Dél-Amerika 23.-24. rész Cartagena, Santa Marta, Bunkuany

A szokásosnál hosszabb, mert egy időre lementünk a térképről..

Cartagenában Getsemaní negyed egyik sikátorában laktunk, szerencsére a belső udvarra nyíló szobában, mert itt ez a rész a hipszter/buli negyed – minden közterület átalakul este műanyagszékes étterem/bár utcává. Természetesen ennek a hostelnek is van cicája, mert Cartagéna is tele van kóbor macskákkal, a csóróbbak a busz terminálon laknak, akinek jobban bejött az élet az ékszerboltban terpeszkedett a fotelban.

Kicsit magunkhoz tértünk (mivel 5-6 hete nem voltam tengerszinten, kellett pár óra, hogy hozzá szokjak az oxigénhez átálljak hőmérsékletre), házifeladatokat oldottunk meg, aztán elindultunk kaját találni meg sétálni a városba.

Cartagena a gyarmati időszakban stratégiai kikötő volt, innen ment az ezüst/arany Európába.. Ez nyilván a kalózoknak is feltűnt, így még a híres Sir France Drake is meglátogatta anno 1586-ban. Ennek hatására kezdődött a falak és erődök építése, hogy megvédjék a várost és a kikötőt. Amúgy spanyoloktól kétszer szabadultak meg először 1810-ben, végleg aztán 1821-ben. 

Cartagena történelmi központja, az úgynevezett "fallal körülvett város" világörökség, szépen megmaradt a gyarmati építészet, templomok, kolostorok, virágos erkélyekkel színes házak, kúriák és terek. Az egész nagy hangulatos lehetne, ha nem jönne percenként egy árus, aki el akar adni valamit. Konkrétan nyugodtan enni nem lehet, mert képesek a villa és a szád közé bedugni a portékát hátha pont abban a pillanatban száll meg az ihlet a vásárlásra. Belőlem ez mondjuk a legrosszabbat hozta ki... 

Késői ebéd vagy korai vacsora végül ceviche lett, jól nem laktunk ugyh még beültünk egy cuccos kávéra az egyik templom mellé, a kalória végül elég lett és fel is ébredtünk annyira h tudjunk még dolgozni kicsit. Meg is találtuk a másnapi programot, 50%-kal leértékelt katamarán túra Islas del Rosariora. 

Reggel elsétáltunk a kikötőbe, és megkerestük a hajónkat. Szerencsére a 100 fős katamaránon maximum negyed annyian voltunk, egész jó zene szólt és bár felhős volt az ég, legalább nem esett. A város magasházait, a teher kikötőt a konténer hegyekkel, és pár erődöt lehetett látni míg kihajóztunk. A várostól 35 km -re apró korallszigetek alkotják a nemzeti parkot, bár korall és ehhez halak már nem nagyon vannak. Szerencsére elő-elő bújt a nap, a víz türkiz kék és zöld árnyalatban elég képeslapra illő színű lett. Úszkáltunk, ettünk tengeri herkentyűs paella-t, megcsodáltuk a kajakban koktélt keverő helyi árust, úszkáltunk még. Mérsékelten meggrilleződve értünk haza, hogy kimosakodjunk a sóból. Vacsorázni már esőben mentünk a Gergő által javasolt helyre, itt jó volt ceviche, ha nem is kifejezetten olcsó. 

Másnap intéztünk mosást, próbáltunk pénzt szerezni ATM-ből eleinte nem sok sikerrel, aztán a piac látogatást leszervezni.. Közben azért találtunk jó kávét és még jobb reggelit egy random helyen. Itt megismerkedtünk egy kolumbiai lány kubai fiú párral, akik Németországban élnek. Beszélgetés közben kiderült a lány csúnya sebei nem biciklis balesetből vannak – 2 napja rabolták ki őket a Cartagena óvárosában este 11-kor. A lányon keresztben volt a táska, megpróbáltak elszaladni, de utánuk mentek ketten és lerángatták róla, közben elesett, a két térde, alkarja tiszta seb, az arcán is ütés nyom. A srácnak a harmadik húzott be egyet a fejére, hogy ne tudjon segíteni. Szerencsére a telefonját nem vették el, mert azt a kezében szorongatta, így le tudta tiltani a bankkártyáit, amivel nyilván később próbáltak nagyobb összegért vásárolni..  Ők tudnak spanyollul és a lánynak van helyismerete, így is egy napjuk elment a rendőrséggel gyakorlatilag bármi eredmény nélkül. 

