Dél - Amerika 2. rész - Guyana

A Guyanába jutás biztosan az extrém sport kategóriában tartozik. Kezdődött azzal, hogy vízumot kellett intézi Brüsszelben, ehhez viszont kellett egy 2. magánútlevél, mert közben mentem Szaudi-ba, de ez még sima ügy volt. A gond akkor kezdődött mikor a brüsszeli követség feladta az útlevelemet november 2.-án, ami csak nem akart megérkezni. A nyomkövetős külföldi website-okon láttam, hogy november 6.-án átvette a magyar posta, majd nem történt semmi. Terv az volt, hogy 15.-én reggel 1-kor indulunk a bécsi reptérre. 13.-án sikerült a szigetszentmiklósi postán kapni egy telefonszámot, itt azt mondta a pasi, ha másnap beérkezik lehet ki tudják ásni és érte mehetek, de nem ígér semmit. Másnap reggel a posta.hu még nem látszott mozgás, a külföldi követős helyeken viszont igen, beérkezett Magyarországra. Hívom a számot reggel 8-kor, ugyanaz a pasi, emlékezett, ír emailt hátha megtalálják. 15 perc múlva cseng a telefon, cuki bácsi mondja ott a kezében a boríték, mehetek érte a Budaörsi logisztikai központba.. Ez akkora, mint egy Tesco raktárbázis, 10 perc volt míg kiértek a portára a borítékkal, addig ott a biztonságiak szórakoztattak. Na ez eléggé ki lett centizve 12 órával indulás előtt volt kezemben végre a vízummal az útlevél.

A másik extrém dimenzió a hogyan repülünk Georgetown-ba Manausból, mert a Guyana-k ugyan szomszédosak, de járat az nincs. Végül úgy döntöttem marad Panamaváros a csomópont, a Copa Airlines megbízhatóbb, mint a Karib szigeteken át repkedni. Ennek egy hátránya van, a hajnali 3.40-kor induló járat, majd 16 óra a panamai reptéren, majd újabb repülés az éjszaka közepén. Mérte az órám - első éjszakát 1,5 óra alvással sikerült abszolválni, majd 8,5 km gyaloglás a reptéren (bazi nagy, drága és sehol nem lehet még félig vízszintesen sem aludni, de a városba meg a tüntetések és az út blokádok miatt nem mertem bemenni), majd 0,5 óra alvás a második éjszaka. Cserébe viszont a kanári sárga miniruhás Miss Universe Guayanával repülhettem egy gépen.    A Cheddi Jagan-on határőr csaj meg úgy nézegette a keserves melóval megszerzett vízumomat, mintha én csináltam volna krumplinyomdával otthon, és szokás szerint nem tudott mit kezdeni az ÚTLEVÉL felirattal ugyh ment a feletteséhez, hogy mi ez a .... szerencsére az látott már ilyet, ugyh bejutottam.

Itt nincs Uber, így hoteltől szereztem sofőrt, aki bevitt a városba, mert a reptér 42 km és éjszaka nincs tömegközlekedés, viszont dugó se. Az út mentén a rum gyárat a rum szagról még sötétben is felismertem, aztán a Banks sörgyárat is, mert ott meg sörszag volt.  A hotelben megültem a nappaliban amíg vhogy délelőtt 10 re lett szobám és végre kinyúltam.

Georgetown az Atlanti-óceán partján, a Demerara folyó torkolattánál fekszik, és a 18. században kisvárosként indult. Aztán többször váltott tulajdonost, voltak hollandok, britek, franciák, megint holland, megint brit. Mostanság kb 120.000 lakják, főleg fekete/afrikai és indiai, meg mindenféle vegyes népek. Georgetown sem a közbiztonságáról híres (állítólag a fegyveres rablás nappal is normális), ugyh mindent a szállodában hagytam és mentem közértbe meg sétálgatni. Gyönyörű város lehetne az elképesztően csinos a 18. és 19. századi gyarmati stílusú, legtöbbször cölöpökre épült színes faházaival, a trópusi növényzettel és köztük a csatornákkal, ha nem lenne tele szeméttel. Még nem láttam helyet, ahol ennyi műanyagot használnának feleslegesen (pl: hotelben műanyag pohár evőeszköz ahelyett h mosogatnának) és ez jórészt az utcán meg a csatornákban végzi. Az utóbbiak zsilipekkel szabályozottak, keresztül-kasul szelik a várost, mivel az annyira a tengerszinten van h a dagály simán elönti a várost. De hogy a csatornákban mi van azt inkább hagyjuk, egy mikrobiológus elsápadna.

