviche hiányom csökkentése érdekében találtam. Jó értékelése volt, és nem okozott csalódást a valparaisoi hal étteremhez képest kb. féláron, hatalmas adag és szuper finom minden. És végre megint ettem levest, meg persze egy fél kg nyers Corvina halat. Judit egy két személyes hal tálat próbált megenni, annak a vége doggy bag lett.

Mivel az én Uberem 10 napja nem működik (semmilyen fizetési módot nem fogad el. Uber cash is van rajta, de semmivel nem tudok fizetni és a customer support zeroval egyenlő) Judit rendelt nekem mielőtt elment a bícsre. Ő még visszamegy Santiagót megnézni, nekem már elég volt a nagy városokból, így elindultam délnek természetben lenni meg túrázni. A vina del mar-i pályaudvarról 2 óra a santiago-i, ott ellődörögtem egy kicsit, aztán megtaláltam az éjszakai buszt Puerto Varas-ba. Szerencsére szuper új busszal toltam, de olyan rázós volt az út egy szakaszon, hogy azt álmodtam földrengés van. Mellettem egy helyes chilei fiú ült, aki nagyon akart beszélgetni, törte az angolt, végül operát is hallgattam (Tosca) mert kiderült a felesége híres szoprán énekes.

Puerto Varas már a tó vidék Chilében, a sok német bevándorló eredménye a faházas alpesi falu feeling.. Körbesétáltam a várost, a tóparton páran strandoltak, színes facseréppel burkolt házak, pár szép templom. A hely amúgy tipikus üdülő város sok, turista, de a tó és hófedte vulkánok körben, elképesztő látvány. Leültem a tóparton a napsütésben és 2 órát csak a vizet meg a vulkánokat néztem. Természetesen ettem brutwurst káposztával és ittam helyi kézműves sört, majd találtam 2 magyar hölgyet az utcán, dumáltunk pár percet. Egy hütte jellegű hostelben lakom, ami egy német pasié. Van macska és szuper tisztaság, szervezettség, az eddigi egyik legjobb hely. A délután aztán megszólított a hostelben az egyik pasi. Magyarul. Gábor 5 hétre jött túrázni, gyakorlatilag, ha meglát egy vulkánt azt megmássza, és amúgy Svájcban él.

Másnap már együtt indultunk el Gábor bérautójával kirándulni. Puerto Montt nem egy világszám. A német gyarmatosítás itt is nyomott hagyott, jelentős, mint Csendes óceáni kikötő és menő lazac tenyésztő hely. Jót sétáltunk az óceán parton, a piacon itt végre nem ugyanazokat a szuveníreket láttam, mint az elmúlt hetekben, de persze ezeket se a mapuche indiánok szőtték unalmas óráikban. A hal piac-on legszívesebben egy tonna ceviche-t ettem volna, de visszafogtam magam. Elsétáltunk pár km-t a belvárosig, hát amennyi Puerto Varas turistás, ez kicsit sem. Kajáltunk egy nagyon helyi étteremben egy nagyon helyi kaját, a pincér srác egész jól beszélt angolul, kérdeztük van-e még itt mit nézni, cukin szabadkozott hogy ennyi.. Hazafele sokkal szebb úton mentünk, tiszta Balaton felvidék feeling volt csak több tehénnel és távolban a Badacsonynál kicsit nagyobb havas vulkánnal.

Az embernek néha szerencséje van, másnap nekem az volt az időjárással – szikrázó napsütés, felhő nem volt az égen – mert az Andok átkelés nem lett volna ekkora élmény, ha köd van vagy szakad az eső. Egy fárasztó (bruttó 15 órás), de lélegzetelállítóan gyönyörű úton mentem át Chiléből Argentínába. Ezt persze egyénileg nem lehet összehozni, de szerencsére sikerült a vállalhatatlan útitársakkal a lehető legkevesebb időt tölteni – volt egy puerto ricoi női szumó válogatott, ahova a bekerülés feltétele hogy minden asszony min 120 kg, hangos és alig tud mozogni lehetett, meg jó pár az 5* szálloda és room service vonalon utazó, túl sok pénzű folyamatosan nyavalygó idióta.

Puerto Varas-ból  a Lago Llanquihue mentén buszoztunk el a Parque Nacional Vicente Pérez Rosales nemzeti parkba. Mikor már kifele jöttem derült ki jó, hogy korán indultunk, csordákban érkeztek a népek egy kikötött Viking cruise-ról. Ez az egyik legrégebbi nemzeti park, van egy csomó vulkánja és tele van őshonos fákkal. A Petrohué folyó vízesésénél amíg a többiek szelfiztek és süteményt ettek, én szépen körbe túráztam az összes ösvényt. A folyó elképesztő kékeszöld és nagyon tiszta, azonnal megkívántam a raftingozást rajta, csak rohadt kevés volt benne a víz. Az Osorno vulkán innen még jobban látszik a 2652 méteres havas kúpjával.  Kb.  250 000 éves réteg vulkán, bár teoretikusan aktív, de több mint egy évszázada lustálkodik. Ha valaki szeret korán kelni fel lehet rá mászni. Petrohuétól a Todos los Santos nevű tó nyugati végétől hajókáztunk körben a havas hegyekkel (Osorno, Puntiagudo vulkán, Cerro Tronador), erdős sziklákkal a sötét türkiz vízen a keleti végéig Peulla városig. Bár azt hiszem a város túlzás a 46 lakosra, 37 macskára és 23 kutyára, bolt ugyan nincs, de busszal elvisznek az egyetlen hotelhez és lehet drágán enni/inni, van posta, chilei határőr poszt és csomó turistás aktivitás a zipp line-tól a helikopterig. Én persze szokás szerint étterem helyett túrázni mentem, felsétáltam a kikötőtől a faluig, onnan egy vízeséshez majd haránt az erdőn át a temetőig. A térképre ezen a szakaszon rajzoltak egy pumát, de ő szabin lehetett mert vele nem találkoztam. A temető pici, de minden sír a havas vulkánokra néz, bár attól tartok a benne levők ezt már nem élvezik. Innen lecaplattam a hotelhez, legalább töltöttem a telefonomat, amíg a többiek küzdöttek az éhezés ellen.

Összekerék hajtású spéci busz vitt át a hegyen az Argentin határig, meredek, kavicsos szerpentinen az erdőn keresztül, nem a gyenge idegzetűeknek való szakasz. Ez már a Parque Nacional Nahuel Huapi. A határon megálltunk, hogy az útitársak megnézhessék a bienvenidos a la argentina táblákat. Volt, aki mind a 3 felirattal külön szelfizet, gondolom aztán majd betűtípus alapján választ, legyen még is inkább a Tahoma. A Lagos Frias mellett vannak az argentin határőrök, gyorsan beengedtek. Csak rövidet hajóztunk a tavon, ez világos szürkészöld színű és meredek sziklás hegyek veszik körül a háttérben meg ott a Cerro Tronador (3478). Ennek az olvadó gleccserei táplálják a tavat, innen a hihetetlen világos türkiz zöld víz szín.

Innen nagyon rövid, de annál porosabb busz út a következő tóig, Puerto Blest-ba ahol újra hajóra szállás. Az intenzív sötét kék Lago Nahuel Huapi-n hasított a katamarán, én megint kiültem a fedélzetre és néztem hogy repülnek a hajó után és halásznak a sirályok. Kb. Balaton méretű, de a legnagyobb mélysége 464 m, és csak 7 fokos a vize. Van benne pisztráng és a kis Centinela szigeten van Moreno nevű bácsi eltemetve, a hajókürt minden alkalommal 3x szól a tiszteletére. Moreno természettudós és felfedező volt, meglehetősen kalandos élettel, és jelentős szerepe volt az Argentin és Chilei határvita rendezésében. Az ezért jutalmul kapott föld nagy részét eladva népkonyhát és gyermek étkeztetést finanszírozott. A többiből lett a Nahuel Huapi Nemzeti Park, cserébe később csomó városban utcát neveztek el róla.

Kikötés után már csak Bariloche-t kellett elérni, hát a dugó miatt ez beletelt egy kis időbe. Onnan még taxi mert a hostel a városon kívül még 15 km és este 11-kor sötétben már nem volt kedvem kísérletezni megtalálom-e a sötétben. Jó döntés volt mert a taxis is alig, pedig tudta hol van.

A hostel a rémálom kategória, de máshol gyakorlatilag nem volt hely, angolul senki, a 4 ágyas dormitórium kb 8 nm, nagyon hangos spanyol nyelvű népek és a túlfürdés elkerülésére a 30 emberre két fürdőszoba, és egy plusz WC a kerten át. A tisztaságot hagyjuk, egy köjálos nem győzné a bírságot kiszabni, de ez majd fejleszti az immunrendszerem.

Córdobába, Argentína 2. legnagyobb városába, 8 órás luxi buszúttal (700 km) jutottunk át, ezek a fekvő foteles buszok kényelmesek és elég drágák, de az ember megspórolja a szállást és az utazós időt. A kora reggeli érkezés hátránya, hogy a szállást nem tudtuk elfoglalni, a pályaudvari csomag megőrző meg használhatatlan volt. Végül egy app segítségével egy hostelben találtam helyet a motyónak. Aztán bénáztunk mert elvileg a lakás kész lett, de gyakorlatilag 2 óra volt mire bejutottunk.. én ezen ponton elmentem inkább sétálni és bejártam a belvárost, Judit pihent. Összeszedtük a motyót is a hostelből, bevásároltunk.. Na itt már én is kidöglöttem, meg volt a napi 15 km.

Córdoba bő 1,5 milliós város, sok egyetemmel (7), a legrégebbit még a jezsuiták alapították 1613-ben. Van egy csomó koloniális épület, a Cabildo (1784) a Iglesia Catedral amit 1580-ban kezdtek építeni de elbíbelődtek vele 1758-ig, a Capuchinos templom ami újabb és neogótikus, a Mercado Sud (de van északi is). Sok a sétáló utca, van egy La Cañada patak, ami egy kőmederben végigfolyik a városon, csomó mindenféle stílusú bérház, de jóval lepukkantabb a benyomás, mint a fővárosban.

A legérdekesebb a jezsuita sztori, ami itt is világörökség és a Hármas Szövetség háborúja alatt szerezte meg Argentína Paraguaytól. A córdobai jezsuita blokk (Manzana Jesuítica) 4 részes, a Jezsuita Társaság templomba kis szerencsével pont bejutottam mise alatt, így egy Mi Atyánk terhére meg tudtam nézni, a házi kápolnát csak kívülről láttam. Az 1613-as Cordobai Nemzeti Egyetem (Universidad Nacional de Córdoba) a legrégebbi az országban és az 1687-ben alapított Monserrat Nemzeti Kollégiummal (Colegio Nacional de Monserrat) együtt fizetős. Az előbbit jól megnéztük, van könyvtár, ókori könyvek gyűjteményével, csomó bazi nagy régi bibliával meg más kincsekkel, térkép szoba, az egyetemi diploma osztós terem. A Monserrat-ba meg nem értünk át, szépen bezárták az orrunk előtt.

