Utazóblog

Dél - Amerika 16. rész Argentína Salta

2024/02/28. - írta: Valis&Co.

Eddig nagyon pozitív volt a tapasztalatom az Aerolineas Argentinas-szal, de most olyan káosz volt, h több mint egy órát álltam sorban. Az AEP reptéren régiónként - észak/dél - lehet a belföldi járatokra becsekkolni és északon a kevés ügyintéző/későn érkező utasok miatt folyamatosan előre kellett vinni azt, aki már éppen le akarta késni a járatot.. (mondjuk még így is sokkal jobb, mint FlyBondi nevű fapados, amelyik akár napokkal is előre hozza a kuncsaft járatát anélkül hogy szólna..)

Ez is sikoltozós repülőjárat volt, most viharfelhők miatt volt rendes dobálás, de mindig tapsolnak végén. Salta repterén állítólag nem működik az Uber, én simán tudtam rendelni, 10 perc múlva már úton voltam a városba. Amikor épp nem szakadt az eső gyorsan elmentem táplálkozni meg vásárolni a pár sarokra levő bevásárlóközpontba. Ettem vmi helyi kajáldában, ahol meglepő de gulyás is volt az étlapon (5500 ARS), na annyira nem voltam bátor, hogy ezt kipróbáljam..

Salta környékén rengeteg a látnivaló, de sajna az egyedül utazás hátránya, hogy napokra autót bérelni drága, így kerestem szervezett túrákat a környékre. Ezek meglepően jó áron voltak 40 és 18 euro.

Az első egy 13-14 órás túra volt a Serranía de Hornocal-ig, ez vagy 300 km Saltától. Szerencsére sok látnivalónál megálltunk és mindig volt 30-40 perc sétálni ugyh a végére magam is meglepődtem, de >10 km jött össze.

A sofőrünk zseniálisan vezetett, a guide viszont egy szerencsétlen idióta volt, akinek az angolját nem lehetett a spanyoltól megkülönböztetni, nem csak a kiejtése miatt hanem mert 3-ból két szót spanyolul mondott.. (Mondjuk a várható élettartamomat tekintve lehet jobb volt így, mint fordítva)

A látnivalók leginkább egy Quebrada de Humahuaca nevű kb. 155 km hosszú, észak-déli irányú völgyhöz köthetők, ami világörökség. Északon és nyugaton már az Altiplano ("magas síkság" a Föld legkiterjedtebb magas fennsíkja Tibeten kívül, átlag 3750 méter, csomó aktív 6000-es vulkánnal), határolja, keleten az Andok dombjai, délen a meleg völgyek.  Ez a rész legalább 10 000 éve lakott, termékeny, tele 1500 éve teraszosan kialakított földekkel, amiket ma is művelnek.  Ebben völgyben nyomult az inkák kereskedelmi útvonala is a 15. században.

Purmamarca egy falu, ami a Cerro de los Siete Colores-ről (a hét színű domb) híres. A faluban fel lehetett sétálni egy El Porito nevű kilátópontig – az utcában jó feltűnően ott állt a mentőautó az oxigénnel és ez még csak 2300 m magasan van. A hegyek szemben hét különböző színből állnak, amelyek mindegyike különböző típusú sziklákból származik és mind különböző időszakban alakult ki. A rózsaszín csak 3-4 millió éves, de azt körülvevő fehér árnyalat többnyire mészkő és 400 millió. Az ólom tartalmú lilás-barna 80-90 millió, a tetején földbarna csak 1-2 millió éves. A vörös, ami vas tartalmú 4 millió, a zöld árnyalatok körülbelül 600 millió éves fillitekből és réz-oxid palákból állnak. A sárga mustárszín kénes homokkőt meg 80-90 millió évesre becsülik.

A városban van egy rakat árus színes poncsókkal és bojtokkal, lehet venni lámát színes plüss és kolbász kivitelben. Láthatóan megérkeztem egy más kultúrkörhöz tartozó régióba – sokkal több az indián arc (népszámlálás szerint 8% a tartományban, de többnek tűnt), nyomul a pachamama (földanya, termékenység istennő) kultusz és legálisan vásároltam egy marék koka levelet.

Uquía-ban a San Francisco de Paula templomot láttuk, a 17. században épült, kicsike és a gyarmati korszakban Cuscóból hozott "Los ángeles arcabuceros" nevű oltárképek miatt híres, ezen az angyalok katonák, íjakkal és szárnyakkal. A templom oltára kézzel készült és aranyozott, a bejárati ajtó zárja 1745-ből származik és 700 grammos ezüstkulcsa van.

Maimará faluban 2334 m tengerszint feletti magasságban a Paleta del Pintor szintén színes sziklák, és ehhez a Nuestra Señora del Carmen még színesebb temető.

Serranía de Hornocal-hoz páran átültünk 4x4 terepjárókba, a többiek étterembe mentek… A Serranía de Hornocal egy hegylánc 25 kilométerre Humahuaca városától, földúton lehet csak megközelíteni és meglehetősen magasra kell menni, 4350 méteren van a kilátó. Menetközben viszont voltak már hatalmas lámpaoszlop (kandeláber) kaktuszok, olyat is találtam, ami virágzott. Közben vikunyák jöttek mentek, láttunk kondort és a kilátópontról az elképesztően színes hegyeket – ezek 14 színűek. Vettem a helyi néniktől ebédre 1 $-ért töltött tortillát és kicsit le sétáltam a völgy felé, aztán felfelé meg kerestem az oxigén molekulákat…

Humahuaca falu is világörökség, még így is maradt egy órám körbejárni, bár közben már esett az eső.  A falu főterén minden nap pontosan déli 12-kor a városháza harangtornyán kinyílnak a rézajtók, és körülbelül két percre megjelenik San Francisco Solano életnagyságú fából készült szobra, és áldását adja a népeknek.

Tilcara egy kisváros több mint 10 000 éves múlttal, Argentína egyik legrégebbi folyamatosan lakott települése, kb. 2500 m magasan. Itt a legnagyobb attrakció egy inkák előtti, az omaguaca törzs által épített pukara (erődített város) romjai – na erre nyilván nem maradt idő, hogy megnézzük, az idióta miatt. Láttam viszont egy karneváli felvonulást, nagyon flitteres cuccban tolták a gyerekek.

Másnap ügyintéztem, meg sétáltan Saltában, megért volna még egy napot a város, nincs nagy flash látnivaló, de jó hangulatúak az utcák. A földrengés veszély miatt egy szintesek a színes házak, de van 2 érdekesebb templom, az egyik úgy néz ki mintha tortadíszítő cifrázta volna ki vajkrémmel. És megint találkoztam 2 magyar hölggyel, ezek is Svájcban élnek.. Délután 4-re lettem nagyon éhes, mit sem sejtve beültem egy kocsmába a főtér sarkán és kértem tehénből pörköltet. A hely furcsa módon kezdett megtelni sőt még az asztalomhoz is odakéredzkedett egy pár (és megkívánták a tehenemet is). Aztán értelmet nyert a dolog, elindult az argentin bajnokság, és jöttek a népek meccset nézni. Boca Juniors vs River Plate 1:1. Komoly élmény volt még a kocsmából is, a stadionban meg 85ezren, mi lehetett ott?

