Dél - Amerika 19. rész Ecuador

A végén azért összeszámolom hány éjszaka maradt ki fél év alatt az éjszakai busz/ hajnali repülés miatt..  A hajnali 3-kor induló repülő a legjobb zombie képző, se előtte se utána nem alszol. Külön jól esett a Santa Cruz Viru Viru reptéren éjféltől a 1,5 órás sorban állás az Aviancánál. A Bogotáig lett volna 3 óra aludni, ha nem horkol mögöttem egy túlsúlyos varacskos disznó, és ordít egy csecsemő sztereóban, így talán 1.5 óra összejött. Aztán rohanás a bogotai reptéren 50 perc volt az átszállásra, még a biztonsági ellenőrzéssel együtt is volt időm vizet meg reggelit venni. A gép félig üres volt és a vészkijáratnál terpeszkedtem, de mivel ez rövid repülés sokat nem adott az alvásidőhöz. 

A quitói reptér szuper modern, a határőr csaj beszélt angolul és kb. 5 perc alatt bejutottam. Újabb 5 perc és megjött a csomagom, sikerült az 50 percben átrakni, úgy tűnik tényleg az AirFranc az egyetlen légitársaság, aki még 5 óra alatt is képtelen megoldani, hogy az ember cucca felkerüljön a gépre. A reptéren 2 dupla kávé mellett próbáltam magamhoz térni, nem sok sikerrel. Végül szereztem Uber, még ez is 20 $, a város nincs közel.  (Ecuador egyébként a 3. ország, aki fizető eszközként az USD használ, kicsit fura - Panama a kettedik, de ott már megszoktam.)

A hostelem egy Secret Garden nevű labirintus az óvároshoz közel, a teraszokról zseniális kilátással. Zéró agysejttel, de még visszaszereztem a booking.com-os accountomat, az történt, amit gondoltam – azt törik fel, ahol kiutalható cash van, esetemben 3000 Ft. Teljes átírták az összes adatot a névtől a telefonszámig minden indonéz lett… Ebben több dolog gáz - a booking-ot simán meg lehet hackelni, van akinek nem ennyi van visszatérítésként az accountján, hanem akár több ezer € és sokat bukik, a customer service-nek még jelezni sem lehet, hogy gáz van, ha nincs élő foglalásod és rutinod, hogy éred el őket, ha prevenciónak beállítom a 2F azonosítást egy csomó helyen nem tudom használni mert nem jön meg a kód sms-ben. Miután ezt megugrottam beájultam és csak egy esti cuba libre-re ébredtem fel.

Mivel szombat volt egyből azzal kezdtem, hogy a hosteles csapattal elmentem Otavalo-ba, a híres indián piacra. Gyanúsan jó minőségű aszfalton toltuk pedig se 100 méter egyenes, se 100 méter vízszintes nem volt a 120 km-en. Körben zöld dombok, köztük néha meredek, keskeny hasadékok és csomó vulkán – 84 darab van az országban, a Kis Hercegnek itt nyuggerként is lenne meló. Közben megálltunk egy bizcocho (biszkacsa) gyártó kávézónál megkóstolni a híres helyi süteményt és meghallgatni mi készül agave-ből (a tequilán kívül). A süti amúgy olasz koppintás, de itt dulce de leche-vel és mozzarella sajttal eszik. Szerencsére nem volt velünk olasz mert ettől nem kicsit borult volna ki (mármint ezt mozzarellának nevezik, és hogy kerül a süteményre stb).

Itt vette kezdetét a kóstold/fogd meg tukmálás, azaz a mindent is el akarnak adni, ezt biztos élvezik akik szeretnek olyan dolgokat vásárolni amikre nincs szükségük, én sajnos kicsit sem.. shoppingolás helyett inkább csinálnék értelmes programokat, de attól tartok itt ennek akkor lesz vége, ha felszállok a Bogotába tartó gépre.

