Dél - Amerika 22. rész Kolumbia Medellin

Volt kis izgalom reggel, hogy érjük el a buszt, mert a kanyarban levő toronyszobából valahogy el kellett jutni a filandiai busz állomásra, és húsvét szombaton a reggelizni jövő kutyákon kívül mozgás nem volt az úton. A tulaj főzött kávét nekünk és megnyugtatott 10 perc múlva jön a busz.. Nem jött csak 7.55-kor és nekünk a 8.00 Pereira-ba indulót kellett elérni. Szerencsére ez a csirkés ott tett le és az is késett 5 percet, így simán átszálltunk. Pereira-ban aztán volt idő reggelizni, pénzt kivenni stb. mielőtt a Medellin-be menővel elindultunk volna.

Ez bruttó 5 órás út volt (ebédszünettel), részben autópálya szerű, de végig kanyargós hegyre fel hegyről le. Pereira után volt egy nagyon kávés rész, itt még minden domboldal minden m2 kávécserjével beültetve – Salento környéke ugyan úgy nevesült el, mint a kávé háromszög, de sok az üres domboldal és kávé földeket alig látni, már sokkal jobb pénz jön a turistákból.

Medellin déli busz pályaudvar okozott meglepetést, a teljes földszint templommá alakítva, Jézus vörös paraván mögött a kereszten, pár száz hívő meg műanyag széken várta a papot, hogy elkezdje a misét. Mi inkább kerítettünk Ubert (ami itt sokszor taxi mert az a gyorsabb/olcsóbb – de így nem kell vitatkozni az áron, útvonalon stb). Az AirBnB amit foglaltam egy közepes lakónegyedben, zárt lakóparkban garzon lakás, legnagyobb előny a mosógép, amit azonnal beüzemeltem. Amíg az dolgozott mi elmentünk a város legnagyobb (El Tesoro) shopping mall-jába enni meg szétnézni. Ez utóbbi gyalogtúraként is felfogható akkora a hely (~100.000 nm, >150 üzlet). Két torony közötti hídról szuper kilátás van a városban, ezt koktélbárok és elegánsabb bisztrók használják ki, de van vidám park gyerekeknek meg minden, ami kell. Venni ugyan nem vettem semmit, de találtunk szusit vacsorára és némi bolyongás után a közért is meg lett, hogy még éppen zárás előtt vegyünk reggelit.

Medellin-ből az egyik kötelező program Piedra del Peñol azaz a Guatapé szikla, ide legegyszerűbben úgy lehet eljutni, ha az ember befizet egy napos túrára. Találtunk is egyet jó értékelésekkel 120.000 COP (~12ezer Ft) ugyh Gergellyel együtt befizettük magunkat.

Reggeli találka az El Poblado bulis negyed hasonló nevű terénél volt 6.30-kor. Amíg az indulást vártuk, mellettünk egy idős pár egy hokedlin lavórba babot fejtett a templom mellett. Én persze beálltam nekik segíteni babot pucolni, a többi meg csak nézett... Sajnos megkóstolni mit főznek belőle nem volt esély pedig biztos finom lett. Azért menet közben kaptunk reggelit, most mind a ketten csokit kértünk, úgy tűnik nem csak a kávé jó mindenütt, de a csokijuk is nagyon finom. Szerencsére a korai indulással beelőztük a tömeget a sziklánál.

A gránit kavics 235 méter magas (2134 méteren a tenger szint felett) és magántulajdon. 715 lépcsőn lehet a tetejére felmászni, de a kőörökösök nem elégedtek meg a belépő díjjal (25.000 COP) – az egészből a legrosszabb fajta szuvenír/bóvli árusokkal teleba..ott disneylandet csináltak. Felmászni mondjuk lihegős volt, de jó a kilátás körbe a víztározóra. A víztározó alapján úgy tűnt, hogy a szárazévszak tényleg száraz volt, mert több mint 10 méter hiányzik a vízszintből, a vörös part rendesen kilátszott, csomó hajó szárazon.

