Angola 2. rész

4. nap

Reggeli közben jött Slovio és kiderült, a csapatból a bolgár túravezető és egy kínai, aki Dániában él már vele van, ugyh csatlakoztak hozzánk és elmentünk a Benefica kézműves piacra.

Többször elautóztunk mellette (18 km Luandától), de mindig olyan későn h zárva volt. Sok árus van, de nagyon visszafogottan nyomultak. Kicsit szomorúan láttam, hogy csak új, fényesre csiszolt faragott fa cuccok vannak, de végén szerencsére megtaláltam az „antik”(azaz poros) maszkokat. Ezek a maszkok sem autentikusak (értsd nem használták őket törzsi szertartások alatt, olyat nagyon ritkán lehet venni pl DRC Kongó, Mali), de azokhoz hasonló darabok amik legalább kézzel készülnek és nem egy gyárban. Több száz feküdt a földön, ezek között már volt pár jó darab. A pasi tök jól beszélt angolul és egész jól elmondta melyik mi – könnyű volt ellenőrizni a kongói pende cuccoknál, mert azokat én is tudom. Még mini Gitenga is volt (raffia maszk, ami a felkelő napot szimbolizálja és a szent erdőben védi a fiúkat a férfivá avatás alatt) meg rafia abroszok.

Mindig megfogadom hogy nem cipelek haza semmit, aztán persze el szoktam csábulni ha látok vmi nagy klasszat, de mivel úgyis visszajövünk még Luandába csak pár fa karkötőre alkudoztam.

A faragott cuccos rész mellett két pasi játszott söröskupakokkal, az ölükben tartott táblán, úgy koncentrálva mintha az életük múlna rajta. Úgy láttam a kék kupaknak megy jobban, de kivártam a végét. Ő nyert, a másik nagy nehezen megvált az aprópénztől, amiben fogadtak, közben nagy nevetés, imádom az ilyeneket.

Aztán a szokásos pszichedelikus élmény a vaxolt nagyon színes anyagokkal. A festményes rész nem túl érdekes, de a fonott kosaras szekcióban szép szizál kosarak, tálak vannak és ott helyben készítik a nénik.

A piac mellett van a rabszolga múzeum, szemben a Mussulo szigetek, ez az egyik hely ahonnan át lehet úszni, mennek csónakok. Ez egy nagy 35 km hosszú homok sziget, amit az áramlat összehordott. Kedvenc hétvégi pihenőhely a helyieknek expatoknak resortokkal, villákkal, de állítólag már elég túl épített és szemetes, plusz hétvége lévén tuti tömeg van, úgyh erről lebeszéltem magunkat.

A 17. századi Capela da Casa Grande nevű óceán parti villában van a múzeum, ami egy hírhedt rabszolgakereskedőé volt, innen hajózták a szerencsétleneket Braziliába, Amerikába. Végül itt 1858 ban lett vége a rabszolgaságnak, addig állítólag ~5 millió embert vittek el Angola és a Kongók területéről. A múzeumban sajnos felíratok csak portugálul, viszont a kevés tárgy, ami kint van érdekes pl hajó modellek amikkel nyomultak.

Ebédelni Slovio egy hihetetlen helyre - Bela Mar case da peixe - vitt minket. Abszolút helyi, de volt pár expat is, parkolni lehetetlen, de közben lemossák a kocsidat, szebbnél szebb halak jégen, ki kell választani mit enne az ember, műanyagszékes asztalok és DJ, de víz nincs hogy az ember kezet mosson. Nem tudom hány száz kg halat adnak el, de hatalmas volt a hely és folyamatosan özönlöttek az emberek.

Én piros színű halat választottam, ránézésre sügér (garoupa) és a mufete nevű helyi ételt csinálták belőle – hal grillezve, mellé ecetes hagyma, pálmaolajos szószban bab, édesburgonya, ipari banán és farofa, ami pirított kasszava granulátum. Tegnap is ezt ettük csak a hal folyóból volt, nem tengerből. Kaptunk mellé helyi sört, iszonyat jó ebéd fejenként 10 $. Visszafelé megcsodáltuk a többi helyet, az egész utcában halakat sütnek, tintahalat, kagylót grilleznek.

Rövid szieszta után irány a belföldi terminál, na itt megkaptuk az TIA fílinget- tolakodás, érthetetlen sorok, diadémos néni, aki ordítva rendet rak, végül csak becsekkoltunk, és bejutottunk. Itt aztán van kellemes meglepetés, mert Oddbjörn akit imádok, is útitárs, ő a norvég fiú aki Dániában él és Sierra Leone/Libéria utat nyomtuk együtt, a felét egy szobában lakva. Nagy ölelkezés közben örültünk egymásnak. Az orosz nőt, aki Angliában él is ismerem, vele Csádban találkoztam, de ott a másik helyi guide-dal Andreával utazott.

