Dél - Amerika 26. rész Nicaragua León és Estelí

Rövid panamai tartózkodás után - 15 perc - már csekkoltam is ki az országból, hogy Managuába repüljek. Nicaraguába érkezéskor új egyéni rekordot állítottam be – a repülőgép landolásától számított egy órán belül megkérték a kezem 😊 Ehhez az is kellett, hogy az útlevél/vám dolog relatív gyorsan menjen (10 $ kell fizetni és a hibátlan, de régi 100 $-ost furcsán nézik, végül átment), a csomagom is megjött és a mikrobusz megállóhoz (parada de la UCA) gyorsan megalkudtam egy taxissal (20$ gringo ár, mert uber itt sajnos nincs).

A buszmegálló rém szakadt, koszos fa bódék, mikrobuszok csomagokkal felpakolva parkolnak látszólag teljes káoszban. Fél perc alatt azért rájöttem melyik megy Leónba, de az pont megtelt, elindult, meg kellett várnom a következőt. Ennek annyi előnye volt hogy oda ültem ahova akartam, nyilván a sofőr mellé előre.. Közben kiderült az egyik utas toborzó beszél kicsit angolul ugyh vele csacsogtam az ablakon keresztül - ennek az eredmény lett a házassági ajánlat (nem is volt rossz pasi, kaptam hozzá nevet, telefonszámot, ha bármi segítség kell míg itt vagyok)

Leónba pár óra alatt vergődtünk el, az utak nem kifejezetten rosszak, de a közlekedés elég érdekes. Az autópályán a leállósávon, szemben a forgalommal is jönnek a csőrös kamiontól a lovaskordén át minden járművel. Az út mentén rengeteg a szemét, dobálnak ki mindent is az ablakon. A león-i busz pályaudvar félig össze van nőve egy piaccal, csirkés (reinkarnálódott amerikai iskolabuszok minden színben) és mikrobuszok szanaszét parkolva, szemét és kosz, és rájöttem hogy a managua-in nem volt káosz.. Mivel taxit sehol nem láttam és a hostel vagy 4 km, amit 38 fokban nem esett volna jól legyalogolni, megalkudtam egy triciklire.. Elöl ültem a motyóval, a srác mögöttem tekert, szerencsére többnyire lefelé, hajmeresztő tempóban vett be kanyarokat és kereszteződéseket. A végén persze bepróbálkozott hogy a „cargo”-ért külön fizessek, de csak ránéztem és elröhögte magát.. A teknősös hostelben (Hostel Tortuga) egy egyszerű, de használható szobám volt (pl van hova pakolni, akasztani cuccokat, konnektor az ágy mellett stb.) félig működő légkondival, ez utóbbi nem árt, ha az ember a Nicaragua legmelegebb városába a legmelegebb időszakban jön, és éjszaka is 29 fok van.

Reggel egyből elmentem a jattos (free) walking tour-ra, ami a katedrális mellől indult. A guide nem volt szenzációs, viszonylag kevés dolgot mutatott és inkább sokat beszélt, de nekem jó volt, hogy fejben átálljak egy másik országra (és lemeztektonikailag egy másik földrészre, még ha kulturálisan ez is Latin-Amerika)

Elég sokat mesélt Nicaragua történelméről az 1838-as függetlenedés után – a liberális León és a konzervatív Granada akkor kezdett versengeni a hatalomért, ez polgárháborúhoz és a nevető harmadik Managua fővárossá válásához vezetett. Közben az amerikai aranyláz alatt az 1850-es években Nicaragua útvonalat biztosított a San Juan folyón és a Nicaragua tavon át a Kaliforniába menő szerencsevadászoknak. 1855-ben a liberálisok leszerződtettek egy William Walker nevű zsoldost hogy segítsen a konzervatívok ellen, aki jól kijátszotta a két felet egymás ellen és elnöké nyilvánította magát.. Nem sokkal később halott elnök lett.

Közben felmerült hogy az aranyláz idején használt útvonalat nyissák meg mint csatorna (ehelyett lett a panamai) és a United Fruit Company (innen jön a banana republic..) érdekeinek védelme leegyszerűsítve Nicaragua amerikai megszállásához vezetett 1909 és 1933 között. Ezzel párhuzamos sztori Augusto César Sandino forradalmár, az amerikai megszállás elleni lázadás vezetője, aki évekig gerillaháborút folytatott, míg az akkori elnökhöz Sacasa-hoz béketárgyalásra menve ki nem nyírták.