Végül lett guide-unk, aki elmesélte a cartagena-i piac sztoriját majd elmentünk megnézni a Bazurto nevű létesítményt. Eredetileg az óváros mellett álló piacot mikor kinőtte magát a 60-as években költöztették a jelenlegi épületbe – nos mostanra ez az épület is lerohadt, és ebben sem fér(t) el a piac, így az árusok labirintusa benőtte a környéket. Árulnak mindent is, az óriás party hangfaltól a gyümölcsön, zöldségen át a húson/halon keresztül a kuruzsláshoz és mágiához kapcsolódó kellékekig – a körülmények láttán minden tisztes köjálos rituális öngyilkosságot követne el. Sár, szemét, véres pocsolya, legyek és szagok, nem a gyenge gyomruaknak való a hely.

Láttunk szerelmi mágiához gyertyát (ennél a résznél nagyon figyeltem - tisztességes jutalékért cserében hajlandó vagyok megosztani az információt), perui gyógyítót varázserejű hernyókkal nénit kezelni, venezuelai menekült csajszikat körmöt, szempillát szépíteni, kóstoltunk ismeretlen fura gyümölcsöket, megcsodáltuk a kézzel festett buli plakátokat, egyedi szülinapi party kelléket gyártó hölgyet.. Bár általában imádok piacon enni, de itt a főzős rész sem tisztább mint a többi, és a vérhast, mint fogyókúrás elemet most inkább most kihagytam, így az ebédről lemondtunk.

Még kicsit nézelődtünk a közeli plázában főleg hűsölési céllal, de itt legalább tudtunk pénz szerezni automatából, volt jó közért és még 1-2 ruhaboltba is benéztünk. Vacsorázni már csak a közeli térig mentünk egy drága, de legalább rossz pizzát enni. Estére a sikátorunkból megint party place lett, szerencsére a szobánkig nem hallatszik el az önjelölt DJ-k működése.

Santa Marta-ig mikrobusszal mentünk, onnan taxival (nincs Uber) Taganga-ba – szakadt, kicsit hippis/kuba fílingű falu, kikötővel és bíccsel, ez volt a bázisunk most, amíg el nem indultunk megkeresni az alternatív elveszett várost. Fenn laktunk a hegyen ugyh lesétáltunk a partra, ettünk Pachamamánál szuper finom halat és ittunk koktélt, ha már karibi hangulat van.

Hazafelé bepróbálkozott nálam egy motoros, de nem volt esélye, max arra, hogy ha nem veszi be a kanyart és elfekszik a földúton eltöri a lábam.. Így csak rám vert egy csomó követ, kavicsot. Ha nem féltem volna h megborul és elkaszál, fejbe basztam volna a nálam levő 3 literes vízzel. (A telefonomon kívül értéket nem vittem, másrészt az is a nadrágom alatt a hasitasiban volt, de persze ezt a sötétben nem láthatta)

