Kenya - Uganda - Ruanda 8. rész

15. nap

Január másodikára is gorillákat kaptam.. Még itthonról úgy döntöttem, hogy ha már gorilla akkor legyen még egy napom velük. Juditka és a többiek az eredeti program szerint késői reggeli után a teherautóval Kigali-ba várost és Genocide múzeumot nézni mentek (erről neki kell majd írnia )

Én viszont így aztán újra hajnalban keltem - két másik útitárssal, akik golden monkey-t mentek nézni – és miattam szegény Issa és Jacob is, mert csináltak reggelit és csomagoltak nekem ebédet is.

Újra eligazítás, csoportba osztás a Park központjánál. Meglepően sok ismerős arcot láttam az előző napról, ők is jöttek repetázni. Nézelődés közben találtam egy országokra bontott statisztikát, 2013-ban 25.000 ember látott Ruandában gorillát, ebből 15 magyar.

A csoport osztásnál kiderült, hogy ugyan azt a vezetőt, Boscot kaptam, mint előző nap. De ezzel a hasonlóság ki is merült. 3 darab borzasztó túl súlyos amerikai került még a csoportba és 4 kenyai turista. Egy sokkal nagyobb 24 fős családhoz indultunk. Az út a beszállásig még az előző napinál is rosszabb volt, alig győztem kapaszkodni. Az amcsik Land Cruiserével mentünk, a pasi, aki vezette vmi itteni NGO dolgozik, és megtanult ruandaiul… A 3 dagadéknak (bocsánat, de akkorák voltak.. inkább nem is részletezem) 4 hordár kellett. Annyi kaját hoztak, ami egy kisebb himalájai expedíciónak napokra elég. Már az autóban elkezdtek csokit enni. Egy könnyű és rövid sétával értük el a kerítést, majd újabb 10 perc séta után találkoztunk a gorilla követőkkel és őrökkel. Ez azt jelentette, hogy lepakolunk (és az amcsik esznek) mert a szőrös jószágok már nagyon közel vannak.. Itt nem csak a feljutás volt könnyebb, de maga az erdő is sokkal ritkásabb volt és csalán meg sár mentes.

A családból először néhány kamasszal és egy bébivel találkoztunk, aztán egy bokor alatt meg lett az ezüsthátú főnök, és mellette két 2 év körüli gorilla gyerek kergette egymást egy fa körül. Itt hosszabb időre leragadtam, mert szuper cukik voltak, ahogy húzták egymás szőrét, birkóztak és néha lehuppantak a popsijukra pihenni.. Aztán a család lassan elindult eszegetni, mi meg követtük őket, de itt sokkal könnyebb terepen, mint tegnap. Ha csak rövid időre, de láttuk a család egyik legfiatalabb tagját, a mama hátán fél éves bébi kapaszkodott nagyon ügyesen. Most bármerre néztem gorilla gyerekek voltak, a liánon lógva, fára mászva, a bokor tetején fekve.. Az ezüsthátú is elindult, tényleg hatalmas példány, 32 éves és 2013-ban vette át a csapat vezetését, amikor a bátyja elpusztult. Annak köszönhetően, hogy itt a bambusz erdő nem volt olyan sűrű, nem csak követni és látni volt őket könnyebb, de sokkal több fény volt fotózni. Sajnos az egy órányi láthatás most is hamar eltelt.

Visszamentünk a cuccokért (az amerikaiak megint ettek, szendvicset, csokit és gumicukrot). Aztán egy 20 perc alatt ki és lesétáltunk a terepjárókhoz (ahol az amcsik megint ettek).

Levergődtünk a faluba ahol egy utcasarkon Bosco megvárta velem a golden monkey-s párt és a sofőrünket. A városban átültünk egy személyautóba és irány Kigali. Az út gyakorlatilag végig szerpentin, de nagyon jó minőségű. Szemét sehol. A 96 km 2 óra alatt sikerült megtenni, ezzel nem lett volna baj, ha nem tűz végig rám a nap, és mondjuk, ki lehet kapcsolni a fűtést a kocsiban…

Kigali a főváros, úgy 1 millió lakossal, meredek utcák, a város kisebb nagyobb dombokon fekszik, nagyon tiszta, szép utak, parkok. A szállodánkba gyakorlatilag percre pontosan a teherautóval egy időben érkezünk..

Utolsó este a csoporttal, vacsi a szállodában végül. Viszont végre van száraz fehérbor így én fröccsözöm (Juditka is szertett volna,de mindig megittam az övét is). Megköszönjük a gondoskodást Jacobnak, Issanak és a többieknek. Itt a fő idióta végre szerez egy jó pontot (az utolsó pillanatban), mert jófejség h mindenkit megkér a crew-ból, hogy mondjon pár szót. Majd mivel jó a fröccs egész sokáig (este 10!!!) beszélgetünk a fiatal kiwi párral.

Mitfahrer:

A genocide elnevezést a latin és görög geno (race, cast) és cide (killing) szóból tették össze. Igazán a II. világháború után kezdték használni. A zsidó népirtásról mindenki tud, de nem kell elfelejtkezni az 1904-05 közötti namíbiai herero és nama népcsoportról (75.000 áldozat), az 1915-18 közötti törökországi örmény kisebbség legyilkolásáról (1.500.000 áldozat), 1975-1979 között a vörös Khmer örjőngéséről (2.000.000 ember) és a közelmúlt balkáni népirtásról (300.000 áldozat).