A többiek aztán bementek megnézni az egyenlítő múzeumot, én már álltam párszor az egyenlítőn életemben Afrikában, így kihagytam, hogy 5$-ért szelfizzek a táblával. A parkolóban kevés szórakoztató dolog volt, jobb híján kiálltam az út szélére a csőrös kamionokat nézegetni. Itt végre vannak a szivárvány minden színében, a kanári sárgától a lilán át a neonzöldig, eddig egy sötét bordó Kenworth a kedvencem.

A következő megállóhelyen az előző napi kamion baleset nyomain és a kiömlött olajon túl két nyomorult, pánikoló lámát lehetett volna fogdosni és természetesen vásárolni láma/alpaka cuccokat. Szerencsére nem fogytak el a csőrös kamionok ugyh elszórakoztattam magam.

A buszban közben volt kicsua (nem teljesen azonos a kecsua-val) nyelvlecke, divatbemutató (vásárlási lehetőséggel) és hosszú előadás a tengerimalacokról (ebédre rendelhető természetesen 20-35 $). A tengerimalac itt nem házikedvenc, hanem kaja (anno Peruban, 25 éve, láttuk Böjtivel, ahogy Huarazban árulják hálóban a piacon) és rituális gyógyító meg áldozati állat. A sámán fogja a nyomorult malacot és ezzel simogatja a beteget, a malac beledöglik, aztán kinyitják hogy melyik szerve fekete, na az a baja a kuncsaftnak.. (látom magam előtt ahogy háziorvos barátaim bevetik, mint diagnosztikus eszközt, bár ahogy a magyar egészségügy halad előre hátra, semmi sem lehetetlen). Kérdezték amúgy ki mit kér ebédre, mondtam disznóhúst nem eszem, de kérsz tengerimalacot? nem kérek, az is disznó (guinea pig)..

Végre elértük Otavalot ugyh leakadtam pár órára a népekről és bejártam a piacot meg a várost. A piac pár száz éve a láma/alpaka poncsók és a termények cseréje kapcsán híresült el, mostanra inkább a vegyes kézműves piac jelleget öltött és mindent is lehet kapni, főleg kínai meg nagyüzemi bóvlit. A legviccesebb az indián népviseletben lány volt aki rossz minőségű AC/DC pólókat árult.. A város főtere tele volt gyönyörű ünnepi népviseletbe öltözött népekkel, a templomban esküvők egymás után, közben árusok mindenhol.

Innen még elmentünk a Cotacachi Cayapas nevű nemzet parkba, amit egy 4.944 méteres a vulkánról neveztek el.. Mi a 3.246 méteren levő Cuicocha laguna körül sétáltunk, ez egy aktív vulkáni kráter tele sós vízzel és pár szigettel. Cuicocha jelentése természetesen tengerimalac. A szigeteken anno az indiánok Pachamama-nak áldoztak tengerimalacokat, mára ez a lehetőség megszűnt hatóságilag, de a laguna partján a nap és hold naptárnál még bármi megtörténhet.. A laguna egyébként gyönyörű körben zöld dombokkal, tele színes virággal.

Ezen a ponton még mindig félórára voltunk az ebédtől – délután 16.30-kor – ugyhogy már a tengerimalac menü is kezdett kívánatosnak tűnni. Végül kaptunk enni is, finom krumplilevest és marhát, és aki kért: rántott tengerimalacot hason, krumplival.

A hostel amúgy érdekes jelenség, azon kívül, hogy GPS kell ahhoz, hogy a szobáját megtalálja az ember, egy brutál forgalmas tetőterasz bárt és éttermet üzemeltet a lakóknak féláron, de így is drágán (konyha viszont nincs, ahol főzni tudnál), de van a mosodától a salsa órán át ingyenes sétálós túráig minden.

