Dél - Amerika 15. rész Argentína El Chalten El Calafate Buenos Aires

A patagóniai időjárás eléggé kiszámíthatatlan, és most a legjobb meteorológiai előrejelzős website-oknak sem sikerült eltalálni milyen idő lesz El Chaltenben. Reggelre az időjárás megjavult, a bokám nem. Még a Laguna Tore túrán lefelé a köveken sikerült szétcincálnom a bokaszalagjaimat, ezt akkor észre se vettem csak másnap reggel. Ma a Lago Caprihoz terveztem elmenni egy rövidebb, de nehéz túrára, ilyen bokával nem fogtam neki. Pedig optimális idő lett, ha nem is kék ég, de a felhők olyan magasan voltak, hogy alatta tisztán látszódott az összes gránit csúcs.

Kerestem helyette olyan túrát - Mirador de Las Águilas és Mirador de Los Cóndores - ami könnyebb sétálós és jó a kilátás a Fitz Roy/Cerro Tore felé. Ez nyilván nem csak nekem jutott eszembe, így az elágazásnál rögtön a hosszabb Mirador de Las Águilas felé vettem az irányt, le is akadtam a tömegről, és egyedül gyalogoltam a virágok között. Ez a szélnek nagyon kitett ösvény, de mára a szél is vállalható lett. A kilátópontról lehet folytatni nem hivatalos, de félig meddig létező ösvényeken felmászva pár dombtetőre. Ezeknek a sziklás csúcsáról elképesztő a kilátás a Cerro Torre, Fitz Roy és a többi irányába. Még a nap is kisütött, leültem a dombtetőn egy sziklára bámulni a hegyeket. Így ért utol egy olasz csapat, egy pár meg három jóképű pasi, megkértek, h csináljak róluk fotót a hegyekkel.. Ha tudom, ilyen pasikat lehet a sziklákon találni sminkelek reggel vagy mi.. Innen aztán együtt folytattuk a bóklászást. Pár domb után elértük a Mirador de Los Cóndores-t, hát kondorkeselyű nem volt, de tömeg igen, ugyh gyorsan leléptünk. Ez egyike lehetett a jobb napjaimnak, mert a fiúk meghívtak kávézni.

A faluba eddig úgy tűnik a szél fújta be az internetet, mert eddig is mobilnet fogyatkozás volt, de ma már a műholdas wifi se ment. Ezzel csak az a gond, hogy holnap reggel indul az éhezők viadala az AC/DC jegyekért a harc..

Megint kifogtam a szobatársakat, első két este csak a cuccukkal aludtam, de aztán megjöttek a táska tulajok is .. Szerintem a tulkok nemzetségéhez tartoznak – a nő tulok úgy horkolt ilyet még pasitól se nagyon hallottam (ha csaj csinálja úgy tűnik jobban idegesít, mert horkoló pasik mellett jól alszom), ment az éjszakai pakolás, zacskó csörgetés és éppen mikor elalszom jött a hím tulok, felkapcsolta a lámpát majd egy perc múlva elhúzott pár órára, de nyilván le nem kapcsolta mikor kiment..

Ugyan hajnalban keltem, de értelmezhető internet nem lett, viszont a fiúk szuper ügyesek voltak és lett jegyünk, ráadásul két külön helyszín és dátum (Vámpírnak Pozsonyba, Gáborkának meg Bécsbe sikerült), úgyhogy két AC/DC koncertre is mehetünk.. Hurrrá

El Calafate felé a buszút vége hosszúra sikerült, a város előtti kapunál mindenkit félreállítottak és kábítószert kerestek. Feljött egy kutya a buszra és egyértelműen bejelzett az előttem levő ülésre. Hoztak egy másik kutyát. Az is. Na itt már kezdett izgi lenni. A pasit átültették máshova, de a kutya újra jelzett a táskájára is és az ülésre is, ahol előtte ült. Rádiózás. Tanú keresés, előttük kutya újra beküld, megint jelez. Pasit elvitték. Csomagok kiszed. Mobil átvilágítón átküld. Pasit szétszedték teljesen. Én közben éhen haltam mert reggel a jegyek miatti nagy izgalomban nem volt időm zabot enni. Végül 1,5 óra késéssel végre megérkeztünk..