Reggeliztünk a tetőn aztán taxival irány Santa Marta óvárosa. Sok kommentben húzták le a várost, annyira nem gáz, legalább is vasárnap. A katedrálisban épp kezdődött a mise, de minket lekötött egy roll-up plakát, amin Jézus gurulós bőrönddel és birkákkal megy a metróban, és amikor megszólalt a 80-as évek szinti pop stílusában a templomi zene gyorsan menekülőre fogtuk. A kikötői daruk árnyékában van egy homokos strand és egy egész korrekt promenád, meg persze szuvenír boltok. A helyi arany múzeumban találtunk pár jó darabot, de a bogotai után ez már nem érte el az ingerküszöböt. Kicsit kellett hűsölni a boltokban – délben 32 fok volt árnyékban, de melegebbnek éreztük annyira párás. Még kivitettük magunkat az 1608-ban alapított Quinta de San Pedro Alejandrinohoz, ez a hacienda volt Simon Bolivár utolsó lakhelye, itt halt meg tbc-ben. A birtokom eredetileg cukornád feldolgozás volt a biznisz, volt két jópofa épület az egyik, ahol a cukrot a másik, ahol a rumot csinálták. Hatalmas, többszáz éves fák vannak mert egyben ez a botanikus kert és ennyi leguánt egyben még életemben nem láttam, minden méretben és színben rohangáltak fel-le a fákon. 

Simon Bolivár szerintem Dél-Amerikában akinek legtöbb közterület viseli a nevét - Venezuelában született, de szülőhelyén kívül részt vett Kolumbia, Ecuador, Peru és Bolívia függetlenségének kiharcolásában is, az utóbbit róla nevezték el.  Arisztokrata családból származott - teljes neve olyan hosszú, hogy ha így hívták ebédelni kihűlt a leves mire végig mondták (Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar de la Concepción y Ponte Palacios y Blanco) Komoly hadjáratokban győzte le a spanyolokat így született meg a Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló, a spanyolok által is elismert Nagy-Kolumbia, amelynek elnöke és diktátora Bolívar lett. Ez később ugyan szétesett, de rendes személyi kultusz alakult ki hozzá kötődve. 

Este amíg lesétáltunk a Pachamama-ba enni egy nagy vegyes tengeriherkentyűs tálat, beláttunk a színes házakba, bútor alig, de hintaszék és hangszóró van. A tömeg és a hangzavar durvább volt, mint szombat este. Konkrétan még nem sikerült Kolumbiában csendes helyet találnunk, mindenhol üvölt a zene, van, hogy az utca két oldalán egymással szemben kétféle. Ami még feltűnt, hogy mennyire szemetes Taganga és Santa Marta is, afrikai szinten tele hordott a szél mindent nejlon zacskóval, az árkok utcák tele szeméttel. 

Az alternatív elveszett város kereséshez még az angol pár Caroline és George (akikkel Bolíviában a só síkságon utaztam) ajánlott céget (https://ancestralhike.com) – nem akartam a szokásos Ciudad Perdida-t csinálni, mivel mindenki odamegy, túl turistás, a cégek futószalagon tolják és nem szeretem a tömegjeleneteket. Egyébként meg 2x-3x annyiba kerül (mi fejenként 850.000 COP ~ 200 $ fizettünk 3 napért, ott 4 nap kerül 2.150.000 COP ~ 560 $) 

Kis késéssel egy Kevin nevű guide jött értünk Tagangába, taxiztunk Santa Martába és egy motoros túra cégnél leraktuk a nagy hátizsákokat. Felszedtünk még egy holland srácot és elindultunk a kb. 1 órányira Santa Martától induló túrához. Sajnos én már a taxiban hőgutát kaptam mert azon az oldalon ültem az ablak mellett, ahova odasütött a nap, de a légkondi olyan gyenge volt, hogy nem is éreztem. A hőmérséklet amúgy 33-35 fok volt, ehhez >80% feletti páratartalom… ami így érzetre 39-41 fok az Accuweather szerint. 

Egy kisboltban még vettünk inni meg nassolni, aztán gyaloglás, főleg felfelé, egy autók motorok által is használható, többnyire köves földúton. Itt már civilizáció csak a néha felbukkanó farmok formájában létezett, de láttunk csomó madarat és az idő is elviselhetőbb lett, mondjuk a napon még mindig rohadt meleg volt. Végül pár km után elértük a Donama szent köveket. Ezek is a Tayrona népekhez tartozó, szertartáshoz használt kb. 4 méter átmérőjű, 3 méter magas kavicsok, valamikor 500 és 1500 között faragták őket. A faragások, kövek jelentése nem ismert, de valószínűleg szimbolikus és spirituális dolgok vannak rajtuk. 