Másnapra Judit szerzett egy privát taxit a házigazda segítségével és így reggel 7-kor kezdetét vette egy meglehetősen szürreális utazás, ami során a vonyítva szeretnék röhögni/pálinkát inni/ sikítva menekülni állapot váltakozott, miközben a jezsuita világörökség vidéki részeit próbáltuk felderíteni. Az már induláskor kiderült, hogy a sofőr, aki állítólag jól megértetti magát angolul, alapszinten tudja a google fordítót kezelni, de már azt a szót, hogy stop nem érti angolul. A taxija a kocsiban található matricák szerint már 2007-ben is középkorú volt Chevy volt, elgázosítva, kb. nettó 27 lóerős motorral. José a sofőr láthatóan albínó, festett hajjal, de saját bevallása szerint régen fekete volt és egy bőrbetegség miatt lett ilyen. Itt csak abban tudtam reménykedni, hogy autoimmun és nem fertőző. Mind ehhez úgy vezetett, hogy felvett egy napszemüveget és arra kívülről egy bolti dioptriás olvasó szemüveget tett. A röhögés részhez hozzájárult, hogy mivel nem sikerült a légkondival történő gyorsfagyasztásra nincs szükségünk dolgot megértetni vele Judit felvett egy piros esőkabátot, a fejét pedig teljesen letakarta egy KLMes fehérszegélyű kék pokróccal. A fotókat természetesen ezekről megfelelő díjazás mellett rendelkezésre bocsátom.

A jezsuita blokk 38 hektáros együttese és az öt estancia (vidéki mezőgazdasági/termelő birtok) 17. és 18. századi vallási és világi épületekből áll. Elsőnek a Caroya (44 km Córdobától) nevüt néztük meg, birtok épületben múzeum van pár szobával, az udvaron kút, körben tehén színű lovak és lószínű tehenek. Az 1622-es Santa Catalina (70 km) anno a mezőgazdasági termelés központja volt, több ezer szarvasmarha, juh és öszvér volt a birtokon, egy földalatti vezetékrendszerrel hozták a vizet. Ma elsősorban a gyarmati barokk templomról híres, ami tényleg nagyon fotógén a színes virágokkal, főleg, hogy végre kisütött a nap. Ez egyébként magán tulajdon (és fizetős) még azé a családé, aki a jezsuiták elkergetése után megszerezte a birtokot 1774-ben.

Mire Jesús María (48 km) várost elértük már nagyon éhesek voltunk és Jose az ígérte szerez nekünk kaját – a városban amúgy épp a híres 2 hetes folk fesztivál zajlott, ugyh bevitt minket oda és megpróbált asado (argentin barbecue - rácson sül az egyben hús) típusú helyet találni. De ezek még nem voltak nyitva. Erre mondta, hogy a cordobai út mellett majd lesz, de hiába jelezte a tábla, hogy Córdoba jobbra és mondta GPS, szépen elment balra. Ez egyébként nem először történt. Volt, hogy egy kb. Zugló méretű kört tettünk mert nem jött be melyik a jobb oldal.

Mi még a kocsiból kinéztünk egy tornyos érdekes épületet Judittal és visszavitettük oda magunkat. A toronyban voltak freskók meg szép csigalépcső és egy kedves hölgy, aki miután mondtuk, hogy nem tudunk spanyolul szépen mindent elmagyarázott. Spanyolul. Ez itt egyébként szokás. Senki nem tud angolul. Ha mondjuk h nem értünk spanyolul az nem zavarja őket, elmondják.

Jesús María nem csak a kisváros neve, de azon belül a jezsuita birtoké is, ezt 1618-ban vásárolták húszezer szőlőtőkével, néhány épülettel és egy malommal. A bortermelés maradt a profil később is. A templom itt is szép és a birtok épület múzeumi szobáit is be lehet járni.

Végül visszamentünk ugyan ahhoz az asados helyhez, ahol mondták üljünk le, a sofőrünk rendelt, nem volt hajlandó megtárgyalni mit szeretnénk. Egy vegyes grill tálat kaptunk személyenként, és ehhez még vagy 200 legyet. Én kb a harmadát se ettem meg, Judit mondjuk a 60%-át – eleve nem eszem disznót, a marha olyan volt, mint a cipőtalp szerintem már 3 napja grillezték. Hoztak szaftos húst, de arról egyértelmű volt hogy a tegnapi és nem melegítették meg rendesen ugyh kihagytam, Judit megette és még két nap múlva is f..tt. Az egész szar volt és bazi drága, de ez is a végén derült ki – 40 USD ezért k.. nagy átverés. A folk fesztivál piacán legalább sétáltunk lószerszámok és a nemi életet élő színes plüss kutyák között.

Alta Gracia (36 km, de ellenkező irányban) is egy kisváros, régi mesterséges tóparton van. Az óratorony 1938-ban épült, a földadomány odaítélésének 350. évfordulója alkalmából. A Jezsuita birtok 1643-as, az amerikai barokk templom és rezidencia a kolostor terasza körül található, ez múzeum. Az egyikben van egy 3D beszélő festmény ez Juditot annyira lenyűgözte, hogy percekig videozta a jelenséget. 

Miután megnéztük a múzeumot és felébresztettük a nyitott kocsi mellett egy kövön alvó Josét, rájöttünk, hogy a cuccunk a múzeum kulcsos szekrényében maradt. Judit elindult visszaérte. Én közben megmutattam Josénak, hogy a Che Guevara múzeumba szeretnénk menni. Ahogy megértette már indult is.. Az nem tűnt fel a 2 szemüvegen át, hogy az egyik kuncsaft nincs a kocsiban, én ordítottam, ráztam, de mivel a stop szót sem érti, így pár percnyi kiabálás kellett, felfogja mi van és visszamenjünk. Ezen a ponton már nem volt benne biztos, nem-e mégis a végrendeletem örökösei járnak jól a mai túrával.

Che Guevara múzeum 2001. július 14-én nyitotta meg kapuit, egy Villa Nydia nevű angol stílusú házban, amelyben a Guevara de la Serna család élt. Alapvetően Che élete van csecsemő kortól haláláig képekkel tárgyakkal illusztrálva, és az egyáltalán nem romantikus forradalmár szobrával is lehet szelfizni, de szuveníreket Juditnak már külön boltban kellett venni.

Másnap mazochistát játszottunk és elmentünk szakadó esőben reggelizni Villa Carlos Paz-ba, odafelé végül Uberrel mert nem találtuk meg honnan megy a tömeg közlekedős mikrobusz, visszafelé a gyorsfagyasztó helyi érdekű járattal, több fegyveres rendőrnő kíséretében mentünk. A kettő között ettünk egy klassz reggelit és sétáltunk piros esőkabátban a főutcán, úgy hogy az egyikünk púpos volt, a másik 12 hónapos terhes. A bátrabbak megkérdezték honnan jöttünk. De így a hátizsákok legalább nem áztak szarrá.

Újabb éjszakai buszút ezúttal hosszabb (860 km 10 óra) és szarabb buszon, mérsékelt alvás után érkeztünk meg Mendozába. Én kihisztiztem egy kávét a busz pályaudvaron, után elhúztunk a kecóba.  Ez a ház nekem nagyon bejön, pont jó méret és alaprajz, le is kell fotóznom majd rendesen. Mendoza a borászatokról híres, de meglepően kellemes kisváros. Széles utcák sok platánnal, parkokkal és nem sok izgi látnivalóval, viszont jó kocsmákban és éttermekben nincs hiány. És a távolban már látszanak a havas hegyek. Ettünk, elmentünk Szecessziós kastélykában bor múzeumot nézni, meg szerveztünk túrát.

Az alváshiány folytatódott, mert a kis ökoház bazi meleg lett mire hazaértünk, és Judit északára úgy tette be a szobájába a mobil klímát hogy a forró levegőt nem a kertbe, hanem a nappaliba és finoman szólva nem tökéletesen záródó ajtón keresztül az én szobámba nyomta.. Mikor hajnali 5-kor felkeltem a nappali 50 fokos, a szobám csak 35 volt, mert ott legalább nyitva volt az ablak.

Az Aconcagua az amerikai földrész legmagasabb hegye (6960 m) és ha már itt vagyok nyilván el akartam menni megnézni. Juditot azért kellett győzködni, hogy a távolsági buszból a 7-es úton nem pont azt látjuk mintha elmegyünk egy túrára, de végül sikerült. A gugli segítségével találtam egy random céget (https://kahuak.com.ar/) ahol befoglaltuk előző délután. Jó választás volt, mert nem csak az ilyen egy napos turista programokra jellemző kötelező minimumot hozták, hanem tényleg profi túrát toltak. Volt angolul jól beszélő vezető, reggeli kávéval, szendvics, nasi és egész normális hosszúságú séta a nemzeti parkban, mindezt fele annyiért, mint a szokásos getyourguide vagy viator programok. A túratársak is jó fejek voltak, köztük egy Viktor nevű ausztrál világutazó, akivel persze lett közös ismerős Zita és Árpi, velük még Burmában találkozott a bringás nászút alatt.

Maga a Nemzeti Parkhoz vezető út is nagyon látványos a történelmi transz-andok vasút útvonal maradványai hidakkal, alagutakkal, az Andok (Cordón del Plata, Frontal Cordillera) hegyvonulatai, színes sziklás hegyoldalak, bazalt falak és kék ég mellett pár hófolt a hegyeken. Megnéztük a mesterséges Potrerillos-tóra a kilátást, megálltunk Uspallatában, és a Puente Del Inca-nál.  A Puente del Inca egy természetes boltív, amely hidat képez a Las Cuevas folyón, és része az amúgy világörökség 60 000 kilométeres inka (Tahuantinsuyo) úthálózatnak. A természetes szulfátos termálvízre épült szálloda is, de ezt elvitte egy lavina. Mindenesetre a híd és a sárgás vöröses sziklák a lefolyó vízzel jól néznek ki. Az Aconcagua Nemzeti Parkban tudtam volna még pár órát sétálni (nem éreztem, hogy 3200-3400 méteren vagyunk) a virágos réteken a nagy havas hegy látványával, de végül a Laguna de Horcones kilátótól nem messze vissza kellett fordulni.

Másnapra nem bírtam bor túrát leszervezni, mert annyi turbulencia volt, hogy szimplán nem volt rá időm. Így szégyenszemre egy fél borászatot se láttam Mendozában. Délután azért elmentünk a helyi hatalmas San Martín parkba, ami vasárnap tele volt piknikező helyiekkel, volt külön nyugger szekció ők széket és asztalt is hoznak :-)

A következő buszút Santiagoba önmagában elképesztő program és annak ellenére, hogy nappal toltunk 8 órás buszutat egyáltalán nem tűnt hosszúnak. Egyrészt a 7-es út is más volt ebből a szemszögből, másrészt a határátkelés a hágón, havas hegycsúcsok között és utána a lefelé út a brutál szerpentinen hihetetlen látvány volt. Ezt meg kell még egyszer csinálnom úgy, hogy az emeleten ülök a buszban elől.. Santiagoból egy óra után leléptünk egy másik busszal Vina del Mar-ba a virágóra fölé egy Airbnb kecóba.

Este azért csak ittam egy pohár argentin narancsbort, ami valahogy átjött velem a hágón, annak örömére, hogy pont 2 hónapja indultam otthonról..

Colonia Del Sacremento-ból Buenos Aires-be visszafelé már rutinosan helyezkedtem a hajón, de kiszállás után így is egy óra volt az útlevél ellenőrzésen átjutni. Uber és irány a keco, ahol Judit már várt, mert amilyen állapotban érkeztem a portás tuti nem enged be. Palermo negyedben lakunk, egy meleg pár kis lakását bitoroljuk, újabb építésű, úszómedencés társasházban, ezt Judit intézte Home Exchange-en keresztül.

Este még eltotyogtunk egy közeli olasz étterembe, hogy jól induljanak a közös kalandok. A La Alacena Trattoria-nak Michelin csillagja nincs, de ajánlása igen, ehhez képest 2 fogás és egy üveg isteni narancs bor volt 30 USD kettőnknek.