A tározó a 70-es években épült, 2200 hektárt elárasztva, komplett falu és termőföldek tűntek el a víz alatt. Így történt hogy Guatapé város átállt a turizmusra, a házak színesre festett lábazatából is meg lehet élni, ha elég jó a marketinges.  Minden ház lábazata más, sokszor 3D képek díszítik, van színes esernyős utca, templom és szépen kipingált tuk-tuk-ok. Ehhez persze jár pár ezer szuvenír bolt is, igazi turista lehúzás a város. Körbesétáltunk, persze megint belefutottunk a húsvéti körmenetbe, itt 3 zenekar is vonult Jézus előtt.

Ebédre chicharrón kértem (anno Peruban ezen és tamales-en éltünk túl), ami itt nagyon megy és malac hasaaljából készül, bőrrel, szalonnával egy darabban ropogósra sütve. Ugyan vagy 25 éve nem eszem disznóhúst, viszont néha kell bűnözni és jó volt a megérzésem, mert nem csak szuper finom volt amit kaptam, de semmi mellékhatása nem lett..

Ebéd után megnéztük a replika falut, ez a mása annak, ami víz alá került, természetesen jó alkalom arra, hogy szuvenírboltok legyen benne. Itt már volt küldetésünk mert kiderült Gergely anyukájának szenteltvíztartót kell venni. Aztán hajóztunk a tározón, kifejezetten modern házak és bérelhető kabinok, szállodák is vannak a vízparton, plusz a hírhedt Escobar elhagyott birtoka mínusz a vízilovak. Nyilván magasabb vízállással még látványosabb, de így se volt rossz.

Még a legnagyobb hétvégi dugó előtt visszaértünk a városba, rendbe tettük magunkat és elmentünk Gabi szülinapja alkalmából egy tető bárba koccintani. A bulinegyed lezárt részén egy Envy nevű helyen ittunk méreg drága, de legalább nem túl jó koktélt, valószínűleg a kilátást kellett megfizetni. Ez a kordonokkal lezárt, rendőr által biztosított rész a felkapott buli negyed, bárokkal és éttermekkel, de több volt a színes ruhákban magát áruló prosti, mint vendég a szemerkélő esőben.

Reménykedtünk, hogy itt a húsvét hétfő már nem ünnep és vége a tömeges jeleneteknek, abból, hogy reggel 5 -kor milyen forgalom volt az ablakunk alatt arra lehetett következtetni, hogy elindult a munkás élet, vége a nyúl okozta őrületnek. Nekifogtunk a két gyalogos túrának amit terveztünk Medellin-ben, egyet a belvárosban, egyet pedig a hírhedt Comuna 13 nevű kerületben - mind a kettő kimagaslóan jó volt ebben a műfajban.