A helyzet az, hogy a hozzám hasonló Afrika függő utazó még nemzetközileg is csak korlátozott számban áll rendelkezésre, ez nem azt jelenti hogy mindenkit ismerek, de zűrösebb országokban könnyű ismerőssel összefutni.

Persze a késett a gép és beszállás is közelebb állt a pankrációhoz, mint a kulturált sorban álláshoz, de végül csak elindulunk. Este 9 után szálltunk le Lubangoban, egy darabban, aztán bár belföldi járat útlevél ellenőrzés (percekig forgatták ketten az Útlevelet és próbáltak rájönni ez mi) és csomag összeszedés után még ültünk a buszban és vártuk a nem tudni mit. A hotel szép, de egy teljes focista kongresszust csekkoltak be előttünk úgyh szobánk csak 10 után lett.

5. nap

Meglepően jó 4 (afrikai)* hotelben lakunk, szuper reggelivel - minden szuper, ami több mint az omlett száraz bagettel és ihatatlan afrikai nescafe-val, de ez tényleg az, bár a teljes foci kongresszussal kell megküzdeni érte.

Itt sokkal kellemesebb az idő és szmog sincs – 1860 méter magasan van a város egy platón. Lubangot búr telepesek alapították, akik megléptek Dél-Afrikából még a XIX sz végén, aztán jöttek Portugálok Madeira szigetéről és szerencsére a polgárháború legrosszabb részét is megúszták, így mostanra lett egy kellemes afrikai város tele modernista meg art deco épületekkel, tiszta rendezett zöld parkokkal. Az emberek és a hangulat is sokkal relaxáltabb mint a fővárosban. Eddig kevés afrikai városra mondtam, hogy jó hely, de ez határozottan az.

Kb. egy nap alatt ki lehet maxolni minden fontos látnivalót, voltunk a vasútállomáson, de be nem mehettünk mert a főnök elcsavargott, az első telepesek alapítós templománál, ahol egy nagy adag iskolással buliztunk, modern templomban misén, a főtéren ahol a helyi kormányzat van meg a párt (MPLA) iroda és az első elnök feje egy medence közepén. Van szuper kis múzeum, nagyon szép tárgyakkal, de fotózni tilos, pedig itt lehetne mert valami csoda folytán takarítják a vitrinek üvegeit. Voltak érdekes zeneszerszámok, szép maszkok, nyak támasz, fejdísz, amulettek stb. A 2 teljes szertartáson használt rafiaruhás, fétises, maszkos cucc iszonyat jól nézett ki, alapjaiban hasonlított ahhoz, amit DRC Kongóban láttam még használatban törzsi fesztiválon. 

Kimentünk a város környékére is, macskaköves út vezetett holdbéli sziklás tájon, virágzó kaktuszok között a Tunda-Valahoz. A vulkanikus repedések brutál szakadékokat hoztak létre, függőleges 1000 méter lefelé.. Elképesztően néz ki az egész, órákig lehetne meditálni sziklák szélén ülve olyan békés helynek tűnik, de állítólag elég sok embert sétáltattak vagy lőttek bele a hasadékba a polgárháború alatt.

A másik muszáj látni a Krisztus szobor a város felett, ahova még pont naplementére oda is értünk. Fel is lehet mászni, aki közelebb szeretne kerülni Jézushoz. Az egész várost belátni, jó nagy (a környékkel együtt ~ 1 millió ember) és van egy nagy LUBANGO felírat, ha még valaki további képeket szeretne magáról.

6. nap

Angolában 90 különböző etnikai csoport van, ezek közül sokan követik még a régi hagyományos életformát. A dél országrészt megkímélte a 1975-től 2002-ig tartó polgárháború, mert se olaj se gyémánt, az itt élő elszigetelt törzsek élete így a modern időkben sem sokat változott. Ezekhez a törzsekhez egyénileg utazva gyakorlatilag nem lehet eljutni vagy milliók kellenek hozzá. A szervezett utak közül vannak olyan déli túrák ahol 6-7 ilyen törzzsel is lehet találkozni, de ehhez mélyen a zsebbe kell nyúlni (4-5.000 Ł is lehet, ez persze angol nyuggereknek belefér). Így aztán sokáig kerestem, amíg találtam egy kifizethető utat, ahol azért törzseket is látok majd..