Már első nap sikerült kimozgatnunk a másikat a komfortzónájából, én rávettem Juditot, hogy üljön föl egy körre a hopp on off buszra, bosszúból Judit meg berángatott több szuvenír boltba. A busz egyébként elég praktikus egy ekkora városban, ennyi látnivalóval – egyrészt jó az emeleten ülve nézni a várost, másrészt lesz fogalma az embernek arról hova szeretne visszamenni és jobban körülnézni. Mi azért a legtávolabbi ponton a La Boca negyedben leszálltunk, nem a stadion miatt (bár mellette az old timer tűzoltóautók miatt kisértésbe estem, ez régóta a gyengém) csak megnézni a híres és rettenet turistás El Caminio színes házait és az erkélyekre kipakolt, integető festett Maradonát meg a Ferenc Pápát. Kicsit távolabb azért vannak jobbféle graffitik is, és árusok nélküli utcák. Mint utóbb kiderült véletlen az egyik legmenőbb steak étterembe ültünk be, kifele láttuk több tucat nép áll sorba, hogy bejusson. Ketten ettünk egy rendes, kicsit véres húsdarabot, ehhez köretnek 1 darab koktél paradicsom járt, hogy ne vesszünk össze rajta, kértünk salátát is. Azt döbbenten néztük, hogy mellettünk két csaj kikért egy kétszemélyes vegyes grill tálat, tele kolbász, oldalas, steak stb. , de szerencsére nem bírták megenni, így nem lettünk porig alázva. Ezekhez a hatalmas (és iszonyat finom) húsokhoz amúgy semmi mást nem esznek, nincs köret vagy bármi.

A buszról még egy helyen leszálltunk visszafelé a Teatro Colonnál, de itt reménytelen volt bejutni vezetett túrára, napokra előre elfogyott a jegy, ugyh végül vasárnapra vettünk előre. A busz visszahozott minket Palermoba, itt tévedésből megint beültünk sörözni és enni, de ezen a ponton már mondtam, hogy ennyit utazás közben én jó esetben 3 nap alatt eszem, és a fagylatot hazafelé már kihagytam. Mondjuk ebben a hipster negyedben nehéz nem beülni valahova, tele van hangulatos kávézókkal, éttermekkel, bárokkal.

Másnap reggel a temetőben kezdtünk, Recoleta az egyik leghíresebb látnivaló. Eredetileg a ferences rendi szerzetesek konyhakertje volt, aztán 1822-tól köztemető. Maga a temető is olyan, mint egy város, az utcák mentén hatalmas mauzóleumok, szobrok, összesen majdnem 5000 kripta. Sok nagyon elhanyagolt állapotban van, az üvegek kitörve, bent látszanak az összetört koporsók. Vannak gyönyörű art deco és szecessziós „házak”, pár barokk meg neogótikus és néhány építészetileg zavaros cucc pl. egyiptomi piramis - de az látszik nem a szegények temetkeztek itt. Ide azért szép számmal érkeznek turistacsoportok, pont egy erősen geriátriai csapatba sikerült belefutnunk, nem sikerült komolyságomat megőrizni, amikor Judit azt mondta ne bosszankodjak ezek nem nézelődők, hanem vásárlók.

Egy közeli helyen megegyszer megreggeliztünk (ezen a ponton megfogadtam h többet ma nem eszem) és kitaláltuk merre tovább. A Plaza de Mayo-ra mentünk megnézni a Cabildo-t, ami a 18 század közepéről a városháza, mint múzeum nem túl érdekes, de nekem tetszett az épület és az emeletről jó a kilátás a térre. A tér túloldalán a Casa Rosada van, nem meglepő rózsaszínű és nagyon őrzik, ez elvileg az elnökiiroda, és Eva Peron is innen integetett.  Vele szemben a szobor talpához körbe kövek vannak bedobálva, a dátumok alapján a covidban elhunytak emlékére. A Metropolitana katedrális kívülről nem annyira templom jellegű, belül meg barokkos kivéve a kínai dekornak tűnő Szűz Máriás plakátot.

Délután elmentünk az állatkert/ökö parkba zöldet meg állatokat nézni. A mara (pampa nyúl), aguti és páva szabadon mászkál, egy csomó ketrecben csak a fű nő, a szigeten van pár majom meg bezárva, megegy futtatóban néhány zsiráf. Innen én szépen hazasétáltam a >3 km-t, Judit meg elment keresett múzeumot.

Egy kicsit akartunk szabadulni a városból ugyh másnap elmentünk Tigre-be, a Paraná folyó deltához. A vasútállomásról kemény 200 ARS-ért (oda vissza 70 Ft) elvonatoztunk a városig, ott felszálltunk egy menetrendszerinti (ha megtelik indul) hajóra és elvitettük magunkat Tres Bocas nevű helyre. A folyó kb. mint a Kis-Duna, a parton nyaralók, némelyik igényes, némelyik helyi buhera, de az egész nagyon hangulatos. Tres Bocas website-on ugyan találtam egy sétálós túra útvonalat, de végig menni nem lehetett rajta mert néhány kedves tulajdonos lezárta az ösvényt, ugyh mentünk ameddig lehetett a folyómentén. Visszafelé elég sokat vártunk hajóra, közben egy boxer kutyus szórakoztatott minket egy kormorán közreműködésével. A boxer néha fejest ugrott a vízbe és úszva próbálta levadászni a madarat, a kormorán meg szétszivatta a nyomorultat és elúszott a víz alatt. Egyszer azt hittem elütik a boxert, de helyi gyerekek jelezték a nagy turista hajó kapitányának, hogy pont a víz közepén úszik az eb és kikerülték a hatalmas hajóval.

Délután én a San Telmo negyedbe mentem Judit meg előbb leszállva megtalálta a kínai negyedet, vett végre képkeretet és hazament pihizni.

San Telmo az antik piacról híres, de egyébként a város egyik legrégebbi és legkisebb negyede. Már 1748-ban a jezsuiták templomot és rezidenciát építettek itt, az utóbbi később börtön lett. Az antik profil a 70-es években lett kitalálva, de már a 18-19 században volt itt piac. A Dorrego tér (már 1586-ban létezett) pici és tele van kiülős helyekkel, ezekhez jár tangó bemutató és árusok. A San Telmo fedett piac (1897) fém szerkezetes épülete kiváló lenne metal klipek forgatásához, kicsit sötét és kicsit nyomasztó, 8 szögletű kupolával. Zöldséget, húst stb árulnak benne, de főleg kajás helyek tömik a turistákat. A környező utcákban nagyon jó házak vannak, a Defense utca tele antik boltokkal, és van egy átjárós ház, a Pasaje de la Defensa. A ház a 1880-as években épült egy arisztokrata család otthonaként, amikor kitört a sárgaláz-járvány ők el, ebből pedig bérház lett, most meg tele van kis boltokkal. La Casa Minima, a város legkeskenyebb háza mindössze 2 méter széles, állítólag egy rabszolga kapta miután felszabadították.

Az esti feladat az volt, hogy sétáljunk a Palermo Hollywood negyedben és találjunk jó éttermet. Ezt random módon sikerült a térképre bökve, és isteni hal étterembe mentünk, ahol egy szakállas férfi sellő mellett vacsoráztam.

Másnap együtt is elmentünk reggel San Telmo-t nézni, az Uberből kiszálltunk a múzeumnál és megláttunk egy kötényes hentest meg a boltos haverját az ajtóban beszélgetni, Judit oda ment megkérdezni csinálhat -e fotót.. Na itt elszabadultak a dolgok. A hentes engem is visszaparancsolt, kézen fogott és bevitt a pult mögé. A vágó deszkán véres húsdarabok, ehhez adott egy kést, átkarolt és Juditnak le kellett fotózni. Annyira cukik voltak, hogy hihetetlen. Aztán persze Juditról is lett fotó egy még nagyobb késsel.

San Telmo szerintem sokkal jobb a tömeg nélkül, még akkor is, ha árus alig van. Bár Judit így is talált vásárolni valót. A reggeli kávé mellett vettem vezetett túrára jegyet az egyik érdekes házba, a ház tényleg jó, a túra hossza, ára és érdekessége nem állt arányban. El Zanjon 1986-ban megvásárolt egy romhalmazt, hogy éttermet csináljon belőle, amit talált az a régi 3 belső udvaros gazdag ház alatt 2 réteg pince és alagút rendszer, ciszternákkal. Mivel Buenos Aires egy sor patakra és folyó mellékfolyójára épült ezek befogadására alagutakat építettek. A gazdagabbak nem a gyakran szennyezett kútból, hanem a ciszternában gyűjtött esővízből ittak. Mind ezekre a sárgaláz járvány után már muszáj volt fedést is csinálni, hogy kevesebb legyen a szúnyog.

Uberrel haza mentünk mosni, pihenni aztán ki egy külső kerületbe megnézni a Feria de Mataderos piac-ot. Ez azért lett volna érdekes mert a Mataderos volt az a hely, ahol a városiak találkoztak a vidékiekkel, ez volt a gauchók helye az állatpiaccal vágóhíddal.

Sajnos szinte lehetetlen a nyitvatartásról pontos infot találni a neten, mindenhol azt írják, hogy a nyári hónapokban jan-febr szombaton van, hát ehhez képest semmi nem volt. A környék zűrös kissé és Judit szerint a tűcsere programban inkább nem akarunk részt venni, így a közeli rendőrőrs mellett elő mertem venni a telefonom és hívtam egy Ubert. Ezzel vissza Palermo közepébe a Serrano térre, na ott volt élet, rengeteg árus, kiülős helyek, bábosok stb. Judit persze shoppingolt, én nézelődtem. Közben kinyomoztuk hol van milonga, de erről megint lemaradtunk a mert előbb vacsorázni mentünk, mire odaértünk hazamentek (ezért utazom úgy hogy előbb program, aztán kaja.. és van, amikor aztán 2 napig nem eszem)

Vasárnapra volt jegyünk a Teatro Colon-ba, de előtte lakás takarítás, mosás, összepakolás. A színházhoz pont a túra kezdetére sikerült odaérni, a guide-nak ritka idegesítő darabot fogtunk ki. A színház viszont lenyűgöző belülről, nem sajnálták a márványt meg az aranyat meg a puttócskákat.. A festett üvegablakok szépek, a nézőtéren a tökéletes akusztikához 6 emeletnyi páholy van, de a legdurvább, félig az alagsorban van pár rácson át kinézel fülke, az özvegyek régen innen nézhették a műsort.

Színházból még nem volt elég ugyh átsétáltunk abba, ami újabban könyvesbolt, nagyon jó a hely, rengeteg könyv körben a páholyok helyén, a nézőtéren mindenhol, a színpad meg kávézó.

Innen újra Uber ki a Feria de Mataderos-hoz mert nem adtuk fel.. most volt aktivitás, de leginkább egy kőbányai használt ruhapiachoz lehetett hasonlítani, ahol lomizni meg gyanús kolbászt enni lehet. Valahonnan szólt a zene mondtam nézzük meg hátha ott van normál kaja – nem csak kaja volt, a helyi nyugdíjas klub táncos összejövetelét találtuk meg ahova kemény 1$ ellenébe bemehettünk. Én kaptam vasárnapra egy hatalmas rántott húst salátával (4$), és segítettem meginni Judit sörét mert a legkisebb kiszerelés 1 literes volt (2,5$).  Közben pedig gyönyörködtünk a táncosokban, voltak fiatalabbak is, fura párok, viccesen kiöltözve, pasik minimum egy fejjel magasabb nőkkel táncolva, de mindenkin látszott hogy élvezi, mosolyog.. Volt a helyi lakodalmas rocktól a tangóig minden, imádtuk.

Közben szakadt az eső, de valahogy visszavergődtünk a lakásig, gyorsan rendbe tettük magunkat és leléptünk a következő özönvíz előtt a Recoleta temető melletti pláza pékségébe, mert a busz csak éjszaka megy Cordobába.