A drogkeresős cirkusz egyébként a Calafate-ban épp zajló fesztivál miatt van, sikerült úgy időzítenem hogy ingyenes zenei fesztivál legyen.. el is kellett mennem megnézni mit hoztak össze ma estére. Hát szerencse, hogy ingyen van, mert 2 számot se bírtam, de rendes tömeg volt és ők szerették, úgyhogy az én zenei ízlésemmel van a baj 😊

Végre összejött az estancia látogatás, mindenképp szerettem volna elmenni egy birtokra és akkor már inkább Patagóniában. Argentína 39 millió hektár termőföldön gazdálkodik és a világ 4. legnagyobb marhahústermelője 3 millió tonnával, gyapjútermelésben csak a 10., hogy a méreteket be tudjuk lőni. (Magyarországon van kb. 5 millió hektár termőterület - a legnagyobb földbirtokos persze Lölö 2019-ben már 38.000 hektár volt az övé, azóta gondolom ez nőtt, de friss adatot nehéz találni)

Az estancia egy nagy vidéki birtok, amelyet elsősorban marha, juh és ló extenzív (rideg) tartására használnak, egész évben legelőn és a szabadban nevelik őket. Általában van valamilyen központi épületegyüttes, lakóházak, istállók, raktárak. Ahova én mentem gyakorlatilag a Los Glaciares Nemzeti Parkon belül van, gyönyörű havas hegyek, gleccserek, tavak körben. Eredetileg egy Punta Arenas-ban nem boldoguló horvát migráncs - Santiago Peso - a 20. század elején telepedett le az Argentin-tó déli ágánál található földeken, kezdett juhtartással foglalkozni, aztán lettek marhái is. Körülbelül 20 000 hektáron indult, ma már csak 12 000 hektár maradt, a többit elvitte a nemzeti park. A tanyát „Nibepo Aike” névre a gyerekeik becenevéből nevezték el. Ma már inkább a turizmus jellemző, mert a nemzeti park nagyon szigorúan korlátozza hány állatot tarthatnak. Régen 14.000 juh volt most 150 birkájuk lehetne max, abból nehéz lenne megélni mert egy kb. 25 $-nyi gyapjút ad egy évben. Jelenleg kb. 80 darab van, de elég sok áldozatul esett a gyerek pumák vadászati tréningjének. Vannak marhák is inkább a tej miatt és vagy 20-30 ló. Ezekből vittünk el párat megsétáltatni, vagyis ők minket, mert sok ráhatásunk nem volt mit csinálnak, pontosan tudták hova megyünk.. Én Ortegán ültem, aki elég lusta volt ugyh néha noszogatnom kellett, hogy ne maradjunk le. A végén ő almát kapott jutalmul, én meg bárány sültet és véres kolbászt.

Megnéztük még hogy kell birkát nyírni profin ollóval, egybe jön le gyapjú róla (általában vándor nyírók csináljál - 200 juh/nap, darabja 2,8 $), meg megmutatták a gauchok, hogy tudnak ők lovagolni. A gauchók mint az észak-amerikai cowboyok, de eredetileg a pampákon vadmarhára vadászó vándorló lovasok voltak. Jellemzően amerikai indián nőktől és ibériai pasiktól születve, de nem etnikai hanem társadalmi osztályként alakultak ki a 17. században.  Ahogy a szarvasmarha birtokok növekedtek, a szabadon vándorló gaucho zavaróvá vált a földbirtokosok számára, kivéve, ha alkalmi munkára volt szükség. Szolgáltak a hadseregekben vagy a gyakori polgárháborúkban is, ez azért javította a PR-jukat, míg végül a 20 századra ikonikus népmesei hősök lettek.

A legnagyobb menőség itt a Perito Moreno gleccser, nevét Francisco Moreno bácsiról kapta (róla már írtam mikor Bariloche-ba hajóztam) és egyike a dél-patagóniai jégmező által táplált 48 gleccsernek. Akkora, hogy egész Buenos Aires beleférne mindenestül, 30 km hosszú és 250 km² területű jeges cucc, van, ahol 700 m mélységű. Naponta 2 m sebességgel nyomul előre. 18ezer évesre saccolják, persze a jég fiatalabb mert mindig megújul. A gleccser ugye olyan jégtömeg, amely hóból alakul ki: a nap és a meleg szelek hatására a hó megolvad, a víz beszivárog alulra, ahol keményre fagy, egymáshoz tapadva sűrű, kemény tömeggé áll össze és ez ismétlődik amíg jéggé nem válik és közben a gravitáció hatására lassan csúszik lefelé ..

 A Perito Moreno kb. 80 km buszozással elérhető El Calafate-ből és több módon is meg lehet látogatni. Van egy csomó fa/fém ösvény a gleccser végénél, amin lehet sétálgatni pár km-t és nézegetni. Nekem még azt a giccses látványt is sikerült kifogni, hogy szivárvány is legyen felette. Közben mikor egy-egy kisebb darab leszakad a vízbe olyan hangja van, mint a mennydörgésnek..

Ezt lehet azzal fokozni, ha az ember hajóval megközelíti a tavon, így még jobban látszanak a méretek és a töredezett érdekes formák a jégben. A Perito Moreno-gleccser vége itt 5 km széles, és 74 m magasságban emelkedik az Argentin-tó víztükör fölé, teljes magassága itt 170 méter.

