Dél-Amerika 14. rész Chile Punta Arenas, Puerto Natales - Argentína El Chalten

Még mindig az Addams Family-nál lakom.. annyira szürreális az egész, hogy már csak vinnyogok. A család legalább 8-10 fő, de pontosan nem lehet tudni, mert a szomszédok is ide járnak főzni. A hostelben lakó nyomorultak így osztoznak az Addams-ékkel a konyhán, sorba kellett állnom, hogy megmossak pár paradicsomot. Rettenetes állapotú két gázkályhával fűtenek, nálunk ilyet már rég tilos, persze nincs CO vagy füst érzékelő, ugyh ebből a szempontból nem rossz, hogy a 8 ágyas szobának nem lehet bezárni az ablakát és süvít be a patagóniai szél. A 3x2 méteres TV-n egész nap temetés megy, jó hangosan, a teljes család reggel óta meredten nézi.  A csámcsogó/szürcsölő lakótárs egész nap hangosan vegetált, nem ment sehova, ő is temetést néz, és ha nem a ketchupos kenyérén böfög, akkor cukron csámcsog. Közben néha beesik egy-két újabb utazó, de itt ágyneműt nem cserélnek, csak lesimogatják, az új lakó belefekszik abba, amit a régi ott hagyott..

Reggelre jó szar idő lett (akkora a szél, hogy a hajók nem indultak sehova – ergo sehol szabad ágy a városban) és utazást is kellett szerveznem, de aztán elmenekültem körbe nézni a városban. Punta Arenas amúgy a Magellán szorosnál Patagónia egyik legnagyobb városa, és fontos kikötő, innen mennek az Antarktiszra a hajók. A várost 1848-ban alapították és a chilei népek mellett sok horvát költözött ide, volt itt is büntetős kolónia, de gazdaságilag a birkáktól lendültek fel. Ettem ceviche-t (Roca Mar) és betévedtem egy anno horvát migránsok által csinált cukrászdába (Cafe Inmigrante). A felszolgáló srác mondta hogy majd ő választ nekem sütit.. mikor kihozta hangosan felröhögtem, kaptam egy negyed tortát, ami kb.18 cm vastag. Finomnak finom volt, diós málnás, de hogy a következő 2 évben nem fogok édességet kívánni az is biztos.

Itt most nem élveztem a patagóniai nyarat, a szél majd lefújta a fejem, az égen vastag felhők, ugyh pár óra után visszatakarodtam a hostel-be.. a volt elnök temetése még folyamatban (és lesz is még 2 napig), a csámcsogás is. Egy biztos az embereket nem az Addams Family hosteljében fogom megszeretni.. azonnali költözéssel lakatlan szigetet keresek.

Yeti már másnap délután utolért, gyorsabb volt stoppal, mint én előző nap busszal. Mivel éhesen érkezett elvittem a ceviche lelőhelyre, kifőzde jellegű pici hely, de a kaja isteni. És ha már ennyire éhes - plusz megünnepelni hogy mind a ketten félúton tartunk - a horvát cukrászdába.. A felszolgáló srác itt is megismert, ügyesen kommunikált velem megint a google fordító segítségével, de mondtam köszi szuper volt, de nem kérnék a tegnapiból, mert ha csak még egyszer ránézek diabéteszem lesz. Yeti bátran rendelt sütit és a 97%-át megette, de kemény menet volt. Én szendvicset kértem, nem viccelnek az adagokkal kb. az ötödét se ettem meg, a felszolgáló természetesen „lebaszott”, hogy ez nem teljesítmény. A maradék még >2 étkezésre volt Yetinek elég 😊 Nem baj a következő hetekben ő zabon és kukoricán fog élni, én meg forró vizes tésztán ugyh legalább dőzsöltünk előre olyat, aminek van íze meg tartalma.

Még első nap kikutattam a helyi túra útvonalat a Magellán nemzeti parkban, rábeszéltem Yetit és az egyik szobatárs kenguru lányt csináljuk meg korán reggel még a busz előtt. Sofőrnek megszereztük az Addams family-ből a férjet, aki reggel kivitt minket a parkhoz, a ranger beszedte a belépőt és megmutatta szerinte mit tudunk 3 óra alatt lesétálni, azaz hol vágjuk le. Hivatalosan a 11,4 kmes túra az AllTrails szerint 3 óra 15 perc, hahaha megcsináltuk 2 óra 45 perc alatt nem csak a 11 km-t, hanem pluszban egy 1,4 km kört még egy kilátóhoz. Igaz, közben nem álltunk meg piknikezni és ez tényleg könnyebb terep volt. A kilátó pontokról jó látszott a város meg a kikötő, szép az erdő is, szóval a szél ellenére jó kis séta volt. Még maradt időm egy zuhanyra és hogy a piacon egyek egy cevichét Yetivel. Vagyis ő még a tegnapi szendvicset és egy újabb sütit tolt.

