Madagaszkár 1. rész

0. nap

Makiföldre eljutni nem egyszerű.. Gyakorlatilag már a -1. napon elindultam Párizsba, nyilván késett két órát a gép, csak hogy tudjam Air France-szal repülök. Így éppen még John előtt értem a szállodához, a reptér mellett aludtunk egy nagyon modern, de jó hangulatú helyen.

Reggel aztán megint egy óra késéssel, de végül csak felszáll a repcsi, hogy egy bő 10 órás út után éjfélre megérkezzünk Antananarivoba. Az út elég eseménytelen, mondjuk a folyamatos turbulencia miatt gyakorlatilag felállni sem nagyon lehetett, de a vészkijáratnál valahogy kibírtuk.

A szokásos fejetlen sorban állás hogy az országba bejussunk, először az egészségügyi pecsét, vízum annak akinek nincs (a budapesti konzulátuson nekem 15 perc alatt megcsinálta a konzul, drágább volt, de kevesebb macera), aztán pecsét az útlevélbe újabb félórás sor, és a csomagok összeszedése sem egyszerű, de legalább megjött mind a kettőnké. Alkudozás a taxira, aztán végre hajnali 2-re csak odaértünk a szállodába.

1. nap

Antananarivo tipikus afrikai város, egy csomó dombra épült, mindez reggel derül ki mikor kinézek az ablakon. A szálloda relatíve új és nagyon hangulatos, a teraszon kávézva belátni az egész várost.

A városban mondjuk nem veszélytelen mászkálni .. mindenhol írják, mondják hogy semmi értéket ne vigyél magaddal. Na persze ettől függetlenül elmegyünk egy rövid sétára, megnézzük az elnöki palotát (nagyon franciás villa) egy parkot ahonnan jó a kilátás, a katedrálist (ez meg a Notre Dame-ra hajaz). Az utcán a szokásos afrikai élet, árusok, taxi sofőrök 30-40 éves Citröen kacsákkal, szépen öltözött emberek templomból hazafelé, mert hogy vasárnap van. Rövid időre felmerül, hogy menjünk-e mi is gyónni, de hamar rájövünk hosszú lenne és vacsorára se érnénk haza és sötétben tényleg nem ajánlott a városban sétálgatni.

Az emberek nem tipikus afrikai feketék, egy csomó inkább malájnak, indonéziainak néz ki (mert az is származásilag) és aztán van mindezek keveredése nagyon változatos arcvonásokat eredményezve.

Én nyilván összebarátkozom a hotel macskájával, cuki kb. 3 hónapos, aztán kiderül, hogy nem egy van hanem kettő, vagy elkezdtünk a malária gyógyszertől hallucinálni. Az ebéd finom, a sör hideg, úgyhogy gyorsan elmegyünk sziesztázni. A maradék népek csak késő délután érkeznek, szóval holnap reggel derül ki kikkel utazunk.

2. nap

Reggelinél aztán kiderült, hogy elég nagy a csoport, de ezek legalább jófejek már elsőre is. Mindenki angol, bár az egyiknek orosz feje van (Alex) és nyilván van egy holland, de nem kell izgulni nem a lányokat szereti, és nincs biciklije, de legalább nagyon jóképű. Neki meg egy másiknak persze elhagyta az Air France a cuccát, ami persze nem meglepő. 5-en jöttünk Párizsból, ebből 3 cucc érkezett meg. Így John  számára is értelmet nyert, hogy az Afrikában pótolhatatlan és drága cuccok mért vagy rajtam vagy kézipoggyászomban voltak (trekking cipő, hálózsák stb), ami konkrétan így nehezebb volt, mint a feladott motyó. Ezt az Air France velem már eljátszotta egyszer amikor 5 hétig nyomtam Mexikó-Belíz-Guatelmala túrát cucc nélkül.