Ezután 43 év diktatúra jött a Somoza család alatt, az elsőt egy költő ugyan agyonlőtte, de jött még 2 fia, dollár milliárdokat loptak, a Mangua-t elpusztító 1972-es földrengés segélyeit is lenyúltak, végül a szocialista szandinisták 79-ben erőszakkal vették át a hatalmat. Velük szemben megalakultak a contra-k Reagen és a CIA támogatásával, ugyh ment a gyilkolás tovább 1990-ig.  Az 1984-es választásokon a szandinista Daniel Ortega nyert, de az 1990 választásokon egy női elnök Violetta Chamoro legyőzte. 2006-ban Ortega visszatért és nyert 3 választást. 2018-ban aztán hatalmas tiltakozási hullám tört ki ellene, de még mindig hatalmon van, szoros barátságban az oroszokkal és Kínával. Az oroszok mellett támogatják az ukrán háborút, a kínaiak meg brutál mennyiségű nyersanyagot visznek ki az országból elsősorban aranyat és a keleti rész érintetlen esőerdőiből trópusi fát. Én pont a 2018-as zavargások alatt próbáltam anno bejutni az országba, de annyira lőttek, hogy sikertelenül.

Mindezt több részletben hallgattuk meg miközben megnéztük a katedrálist, egy művészeti iskolaként működő gyarmati stílusú villát, pár politikai graffitit, az egyetemet, a Templo La Recolecciónt. Végig ettük a piacot is, mindenféle helyi édességtől rövid időre cukor kómába estem, volt italpor kukorica, kakaó és fahéj pirítva, amit cukorral és tejjel isznak, ettünk fura gyümölcsöket a Kolumbiában próbált nispero-t (itteni naspolya) és egy keserű savanyú fura bogyós izét. Megnéztük azt is mit főztek a nénik ebédre a piacon, jól nézett ki hatalmas vájling banánlevéllel kibélelve benne nagy mócsingos húsok, krumpli és zöldségek, de enni ilyen hőségben nem volt kedvem (ebből egy adag 150 cordoba, összehasonlításul jó étteremben főétel kb. 250-300)

A túra után hűsöltem a hostelben és végre volt időm megcsinálni az elmaradásokat, csak vacsorázni mentem át egy szomszéd étterembe, ahol akkora adag ceviche-t kaptam hogy alig bírtam megenni.. (Holtversenyben a legjobb is volt a chilei Vina del Mar perui éttermével)

Másnap elmentem még sétálgatni a városba és bementem oda, ahova lehetett. Alapítvány által létrehozott Centro de Arte Fundación Ortíz Gurdián a 18. és 19. század között épült 5 ház széles folyosóit, szobáit és belső kertek falát használja kiállítási térnek – kívülről nem jött le mekkora területen van a múzeum. A XVI századi vallási cuccoktól kezdve Picasso litográfiákon át van minden, egy Moholy-Nagy képet is kiszúrtam. De a gyűjtemény jelentősebb része közép-amerikai 20. századi és kortárs festők művei bármilyen stílusban. El lehet itt tölteni pár órát én azért annyira nem ragadtam le. Megnéztem a Katedrálist belülről, ez a legnagyobb Közép-Amerikában és jó pár híres ember pl. Ruben Dario van itt eltemetve. A tetejére is fel lehet menni, de szombat lévén olyan sor állt a tűző napon, hogy ezt kihagytam. Megnéztem jobban a mexikói barokk Templo La Recolección-t, bemenni ide nem tudtam, a piacon is tettem egy kört és a közelben ettem egy fagyit.

Nem volt kedvem elmenni a szörfös bícsekre (kb 20 perc busszal) mert fürdeni ezen a szakaszon nem igazán lehet, inkább mentem és megcsináltam az elmaradásokat aztán ettem egy chicharron-t vacsira a közelben.