A következő túra a Los Cardones Nemzeti Parkba ment Payogasta városka mellé. A 64ezer hektárnyi terület száraz hegyvidéki környezetben, 2600 m tengerszint felett, de a környező hegyek havasak és 5-6.000 magasak. A nevét a sok bazi nagy kaktuszról kapta (Trichocereus pasacana), ezek 10 méter magasra és 40 cm átmérőjűre nőhetnek és nem ritka a 3-400 éves példány.  A nemzeti parkban lehetne 70 millió éves dino lábnyomokat és barlang festményeket nézni, de zero infrastruktúra van ehhez.

Az oda vezető út viszont zseniálisan gyönyörű volt.. Az elején a fő út mentén dohány meg kukoricaföldek, de ahogy letértünk egy buja dzsungelen keresztül vitt az út. Utána már kevesebb volt a fa és nagyon meredek szerpentinen toltuk (Cuesta del Obispo, a Püspök útja), tucatnyi különböző színű vadvirág, csapat zöld papagáj, sasok. A meggyűrt üledék hegyek itt is színesek, a vörös oxidált vas, a zöld ugyan ez csak víz alatt. Találtam jól viselkedő lámát, aki nem köpködött és egy hegylakó bácsitól vettem kenyeret meg kecskesajtot, 1 $, ezzel meg is lett a napi kajám. A hegyeknek ezen az oldalán köd volt és eső, a csúcs 3340 m, ahogy átértünk a másik oldalra, hirtelen napsütés pár felhővel.

Itt az út nagyon hosszan egyenes (Tin-Tin-nek hívják), ez is az inka időszakra nyúlik vissza. Sok a kaktusz és távolban színes gyűrt hegyek, láma veszély táblák, néhány guanakó.

Az út végén egy Cachi nevű kisvárosba értünk, 2531 m, a lakosok száma csak kicsit több 2600 körül van. 1673-ban értek ide a spanyolok (előtte diaguitas népek voltak), híres a gyarmati stílusú építészet, fehérre festett sziklaalapra épült vályogházakkal, az ablakokon régi kovácsoltvas rácsokkal. A templom 16. századi, van borászat, több étterem meg kávézó. Mondjuk itt azért 2 órán át nem volt mit csinálni, kétszer körbesétáltam aztán loptam wifit az egyik kocsmából.. Ehhez meg kellett hoznom azt az áldozatot, hogy egyek egy tamal-t – őrölt kukorica massza megtöltve és vagy kukorica vagy banánlevélben megpárolva, kb egész latin amerikában eszik. Általában finom, és mivel héjában főtt steril is.

Visszafele kis késéssel indultunk, a köd meg előbb jött és már a Tin-Tin-en tejben vezetett a sofőr, innentől lépésben. Sikeresen végre lefotóztam a lámaveszély táblát, amikor a ködben pár KRESZ-ből megbukott guanakó kiugrott elénk, így ők is meg lettek örökítve.

A szerpentin ködben nem volt vicces, ömlött az útra a víz, a sárban ereszkedtünk és én ültem a szakadék felőli oldalon..

Pár óra alvás után, reggel 3-kor keltem, hogy elinduljak busszal Bolíviába. Plusz szakadt az eső, ilyenkor se remisest, se ubert nem lehet szerezni. Megérte a reptéri sofőrnek jattot adnom, mert felismerte a nevem, megszánt és értem jött, ugyh végül szárazon érkeztem a pályaudvarra. Azt sejtettem, ez a határátkelés nem lesz egyszerű mutatvány, de arra nem számítottam, hogy a gond azzal lesz, a busz nem jelenik meg. 4.40-kor kellett volna indulni, de még egy óra múlva se. Volt pár helyi, aki szintén ezt várta, de nekik se volt fogalmuk mi van. Végül én nyomoztam ki a zéróhoz konvergáló spanyollal, melyik cégnek van még La Quiaca-ba járata. Vettem még egy jegyet, jó szakadt busszal 8 óra a határ. Itt szépen elsétáltam a motyóval kicsekkolni az argentin immigrációhoz, felszedtem egy angol srácot aki bénázott, megtaláltam a bolíviai becsekkolást, ebből mondjuk kettőt kellett nehezítésnek. De sokkal gyorsabban és problémamentesebben ment, mint amire számítottam. Az angollal kerestünk ATM hogy legyen pénzünk buszjegyre. Na itt már tipikus, a mikrobusz akkor indul, ha megtelik. Hátul már pár mázsa cement, rá a hátizsákok. Elmentem gyorsan vizet meg kaját szerezni, mert az éhenhalás kerülgetett, az utolsó kaja a tamal volt, amit előző délben ettem. Találtam helyi kis büfét, csináltak nekem tojásos szendvicset (0,5$) és közben barátkoztam az indián asszonyokkal. Iszonyat kedvesek voltak, nagyon nevettek, hogy milyen magas vagyok. Végül találtam még pár argentint, akikkel egy buszon jöttem, csak lassabban értek át, így meg is telt a kisbusz és elindultunk 90 km Tupizába (3$). A sofőr induláskor 8x vetett keresztet (számoltam) majd elkezdett elfogyasztani egy hatalmas zacskó koka levelet. Biztos, ami biztos még betolt egy energia italt is. Közben hogy legyen egy kis izgalom szakadó eső pont egy sziklás részen, kőomlásokkal..

Tupizában gyors ügyintézés mert holnap egy 5 napos túrára indulok a Salar de Uyuni-ig, és ehhez pénzen kívül víz, wc papír is kell. Aztán gyors kaja, meg a szálláson minden elektronika feltöltése, ki tudja hol lesz az 5 napban áram, mondjuk internet valószínűleg sehol...

Címkék: 2024 valis&co
Szólj hozzá!

Dél - Amerika 15. rész Argentína El Chalten El Calafate Buenos Aires

2024/02/23. - írta: Valis&Co.

A patagóniai időjárás eléggé kiszámíthatatlan, és most a legjobb meteorológiai előrejelzős website-oknak sem sikerült eltalálni milyen idő lesz El Chaltenben. Reggelre az időjárás megjavult, a bokám nem. Még a Laguna Tore túrán lefelé a köveken sikerült szétcincálnom a bokaszalagjaimat, ezt akkor észre se vettem csak másnap reggel. Ma a Lago Caprihoz terveztem elmenni egy rövidebb, de nehéz túrára, ilyen bokával nem fogtam neki. Pedig optimális idő lett, ha nem is kék ég, de a felhők olyan magasan voltak, hogy alatta tisztán látszódott az összes gránit csúcs.

Kerestem helyette olyan túrát - Mirador de Las Águilas és Mirador de Los Cóndores - ami könnyebb sétálós és jó a kilátás a Fitz Roy/Cerro Tore felé. Ez nyilván nem csak nekem jutott eszembe, így az elágazásnál rögtön a hosszabb Mirador de Las Águilas felé vettem az irányt, le is akadtam a tömegről, és egyedül gyalogoltam a virágok között. Ez a szélnek nagyon kitett ösvény, de mára a szél is vállalható lett. A kilátópontról lehet folytatni nem hivatalos, de félig meddig létező ösvényeken felmászva pár dombtetőre. Ezeknek a sziklás csúcsáról elképesztő a kilátás a Cerro Torre, Fitz Roy és a többi irányába. Még a nap is kisütött, leültem a dombtetőn egy sziklára bámulni a hegyeket. Így ért utol egy olasz csapat, egy pár meg három jóképű pasi, megkértek, h csináljak róluk fotót a hegyekkel.. Ha tudom, ilyen pasikat lehet a sziklákon találni sminkelek reggel vagy mi.. Innen aztán együtt folytattuk a bóklászást. Pár domb után elértük a Mirador de Los Cóndores-t, hát kondorkeselyű nem volt, de tömeg igen, ugyh gyorsan leléptünk. Ez egyike lehetett a jobb napjaimnak, mert a fiúk meghívtak kávézni.

