Dél-Amerika 11. rész Chile

A santiagoi busz pályaudvar alapján kevesen fognak beleszeretni a városba, lepukkant, koszos, és nagy a káosz. Amíg a csomagunkat szedték ki a buszból egy taxis hiéna megpróbálta meggyőzni Juditot, hogy a következő buszunk nem innen indul és ő majd elvisz.. Jót röhögtem, én vettem a jegyet, rá van írva. Judit azért megkérdezte az előző járat nagyon kövér kocsikisérőjét, az activity eredménye: ez a pályaudvar. Nem kellett 50 métert sétálnunk a Viña Del Mar-i buszhoz…

Mendozában nehezen született meg a döntés merre tovább, sok verzió volt, kezdve a csendes surf-ös falutól délen, az északon 1700 km-re levő Atacama sivatagon át, a santiagói utcaszínház fesztiválig minden verzió felmerült. Mivel még van közel 2 hónapom Argentínát és Chilét jobban felderíteni nekem kvázi mindegy volt merre indulunk. Végül a hőmérséklet, távolság, közbiztonság eredője lett Viña del Mar, a két farmból lett Siófok hangulatú üdülő város.  A Marga Marga folyó és torkolata osztja ketté a várost, az egyik fele proli negyed, mi itt lakunk, de a híres virág óra feletti dombon, ami kicsit nyugisabb kertváros. A másik fele a rendezettebb, modernebb toronyházas gazdag rész, ahol egy 4-5 km homokos bícs van az óceán parton. A strandon fürdeni nem lehet, max derékig állni a vízben, van viszont rettenet tömeg és még több szuvenír árus. Kétszer elgyalogoltam a végéig meg vissza, hogy a kilométer hiányom csökkenjen, de nagyon nem az én világom.

Viña del Marban sok mindent nem lehet csinálni, megnéztük a két parkban két múzeumot. Az egyik régi mesterek és kortárs festős, a japán haikus rész egész jó volt. A másik egy nagyon színvonalas, némi angol felirattal is ellátott archeológiai (főleg Húsvét-szigetek) és természet tudományi (bogarak, kitömött lények) gyűjtemény. Voltunk a templomban, én sokat sétáltam a proli részen, mert ez a rendes Chile, de ennyi.  A város javára szól hogy életem egyik legszebb tűzoltóautóját láttam itt (minden tűzoltó önkéntes, kiállnak sorsjegyet árulni, kalapozni). Közben teljesen megzavarták a bioritmusomat, itt mindig megállnak a zebránál az autósok.. eddig a survival of the fittest stílus ment.

Vina del Mar a híres/hírhedt Valparaiso elővárosa, ugyh ha már akkor átmentünk egy „ingyenes” (értsd jattot kell adni) gyalogtúrára a helyi HÉV-vel, amit itt metrónak hívnak. A közbiztonságról annyit h a HÉV-ről leszállva mentünk a találkozóhelyre és egy járókelő szólt, ne fotózzunk, mert elfogják vinni a telefont/fényképező gépet. A találkahely egy téren volt, szoborral, kóbor kutyákkal és koszos galambokkal. Az összes kuncsaft hozzám jött oda megkérdezni hogy akkor ugye innen indul a túra.. láthatóan sikerül úgy kinéznem, mint egy helyinek és beleolvadni a környezetbe. Ja nem. 

Valparaiso mindig is kikötő volt, már az őslakosai is halászok voltak, egy időben minden hajó megállt itt a két óceán között közlekedve akár a Horn-fokon át, akár a Magellán szoroson keresztül jött. Így aztán lett itt minden kalózok, kurvák, tengerészek. A kikötő jelentősége nyilván a Panama-csatorna (1912) megépítésével csökkent, de még így durva konténer és daru halmazt láttunk. A város vonz ereje a Concepcion és Alegre dombokon kavarni a sikátorokban és közben graffitiket nézni. Ehhez van még pár ősrégi sikló, mi a még mindig kézi vezérlésű 1902-ben készülttel mentünk fel. A bácsi nagyon cukin behívott a vezérlőbe és levideózhattam a műveleteket. Láttuk a legrégebbit is az 1883-as. A falfestések tényleg elképesztőek és van pár építészetileg érdekes villa épület, de ha nem lenne kiszínezve ez a pár negyed a kutya nem jönne ide.. Judit az elsővel siklóval ment még egy kört mert visszament még ajándékot venni, én addig egy kávézóban vártam. Ebédelni beültünk a kikötői hal étterembe, kilátás a konténer hegyekre és a turista hajókra, méreg drága, de nem túl jó kaja, viszont volt hozzá hangos perui „cigányzene”, jajj.

