Dél-Szudán 2. rész

6. nap

Hajnali ébredés és kávé után, reggel 6-kor átsétáltunk a toposa faluba amíg a tábort összepakolták a kamionra. Mivel senki nem számított ránk, nyugiba meg lehetett nézni milyen egy reggel… Gyerek ettek kását a „konyhában” a földön ülve, volt aki főzött, volt aki mosott, volt aki gyöngyöt fűzött.. és senki nem akart eladni karkötőt vagy mást.. A kisebb faluban pont megláttuk az elhunyt asszony búcsúztatását, több udvarnyi távolságból néztük a kerítéseken át, néma csöndben, észre se vettek minket.

A továbbiakról nem beszélnék részletesebben: 200 km 11 óra alatt… És én végig a napos oldalán ültem a terepjárónak, úgy égett meg a karom hogy 50-es faktor és egy kendővel letakartam.. A por brutál, 2x álltunk meg 5 percre pisilni hogy világosban Toritba érjünk.  Az ebéd 1 kis darab sült csirke és 2 pici főtt krumpli előre csomagolva fóliában és a kocsiban elmajszol.. Közben semmi érdekes, pár check point katonával, néhány hatalmas marabu és szürkegém, kéregető gyerekek akiket pet palackkal dobáltunk láttunk el – ez itt kincs, mindenre is lehet használni. És mivel 0,5 literesnél nagyobb nem kapható az országban elég sokat termelünk sajnos, napi 3-4 liter víz mellett se kell sokat a bozótba járni.

A toriti hotelben villany nincs mert kipurcant a generátor, de víz van, ugyh 2 lében lezuhanyoztam.. és vettem egy meleg sört.

7. nap

Na ma a 2 víz kevés lenne, több réteg vörös por, utána marhatrágya hamu meg füst és erre gondosan rákenve a szúnyogriasztó.. szerintem egy repülőre nem engednek fel akkor se, ha van jegyem. De az elején kezdve, a toriti hotelben a szúnyogokkal küzdés után 5.30-as indulás. Van egy törzs, a lopit, ahova nem tudtunk eljutni, az út olyan szar állapotban van, hogy a terepjáróknak is járhatatlan, motorral egy nap lenne csak oda, plusz a törzs éppen háborúban áll a toposákkal, mert azok ellopták a marhákat, egyszóval nem is biztonságos. Ők csak kb. 40.000 vannak és a Lafit hegységnél élnek. Pásztorkodnak, földet művelnek (cirok, mogyoró, tök, köles), meg az erdőben gyűjtögetnek (bambusz rügy, shea dió olajnak, kókuszdió, méz), a száraz évszakban meg afrikai nagy vadakra vadásznak. Náluk is van esőcsináló és generációs vezetés. Csomó beavatási szertartásuk és táncuk van, ezekből a temetési a leghíresebb. Vége az lett, ők jöttek hozzánk, 2 pasi 2 nő, és persze én egyből láttam magam előtt ahogy ülnek strucctollas, kagylós hatalmas maszkban dárdával a motoron és robognak a szavannán át… Ehhez képest a cucc szétszedve, gondosan fémládákban jött, amit magukra aggatni is vagy egy óra volt, a 25. tartozéknál elengedtem a számolást. A strucctollakkal és kagylókkal díszített maszkhoz a lándzsától a hátukon logó kecskebőrig volt rajtuk minden is, kolomp a lábon karkötők, láncok, tollak. Ez a temetési öltözék, kizárólag akkor használják, megkérdeztem vagy 50 pasinak van a faluban.  Csajokon egyszerűbb a cucc, sok gyöngyös felső, öv, nyakravaló, karlánc. Kár hogy nem tudtunk hozzájuk mi eljutni, mert ezek nézni nagyobb tömegben brutál lehet.

Utána több órányi porolás és izzadás vissza Jubába és amíg az engedélyt megszerezték hogy elmehessünk a mundarikhoz, ebédeltünk. A negyedik mosás után lett tiszta a kezem..

Innen csak rövid autózás a mundari tehén tábor, mert itt csak a marhák vannak, a falu odébb, 60 kmre van. A törzs kb. 60.000 fős a Tali dombok meg a Fehér Nílus között élnek. Termelnek cirkot, és fognak halat a Nílusból, meg vannak kecskék, de a mundarik élete a marhák köré szerveződik. Ők hatalmas Ankole típusú (az egyiptomi hosszúszarvú és zebu keveréke, sok ezer ével ezelőtt) állatokat tartanak – nem eszik meg őket, kvázi valahol a szent állat és a házi kedvenc között vannak – a marhák képviselik számukra a földi élet és a spirituális lét közötti átmenetet.

