Dél - Amerika 13. rész Argentína Ushuaia

Reggel átköltöztem Yeti hosteljébe, ez egy családi ház közel Ushuaia belvárosához, ahol két nagyobb szobában összesen 10 ember tud kecozni. Nem olyan profi, mint az előző, de cserébe családias és a tulaj Dario jó arc. Be akartam menni a nemzeti parkba vonatozni meg sétálni, de a Punta Arenasban lefoglalt szállásom el kezdett kavarni (még sem tud szobát adni, mondjam le én, na ennyire nem vagyok hülye), így órákat csesztem el a booking.com ügyfélszolgálattal. Így már nem volt értelme elindulni sajnos, pedig az éjszakai eső a hegyekben hóként esett le, és gyönyörűek voltak a havas csúcsok a város körül. Reggel mondjuk nem volt csak 4 fok – és itt ez a nyár.. Végül elsétáltam a nagyobb közértbe gulyásleves hozzávalókat beszerezni. Érkezésem örömére Dario asado party-t szervezett, amig próbáltam behozni a blog írás lemaradásait, addig a kertben grilleződtek a hatalmas husik meg kolbászok. Este 11-re lett csak kész, de megérte várni, elképesztő ízű vacsorát kaptunk kemény 6 $-ért..

Vasárnapra egész napra esőt jósoltak, ezért nem is terveztünk különösebb kinti programot. Én végre főztem, ehhez Dario adott egy nagyobb fazekat, mert gulyáslevest sem lehet kis tételben csinálni. A pirospaprika még Réka piaci beszerzése és utazik velem szépen a hátizsákban. A többi tartozék itt is kapható, sőt bélszínnél rosszabb marhahús nem nagyon van a közértben. Ebédre meghívtuk Dariot, a csaját meg a brazil lányt, még hallani se hallottak a gulyásról, de szépen ettek.. Azt hittem az ipari mennyiség nem fog elfogyni, de alig maradt még egy ebédre való nekünk. Amúgy a sütés, főzés tényleg hiányzik, de ha lehetne tejfölt kapni valószínűleg nem mennék haza..

Délután elsétáltunk a brazil csajjal a börtön múzeumba, kb. 20 perc után megunta, én még pár órát elvoltam. Az egész a régi börtön folyosóit és szobáit használja, szárnyanként különböző témákat feldolgozva, kvázi több múzeum egyben. Némi angol feliratot is talál az ember, ha kitartóan keresi.

Ushuia története szorosan összefügg a börtönnel. 1884-ben alapították az anglikán missziót helyén, de lakosság létszáma nagyon lassan nőtt, tekintve a nem túl élhető időjárást. Mára ugyan elérte a 82ezer főt és ezzel a világ legdélibb városa címet (pár km délebbre a chilei Puerto Williams is törekszik, de ott csak 2000-en laknak annak a nagy része is haditengerész), de ehhez népesség növekedéshez több trükk is kellett. Ezek egyike volt, hogy elterjesztették aranyat lehet találni, szóval jöttek az aranyásók, aztán 1896-ban a büntetés végrehajtás ide telepítése sárga-két csíkos ruhás elitéltekkel növelte a létszámot (mostanság meg SZJA és ÁFA kedvezmény, Samsung gyár same old same old). Eleinte fa/fém cellákban elő rabok maguk építették az 5 szárnyú tégla börtönt, sőt a vasutat is, amivel a munkatábori követ, fát hozták ki a mostani nemzeti parkból. Közben a környéken kialakultak az első estanciák állattenyésztéssel, beindult az ipari fókavadászat, és a múzeumi fotók alapján a társadalmi élet.

A múzeumban külön szekció van szentelve az őslakosoknak, főleg a selknam (ona) és a jamana indiánoknak (bár ennél több etnikum volt Patagóniában).  Az mondjuk elég gyomorforgató, hogy ezek a népek 10-12 000 évig eléldegéltek itt a nem túl barátságos környezetben, de mostanra csak pár műanyag bábú maradt belőlük a múzeumban, azt is csak a szuvenír bolton át lehet megközelíteni.  Ezek a népek nomádként vándoroltak, fatörzs kenukat használtak, egyszerű menedéket építettek és fókára vadásztak, kagylót gyűjtöttek. A telepesek birkatenyésztése elvette a vadászterületet, az aranyásók vadásztak az indiánokra, nem maradt elég fóka nekik enni és védtelenek voltak a behurcolt fertőző betegségekkel szemben. A fentiek miatt pár évtized alatt kihaltak.  (A 19. század közepén körülbelül 4000 selknam élt; 1919-re 297, 1930-ra pedig valamivel több mint 100 maradt)

Az Antarktisz szekció is érdekes, bár még mindig nem tudom valójában hányféle pingvin van, mert mindenhol más a szám, valahol 16-20 között lehet. Több expedíció sztoriját is elolvastam, de legjobban a svéd tetszett, Antarctica nevű hajó egy norvég, Larsen nevű kapitánnyal. Az expedícióhoz két kulcsfontosságú antarktiszi sziget kapcsolódik a Snow Hill-sziget, ahol Nordenskjöld és öt kollégája két telet töltött - az egyiket tervezetten, a másodikat azért, mert Antarctica elsüllyedt alattuk, és a Paulet-sziget, ahol az Antarctica legénysége 1903 februárjától novemberig rekedt, eközben kb. ezer pingvint ettek meg. Az expedíció mind két részét az argentin haditengerészet Uruguay nevű hajója mentette ki. Van egy szekció a hajózásnak, és haditengerészetnek szentelve. A hajózáshoz kapcsolódó festmények annyira nem jöttek be, de kiszúrtam egy térképet, amin jelölve van az összes elsüllyedt hajó.. hát nem kevés.

