Dél-Amerika 7. rész - Paraguay

Kevés turista téved Paraguayba, nincsenek „ikonikus” látnivalók a csoportos turista hordáknak vagy szelfi/insta függőknek. Nekem ez végre igazi dél-amerikai feeling, sikerült leesnem a turistacsapásról.. Végre. Kicsit lepukkant, olcsó, igazi hátizsákos hely, ahol a hostelben utazók vannak, nem beszívott parti arcok.

A spanyol gyarmatosítók is alig találtak ide 1524-ben érkeztek és alapították meg a fővárost.  Több mint 4 magyarországnyi, tengerparttal nem rendelkező ország, van kb. 7 millió lakos, többsége mesztic. A jól sikerült kulturális fúziónak köszönhetően mai napig kétnyelvű az ország, a spanyol mellett hivatalos nyelv a guarani is.

Érdemes a történelmüknek részletesebben utána olvasni, elég érdekes. A spanyolok előtt már legalább 1000 évvel keleten a guarani indiánok, nyugaton, a Chaco-ban nomádok éltek. 1609-től jezsuita missziók önálló keresztény indián redukciókat (összesen kb. 30 telepet) hoztak létre, ezek kvázi önálló államként működtek. Ugyan megvédték az indiánokat a rabszolga kereskedőktől, de közben rendesen kizsákmányolva dolgoztatták őket az evangélium nevében. Amikor a jezsuitáknak túl sok hatalma lett 1767-ben elhajtották őket, de Paraguay, mint gyarmat sose lett igazán menő. Az egyik elsőként függetlenedett már 1811-ben, Napóleon európiai mesterkedéseinek köszönhetően. Ezután háborúztak a szomszéd országokkal, hol vesztettek és buktak lakosság/területet (Argentína, Brazília és Uruguay), vagy nyertek (Bolívia). Volt néhány érdekes diktátoruk – a Francia nevű utópisztikus államot próbált létrehozni és a gyarmati fehérek nem házasodhattak egymással, kötelező volt keveredni. Ezután a Lopezek jöttek saját nagy birtokként kezelve az országot, itt az apa oké volt a fia kevésbé. Később Stroessner 35 évig tartó rendszere következett, ő német származásúként menedéket adott pár nácinak, köztük Mengelének is. Őt egy 1989-es katonai puccs intézte el és kezdődött a demokrácia…. Ez persze nem jelenti, hogy Paraguay ma mentes a korrupciótól, a szélsőséges politikai nézetektől és a vagyoni egyenlőtlenségtől.

Én Braziliából az Iguazu vízesésnél jöttem át a hídon Ciudad Del Estébe, ami egy tax free bevásárlóhely, on steroids. Ha valaki nagyon akarja megnézheti a közelben az Itaipu-gátat, ez a legnagyobb működő vízerőmű az amerikai kontinensen. Gyakorlatilag ennek köszönhetően Paraguay 100%-ban megújuló energiát használ és a megtermelt 2/3-át még exportálja is a szomszédoknak.

Innen egy közepesen lepukkant buszon (a fokozatok a fekvő ágyas luxustól a csirkésen át a csótányosig terjedhetnek, utóbbit anno Peruban Trujillo-ból Huaraz-ba élveztük) sikerült 275 km 7 óra alatt megtenni. Az elején minden kukoricatőnél megálltunk, hogy felvegyünk vkit. Nagyon ügyesnek kellett lennem, hogy ne üljenek az ölembe, közben az árusok is folyamatosan ugráltak fel le. Mellettem a két helyi srác magára kötötte a táskáját, ugyh a kis hátizsákomat én is a lábamra akasztottam. Esélyem sem lett volna használni a buszon a WC-t, ha beférek akkor sem, mert valószínűleg eltűnt volna a zsák komputerestül. A vesém ezt az utat semmiképp nem köszönte meg.. A táj egyébként tényleg kukorica és/vagy szója, az utóbbi itt a fő bevételi forrás (és a vegyszerek miatt a környezetszennyezés, a multik által felvásárolt földek miatt meg az elszegényedés fő forrása)

Encarnacion (Megtestesülés) város pici, és annyira izgalmas, hogy a pulzusom egyszer ment fel 72 fölé, akkor is a pályaudvarról gyalogoltam dombon fel a hotelhez az összes cuccommal. Van Plaza de Armes furcsa installációkkal és ezalatt nem a betlehemes izéket értem, hanem pl. a világító kék zöld szemű indián asszony szobrokat, aminek vagy leesett a feje vagy virág nő belőle. A katedrálison és a folyó parti bícsen kívül sok nézni való nincs. Ez utóbbi viszont homokos, szépen kiépített és elég menő.

Láthatóan él itt egy jobb módú réteg, a pálmafák alatt az autókereskedésben eladó Volvo, Merci, és elég sok kifejezetten jó minőségű, modern kertesház volt az utcákban. A karácsonyi bevásárlás a helyi közértben 3.400 Ft, a japán étterem, ahol végre cevichet ettem azé drágább volt, de fél kiló nyers halat tömtem a fejembe.