Általában elmegyek mindenhol egy „ingyenes” (nem az, jattot illik adni) túrára, most adta magát, hogy a hostelessel fogjak neki a világörökség belvárosnak, főleg h vasárnap az autók ki vannak tiltva. Hát… A következő dolgokat kellett kóstolni/lehetett volna venni: szuvenír bolt kétoldalú Aya Uma maszkban táncikálás (Inti Raymi idején ördögűzés céljából jelenik meg) ehhez likőr ivás, empanada bemutató, narancsos-fahéjas szesz ivás, alkoholos cukorka kóstolás, fagyi kóstolás, csokoládé kóstolás. És természetesen meghallgatunk mindent is, amit a tengerimalacokról tudni kell.

Quito (Tsafiki nyelven a világ közepe) > 3 milliós város 2.850 méter magasan egy Pichincha nevű aktív saját vulkánnal – ezért van a 25 évvel ezelőtti fel nem használt ecuadori vízum a régi útlevelemben, 1999-ben pont akkor törti ki, mikor Ecuadorba repültünk, de Limában szálltunk le mert túl vastag volt a hamu a quitói kifutópályán. Mivel történelmi központja a legnagyobb és legjobban megőrzött az Amerikában, Krakkó mellett az egyik legelső világörökség lett még 1978-ban (Budapest csak 1987-ben..).

Azért végig jártuk az óvárost a neogótikus Katedrálistól (ecuadori állatok a víz köpők) a városkapuig. Aztán én meg egyszer végig jártam az egészet, úgyh be is mentem, ahova lehetett – így erre a vasárnapra 3 mise jutott. 

A Palacio de Carondelet a kormány palota, körbe kerítve nagyon őrzik, mert itt van az elnöki rezidencia, a Plaza Grande másik oldalán a püspöki palota, átalakítva étteremmé, de vallás jegyében minden asztalra jut legalább egy szentkép. Ezzel szemben a Quito Metropolitan Katedrális. Ez utóbbit 1535-ben kezdték építeni, van egy hatalmas fehér harangtornya, és a tetején mázas zöld kerámiával burkolt kupolák, az egyiken szélkakas. Ide fel lehet mászni – többnyire négykézláb, de a kilátás miatt megéri .. (4$).

San Francisco bazilika és a tér helyén régen inka palota állt, de ezt az indiánok felgyújtották a spanyolok elött. Így aztán 1537-ben építették a helyére templomot és a kolostort, az előbbiből nem sajnálták az aranyat. Manapság is kézműves sör készítéssel egészítik ki a bevételt.

A La Compañía templom az egyik fő nevezetesség, anno a jezsuiták kezdték építeni, és nem volt olcsó a project, a beltér nagyon barokk és nagyon arany, mármint minden cm2, ezt 5 $ megnézni, de fotózni tilos mióta valaki a fotóival az ebay-en kezdte árulni a templomot.

A Guayasamin múzeum zárva van vasárnap, de remélem, ha visszajövök Banos-ból meg tudom nézni, viszont a Camilo Egas nyitva volt, nagyon jók az indiános festményei.

Másnap mivel a fuvar Banos-ba csak délután indult, tettem még egy gyors kört az óvárosban, meg tudtam nézni még pár „aranyos” templomot. A fuvar viszont érdekes lett, a hostelben mondták hogy 20 $ házhoz visznek.. oké legyen mi bajom lehet. Mikor láttam, hogy egyedül leszek egy autóban gyanús lett, hogy jön ki a matek, 200 km, az autópálya díj pár dollár, plusz benzin stb. Hát úgy hogy a kis csávó közben mindenféle cargo dolgokat is felvett majd leadott, hol az utcán hol egy tűzép/autószerelő udvarba álltunk meg – őszintén reméltem, hogy nem a kartellnek szállítunk fehér port, mert akkor le van a gond arról hol fogok lakni, jöhet a nyugdíj az ecuadori börtönbe.. Végül még 3 embert is felvettünk a hátsó ülésre, úgyh végül biztos megérte neki.

Sikerült egy klassz családi hotelre (Inti Luna) szert tennem Banos szélén, nagyon hangulatos, szép kert, kilátással a vulkánra, ehhez van 2 tündéri kutyus, de a szőrös banda főnöke egy cirmos macsek. Egyszerre érkeztem egy 4 fős csapattal (mert megígértem nekik, hogy írok róluk) akik különböző nemzetiségű (portugál, görög, spanyol) munkatársak Hollandiában és kitalálták, hogy együtt utaznak, így volt kikkel bandázni.

