Gondoltam, ha már kötelező szabadság kihasználom, és végre eljutok Albániába is. Szégyen, hogy ilyen közel van és még sohasem voltam. Ebből nyilván 16 nap Közép-Ázsia után ilyen nyaralós, utazós lazább program lesz, amihez kölcsönkértem Peti barátnőjét. Edina is hátizsákos világutazó, nagy baj nem lehet.

Az odajutással vannak bajok, mert mióta nincs Malév nem lehet Tiranába repülni. A Wizzair reméljük végre összeszedi magát és indít járatot. Az autózás is természetesen opció, de ha a déli országrészre kíváncsi az ember az már tuti két teljes nap az autóban, oda is vissza is, mert Saranda Tiranából 5-6 óra kocsival és ennek a fele akkor hegyi szerpentinen értendő. Ha valaki csak az északi részt és Tiranát akarja megnézni, úgy már jobban megéri a levezetni.

Mi délre akartunk lejutni, hogy egy Himara nevű városka legyen a bázis és innen kirándulgassunk. Ehhez két opció van, vagy Tirana repülve (Bécsből Austrian, vagy Budapestről Turkish, mi az utóbbival jöttünk, szóval vagyok párszor Isztambulban ezen a nyáron) és onnan bérelt autóval a 217 km-t 4 óra alatt lehet megtenni, vagy Korfura fapaddal, autóbérel, kompol, és délről vezet fel kb. 2 óra alatt.

A repülés Tiranáig eseménytelen, és izzasztó volt, gyakorlatilag nem volt klíma az Atatürk reptéren. A tiranai reptér, pici, de csinos és 5 perc alatt kapunk pecsétet az útlevelünkbe, és újabb 5 percen belül a csomagunk is megjön. Veszünk ki pénz az ATMből és felvesszük a bérelt autót, ez összesen még 15 perc és már úton is vagyunk az éjszakában.

A GPS-szel eleinte vannak bajok, így inkább Edina navigál, de az út itt még jó minőségű és kétsávos. Ennek ellenére vannak meglepő dolog – szembe tekerő biciklis az autóúton, vagy sétáló gyalogos a külső sávban, meg az hogy a GPS egyszer csak beküld minket a kukoricásba. De legalább tudom, hogy Albániában vagyok. Az út vagy 100 km-en ok, de onnantól kezdődnek a bajok, vagyis az egy sáv, hegyi szerpentinen. Ehhez már kell az Isztambulban vett Red Bull. Az út sokszor megy a tenger mellett, de itt is 2000 méteres hegyekre kell felkapaszkodni majd letekerni, ez éjszaka a kátyús utakon elég fárasztó. A vége fele már eléggé unom.

Végül csak elérjük Himara-t, az apartman kulcsokat a hozzátartozó benzinkúton vesszük át – a lakás tipikus Albánia. Még nincs teljesen kész, de már kicsit le van lakva. A konyha hiányzik, meg még egy szekrény, és egy légkondi se ártana. De amúgy OK, és szuper helyen 50 m a beach-től van, a városka nyugodtabb részén. Reggel látom, hogy velünk szemben egy faputriban lakik egy család, kecskék és juhok az udvaron az ablakunk alatt. Ilyen az egész ország, százával épültek kívülről szép apartman házak a tengerparton, de tényleg brutál volt az ingatlan fejlesztés itt az elmúlt 10 évben, de ehhez a kecske, szamár, birka ugyanúgy ott van.

Az első nap körbesétáljuk a városkát, dombos-völgyes még Himara-n belül is, méretre Vlore-hoz képest kisebb (átautóztunk rajta, irgalmatlan mennyiségű apartman és nép, nagyon zsúfolt) de nem csak egy falu mint Borsh. Van egy csinos tér és városközpont a parton a kikötő mellett, vagy három tucat étterem, görög és olasz főleg, de mindenhol hasonló a menü ettől függetlenül. Megkapom az első sört, eszünk szuper finom pizzát egy dombtetőn levő helyi kajáldában szuper kilátással. Az árak elképesztően olcsóak, vacsorára saláta, tengeri herkentyűs kaják, bor, víz, plusz dinnye és a háztól előétel 5000 Ft. Borravalóval, kettőnknek.