Pont addigra értünk ide mire a marhák is hazasétáltak. Az egész tábor úgy néz ki mint egy Mad Max jelenet csak tehenekkel. Botok leszúrva köztök halomban a marhaszar, amit szárítanak, aztán elégetnek majd a hamuval kenik be magukat meg az állatokat. A hatalmas, többnyire fehér marhák, a bikák óriási szarvakkal, a tábor kísérteties a füstben a lemenő nappal és az állatokkal. Az égő marhaszar füst ebben a töménységben azért elég durva, ennél csak a szúnyogok támadása keményebb, élve zabálnak fel minket vacsora közben, ha most nem leszek maláriás akkor soha.

8. nap

Már 5.30 kor átmentünk a mundari táborba (túlzás abban lakunk, hatalmas mangó fák alatt amikről a majom család dobál minket mangóval).

A szokásos reggel műsort látjuk, meg némi extrát: a mundarik minden tehenet minden nap megtisztítanak a tehénszar hamuval – kétszer, a gyerekek minden tehén szart összeszednek (a marha nem fekszik le, ha nem tiszta a helye – a nomádok ezért kénytelenek vándorolni, a mundarik inkább takarítanak) és egy helyre gyűjtik száradni, ha valamelyik tehén pisil alá tartják a fejüket és megmosdanak (a húgysavtól szőke néha vörös a hajuk), majd magukat is bekenik hamuval, megfejik a teheneket, sokszor a kölyök spriccel a szájába és egyből a tehénből reggelizik, a gyerekek belefújnak a tehén vaginájába mint stimuláció (ha a borja meghalt, így még tudják fejni), és extraként kiszúrtam hogy birkózó edzés van. Egyébként a férfiak hatalmas darab, bőven 2 méteres emberek, és nem a vékony fajtából, a birkózás itt menő sport, mondjuk a fiatalabb csávó úgy repült h csak nyekkent a tehénszarba landolva. A marhák 9.30-kor végeztek a reggeli készülődéssel és elindultak a legelőre.. pár százan a sátraink között.

Az, hogy ezután az út után valaha is tisztára tudom-e mosni a szandálom az kétséges.. Mindenesetre itt napközben más nem lehet csinálni mint a majmokat lesni a fa tetején és túlélni mangó fák alatt, miközben néhány kecske vagy boci meglátogat. Mivel vmi ragályt elkaptam attól a pár ezer gyerektől aki az arcomba köhögött, én aludtam egyet délután, aztán ébren izzadtam tovább.

Este megint át naplementét nézni a mundarikhoz, hihetetlen szép ahogy a füstben állnak a marhák és megy le a nap. A tüdőm viszont nem köszönte meg a szálló tehénszar hamut az biztos. A gyomrom meg azt a pár ezer marhaszaron meghízott legyet ami az asztalunkon és kajánkon falatozott. Azt mindenkire rábízom képzelje el milyen szagom lett.

Vacsora után még jön egy mundari ember, aki tud angolul és tőle tudunk kérdezni – a mundari névadás egyben beavatás is és a gyereket a kedvenc marhájáról nevezik el, és a marhát utána megeszik, korcsoportonként van beosztva a munka, a legkisebb szart szed, a kicsit nagyobb a kecskéken gyakorol, 15 éves kor felett már gondozhatják a marhákat is. 35 év felett már idősek és a rendes faluban laknak. A nők főznek, foglalkoznak a bébikkel stb. Esős évszakban is cattle camp-ben vannak, de még több meló mert szalmával letakarják az állatok helyét, hogy ne legyen sár. 15 évesen már lehet nősülni, ha apád gazdag és add 100 marhát hozománynak, ez addig ismételhető amíg van hozományra való. A lányok 12 évesen már férjhez mehetnek ha a apjuk rábólint a leendő férjre és az szerez 100 marhát. A homlokukon a szkarifikációt már nem annyira csinálják, ez amúgy 3-5 V alakú vonal, a saját fog kihúzása szépészeti céllal viszont még mindig megy. A dinka törzzsel (a dél-szudáni népesség legnagyobb része és nekik van a legnagyobb politikai hatalmuk az országban) elég hasonló az életforma és régen sok fegyveres konfliktus volt mert lopkodták a marhákat egymástól. Aztán jött a dél-szudáni hadsereg (mind két törzs gyárilag közel él a Jubához) és összeszedte a fegyvereket tőlük, azóta barátok :-) Sajnos ez a módszer csak ott működik ahova egyáltalán oda tud menni a katonaság vmilyen úton..

9. nap

Szokásos 5 órás kelés, mundari táborba áttotyog napfelkeltét nézni. Megállapítottam hogy mundari tehénnek újjászületni nem rossz karrier – napi két masszázs, vaginális stimuláció, telibe húgyozhatod és leszarhatod az embereket, szeretettel gondoskodnak rólad 20-25 évig és nem kell cserébe a büfizésen kívül csinálnod semmit.