Nagyon bejöttek a faházak, meg templomok és sokkal jobb az idő, mint Manuasban volt, pedig itt nincs is száraz évszak, minden nap jön egy nagyobb zuhé, de a passzátszél miatt így is kevésbé párás. A híres Stabroek Market jó régi (1881) piac, de még használják és van rajta hatalmas öntöttvas óratorony, de most nem volt akkora nyüzsgés hétvégén. Mellette van Victoria Law Courts (1887) kertjében a félkarú királynő szoborral, aminek az orra is hiányzik, de van mellette télapó szánnal és hóemberek let it snow felirattal. Innen csak egy sarok a rózsaszínes a Parlament épülete (1830) mellette egy gyönyörű fehér fatemplommal, a St. Andrew's Kirk (1818).

Szombaton aztán átköltöztem egy másik, még drágább, jobb napokat látott hotelbe, ahol a csoport lakik. Innentől megint bolgár szervezés, mert bár kinézetre nem látszik, de a Guayanák rohadt drágák (szállás nincs 100 $ alatt/éjszaka, a legolcsóbb kínai büfében 1000 guayanai dollár azaz 1600 Ft egy adag sült rizs, indiai kifőzdében rizs + curry 4500 Ft) és mivel turista csapás nincs leszervezni se könnyű a 3 országot. Plusz a tervek szerint végre találkoztunk volna Robbal, akivel ugye májusban az Angola nem jött össze. Hát ez se, túra előtt egy héttel kapott infarktust, stent beültetés stb, nyilván nem utazhat, de legalább jól van. Közben írt, hogy Lupine-nak lett PNG túrája, én meg mondtam, hogy amíg meg nem törjük az átkot nem merek vele közös túrát foglalni. Erre a napra nem volt különösebb program ugyh intéztem mosást a közeli bevásárló központban, meg próbáltam a Braziliát előre leszervezni.

Guyana (indiánul sok víz országa) olyan kicsinek tűnik a dél-amerikai térképen, több mint 2x Magyarország, és csak 800.000 lakják. A partvidéke mangrove mocsaras síkság, beljebb viszont a nagyrészt érintetlen trópusi esőerdős felföld van, akár 2000 méteres szakadékos táblahegyekkel. Az adottságai miatt nehezen járható, és ennek köszönheti, hogy a világ egyik legnagyobb biológiai sokféleségével rendelkezik, és természeti környezetének nagy része érintetlen maradt. Georgetown tele van Essequibo Guyanáé felirattal mert Venezuelának megint eszébe jutott egy elveszi (az Essequibo folyótól nyugatra szeretnék az egészet Guyanából akkor alig marad vmi), mondjuk az egész Guyana lakossága nincs annyi ahányan a venezuelai hadseregben vannak.