Van viszont Encarnacion környékén néhány jezsuita redukció rom, amit érdemes megnézni. Ezek közül kettő világörökség La Santísima Trinidad de Paraná (1706), vagy szimplán Trinidad, és mellette Jesús de Tavarangue (1760).  A harmadik San Cosme y Damián (1718) már 86 km és másik irányban, pedig itt van még működő templom eredeti fafaragásokkal és csillagászati cuccokkal.

Karácsony és hétvége lévén a tömegközlekedés viszonylag korlátozottan működött, de egy csirkés busszal eljutottam a 35 km levő Trinidadba. A belépőjegy (1200 Ft) elvileg 3 napig és mind a 3 helyre érvényes. Van egy 15 perces angol nyelvű film a sztoriról és vmi laminált tájékoztató.

A reggeli napsütésben csak néhány kiabáló madárral osztoztam a romokon. A terület hatalmas füves mező központban a templommal, mellette a harangláb, műhelyek és házak romjai. A hatalmas kőtemplom 1745 körül épült egy milanói építész tervei alapján. Valaha szép kupolája és lenyűgöző díszítése volt, ez utóbbiból szerencsére elég sok faragott kő megmaradt, szószék, zenélő angyalok, szobrok, díszített ablakok.

Mivel a Jesús de Tavarangue gyalog messze van (15 km) buszok meg ilyenkor nem jártak, ki kellett hagynom, főleg, hogy már láttam nem akár milyen vihar közeledik. Szerencsére sikerült lestoppolnom egy Ciudad-ból jövő buszt, ami még az özönvíz előtt visszavitt a városba.

A fekete felhőkből már délután ömleni kezdett az eső esélytelen volt kimozdulni vacsorázni. Abból „főztem” salátát, ami a hűtőben volt – avokádó, paradicsom, lime, joghurt.  Az éjszakai alvás korlátozottan jött össze a karácsonyi petárdázás, az ablakban nyávogó macska és az iszonyat dörgés villámlás miatt. Még másnap reggel is úgy szakadt, hogy kénytelen voltam Uberrel menni a busz pályaudvarra.

Asuncion-ba sikerült egy modernebb hűtőkocsit buszt kifognom, ami érdekes útvonalon közelítette meg a fővárost, és egy kicsit gyorsabb is volt – 370 km 7 óra alatt. Pár helyen félméteres víz állt a 12 órányi özönvíz után az utakon, a személyautók legtöbbje kénytelen volt visszafordulni, a busz átúszott, szerencsére én az emeleten ültem, így nem lettem vizes.

Ubereztem a hostelhoz, eddig ez a kedvenc helyem – van cuki kert, 3 macska és egy szép szobám, bár valószínűleg nem lennék ennyire boldog, ha a dormitóriumban a 3 emeletes ágy tetején kellene aludnom. Ez végre utazós hostel, normális arcokkal – van egy bozontos amerikai, aki függőágyban alszik a kertben, és sose beszél, francia jó pasi, aki meghúzott derékkal jógázik a kertben, német, aki motort próbál vásárolni jogsi nélkül stb.

Asuncion építészetileg gyönyörű lehetne, tele szép modernista, art deco és gyarmati házakkal, de ezek legtöbbször iszonyat lepukkant állapotban vannak és sok helyen kihívás elkerülni a nyílt lábszártörést a beszakadt járdákon sétálva. Ennek ellenére pár órára egy másik dimenzióba kerültem, ahol az utcában a fák tele vannak lime-al, a cipőpucolón ugyan olyan fényvisszaverő mellény volt mínusz a policia nacional felírat, mint a rendőrön akinek a bakancsát fényesítette, a biztonsági őr csirkecombbal tömte a félős kóborkát, a bank lépcsőin véresen komolyan kártyáztak, a pénzváltó az utcán megkóstoltatta a tereré-jét, pedig nem váltottam, és persze az ő fémszívószálával ittam, az üvegtigris bádog verziójában öltönyösök ették a sült kolbászt, a kukások előre köszöntek miközben az autóra dobálták a graffitis fal előtt a szemetet, és a pepsi ruhás ügynök coca-cola-s pet palackból itatta a galambokat a parkban. Mindeközben senki nem akarta ellopni a mobil telefonomat vagy vetett szemet az övtáskámra, bár a parkoló őr figyelmeztetett, hogy a folyópart felé már ne menjek tovább, ott már a hontalanok táboroznak.

Közben azért a fontosabb látnivalókat is megnéztem, ez egy nap alatt gyalog bejárható, nekem izzasztó, 3 órás, 10 km-es séta volt. A Palacio de Los Lopez a kormány palota, Casa de la Independencia ki fehér ház, itt mondták hogy függetlenek, Avenida Palma a bevásárlós utca, Catedral Metropolitana de Nuestra Senora de la Asuncion hosszú neve van, de menni nem lehetett, Panteon Nacional de Los Heroes a téren, jól őrzik a hősöket. Loma San Jeronimo-ig elsétáltam, ez a graffitis, színes lépcsős rész, de kezd ez is újra lepusztulni, pedig látszik, hogy egy időben fektettek bele energiát.. Másnap folytattam ugyan ezt, megnéztem Dél-Amerika első vasútjának a pályaudvarát, sétáltam a bevárosban és ettem finomat a kilós önkiben 1700 Ft-ért.