Még mindig felfelé, pár óra után megérkeztünk San Isidro de la Sierra faluba, ahol Kevin anyukája főzött nekünk ebédet –a szokásos kaja: sült csirke, rizs, pataconas azaz sült ipari banán, bab. Kevinék háza kicsit lepukkant két szoba, benne ágy szekrény, fürdőszoba zuhannyal és konyha, a kertben függőágyak, csirkék és az itteni fő közlekedési eszközként szolgáló motorok, Kevinét Eleonórának hívják. Ami durva, hogy én idősebb vagyok, mint Kevin nagymamája, itt 15-16 évesen már szülnek a nők, gyakran 4-6 gyerek van a családban. 

 A falu mellett lehetett volna hűsölni a közeli patakban (ha lett volna nálam fürdőruha, nem akartam cipelni és sajnos a túra előtti kommunikáció kissé mínuszos volt, fogalmunk nem volt, hogy mire pakolunk és mit kellene hozni, viszont amit vittünk azt cipeljük 3 napig – pl erre a napra nyugodtan jöhettünk volna túraszandálban) aztán folytattuk a túrát. Át kellett kelni egy folyón, itt az egyik kő mozgott ugyh féllábbal a vízben landoltam..

Mentünk még pár órát felfelé az erdőben, itt legalább árnyékosabb volt és kevésbé meleg, bár izzadni izzadtunk így is rendesen. Végül a tanyához, ahol alszunk egy hosszú meredeken kellett ereszkedni, a melegtől bedagadt lábaim már erősen tiltakoztak a bakancsban, de valahogy leszenvedtem magam. Végül 500 szintet mentünk felfelé, kicsit többet le és összesen 15 km volt a napi adag. 

A szállásunk pont az volt, amit kerestem Argentínában és itt a kávé régióban, csak nem találtam. Egy működő farm, ahol van pár szoba, amit kiadnak (és nem 500 $ éjszakánként). Szuper cuki fa kabinokban aludtunk az erdőben és itt végre a madarakon kívül mást nem lehetett hallani, kaptunk vacsit, zuhany és beájultunk. 

Jót aludtam végre normális ágyban, reggel néztem ahogy felkel a nap a dzsungel felett és hallgattam a madarakat. Felhős, párás időben szemerkélt az eső kicsit, de reggeli után még körbe néztünk a farmon, alapvetően avokádó termesztésből élnek, van csomó marha, ló meg öszvér, rengeteg csirke és tenyésztenek 3 medencében halakat. Simogattuk a napos csibéket a dobozban, megkóstoltuk a helyi mézet és nézegettük a teraszról a virágra szálló kolibriket és a többi színes madarat. Valójában el lettem volna még itt 2 napot vagy 2 hetet, vagyis bármeddig 😊 

De aztán bakancs fel - és amikor belenyúltam rájöttem miért fájt tegnap annyira a lemenetel – teljesen kikopott a bélés a bakancsom orrából.. gyakorlatilag a kemény műanyagon támaszkodtak a lábujjaim lefelé, és hát a 2 pár túra zoknim se lett vastagabb az 5 hónapnyi használattól. Kaptam Gabitól kölcsön némileg vastagabb túra zoknit, ami kicsit nagy volt, de így is sokat segített. 

Reggel kezdésnek visszamásztuk a tegnapi ereszkedést, majd izzadtunk tovább, míg dél körül megtaláltuk meg Bunkuany-t elveszett városát a hatalmas fák között. Ez is a Sierra Nevada de Santa Marta hegység őslakos civilizációjához köthető, csak úgy, mint a híresebb társa a Ciudad Perdida, bár méretre kisebb.  Bunkuany, a "beszélő kövek helye” is a dzsungelben talált > 1000 éves teraszokból és szent helyekből áll, anno kőlépcső és ösvény kötötte össze a többi Tayrona településsel. A kőteraszok tetején mászkáltunk a puha, süppedős fűben, megnéztük a főnökök kőszékeit és rajtunk kívül senki nem volt az egész helyen..

