Dél - Amerika 17. rész Bolívia Tupiza-tól Uyuni-ig

Bolívia déli részén van pár lenyűgöző látnivaló, az Atacama sivatag, a Salar de Uyuni sós síkság, holdbéli sziklák, színes lagúnák, havas vulkánok. Ezekhez egyénileg gyakorlatilag lehetetlen eljutni, a szokásos 3 nap 2 éjszaka túrák általában Uyuniból indulnak. Egy ilyenhez kaptam referenciát Katáéktól, akik Gerivel régi kollegáim és hozzám hasonló túrát tolnak 2 hónapig Dél-Amerikában (csak pont szembe megyünk egymással és sajnos talizni nem fogunk tudni). Már éppen befoglaltam a túrát, csak megint ment a bénázás a kártyás fizetéssel, mikor a gépen felugrott az egyik Bolívia csoportban, hogy túratársat keresnek hasonló, de hosszabb 5 napos menetre, amiben több minden van és Tupizából indul. Gyorsan kitöröltem a WhatsApp üzenetet az előző cégnek és kb. 5 perc alatt le is beszéltem az angolokkal és a másik céggel, hogy becsatlakozom.

Tupiza önmagában nem túl érdekes, de már megjött a fíling milyen volt Peru 25 évvel ezelőtt.. Az utcákon indián asszonyok színes szoknyában, kalapban, festett tuk-tuk-ok és technicolor piacok. A kecsua nénik szaga se változott, nem a fürdés az erősségük asszem. Másnap reggel már indultunk is, persze késve és nyilván szakadó esőben a Toyota tetejére pakolták a hátizsákokat.. volt annyi eszem, hogy ráhúzzak egy kukászsákot az enyémre a borítása alá – szarrá is ázott a borítás, hiába volt rajta a ponyva.

A város mellett egy kis völgy alján a patak okozta erózió toronyszerű függőleges vörös sziklákat mosott ki, a kaktuszokkal elég mutatós.  Az El Sillar (nyereg) 17km a várostól ahol az út két csúcs és két völgy között egy vékony hegyháton megy át és erodált sziklákat is lehetne látni – ha nem ülne az egészen egy felhő amiből ömlik az eső.. Megállni se volt értelme sajnos.

Ezután nagyon sokáig zöld füves, bokros hegyek között nyomtuk fel-le a szerpentinen, hatalmas sárban, vízmosásokon, patakokon át.. de lassan kitisztult az idő és jobban lehetett látni a tájat. Volt pár ezüstbánya, de lakott település nem igazán. Közben sem unatkoztunk mert rengeteg mindenféle színű lámát láttunk, ciklámen meg neonzöld bojtokkal, szalagokkal a fülükön. Nem tudom a LinkedIn-en lehet-e pályázni a pozícióra, de láma fodrász szeretnék lenni, királyság lenne lámákat fésülgetni egész nap. Iszonyat jó arcok ahogy eszegetnek és most van a gyerek láma szezon szóval a cukiság faktor is magas. Vikunyák is legelésztek, ezek a szexi lámák, vékonyabbak, drapp szőrük van és nincsenek háziasítva. Volt a helyi struccból is pár, és kiszúrtam pár fura ugráló dolgot, ami valahol a nyúl csincsilla között van, viscacha-nak (viszkacsa) hívják a helyiek (magyarul asszem macskanyúl).

Ebédet egy nagyon helyi faluban egy vályogházban kaptunk, aztán dagonyáztunk tovább San Pablo de Lípezig. Ez Bolívia legritkábban lakott települése, mindössze 0,2 lakos/km², főleg állattenyésztésből élnek. Letettük a cuccot meg a szakácsot és innen Guadalupe (4173 m) nevű falun keresztül kellett volna eljutnunk Ciudad Roma nevű helyre, a Róma városára emlékeztető hegyes vörös szikla képződményekig. Közben már voltak havas hegyek - a Cerro Lípez 5930 m. Bemelegítésnek találtunk érdekes hasonló sziklákat szürkében, onnan 5-6 km-el később meg csomó nagy teherautót. És itt jött a rossz hír – elmosta a víz az utat. Nem kicsit, hanem teljesen.. egy kb. 6-8 méter széles szakaszon folyó folyt az út helyett. A helyi közösség szervezte a javítást, mert ha a kormányra várnak sose lesz meg (ismerős… RSD Czuczor-szigeti ág, nádvágás, takarítás, hogy egy saját lakhely példát mondjak)