Mindeközben jelentős idő és energia befektetéssel próbáltam leszervezni a következő 2 hetet. Mivel nem tudtam hova megyünk Chilében és honnan indulok tovább, rohadt későn tudtam neki fogni, szívni is fogok rendesen – főszezon, peso leértékelés miatt duplázott árak és a szállások 99%-a már foglalt. Ebből a drága, de legalább szar hostelek dormitóriumában a 3 emeletes ágy teteje szokott kijönni. És így elment rá 2 napom, részben mert rohadt nehéz bankkártyával bármit kifizetni, nem jön meg az sms stb, közben törlik a foglalást és kezdheti az ember elölről. Másrészt visszafelé kellett összerakni mert van egy fix pont február 2.-án Ushuaia-ból indulunk Female Yetivel Patagonia legnagyobb bulijára Porvenirbe.. Ha már Judit miatt lemondtam az egy hetes közös stoppolást Patagóniában, legalább legyenek közös kalandok.

Átpakoltam a cuccomat és selejteztem, amit lehetett, bár hazaküldeni csak minimál dolgot tudtam, mert Judit kézipoggyásszal jött, de abba már a vásárolt szuvenírek is nehezen fognak beférni. Még elmentünk búcsú ebédre egy perui Inka étterembe, amit a ceviche hiányom csökkentése érdekében találtam. Jó értékelése volt, és nem okozott csalódást a valparaisoi hal étteremhez képest kb. féláron, hatalmas adag és szuper finom minden. És végre megint ettem levest, meg persze egy fél kg nyers Corvina halat. Judit egy két személyes hal tálat próbált megenni, annak a vége doggy bag lett.

Mivel az én Uberem 10 napja nem működik (semmilyen fizetési módot nem fogad el. Uber cash is van rajta, de semmivel nem tudok fizetni és a customer support zeroval egyenlő) Judit rendelt nekem mielőtt elment a bícsre. Ő még visszamegy Santiagót megnézni, nekem már elég volt a nagy városokból, így elindultam délnek természetben lenni meg túrázni. A vina del mar-i pályaudvarról 2 óra a santiago-i, ott ellődörögtem egy kicsit, aztán megtaláltam az éjszakai buszt Puerto Varas-ba. Szerencsére szuper új busszal toltam, de olyan rázós volt az út egy szakaszon, hogy azt álmodtam földrengés van. Mellettem egy helyes chilei fiú ült, aki nagyon akart beszélgetni, törte az angolt, végül operát is hallgattam (Tosca) mert kiderült a felesége híres szoprán énekes.

Puerto Varas már a tó vidék Chilében, a sok német bevándorló eredménye a faházas alpesi falu feeling.. Körbesétáltam a várost, a tóparton páran strandoltak, színes facseréppel burkolt házak, pár szép templom. A hely amúgy tipikus üdülő város sok, turista, de a tó és hófedte vulkánok körben, elképesztő látvány. Leültem a tóparton a napsütésben és 2 órát csak a vizet meg a vulkánokat néztem. Természetesen ettem brutwurst káposztával és ittam helyi kézműves sört, majd találtam 2 magyar hölgyet az utcán, dumáltunk pár percet. Egy hütte jellegű hostelben lakom, ami egy német pasié. Van macska és szuper tisztaság, szervezettség, az eddigi egyik legjobb hely. A délután aztán megszólított a hostelben az egyik pasi. Magyarul. Gábor 5 hétre jött túrázni, gyakorlatilag, ha meglát egy vulkánt azt megmássza, és amúgy Svájcban él.

Másnap már együtt indultunk el Gábor bérautójával kirándulni. Puerto Montt nem egy világszám. A német gyarmatosítás itt is nyomott hagyott, jelentős, mint Csendes óceáni kikötő és menő lazac tenyésztő hely. Jót sétáltunk az óceán parton, a piacon itt végre nem ugyanazokat a szuveníreket láttam, mint az elmúlt hetekben, de persze ezeket se a mapuche indiánok szőtték unalmas óráikban. A hal piac-on legszívesebben egy tonna ceviche-t ettem volna, de visszafogtam magam. Elsétáltunk pár km-t a belvárosig, hát amennyi Puerto Varas turistás, ez kicsit sem. Kajáltunk egy nagyon helyi étteremben egy nagyon helyi kaját, a pincér srác egész jól beszélt angolul, kérdeztük van-e még itt mit nézni, cukin szabadkozott hogy ennyi.. Hazafele sokkal szebb úton mentünk, tiszta Balaton felvidék feeling volt csak több tehénnel és távolban a Badacsonynál kicsit nagyobb havas vulkánnal.

Az embernek néha szerencséje van, másnap nekem az volt az időjárással – szikrázó napsütés, felhő nem volt az égen – mert az Andok átkelés nem lett volna ekkora élmény, ha köd van vagy szakad az eső. Egy fárasztó (bruttó 15 órás), de lélegzetelállítóan gyönyörű úton mentem át Chiléből Argentínába. Ezt persze egyénileg nem lehet összehozni, de szerencsére sikerült a vállalhatatlan útitársakkal a lehető legkevesebb időt tölteni – volt egy puerto ricoi női szumó válogatott, ahova a bekerülés feltétele hogy minden asszony min 120 kg, hangos és alig tud mozogni lehetett, meg jó pár az 5* szálloda és room service vonalon utazó, túl sok pénzű folyamatosan nyavalygó idióta.