A faluba eddig úgy tűnik a szél fújta be az internetet, mert eddig is mobilnet fogyatkozás volt, de ma már a műholdas wifi se ment. Ezzel csak az a gond, hogy holnap reggel indul az éhezők viadala az AC/DC jegyekért a harc..

Megint kifogtam a szobatársakat, első két este csak a cuccukkal aludtam, de aztán megjöttek a táska tulajok is .. Szerintem a tulkok nemzetségéhez tartoznak – a nő tulok úgy horkolt ilyet még pasitól se nagyon hallottam (ha csaj csinálja úgy tűnik jobban idegesít, mert horkoló pasik mellett jól alszom), ment az éjszakai pakolás, zacskó csörgetés és éppen mikor elalszom jött a hím tulok, felkapcsolta a lámpát majd egy perc múlva elhúzott pár órára, de nyilván le nem kapcsolta mikor kiment..

Ugyan hajnalban keltem, de értelmezhető internet nem lett, viszont a fiúk szuper ügyesek voltak és lett jegyünk, ráadásul két külön helyszín és dátum (Vámpírnak Pozsonyba, Gáborkának meg Bécsbe sikerült), úgyhogy két AC/DC koncertre is mehetünk.. Hurrrá

El Calafate felé a buszút vége hosszúra sikerült, a város előtti kapunál mindenkit félreállítottak és kábítószert kerestek. Feljött egy kutya a buszra és egyértelműen bejelzett az előttem levő ülésre. Hoztak egy másik kutyát. Az is. Na itt már kezdett izgi lenni. A pasit átültették máshova, de a kutya újra jelzett a táskájára is és az ülésre is, ahol előtte ült. Rádiózás. Tanú keresés, előttük kutya újra beküld, megint jelez. Pasit elvitték. Csomagok kiszed. Mobil átvilágítón átküld. Pasit szétszedték teljesen. Én közben éhen haltam mert reggel a jegyek miatti nagy izgalomban nem volt időm zabot enni. Végül 1,5 óra késéssel végre megérkeztünk..

A drogkeresős cirkusz egyébként a Calafate-ban épp zajló fesztivál miatt van, sikerült úgy időzítenem hogy ingyenes zenei fesztivál legyen.. el is kellett mennem megnézni mit hoztak össze ma estére. Hát szerencse, hogy ingyen van, mert 2 számot se bírtam, de rendes tömeg volt és ők szerették, úgyhogy az én zenei ízlésemmel van a baj 😊

Végre összejött az estancia látogatás, mindenképp szerettem volna elmenni egy birtokra és akkor már inkább Patagóniában. Argentína 39 millió hektár termőföldön gazdálkodik és a világ 4. legnagyobb marhahústermelője 3 millió tonnával, gyapjútermelésben csak a 10., hogy a méreteket be tudjuk lőni. (Magyarországon van kb. 5 millió hektár termőterület - a legnagyobb földbirtokos persze Lölö 2019-ben már 38.000 hektár volt az övé, azóta gondolom ez nőtt, de friss adatot nehéz találni)

Az estancia egy nagy vidéki birtok, amelyet elsősorban marha, juh és ló extenzív (rideg) tartására használnak, egész évben legelőn és a szabadban nevelik őket. Általában van valamilyen központi épületegyüttes, lakóházak, istállók, raktárak. Ahova én mentem gyakorlatilag a Los Glaciares Nemzeti Parkon belül van, gyönyörű havas hegyek, gleccserek, tavak körben. Eredetileg egy Punta Arenas-ban nem boldoguló horvát migráncs - Santiago Peso - a 20. század elején telepedett le az Argentin-tó déli ágánál található földeken, kezdett juhtartással foglalkozni, aztán lettek marhái is. Körülbelül 20 000 hektáron indult, ma már csak 12 000 hektár maradt, a többit elvitte a nemzeti park. A tanyát „Nibepo Aike” névre a gyerekeik becenevéből nevezték el. Ma már inkább a turizmus jellemző, mert a nemzeti park nagyon szigorúan korlátozza hány állatot tarthatnak. Régen 14.000 juh volt most 150 birkájuk lehetne max, abból nehéz lenne megélni mert egy kb. 25 $-nyi gyapjút ad egy évben. Jelenleg kb. 80 darab van, de elég sok áldozatul esett a gyerek pumák vadászati tréningjének. Vannak marhák is inkább a tej miatt és vagy 20-30 ló. Ezekből vittünk el párat megsétáltatni, vagyis ők minket, mert sok ráhatásunk nem volt mit csinálnak, pontosan tudták hova megyünk.. Én Ortegán ültem, aki elég lusta volt ugyh néha noszogatnom kellett, hogy ne maradjunk le. A végén ő almát kapott jutalmul, én meg bárány sültet és véres kolbászt.

Megnéztük még hogy kell birkát nyírni profin ollóval, egybe jön le gyapjú róla (általában vándor nyírók csináljál - 200 juh/nap, darabja 2,8 $), meg megmutatták a gauchok, hogy tudnak ők lovagolni. A gauchók mint az észak-amerikai cowboyok, de eredetileg a pampákon vadmarhára vadászó vándorló lovasok voltak. Jellemzően amerikai indián nőktől és ibériai pasiktól születve, de nem etnikai hanem társadalmi osztályként alakultak ki a 17. században.  Ahogy a szarvasmarha birtokok növekedtek, a szabadon vándorló gaucho zavaróvá vált a földbirtokosok számára, kivéve, ha alkalmi munkára volt szükség. Szolgáltak a hadseregekben vagy a gyakori polgárháborúkban is, ez azért javította a PR-jukat, míg végül a 20 századra ikonikus népmesei hősök lettek.

A legnagyobb menőség itt a Perito Moreno gleccser, nevét Francisco Moreno bácsiról kapta (róla már írtam mikor Bariloche-ba hajóztam) és egyike a dél-patagóniai jégmező által táplált 48 gleccsernek. Akkora, hogy egész Buenos Aires beleférne mindenestül, 30 km hosszú és 250 km² területű jeges cucc, van, ahol 700 m mélységű. Naponta 2 m sebességgel nyomul előre. 18ezer évesre saccolják, persze a jég fiatalabb mert mindig megújul. A gleccser ugye olyan jégtömeg, amely hóból alakul ki: a nap és a meleg szelek hatására a hó megolvad, a víz beszivárog alulra, ahol keményre fagy, egymáshoz tapadva sűrű, kemény tömeggé áll össze és ez ismétlődik amíg jéggé nem válik és közben a gravitáció hatására lassan csúszik lefelé ..