Kénytelenek voltunk visszamenni San Pablo de Lípezig. Itt fogunk aludni a hűtőházban hostelben. Ez a falu már 4291 m magasságon van, úgyh nincs meleg, a szobában meglátszott a leheletem, max 8-10 fok volt. De legalább nem fújt a szél és nem ázott be, mert hatalmas vihar érkezett estére, annyi villámlással az égi disco-ban, hogy nem kellett lámpát kapcsolni, ez szerencse mert áram amúgy se volt.

A délutáni tea és vacsi előtt még a kanadai hölgyet rávettem sétáljunk el a temetőhöz. Vályog fallal körülvett területen vannak a sírok, sok színes, főleg türkizkék, rózsaszín és fekete virágokkal díszítve, sok már csak agyagtéglakupac és száraz virág. A sírok fele gyerek sír, ezeket a gyerek méretének megfelelő koporsó jelöli a sírkövön.

A szuper könnyű új hálózsákom jól vizsgázott, mert nem fagytam meg éjszaka és a magasság/vihar ellenére egész jót aludtam. Szerencsére már eleve másik úton kellett folytatnunk reggel, zöld dombok, még havasabb vulkánok között toltuk egész nap, azt már nem is számoltam hány patakon, és folyón keltünk át, néha kerülve mert túl mély volt a víz. A lámák életében is jobban elmerültünk mert találtunk láma orgiát, ahol 3-an nyomták egy gyerek láma megnézte ejnyebejnye, láttam ahogy köpködve utasítják rendre a fiatalabbat, és verekedés is volt, harcoltak a pasik vmi láma nőci miatt.

Megnéztünk egy elhagyott 16. századi bányász várost San Antonio del Nuevo Mundo mellett 4.690 méteren, ahol régen kecsuak laktak. Most már csak kőházak és templom rom, és rengeteg viszkacsa.. Az egyiktől kb. 2 méterre álltam és néztem a temetőt, de kövekhez képest olyan terepszínű, alig vettem észre. Aztán lassan odasettenkedtem fél méterre és levideóztam hogy mozog a bajusza. Amikor ráállt a szemem kiderült, hogy rengeteg ugrál a köveken, de legelt pár csinos láma is.

A következő megálló 4.855 méteren volt, a Laguna Amarillát lehetett jól látni, de színe mondjuk épp messze volt a sárgától, ebben a fényben inkább szürkés zöldnek látszott. A következő tónál viszont szerencsénk volt, a Laguna Celeste-nél (4529 m) pont kisütött a nap, pedig minden irányban dörgött villámlott. Jól lehetett fotózni a havas Uturuncu vulkánnal a háttérben. A laguna többféle türkizkék árnyalatban rózsaszín flamingókkal gyönyörű és az ebéd, amit a köveken ettünk se volt rossz. A vulkánnak két csúcsa van (5920 m és 6008 m) és egyébként régen az inkák megmászták, hogy áldozatot mutassanak be az isteneknek. A tetején van egy kráter tó és a csúcs közelében egy kén bánya.

Innen vissza rázkódtunk a köveken és 2 óra alatt elértük az Eduardo Avaroa nemzeti park bejáratát, befizettük a 150 BOB-ot (7700 Ft) és további folyó átkelésekkel, de még a kezdődő vihar előtt odaértünk a szállásra Quetena Chicoba. Ez is 4300 méter, nincs olyan hideg a hotelben, villany csak este egy órára, de állítólag volt meleg víz, én nem találkoztam vele. Vagy a vihar, vagy a magasság, de a 2. éjszakára fájt a fejem rendesen és aludni se sokat sikerült, pedig napközben semmi bajom nem volt.