A buszon most sikerült fent az első ülést megszerezni, Puerto Natales (250 km) felé néztem a pampát birkákkal, tehenekkel és a lovas gaucho-kat kutyákkal. A pályaudvarról aztán séta a kabinhoz, a hol egy csinos mini szobám van és senki sem csámcsog.

Puerto Natalesben nem sok minden van, de ez a legközelebbi település a Torres del Paine nemzeti parkhoz. Ez az egyik leghíresebb hely Patagóniában, fennsíkok, magas hegyek, a híres szikla tornyok, gleccserek és türkizkék hegyi tavak, folyók. Ehhez mérten évente több százezer ember látogatja a parkot, a refugio-kban és kempingekben a szállást egy évre előre kell foglalni ha valaki a W vagy O több napos túráját akarja megcsinálni, vagy neki vág ahogy Yeti, hogy lesz, ami lesz. A sok száz méter magas 3 gránitoszlop talpához fel lehet mászni egy napos túrán is, de sajnos ennek a vége egy meredek nagyon köves, sziklás rész, amit oda vissza meg kell csinálni. Ez nem az én térdemnek való, de hajlottam rá hogy nekifogok, végül Yetivel megtanácskozva letettem róla.. Ha kicsinálom a térdem nem sok dolgot tudok megnézni a következő 3 hónapban, mehetek haza macskázni. Így végül egy buszos kiránduláson mentem szégyenszemre parkot nézni.. Felszedtek reggel a hostelben, aztán a többit is, bár volt egy kis zavar a rendszerben mert a végén több utas lett, mint ülés ugyh ki kellett nyomozni ki a potyautas.

A parkig 2-3 óra az út, de közben is van mit nézni. A várost elhagyva már pampa van, valaha itt is erdők voltak, aztán megjöttek a telepesek és most már a fák helyett steak meg birkasült nő. Azért láttunk vadállatokat is, róka csak 2D-ben, de volt sok guanakó. Ezek is a lámafélékhez (láma, alpaka és a vad vikunya) tartoznak, ez a faj él legmagasabban és nincs háziasítva. Valószínűleg azért mert átugorja a kerítést, legalább is, ami az út mellett volt nem jelentett akadályt. Amúgy a sivatagban is elél, mert a kaktusz ködöt eszik, a gaunakó meg kaktuszt. A patagóniai sztyeppén aztán volt nandu, ez olyan, mint egy sovány strucc, jellemzően ezeknél a tojó ribanckodik és a kakas kotlik a tojásokon.

Egy csomó kilátóhelyen (Sarmiento Lake, Laguna Amarga, Noderhold Lake) megálltunk, hihetetlen szép idő volt, szikrázó napsütés, pár fehér felhő pamacs, a tavak, folyók, fjordok a türkiz minden árnyalatában és a havas hegyek, gleccserek is tisztán látszódtak. Volt szivárvány vízeséssel, rózsaszín flamingók repültek a vízen tükröződő havas hegy felett, hihetetlen színek. Nagy területeken kihalt, száraz fákkal van tele a park – sajnos többször égették le az agyatlan turisták, 1985-ben egy japán egy cigarettacsikkel, aztán egy cseh amikor feldőlt a gázfőzője, 2011-ben meg egy izraeli, aki a használt klotyó papírt akarta elégetni. Ez utóbbit hetekbe tartott eloltani és 17ezer hektár égett le..

A Pehoé-tónál ebédeltünk a fűben ülve, kilátással a tóra meg a hegyekre, aztán a Grey tónál néztük a Grey gleccsert. Másik úton mentünk vissza Puerto Natalesbe, mert még meg kellett nézni a Milodon-barlangot. Ez arról híres, hogy itt találták meg egy kihalt nagy testű, 1-2 tonnás, növényevő emlősfaj maradványait, ami a mai lajhárral rokon. A mylodon földi lajhár volt, a rajzok alapján a jegesmedve sikeresen keresztezte magát egy lóval i.e. 10ezer évvel, amikor ez még nem számított fajtalankodásnak.

