Utazóblog

Sierra-Leone Libéria 2. rész

2019/11/17. - írta: Valis&Co.

6. nap 

Bo-tól már 4x4 Toyotákkal mentünk tovább mert az út első fele volt csak leaszfaltozva, az is afrikai kivitelben (ez mondjuk manapság nem sokkal rosszabb, mint otthon). De előtte még beugrottunk a helyi postára, mert az egyik útitárs bélyeget szeretett volna a képeslapjaira. 26 bélyeget végtelen lassúsággal nyaltak fel, de ahogy mondani szokás az afrikaiaknak idejük van, nem órájuk. Hogy szórakoztassam magam vettem pár bélyeget 1 $-ért, ha valaki szeretne oroszlános sierra-leonei bélyeget, jelentkezzen, ezek nem nyálasak.

A táj errefelé is szuper zöld, pálmafák, erdők, néha rizsföldek. A házak is hagyományos kivitelben, sárból, szalmatetővel. Egy ilyen faluban, ahol vége az útnak szálltunk csónakba és átvittek minket a folyón a Twai szigetre. Ez egy nemzeti park, igaz csak 12 km2.  A szigeten van egy kutatós központ, meg egy kempingszerűség, sátrak egy beton platformon, felettük tető. Ez utóbbinak örültünk, mert a sátrak finom szólva nem tűntek vízállónak, és körben fekete felhők, villámok. Én Batman-el aludtam J mármint egy fullos batman matrac volt az ágyam.

Ebédre kaptunk finom peanut stew-t (megint földimogyoró pörkölt, imádom) és utána elvittem kutató központig a jóképű norvégot sétálni. Annyira fél a kígyóktól, hogy nem mert elindulni egyedül. Láttunk Sean-nal mangabey majmokat, egész közel a táborhoz, de mi mondjuk csendben tudtunk maradni 10 percre.

Délután túráztunk a szigetek körül a motorcsónakkal. Nem csak a vihar előtti fények voltak brutálisak, de a helyi horgászok is kitettek magukért, a felfújt csónakkal felmotoroztak velünk az elárasztott homokos partokon, a végén pedig kvázi pár rapidon és elárasztott pálmafák között (jó rafting skálán kb. 1,5, de felfelé a sziklák között egy motorral…).  A többiek tökre paráztak, én betettem a cuccom egy drysack-be és fülig ért a szám.

 Este megittunk egy üveg bort, hogy a norvég tudjon aludni (sátorban kígyó parával nem könnyű) én mondjuk imádtam a dzsungel hangokat, még a termeszeket is lehetett hallani ahogy leveleket rágcsálnak (tényleg).

7. nap

Tipikus afrikai nap – felkeltünk 5.30 kor, hogy 6-kor elinduljunk 1 órás reggeli sétára az esőerdőben. Guide-ok sehol. 7-re megjöttek majd sétáltunk 2 órát. Közben mondjuk láttunk ugrálni cuki vörös colobus majmokat és egy Diana majom csapatot is, de sajnos törpe vízilovat nem. Reggeli 20 perc. Utána a számla kiegyenlítésén egy óra vita Sean-nal és a helyi fixer emberrel. Ezzel se lenne bajom, ha mondják előre, pont megszáradt volna a ruhám a napon, és pont tudtam volna egy órát dolgozni a Járatlan Utakon előadásomon.

Visszacsónakáztunk és elindultunk a Libériai határra – 70 km 2,5-3 óra alatt. És állítólag rengeteget javult az út állapota, ez régen 8 óra volt, mert kompolni is kellett, és az 2-3 óra várakozás. Öhhh hát az első 30 km tényleg új aszfalt, de utána, gyakorlatilag a legrosszabb féle földút, kátyúkkal és hatalmas pocsolyákkal vagyis inkább kisebb tavakkal. Na itt megértettem miért 4x4 nyomjuk. Olyan sáros volt a kis Land Cruiser, hogy lefotóztam, amikor megálltunk egy rendőrségi ellenőrző ponton bevárni a többieket. A rendőr amúgy annyira kedves volt, hogy már gyanakodtam. Onnan már csak 7 km volt a határállomás. Na itt ért az igazi meglepetés, életemben még ilyen laza határátlépésem nem volt. Először is minden határőr kedélyesen csacsogott velünk amíg az útleveleket pecsételték. Majd egészségügyi vizsgálat következett, sárga könyv, kérdések és hőmérés. Amikor a negyedik ember volt 36.5 C mondta, ennyi elég a többiek menjenek nincs kedve tovább vizsgálódni. Aztán az épület előtt az egyik elkezdett hülyéskedni, hogy a fiatal amcsi srác az ikertestvére, aztán valahogy kiderült ki drukkol a M Unitednek, aztán csoportképet kellett velük csinálni. Szétröhögtem magam.