Buenos Aires-ben tudtam volna még maradni - kell minimum 7-10 nap  – pedig nem rajongok alapból a nagyvárosokért, de ez tényleg jó hely, érdekes, és lakható. Tetszik, hogy a belváros nincs tele kínai boltokkal (pedig abban akarunk képkeretet venni, 2 nap alatt egyet sem találtunk) és elektromos rollerekkel a járdán. Van viszont olcsón Uber és profi tömegközlekedés, az mondjuk szokatlan, hogy a megállókban szépen egyesével sorban állva várják az emberek, hogy felszállhassanak.

A város tele van professzionális kutyasétáltatóval, akár 6-10 kutyával nyomulnak egyszerre, az egész falka ügyesen megy együtt sétálni. Ezzel új karrier célom lett, és ehhez még spanyolul se kell tudni, kutyául meg már folyékonyan tolom.

A városról még: a Río de la Plata nyugati partján fekszik és a neve spanyolul "szép szeleket" jelent. Buenos Aires városát először Ciudad de Nuestra Señora Santa María del Buen Ayr néven alapították 1536-ban mai San Telmo negyedben. Az őslakosok elkergették ezeket a telepeseket, úgyhogy 1580-ban másodszor is megalapították.

A város maga 3 milliós, a nagy Buenos Aires-i agglomeráció lakossága viszont mintegy 13,8 millió fő. A porteñók többsége európai származású spanyol, olasz, de jelentős libanoni, grúz, szíriai és örmény és a zsidó közösség és jöttek kínaiak, japánok. Őslakos alig maradt, és afrikai fekete argentin se sok – ők ágyútöltelékek lettek a területszerző háborúkban (mint a Hármasszövetség Paraguay ellen), sárgaláz és más járványok áldozatául estek, szóval gyakorlatilag eltűntek vagy keveredtek. Itt is vannak nyomornegyedek, a villák miseria-ákban lakó város szegénységi aránya 8-20%, ezeket láttuk amikor a külvárosban ubereztünk.

Multikulturális város köszönhetően a több millió befogadott bevándorlónak, és ebbe most már a LMBT tolerancia és turizmus is beletartozik. Az eklektikus európai építészet (keveredik benne a koloniál, az art deco, a szecesszió, a neogótikus és a francia hatás) itt tényleg szép és gazdag a kulturális élet (300 aktív színházban, koncertek, tango stb) szeretik is emiatt a turisták.

Nem volt egyszerű átkeverni, pedig látszólag közel van a két ország, csak a tömegközlekedés ezt nem tudja. Asuncion, Paraguay – Uber – repülő Buenos Aires, Argentina – Uber – hajó – séta – Colonia del Sacramento, Uruguay.

A repülés olyan volt, mint otthon, a gép még el sem indult Buenos Airesből mikor már visszafele kellett volna menjen velünk. 3 óra késés, de határozottan ellenálltam és nem vettem alfajoreseket..  Az Uber sem volt egyszerű pedig a kis reptérre (AEP) érkeztem BA-ben, csak itt nincs kijelölt hely hol vesznek fel, ugyh ment a bénázás. A hajó - Colonia Express – pedig közelebb áll a tömeges pankrációhoz, mint kulturált közlekedéshez. Órás sorban állás a check in-nél, utána útlevél ellenőrzéseknél (az uruguayit is megcsinálják) majd beszálláshoz, és persze ez is késve indult. Ennél csak a kiszállás durvább, jó hasznát vettem a metal koncerteken való több évtizedes edzésnek. A hajó egy hatalmas komp/katamarán, belül a pénzváltótól tax free boltig minden, plusz egy óvodányi gyerek, ennek a fele minden adott pillanatban üvöltött, és legalább egy tucat kutya, ők jól viselkedtek.

Uruguay sem olcsó, a dormitórium a hostelben ugyan csak 4 ágyas, de ez is 8.000 Ft egy éjszakára, és nem túl jó hely – a wifi csak a recepción működik, ázott a fal, a zárható boksz egy vicc, miközben bárki besétál, reggel az udvaron egy rendőr csaj írt jegyzőkönyvet az egyik lakóval.. Szerencsére megyek egyből tovább.

Reggeliztem egy pici helyi kávézóban (vannak árak: kávé és szendvics 3700 Ft) és gyakorlatilag 2 óra alatt besétáltam a régi városrészt, ami világörökség, bár nekem nem egyértelmű h miért.

Colonia del Sacramento Uruguay egyik legrégebbi városa, portugálok alapították (1680), a 17-19. században még erődfallal körülvett város egy félsziget csücskében található, stratégiailag jól fekszik a Río de la Plata északi partján, Buenos Airessel szemben. Többször legyalulták a portugálok és spanyolok, állítólag ez a portugál, spanyol és posztkoloniális építészeti stílusok sikeres keveredésének példája, én meg elhiszem, ha az UNESCO mondja.

Macskaköves utcák, annyi platán fával amennyit eddig életemben összesen nem láttam, Uruguay legrégebbi temploma az Iglesia Matriz benne az El Faro világítótorony, az erőd romjai, városkapu és felvonós híd, néhány hangulatos tér meg pár pici múzeum. Két óra alatt kb. minden utcát bejártam, nagyon nyugis és hangulatos főleg a sok fa miatt.

A busz pályaudvar a komp mellett van, séta távolság, szuper modern (értsd 16 fokra hűtött) busszal 3 óra Montevideo, Uberrel újabb 20 perc a hostel a régi városrészben.

Sétálgattam a történelmi negyedben, ami teljesen kihalt pár éttermen kívül semmi nincs nyitva, vannak viszont pálmafák és érdekes épületek mindenféle stílusban. Montevideo legdurvábbja a 1928-ban felavatott 29 emeletes Palacio Salvo, a palota tetején eredetileg egy világítótorony állt, 920 mm-es parabolatükörrel, amely akár 100 km-ről is látható volt, de ezt később leesett eltávolították. Az épület állítólag eklektikus art deco, amely ötvözi a reneszánsz utalásokat gótikus reminiszcenciákkal és neoklasszikus hatásokkal, szerintem csak bazi ronda.

Ez a hostel egy 5 emeletes verzió, de kértem saját szobát hogy tudjak aludni.. drága volt és a célt nem érte el, úgy ordítottak az utcán egész éjszaka, hogy alig sikerült valamit. 

Másnap reggel alvajárás formában, de elmentem még sétálgatni. Ami tényleg Art Deco az a hadsereg parancsnoki épülete a kikötő mellett. Azzal szemben meg a piac van, ahol tudják, hogy kell húst sütni, rácson, alatta fa parázs, bélszínek, kolbászok, combok brutális, ide kell költöznöm. Ehhez másik érv a kézműves alfajores bolt a sarkon (nem vettem). A kihalt utcákhoz képest a piac melletti téren van némi élet, szilveszteri őrjöngés, mindenki locsol mindenkit, mindennel.. Itt úgy tűnik ez a menő szokás, csajok ablakból vödör vízzel az arra járókat, bebaszott egyedek sörrel egymást, valahogy megúsztam újabb hajmosás nélkül.

Találtam nyitva tartó közértet, bevásároltam, azért itt a paraguayinak simán a 2x fizettem kb. ugyanazért. Közben megfejtettem az éjszakai ordibálás helyszínét, ami egy rock kocsma, a zene a helyi pokolgép, de olyan az akusztika, hogy csak az ordítást hallom a zenét nem, pedig az nem rossz.

A kocsma aztán szépen bezárt szilveszter délután és átmenetileg csend lett. Elég fura itt a szilveszter, a város olyan kihalt mint atomtámadás után, állítólag a népek elmennek keletre a bícsekre nyaralni (Punte del Este, Cabo Polonio), és minden zárva.. Végül felcsaltak a hostel tetőteraszára, egy gyönyörű két méteres német pasi (olyan meleg, hogy lehetek a barátnője) a pasija és egy angol rendőr lett a társaság, akikkel angolul elpofáztunk, ittunk pár koktélt éjfélig. Kb. 30 perc tűzijáték 360 fokban körbe, csak az nem derült ki, rajtunk kívül ki nézi az üres városban. Majd hajnali 2-től beindult az ordítás az utcán.. Megint <4 óra alvást sikerült összehozni. Reggel Uberrel kb. 5 km volt a busz pályaudvar, ezalatt 19 élőlényt számoltam össze, ebből 3 kutya volt, 4 meg aludt.

Coloniában ugyanaz a nem szimpi hostel, de most lányokkal osztoztam az emeletes ágyakon (az alvásminőségen nem javított hogy két csaj brutálisan horkolt). A wifi csak a recepción működik, ott viszont leülni nem lehet, azért valamennyi házi feladatot megoldottam. Délután meg sétáltam még egy jót, tényleg hangulatos a város a sok fával, parkokkal régi romokkal.

Uruguay Dél-Amerika legdemokratikusabb országa, a világon elsőként legalizálták a marihuánat már 10 éve mindenki növeszthet otthon évente 6 növényt és vásárolhat amennyit akar (külföldiek nem vehetnek, de ha kérsz megkínálnak), házasodhatnak azonos neműek, de örökbe fogadni már régebben lehetett, több mint 20 éve van törvény a családon belüli erőszak ellen..

Pedig Uruguay (Uruguayi Keleti Köztársaság guarani nyelven a „a festett madarak folyója”) történelme sem volt sima ügy, már 13.000 évvel ezelőtt vadászó-gyűjtögető népek voltak itt, de az őslakos charrua indiánokat és kultúrájukat pár száz év alatt sikerült teljesen kiirtani a jókeresztény gyarmatosítóknak. A portugálok (1512) jöttek előbb, a spanyolok (1515) később és megküzdöttek a területért, nem könnyen, de függetlenek lettek (1828) volt egy csomó háború, némi demokrácia, aztán katonai diktatúra gyakorlatilag 1969-1985-ig, sok borzalommal.. Volt gazdasági válság is, ami átszivárgott Argentínából, de ma már jól megy nekik, főleg mezőgazdaság – tehén (minden helyire min. 3 jut), szója stb. A turizmus is fontos, Argentínából és más környező országokból jönnek elsősorban a Punte del Este körül a bícsekre. A szomszédtól eltanulták a tango-t meg karnevál-t, és ahogy hallottam van rock zenekar is..

Nagyon élhető országnak tűnik, a korrupció alacsony, hivatalos nyelv nincs, de spanyolul tudsz intézkedni, a lakosság közel 90%-a európiai felmenőktől származik (spanyol, olasz, francia, örmény genetika), 10% alatti a mesztic és még kevesebb az afrikai származás. Nincsenek túl népesedve, 2x magyarországnyi területre van 3,4 millió lakos, ennek fele a fővárosban, bár ezt tanúsítani nem tudom, mert nem találkoztam velük.

Az uruguayi tartózkodásomat is hosszabbra terveztem, de ide maximum a keleti oldalon a bícsek miatt lenne érdemes visszajönni, hát meglátjuk ahhoz lesz-e kedvem. Eredetileg csak január 10. körül értem volna Buenos Airesbe, hogy onnan eljussak Santiagoba és Female Yetivel lestoppoljunk Ushuaia-ba. De végül nem így adta ki, pedig már beleéltük magunkat, ugyh Yetitől ezúton is még egyszer bocs. Újra kellett terveznem, mert MJ barátnőm úgy döntött utánam jön, de január vége helyett már 2.-án érkezik Buenos Aires-be. Vele folytatom Argentínát ás Chilét egy pár hétig, és remélem Yetivel valahol Patagóniában összefutunk kicsit nomádkodni.

Kevés turista téved Paraguayba, nincsenek „ikonikus” látnivalók a csoportos turista hordáknak vagy szelfi/insta függőknek. Nekem ez végre igazi dél-amerikai feeling, sikerült leesnem a turistacsapásról.. Végre. Kicsit lepukkant, olcsó, igazi hátizsákos hely, ahol a hostelben utazók vannak, nem beszívott parti arcok.