Itt Rwandában nemcsak a számok döbbenetesek (több mint 1.000.000 ember holtestét már eltemették, de még mindig hiányoznak 500.000-en), hanem az, hogy mindez 100 nap alatt zajlott le az ENSZ és más nemzetközi szervezetek szeme láttára. Ráadásul a franciák és belgák katonai segítséget is biztosítottak a kivégzőosztagoknak. A világpolitikára jellemző bonyolult hatalmi érdekek sem tudják indokolni, hogy bár az USA és sok más nagyhatalom is elnézést kért a tétlenségért, Franciaország a mai napig nem ismerte el egyértelműen a hibáit. Ez is magyarázza, hogy vezetőnk miért volt nagyon megkönnyebbült, hogy a csapatból senkinek sincs francia vagy belga útlevele!!!!

17.nap

Végre van egy napunk egyedül.. Elköszönünk Jacobtól, Issatól, Odoyotól és Alextől. Maradék bontatlan gint, szalonnát és a túracipőmet is rájuk hagyjuk. Aztán elindulunk Kigaliban szétnézni. Először a Hotel Rwanda film helyszínét nézzük meg. Ez ma egy jellegtelen Kempinski, de nem is építészeti szempontból volt jelentős. Ebben az épületben volt az a hotel, aminek a belga vezetője Paul Rusesabagina, menedéket adott a tutsiknak és mérsékelt hutuknak 1994ben. Őt és családját, és a szerencsés túlélőket az ENSZ menekítette ki mikor az Interahamwe elfoglalta a hotelt..

Némi vergődés után megtaláljuk a kézműves boltot és megpróbálok shopping üzemmódra átállni. Ebben mind a ketten elfáradunk, úgyhogy elsétálunk kávézni egy plázába.. na itt aztán lassan a fél csoportunk megjelenik, mint kiderül ez vmi menő hely, csak mi nem tudtuk. Közben kinézem, hol van a helyi piac, fogunk egy taxit és átmegyünk oda.

Hatalmas fedett piac, egyik fele gyümölcs, zöldség, gabona. Hihetetlen gyönyörű árukkal és szín kavalkáddal. A másik fele használt ruha és afrikai textília. Na, itt megint elidőzünk egy darabig és nem is távozunk üres kézzel. És ha már ennyire belejöttünk, veszünk pár kg mangót, passion fruit-ot és avokádót hazaszállítási célzattal (szerencse hogy a Quatar airways jóvoltából kettőnknek összesen 70 kg csomagja lehet J remélhetőleg ezt azért nem fogjuk túllépni). Két fiatal srác segít a piacon tolmácsolni, kísérgetnek minket majd teljesen afrikaitól eltérő módon elköszönnek és nem kérnek semmit.

Hogy tényleg felvegyük a helyi életritmust innen motorostaxival megyünk vissza a szállodába. Ezek kis japán motorok, számozott mellényes vezetővel, bukóval az utasnak, teljesen hivatalos és gyors, meg olcsó tömegközlekedési eszközök. Mi meg fülig érő szájjal élvezzük, hogy motorozunk Ruandában :-)

A szállodába visszaérve meglepődve látjuk h a truck még nem indult vissza Kenyába, szegény Jacob még a mi szobánk árán vitatkozik a recepcióssal. Én előre kifizettem a plusz éjszakát, de még single-ként. Reggel megkérdeztük mennyit adjunk pluszban, hogy dupla legyen, mondták 20 $, ezt ki is fizettük. Erre most kérnek még 70$. This is Africa feeling azért meg van, de hülyék nem vagyunk.

Még pár percet beszélgetünk Issaval a családjáról (egyedül neveli a 10 éves lányát, muszlim családoknál, ha válás van a gyermek az apjával marad, de ők össze sem voltak házasodva, és kislány mamája 2 év után otthagyta a gyerekkel, azóta Issa egyedülapuka), aztán másodszor is elbúcsúzunk.

Remélem rendben visszaérnek Nairobiba, több mint 1600 km-t utaztunk együtt. Jacob nagyon jó guide, és hát valljuk meg nem volt könnyű dolga, megint volt pár nehéz/elmebeteg a csoportban. Issa pedig nem csak klassz szakács, de vele már első nap összebarátkoztunk, sok közös élményünk volt az út alatt, főztünk együtt, ittunk együtt, szülinapja volt és csinált a kedvünkért újévre lencsét, meg ugye kezeltük a maláriáját..és túlélte :-) (ez utóbbiról azonban nem beszélhetünk, ugye Juditka?)

Mitfahrer:

A malária kezelésről annyit, hogy tuti nem maradt benne kórokozó, mert mi a sub/sokk terápiában bíztunk. Úgy tűnik bejött.

A textil piac egy őrült kavalkád, a legtöbb textil olyan vad színű és mintájú, mintha delíriumban tervezték volna. Töménytelen színvariáció lepkékre, kolibrikre, halakra, ceruzákra(?) – mégis kinek jut eszébe, hogy meggypiros alapon hibbant türkíz kálák tekergőzzenek mákgubókkal ölelkezve – mindegy, én megvettem 6 métert belőle. Lehet, hogy most kompenzálom, hogy közel három hete csak földszínű ruhákat hordtam, azt is némileg már koszosan??? Már csak a narancsvörös rúzs és a kék színű szemfestékem hiányzik …

El kell kezdenem csomagolni a közel 100 db passion gyümölcsöt a ruhák közé, a bögrétől kezdve a zoknikig, mindenhova fog jutni, a dinnye méretű mangó a hálózsákban utazik. Még az avokádókat nem tudom, hova rakjam, azokkal a motorostaxin ülve is csak baj volt, mert csak a jószándék és a bukósisakos állam tartotta a hasamra tolt hátizsák tetején….gondolom ezért néztek olyan elismerően a helyiek, így csak ők tudnak szállítani kecskét, 50 kg banánt, 4 lábánál összekötött tyúkot stb…