Este jött egy cseh utazó, nomád, hegymászó pasi, akinek Yetivel van közös ismerőse. Hozott sört, kapott gulyáslevest, és lebeszéltek egy durvább közös túrát.

Egész éjszakai eső után másnap trekking, mert szeretem a sarat. A Tierra del Fuego (Tűzföld) NP-ba 12 $ a napi jegy, a második napra már 18 $, a kisbusz újabb 18 $ naponta. Ha ezt nem akarja az ember kifizetni kétféleképpen lehet ingyen bejutni. Az egyik amikor illegálisan 4-5 óra fáradtságos trekkinggel bemászik az ember, a másik, hogy amikor olyan korán megy, hogy még nem szednek jegyet. Az elsőt már Yetivel megcsináltuk, ugyh most a második módszer lett a nyerő. Mivel Yeti minden hegyet megmászott már és belustult otthon maradt dolgozni a komputeremen, reggel 7-kor egyedül indultam el a brazil lánnyal és egy chilei csávóval, de így legalább a taxiköltség három felé oszlott. A Lago Rica volt a célpont, onnan egy relatív egyszerű túrával (HITO XXIV 2 x 3,5 km) el lehet sétálni a Chilei határig az Acigami tó partján. Ez se vízszintes, de csak mérsékelt a szintkülönbség, abban, hogy izgibb legyen a cuppogós sár és nyálkás, csúszós fagyökerek segítettek. Ugyan ezen az ösvényen visszacaplattunk a tóhoz, benéztünk a Visitor Centerbe majd átsétáltunk a 3-as útig. Itt elküldtem őket szépen jobbra, én meg folytattam az egyszer már megcsinált Costera Trailen, csak ellenkező irányba. Közben kisütött a nap, ugyh a 8 km nagy részen csodálatos színek voltak az erdőben és Beagle-csatorna partján. Láttam pár ludat, és egy csapat vadlovat legelészni. Volt köztük 3 feketés színű csikó, a legkisebb még plüss kivitelű szépen önként odasétált hozzám és egész közelről is ismerkedett. A Zaratiegui Bay postára most is benéztem, de sajnos a legjobb képeslapok elfogytak, viszont Carlos de Lorenzo, a postás csúcs formában volt. Komoly pecsételős pörformansz nyomott és minden idióta ázsiai turistának pózolt a fotókhoz. Carlos buenos aires-i tanári pályafutása után Ushuaiába mellett Redonda szigetén telepedett le – körülbelül 2 km-re a parttól –, és a postán vállalt munkát, amely 1997-ig ott működött. A szigeten Carlos megalapította a „Független Redonda Köztársaság”-ot.  Az általa hivatalosan alapított ötvenhektáros mikronációs sziget, minősített „anarchista” állam, amelyet egyetlen szabály köt: "Csinálj, amit akarsz, amíg tisztelsz másokat." A sziget egyetlen állandó lakosa Carlos, aki természetesen az ország miniszterelnöke is egyben. Valami ilyesmi lakhely jó lenne nekem is.

Innen először kigyalogoltam a 3-as útig (végig fölfele), próbáltam stoppolni, majd mivel senki nem vett fel, kisétáltam a nemzeti parkból.. Itt szerencsém lett egy idősebb úriember megállt és nagyon cukin hazáig vitt.

A 20 km-es túra után megérdemeltem a vacsorát, visszamentünk Yetivel az El Viejo Marino-ba. Most a legendásan hosszú sor állt, hogy bejusson, mi meg nem vagyunk kínaiak az órákig sorban állós típusok ugyh megkérdeztük Dariót hova menjünk. Ajánlott másik hal éttermet és ez is bejött. Egy vegyes tengeri herkentyűs előételt kértünk, alig bírtuk megenni ketten - 17$.

Másnap én elindultam reggel Punta Arenas-ba busszal, Yeti meg a cseh gyaloglós pasival mászni. A Bus Sur csak nyáron tolja ezt az útvonalat és akkor is csak heti 3x. Sok izgalom nem volt, néztem a különböző színű steaknek valókat ahogy legelnek a pampán, más assado alapanyagokkal együtt. A chilei határ előtt a zöldség/gyümölcs kidob, bár különösebben nem foglalkoztak velünk, mert a nagy poggyászt itt ki se szedték a buszból, a kézit meg tessék-lássék átvilágították, de a kereső kutya közben a kong-jával játszott és láthatóan nem volt szolgálatban. Kompoztunk a vízen pár kamionnal, ugyan kilátni nem lehetett, de legalább kiszállhattunk a buszból.

A punte arenasi szállásomat végül hivatalosan lemondta a booking, de csak reggel mikor indult a busz. Helyette ajánlottak egy másikat, de már akkor gyanús volt. Ugyan azt írták family room, de a foglalt két ágyas, saját fürdős helyett kiderült, hogy ez egy 8 ágyas dormitórium, aminek nem záródik az ablaka és jéghideg. Ráadásul nem egyedül leszek benne. A szobatársam a házimacskán kívül, egy hatvanas fazon, aki hangosan csámcsogva és böfögve ette a vastagon ketchuppal és mustárral megkent kenyeret és ehhez teát szürcsölt. Az fel sem merült hogy kedvem legyen vacsorázni és alig várom, hogy együtt aludjunk… Holnap szerintem költözöm.