A spanyol gyarmatosítók is alig találtak ide 1524-ben érkeztek és alapították meg a fővárost.  Több mint 4 magyarországnyi, tengerparttal nem rendelkező ország, van kb. 7 millió lakos, többsége mesztic. A jól sikerült kulturális fúziónak köszönhetően mai napig kétnyelvű az ország, a spanyol mellett hivatalos nyelv a guarani is.

Érdemes a történelmüknek részletesebben utána olvasni, elég érdekes. A spanyolok előtt már legalább 1000 évvel keleten a guarani indiánok, nyugaton, a Chaco-ban nomádok éltek. 1609-től jezsuita missziók önálló keresztény indián redukciókat (összesen kb. 30 telepet) hoztak létre, ezek kvázi önálló államként működtek. Ugyan megvédték az indiánokat a rabszolga kereskedőktől, de közben rendesen kizsákmányolva dolgoztatták őket az evangélium nevében. Amikor a jezsuitáknak túl sok hatalma lett 1767-ben elhajtották őket, de Paraguay, mint gyarmat sose lett igazán menő. Az egyik elsőként függetlenedett már 1811-ben, Napóleon európiai mesterkedéseinek köszönhetően. Ezután háborúztak a szomszéd országokkal, hol vesztettek és buktak lakosság/területet (Argentína, Brazília és Uruguay), vagy nyertek (Bolívia). Volt néhány érdekes diktátoruk – a Francia nevű utópisztikus államot próbált létrehozni és a gyarmati fehérek nem házasodhattak egymással, kötelező volt keveredni. Ezután a Lopezek jöttek saját nagy birtokként kezelve az országot, itt az apa oké volt a fia kevésbé. Később Stroessner 35 évig tartó rendszere következett, ő német származásúként menedéket adott pár nácinak, köztük Mengelének is. Őt egy 1989-es katonai puccs intézte el és kezdődött a demokrácia…. Ez persze nem jelenti, hogy Paraguay ma mentes a korrupciótól, a szélsőséges politikai nézetektől és a vagyoni egyenlőtlenségtől.

Én Braziliából az Iguazu vízesésnél jöttem át a hídon Ciudad Del Estébe, ami egy tax free bevásárlóhely, on steroids. Ha valaki nagyon akarja megnézheti a közelben az Itaipu-gátat, ez a legnagyobb működő vízerőmű az amerikai kontinensen. Gyakorlatilag ennek köszönhetően Paraguay 100%-ban megújuló energiát használ és a megtermelt 2/3-át még exportálja is a szomszédoknak.

Innen egy közepesen lepukkant buszon (a fokozatok a fekvő ágyas luxustól a csirkésen át a csótányosig terjedhetnek, utóbbit anno Peruban Trujillo-ból Huaraz-ba élveztük) sikerült 275 km 7 óra alatt megtenni. Az elején minden kukoricatőnél megálltunk, hogy felvegyünk vkit. Nagyon ügyesnek kellett lennem, hogy ne üljenek az ölembe, közben az árusok is folyamatosan ugráltak fel le. Mellettem a két helyi srác magára kötötte a táskáját, ugyh a kis hátizsákomat én is a lábamra akasztottam. Esélyem sem lett volna használni a buszon a WC-t, ha beférek akkor sem, mert valószínűleg eltűnt volna a zsák komputerestül. A vesém ezt az utat semmiképp nem köszönte meg.. A táj egyébként tényleg kukorica és/vagy szója, az utóbbi itt a fő bevételi forrás (és a vegyszerek miatt a környezetszennyezés, a multik által felvásárolt földek miatt meg az elszegényedés fő forrása)

Encarnacion (Megtestesülés) város pici, és annyira izgalmas, hogy a pulzusom egyszer ment fel 72 fölé, akkor is a pályaudvarról gyalogoltam dombon fel a hotelhez az összes cuccommal. Van Plaza de Armes furcsa installációkkal és ezalatt nem a betlehemes izéket értem, hanem pl. a világító kék zöld szemű indián asszony szobrokat, aminek vagy leesett a feje vagy virág nő belőle. A katedrálison és a folyó parti bícsen kívül sok nézni való nincs. Ez utóbbi viszont homokos, szépen kiépített és elég menő.

Láthatóan él itt egy jobb módú réteg, a pálmafák alatt az autókereskedésben eladó Volvo, Merci, és elég sok kifejezetten jó minőségű, modern kertesház volt az utcákban. A karácsonyi bevásárlás a helyi közértben 3.400 Ft, a japán étterem, ahol végre cevichet ettem azé drágább volt, de fél kiló nyers halat tömtem a fejembe.

Van viszont Encarnacion környékén néhány jezsuita redukció rom, amit érdemes megnézni. Ezek közül kettő világörökség La Santísima Trinidad de Paraná (1706), vagy szimplán Trinidad, és mellette Jesús de Tavarangue (1760).  A harmadik San Cosme y Damián (1718) már 86 km és másik irányban, pedig itt van még működő templom eredeti fafaragásokkal és csillagászati cuccokkal.

Karácsony és hétvége lévén a tömegközlekedés viszonylag korlátozottan működött, de egy csirkés busszal eljutottam a 35 km levő Trinidadba. A belépőjegy (1200 Ft) elvileg 3 napig és mind a 3 helyre érvényes. Van egy 15 perces angol nyelvű film a sztoriról és vmi laminált tájékoztató.

A reggeli napsütésben csak néhány kiabáló madárral osztoztam a romokon. A terület hatalmas füves mező központban a templommal, mellette a harangláb, műhelyek és házak romjai. A hatalmas kőtemplom 1745 körül épült egy milanói építész tervei alapján. Valaha szép kupolája és lenyűgöző díszítése volt, ez utóbbiból szerencsére elég sok faragott kő megmaradt, szószék, zenélő angyalok, szobrok, díszített ablakok.

Mivel a Jesús de Tavarangue gyalog messze van (15 km) buszok meg ilyenkor nem jártak, ki kellett hagynom, főleg, hogy már láttam nem akár milyen vihar közeledik. Szerencsére sikerült lestoppolnom egy Ciudad-ból jövő buszt, ami még az özönvíz előtt visszavitt a városba.

A fekete felhőkből már délután ömleni kezdett az eső esélytelen volt kimozdulni vacsorázni. Abból „főztem” salátát, ami a hűtőben volt – avokádó, paradicsom, lime, joghurt.  Az éjszakai alvás korlátozottan jött össze a karácsonyi petárdázás, az ablakban nyávogó macska és az iszonyat dörgés villámlás miatt. Még másnap reggel is úgy szakadt, hogy kénytelen voltam Uberrel menni a busz pályaudvarra.

Asuncion-ba sikerült egy modernebb hűtőkocsit buszt kifognom, ami érdekes útvonalon közelítette meg a fővárost, és egy kicsit gyorsabb is volt – 370 km 7 óra alatt. Pár helyen félméteres víz állt a 12 órányi özönvíz után az utakon, a személyautók legtöbbje kénytelen volt visszafordulni, a busz átúszott, szerencsére én az emeleten ültem, így nem lettem vizes.

Ubereztem a hostelhoz, eddig ez a kedvenc helyem – van cuki kert, 3 macska és egy szép szobám, bár valószínűleg nem lennék ennyire boldog, ha a dormitóriumban a 3 emeletes ágy tetején kellene aludnom. Ez végre utazós hostel, normális arcokkal – van egy bozontos amerikai, aki függőágyban alszik a kertben, és sose beszél, francia jó pasi, aki meghúzott derékkal jógázik a kertben, német, aki motort próbál vásárolni jogsi nélkül stb.

Asuncion építészetileg gyönyörű lehetne, tele szép modernista, art deco és gyarmati házakkal, de ezek legtöbbször iszonyat lepukkant állapotban vannak és sok helyen kihívás elkerülni a nyílt lábszártörést a beszakadt járdákon sétálva. Ennek ellenére pár órára egy másik dimenzióba kerültem, ahol az utcában a fák tele vannak lime-al, a cipőpucolón ugyan olyan fényvisszaverő mellény volt mínusz a policia nacional felírat, mint a rendőrön akinek a bakancsát fényesítette, a biztonsági őr csirkecombbal tömte a félős kóborkát, a bank lépcsőin véresen komolyan kártyáztak, a pénzváltó az utcán megkóstoltatta a tereré-jét, pedig nem váltottam, és persze az ő fémszívószálával ittam, az üvegtigris bádog verziójában öltönyösök ették a sült kolbászt, a kukások előre köszöntek miközben az autóra dobálták a graffitis fal előtt a szemetet, és a pepsi ruhás ügynök coca-cola-s pet palackból itatta a galambokat a parkban. Mindeközben senki nem akarta ellopni a mobil telefonomat vagy vetett szemet az övtáskámra, bár a parkoló őr figyelmeztetett, hogy a folyópart felé már ne menjek tovább, ott már a hontalanok táboroznak.

Közben azért a fontosabb látnivalókat is megnéztem, ez egy nap alatt gyalog bejárható, nekem izzasztó, 3 órás, 10 km-es séta volt. A Palacio de Los Lopez a kormány palota, Casa de la Independencia ki fehér ház, itt mondták hogy függetlenek, Avenida Palma a bevásárlós utca, Catedral Metropolitana de Nuestra Senora de la Asuncion hosszú neve van, de menni nem lehetett, Panteon Nacional de Los Heroes a téren, jól őrzik a hősöket. Loma San Jeronimo-ig elsétáltam, ez a graffitis, színes lépcsős rész, de kezd ez is újra lepusztulni, pedig látszik, hogy egy időben fektettek bele energiát.. Másnap folytattam ugyan ezt, megnéztem Dél-Amerika első vasútjának a pályaudvarát, sétáltam a bevárosban és ettem finomat a kilós önkiben 1700 Ft-ért.

Az EPS csoportban találtam egy független guide-hoz elérhetőséget ugyh vele lebeszéltem, hogy vállalható pénzért elvisz Asuncion körül a Golden Circuit-re. Ez a főváros 60 km körzetében levő látnivalókat jelenteni, amiket tömeg közlekedve végtelen ideig tartana bejárni. Pedro jött is értem másnap reggel, kiderült szerencsére lett közben még egy kuncsaft, így csak felébe kerül a túra, hurrá. Mentünk felvenni a másik delikvenst - de hát én ezt ismerem! Nem egész 2 hónapja kocsmáztunk Budapesten Dondon-nal, aki egy Ausztráliában élő, meleg, fülöp-szigeteki világutazó.

A túra alatt szerencsére jegyzeteltem mert annyi helyen álltunk meg és annyi mindent néztünk meg hogy egyébként képtelenség lenne rá emlékezni, meg leírni is hosszú ugyh csak cím szavakban:

Luque – szobor a koalíciós háború elesettjeinek emlékére, légierő bázison kereszt a pápák látogatásához, Conmebol a foci központ, gyönyörű gyarmati oszlopos házakból sétáló utca. Közben guarani nyelven tanulunk Ávídzse köszönöm Mbaésaappa hogy vagy? Ipora jól Iwona szarul vagy valami ilyesmi.. A helyi élet - a tereré elválaszthatatlanul hozzá tartozik, megálltunk egy vén boszorkánynál, aki csinált nekünk, az alap maté (yerba mate Ilex paraguariensis) mellé még 3 gyógynövényt kell választani, ezt veszik az utcán, ahol mozsárban törik össze, hidegvízben kicsit áztatják majd ráöntik a pohárban a matéra. A másik alap a chipa, ez középen lyukas fánkszerű külsejű, de sós, kicsit ánizsos, kukorica és manióka lisztből készül néha sajttal. Areguá  - eper termesztés, fából bútor, a katonai laktanyában lovak és tehenek, giccsekből minden amit a kertbe el tudsz képzelni rémálmaidban, főleg festett agyagból az út mellett, gyönyörű német koloniális villák, Ypacaraí-tó. Ypacaraí – város a tó másik partján, régi vasútállomás gőzmozdonnyal, San Bernardino - újabb tóparti város, Mengele itt tanyázott, eredeti 1888-as hotel. Caacupé - A Caacupé Szűz szentélye egy paraguayi katolikus bazilika volt, amelyet 1765. december 8-án avattak fel, és sok helyi hívő zarándokhelyévé vált. Lerombolták, csináltak egy nagyobb modernebb verziót.  Caacupé Paraguay spirituális fővárosának számít, rengeteg a zarándok, páran térden csúszva. Ha már ott voltam én is kívántam valamit. Paraquari – ebéd egy kilós önkiben, Dondontól eltanulom az alapvetően argentin alfahores édességet, ő teljesen függő remélem én nem leszek az, Yaguaron (dzsahuarones) - régen sok puma, most UNESCO által védett Ferences rendi templom, ha semmi mást nem néz meg az ember Asuncion környékén ezt mindenképp érdemes, kb. 50 km a fővárostól.