 A Perito Moreno kb. 80 km buszozással elérhető El Calafate-ből és több módon is meg lehet látogatni. Van egy csomó fa/fém ösvény a gleccser végénél, amin lehet sétálgatni pár km-t és nézegetni. Nekem még azt a giccses látványt is sikerült kifogni, hogy szivárvány is legyen felette. Közben mikor egy-egy kisebb darab leszakad a vízbe olyan hangja van, mint a mennydörgésnek..

Ezt lehet azzal fokozni, ha az ember hajóval megközelíti a tavon, így még jobban látszanak a méretek és a töredezett érdekes formák a jégben. A Perito Moreno-gleccser vége itt 5 km széles, és 74 m magasságban emelkedik az Argentin-tó víztükör fölé, teljes magassága itt 170 méter.

Aztán az abszolút csúcs amikor sok pénzért elviszik az embert a gleccseren mászkálni. Kerül, amibe kerül, ha már ott voltam nyilván mentem. Hajóval vittek a dél részéhez a gleccsernek, itt megint kaptam kővihart, iszonyat erős szél fújt és egy pár km kellett sétálni amíg elértünk a széléhez a morénán. Aztán lett sisakom és hágóvasam, de nem az automata light-os verzió, hanem egy nehéz, robosztus kötözős rettenet. Kb. 2 km sétálgattunk a gleccseren, hihetetlen kék színű jég, naptól csillogó havas felület, patakokban folyó olvadt víz és elképesztő jég formák között. Az egyetlen nehézség a szél volt, gyakorlatilag néha a lábamon alig tudtam megállni. A végén már pont reklamáltam az egyik guide-nak hogy jég van már csak a mojito hiányzik, de ha azt nem is, whiskey-t kaptunk. Igaz a csak 5 éveset, de a jég 4-500 éves volt hozzá.. Visszafele már hágóvas nélkül szuper könnyű volt sétálni és a délutáni napsütésben még kékebb lett a gleccser, egészen valószerűtlen színben látszódtak a jég fura formái.

Megint szerencsém volt az idővel, hajnalban mintha hallottam volna, hogy esik, aztán a görög szobatárs mondta mikor reggeliztünk, hogy nem álmodtam. Ők bérelt autóval indultak volna low budget gleccsert nézni, de a szar idő miatt elhalasztották. Most is dormitórium, 6 +1-en vagyunk, de normális arcokkal, a görögön kívül van lengyel pasi, 2 dán lány és a legérdekesebb, egy helyes feka srác Barbadosról, aki Torontoban él, és végig tolta az összes kemény trekkinget Patagóniában.  A +1 egy gyönyörű selymes kékszemű ragdoll keverék cica, aki mindennap az ágyamon tolja a délutáni szundit.

Az esős, felhős idő miatt belustultam és csak a városban sétálgattam. El Calafate a nevét a bogyóról kapta (Berberis microphylla), amit lehet legelni, ha az ember túrázik és finom lekvárt is csinálnak belőle. A városban a fő utcán van élet, főleg éttermek, kocsmák és utazási irodák – praktikusan az egész város a gleccserből él. Összefutottam a barbadosi sráccal, ebédeltünk bárányt. Pont a hostel-lel szemben volt egy delicatessen (nem a Jeunet és Caro filmből szerencsére), az Umami, gyorsan törzshelyem lett az isteni levesek miatt. Mivel ez egyben a város egyik legjobb cukrászdája is, így Krisztike szülinapi csajos vacsijára méltó környezetből, egy hatalmas brownie mellől tudtam bejelentkezni..

Az utolsó rész, amit még felderítek Argentínából az északnyugati régió (Salta és környéke), de ide közvetlenül nem lehet repülni El Calafate-ből (3700 km lenne busszal). Ha már úgy is Buenos Aires-ben kell átszállni, gondoltam 2 napot még nézelődök. Mondjuk egy hónap Patagónia után furcsa a nagyváros, meg a szandál 😊

A dormitóriumoktól kicsit elfáradtam ugyh utolsó pillanatban szereztem egy cuki AirBnB lakást rögtön a kedvenc Serrano Plaza mellett 2 házzal (ugyan annyiba kerül ez is 30$/éj). És hogy az élet kompenzáljon a teraszon reggeli kávézás közben a tűzoltóság udvarát látom, tele tűzoltóautókkal meg helyes tűzoltó fiúkkal.

Pótoltam pár múzeumi látogatást, a szépművészetiben (Bellas Artes, ingyenes) van pár jó impresszionista festmény és Rodin szobor, sok a híresebb argentin festőktől, de régi mesterektől kevés jó. Ezek is szinte mind magángyűjteményből kerültek adományozásra és ezen a vonalon megtöltöttek még pár szobát fura cuccokkal, mint távol-keleti legyezők, szivardobozok stb. Ami ide nem fért el az ment a dekoratív művészeti múzeumba (de Arte Decorativo, ez is ingyen), ami egy neoklasszicista kastélyban van. Az épület érdekes belül, de a gyűjtemény.. Ha valaki nagy rajongója a gobelineknek és más faliszőnyegeknek itt kiélheti magát.

Közben persze keresztül-kasul sétáltam a várost, a botanikus kertet, parkokat. Mostam, kerestem egy rendes szupermarketet, ahol bevásároltam (Jumbo az a Av. Int. Bullrich-on) és persze lementem még egy utolsó buenos aires-i koktélt inni a térre.

Címkék: 2024 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika 14. rész Chile Punta Arenas, Puerto Natales - Argentína El Chalten

2024/02/14. - írta: Valis&Co.

Még mindig az Addams Family-nál lakom.. annyira szürreális az egész, hogy már csak vinnyogok. A család legalább 8-10 fő, de pontosan nem lehet tudni, mert a szomszédok is ide járnak főzni. A hostelben lakó nyomorultak így osztoznak az Addams-ékkel a konyhán, sorba kellett állnom, hogy megmossak pár paradicsomot. Rettenetes állapotú két gázkályhával fűtenek, nálunk ilyet már rég tilos, persze nincs CO vagy füst érzékelő, ugyh ebből a szempontból nem rossz, hogy a 8 ágyas szobának nem lehet bezárni az ablakát és süvít be a patagóniai szél. A 3x2 méteres TV-n egész nap temetés megy, jó hangosan, a teljes család reggel óta meredten nézi.  A csámcsogó/szürcsölő lakótárs egész nap hangosan vegetált, nem ment sehova, ő is temetést néz, és ha nem a ketchupos kenyérén böfög, akkor cukron csámcsog. Közben néha beesik egy-két újabb utazó, de itt ágyneműt nem cserélnek, csak lesimogatják, az új lakó belefekszik abba, amit a régi ott hagyott..

Reggelre jó szar idő lett (akkora a szél, hogy a hajók nem indultak sehova – ergo sehol szabad ágy a városban) és utazást is kellett szerveznem, de aztán elmenekültem körbe nézni a városban. Punta Arenas amúgy a Magellán szorosnál Patagónia egyik legnagyobb városa, és fontos kikötő, innen mennek az Antarktiszra a hajók. A várost 1848-ban alapították és a chilei népek mellett sok horvát költözött ide, volt itt is büntetős kolónia, de gazdaságilag a birkáktól lendültek fel. Ettem ceviche-t (Roca Mar) és betévedtem egy anno horvát migránsok által csinált cukrászdába (Cafe Inmigrante). A felszolgáló srác mondta hogy majd ő választ nekem sütit.. mikor kihozta hangosan felröhögtem, kaptam egy negyed tortát, ami kb.18 cm vastag. Finomnak finom volt, diós málnás, de hogy a következő 2 évben nem fogok édességet kívánni az is biztos.