Közben a libériai buszunk odaért, bepakoltunk és a defektes kerékkel átgurultunk a libériai határállomásra. Itt is 2 ellenőrzés, de semmi hajcihő, közben pénzt váltottunk (1 $ 200 libériai dollár), a helyiek meg kereket cseréltek.  

Innen még újabb 70 km de többnyire földúton. A táj hasonló, de házak kicsit mások ezen az oldalon. Újra leértünk az Óceán partra Robertsport-nál, itt leszünk két estét. Mivel a szobákat elszámolták és eggyel kevesebb van, én összeköltöztem a norvéggal :-)

8. nap

Reggeli után séta Robertsport-ban – kb. 4-5000 lakosú, de elég nagy alapterületű városka. A házak között van pár jobbféle, vagyis volt, mert le vannak szakadva afrikai módon, a fele csak rom semmi már. A helyiek fa és/vagy bádog bódékban nyomják többnyire. Több iskola is van, találkoztunk két amerikai önkéntes tanárral is. A gyerekeken egyen póló, jó fejek, kíváncsiak. A felnőttek viszont kifejezetten barátságtalanok, nyoma sincs a sierra-leonei lazaságnak. Komolyak és inkább gyanakodva/mérgesen néznek. Állítólag nem csak ez a város ilyen – nem tudom, hogy ez még a polgárháború utóhatása (a háborús bűnösöket itt sem igazán állították bíróság elé) vagy ahogy a fixer magyarázta az iskolázatlanság és a rossz gazdasági körülmények miatt van (az infláció állítólag az új bankjegyek piacra dobása miatt rettenet magas). Fotózni se nagyon lehet, bár a nőket/gyerekeket könnyebben.

 A városkában főleg halászatból, halfüstölésből élnek. Nagy színes fahajók állnak a kikötőben és a nők hatalmas vas hordókban füstölik százával a halakat. Az egyik utcai árustól isteni sült afrikai krumplit veszünk chili szósszal, de rajtam és Sean-on kívül senki se meri megkóstolni. Pedig annyira jó h visszafelé is veszek egy adagot. A vörös keresztes épület mellett még áll egy ebola járványos sátor, ezekkel tele van az ország itt is. Bár a helyiek lassan elkezdik újra hasznosítani.

Pár óra séta után visszaértünk a bungalókhoz, délután szabadprogram, de olyan fülledt meleg van hogy az izzadáson kívül nem bírtam semmit csinálni. Olvasni próbáltam az árnyékban, meg bámultam az óceánt, halászokat, az alvás esélytelen a bungalóban 70 C van.

9. nap

Indulás Monrovia a főváros felé, de előtte volt még egy kis halászhajó nézés a reggelihez. Útközben falvak, piacok, szokásos megpakolt lepukkant autók, szóval az afrikai élet, háttérnek sok zöld erdővel..

Nyugat-Afrika egyik legnagyobb megmaradt erdősége Libériában van. Valahogy megúszta az erdőirtást - a 70-es években az arany, gyémánt stb vonalra fókuszáltak, és nem alakult ki ipari szinten a mezőgazdaság (itt nincs kakaó vagy kesudió ültetvény), a polgárháborúk alatt senki nem foglalkozott ezzel, de az ország fő bevétele amúgy is a libéria zászló alá beregisztrált hajókból van. A világ tengeri járműveinek 30% libériai bejegyzéssel működik (másik 30 panamai).

Mivel a mezőgazdaságot, farmereket lenézik így az önellátásra sincs elég, az élelmiszer import miatt került az ebola is az országba, mert nem tudták lezárni a határokat.

Monrovia felé még megálltunk egy kék tónál, ez egy elárasztott, nagyon mély bányató, egy UN békefenntartó bázis mellett. Nagyon mély kék és türkíz színe van, lehetne benne úszni de én inkább megeszem a szendvicsemet és adok a halaknak is.

A főváros szélén ebédelünk, ez csak azért érdekes mert 10 percre lett wifi, illetve mert kisétáltam a folyópartra ne szarj ide táblát fotózni (kettő is volt, az egyikre egy teológiai kurzus plakátja volt kiragasztva). Mellette egy helyi bushmeat-et egy antilopot árult – ez nagyon drága csemege, és egyben potenciális ebola forrás.

A főváros kb 1,5 milliós, de úgy tűnt ezek mind a piacon vannak mert több mint 1 óra volt a szélén átvágni. Szokásos afrikai káosz, ahol mindent lehet kapni, aztán csak meg lett a hotel egy laguna szélén, egyszerű de van wifi meg sör, úgyh nincs rinyálás.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://maganyosbolyongo.blog.hu/api/trackback/id/tr2915310102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.