Dél Amerika 1. rész - Brazília, Manus

Miközben utazós Barátaim a Járatlan Utak Fesztiválon buliznak, előadnak nekem kezdetét vette a majd fél évesre tervezett Dél-Amerikai kaland. Ez persze már évek óta tervben volt, mindig mondogattam az előadásaimon, hogy Peru kivételével azért olyan fehér a kontinens, mert majd egyszer egyben.. először jött a Covid, aztán szakadt a nyakamba 1.5 évnyi hagyaték intézés, aminek a vége az lett, hogy végre nyugdíjaztam munkanélkülisítettem magam.. Még vártam, hogy fel tudjak újítani egy örökölt romhalmaz üzlethelységet, de a villanyóra több mint 2 évig tartott, és ezért már nem halasztottam el újra.

A 23 hét soknak tűnik, de a 17 millió km2-en éveket is lehetne utazni és még mindig maradna látnivaló, így különösebb terveim nincsenek, meglátom mi fér bele, reméljük semmi váratlan nem jön közbe, és végig is tudom csinálni.

Szokás szerint se rövid, se egyszerű nem volt idejutni és az 52 óra alatt sikerült úgy megkeverni a bioritmusomat, hogy még mindig nem tudja milyen napszak van. Először a kedvenc Vámpírom kivitt a bécsi reptérre, kaptam egy utolsó ölelést (ráhagytam a Bruce Dickinson jegyemet - ha eltesznek itt láb alól - ugyh ennyi járt) aztán Madrid, onnan Panama, itt elvoltam egy napot majd vissza Über a reptérre és irány Manaus Brazíliában.

Mire magamhoz tértem már négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: skót, német, egy francia és egy orosz hússaláta egy magyar. A délután 7 óra stimmelt, de helyszín nem Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, hanem a Szent Sebestyén tér Manaus-ban, a világörökség pink operaházzal, a Teatro Amazonas-szal szemben. Hússaláta helyett nyárson húst meg halat ettünk, meg egy utcai árusnál caipirinha-t (7 BRL = 500 Ft) ittunk, mert itt azt kell.

Új barátaimat egy nagyon amazon hangulatú hostel-ben szedtem fel, és addigra már túl voltunk a pénz szerzésen és a nagy bevásárláson. Az előbbit jobb csapatosan csinálni és olyan helyen, ahol az automata nem az utcán van, Brazília nem a közbiztonságáról híres mostanság.

Manaust a Gang német tagjával néztük meg, ehhez kerestem egy helyi vezetőt. Manaust a Rio Negro és az Amazonas összefolyásánál alapították még 1669-ben, manapság több mint 2 milliós nagyváros.  A 19. században a kaucsukfa miatt jól meggazdagodtak, ez addig tartott amíg vki ki nem csempészte a fát és el nem kezdték Kínában gyártani Dél-Kelet Ázsiában termeszteni olcsóbban. A Teatro Amazonas belülről még impozánsabb, és bár épp próbáltak egy darabra, bejárhattuk az egészet. 1884-ben kezdték építeni, a nagy kaucsuk gazdagság idején, az akkori legjobb alapanyagokat Európából szállítva az építkezéshez, mert mindenre is volt pénz. Van még egy csomó valaha jól kinéző épület ezen kívül is pl a Rio Negro palota, óratorony, a kikötői vámház, a katedrális, a katonai rendőrség palotája benne mindenféle múzeumokkal. A kikötőben már látszott a tragikusan alacsony vízállás hatása, csomó hajó a parton rekedt.. Az évszakhoz képest is méterek hiányoznak a folyóból.

A régi Les Hallesre hajazó piacok sajnos már zártak mire odaértünk, van halas, meg gyógyfűves, meg banános, itt egy hideg kókusz vízre még jók voltunk, szükség is volt rá – elég extrém időben toltuk 37 fok, amit 43-nak érzel és ehhez 60-80% páratartalom. Ez mondjuk nem segít az épületek állagát megtartani, gyakorlatilag az esős évszak után lehet kezdeni mindent felújítani.

Amellett, hogy ügyintéztem és főzőcskéztem a Ganggal a hostelben, még elmentem egy (jó hosszú) napra Amazóniába. Gondolkodtam a több napos ott alvós verzión is, de anno 24 évvel ezelőtt Böjtivel ezt kimaxoltuk Peruban és az extrém alacsony vízszint miatt sajnos nem voltak optimálisak a körülmények.

Reggel jött a guide értem a hostelhoz, már ült egy amcsi a kocsiban. Mondta a guide felveszünk még vkit egy hotelből.  Beszállt a harmadik, kérdezte tőle a guide hogy ejti a nevét? Zol?  (Ez már gyanús volt..) Nem, Zsolt. Elkezdtem hangosan röhögni még egy magyar baszki, ennek mennyi az esélye. Ráadásul elég gyorsan meg volt az ív, el se hitték h akkor láttuk egymást először.

Kocsival elvittek minket Manaustól még nyugatra, ahol kis motoros hajóval elindultunk a dzsungel felé – eredetileg egy hatalmas tavon kellett volna áthajózni, ehhez képest egy szűk patakon küzdött felfelé Fabio a csónakkal. A dzsungel itt messze nem volt olyan sűrű, mint a perui, inkább a város melletti kiserdő fílingem volt, mínusz a liánok és egy-egy hatalmas mahagóni vagy brazil dió fa. Mókus majmokat azért láttunk, meg tartantulát és néhány bébi lajhárt.

Egy úszó étteremben csináltam a rezidens papagájnak szelfit, kaptunk sült halat és jöttek a rószaszín delfinek… ezekhez be lehetett menni a vízbe, először a fotók kedvéért mentő mellénnyel. Hatalmas állatok 2-2,5 méter hosszúak és 150-190 kg rózsaszín cukiságok. Kaptak a helyi sráctól pár halat, de csak nagyon korlátozott mennyiséget nasolhatnak, így azért a csattogó delfinfogak mellett ügyesnek kellett lenni. Az egyik úgy lefejelte az oldalamat a nagy ficánkolásban hogy bekékült.

Mi Zsolttal beúsztunk aztán mellény nélkül, és tettünk egy kört az öbölben. Engem végig úgy kisértek a delfinek, hogy a lábam alatt úsztak, csak kézzel tudtam tempózni, féltem hogy megrúgom őket. Mikor visszafordultunk (a guide már sikítozott, hogy ne menjünk beljebb mert elvisz az örvény) láttam ahogy a pár kiúszik alólam.

A piranha halászat nem egyszerű, mert az éles fogaikkal úgy viszik el a csalit, hogy az ember észre se veszi. Azért 3 darabot kemény melóval kifogtam, majd dobtuk is vissza őket. De ha nem fogunk semmit is klassz volt a csónakban üldögélve a madarakat nézegetni és az erdő hangjait hallgatni.

A naplementében vissza küzdöttük a ladikot a kiszáradt tóban a csatornán és próbáltunk a sötétben kajmánt keresni, találtunk is bébiket, de a holdfény miatt mind gyorsan eltűnt.

Zsolttal sajnos a pálinkázás nem jött össze, így is szuper nap volt, hulla fáradtan ájultam be a hostelbe.

Ezt már újra a panamai reptéren írom, miközben az alvásmegvonást gyakorlom, mert az éjszaka közepén repültem ide és az éjszaka közepén megyek tovább Guyanába.