Hosszas hezitálás után végül úgy döntöttem nem Matagalpa-ba, hanem Estelibe megyek. A leóni káosz pályaudvarra még simán eltaxiztam 9.30-ra, itt aztán még váróterem se, nemhogy kiírás, csak ordibálják a célállomásokat. Megtaláltam az Estelibe menőt, de az akkor induló mikrobuszra nem fértem fel (de nem azért, mert nem próbálták meg, hogy a 12 fősbe még egy 19.-et be lehet-e gyömöszölni). Innentől 10.30-ig vártam a következőt, az ordító utas szerzőket hallgatva, leülni nem volt hova, de legalább árnyékban álldogáltam, később már egy csomó más emberrel. Végre megjött a busz, de sofőr elment 20 percre gondolom kajálni ki tudja. Majd elkezdtünk beszállni, először is nem engedte, hogy hátra tegyem a hátizsákot pedig tök üres volt a busz háta (és udvariasan kértem), lett volna hely akár állítva akár az ülés alá betolva, ehelyett felkúrta a tetőre, egy dagadt gusztustalan faszi 2 döglött halas hűtőládája mellé, amiből folyt a halas víz. Jól felkúrtam az agyam mert egyrészt minden megfő a táskában (gyógyszerek pl) másrészt biztos voltam benne, hogy rá fog folyni a táskámra a büdös hallé. Másodszor megpróbáltak berakni a leghátsó sorba nyomorogni, na ez nem ment át.. Harmadszor nyilvánvalóan hülyének nézett és többet akart fizettetni mint a halas dagadékkal, akinek 5 csomagja volt.. A buszban még a fennmaradó néhány négyzetcentiméterre is beültettek egy csávót, aki egy műanyag vödrön nyomta le 3 órás utat. Itt az a szokás amúgy, hogy megáll a mikrobusz és a büféből hozzák a cuccot, amit ordítva kérnek, ki se szállnak a népek (mert úgy vannak bezsúfolva, hogy nem is tudnak). Természetesen a hallé ráfolyt a zsákom borítására, szerencsére volt alatta kukás zsák (OCD néha előny) így legalább a hátizsáknak nincs döglött hal szaga. A köcsög sofőrnek meg leordítottam a fejét és elküldtem .. jába, az estelí-i pályaudvaron várakozók épp csak nem tapsoltak..

A hostelem vagy 2 km-re volt, de inkább sétáltam hátha kevésbé leszek dühös, ez nem jött össze, de legalább jól megizzadtam. Elvileg Estelí magasabban van (844 m) és hűvösebbnek kéne lenni, 38 helyett 31 fok van. Ez a rész már kívül esik a szokásos turista csapáson, nem is láttam partyzó gringókat, csak már vasárnap kora délután tök részeg helyieket üvöltözni a kocsmákban. A város környéke alapvetően mezőgazdaság, nem csak kávé, hanem főleg szivar. A 60-as években a dohánytermesztés a száműzött kubaiakkal kezdődött, akik magokat hoztak a szigetről, és itt megfelelő adottságokat találtak a szivar növesztéshez.

El is mentem szivar túrát keresni holnapra, megnéztem a katedrálist és vettem a közértben innivalót – ez itt a rum paradicsom, a Flor de Caña olcsóbb, mint a bor - én mondjuk csak a gyengített, mangó és grapefruit bekevert verziót próbáltam ki.

A dohány növény eredetileg a Karib térségből származik, az európaiak csak az 1500-as években találkoztak vele először, a karibi őslakosok évszázadok óta szívták a dohányfüstöt. A nikotin sejtméreg és növényvédőszerként is használták. A városban több szivargyár is működik, kisebb garázsban műanyag asztalos megoldást is láttam, de a Fernandez üzembe is belestem, ők 800 hektáron termelnek, 30 millió szivarba valót. Én egy profi, nemzetközleg is jegyzett, közepes méretű gyárba mentem – Flor de San Luis – ahol minden fázist meg lehetett nézni.

A szivargyártás valójában a földeken kezdődik, ennek a gyárnak pár hektáros saját finca-ja van, de bizonyos típusú dohányt vesznek más farmokról is. A 3 méteresre növényeket 1,2 – 1,5 m visszavágják h inkább oldalra leveleket növesszenek, szüret általában májusban.

A betakarításkor borítóleveleket külön kezelik mert a legapróbb hiba is befolyásolja a levél értékét. A dohányt egy jól szellőző helyen hat-nyolc hétig levegőn szárítják (pácolják). A kis csokrokba kötött leveleket ezek után bálákba halmozzák az erjesztéshez, a fermentálás után még érlelik, sokszor évekig.

Mi onnantól láttuk a folyamatot (egy francia párral hárman voltunk), hogy a bálákból kikerülő leveleket megnedvesítik így azok hajlékonyak lesznek - bácsi a levélcsomagokat megfürdette folyóvízben majd lerázta és betette egy papírdobozba. Egy másik szobában ketten egyenként válogatták a leveleket (erősség, szín, dohánytípus), különböző fajták más dobozba, itt olyan erős volt a dohánypor a levegőben, hogy folyt a könnyem és folyamatosan köhögni akartam. Pár nő pedig a levél közepén levő szárat húzta le finoman és simogatta szét kupacba a leveleket.