Március 1.-vel elvileg vége az esős évszaknak, és reggelre kisütött a nap.. Végre rendesen látszott Uturuncu és éjszaka még több hó lett rajta. Nyomultunk a nemzeti parkban, megnéztünk egy sziklahasadékot, meg hogy a  ragadozó madár vadássza le a fecskét a levegőben, és találtunk egy láma fészket. Na itt végre kiéltem magam, iszonyat cukik voltak és jól neveltek, semmi köpködés, sőt odajöttek kíváncsiskodni. A láma portrékat viszont nehéz lesz szelektálni.

Ezek után lagúna mérgezésem lett egy időre..

Volt Laguna Hedionda – büdös és nem csak a neve, de ez a flamingókat láthatóan nem zavarja. 4121 méter van, az Andok 9 sós tavának egyike az Altiplano-n, kén tartalmú, körben csomó hegy meg vulkán.

Laguna Kollpa - lúgos sós tó (pH 10,8) 4700 méteren, tele van Na-karbonáttal

Laguna Verde – világos smaragd zöld több árnyalata, sós, magas arzén, ón, magnézium tartalommal, a Licancabur vulkán (5868 méteres tökéletes kúp) lábánál, már gyakorlatilag a Chilei határon, 4310 méteren. Mellette van rögtön a Laguna Blanca. Csak egy földnyelv választja el őket, de tök más a szín és kémia, ez borax-os. Nem szoktak befagyni a víz 13–20 °C még akkor is ha a levegő  –30 °C, a magas ásványianyag-tartalom miatt. A vulkánnal annyira lehetetlen az egész, hogy a NASA itt gyakorolt a Marsra.

Végig mentünk egy hatalmas borax mezőn, ahol minden fehér.. mennyi szemcsepp jönne ki ebből úristen, régebben bányásztak itt, de most nem tűnt aktívnak a hely.

4400 méter magasan a Polques hőforrásokba a közeli Polques vulkán csinál melegvizet (28-30 C), lehetett fürdeni kemény 1 $ belépőért, nem túl nagy medencék, de van öltöző és délben már tömeges 4x4 és turista jelenlét. Az étteremi részben sajnos több légy evett mint turista, az arány egy dél-koreai szelfi csoport érkezésével megváltozott, mi menekültünk.

Bár Salvador Dalí soha nem járt Bolíviában egy száraz sivatagi részt (ez is 4750 m magasan…) furcsa sziklaképződményekkel és körben színes hegyekkel róla neveztek el, mert állítólag hasonlít a híres szürrealista munkáira. Ezt nem tudom megerősíteni, de mindenképp jól néz ki.

A Sol de Mañana (Reggeli Nap) egy geotermikus terület, de kb. olyan, mint a Wicked Witch of the West konyhája. Túlvilági tájon gejzírek, bugyogó iszapos mélyedések, sziszegő kitörések és a kén szag, minden ez 4900 méter magasan. A gejzírek által kibocsátott forró gőz, akár a 15 méteres magasságot is elérheti, de mondjuk a kén tartalom miatt annyira nem egészséges. A kanadai útitárs meg is jegyezte, hogy a gyereket talán nem kellene a hagyni a kénes gőzben bolyongani. A kis srác szülei végül előkerültek, kicsit közelebbről aztán hallom, hogy magyarul beszélnek…

A hotelnél már rutinosan pakoltuk le a terepjárót, látszott, hogy jön a vihar, ugyh a cuccot és a szakácsot biztonságba helyezve még elmentünk a Laguna Colorada-hoz. Ez a leghíresebb, mert vörös/narancssárga és tele van rózsaszín flamingókkal, és ehhez fehér borax szigetek is vannak. Nekünk még fekete viharfelhő is jutott villámlással. A tó algáktól és üledéktől vörös, a világ hat flamingófajából három eszeget itt planktonokat.