Itt most nem élveztem a patagóniai nyarat, a szél majd lefújta a fejem, az égen vastag felhők, ugyh pár óra után visszatakarodtam a hostel-be.. a volt elnök temetése még folyamatban (és lesz is még 2 napig), a csámcsogás is. Egy biztos az embereket nem az Addams Family hosteljében fogom megszeretni.. azonnali költözéssel lakatlan szigetet keresek.

Yeti már másnap délután utolért, gyorsabb volt stoppal, mint én előző nap busszal. Mivel éhesen érkezett elvittem a ceviche lelőhelyre, kifőzde jellegű pici hely, de a kaja isteni. És ha már ennyire éhes - plusz megünnepelni hogy mind a ketten félúton tartunk - a horvát cukrászdába.. A felszolgáló srác itt is megismert, ügyesen kommunikált velem megint a google fordító segítségével, de mondtam köszi szuper volt, de nem kérnék a tegnapiból, mert ha csak még egyszer ránézek diabéteszem lesz. Yeti bátran rendelt sütit és a 97%-át megette, de kemény menet volt. Én szendvicset kértem, nem viccelnek az adagokkal kb. az ötödét se ettem meg, a felszolgáló természetesen „lebaszott”, hogy ez nem teljesítmény. A maradék még >2 étkezésre volt Yetinek elég 😊 Nem baj a következő hetekben ő zabon és kukoricán fog élni, én meg forró vizes tésztán ugyh legalább dőzsöltünk előre olyat, aminek van íze meg tartalma.

Még első nap kikutattam a helyi túra útvonalat a Magellán nemzeti parkban, rábeszéltem Yetit és az egyik szobatárs kenguru lányt csináljuk meg korán reggel még a busz előtt. Sofőrnek megszereztük az Addams family-ből a férjet, aki reggel kivitt minket a parkhoz, a ranger beszedte a belépőt és megmutatta szerinte mit tudunk 3 óra alatt lesétálni, azaz hol vágjuk le. Hivatalosan a 11,4 kmes túra az AllTrails szerint 3 óra 15 perc, hahaha megcsináltuk 2 óra 45 perc alatt nem csak a 11 km-t, hanem pluszban egy 1,4 km kört még egy kilátóhoz. Igaz, közben nem álltunk meg piknikezni és ez tényleg könnyebb terep volt. A kilátó pontokról jó látszott a város meg a kikötő, szép az erdő is, szóval a szél ellenére jó kis séta volt. Még maradt időm egy zuhanyra és hogy a piacon egyek egy cevichét Yetivel. Vagyis ő még a tegnapi szendvicset és egy újabb sütit tolt.

A buszon most sikerült fent az első ülést megszerezni, Puerto Natales (250 km) felé néztem a pampát birkákkal, tehenekkel és a lovas gaucho-kat kutyákkal. A pályaudvarról aztán séta a kabinhoz, a hol egy csinos mini szobám van és senki sem csámcsog.

Puerto Natalesben nem sok minden van, de ez a legközelebbi település a Torres del Paine nemzeti parkhoz. Ez az egyik leghíresebb hely Patagóniában, fennsíkok, magas hegyek, a híres szikla tornyok, gleccserek és türkizkék hegyi tavak, folyók. Ehhez mérten évente több százezer ember látogatja a parkot, a refugio-kban és kempingekben a szállást egy évre előre kell foglalni ha valaki a W vagy O több napos túráját akarja megcsinálni, vagy neki vág ahogy Yeti, hogy lesz, ami lesz. A sok száz méter magas 3 gránitoszlop talpához fel lehet mászni egy napos túrán is, de sajnos ennek a vége egy meredek nagyon köves, sziklás rész, amit oda vissza meg kell csinálni. Ez nem az én térdemnek való, de hajlottam rá hogy nekifogok, végül Yetivel megtanácskozva letettem róla.. Ha kicsinálom a térdem nem sok dolgot tudok megnézni a következő 3 hónapban, mehetek haza macskázni. Így végül egy buszos kiránduláson mentem szégyenszemre parkot nézni.. Felszedtek reggel a hostelben, aztán a többit is, bár volt egy kis zavar a rendszerben mert a végén több utas lett, mint ülés ugyh ki kellett nyomozni ki a potyautas.

A parkig 2-3 óra az út, de közben is van mit nézni. A várost elhagyva már pampa van, valaha itt is erdők voltak, aztán megjöttek a telepesek és most már a fák helyett steak meg birkasült nő. Azért láttunk vadállatokat is, róka csak 2D-ben, de volt sok guanakó. Ezek is a lámafélékhez (láma, alpaka és a vad vikunya) tartoznak, ez a faj él legmagasabban és nincs háziasítva. Valószínűleg azért mert átugorja a kerítést, legalább is, ami az út mellett volt nem jelentett akadályt. Amúgy a sivatagban is elél, mert a kaktusz ködöt eszik, a gaunakó meg kaktuszt. A patagóniai sztyeppén aztán volt nandu, ez olyan, mint egy sovány strucc, jellemzően ezeknél a tojó ribanckodik és a kakas kotlik a tojásokon.

Egy csomó kilátóhelyen (Sarmiento Lake, Laguna Amarga, Noderhold Lake) megálltunk, hihetetlen szép idő volt, szikrázó napsütés, pár fehér felhő pamacs, a tavak, folyók, fjordok a türkiz minden árnyalatában és a havas hegyek, gleccserek is tisztán látszódtak. Volt szivárvány vízeséssel, rózsaszín flamingók repültek a vízen tükröződő havas hegy felett, hihetetlen színek. Nagy területeken kihalt, száraz fákkal van tele a park – sajnos többször égették le az agyatlan turisták, 1985-ben egy japán egy cigarettacsikkel, aztán egy cseh amikor feldőlt a gázfőzője, 2011-ben meg egy izraeli, aki a használt klotyó papírt akarta elégetni. Ez utóbbit hetekbe tartott eloltani és 17ezer hektár égett le..

A Pehoé-tónál ebédeltünk a fűben ülve, kilátással a tóra meg a hegyekre, aztán a Grey tónál néztük a Grey gleccsert. Másik úton mentünk vissza Puerto Natalesbe, mert még meg kellett nézni a Milodon-barlangot. Ez arról híres, hogy itt találták meg egy kihalt nagy testű, 1-2 tonnás, növényevő emlősfaj maradványait, ami a mai lajhárral rokon. A mylodon földi lajhár volt, a rajzok alapján a jegesmedve sikeresen keresztezte magát egy lóval i.e. 10ezer évvel, amikor ez még nem számított fajtalankodásnak.

Másnapra aztán megjött a patagóniai időjárás, egész nap szakadt az eső, közben néha 5-10 percre kisütött a nap.. Mivel bér autóm nincs és a Torres Del Paine 3 óra tömegközlekedve, azaz oda-vissza 6, nem volt értelme elindulni túrázni ilyen időben.  Két eső között elmentem a közértbe, de leginkább ügyintéztem otthoni dolgokat, beszéltem pár baráttal.