A terv az, hogy egyik nap beach, másiknap kirándulás. A beach-csel kezdünk, a tenger itt tiszta, szép, és nem hideg. Az én ízlésemnek a strandok sok az ember, de főszezon van, erre lehet számítani.

Következő nap kirándulós, elég komoly programmal. Elindulunk már reggel korán, fél7-kor Butrint-ba. Az úton a következő állatokkal találkoztunk: tehén, szamár, kecskék, albán paraszt, juhok, 3 kacsa, még kecske, egy foltos malac, hányós helyi és turista. Ez utóbbi elég gyakori, az út csak szerpentin a parton is, nincs két km egyenes. Kb 1,5 óra alatt lehet megtenni a 70 km-t. Közben látjuk a parti falvakat és Saranda-t ami a déli nagyobb város, közel a korfui komphoz. Ez utóbbi bazi nagy, de szép, viszont hihetetlen mennyiségű nyaraló van, százával épült új apartman házakban és hotelekben.

Butrint világörökség romváros a göröghatárnál délen, Korfuval szemben. Papíron a trójai Helenus alapította. A leletek alapján már i.e. 10-8 században volt itt valaki. Később ugye görög telepesek, rómaiak, bizánciak, szicíliai anjouk, velenceiek. Egészen a 13 századig menő volt, utána elhagyatottabb, amíg a 18 században még Franciaország is tulajdonolta egy rövidideig, amíg az ottománok el nem szedték.

A romok nagyon szép helyen fekszenek, nem a megszokott pusztaságban, hanem egy tölgyerdőben körben víz és minden korszakából van látnivaló. Az epiróta és görög időből van i.e. 4 századi szentély, Oroszlános kapuval, amin valójában bika van, és egy nagyobbacska csinos színház is. A római uralom korából fennmaradt egy 1–2. századi mozaikpadlós fürdő valamint egy tornaterem. Az ókeresztény korból egy elég nagy bazilika és a mozaikpadlós keresztelőkápolna, ami nagyon érdekes kör alakú, oszlopokkal. A mozaikokat homokkal védik szerencsére egy részét pont láttuk. Van egy 5. századi lakóház is, a Trikonk-palota. A Velencei időkből a 18. századi őrtorony, és a magaslat tetején lévő kastély, amiben egy pici de szép múzeum van. A Vivari-csatorna másik partján áll Ali Tepeleni pasa kis vára, ide csak a kis komppal lehet átmenni, ezt kihagytuk, hogy legyen miért visszajönni.

Ezután Gjirocaster felé indulunk és útközben megnézzük a kékszemet, ami egy természeti jelenség, rengeteg helyi turistával. Tulajdonképpen egy víz alatti forrás 45 méter mélyről jön fel és nagyon, nagyon kék. Meglepő módon Gjirocaster felé a végén van 20 km egyenes út, ilyet már régen láttunk.

A város világörökség, van a hegyen egy vár a 13 századból, amúgy bizánci város volt, amíg a 17 században el nem foglalták az ottománok. Innentől felvirágzott, többségében áttért a muszlim hitre, a Bektashi szufi hit központja lett. Megnéztük az erődöt a dombon, nem túl érdekes, de a kilátás jó. Van egy fegyvermúzeum, amit kihagytunk, régi amcsi repülő roncs, óratorony meg egy csomó fal.