Éjszaka szerencsére esett az eső, sőt a környéken még másnap délelőtt is, ez most részben jó hír mert vizes terveim voltak, ha már Banos az extrém sportok központja Ecuadorban. Részben rossz hír is, mert másnap túrázni akartam, de olyan sár lett, hogy le kellett rövidíteni a sétát. Először felmásztam a Szűzhöz, nagyon meredek ösvény/lépcső visz fel, szinte függőleges a hegyoldal és mondjuk a 100%-os páratartalom se segített. Viszont láttam, hogy a Szűz tud multifunkcionális lenni, két pasas éppen ördögöt űzött, és nem tűnt keresztény szertartásnak. Ez úgy nézett ki hogy a lépcsőn lefele az egyik madzagon rángatta a gonoszt (azt hiszem nem tengeri malac volt, csak rongyok..) a másik tömény szeszt vett a szájába azt köpte rá és közben szíjjal verte.. utánuk egy öregasszony ment, gondolom a megrendelő. Így az utolsó pár lépcsőn már a szeszgőztől kábán értem fel. A Szűz másik funkciója a konditerem és ezen nem csak a lépcsőzést értem, hanem van fent haspad és húzódzkodó is. Nem mellesleg a kilátás is elképesztő a városra és körülötte körbe meredek hegyekre.

Az eredeti túra út, amit kinéztem még a hegy oldalában ment volna el (bár nem bírtam elképzelni hogyan, messziről olyan meredek) és egy nagyobb körrel ér vissza a városba. Szerencsére volt egy rövidítés, ahol elágazott és egy szélesebb autók által is járható? ösvényen tudtam folytatni, mert iszonyat csúszós dagonya volt az ösvény, egy részen a bozótba kapaszkodva tudtam vhogy leevickélni. Így viszont még kilométer hiányom maradt, bejártam keresztül kasul a várost, megnéztem a másik végén a vízesés, a templomot, honnan mennek a csirkés buszok majd vissza Quitoba és ettem a helyiekkel a piacon egy néninél (3,5-5$).

Baños de Agua Santa (a szent víz fürdője) az Andok keleti oldalának a szélén, az Amazonas bejáratánál, Tungurahua vulkán lejtői között, 1820 méteres tengerszint feletti magasságban található, körben egy csomó folyóval és vízeséssel. A vulkán nagyon közel van és elég aktív ugyh az elmúlt évtizedekben is többször kellett evakuálni a várost.

Extrém sportokban itt nincs hiány a meredek hegyek között lehet zippline-on csúszkálni, a hídról ugrálni, kanyonozni, én persze raftingolni mentem. Azt már előző nap is láttam a városban, hogy nincs fő szezon, mert ez a legturistásabb helyek egyike az országban, de embert alig láttam. A raftinghoz sem tudtak elég embert összeszedni, ugyh csak 4-4 voltunk 2 raftra plusz a guide-ok. Jött még egy cég, de náluk is csak 3,5 kuncsaft volt és egy közös safety kajakos/fotós. Az esők ellenére csak közepes vízállás volt a folyón és bár a főnök azt mondta, ez grade IV, hát kis jó indulattal talán, ha elment 3+-nak. A Pastaza folyón toltuk amúgy - 7 km 10 rapid kb 1,5 óra pihenővel – 25 $-ért. Én valahogy a nagyon szakadt, öreg raftba kerültem, de a főnökkel, aki láthatóan a legtapasztaltabb guide volt. Hát vitt is minket minden rapidon a legdurvább részen No Mercy felkiáltással, de legalább meg volt a fun faktor és a 11. ország (ha ki nem hagytam vmit) ahol raftingoltam életemben (megjegyzem még mindig a Soča meg a Zambézi a király és lehet a mongóliai vadvízi kajakozást nem kellene ide számolnom).