Puerto Varas-ból  a Lago Llanquihue mentén buszoztunk el a Parque Nacional Vicente Pérez Rosales nemzeti parkba. Mikor már kifele jöttem derült ki jó, hogy korán indultunk, csordákban érkeztek a népek egy kikötött Viking cruise-ról. Ez az egyik legrégebbi nemzeti park, van egy csomó vulkánja és tele van őshonos fákkal. A Petrohué folyó vízesésénél amíg a többiek szelfiztek és süteményt ettek, én szépen körbe túráztam az összes ösvényt. A folyó elképesztő kékeszöld és nagyon tiszta, azonnal megkívántam a raftingozást rajta, csak rohadt kevés volt benne a víz. Az Osorno vulkán innen még jobban látszik a 2652 méteres havas kúpjával.  Kb.  250 000 éves réteg vulkán, bár teoretikusan aktív, de több mint egy évszázada lustálkodik. Ha valaki szeret korán kelni fel lehet rá mászni. Petrohuétól a Todos los Santos nevű tó nyugati végétől hajókáztunk körben a havas hegyekkel (Osorno, Puntiagudo vulkán, Cerro Tronador), erdős sziklákkal a sötét türkiz vízen a keleti végéig Peulla városig. Bár azt hiszem a város túlzás a 46 lakosra, 37 macskára és 23 kutyára, bolt ugyan nincs, de busszal elvisznek az egyetlen hotelhez és lehet drágán enni/inni, van posta, chilei határőr poszt és csomó turistás aktivitás a zipp line-tól a helikopterig. Én persze szokás szerint étterem helyett túrázni mentem, felsétáltam a kikötőtől a faluig, onnan egy vízeséshez majd haránt az erdőn át a temetőig. A térképre ezen a szakaszon rajzoltak egy pumát, de ő szabin lehetett mert vele nem találkoztam. A temető pici, de minden sír a havas vulkánokra néz, bár attól tartok a benne levők ezt már nem élvezik. Innen lecaplattam a hotelhez, legalább töltöttem a telefonomat, amíg a többiek küzdöttek az éhezés ellen.

Összekerék hajtású spéci busz vitt át a hegyen az Argentin határig, meredek, kavicsos szerpentinen az erdőn keresztül, nem a gyenge idegzetűeknek való szakasz. Ez már a Parque Nacional Nahuel Huapi. A határon megálltunk, hogy az útitársak megnézhessék a bienvenidos a la argentina táblákat. Volt, aki mind a 3 felirattal külön szelfizet, gondolom aztán majd betűtípus alapján választ, legyen még is inkább a Tahoma. A Lagos Frias mellett vannak az argentin határőrök, gyorsan beengedtek. Csak rövidet hajóztunk a tavon, ez világos szürkészöld színű és meredek sziklás hegyek veszik körül a háttérben meg ott a Cerro Tronador (3478). Ennek az olvadó gleccserei táplálják a tavat, innen a hihetetlen világos türkiz zöld víz szín.

Innen nagyon rövid, de annál porosabb busz út a következő tóig, Puerto Blest-ba ahol újra hajóra szállás. Az intenzív sötét kék Lago Nahuel Huapi-n hasított a katamarán, én megint kiültem a fedélzetre és néztem hogy repülnek a hajó után és halásznak a sirályok. Kb. Balaton méretű, de a legnagyobb mélysége 464 m, és csak 7 fokos a vize. Van benne pisztráng és a kis Centinela szigeten van Moreno nevű bácsi eltemetve, a hajókürt minden alkalommal 3x szól a tiszteletére. Moreno természettudós és felfedező volt, meglehetősen kalandos élettel, és jelentős szerepe volt az Argentin és Chilei határvita rendezésében. Az ezért jutalmul kapott föld nagy részét eladva népkonyhát és gyermek étkeztetést finanszírozott. A többiből lett a Nahuel Huapi Nemzeti Park, cserébe később csomó városban utcát neveztek el róla.

Kikötés után már csak Bariloche-t kellett elérni, hát a dugó miatt ez beletelt egy kis időbe. Onnan még taxi mert a hostel a városon kívül még 15 km és este 11-kor sötétben már nem volt kedvem kísérletezni megtalálom-e a sötétben. Jó döntés volt mert a taxis is alig, pedig tudta hol van.

A hostel a rémálom kategória, de máshol gyakorlatilag nem volt hely, angolul senki, a 4 ágyas dormitórium kb 8 nm, nagyon hangos spanyol nyelvű népek és a túlfürdés elkerülésére a 30 emberre két fürdőszoba, és egy plusz WC a kerten át. A tisztaságot hagyjuk, egy köjálos nem győzné a bírságot kiszabni, de ez majd fejleszti az immunrendszerem.