Aztán az abszolút csúcs amikor sok pénzért elviszik az embert a gleccseren mászkálni. Kerül, amibe kerül, ha már ott voltam nyilván mentem. Hajóval vittek a dél részéhez a gleccsernek, itt megint kaptam kővihart, iszonyat erős szél fújt és egy pár km kellett sétálni amíg elértünk a széléhez a morénán. Aztán lett sisakom és hágóvasam, de nem az automata light-os verzió, hanem egy nehéz, robosztus kötözős rettenet. Kb. 2 km sétálgattunk a gleccseren, hihetetlen kék színű jég, naptól csillogó havas felület, patakokban folyó olvadt víz és elképesztő jég formák között. Az egyetlen nehézség a szél volt, gyakorlatilag néha a lábamon alig tudtam megállni. A végén már pont reklamáltam az egyik guide-nak hogy jég van már csak a mojito hiányzik, de ha azt nem is, whiskey-t kaptunk. Igaz a csak 5 éveset, de a jég 4-500 éves volt hozzá.. Visszafele már hágóvas nélkül szuper könnyű volt sétálni és a délutáni napsütésben még kékebb lett a gleccser, egészen valószerűtlen színben látszódtak a jég fura formái.

Megint szerencsém volt az idővel, hajnalban mintha hallottam volna, hogy esik, aztán a görög szobatárs mondta mikor reggeliztünk, hogy nem álmodtam. Ők bérelt autóval indultak volna low budget gleccsert nézni, de a szar idő miatt elhalasztották. Most is dormitórium, 6 +1-en vagyunk, de normális arcokkal, a görögön kívül van lengyel pasi, 2 dán lány és a legérdekesebb, egy helyes feka srác Barbadosról, aki Torontoban él, és végig tolta az összes kemény trekkinget Patagóniában.  A +1 egy gyönyörű selymes kékszemű ragdoll keverék cica, aki mindennap az ágyamon tolja a délutáni szundit.

Az esős, felhős idő miatt belustultam és csak a városban sétálgattam. El Calafate a nevét a bogyóról kapta (Berberis microphylla), amit lehet legelni, ha az ember túrázik és finom lekvárt is csinálnak belőle. A városban a fő utcán van élet, főleg éttermek, kocsmák és utazási irodák – praktikusan az egész város a gleccserből él. Összefutottam a barbadosi sráccal, ebédeltünk bárányt. Pont a hostel-lel szemben volt egy delicatessen (nem a Jeunet és Caro filmből szerencsére), az Umami, gyorsan törzshelyem lett az isteni levesek miatt. Mivel ez egyben a város egyik legjobb cukrászdája is, így Krisztike szülinapi csajos vacsijára méltó környezetből, egy hatalmas brownie mellől tudtam bejelentkezni..

Az utolsó rész, amit még felderítek Argentínából az északnyugati régió (Salta és környéke), de ide közvetlenül nem lehet repülni El Calafate-ből (3700 km lenne busszal). Ha már úgy is Buenos Aires-ben kell átszállni, gondoltam 2 napot még nézelődök. Mondjuk egy hónap Patagónia után furcsa a nagyváros, meg a szandál 😊

A dormitóriumoktól kicsit elfáradtam ugyh utolsó pillanatban szereztem egy cuki AirBnB lakást rögtön a kedvenc Serrano Plaza mellett 2 házzal (ugyan annyiba kerül ez is 30$/éj). És hogy az élet kompenzáljon a teraszon reggeli kávézás közben a tűzoltóság udvarát látom, tele tűzoltóautókkal meg helyes tűzoltó fiúkkal.

Pótoltam pár múzeumi látogatást, a szépművészetiben (Bellas Artes, ingyenes) van pár jó impresszionista festmény és Rodin szobor, sok a híresebb argentin festőktől, de régi mesterektől kevés jó. Ezek is szinte mind magángyűjteményből kerültek adományozásra és ezen a vonalon megtöltöttek még pár szobát fura cuccokkal, mint távol-keleti legyezők, szivardobozok stb. Ami ide nem fért el az ment a dekoratív művészeti múzeumba (de Arte Decorativo, ez is ingyen), ami egy neoklasszicista kastélyban van. Az épület érdekes belül, de a gyűjtemény.. Ha valaki nagy rajongója a gobelineknek és más faliszőnyegeknek itt kiélheti magát.

Közben persze keresztül-kasul sétáltam a várost, a botanikus kertet, parkokat. Mostam, kerestem egy rendes szupermarketet, ahol bevásároltam (Jumbo az a Av. Int. Bullrich-on) és persze lementem még egy utolsó buenos aires-i koktélt inni a térre.