Mivel idén, a szokásos téli utazásra nélkülöznöm kellett Papát az új londoni állása miatt, ki kellett találnom hova és hogyan megyek egyedül.. Végül úgy döntöttem Afrika, a kedvenc kontinens és ki kellene próbálni valami újat, overlanding.. Azt nagyjából tudtam mely országokat szeretném látni - Botswana, Zimbabwe. Azért ezeket, mert itt gyakorlatilag lehetetlen a hagyományos hátzsákos utazás napi 10-20 $-ból.. A látnivaló főleg nemzeti parkokból áll, ami 4x4 és vezetőbérléssel lazán felnyomja akár napi 400$-ra is a költségeket, minden luxus nélkül. Botswanában egyszer csak eldöntötték h kevés turistát akarnak látni, de azok fizessenek sokat és felemelték az árakat a tízszeresére.
Nos így lett Botswana – Zimbabwe – Dél-Afrika 4400 kmoverlanding – ami talán a legköltséghatékonyabb (de eddigi utazásimhoz képest még mindig drága) formája az afrikai kalandozásoknak. Már csak a megfelelő céget kellett megtalálnom. Referenciák nélkül ez sem olyan könnyű, de szerencsére nem lőttem mellé..
Szóval mi is az az overlanding? A múlt század közepén kialakult motorizált, önellátó utazási forma. Általában hetekig-hónapokig tartó utazást jelent, a kezdetekben főleg Afrika (és Ausztrália) területén, mint a klasszikus Kairo – Fokváros, 4x4 terepjáróval vagy teherautóval. Kb. a 60as évektől aztán elindult a szervezett, kereskedelmi formája is. Van néhány cég aki erre specializálódott utakat árul, én is egy ilyennel mentem. Ilyen cégek a Nomadtours, az OverlandingAfrica, és Dragoman, Gecko’s, Imaginative Travellers, ez utóbbi három már egy cégcsoport lett.
Egy bazi nagy, narancssárga, MAN márkájú átalakított kamionnal utaztam. Az alja profin kialakított raktér: a sátraknak, matracoknak, konyhának, székeknek, asztaloknak, víztartálynak, tartalék benzintanknak, szerszámoknak, homoklétráknak, és persze hátizsákjainknak. Felül pedig nagy ablakok és max 24 utas. A székek alatt saját lakattal zárható tárolóval az értékeknek. Hűtőláda, sokat volt használva...
A sátrak is erre a műfajra kifejlesztett, egyszerűen felállítható, nagyon strapabíró darabok (és vagy 25 kg mindegyik), szúnyoghálóval stb ellátva. Gyakorlatilag 4 ember simán el tudna aludni egyben, de ketten szokás használni őket. Alváshoz még jár egy kb 3-4 cm matrac is. A sátrakat mindenki maga állítja fel és bontja le reggel (és addig nincs reggeli, míg be nincs minden pakolva a truck-ba )
Kempingezés vagy a bozótban, teljesen nomád módon, mindenféle létesítmény nélkül; vagy kialakított campsite-okon ahol van zuhany, wc, kerítés, néha még bár és medence is. A biztonságra nagyon figyelnek mindenhol.
Az étkezés teljesen önellátó, pár naponta lehet bevásárolni, vizet, szeszt és snacket stb venni, ha éppen lakott területet érint az út. A kajavásárlás közösen összedobott kasszából történik, ez a travel „kitty”. Mi vittünk egy szakácsot, de kellett/lehetett segíteni, zöldséget pucolni, mosogatni, pakolni. Azon sok múlik, hogy az adott úton milyen a „személyzet”. Az első részben egy ultra jó fej (zimbabwei) szakácsunk volt, Inosz. Aki jól főzött és volt humora. Délben 3-4 féle saláta, reggelire tükörtojás, sült szalonna, esti tábortűzhöz még marshmallowt is szerzett az ausztráloknak sütögetni.. És minden este megköszönte a segítséget. Ünnepélyesen elmondta mi lesz a menü, majd a végén elhangzott a szokásos: And a the dessert is tea, coffee and Milooo (ez utóbbi egy hideg/meleg, vízzel/tejjel készíthető instant ital, ami összetételt tekintve kb. maláta és kakaó) Ez utóbbi minden ausztrál útitársam nélkülözhetetlen takarmánya volt (a cider mellett). Sajnos a túra második szakaszán a szakácsunk elég gyenge volt, nem engedett segíteni, így sokkal kevesebb fajta és egyhangú kaját csinált. Saláta, gyümölcs véletlenül se, és gyakorlatilag a vacsorát kivéve szendvicset ettünk. Brrr