Az első túrát egy Real City tour nevű céggel Gabi találta és egy (Ca)Milo nevű guide vezette, aki az anno legveszélyesebbnek számító Comuna 1-ben született, és hibátlanul beszélt angolul. A belvárosban kezdtünk a Monumento a la Raza emlékmű mellett. A közel 3 milliós város lakóit, az eredetileg kis haciendákon dolgozó független első telepesek után, Paisa-nak hívják, tipikus paisa kaja a bandeja, chicharrón, chorizo, rizs, a tegnapi bab, avokádó, saláta, főtt v sült tojás, sült banán – és ezt képesek reggeli is megenni. Medellin felfutása csak az 1800-as évek végén következett be a kávénak és az aranynak köszönhetően, aztán iparosodott és dinamikusan fejlődött a 1970-es évekig – az ekkor induló gazdasági válság, hatalmas munkanélküliség hatására jelent meg a drog csempészet és kereskedelem mint alternatív jövedelemforrás. A Medellin kartell 1976-ban indult, de a durva időszak a 80-as évektől Pablo Escobar időszaka alatt volt. Escobar világ kokainbizniszének > 80%-át irányította és az USA kábszer piacának 60% volt az ő keze alatt – ezzel nem csak kolumbiai maffia leghatalmasabb embere lett, a 30 milliárd dolláros vagyonával éveken keresztül ő volt a világ egyik leggazdagabb embere is. Ebből aztán futotta magánállatkertben zsiráfra, vízilóra, kenőpénzre és bérgyilkosokra. Megszámlálhatatlan gyilkosság, bombamerénylet fűződik a nevéhez, >4000 embert öletett meg amíg 1993-ban le nem lőtték. Közben a szegényeknek osztogatott pénzt, lakótelepet épített, hogy javítsa a PR-t, így megítélésé mai napig nem egyértelmű az emberek körében. Milo ez utóbbiról beszélt elég részletesen és arról hogyan lett Medellin a világ legveszélyesebb városából a turisták kedvence. Nagyon leegyszerűsítve a (bal oldali FARC, ELN) gerilla szervezetek legyőzéséhez a kormány összefogott a (a szélsőjobb oldali AUC) félkatonai szervezettel. A félkatonai szervezet pedig darabokra esett miután kinyírták a vezetőit, az így keletkezett bandák még egy darabig harcoltak egymással majd inkább békét kötöttek.

A békésebb időszak 2008-tól indult és a város főpolgármesterei komoly szerepet játszottak abban, ahova jutott a város. A metró és a drótkötélpályás kabinos felvonók összekötötték a város addig szeparált negyedeit, a tömegközlekedés így lehetővé teszi, hogy a hegyeken levő szegényebb negyedekből dolgozni tudjanak járni az emberek. Komoly fejlesztések történtek a közösségi terek létrehozásával, a favelák élhetőbbé tételével.

Néztünk azért látnivalókat is mesélés közben a Plaza Cisneroson bambusz van és este fények, a Botero Plaza-n Fernando Botero monumentális szobraiból egy csomó, közte Palacio Arte most már shopping center és a Parroquia de la Veracruz-ban nem volt körmenet. A Rafael Uribe Palace of Culture úgy néz ki, mint egy bazilika, de kulturális központ van benne, a Berrio parkban mindenki üldögél és egy csomó termosz van nála, plusz itt van az 1600-as évekből a La Candelaria Church. Végül a Parque San Antonio-ban fejeztük be, itt vannak Botero legmegrendítőbb szobrai. A jobb oldali egy tipikus Botero egy dagi vidám madár, guggolva. A bal oldalon néhány lépéssel arrébb ugyanaz a szobor áll, darabokra szakadva, a hasán hatalmas lyukkal. 1995-ben még csak ez a második madár volt. Ugyanezen év júniusában a szobor tövében hagyott bomba felrobbant egy szabadtéri koncerten, 30-an meghaltak és több mint 200-an megsebesültek. Botero csinált egy új bronz madarat 2000-ben és ragaszkodott hozzá, hogy a felrobbant szobor emlékeztetőnek a téren maradjon. 

Túra után egy igazi régi klasszikus itató kocsmában találtunk sört és bedobós zenegépet, ehhez csatlakozott hozzánk egy újabb filmsztár külsejű amerikai, akit a sétálós túrán szedtünk fel. Ő haditengerész volt és Hawai-ra nyugdíjazta magát. Ettünk is, cseréltünk telefonszámot (bár nem sok esélyem van egy hawaii látogatásra mivel nem kapok USA vízumot) majd ubereztünk a másik túrához.