Reggel busszal vissza Argentínába, először El Calafate (272 km, 5,5 óra) nem csak a határállomások (Cerro Castillo) miatt lassú, de aszfalt is csak részben van az úton. Közben főleg pampa, hatalmas estanciákkal (tanya, birtok), néha guanakók az út mellett, és egy sziklás rész mellett végre láttam a hatalmas, 2-3 méteres szárnyfesztávú kondorkeselyűket vitorlázni. Calafate-ban volt pár órám, ugyh beültem egy helyi kocsmába, aztán újabb busz El Chalten-ig (220 km 3,5 óra). Ez már izgalmasabb volt, mert a faluhoz közeledve tisztán lehetett látni a naplementében a hegyeket, azaz a Fitz Roy-t (3405 m) meg a Cerro Torre-t (3128 m), ezeknek a piramis alakú gránit monolitját, a szél, hó és jég faragta lebontva a magma körüli többi kőzetet.

A hegyek már a Los Glaciares National Park részei, a park a benne található 47 gleccserről kapta a nevét, és 30%-át jég borítja – a jégtakaró az Andokban még a patagóniai jégkorszak maradványa. Ebben a nemzeti parkban nincs borsos belépő, mint a Torres Del Painbe, ingyen lehet túrázgatni és még egy előnye van, a túrák gyakorlatilag El Chaltenből indulnak, így nincs sok órás buszozás a beszálló pontig.

Én a két „ikonikus” túra közül már másnap reggel egyből nekifogtam a Laguna Torre trekkinget megcsinálni. Ez egy 18 km-es, nehéznek minősített túra a gleccser tóig, hivatalosan csak 2x250 m a szintkülönbség, de többnek tűnt 😊 Az elején kvázi ki kell mászni a völgyből (~2-3 km), ez felfelé sem egyszerű, de nekem a térdem miatt lefelé nehezebb és lassabb volt. Aztán jön egy relatív lapos rész, cserjés és fás részen, végig a Fitz Roy folyó mellett, bár itt is vannak durván köves szakaszok. A nemzeti parkban az erdőhatár 800 m magasságban van, hatalmas örökzöld déli bükkfélék, a lenga és a guindo között lehetett sétálgatni. És ez a szakasz legalább relatív szélvédett, mert a szél az brutális volt. Különösen az utolsó pár száz méteren amikor morénán kellett a gleccsertóig eljutni. Végül kvázi négykézláb másztam be egy kőrakás mögé, nem csak mert feldöntött a szél, hanem mert apró köveket, sziklákat fújt nem kis erővel, de hát kőviharban úgy sem voltam még. A fényképezőgépet elő se mertem venni, a lencséje így sincs jó állapotban, telefonnal csináltam pár képet. A hegyekből semmi nem látszott, végig totál felhőben, gleccser alját lehetett látni, meg a tó iszap barna vízén úszott pár hihetetlen kék színű, a gleccserről leszakadt jégtömb. Mindeközben a kőrakás mögött próbáltam túlélni az orkánszerű szelet, és úgy éreztem magam mint, aki megérkezett Mordorba. Nekem se jöhet össze minden na.

A hostel itt is lepukkant és hajszárító sincs, de muszáj volt a köveket, homokot kimosni a hajamból is, úgyh megvártam amíg kb megszáradok. Hideg nincs, egész nap ujjatlan pólóban túráztam, de szél a faluban is erős. Kerestem mosodát meg valami normális kaját, és találtam egy iszonyat cuki Mercedes old timer lakóbuszt, ha egyszer nyerek a lottón lesz ilyenem.

Az idő nem változott másnapra sem, sőt még felhősebb és a szél sem lett jobb, de amúgy is térd pihentetést terveztem. Dolgozni lett volna mit, viszont El Chaltenben mobil net egyáltalán nincs, wifi meg amikor épp kedve van, de csiga lassú. Sétáltam a faluban amíg találtam nagyon finom véres húst, és mivel a hostel-es pasi elkezdett flexelni, ez egyből kiváltotta a délutáni alvás reflexet..

Címkék: 2024 valis&co
Szólj hozzá!

Dél - Amerika 13. rész Argentína Ushuaia

2024/02/07. - írta: Valis&Co.

Reggel átköltöztem Yeti hosteljébe, ez egy családi ház közel Ushuaia belvárosához, ahol két nagyobb szobában összesen 10 ember tud kecozni. Nem olyan profi, mint az előző, de cserébe családias és a tulaj Dario jó arc. Be akartam menni a nemzeti parkba vonatozni meg sétálni, de a Punta Arenasban lefoglalt szállásom el kezdett kavarni (még sem tud szobát adni, mondjam le én, na ennyire nem vagyok hülye), így órákat csesztem el a booking.com ügyfélszolgálattal. Így már nem volt értelme elindulni sajnos, pedig az éjszakai eső a hegyekben hóként esett le, és gyönyörűek voltak a havas csúcsok a város körül. Reggel mondjuk nem volt csak 4 fok – és itt ez a nyár.. Végül elsétáltam a nagyobb közértbe gulyásleves hozzávalókat beszerezni. Érkezésem örömére Dario asado party-t szervezett, amig próbáltam behozni a blog írás lemaradásait, addig a kertben grilleződtek a hatalmas husik meg kolbászok. Este 11-re lett csak kész, de megérte várni, elképesztő ízű vacsorát kaptunk kemény 6 $-ért..

Vasárnapra egész napra esőt jósoltak, ezért nem is terveztünk különösebb kinti programot. Én végre főztem, ehhez Dario adott egy nagyobb fazekat, mert gulyáslevest sem lehet kis tételben csinálni. A pirospaprika még Réka piaci beszerzése és utazik velem szépen a hátizsákban. A többi tartozék itt is kapható, sőt bélszínnél rosszabb marhahús nem nagyon van a közértben. Ebédre meghívtuk Dariot, a csaját meg a brazil lányt, még hallani se hallottak a gulyásról, de szépen ettek.. Azt hittem az ipari mennyiség nem fog elfogyni, de alig maradt még egy ebédre való nekünk. Amúgy a sütés, főzés tényleg hiányzik, de ha lehetne tejfölt kapni valószínűleg nem mennék haza..

Délután elsétáltunk a brazil csajjal a börtön múzeumba, kb. 20 perc után megunta, én még pár órát elvoltam. Az egész a régi börtön folyosóit és szobáit használja, szárnyanként különböző témákat feldolgozva, kvázi több múzeum egyben. Némi angol feliratot is talál az ember, ha kitartóan keresi.

Ushuia története szorosan összefügg a börtönnel. 1884-ben alapították az anglikán missziót helyén, de lakosság létszáma nagyon lassan nőtt, tekintve a nem túl élhető időjárást. Mára ugyan elérte a 82ezer főt és ezzel a világ legdélibb városa címet (pár km délebbre a chilei Puerto Williams is törekszik, de ott csak 2000-en laknak annak a nagy része is haditengerész), de ehhez népesség növekedéshez több trükk is kellett. Ezek egyike volt, hogy elterjesztették aranyat lehet találni, szóval jöttek az aranyásók, aztán 1896-ban a büntetés végrehajtás ide telepítése sárga-két csíkos ruhás elitéltekkel növelte a létszámot (mostanság meg SZJA és ÁFA kedvezmény, Samsung gyár same old same old). Eleinte fa/fém cellákban elő rabok maguk építették az 5 szárnyú tégla börtönt, sőt a vasutat is, amivel a munkatábori követ, fát hozták ki a mostani nemzeti parkból. Közben a környéken kialakultak az első estanciák állattenyésztéssel, beindult az ipari fókavadászat, és a múzeumi fotók alapján a társadalmi élet.