Ha már a „személyzetről” esett szó, ezen a túrán egy sofőr, egy szakács és egy guide utazott velünk. Félúton csere. Egy újabb és kevésbé profi/kedves/jó fej bandát kaptunk. Mindenki zimbabwei volt, a guide-ok elég jól beszéltek angolul, de valamilyen szinten mindenkivel lehetett kommunikálni. A guide mondta el minden nap az alap gyakorlati és elméleti tudnivalókat a programokról, illetve szervezte le, amit menet közben szervezni kellett. A szafarikon viszont külön helyi sofőr és/vagy guide volt (ezeken általában nyitott kis terepjárokkal mentünk, amikből jobban látni és könnyebb fotózni). Jellemzően a botswanaiak nem mondtak semmit azon kívül, hogy az ott egy zsiráf..stb. A zimbabwei, és dél-afrikai parkokban azonban nagyon képzett, profi guide-ok voltak, akik jól beszéltek angolul és rengeteg érdekes dolgot meséltek az állatokról, madarakról, növényekről…
Összesen csak 17-en voltunk, az útitársak egy kivételtől eltekintve ausztrál kenguruk voltak, és többnyire a 30 alatti korosztályból (volt 2 apuka is, akik lányukat illetve fiúkat hozták nyaralni). Hangosak, idétlenek és egyfolytában részegek vagy másnaposak voltak.. Szerencsére volt azért közöttük is egy-két használható arc. A túra első részére sajnos kifogtunk egy gyakorló pszichopata csajt is….sokat rontott a társaság közérzetén.
A napi rutin: reggel még sötétben, általában 4 és 5 között ébresztő, sátor lebont, bepakol, reggeli és indulás vagy szafarizni vagy a truck-kal a következő célhoz. Ebédidőben megáll a truck valahol, busibusi (toalett ügyek), ebédkészítés, aztán tovább. Az új táborhelyen sátrak felállít, aztán vagy program vagy vacsora főzés. Lakott területen csak annyi időre álltunk meg amennyi a bevásárláshoz elég, így gyakorlatilag internetezni lehetetlen volt (meg mondjuk amúgy is idegtépően lassú). Olyan szempontból is válogattam a különböző cégek különböző útjai között, hogy ha lehet a 3 hetet ne a truck-ban zötykölődve töltsem. Előre megadták kb. mikor mennyi idő az utazás, ezen kb. 55-60 óra volt a 3 hét alatt, de volt olyan 3 hetes út ahol 110-120 órát töltöttünk volna a kamionban.
Amit totál feleslegesen vittem az a Lonely Planet útikönyv, jó ha van olvasnivaló, inglisbukot lehet csereberélni is, de nem kell LP a túléléshez. Tudtam volna viszont egy állat- és madárhatározót használni. Volt mindenféle dugóhoz adapter és elosztó a kamionon, ezeket is feleslegesen cipeltem. Amit legtöbbet használtam azaz önfelfújó matrac volt, és a dry sack különböző méretben (eső, por), ami elengedhetetlen az a fejlámpa, ruhaszárító kötél, és saját lakat, meg egy jó távcső.…
Annyi érdekessége még volt a túrának, hogy abszolút out of season voltunk. Ez az időszak a nyár, és egyben az esős évszak is. Így mivel sok a víz kevesebb/nehezebb állatot látni (ha szárazság van az itatók, víz köré gyűlnek). Viszont cserébe vannak mindenféle bébi állatok és kevesebb a turista. Minden zöld, virágzik, még a Kalahári sivatag is. Szerencsére semmilyen programunkat nem zavarta meg az eső, vagy éjszaka zuhogott vagy amíg a truck-kal utaztunk..
Összefoglalva, ez egy relatíve költség-hatékony és nagyon kényelmes, valamint biztonságos módja az utazásnak. Minden profin leszervezve, így rövidebb idő alatt lehet egységnyi látnivalót abszolválni. Én azért elég sok hátrányát is találtam, az ember sajnos nem tudja útitársait megválogatni, és elég egy hülye a csapatban.. Ami nekem legjobban hiányzott, hogy alig van kontaktus a helyiekkel.. Nincs tömegközlekedésen buszozás, piacon melósokkal együtt evés stb. A program adott és feszített, és bár ettől hatékony, de egyéni érdeklődés kielégítésére nincs mód. Pedig az ember van ahol tovább maradna, vagy van ami kevésbé érdekli. Én biztos szívesen láttam volna egy helyi piacot..de ez például kimaradt.
Szóval én maradnék a kettesben, hátizsákkal műfajnál.. Remélem Papa idén ráér :-)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.