Reggel szétnéztünk még Antananarivoban, királynői palota, függetlenség sugárút, vasútállomás, piac… Vannak szép házak, a lepukkant afrikai módon beszorítva viskók közé, a tömeg brutál, annál csak a légszennyezés durvább. Konkrétan 30-40 éves autók, dől a fekete füst és ehhez mindenki faszénnel főz. Nagyon kell keresni az oxigén molekulákat. 3 millió ember lakik a fővárosban, az egész országban 23 millió, de többnek tűnik. Az ország amúgy a 4. legnagyobb sziget a világon és kb 6 x Magyarországnyi terület.

Aztán némi bevásárlás után elindulunk, hogy egész napi buszozás után megérkezünk egy kisvárosba, Ambositrába. Közben csomó látnivaló van – főleg hogy minden kanyarban megállunk venni valamit, ananászt (10 db bazi nagy 1200 Ft), kakiszilvát, almát meg az utolsó mangókat, mert vége a szezonnak és szépen kértem. Ebédelni egy pataknál állunk meg ahol van pici vízesés. Mellettünk egy helyi asszony árul hántolatlan rizst kiterítve, csakhogy jön az eső, szóval vissza kell a zsákokba pakolni. Én meg nyilván segítek neki a szakajtóba kézzel bele aztán meg a zsákokba. Az angolok nézik, a holland jön segít. Nagyon tipikus.

A táj brutál szép, sziklák, rizsföldek, dombok, ugyan kevés az erdő, de minden zöld. A falvak is nagyon jól néznek ki, vörös téglából kétszintes tornácos házak. Mindegyik másra szakosodott - van az epres, a krumplis, a répás, az újrahasznosított alumínium lábasos stb..Néha a dombok tetején a családi sírbolt, ami sokszor legalább akkora mint a házuk maga. Ebben vannak szépen a halottak, akiket 5-7 évente elővesznek (szó szerint exhumálnak) és partiznak egyet a tetemmel, majd újra csomagolják és visszateszik. Ez elég drága mulatság, nagyon sok pénzt kell gyűjteni, mert az egész tágabb család hivatalos, kaja és rum és táncos zenés buli sokszor egy hétig. Simán táncolnak a fehér selyembe csomagolt nagyi hullájával és így tisztelik az ősöket.

3. nap

Az első komoly trekking egy Antoetra nevű faluba, ami világörökség és csak gyalog egy ösvényen lehet megközelíteni. A Zafimaniry törzs emberei laknak itt és falu a tradicionális házak, faragások miatt híres. Előtte hajnali kelés, indulás 6.30 mert a beszállásig rém szar utakon még másfél óra zötyögés. A táj erre is szép, rizsföldek zebuval vagy kacsával, vörös téglás házak, csomó madár, de az off roadozás elég kemény.

Egy kis faluból indulunk összesen oda-vissza kb. 14 km és vagy 5-600 méter szintkülönbség. Szóval sokat megyünk fel meg le, hogy aztán visszafelé ugyanez meglegyen még egyszer.

Közben a táj csodálatos, vannak felhők, de nem esik és néha pár perce kisüt a nap (ezzel már szarrá is égtünk mind). Néha a fülemen próbálok levegőt venni, mert mindezt 1800-2000 méter magasan követjük el. Közben mini orchideák, színes virágok, az első kaméleon, hogy ne unatkozzunk. Itt is látszik sajnos az erdőírtás, bár elkezdtek fákat telepíteni, a dombok kopaszok, de zöldek és mindenhol rizs teraszok.

A faluban hagyományos sár és fából házak, de nem emiatt hanem a fafaragások miatt híresek. Minden deszka vagy ablak, ajtó szépen megfaragva. Amúgy térdig sár, rongyos ruhában gyereksereg, a házakban kézzel őrlik a gabonát, közben kacsák csirkék mászkálnak mindenütt. Van néhány modernebb ház is, sajnos úgy tűnik az Unesco pénzt nem a régiek megőrzésére fordítják. Visszamászás közben még eszünk szendvicset meg mangót és simán eső nélkül visszaérünk.