Újabb éjszaka 4300 méteren, wifi, villany és meleg víz nélkül. Bár vacsora után még elsétáltunk a sötétben egy másik „hotelig” wifi-t lopni, próbáltam elküldeni pár üzenetet, de sikertelen volt az akció. A szállás vhogy nem volt olyan hideg, és a szokásos vihar ellenére jót aludtam.

Reggel még visszamentünk egy másik kilátópontra megnézni a Laguna Colorada-t, napsütésben is látványos. A szelfizés közben ordító koreai turisták viszont a legrosszabbat hozzák ki belőlem, nagyon vissza kellett fogni magam, nehogy párból flamingó kaja legyen mikor véletlen leesik a szikláról.

Az Arbol de Piedra egy hosszú völgyben van, ami tele fura formájú sziklákkal, ezeket a vulkáni tevékenység és az évezredes szélerózió faragta. A leghíresebb a kő fa, de a többibe is bele lehet látni ezt azt, főleg némi tudatmódosító hatása alatt. Itt újra összefutottam a kis sráccal mert már nem volt kedve nézelődni, egyedül álldogált a terepjáró mellett. Ahogy elkezdtem vele beszélgetni, csak eljött velem megnézni a sziklákat. És közben szépen elmesélte, hogy Adriánnak hívják, 6 éves, még nem iskolás ezért tud utazni most 3 hónapot, és Münchenben élnek így németül is beszél és eddig a Machu Picchu tetszett neki legjobban.

Ebéd előtt még két lagúnát néztünk meg, de ezek már nem érték el az ingerküszöböt havas vulkánnal se. Kaja után is volt még egy, ez a Laguna Negro, nem sós és fekete.

Innen már Uyuni fele indultunk egy nemzetközi főúton, ami Chile-be visz – na aszfalt ezen is csak mutatóba fordult elő. Volt viszont fura ültetvény, amin mintha mini fenyőfa csemeték lettek volna, mínusz a sárga, ciklámen, piros virágok – magamtól sose jöttem volna rá, hogy ez a quinoa. Innen származik, sok ezer éve eszik és használják takarmánynak.

Uyuni mellett még meglátogattuk a vonat temetőben a rozsdás roncsokat, van vagy 100 darab. A 20. század elején Angliában gyártották őket, jobb kormányosak, ezek bánya vonatok voltak régen, most szelfie háttérként kezdtek új életet. Tankoltunk, eközben 4 nap után valahonnan odafújta a szél a mobilnetet, random módon elküldte a telefonom a régi üzeneteket is és végre tudtam kommunikálni.

Már a só síkság mellett aludtunk egy só szállodában – a beltérben minden sóból van, a dekorációs fali képek is, tényleg az, megnyaltam a falat. Itt annyiban változott a felállás, hogy nem csak meleg, de semmilyen víz nem volt zuhanyban, a csapból szereztem egy ásványvizes üvegbe hideg vizet azzal mosakodtam.

Vacsora előtt még irány a híres Salar de Uyuni naplementét nézni. A sok eső miatt a tetején áll a víz, ebben „úsznak” a terepjárók, kiszállni csak gumicsizmában érdemes. A vízen aztán gyönyörűen tükröződik minden, a felhők, lemenő nap.

A Salar de Uyuni a bolíviai Altiplano része, a világ legnagyobb összefüggő, magas só tartalmú sivatagja, 10ezer km2, 3650 méteres tengerszint feletti magasságon. Körülbelül 40 000 évvel ezelőtt a mai Salar de Uyuni területe egy hatalmas, mély tó volt, amelyet Minchin-tónak hívtak. Ahogy a Michin-tó kiszáradt, kisebb tavakat hagyott maga után, amelyek tovább száradtak, míg végül két mai tó és két sósivatag maradt, amelyek közül a Salar the Uyuni a nagyobb. E két tó közül az egyik, a Poopó nevű, még mindig jelentős hatással van a Salar de Uyunira. Mivel a Titicaca, az Altiplano másik nagy tava az esős évszakban túlcsordul, a Poopó-tó feltöltődik. A Poopó viszont elárasztja a sós síkságot - így jönnek létre a vékony víz réteg, ami a tükröződéseket létrehozza.  