Itt leszakadt az ég a találkahelyen, de szerencsére gyorsan abbahagyta és elindultunk a Comuna 13 felé. Ezt a guide-ot elég sokáig kerestem, nem akartam a tipikus turistás favela túrát, amit mindenki is csinál – ComunaReal néven lehet őket megtalálni. Onofre itt született a Comuna 13-ban és ugyan megmutatta a turistás, mozgólépcsős !!!, szuveníres részt, de ott nem sok időt töltöttünk. Ittunk egy kávét és elindultunk fel a lépcsőkön. Voltak kilátó pontok, ahonnan a város nagy részét lehetett látni, csúszdák a helyi gyerekekkel és grafiti fal, ahol mi is ott hagytuk a nyomunkat egy kék spray-vel. Én rajzoltam JUF feliratot a nagyon színes háttérre, jó lesz a következő fesztiválra.

Itt már gringo nem mászkált rajtunk kívül, és volt néhány arc, akin látszott, a tetoválásokat nem egy szalonban varrták rá, de még feljebb buszoztunk egész a negyed tetejére, kaptunk sört, gyümölcsöt, snacket a helyi kocsmában sörösládán ülve. Gyalogoltunk egy brutál kilátópontig és a bár tetején/kertjében gyümölcsöket kóstolgatva vártuk a sötétedést és a város esti fényeit. Illendőségből vettem inni, nyilván az árak a tegnapi töredéke, a kilátás legalább olyan jó. Ez már az a rész ahova Onofre sem ajánlotta hogy nélküle egyedül feljöjjünk.. Gyakorlatilag 2008-tól indult a környék békésebbé válása és 2015 óta nem lőnek, de erre a részre ő is csak 11 hónapja hoz fel gringókat .. Régen a bandák határain nem lehetett biztonságosan átmenni és fegyveres tinédzserek lőttek randomszerűen, ha éppen olyanjuk volt, simán süvítettek a golyók az ember mellett közértbe menet – relatív tűzszünet csak kora reggel és délután volt, hogy dolgozni tudjanak menni az emberek. Lefelé már sötétben lépcsőztünk, némely ház egész jó állapotban, rendesen bebútorozva, de sok nyomorúságos otthonba is be lehetett látni. Meglátogattuk a régi családi otthonát, ahol most szívességből él egy rászoruló család, beteg férj, feleség gyerek, és Onofre ott maradt kutyája. Bementünk egy másik lakásba, ahol a férfi történetét Onofre mesélte el, a pasi pedig megmutatta a nyomokat. Először gerillák közé állt be, amennyire értettem nem teljesen önként, aztán onnan vhogy ki tudott szállni, de munka híján kénytelen volt a hivatalos hadseregbe belépni és a dzsungelben katonáskodni, mikor onnan leszerelt se munka se megélhetés így az egyik félkatonai szervezetet is megjárta. Egy lövöldöző tini arcon találta a golyó nyomok ott vannak a szájában, a második lövedék a karján ment át, de ezt is túlélte és most a 92 éves Alzheimeres apját gondozza.

A negyed, ahogy a város is, ma már relatíve biztonságos, ez persze nem azt jelenti, hogy nincs fűszag, nem kereskednek droggal és nem történek gyilkosságok, de a lakosságot többnyire békén hagyják, az alsó turistás rész pedig jó biznisz azoknak is, akik védelmi pénzt szednek.

Egy biztos nem a turistáknak kiglancolt arcát láttuk ma a városnak, Milo szinte minden alkalommal mikor megálltunk külön elmondta, mire figyeljünk – zsebtolvajok, telefon lopás stb – és kézzelfoghatóan érezhető volt a belvárosban a feszkó, a helyiek is előre vették a hátizsákot és kapaszkodtak a táskájukba. Ennek ellenére a város rengeteget fejlődött a biztonság terén is, és amit mind a két guide - ha másképp is - de hangsúlyozott milyen hihetetlen rezilienciával élte túl a lakosság terror évtizedeit. Szelektív memória ide vagy oda, de tényleg nem a múltban élnek, nem azon keseregnek mit vesztettek, hanem annak örülnek, ami van… Lehet róluk példát venni.