A múzeumban külön szekció van szentelve az őslakosoknak, főleg a selknam (ona) és a jamana indiánoknak (bár ennél több etnikum volt Patagóniában).  Az mondjuk elég gyomorforgató, hogy ezek a népek 10-12 000 évig eléldegéltek itt a nem túl barátságos környezetben, de mostanra csak pár műanyag bábú maradt belőlük a múzeumban, azt is csak a szuvenír bolton át lehet megközelíteni.  Ezek a népek nomádként vándoroltak, fatörzs kenukat használtak, egyszerű menedéket építettek és fókára vadásztak, kagylót gyűjtöttek. A telepesek birkatenyésztése elvette a vadászterületet, az aranyásók vadásztak az indiánokra, nem maradt elég fóka nekik enni és védtelenek voltak a behurcolt fertőző betegségekkel szemben. A fentiek miatt pár évtized alatt kihaltak.  (A 19. század közepén körülbelül 4000 selknam élt; 1919-re 297, 1930-ra pedig valamivel több mint 100 maradt)

Az Antarktisz szekció is érdekes, bár még mindig nem tudom valójában hányféle pingvin van, mert mindenhol más a szám, valahol 16-20 között lehet. Több expedíció sztoriját is elolvastam, de legjobban a svéd tetszett, Antarctica nevű hajó egy norvég, Larsen nevű kapitánnyal. Az expedícióhoz két kulcsfontosságú antarktiszi sziget kapcsolódik a Snow Hill-sziget, ahol Nordenskjöld és öt kollégája két telet töltött - az egyiket tervezetten, a másodikat azért, mert Antarctica elsüllyedt alattuk, és a Paulet-sziget, ahol az Antarctica legénysége 1903 februárjától novemberig rekedt, eközben kb. ezer pingvint ettek meg. Az expedíció mind két részét az argentin haditengerészet Uruguay nevű hajója mentette ki. Van egy szekció a hajózásnak, és haditengerészetnek szentelve. A hajózáshoz kapcsolódó festmények annyira nem jöttek be, de kiszúrtam egy térképet, amin jelölve van az összes elsüllyedt hajó.. hát nem kevés.

Este jött egy cseh utazó, nomád, hegymászó pasi, akinek Yetivel van közös ismerőse. Hozott sört, kapott gulyáslevest, és lebeszéltek egy durvább közös túrát.

Egész éjszakai eső után másnap trekking, mert szeretem a sarat. A Tierra del Fuego (Tűzföld) NP-ba 12 $ a napi jegy, a második napra már 18 $, a kisbusz újabb 18 $ naponta. Ha ezt nem akarja az ember kifizetni kétféleképpen lehet ingyen bejutni. Az egyik amikor illegálisan 4-5 óra fáradtságos trekkinggel bemászik az ember, a másik, hogy amikor olyan korán megy, hogy még nem szednek jegyet. Az elsőt már Yetivel megcsináltuk, ugyh most a második módszer lett a nyerő. Mivel Yeti minden hegyet megmászott már és belustult otthon maradt dolgozni a komputeremen, reggel 7-kor egyedül indultam el a brazil lánnyal és egy chilei csávóval, de így legalább a taxiköltség három felé oszlott. A Lago Rica volt a célpont, onnan egy relatív egyszerű túrával (HITO XXIV 2 x 3,5 km) el lehet sétálni a Chilei határig az Acigami tó partján. Ez se vízszintes, de csak mérsékelt a szintkülönbség, abban, hogy izgibb legyen a cuppogós sár és nyálkás, csúszós fagyökerek segítettek. Ugyan ezen az ösvényen visszacaplattunk a tóhoz, benéztünk a Visitor Centerbe majd átsétáltunk a 3-as útig. Itt elküldtem őket szépen jobbra, én meg folytattam az egyszer már megcsinált Costera Trailen, csak ellenkező irányba. Közben kisütött a nap, ugyh a 8 km nagy részen csodálatos színek voltak az erdőben és Beagle-csatorna partján. Láttam pár ludat, és egy csapat vadlovat legelészni. Volt köztük 3 feketés színű csikó, a legkisebb még plüss kivitelű szépen önként odasétált hozzám és egész közelről is ismerkedett. A Zaratiegui Bay postára most is benéztem, de sajnos a legjobb képeslapok elfogytak, viszont Carlos de Lorenzo, a postás csúcs formában volt. Komoly pecsételős pörformansz nyomott és minden idióta ázsiai turistának pózolt a fotókhoz. Carlos buenos aires-i tanári pályafutása után Ushuaiába mellett Redonda szigetén telepedett le – körülbelül 2 km-re a parttól –, és a postán vállalt munkát, amely 1997-ig ott működött. A szigeten Carlos megalapította a „Független Redonda Köztársaság”-ot.  Az általa hivatalosan alapított ötvenhektáros mikronációs sziget, minősített „anarchista” állam, amelyet egyetlen szabály köt: "Csinálj, amit akarsz, amíg tisztelsz másokat." A sziget egyetlen állandó lakosa Carlos, aki természetesen az ország miniszterelnöke is egyben. Valami ilyesmi lakhely jó lenne nekem is.

Innen először kigyalogoltam a 3-as útig (végig fölfele), próbáltam stoppolni, majd mivel senki nem vett fel, kisétáltam a nemzeti parkból.. Itt szerencsém lett egy idősebb úriember megállt és nagyon cukin hazáig vitt.

A 20 km-es túra után megérdemeltem a vacsorát, visszamentünk Yetivel az El Viejo Marino-ba. Most a legendásan hosszú sor állt, hogy bejusson, mi meg nem vagyunk kínaiak az órákig sorban állós típusok ugyh megkérdeztük Dariót hova menjünk. Ajánlott másik hal éttermet és ez is bejött. Egy vegyes tengeri herkentyűs előételt kértünk, alig bírtuk megenni ketten - 17$.

Másnap én elindultam reggel Punta Arenas-ba busszal, Yeti meg a cseh gyaloglós pasival mászni. A Bus Sur csak nyáron tolja ezt az útvonalat és akkor is csak heti 3x. Sok izgalom nem volt, néztem a különböző színű steaknek valókat ahogy legelnek a pampán, más assado alapanyagokkal együtt. A chilei határ előtt a zöldség/gyümölcs kidob, bár különösebben nem foglalkoztak velünk, mert a nagy poggyászt itt ki se szedték a buszból, a kézit meg tessék-lássék átvilágították, de a kereső kutya közben a kong-jával játszott és láthatóan nem volt szolgálatban. Kompoztunk a vízen pár kamionnal, ugyan kilátni nem lehetett, de legalább kiszállhattunk a buszból.