Yaguaron várost ferences szerzetesek alapították 1586-ban, a templom építése 1755-ben kezdődött. Ez az egyetlen missziós templom, amely eredeti formájában teljes egészében fennmaradt a gyarmati időkből. Külsőleg a kialakítás nagyon egyszerű és letisztult, néhol 2 méter vastag, fehér vályogfalak, körben oszlopos tornáccal. Belül viszont minden szöglet is ki van festve, a plafon, oszlopok, a fafaragásoknak guarani arcuk van. Gyönyörű faragott eredeti gyóntató fülkék. A díszítés stílusa spanyol-guarani barokk. Az oltárkép padlótól a mennyezetig nyúlik, a fafaragás remekműve, szentekkel, bibliai jelenetekkel, helyi természetes színezékkel festve, arannyal díszítve. Az oltárt de Souza Cavadas portugál faragó csinálta vagy 20 évig tartott. Egyszerűen lenyűgöző, nem szeretem a barokk cuccokat, de ez az egyik legszebb templom, amit valaha láttam.

Paraguay nagyon bejött, már azon gondolkodom hogy tudnék Bolívia felől visszajönni és megnézni ami kimaradt (jó ennél több van, de vannak korlátaim)  -  a Gran Chacót  hatalmas és ritkán lakott, forró és félszáraz alföldi régiót, ahol a sokféle növény- és állatvilág kívül rendkívül mostoha körülmények között mennonita (és néhány amish) közösség gazdálkodik. Sok mennonita (újrakeresztelkedők) költözött Kanadából Paraguayba a 20. század elején, aztán jöttek oroszok, németek, mostanra menő szarvasmarha és tejipari gazdaságokat üzemeltetnek.

De most először is el kell jutnom Uruguay-ba, úgyh először repül Buenos Aires, onnan komppal Colonia...

RIO DE JANEIRO

Paraty-ból 258 km.. Costa Verde busszal ez még kényelmesebb, csak nincs wifi és az usb töltő nem működik. Megint laza 6 óra, egy ponton azt hittem még több lesz a riói dugó miatt, de kiderült a busz sávval itt nem viccelnek minimum 20-30 cm betonszegély „védi”, ezen nem ugrat át senki, aki nem akar új futóművet.. Hasítottunk is végig a dugó mellett.

A pályaudvarról Uber a Mango Tree hostelbe, ez Ipanema-ban van, egy háztömbre a bícstől, a híres Ipanema Girl kocsmától és az LMBTQ zónától.. Jobb helyek egyike, délután 5-10-ig ugyan szól a zene, de party jelleg nélkül és van elegendő fürdőszoba, bár a takarításban nem erősek. A csajos dormitórium a 3 emeletes ággyal nincs akkora, mint otthon a hálószobám és 8.000 Ft/éj. Ha éppen nem érkeztek az éjszaka 2-3-an, vagy mászott be a hostel macska az ablakon és nyávogott az arcomba, jókat aludtam.

Lehet hogy szentségtörés, de Rio sem lesz a kedvenc városom.. ha a természeti környezet az öblökkel, szigetekkel, a 99 homokos bíccsel, meg a gránit/kvarc kúpokkal nem lenne, a kutya nem jönne ide.. Helyezkedni tudni kell.

Rio de Janeiro Brazília második legnagyobb városa 1565-ben alapították a portugálok, lakott itt a portugál királyi udvar, és volt főváros 1960-ig. Itt is menő volt a cukornád meg a kávé, most viszont erős az ipari oldal, és emiatt a környezetszennyezés.

Cariocas-ból 7 millió van (carioca, aki RdJ városban született), ha a nagyvárosi övezetet nézzük 12 milliós. Tavaly vagy 5 millió turista, ebből 2 millió külföldi jött (Budapestre jön 4 millió, ebből 3,2 külföldi). A lakossága sem fekete vagy fehér, csomó szavuk van arra, hogy ki milyen bőrszínnel/fenotípussal jött ki a genetikai turmixból. Ettől függetlenül arra nincs esélyem, hogy helyinek álcázzam magam. Hatalmas a szakadék a nagyon gazdagok és nagyon szegények között, utóbbiak közül kb. 1,5 milliónak (22%) laknak a közel 1000 favelában. Ezek a nyomornegyednek tekintett városrészek, amelyekből hiányzik a földterületek rendezése és alapvető infrastruktúra (szennyvízelvezetés), egészségügy, oktatás és szolgáltatások, viszont gyakori a bűnözés, a kábítószer meg a fegyverek. Jellemzően Rio dombjaira épültek (a szar lefele folyik) és a rossz közbiztonság miatt gyakorlatilag lehetetlenné teszik az egyik városrészből a másikba sétálást. Ezeken az ember nem akar átvágni és sokszor már az is veszélyes, ha pár utcával beljebb téved egy jobb negyedből (bár csinálnak favela túrákat és tudjuk, hogy többen túlélték már hogy ott sétálgattak)

A Rio amúgy sem a közbiztonságról híres, és ez a Covid óta sokat romlott. Csak a Copacabanán januártól októberi időszakban a tavalyihoz képest 25 %-ot nőtt a lopások/rablások száma (kb. 5000→6000-re), és pl. közel 2000 mobiltelefont vittek el ennyi idő alatt. Én szinte sehova nem vittem a telefonom, szerencsére van nálam fényképező gép, azzal csináltam képeket.. De jellemzően tilos bármilyen ékszer viselése, és csak azt vigyen magával az ember, amit feltétlen muszáj.

Rióban heteket is el lehet tölteni és még akkor sem ismeri meg az ember mélységeiben a várost, nekem pár nap alatt csak a főbb látnivalókat sikerült megnéznem, úgyh biztos az én hibám, hogy nem jött be annyira.

Rio építészete összességében elég csúnya háború utáni beton borzalom, jól össze graffitizve. A világhíres látnivalók viszont tényleg klasszak, főleg hogy szép napos idő lett. A Corcovadon (a púpos - 710 méter magas gránitcsúcs) közelebb kerültem Jézushoz, ehhez nem csak liftet, de mozgólépcsőt is igénybe lehetett venni. A hatalmas, 38 méteres Megváltó Krisztus (Cristo Redentor) alatt a majmokon és a kilátáson kívül élő zenés mise volt, tapsoló papokkal.

A Cukorsüveget (396 m) a két részes drótkötélpályán az üvegfalú kabinban megközelíteni adott a tériszonyomnak, és láttam az igazán menőket, akik a sziklán másznak felfelé. A kilátás innen is szuper, és szürreális nézni ahogy a Santos Dumont-on le meg felszállnak a repülők.

A Maracanã Stadion rekord nézőszáma 173 850 volt (1950), gondolom a másnapi Paul McCartney koncerten azért nem voltak ennyien. Csináltam róla fotót a fiúknak.

Az Escadaria Selarón, a Lapa negyedben található, a világhírű lépcsősor úgy lett, hogy egy chilei művész Selarón 1990-ben kezdte felújítani a háza előtt futó romos lépcsőfokokat. Végül 215 lépcsőfokot a világ minden tájáról jött színes csempével, kerámiával és tükörrel borított és van 300-amit Selarón kézzel festett, egy terhes afrikai nőt ábrázolva. Természetesen felmásztam a legtetejére, addigra elfogytak a szelfiző tömegek.. felülről csak a szürke lépcsőket látni, a teteje nem színes.

A Sambadrome az a hely, ahol a szambaiskolák minden évben versenyszerűen felvonulnak a riói karnevál idején, egy 700 méteres utca szakasz, mindkét oldalán a 90 000 néző számára épített tribünnel. Maradék kellékeket itt nem láttam, de Rio szerte szét vannak dobálva.

A Szent Sebestyén katedrális modern stílusban épült – értsd ronda beton szörny, 96 m átmerőjű kúp 75 méter magas. Belül annyira nem volt szörnyű, van hangulata a négy hatalmas ólomüveg ablak miatt.

Természetesen kimentem a bícsre is, ami olyan mint egy tömött húspiac, de vannak jó darabok is. Egy-két helyi kiscsaj láttán felmerült bennem, hogy át kellene állnom a nőkre, de ez gyorsan elmúlt. A hullámok miatt úszni nem lehet és rohadt koszos is (ragadtam amikor kijöttem a vízből, reménykedtem, hogy csak másokról vízbe oldódott naptejtől), az árusok meg folyamatosan ordítanak. Egy órát bírtam és menekülőre fogtam.

OURO PRETO

A „fekete arany” egy gyarmati bányász város, ami aztán a brazil aranyláz alatt a 18. században Amerika egyik legnépesebb városa lett, hivatalosan 800 tonna aranyat küldtek Portugáliába nem számítva az illegálisan eladott és az ottani templomokban maradt mennyiséget. A 19. század elején szerencsére nem ezt modernizálták, hanem építettek egy újat a szomszédban, Belo Horizontét. Így lett a megmaradt gyarmati házakból, macskaköves utcákból és templomokból világörökség.

Ezért a helyért tényleg megérte ide buszozni Rioból – az éjszakai busz 6,5 óra alatt letolta a 475 km-t. Ha nem álltunk volna meg folyton még aludni is tudtam volna, kényelmes ülések voltak. De így 1,5 óra szundival, zombie üzemmódban löktek ki hajnalban a pályaudvaron. Gyakorlatilag csukott szemmel kerestem egy kávét, ehhez járt egy éhes hontalan, akit meghívtam reggelire, de csak mert igyekezett szótagolt angolsággal elmondani mit akar. Az egyetlen taxiszerűség persze hiéna volt, arcátlan összeget kért, és mivel elveim vannak a szemerkélő esőben elsétáltam az 1,7 km levő szállásra. Később az elvek mellé bedagadt térdem is lett. Ha ebben a városban a google maps azt mondja többnyire vízszintes, ne higgyetek neki. Volt vízszintes kb. 4 méter.  A többi vagy meredek le.. de nagyon meredek, vagy meredek fel a cuccal. De legalább megcsodálhattam az üres utcákat a sok nép nélkül. A kis hotelemben nyilván becsekkolni még nem tudtam, de kaptam szuper reggelit a tetőteraszon panorámával a városra.

Aztán elindultam felfedezni a várost, ez a hely tényleg elérte az ingerküszöbömet, imádtam. Ami van - 23 templom, szinte mind dombtetőn, párat néztem meg, már ez is jó edzés. Sok az arany díszítés, de volt miből. Vannak múzeumok, Museu da Inconfidência az itteni függetlenségi lázadásban elhunytak emlékére a volt börtönben, van patika múzeum is mert 1839-ben itt alapították az Escola de Farmácia de Ouro Preto-t ez Dél-Amerika első gyógyszerésziskolája volt.