Másnap először a Plaza Minorista piacra mentünk, a környéke elég zűrös, és bent se találkoztunk senki gringóval, de a hatalmas, két szintes piac kiváló program, ha az ember egzotikus gyümölcsöket, zöldségeket akar nézegetni. Volt minden az óriás kupac új hagymáktól a gigantikus répákon át a sokféle krumpliig, a gyümölcsöknek talán, ha felét felismertük, a friss gyógynövények/fűszerek egy része se rémlett az egyetemi farmakognózia órákról. Találtunk rendes helyi, piaci kifőzdét, ahol természetesen bandeja-t ettünk, ebben a verzióban a salátát májas darált húsra cserélték, a diétás hatás érdekében.

Innen Ubereztünk az Acevedo metrómegállóig, ahol a biztonsági őr és némi activity segítségével vettünk metró kártyát a drótköteles kabinos felvonóra, hogy elmenjünk a Parque Arvi-ba. Arra persze nem jöttünk rá csak 2. drótköteles megállónál, hogy rossz hegyre indultunk el felfelé (Picacho Line P), de így legalább láttuk a hatalmas élőállat piacot és a kamionokat felülről, valamint egy extra órát edzettem tériszonyra. Szerencsére a metró jegy árában benne van a kabinos használata is ugyh simán csak átültünk a másik hegyre menőre (Santo Domingo Line K), nézegettük a csupasz téglás lakónegyedeket. Ez volt az első kabinos felvonó, ami tömegközlekedési célokat szolgált, 2004-től működik és a hírhedt Comuna 1 és 2 negyedeket kötötte össze a várossal. Annyira tömegközlekedés, hogy naponta közel 50ezer ember használja.

A végén át kell szállni egy újabb kabinos felvonóba (Line L) - ehhez jó ugyan az a metrókártya, de külön kell fizetni – és lehet újabb 30 percet parázni. Ez már csak rövid ideig megy a házak felett, utána pár tanya majd a dzsungel jön. Ha nem lett volna annyira szmogos, ködös idő zseniális lett volna a kilátás messzebb is, így csak a közeli fákat nézegettük. Amíg megkávéztunk elállt az eső, vettünk jegyet (60.000 COP) és elindultunk a parkban gyalog. A park maga vagy 16ezer hektár, több mint 80 km-nyi túraúttal, ebből összesen kb. 3-4 km a biztonságos, de még ezen is volt tavaly fegyveres rablás.. A séta amúgy tényleg szép, mintha Középfölde egyik erdejében nyomulnál broméliák és virágok között.

Visszafelé a drótkötelezés után úgy döntöttünk van még idő kipróbálni a metrót, Milo annyit mesélt róla, muszáj volt megnézni a valóságban is. És tényleg, semmi szemét, ragyogó tisztaság, senki nem eszik vagy iszik, sehol egy grafiti, sehol egy eldobott rágó, sehol egy idegesítő árus, van helyette könyvtár a metró állomásokon, amit használnak az emberek, van fegyelmezett sorban állás merőlegesen az ajtókra, a paisa-k megbecsülik és büszkék a tömegközlekedésükre, tényleg leesett az állunk.  

Kissé sokkos állapotban ezek után hazasétáltunk, szerencsére volt a saját AirBnB-k felett egy üres félkész lakás, ahol nem csak a cuccunkat tudtuk tárolni, de rendbe is szedtük magunkat, ettünk vmi vacsit a közelben és irány az éjszakai busz.

Ez most nem a dönthető foteles luxus verzió volt, hanem a fapados volánbuszos kivitel, ehhez egy fél óvodányi ordító gyerekkel és az egyik útitársnőre kénytelen voltam rámorogni, mikor éjszaka az ülésem mellett állva a keze gyanúsan közel került az övtáskámhoz.. Végül 14 óra alatt értünk Cartagenába, nem ez volt a legpihentetőbb busz utam az elmúlt hónapokban az biztos.