Persze nem úsztuk meg konfliktus nélkül a rendőrökkel. Többször el lett mondva, hogy a fővárosnak még a környékén is tilos fotózni, sőt a telefont, fényképező gépet jobb eldugni valahova. Visszaúton Jubába az egyik spanyol csaj lefotózta a zöld közlekedési táblát, hogy Juba jobbra, amit persze a ellenőrző ponton kiszúrtak. Félreállít rendőrőrsre berángat (ezt úgy kell elképzelni bádog viskó, földpadló, koszos csálé fapadok, légyek és 50 fok) szétcincál, mindez egy 30-40 perces szívás, végül fotó kitöröl, 200 $ bünti fizet, de lehetett volna rosszabb is pl kamera elvesz vagy helyi guide ül 5 évet a dutyiban.

Közben az őrs mellett egy fa alatt kiszúrtuk, hogy vki zenél egy maga barkácsolta bádog lavórból készült gitár/bendzsó cuccon, video készült, persze ezért is leüvöltötték a fejünket, de mivel Anibal (spanyol etnofotográfus guide, aki vagy 10 éve járja az országot) telefonnal csinálta a felhőből vissza tudtuk szerezni, az egyik túratárs még a zeneszerszámot is megvette, úgy mégiscsak mi jártunk jól.

A szálloda, ahol ugyan egyet sem aludtunk, de bázisként szolgált szerencsére rendelkezik spa részleggel (nem működő medence és szauna), ennek a zuhanya alkalmassá tett hogy felengedjenek a gépre.

A reptér külön fejezetet érdemel – koszos, végtelenül szakadt vissza az időben 40 évet, ahol a káoszon fixerek élősködnek, és minden szart értelmetlen módon 5x ellenőriznek, de egy normális mérleg nincs.. Mindegy végül csak kisétáltunk az Ethiopian-hez..

10. nap

Kiélveztem az Addis Ababa reptéren az alvást, integettem Travellinának, aki épp Ethiópiát járja egy csoporttal és ezt már a bécsi reptér kávézójában írom.

Tanulságok:

A ~7 magyarországnyi Dél Szudán még afrikai viszonylatban is vissza az időben pár száz évet, ennek minden előnyével és hátrányával. Jubába el lehet jutni, de minek, az eddig látott afrikai városok közül a legrosszabb, semmi látnivaló nincs, nyomornegyedek, por, káosz. Amiért nagyon megéri idejönni azok a különböző etnikumok, összesen 64 törzs él az országban, a legtöbb teljesen civilizációs ártalmaktól mentes módon. Ez már Afrikában is ritka, de ennek hátránya, hogy rohadt nehezen megközelíthető, amelyikhez egyáltalán el lehet jutni. Egyénileg ez felejtős, az adminisztráció és logisztika miatt megoldhatatlan, nincs tömegközlekedés, fixer nélkül az első ellenőrzőponton nem jut túl az ember. Van pár megbízható helyi csapat (Boma Hills) illetve több „nyugati” cég, de ezek általában 2-3 napos utakat csinálnak, amire ugyan úgy ki kell fizetni a repjegyet, vízumot és max két fővároshoz közeli törzset lát az ember, persze ki lehet pipálni hogy járt az országban. Én direkt olyan utat kerestem, hogy több nap/ több törzs, a Last Places szervezés szuper volt, a spanyolok jó fejek úgy végül is lehet jól jártam, hogy az orosz Mzungu csapat lemondta..

Dél-Szudán bár ásványkincsekben, olajban gazdag, nem csak papíron a világ egyik legszegényebb országa, és mondjuk benne van az 5 legveszélyesebben is. Bár hivatalosan nyugi van, a törzsek évszázadok óta játszák a marhalopás társasjátékot, csak nem mindegy h a törzsi harchoz dárdát vagy AK 47 használnak, van pár millió fegyver még szerteszét az országban (ezért is kell a helyi erő, aki tudja hol van épp konfliktus).  A hatalom visszaélős rendőröket kivéve az emberek kedvesek, de irgalmatlan mennyiségű gyerek van akiknek nagy része egy napot nem fog iskolába járni. Aszfalt út csak a Nílus mellett, az ENSZ csinálgatja az utakat – értsd a földutakat egyengetik. Van ugyan szuper nemzeti park sok állattal, de nem lehet megközelíteni, a belföldi repjáratok felejtősek, a szállodák is. A Royal Palace nevű középkategóriás bázis hotelünk 150€ lett volna, ha ott alszunk. Bár az angol a hivatalos nyelv a legtöbben csak törzsi nyelven nyomják. A pénznek érdemes sporttáskát vagy talicskát vinni, a kártyás fizetés nincs (a fővárosban lehetett volna a szállodában, de nem működnek a kártyák pl Wise sem). Mobilnet viszont a helyi SIM kártyával sok faluban volt.

Én imádtam, hogy igazi Afrika, ezeket a törzseket meglátogatni egyedülálló élmény, de erre az útra nem mondanám hogy bármeddig folytattam volna, ritka leamortizált állapotban értem haza… annak is örülök ha a Szláviknál évtizedek óta befoglalt szobámat nem kell igénybe venni, de ez csak a lappangási idők után derül ki..