A sodrók különszobában ülnek, kettesével, az egyik a szivar alapot csinálja, ehhez a szivarban felhasználandó levelek pontos aránya meg van adva, ebből 2-öt abból 1-et kell belenyomni a készítendő szivarokba. A keverék különböző leveleit (4-5 darabot) a kezében összenyomja, a leveleket henger alakúra hajtja, és a szivar közepén keskeny átjárót hagyva a levegőnek. Ezeket egy fából készült formába helyezi, ha a forma tele, rá a tetejét és egy kézi préssel általában 30-45 percig préselik, és a formában néha átfordítják.  Ezután az asztalnál a párja a külső borítólevelet formára vágja és a köteg köré sodorja, a szivar végére dohányból kupakot tesz. A kész szivarokat egy felügyelő kézzel ellenőrzi – ha nem jó sem dobják ki, szétszedik, a válogatók még azt is felismerik melyik levél melyik típus, vissza a megfelelő dobozba és újra felhasználják.

A két legprofibb és legértékesebb szivarokat sodró az első asztalnál napi 200-at tud csinálni, ők 40 $ napi díjban dolgoznak. A kevésbé minőségi szivarokat sodró párok akár napi 500-at is gyártanak, de csak 20-30 $ keresnek. Jellemzően fiatalok sodortak, fiúk lányok vegyesen, sokszor így keresik meg a továbbtanulásra a pénzt. Ebben az üzemben összesen 20-22 asztal pár dolgozott, de van, akiket a város melletti faluból hoznak mert nincs elég munkaerő.

A sodrást követően a szivarok egy érlelőhelyiségbe mennek pár hétre, hónapra. Ezután válogatják, csomagolják őket. Azt számolgattuk, hogy szüretelés után több mint egy év mire egyáltalán forgalomba kerül a szivar, de ez több is lehet attól függően ki meddig pácol, erjeszt, érlel. A raktárba is bementünk mert akartam venni pár darabot GyörgyMiklósnak, így a gyárból 4-5 $ volt darabja, nyilván vannak drágábbak is. Ezeket külön csomagolták be nekem, úgyh a csomagoló lányokkal is találkoztunk.

Gyakorlatilag a 2 óra alatt amíg a gyárban voltunk szerintem több évre elegendő nikotint vettem magamhoz, de szuper érdekes volt és a kiváló ASMR videókat lehetne forgatni. Esteli ugyan nem a legizgalmasabb város, de emiatt megérte ide elvergődni. Mivel a Miraflor-ba túrázni nemcsak elég időm nem volt, de a hőségben kiszáradt, levél nélküli fás domboldalak se voltak túl csábitóak, inkább elsétáltam a temetőig, ami semmi különös, de színesek a sírok. Aztán a város másik felébe a piacra, amit nem olyan könnyű megtalálni mert Alfredo Lazo-nak hívják. A piac épületében nem sok mindent árulnak, de a körülötte levő utcákon halmokban állt a zöldség, ananász, dinnye. Értelmes piaci kifőzdét nem találtam ugyh visszasétáltam a templom mellé enni az utcai árusoknál, közben benéztem pár nyereg meg csizma boltba. Ez a másik, amiről híres a hely, jó minőségű bőr cuccokat csinálnak a nicaraguai cowboyoknak.

Esteliben 2 busz pályaudvar van (Cotran = Cooperativa de Transporte – Norte és Sur) egymástól pár száz méterre, de az interneten talált menetrend nem volt nagy segítség, hogy fogok Granadáig eljutni. Kisétáltam a 2 km-t a cuccal a buszig, és az északin várakozó utasoktól megtudtam, hogy a déliről indulnak hamarabb csirkések Managuába. A hátizsákomnak külön jegyet kellett venni, de így legalább velem utazott (2x110 cordoba). Végül a busz nem csirkés, hanem papagájos volt, elől utazott a sofőr mellett kalitkában és néha kukorékolt. Egész jó időt mentünk, csak néha szálltak fel-le ugyh 3,5 óra alatt elértük a fővárost. Újabb rettenet pályaudvar, de csak csirkés buszok, megint az utasok voltak az info forrás, mert más nincs, egyik se megy Granadába innen. Shared taxival 10 $ (gringo ár persze) át parada de la UCA, nyilván megvárva amíg a taxi megtelik. Legalább találkoztam Francisco-val az udvarlómmal, igaz nem sokat dumáltunk mert kezdett megtelni a Masaya-Granada mikrobusz (74 cordoba), de odajött velem és betette hátra a cuccomat. Ez viszont mindenhol is megállt és addig tolták be az embereket amíg egy ponton az ölelemben levő kis hátzsákomon is ült egy gyerek (iszonyat cuki 3-4 év körüli kislány, nekem dőlt és bealudt). Végül délután 3-ra értem Granadába, azért nem a nicaraguai a leghatékonyabb tömegközlekedés - 160 km több mint 7 óra..