Ami nincs – 20 századi vagy annál újabb épület, vízszintes utca, aszfalt. Az új gurulós bőröndödet ne itt próbáld ki, az első sarokig fog kitörni minimum egy kereke. A legjobban az a tábla tetszett egy különösen meredek macskaköves utcácska elején, ami kb. azt mutatta, elindulhatsz itt autóval, de megbánod. Mivel 1100 méteren van nincs az dög hőség sem, egyszer már esett a hó is (1843).

Vacsorára a közeli pizzás zárva volt, elsántikáltam egy másikba, óriási volt a hely - a legkisebb sör 6 dl, kizárólag helyiek ültek és úgy beszélgettek, hogy nem egy asztalnál ültek, hanem a kocsma átlós sarkában.

Másnap ugyan ez - csak kevésbé dagadt térddel – mert sajnos a kis vonat már nem működik, aranybányába menni meg nem volt kedvem.

Vissza Rio-ba már nappal mentem, kár volt, 9 órás út, egy 10 perces megállóval, oké a táj közben szép, de azért a végére besokalltam. Rioban most a reptérhez közel laktam egy végtelen ízléstelen kis szállodában, de olyan iszonyat kedvesek voltak mintha nem is Braziliában lennék. Bár a konyha már rég nem működött még vmi vacsorát is csináltak, reggel meg kijöttek velem megvárni az Ubert nehogy ellopjanak.

FOZ DO IGUAÇU

Mivel Rióból buszozni kicsit hosszas lett volna (~1500 km) vettem repjegyet vállalható áron, aztán Uber a reptérről a hotelbe, ahol természetesen egy szót sem beszélnek angolul. Még megoldottam a mosást, meg vettem kaját, közben leszakadt ez ég. De legalább másnapra jó idő lett, viszont akkor is eláztam..

A vízesés brazil oldalához mentem Uberrel gyakorlatilag nyitásra, ettől független már tömeg volt. A turista csürhe kezelése profin zajlik, buszokkal viszik a népeket parkban, aztán lehet a vízesés mellett sétálni. A vízesés 270 különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, amely a folyón 2,7 kilométeres szélességben húzódik, és maximum 82 métert esik. Az ösvény pár km, bemegy egész a vízesés alá és fölé, a dübörgő víztömeg látványa ilyen közelről lenyűgöző, persze pár perc után úgy néztem ki, mint aki zuhanyozott, és kellett a szárazzsák a kamerának.  Én elsétáltam kicsit több mint egy óra alatt a végéig, de a szelfi függőknek, akik sorba állnak minden ponton kellhet fél nap is h a végére érjenek.. (mióta úton vagyok nem készült rólam kép sehol, meg is kérdezte egy útitárs még Suriname-ben - Honnan fogják tudni, hogy itt voltam? mondtam - Leszarom, nem azért utazom, hogy mások lássák itt voltam, hanem azért, mert én szeretnék itt lenni…)

Vannak a turistáknál érdekesebb állatok is az Iguazu-nál. A mosómedvefélék családjába tartozó ormányos medvék, azaz koatik iszonyat cukik, akarok ilyet otthonra. Egy helyen megláttam őket játszani a domboldalon, mint a kismacska fára fel, le, egymást kergették. Próbáltam videozni, de elsőre nem sikerült, mert az egyik hülyegyerek legurult a lábamra. Egy hatalmas gyík (Gergő egyből diagnosztizálta – teju) meg a gyorsétterem asztalai között mászkált, úgy tűnik rászokott a hamburgerre, de őt nem akartam hazahozni.

Időm még lett volna az argentin oldalt is megnézni, de egyrészt az Ördög torka, más néven „Garganta del Diablo” ösvénye le van zárva, másrészt besokaltam a tömegtől, ugyh inkább visszamentem a városba.

Másnap nekifogtam átjutni Paraguay-ba, ehhez Uber a határig (az első női sofőr, a kocsiban horgolt karácsonyi díszítés, de nincs szaloncukor), pecsételő hely megkeres a brazil oldalon, mert külön kérni kell. Majd a tűző napon átsétáltam a 600 m hosszú barátság hídon (Ponte da Amizade), ami Foz do Iguaçu-t és Ciudad del Este-t köti össze a Paraná folyón át. A Paraguay oldalon aztán megint pecsét szerzés. Ciudad el Este a világ 3. legnagyobb tax free zsibvására, karácsony előtt különösen tömeges, így gyorsan szereztem egy taxit a buszállomásra és irány a Megtestesülés (Enarnación).

Praktikus Brazília

• vízum nem kell, de a sárgaláz oltásról a sárga (oltási) könyvet tőlem többször kérték, és itt is forgatták a magyar útlevelet, hogy ez mi (kevesen tudják hol van Magyarország pontosan, de ha igen, lehet kezdeni Orbán miatt magyarázkodni)
• szinte mindenhol lehet kártyával fizetni, még a busz állomás WC-jében is, összesen 100 Euro-t váltottam Real-ra még Manausban, alig bírtam a végén elkölteni, hogy ne maradjon rajtam (Paraguayban Ciudad del Estében még tudtam vele pl taxit fizetni)
• ha az embernek nincs CPF, azaz brazil adószáma (Cadastro de Pessoas Físicas) ami mindenhez kell, a SIM kártya regisztrációtól a buszjegy vásárlásig, kénytelen megtalálni a kerülő utat – SIM helyett eSIM pl. Airalo nekem bevált, buszjegyet a ClickBus-on vettem és kénytelen voltam paypal-lal fizetni, de így működött (BusBud a másik megoldás), repjegynél átállítottam a LATAM site-on az országot Brazilról másra és így tudtam útlevél számmal venni.
• angolul szinte senki nem beszél, még hotelekben vagy hostelekben sem, érdemes gyakorolni az activity-t és a google fordító használatát
• én a kaját nem találtam borzasztónak, de olcsónak se, a kg-os önkiszolgálókat szerettem, de ott is 1600-től 5000 Ft között volt a számla. Csapvizet nem isszuk, hostelben mindenhol volt vízszűrő, onnan lehetett utántölteni üveget.
• a buszokat és hostel szobákat sarkvidéki hőmérsékletre képesek hűteni, érdemes pokrócot vinni. Én egy repülőgépről véletlen nálam maradt, de hazaúton visszaadom pokrócot hoztam, napi szinten használom.
• a WC papírt nem dobjuk a klotyóba, hanem elhelyezzük a szemetesben
• a konnektor olyan mint otthon, földeletlen dugóval működik, de a földelt dugójú komputer töltő nem ment bele, ehhez lehet venni bármelyik sarkon kínai átalakítót.
• az Uber olcsón és zseniálisan használható minden nagyvárosban, biztonságos ha az ember éjszaka érkezik vagy indul. A pályaudvarokon, reptéren, sőt nagy bevásárló központoknál kijelölt helyen van ki meg beszállás (embarque), így könnyebb megtalálni egymást a sofőrrel.
• Apropó biztonság – bizonyos szabályok betartása csökkenti a rizikót, de nem nullára, mert néha csak nincs szerencséje az embernek. Ami alap:
  • Utcán nem vesszük elő telefont, akárhogy markoljuk kicsavarják a kezünkből, vagy addig ütnek amíg elengedjük. A helyiek sem teszik! Ha muszáj használni (uber rendelés, térkép) menjünk be egy üzletbe és ott vegyük elő. Fényképezni használjunk olcsóbb fényképező gépet.. Ha kiülünk egy teraszra ne tegyük ki mobilt az asztalra. Ha van egy régi, de használható telefon érdemes elvinni és azt használni az utcán.
  • Pénzt olyan ATMből vegyünk fel, ami bankfiókban van. Mi Manaus-ban 4-en mentünk és egymásra vigyáztunk..
  • Ne sétálgassunk éjszaka, főleg ne egyedül. Tudjuk melyik városrész meddig biztonságos. Az Uber olcsó, jól használható.
  • Ne viseljünk ékszert, drága órát vagy olyat, ami annak néz ki (volt akinek a bizsut tépték le a nyakából) és ne lógjon a nyakunkban egy autó ára fényképező gép.
  • Ne vigyünk magunkkal értéktárgyat, és főleg ne a zsebünkbe. Én az útlevelem, valutát mindent a hostelben (lakat hasznos) vagy a hotelben (ha van széf abban) hagytam, az útlevél másolat is elég. Annyi cash-t és egy bankkártyát vittem amennyi muszáj volt. Ehhez volt nálam egy fiktív pénztárcát lejárt bankkártyákkal, mellé némi $ apró, meg a helyi pénz, ami a napi használatra kell, hogy fegyveres rablásnál legyen mit odaadnom.
  • Strandra flip-flop, törülköző, naptej és némi cash és semmi más, ezt a hostel minden falára, ajtajára kitették.. nem véletlenül.
  • A helyiek vagy elől hordják a hátizsákot, vagy keresztben elől van rajtuk táska, én övtáskát használtam a fényképező gépnek és a ruhám alatt money belt-ben volt a cucc amikor pl pályaudvarra mentem az összes motyóval.
  • Bulizni csak azt vigyük, amit muszáj, és csak azt igyuk, amibe tuti nem tett bele senki semmit (nem hagyjuk őrizetlenül a piát, nem fogadunk el mástól).
  • Randizással óvatosan. Rohypnol Brazíliában is van. (Bár ez inkább Kolumbiára jellemző pl tinderen felszedett csaj lefúj vagy piába szkopolamint tesz, ami szagtalan, íztelen, memóriavesztést, hallucinációt okoz és befolyásolhatóvá válik tőle az áldozat, azaz pl a bankkártyájával pénzt vesz fel a bűnözőknek)
  • Buszokon a fejünk fölé a tárolóba csak azt, ami nem értékes, pl laptoppal hátizsák legyen ránk kötve, ha bealudnánk
  • Próbálj helyinek tűnni (na nekem ehhez good luck), céltudatosan mászkálj, ne nézz ki béna célpontnak

Nem vagyok rutintalan utazó, de fárasztó volt, hogy a nagyvárosokban folyamatosan figyelni kell, vidéken sokkal jobb a helyzet. Ez is amellett szól, hogy ha visszajövök - bőven maradt még mit bejárni, megnézni – kihagyom a metropoliszokat és maradok a vidéki kisvárosoknál, nemzeti parkoknál stb.

Panamából a legolcsóbb járat Sao Paulo-ba volt, így itt folytattam Braziliát. Sao Paulo nem a legizgalmasabb Brazil város, de legalább a legnagyobb - 12 millió lakos, a nagyvárosi övezet 23 millió, a környező városokkal a halmaz már 33 milliós. 

São Paulo néven jezsuiták alapították 1554. januárjában, mint misszió és iskola, 3 folyó találkozásánál, a tengerparttól 60 km-re. Kezdetben portugál telepesek és a guaianás indiánok lakták és sokáig az egyetlen település volt Brazília belsejében. Később a bandeiras-ok városa lett, akik az ország belsejébe jártak aranyat, gyémántot és rabszolgának való indiánokat szerezni. Amíg az 1690-es években a Minas Gerais régióba nem találtak aranyat az egyik legszegényebb gyarmat volt, még rendes afrikai rabszolgákra se futotta.

Amikor Brazília 1822-ben függetlenné vált Portugáliától a kávétermelés lett a menő, de a rabszolgaság eltörlése 1888 után komoly munkaerőhiányt okozott, és jött is a csomó migráns, főként olaszok, japánok és portugál parasztok. A paulistanos 60%-a fehér és minimum 50%-ba keveredett olasz genetika ugyh a spagetti forgalom is jelentős lehet, de az biztos h napi >1 M pizza felett adnak el.