Lubangotól csak 30 km-re (ez persze még terepjáróval is bármennyi ideig tart) van Kimbo falu, itt a szokásos heti piacot látogattuk meg, hogy találkozzunk a Muila (más néven Mwela, Mwila) a Huila-fennsíkon élő félnomád törzzsel. A piacon a szokásos fa tákolmányokban árultak a tojástól a són át az erjesztett gabona pálinkáig mindent. A nyüzsgő tömegben vegyesen voltak „városi’ öltözetben és hagyományos törzsi viseletben, félmeztelenül a népek. Megálltunk megkóstolni kalabas tökökben készített növényi italokat, szesszel vagy anélkül, megcsodáltuk hentest ahol egy fára akasztva várták az egész kecske és disznó tetemek a vásárlókat, a csirkét sütő lányokat, árultak mézet is és persze megtaláltam a helyi Dunkin’ Donuts-t, ahol 200 kwanzáért (0,3 $) szokás szerint hatalmas adag frissen sült fánkot vásároltam. Forró volt és finom, a bátrabbak megkóstolták, a maradékot pedig két tündéri Muila gyerek anyukájának adtam, aki mosolyogva köszönte meg.

A Muilak bantu származékok, mezőgazdaságból, állatokból tartják fenn magukat, de méhészkednek is. A Muila nők híresek a sárral bevont rasztafrizurájukról (nontombi), és sárból és gyöngyökből készült nyakláncukról. A hajukra színes pasztát tesznek, ezt az oncula nevű vörös kőből olajjal, vajjal, fakéreggel és gyógynövényekkel és tehénszarral csinálják. Ebbe további díszítésnek kagylókat, gyöngyöket és szárított kajákat tesznek. Van jelentősége annak is, hogy egy nőnek hány nontombija van. A lányoknak négy vagy hat, és a fiatalabbaké piros, az időseké sárga, ha három van azt jelzi, hogy valaki meghalt a családban.

A muilai csajok iszapos, saras nyakláncokat is viselnek, amelyek különböző stílusban készülnek, és mindegyik egy-egy életszakasznak felel meg. A fiatal lányok nehéz, gyöngyökkel kirakott vörös nyakláncot viselnek; az idősebb lányok sárga, földdel borított fonott nyakláncot, úgynevezett vikekát; a házas nők pedig kemény sárba burkolt, egymásra rakott nyakláncokat, úgynevezett vilandát. Ezt soha nem veszik le, és ebben kell aludniuk, ehhez fából nyaktámaszokat használnak. Vannak saját készítésű babáik, rostos kötelekből, rongyokból csinálják.

A fotózást érhető okokból nem szeretik, de sikerült talán pár jobb képet csinálnom diszkréten, meg párat vhogy megbeszélve a hölgyekkel. Aztán Márta a helyi vezető csaj (sajnos az angolja korlátozott és amúgy sem mond túl sokat) intéz egy csoport idősebb és egész fiatal muila-t hogy álljanak be fotózáshoz – ez kb. rosszabb mint nem fotózni, mert láthatóan nem örül az arcuk és amúgy sem szép fotókért pénzt adni… (elvből én még életemben nem fizettem fotóért senkinek, kb olyan mint kolduló gyereknek pénzt adni, hosszútávon csak hátránya van)

Megnéztünk még a környéken 2 családot, ezekhez még egy helyinél is helyibb vezető kellett hogy a bozótban a homokos ösvényeken odataláljunk. Hagyományos faágakból készült szalmatetős házakban élnek, cirok, köles, kukorica és állatok, jellemzően galamb, csirke, kecske, marha. Az egyik helyen csak lányok voltak, kérdeztem hol vannak a pasik, kiderült, hogy az anya elvált, a szingli lányaival él. A másik helyen voltak idősek és gyerekek is, a kunyhók mellett nagy lepárló üzem, gyerekek sörösüvegből készült hajas babával.

Délutánra jutott még egy nem túl izgalmas Huila vízesés, de a hangulatos kertben kellemesen meg lehetett ebédelni, hogy aztán az utolsó csepp maradékot is megegye az a pár gyerek, aki láthatóan arra várt van-e ami a szemétbe menne. A mi reggel vett rántott gyorséttermi csirkénk maradéka és az össze sült krumpli is náluk kötött ki, reménykedtem, hogy nem verekednek rajta össze.

Napnyugtára megint kerestünk egy helyet, ahol jó a kilátás és felmentünk a hegyre a város fölé egy kis kápolnához. Vacsorázni már nem sok kedvem volt, de rávettem magam, jó döntés volt. A hotel mellett rögtön egy másik szálláshoz csatolva van egy helyi „matyó” értsd nádtetős, afrikai szobrokkal, baobab és kukorica terméssel díszített hely. Igen kiváló antilop (oryx, olongo, gunga) steakeket nyomtunk, ami akkor a adag volt hogy ketten nem bírtuk megenni.