Az Uyuni-sósíkság a becslések szerint 10 000 millió tonna sót tartalmaz, amelyből évente 25 000 tonnát nyernek ki. Tizenegy sóréteg van, vastagságuk 1 és 10 méter között változik.  A sós síkság mélysége 120 méter, amely vizes só- és iszaprétegekből áll.

Ez a terület a Föld legnagyobb lítium tartaléka - a világ lítiumkészletének mintegy 70%-a, 21 millió tonna lítium található itt. A lítium a sós lében koncentrálódik a sókéreg alatt.  Bolívia csak a nyersanyag kitermelésig jut el, azt is külföldi bányavállalatok csinálják - jöttek is szembe irgalmatlan méretű tartálykocsik a lítium felirattal.

A reggel 4 órás kelés nem esett jól, de 5.30-kor már a cuccok a Toyota tetején és mentünk napfelkeltét nézni. Szerencsére kitisztult az idő,  tátott szájjal figyeltük ahogy a felkelő nap fényei tükröződnek a felszínen a megvilágított felhőkkel együtt. Megcsináltuk a szokásos idióta videót, de úgy tűnt enélkül nem kapunk reggelit. Kávéhoz végre egy szintén sóból épült étteremben jutottunk a „tó” közepén, a Dakar emlékmű mellett. Addigra már annyira kifagytam, hogy nem éreztem kezem-lábam. Amíg a közeli zászló kupacot nézegettem hallom, hogy Adrián kiabál, az Apukája már nevetve mondta, hogy reggeli után elkezdte keresni az új barátját, mert biztos itt vagyok én is. Nagy nehezen egy mini magyar zászlót azért találtunk együtt.

Ahova nem jutottunk el a sok víz miatt a Isla Incahuasi, a sós síkság szívében egy sziget. A helyiek régen ideiglenes menedékként használták amikor átkeltek a sósföldön. Ez a dombos és sziklás kiemelkedés egy vulkán maradványainak teteje, ami anno elmerült a tóban. Egy őshonos óriás kaktuszfaj borítja, ezek több száz évesek, és évente egy centimétert nőnek, akár 10 méter magasak is lehetnek. 

Ahol megálltunk még az Colchani, nevű sófeldolgozó falu, Uyuni városától 7 km-re északra. Ez Bolívia legnagyobb sófeldolgozó szövetkezete, de szuvenírben is erősek.  Régen évente láma karavánokkal hihetetlen távolságokat tettek meg sóval megpakolva és kokával, kukoricával és más árukkal tértek vissza. 

Uyuni városában az emberre nem tör rá a szeretnék itt maradni fíling, ugyh én egyből vettem jegyet az éjszakai buszra Sucre-ba.  Még kaptunk egy utolsó ebédet Markó-tól a szakácstól, elbúcsúztam az útitársaktól. Szerencsére normális csapatot fogtam ki, jó túra volt és mivel más útvonalon mentünk többnyire sikerült elkerülni a tömeges jeleneteket. Azon meg magam is meglepődtem (bár anno is elég jól bírtam mikor még Böjtivel magas hegyeket másztunk) hogy 5 napig 4300-4900 méter között, normális akklimatizáció nélkül, minimál fejfájást leszámítva semmi magashegyi tünetem nem volt.

A busz indulásig kerestem egy szállodát, ahol pár órát eltölthetek. Sikerült 10 $ találni egyet, ahol van meleg víz, wifi és áram.. Azért a Uyuniban még megnéztem a piacot, sétáltam pár utcányit, de olyan por van a városban hogy fuldoklik az ember, láttam a katonazenekart játszani és az egyetlen normális napraforgós téren természetesen Adrián megtalált pizza evés közben..