Ezért van az is, hogy ha valaki a Kaieteur-vízesést szeretné megnézni azt kénytelen kisrepülővel megtenni a kb. 250 km-es távot a fővárostól. Így garantáltan nincsenek turista tömegek. Becsekkoláskor lemértek minket a cuccunkkal együtt és megkaptuk a világ legkisebb beszállókártyáját (bélyeg méret). Aztán az átvilágításnál elvették a késeket (most volt annyi eszem CRKT a hotelben maradt). A váróból még küldtem last famous picture-t a barátaimnak – rajta az igen kicsinek tűnő Cessna Grand Caravan-nal. Addig lelkes voltam, amíg nem jött egy viharos front és nem szakadt az eső egész délelőtt. A viharfelhőket látva örültem volna, ha egy A380assal vagy még inkább Vámpíros Volvoval meg lehet közelíteni a vízesést, de így maradt a Deadalon. A gépbe éppen befértünk 13-an, a pilótát komoly casting után választották, de nem csak szép volt, hanem ügyes is, ugyh a felhőkön való átrepülést kivéve vállalható volt az 1 óra a levegőben. A dzsungel úgy nézett ki fentről mint egy nagy brokkoli föld, de sajnos látszottak a sebhelyek is - arany meg gyémánt bányák. A vízesésnél tettünk két kört, hogy fentről is megtudjuk nézni, majd leszálltunk a platón egy nagyon rövid 800-1000 m kifutópályán (nesze neked A380). Innen rövid séta a vízesés, ami a relatív szárazság miatt most nem volt olyan széles (110-130 m is lehet,) de így is brutál ahogy zuhan a víz a szikláról. A Kaieteur a Potaro folyón a világ legnagyobb „single drop” vízesése a 226 méterével, ha az első törésig mérjük, utána már csak 25 méter van meg egy 8 km hosszú szurdok.  Több kilátópontról is meg lehet nézni, közben csúszós köveken óriás broméliák között sétál az ember. A broméliákon picike (1-1,5 cm) sárga békák laknak (golden rocket frog), sok keresgélés után találtam egyet, túl félős volt ugyh megcsókolni nem sikerült. Közben megint leszakadt az ég, szerencsére hamar elállt, mérsékelten áztunk szarrá. A vissza út előtt a többiek megették a szendvicseket, én inkább nem, de hazafele kevésbé volt vészes. Legalább is a pilóta láthatóan unatkozott és leszállás közben a telefonjával a várost fotózta, én meg őt.

Másnap mentünk várost nézni, sok helyen nem engedtek minket kiszállni a buszból, ugyh örültem hogy 2 nappal előbb jöttem és sétálva is láttam az épületeket. Azért volt újdonság, az óceán part meg a teherkikötő, az I love Guyana felirat a szelfi függőknek, teknős szobor, az Umana Yana, egy kúpos nádfedeles épület, amelyet a Wai-Wai indiánok építettek hagyományos technikával, a georgetowni világítótorony, a Vörös Ház és a Walter Roth Antropológiai Múzeum. Ez utóbbit belülről is megnéztük, hát az épület maga érdekesebb, mint a kiállítás, de mondjuk egy emeletet szenteltek a kasszavának, amiről azért ennyi Afrika után nekem nehéz újat mondani. A Guyana Nemzeti Múzeum zárva volt, viszont bejutottunk a fából épült hatalmas Szent György anglikán katedrálisba, ahova nekem előtte nem sikerült. Botanikus Kert nem nagy szám, de az úgy nevezett Guyana Nemzeti Park (ami szimplán egy városi park) elég különleges – itt van egy olyan tó, amiben néhány mentett manatee vagy magyarul lamantin még magyarabbul tengeri tehén lakik. Ezek karibi típusúak és ha szed nekik az ember füvet akkor odajönnek a parthoz és lehet őket nézegetni. Imádnivalóan aranyosak a nagy szájukkal ahogy esznek, az egyiket meg is simogattam, órákig tudtam volna őket nézegetni.

Normálisan nem szoktam hétfő délután 4-kor rumot kóstolni (csak sötétben, de mostanság már akkor se nagyon iszom), de rájöttem nem rossz program, főleg, ha az emberrel 12 meg 15 éves El Dorado-t itatnak. Ezt itten csinálják vagy 300 éve mint a cukornád melléktermékét, jó a recept.

Talán abban is segít, hogy el tudjak időben aludni mert holnap reggel 4-kor indulunk Suriname, nehogy a bioritmusom rájöjjön milyen napszak is van éppen…