Az EPS csoportban találtam egy független guide-hoz elérhetőséget ugyh vele lebeszéltem, hogy vállalható pénzért elvisz Asuncion körül a Golden Circuit-re. Ez a főváros 60 km körzetében levő látnivalókat jelenteni, amiket tömeg közlekedve végtelen ideig tartana bejárni. Pedro jött is értem másnap reggel, kiderült szerencsére lett közben még egy kuncsaft, így csak felébe kerül a túra, hurrá. Mentünk felvenni a másik delikvenst - de hát én ezt ismerem! Nem egész 2 hónapja kocsmáztunk Budapesten Dondon-nal, aki egy Ausztráliában élő, meleg, fülöp-szigeteki világutazó.

A túra alatt szerencsére jegyzeteltem mert annyi helyen álltunk meg és annyi mindent néztünk meg hogy egyébként képtelenség lenne rá emlékezni, meg leírni is hosszú ugyh csak cím szavakban:

Luque – szobor a koalíciós háború elesettjeinek emlékére, légierő bázison kereszt a pápák látogatásához, Conmebol a foci központ, gyönyörű gyarmati oszlopos házakból sétáló utca. Közben guarani nyelven tanulunk Ávídzse köszönöm Mbaésaappa hogy vagy? Ipora jól Iwona szarul vagy valami ilyesmi.. A helyi élet - a tereré elválaszthatatlanul hozzá tartozik, megálltunk egy vén boszorkánynál, aki csinált nekünk, az alap maté (yerba mate Ilex paraguariensis) mellé még 3 gyógynövényt kell választani, ezt veszik az utcán, ahol mozsárban törik össze, hidegvízben kicsit áztatják majd ráöntik a pohárban a matéra. A másik alap a chipa, ez középen lyukas fánkszerű külsejű, de sós, kicsit ánizsos, kukorica és manióka lisztből készül néha sajttal. Areguá  - eper termesztés, fából bútor, a katonai laktanyában lovak és tehenek, giccsekből minden amit a kertbe el tudsz képzelni rémálmaidban, főleg festett agyagból az út mellett, gyönyörű német koloniális villák, Ypacaraí-tó. Ypacaraí – város a tó másik partján, régi vasútállomás gőzmozdonnyal, San Bernardino - újabb tóparti város, Mengele itt tanyázott, eredeti 1888-as hotel. Caacupé - A Caacupé Szűz szentélye egy paraguayi katolikus bazilika volt, amelyet 1765. december 8-án avattak fel, és sok helyi hívő zarándokhelyévé vált. Lerombolták, csináltak egy nagyobb modernebb verziót.  Caacupé Paraguay spirituális fővárosának számít, rengeteg a zarándok, páran térden csúszva. Ha már ott voltam én is kívántam valamit. Paraquari – ebéd egy kilós önkiben, Dondontól eltanulom az alapvetően argentin alfahores édességet, ő teljesen függő remélem én nem leszek az, Yaguaron (dzsahuarones) - régen sok puma, most UNESCO által védett Ferences rendi templom, ha semmi mást nem néz meg az ember Asuncion környékén ezt mindenképp érdemes, kb. 50 km a fővárostól.

Yaguaron várost ferences szerzetesek alapították 1586-ban, a templom építése 1755-ben kezdődött. Ez az egyetlen missziós templom, amely eredeti formájában teljes egészében fennmaradt a gyarmati időkből. Külsőleg a kialakítás nagyon egyszerű és letisztult, néhol 2 méter vastag, fehér vályogfalak, körben oszlopos tornáccal. Belül viszont minden szöglet is ki van festve, a plafon, oszlopok, a fafaragásoknak guarani arcuk van. Gyönyörű faragott eredeti gyóntató fülkék. A díszítés stílusa spanyol-guarani barokk. Az oltárkép padlótól a mennyezetig nyúlik, a fafaragás remekműve, szentekkel, bibliai jelenetekkel, helyi természetes színezékkel festve, arannyal díszítve. Az oltárt de Souza Cavadas portugál faragó csinálta vagy 20 évig tartott. Egyszerűen lenyűgöző, nem szeretem a barokk cuccokat, de ez az egyik legszebb templom, amit valaha láttam.

Paraguay nagyon bejött, már azon gondolkodom hogy tudnék Bolívia felől visszajönni és megnézni ami kimaradt (jó ennél több van, de vannak korlátaim)  -  a Gran Chacót  hatalmas és ritkán lakott, forró és félszáraz alföldi régiót, ahol a sokféle növény- és állatvilág kívül rendkívül mostoha körülmények között mennonita (és néhány amish) közösség gazdálkodik. Sok mennonita (újrakeresztelkedők) költözött Kanadából Paraguayba a 20. század elején, aztán jöttek oroszok, németek, mostanra menő szarvasmarha és tejipari gazdaságokat üzemeltetnek.

De most először is el kell jutnom Uruguay-ba, úgyh először repül Buenos Aires, onnan komppal Colonia...