A Tayrona birodalom főnökségekből állt és első kőteraszai építményei i.sz 650 körül származnak, de igazán a 11. században nőtt meg a népesség. Eddig feltárt városaik közül a Ciudad Perdida a legnagyobb a 184 teraszával és 13 hektáros területével, ahol ~2500 ember élt anno, de létezik egy csomó kisebb nagyobb más település rom még. Híresen szép aranytárgyakat csináltak (a bogotai múzeum ezzel van tele), öntöző rendszert építettek és a spanyoloknak sikerült a 17. század közepére teljesen kiirtani őket.  

Murphy szerint a fényképező gépem reggel megadta magát, legalább is úgy lefagyott, hogy képeket csak telefonnal tudtam csinálni.. Tipikus. Ebédre a farmról hoztunk banánlevélbe csomagolva a kaját, rizs, csirke, sült banán vonalon, de így nem kellett vacakolni, hogy eldobhatjuk-e a csomagolást miután egy pár száz éves fa alatt a köveken ülve megettük.

Ebéd után valameddig visszamentünk a már megtett úton és elkanyarodtunk egy ösvényre, hogy elsétáljunk Calabazo városig. Ez megint inkább lefelé menet volt, kevesebb emelkedővel, keskeny ösvényeken, vízmosásokon, pár patakot keresztezve. Átvágtunk néhány tanyán, itt valami pénzt fizetni kellett, hogy magánterületet használunk, de cserébe mindig kaptunk banánt – annyira más ízű a vegyszermentes, banánfán megérett verzió, hogy leírhatatlan. Láttunk jacamar-t, irizáló zöld tollaival és hosszú csőrével ült az ágon lepkére várva. A sok színes madár mellé lettek fán ugráló majmok is, bár fotózni képtelenség volt őket.

A városból az utolsó 3-4 kilométert motoron tettük meg – különben a Kogi faluba nem értünk volna oda világosban, és már egyébként bennünk volt 21 km és majd 1000 méter szint felfelé. A motorozás néhol hajmeresztő volt, Gabi eléggé parázott, én szerencsére már nagyobb rutinnal bírtam (anno Nicola Aprilia-ján vagy Ákos Africa Twin-jén volt alkalmam benzintyúkként gyakorolni).

A kogik a Tayrona kultúra közvetlen leszármazottjai és nagyon-nagyon zárkózottan élnek, teljesen távol tartva magukat a „civilizációtól”. Spanyolul is kevesen és alapszinten beszélnek, csak minden 5. tud írni, olvasni. Mindössze néhány kogi falu fogad látogatókat és ehhez is kell ismeretség (azaz megfelelő cég/guide), egy mobiljuk van egyeztetni, napelemmel töltve mert amúgy áram sincs. Kör alakú, pálmaleveles kunyhókból épült családi falvakban élnek, ebben a faluban egyszerre max 6-8 látogatónak van hely, de építettek külön zuhany+wc és pár földpadlós, pálmalevél tetős szobát. Vacsorát is főztek nekünk, yuca-t (Afrikában kasszava, amúgy manióka, tápióka) és taro gyökeret kaptunk, banánnal, rizzsel és csirkével.

Aztán megpróbáltunk aludni menni, ez azért nem volt egyszerű. Egyrészt Gabi cuccát ellepték a hangyák mire visszaértünk a kajálásból, mivel csak egy asztal volt én egy függőágyba tettem a cuccom ezek mellé viszont egy hatalmas csótány költözött, ugyh először kicsit hisztisen rovartalanítottunk. Az ágyunk ezentúl rémálmaimban fog szerepelni, ugyan volt rajta szúnyogháló, de az ágynemű sáros volt és az ágy iszonyat puha matraca mind a két irányból a 60-70 centiméteren 40 centit lejtett középre. Magyarul elférni se tudtunk ketten csak fejtől lábtól feküdve, miközben középre gurultunk a meredélyen.  Gyakorlatilag a lábamat kinyújtani vagy vízszintesen feküdni lehetetlen volt, nagyjából aludni is, legalábbis nekem 2 óránál többet nem sikerült. Reggel 5-kor vhogy kiküzdöttem magam és próbáltam a derekamat meg a térdemet használható állapotba hozni. 