São Paulo rengeteg (62) park meg erdő van (a legnagyobb 7900 hektáros), 164 színház több mint 300 mozi és menő a város éjszakai élete. Én megnéztem 2 parkot (Ibirapuera az obeliszkkel és Trianon), a Contemporary Art múzeumot és a tetején a kilátást, meg a Bandiras emlékművet. Sétáltam a Paulista sugárúton, ez São Paulo gazdasági központja, állítólag itt termelik a brazil GDP 10-%-át, én viszont a The Museum of Art környékén 10 BRL vettem egy kínai boltban átalakítót, hogy tudjam tölteni a komputeremet, hát ebből nehéz lesz. Ettem - na nem a híres 15 cm vastagon pakolt szeletelt mortadellásat -  csirkés szendvicset a városi piacon (Mecado Municipial), itt motoros rendőrök őrizték a bejáratot.

Az egyik kedvencem az Avenida Brasil az egyik sarkon a város legelegánsabb temploma a Brazíliai Boldogasszony plébánia (Nossa Senhora do Brasil) ahol 3 évet kell egy esküvői időpontra várni – ahogy becsekkolsz a Tinderre már érdemes foglalni. Kíváncsi lennék hány pár szakított mire oda jutottak. A sugárút más részén villák, követségek, magám klinikák és autószalonok sorban.. a Ferrarinál minden színű ruhához is lehetne választani. A végén a híres Kobra graffiti, a covidos Coexistência, gyerekek maszkján az öt világvallás jelképével az összes áldozatok emlékére.

A belváros elég lehangoló, konkrétan százával fekszenek a hontalanok az utcán, a néznivalók elkordonozva és tömeges rendőri jelenléttel védve. Mobil telefont még a helyiek sem vesznek elő, de legjobb, ha az ember minden értéket otthon hagy. Manapság kb. 2,1 millió Paulistanos (kb. 10-17% attól függ a 12 vagy a 22 millióhoz nézzük) él favelákban. Beszéltem egy guide-dal, azt mondta, hogy a Covid óta folyamatosan romlik a helyzet, min 30% több hontalan, de cikkeket is találtam arról, hogy nőt a lopások, rablások száma (Copacabanán +50% tavalyhoz képest).  A Se katedrálisban találkoztam Sao Paulo püspökével, meg egy csomó más egyházi méltósággal, akikre ráférne a diéta – épp új papokat szenteltek fel. A São Pauló-i katedrális története 1589-ig nyúlik vissza amikor a jezsuiták az első templomot csinálták ide, de azóta többször lebontották és újjá építették. A mostani az 50-es években készült. A környéken egyébként bővelkedik templomokban - Kármel-hegyi Harmadik Rend temploma, A kis Jézus és Santa Luzia kápolnája, Szeplőtelen Fogantatásnak és Szent Gonçalo temploma, az a jó hogy mindnek olyan egyszerű neve van.

A Vila Madalena a hipszter/művész negyed mióta a 70-es években az egyetemisták beköltöztek, és elkezdtek itt party-zni. A buli azóta is tart. Elég biztonságos, rengeteg bár, étterem és több hostel is van, ugyh itt laktam. A környék nagyon kellemes, de a hostelt csúnyán benéztem. Nem túl tiszta, légkondi csak éjszaka, viszont akkor minek; zuhanyozni a pasikkal közös fürdőben, akik hmm nem voltak szépek, de utolsó két nap már víz is ritkán volt.. Minden este a külső és belső bárban is külön buli, ami nem zavart volna, de olyan hamisan és üvöltve karaoke-iztek az ablakom alatt, hogy képtelenség volt aludni. Bármilyen fesztiválon jókat alszom a színpad mellett is, de az csak hangos, nem hamis. Nem ez volt a legjobb hostel (HBB) életemben az biztos.

Ebben a negyedben volt a kedvenc látnivalóm, még hétvégén is visszamentem, hogy lássam mikor nagyobb élet (karácsonyi vásár :-D) van. Beco do Batman (Batman Alley), egy szabadtéri művészeti galéria, amely az igazságosztó szuperhős egyszerű képével kezdődött a 80-as években. A három sikátor találkozása mostanra pszichedelikus élmény, mert minden centiméternyi falat és néha a járdát is graffiti borít. És ezeket időnként átfestik, ugyh mindig van új. Van Kobra-tól is egy hatalmas halas (koi-k) graffiti a japán közért falán (neki sok művét láttam a városban, nagyon jók)

A Tiete a világ 2. legnagyobb busz pályaudvara, ahol sehol nincs kiírva melyik járat honnan indul, két szinten 90 platformról mennek >1000 helyre. Mivel senki nem beszél angolul jó lehetőség activityben fejlődni (oh de jó volt Krka-s időkben, fiúk a lányok ellen, mennyit nevettünk, most hasznát veszem). Először ki kell nyomozni melyik cég a 60-ból, Flix →NSA, de nincs kiírva, megkeresni a busz céget, ott meg mondják melyik platform.. jó, ha egy órával előbb érkezel.

A Flixbusz itt is olyan színű, mint otthon csak kicsit koszosabb és ráérősebb, mert meg kell állni reggelizni meg ebédelni, így a 4,5 órás út egyből 7 órás lesz.

Paraty

Egy nagyon hangulatos kis város (brazil mértékkel falu) az Atlanti óceán partján, ami világörökség – Hollókő meets trópusok.

Az első európaiak a 16. században érkeztek, addig indiánok lakták, itt is a Minas Gerais-ban talált arany hozott felfutást, amíg nem lett másik úton elérhető. Onnan átálltak a cukornádra és a pálinkafőzésre, a 18. században már 150 aktív szeszfőzde volt, az itteni cachaça még most is híres.

A történelmi városrészbe autók nem mehetnek – szerintem nem is tudnának, hatalmas kövekkel kirakott utcákon még gyalog se könnyű néha. A gyarmati korszakból származó fehér színes  ajtós, ablakos házak nagyon fotogének, van hozzájuk egy csomó régi templom és néha dagálykor az óceán elönti az utcákat. Külön érdekes a szabadkőműves sztori, a szabadkőművesség 1700 körül jelent meg Paratyban, akkor érkeztek az elsők  az Óvilág üldöztetések elől. Bizonyos házakon egyértelműen láthatók a szimbólumok. Nem kezdtem méricskélni de az ablakok közötti hézagoknál állítólag a második tér kétszerese az elsőnek, a harmadik pedig az előző kettő összege. Egyes házak még mindig 1:33:33-as méretarányúak.

Ügyesen elsétálgattam a színes házak között, meg fel az erődhöz, megnéztem a sok hajót a kikötőben – mindezt esőben. Sajnos folyamatosan vagy szemerkélt vagy szakadt. Pedig lett volna hova kirándulni természetvédelmi területek, a sűrű zölddel borított hegyek meg vízesések, a hajós túrára meg ott a több mint 60 sziget, a homokos strandokról nem is beszélve, de ennyire szar időben ezeknek nem sok értelme lett volna..

Mivel Suriname van még legjobban ellátva járatokkal, ezért többen innen repültünk ki. A reptér 1,5 óra volt kocsival Paramaribotól, de a sofőr úgy vezetett mintha egy videojátékban lennénk, ahol mindenkinek három élete van.. Érdemes időben indulni, mert kora délután már dugó volt és ez lehet rosszabb is. A reptér, mint egy mezőgazdasági az Alföldön, mínusz a banán meg pálmafák. Wifi nem működik, de van egy csomó zöldséges, ha valaki nem tud zöldbab vagy okra nélkül repülni.

A parkoló gépekhez egyszerre egy óriás (KLM Amsterdam), egy normál (Copa) és két kis gép utasait terelték ki gyalog, egymást keresztezve. Majd a mi gépünkről lekísérték az illegálisan távozni készülő anyukát 8 év körüli gyermekével és átadták a rendőröknek. A gépen utazott néhány útitárs (Mike-ot a dagi és kényelmes amerikait a sokat beszélő 83 éves Francis mellé sorsolták, látni kellett volna az arcát, sírva röhögtem), az Antigua és Barbuda-t melegítőben képviselő lánycsapat és nagyobb létszámú héttörpe külsejű, kockás ing, nadrágtartó, világos kalapos pasi. Nem tudom ők milyen szekta, de mindnek elállt a füle..

3 reptéri, erre szakosodott ember kellett h a csomagokat elrendezze a fedélzeten, mert voltak, akik nem tudták értelmezni a kézipoggyász szót és hajóbőröndöt tuszkoltak fel a fedélzetre, erre elment 40 perc és értelmet nyert miért indulás előtt 1,5 órával kezdődik a boarding.

Viszonylag probléma mentesen sikerült eljutni Panamáig, ott viszont olyan sor volt az útlevél, csomag stb ellenőrzésnél, hogy 1.5 óra volt kijutni. Szereztem gyorsan Uber és becsekkoltam a már ismerős kis panziómba. Innen aztán másnap délután vissza Brazíliába, de kényelmesen a vészkijáratnál 3 ülésen fekve, majd hajnali landolás Sao Paulóban. Ezt már az ottani hostelben izzadva fejezem be.

A Guyanákról általában

A földrajzilag Dél-Amerika peremén fekvő, de kulturálisan és történelmileg karibi térséghez közelebb álló három állam nem egy tipikus utazós desztináció. Ide évente jönnek annyian, mint ahányan egy nap alatt bejutnak a Machu Picchu-ra. Ennek nyilvánvaló előnye, egyben a hátránya is – a turista ösvény nem csak kitaposva nincs, néha nem is létezik.

• Utazós szempontból nehéz érdemi információt találni ezekről az országokról
• Nagyon kevés a repülőjárat és így aztán drága is
• Az országok természeti gazdagsága ellenére az ökoturizmus gyerekcipőben sem jár
• Fejletlen a turizmushoz kapcsolódó infrastruktúra - kevés hotel/airbnb van és azok drágák 100 €/éjszaka egy normál ár
• Látnivalókhoz eljutni drága, ha egyáltalán lehetséges, és egyedül/függetlenül utazva még inkább problémás pl. napokat várva sem biztos, hogy az ember el tud jutni Kaieteur Falls-hoz, mert csak akkor repülnek, ha van 12 fő és oké az időjárás és a jegy akkor is 250 euro… Találkoztam amerikai utazókkal, akik 5 napig próbálkoztak, sikertelenül. De nekem sem sikerült több helyi céggel kísérletezve sem egy indián/maroon falvas túrát összehozni, amikor megérkeztem Georgetown-ba pár nappal előbb.
• A közbiztonsággal a városokban van baj, érdemes körültekintőnek lenni pl éjszakai séta, pénzkivétel stb (az utóbbira pl Suriname-ben jó megoldás a drive through pénzváltók, ki se kell szállni a kocsiból.)

Így aztán az érintetlen esőerdők, felfoghatatlan állatvilág, gyönyörű építészeti emlékek, a kulturális sokszínűség és gazdag történelmi örökség felderítéséhez vagy nagyon sok idő és elszántság, vagy nagyon sok pénz kell. Kompromisszumos megoldás lehet, ha az ember talál elérhető áron szervezett utat, nekem ez működött, ha némi megalkuvással is.

Praktikus info, helyi cégek, akik tudnak túrát szervezni:

Guyana:

• Ride Along Guyana https://www.ridealonggy.com/home-1

nem csak biciklis túrákat csinálnak, nekünk ők voltak helyi szervezők

• Touring Guyana https://touring.gy/
• Wanderlast Adventures Guyana https://wanderlustgy.com/

Kaieteur Falls:

https://transguyana.net/kaieteur-falls/

https://www.evergreenadventuresgy.com/

Suriname:

• Jerry Tours Suriname https://suriname-tour.com/

velük mentünk a Brownsberg Nemzeti Parkba 

Francia Guyana:

Űrközpont látogatás, ingyenes de be kell jelentkezni 

https://www.arianespace.com/spaceport-facility/practical-information/