A város a régi ottomán házakkal, macskaköves utcákkal sokkal érdekesebb. A házaknak lapos kővel van fedve a teteje és nincs két egyforma. Némelyiket belülről is meg lehet nézni, egy 1700-ban épültbe mi is bemegyünk. Van vagy 3 szintes plusz pince, összesen 64 ablaka, 9 kéménye és 6 pottyantós wc-je van. Minden kőből meg fából, vannak téli szobák amik fűthetőek, a nyitott tűzrakó másik oldala a gőzfürdőként működő fürdőszoba, nyári szobák amik levegősek és vendégfogadó nagyszoba ami gyönyörű rozettás plafonnal és gránátalmákkal díszített tűzrakó hellyel van díszítve. Az esővizet gyűjtik a tetőről és egy 130.000 literes ciszterna látta vízzel a házat.

Sétálgatunk még, de nagyon meleg van és mivel még semmit nem ettünk beülünk egy lugasos étterembe. Kérünk sajtos tésztát, ami gyorsan elkészül. Vagy legalább is ezt hisszük, mert 1,5 óra múlva még sehol nincs. Mint kiderül a pincér albánul sem ért, vagy olvasni nem tud,mert amit az étlapon megmutattunk sem volt számára értelmezhető. Mindenestre kis csúszással kapunk enni, bár az hogy a fügés desszert, hogy nézett volna ki sose tudjuk meg. Az étterem neve amúgy Kuka.. nyilván minek ül be ide az ember, de csak utólag olvastuk el.

Rekord idő alatt, 2,5 óra vezetéssel és pár tucat tehénnel megúszva ügyesen hazaérünk és megkapjuk a jól megérdemelt fröccsöt egy lengyel bajnoki focimeccsel kísérve. Nem, nem tudom miért lengyel meccset néznek, de 2:2 volt az állás mikor egy paraszt olasz elkapcsolta úgyhogy a végeredményt sose fogjuk megtudni.

Reggel futás, hogy meglegyen a motiváció a cél a pék, friss bureket venni. Amúgy laza strandolós nap, este nagyon bezabál rizottóból.

A kirándulós nap a 7 km levő másik Ali Pasa vár. Nagyon szép helyen, egy kvázi szigeten, nagy kővár háromszög alakú alaprajzzal, körben gyönyörű türkiz kék zöld tengerrel. Reggel korán mi vagyunk az elsők a kecskék után, még nincs nyitva. Amíg lehet, körbesétáljuk közben jön az ember és leveszi a lakatot. Belül nagy termek, boltívek, kell a fejlámpa, hogy körbe tudjuk járni. A tetejéről szuper kilátás van. Kifelé már ott a bácsi, aki magyarul mondja hogy száz lek lesz a belépő és még tud pár szót, amit rajtunk elgyakorol. Sétálunk még a közeli kikötőben, mert annyira szép a víz hogy nehéz otthagyni. Vannak bunkerek is a parton, meg messzebb egy tengeralattjáró parkoló még az USSR időkből. Megállunk hazafele ezt lefotózni, meg még egyszer a bunker biznisz miatt hogy megnézzünk egyet közelről. Beton félkupola, két nyílással – egy előre lőni, egy hátra hogy vizuálisan lássa a katona a hegytetőről a parancsnok mit mutogat. Pár tízezer még van ebből országszerte.

Vasárnap újabb bícs nap, reggel futással, este búcsú vacsorára mennék az olaszba megint. Itt kiderül hogy 19.45-ig ki se nyit az étterem. Akkor is mi vagyunk az elsők és egy félórán belül is csak két asztalnál ülnek, azok is külföldiek. A helyiek este 7kor még a strandon kártyáznak, vagy politikai gyűlésre mennek (volt az is, hangos nagyon de rendőrök jóképűek) és kb. este fél10-10 mikor vacsoráznak.

Reggel hajnali kelés és bepakoljuk a bérautót és elindulunk Tirana felé a szerpentinen. Világosban sem jobb, csak többet látni. A szamár, bunker, kecske sztori váltakozik randomszerűen. A repülő csak éjszaka megy, így van még idő megnézni pár dolgot. Berati-ba megyünk, ami az egyik legöregebb és legattraktívabb város Albániában, és persze világörökség. Annyit tudtam, hogy itt is van citadella, meg vár, meg szép házakkal az óváros, de semmi eddig látott fotó nem készít fel a valóságra és hogy milyen jó hangulatú a hely. Simán el lehet akár 2 napot is csatangolni, a baj csak az, hogy jó messze van mindentől, Himara-tól 4 óra volt odajutni, de Tirana is van 2-3 óra autózás.