Reggelire kaptunk saját termesztésű kávét, tojást meg gyökereket és találkoztunk a mamos nevű (85 éves, de 60-nak néz ki) papjával a falunak. A kogiknál a hosszú haj a standard, a hegyeket jelképezi és nem őszülnek, vagy kopaszodnak. Mindig fehér ruhában járnak, amit saját maguk készítenek, a férfiakon táska, ennek a színes csíkjai a családi hovatartozást jelölik, a nőkön gyakran piros nyaklánc. Önellátó mezőgazdasági termelésből élnek, minden család másban jó, aztán cserélnek. Ebben a faluban 20 család azaz kb. 120 ember él. 

Egész évben termesztik a koka levelet (csak nekik legális) amit marokszám esznek és ehhez a poporo nevű szent tökedényből tesznek a hatás fokozására fehér port. A poporo a férfivé váláskor a mamos által eldöntött idejű beavatás (1-4 nap) után jár, a férfiasságot és annak hagyományát képviseli. A fehér por a hatásfokozás kedvéért lúgosítja a koka levelet, és a tengerparton szedett kagylók égetésével, porításával állítják elő. Aztán hogy ez az egész ne marja szét a szájukat dohánynövényből csinált mézet kennek a nyálkahártyára.

15-16 évesen házasodnak, az első feleséget a mamos választja de lehet igényeket benyújtani, több feleség is lehet, de többnyire nincs, mert drága. Házasság esetén vesznek új földet, ehhez farmereknek dolgoznak h legyen pénz. Válni is lehet, de az asszony és gyerektartást előre oda kell adni.. 5-6 gyerek van, az idősekről a fiú gyerekek kötelesek gondoskodni.

Miközben ezeket a kogi guide-tól megtudtuk sétáltunk a falu kőlépcsőin, a büntető helyre, ahol a mamos és a többi vén dönt a büntetésedről, ha rossz voltál (megcsalás, lopás stb) – pl. mentek a bünti gödörbe a rovarok közé pár napra gondolkodni. Fehér pamutból font karkötőket hordanak védelmi céllal, mi is kaptunk mind a két csuklónkra.. ha elszakad szent kő vagy fa alá kell majd elásni.

Aztán sétáltunk tovább, minden domboldal beültetve banán, plantain, ananász, kókusz, kávé, kakaó, koka, mangó, csillaggyümölcs csak amire emlékszem. Préseltünk fa préssel cukornád levet, ettünk fura gyümölcsöket (volt nagyon savanyú almaszerű, óriás hüvelyes magról édes fehér cucc, kakaó magról a borítást). Nem sok lakót láttunk, láthatóan kerülik a fehér emberrel a találkozást, meg hát a gyerekek itt iskolában voltak, újabban ebben a faluban van ilyen. 

Ebédelni egy helyi étkezdébe mentünk, ami csak pár száz méter a falutól, itt már tömeges gringo jelenlét volt, a Tayrona Nemzeti Parkba mentek. Visszafelé legyalogoltunk a városig, ittunk vmi hideget aztán visszabuszoztunk a csirkéssel Santa Martába. Itt relatív gyorsan megoldottunk a pénz kivételt ATM-ből, csomag összeszed a motoroshelyről és felszálltunk az újabb csirkésre ami ugyan azon az úton ment vissza csak most Palominóig. Erre a napra csak 10 km gyaloglás jutott.. így lett 46 km 3 nap alatt, izomláz semmi, a térdem kicsit újra bedagadt. Izzasztó, de klassz túra volt, a táj gyönyörű, Kevin pedig fiatal, tényleg szuper guide, jól mulattunk és a végére lett kedvenc magyar szava - pók..