Másnapra aztán megjött a patagóniai időjárás, egész nap szakadt az eső, közben néha 5-10 percre kisütött a nap.. Mivel bér autóm nincs és a Torres Del Paine 3 óra tömegközlekedve, azaz oda-vissza 6, nem volt értelme elindulni túrázni ilyen időben.  Két eső között elmentem a közértbe, de leginkább ügyintéztem otthoni dolgokat, beszéltem pár baráttal.

Reggel busszal vissza Argentínába, először El Calafate (272 km, 5,5 óra) nem csak a határállomások (Cerro Castillo) miatt lassú, de aszfalt is csak részben van az úton. Közben főleg pampa, hatalmas estanciákkal (tanya, birtok), néha guanakók az út mellett, és egy sziklás rész mellett végre láttam a hatalmas, 2-3 méteres szárnyfesztávú kondorkeselyűket vitorlázni. Calafate-ban volt pár órám, ugyh beültem egy helyi kocsmába, aztán újabb busz El Chalten-ig (220 km 3,5 óra). Ez már izgalmasabb volt, mert a faluhoz közeledve tisztán lehetett látni a naplementében a hegyeket, azaz a Fitz Roy-t (3405 m) meg a Cerro Torre-t (3128 m), ezeknek a piramis alakú gránit monolitját, a szél, hó és jég faragta lebontva a magma körüli többi kőzetet.

A hegyek már a Los Glaciares National Park részei, a park a benne található 47 gleccserről kapta a nevét, és 30%-át jég borítja – a jégtakaró az Andokban még a patagóniai jégkorszak maradványa. Ebben a nemzeti parkban nincs borsos belépő, mint a Torres Del Painbe, ingyen lehet túrázgatni és még egy előnye van, a túrák gyakorlatilag El Chaltenből indulnak, így nincs sok órás buszozás a beszálló pontig.

Én a két „ikonikus” túra közül már másnap reggel egyből nekifogtam a Laguna Torre trekkinget megcsinálni. Ez egy 18 km-es, nehéznek minősített túra a gleccser tóig, hivatalosan csak 2x250 m a szintkülönbség, de többnek tűnt 😊 Az elején kvázi ki kell mászni a völgyből (~2-3 km), ez felfelé sem egyszerű, de nekem a térdem miatt lefelé nehezebb és lassabb volt. Aztán jön egy relatív lapos rész, cserjés és fás részen, végig a Fitz Roy folyó mellett, bár itt is vannak durván köves szakaszok. A nemzeti parkban az erdőhatár 800 m magasságban van, hatalmas örökzöld déli bükkfélék, a lenga és a guindo között lehetett sétálgatni. És ez a szakasz legalább relatív szélvédett, mert a szél az brutális volt. Különösen az utolsó pár száz méteren amikor morénán kellett a gleccsertóig eljutni. Végül kvázi négykézláb másztam be egy kőrakás mögé, nem csak mert feldöntött a szél, hanem mert apró köveket, sziklákat fújt nem kis erővel, de hát kőviharban úgy sem voltam még. A fényképezőgépet elő se mertem venni, a lencséje így sincs jó állapotban, telefonnal csináltam pár képet. A hegyekből semmi nem látszott, végig totál felhőben, gleccser alját lehetett látni, meg a tó iszap barna vízén úszott pár hihetetlen kék színű, a gleccserről leszakadt jégtömb. Mindeközben a kőrakás mögött próbáltam túlélni az orkánszerű szelet, és úgy éreztem magam mint, aki megérkezett Mordorba. Nekem se jöhet össze minden na.

A hostel itt is lepukkant és hajszárító sincs, de muszáj volt a köveket, homokot kimosni a hajamból is, úgyh megvártam amíg kb megszáradok. Hideg nincs, egész nap ujjatlan pólóban túráztam, de szél a faluban is erős. Kerestem mosodát meg valami normális kaját, és találtam egy iszonyat cuki Mercedes old timer lakóbuszt, ha egyszer nyerek a lottón lesz ilyenem.

Az idő nem változott másnapra sem, sőt még felhősebb és a szél sem lett jobb, de amúgy is térd pihentetést terveztem. Dolgozni lett volna mit, viszont El Chaltenben mobil net egyáltalán nincs, wifi meg amikor épp kedve van, de csiga lassú. Sétáltam a faluban amíg találtam nagyon finom véres húst, és mivel a hostel-es pasi elkezdett flexelni, ez egyből kiváltotta a délutáni alvás reflexet..