Először a várhoz megyünk fel, itt már i.e. 4 században is laktak és még mindig több száz ember lakik benne. I.sz 860 körül egy bolgár birodalomé volt, aztán bizánci uralom alá került, a 14 század közepén egy Dusan nevű szerb-görög birodalom szerezte meg, aztán a helyi Muzakaj család uralkodott, majd Skanderbeg minden erőfeszítése ellenére ottomán kézre került 1455-ben és úgy is maradt vagy 500 évig.

A várfalon belül szűk sikártorok, 8 középkori templom, 2 mecset. Megnézzük a régi ciszternát, a piros mecset romjait, a kilátópontról a város többi részét, és kívülről pár templomot. A 13 századi Szentháromság nagyon jól néz ki, de le van zárva. Bemenni csak egybe lehet, az is múzeum. Onufri  Múzeumnak hívják, a híres albán ikonfestőről. A templom csak 18 századi, de hihetetlen szép belül, és az ikonokkal díszített oltár meg lélegzetelállító. Egy csomó gyönyörű ikon van kiállítva, tudtam volna választani. Amúgy ebben a templomban találták a 60as években a világ egyik legrégebbi templomi kéziratát a 6. századból, az oltár alatt volt elásva.

A citadellában egy fél napot simán el lehetne bóklászni, de sajna ennyi időnk nincs, lemegyünk megnézni a régi városrészeket. Ügyesen pont a mecset mellé parkolok, a Királyok mecsete az egyik legrégebbi Albániában. Pont nyitva van, úgy hogy kendő fel, cipő le, nagyon szép faragott festett mennyezete van. Vele szemben van egy szufi szekta, a Halvetihez tartozó teqe (gyülekező hely), festett mennyezet, festett üvegablakok, nagyon szép.

A múzeumi városrészek közül kettőt is megnézünk, Gorica a folyó túlpartján van. Ez lett az ottomán uralom alatt a keresztény negyed. Jó érzékkel érkezünk az egyik templomhoz a Szent Spyridonhoz ahol keresztelőre készülnek, itt is van ikon meg freskó.

Az egész város nagyon hangulatos és rendezett még a modern városrész is. Ide biztos vissza kell még jönni, nagyon tetszett mind a kettőnknek. De így is több időt voltunk, mint gondoltuk, úgyhogy ebéd a helyi burek az autóban és irány Tirana.

Az egész albán vezetés elég hajmeresztő, de néhány tiranai körforgalomban éveket lehet öregedni, mire az ember kijut a megfelelő irányba anélkül, hogy hamuvá törné a bérautót. Nehezen, de bejutunk a belvárosba, és kis szerencsével lesz parkoló helyünk. Igazából annyi időnk maradt, hogy a Skanderbeg teret és környékét megnézzük. Van óratorony, amibe felmászunk. Nagyon szép mecset, festett falakkal, a Et’hem Bey a 17-18 századból. Működő mecset, de kendővel bemehetünk. Megnézünk egy régi Toptani család ottomán házát, ami elvileg étterem, sajnos be van zárva. Körbesétálunk és kiderül, hogy bár hétfő van, de nyitva a történeti múzeum, úgyhogy végig nézzük.  Mondjuk, a függetlenségi harcig jutok csak, az újabb kori része nem érdekel annyira, inkább megyünk itt is ikonokat nézni.

Némi keringés után meg lesz a reptérre vezető út, búcsúzóul nekem még jut pár körforgalom, és megnyugodva látjuk, hogy a reptérre vezető úton is van birka. Ez még mindig Albánia.