A punte arenasi szállásomat végül hivatalosan lemondta a booking, de csak reggel mikor indult a busz. Helyette ajánlottak egy másikat, de már akkor gyanús volt. Ugyan azt írták family room, de a foglalt két ágyas, saját fürdős helyett kiderült, hogy ez egy 8 ágyas dormitórium, aminek nem záródik az ablaka és jéghideg. Ráadásul nem egyedül leszek benne. A szobatársam a házimacskán kívül, egy hatvanas fazon, aki hangosan csámcsogva és böfögve ette a vastagon ketchuppal és mustárral megkent kenyeret és ehhez teát szürcsölt. Az fel sem merült hogy kedvem legyen vacsorázni és alig várom, hogy együtt aludjunk… Holnap szerintem költözöm.

Címkék: 2024 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika 12. rész Argentína Bariloche és Ushuaia

2024/02/04. - írta: Valis&Co.

A bariloche-i rémes hostel egyetlen előnye, hogy a városon kívül van az erdőben.. A legközelebbi közért 2 km erdei séta és menet közben lehet cseresznyét lopni a fákról. A hostel teljes lakossága összesen 30 szót ha beszél angolul és legalább 4 óra időeltolódásban van, vacsorát a népek este 10 kor kezdik el főzni, a műsort viszont a Paprika TV is megirigyelné. A fiúk brutál főző show-t nyomnak, bármi készül steak, wokban zöldség vagy csak sült krumpli profin tolják. Mivel már a hostel első reggelijétől ételmérgezésem lett, kaja ügyben eddig nem környékeztem meg őket. A másik hostel mellékhatás miatt zsarolhatnám a férjem, ha lenne, a most már fél combomon levő sötét lila véraláfutás miatt. A fürdőkádban zuhany csúszásgátló nélkül, ha az alján vki szappanosvizet hagyott, az álmoskönyvek szerint sem jelent jót. Hatalmasat zakóztam és jól odavertem magam a kádszéléhez. A két tenyérnyi zúzódást látva még olcsón megúsztam.. Viszont legalább tesztelhettem az argentin gyógyszerész kollégák latin tudását heparin gél vásárlás alkalmából.

A fentiek persze nem akadályoztak abban, hogy bemenjek megnézni Barilochét a helyi busszal. Ugyan az uberem megjavult, de 15 km a város ugyh szereztem SUPE kártyát és nyomom az 50-es busszal. Bariloche finoman szólva se mentes a turista tömegektől, nem tudtam eldönteni a városban csoki boltból van több vagy utcai cambio-t kiabáló pénzváltóból. Az utcai váltókat ha lehet elkerülöm ugyh helyiektől némi tájékozódás után megtudtam hogy egy CD !! bolt felső emeletén lehet váltani.. megnéztem a templomot meg sétáltam a tóparton, a város fekvése elképesztő, körben még hó foltos hegyek, gyönyörű tó, egész használható strandokkal. A másik oldalon erdők és még több hegy.

Másnap az ödéma csökkentés érdekében letoltam egy 15 km-es túrát a Nahuel Huapi meg a Lago Moreno közötti LLao LLao félszigeten, összekombinálva 3 túraútvonalat. Felhő nem volt az égen és vhogy még tisztább lett az idő ugyh egészen távoli hegyeket is élesen lehetett látni körben. Fotókat szinte nem is csináltam, úgyse adja vissza a fenyőillatot, meg hogy milyen hangja van az óriás fáknak a szélben. Aztán bebuszoztam a városba enni egy rendeset végre. Hazafele ugyan azzal az 50-esen busszal mentem, mint tegnap, nem nehéz megismerni, barna plüssel vannak a tükrök körben burkolva és az esztétikai élményt a szélvédő közepén logó hatalmas szívecske tükrös nyakkendő fokozza, valamint a busz stratégiai pontján van egy piros felmosó vödör. Ehhez a sofőr argentin sirató éneket hallgat full hangerőn.. Mivel mindez 59 Ft-ba kerül nem fogok reklamálni. Amúgy bírom az itten busz sofőröket, úgy tolják mintha nem lenne holnap, majd satu fék a padkán, 2 kg homok/por be a nyitott ablakokon, aki integetett azt felveszik, és a szegényebb külsejűektől nem kérik hogy fizessen, a központi zenét lehalkítják ha jön egy busz zenész kéregetni és simán rászólnak, ha a kiscsávó nem adja át az ülést elég gyorsan..

Aztán csak nem tudtam ellenállni és elmentem az egyik tóra kajak túrázni.. Ezzel meg is kaptam az első állás ajánlatomat, jöhetek kajak guide-nak a következő szezonra a Lago Gutierrez-re. Egy kempingben van a kajakos cég, jó képű idősebb pasi meg a jógás barátnője. Megkérdezték, hogy látott-e már valaki kajak lapátot, egy kanadai csávó meg én mondtuk h igen. Ennek annyi előnye volt, hogy nem kellett a porban ülve gyakorolni, hogy is kell megfogni. Nagy nehezen vízre szálltunk, mentőmellény mindenkire, a telefonokat nem lehetett vinni.. hamar megértettem miért. Az első 100 méteren úgy vertem a többire 90 méter, hogy a kanadai lehet fogott már lapátot, de használni nem igen tudta, csak kalimpált hátul 😊 A többi hajó azzal volt elfoglalva hogy ne menjen egymásnak és merre van ez előre.. A pasi meg a csaja is egyből megkérdezte honnan jöttem, magyar, ja már értik, azok tudnak kajakozni.. Mondtam jó tanárom volt, köszi Behringer/Böjti, csak ragadt rám valami.  A tó gyönyörű, iható a vize, és nem volt vészesen hideg, de sajnos annyira szép idő nem volt, mint az előző napokban ugyh az úszás kimaradt. Aztán a kanadai is ügyesebb lett, így gyakorlatilag dupla távot mentünk mert h ne unatkozzunk míg a többi evickél, oda vissza kajakoztunk minden szakaszt.

Másnap szabira mentem az utazásból és azon kívül, hogy mosást intéztem, sétáltam és kerestem levest a városban, nem csináltam semmit.  Azért a motyót átpakoltam mivel a következő napokban szükség lesz a 2,5 hónapja cipelt téli cuccaimra.

Bariloche-t légi úton hagytam el, mert csak így értem időben Ushuaia-ba, hogy Female Yetivel találkozzak. Mindezt 2 külön jeggyel Buenos Airesen keresztül sikerült elérhető áron megcsinálni, ami nem optimális, de túl későn tudtam nekifogni foglalni és utolsó normális jegyet elvitték az orrom elől. A nap reptéri vergődéssel telt, amiben két említésre méltó volt, az egyik AEP-en a négy tenyérnyi rántott hús amire 2 féle sajtot, sonkát, bacont és 2 tükörtojást raktak 10 dollárért, nyilván képtelen voltam megenni, pedig küzdöttem. A másik, hogy Ushuaia felé ereszkedés közben két felhő rétegen is át kellett menni, a turbulencia és a kisebb zuhanások hatására az útitársak hangosan sikoltoztak, én a Deadalon kómában csak Buddhaként mosolyogtam. Mondjuk a gép egy félszigeten száll le, egyik oldalon víz a másikon nagy hegyek szóval nem egyszerű a mutatvány.

Éjjel 11-re sikerült a hostelbe érnem, ez kivételesen egy jobb darab, bár az ár/árfolyam dologgal trükköznek (végül pesoban cashben fizetve 150 helyett 100$ volt a 4 éjszaka). A koedukált dormitóriumban csak egy bringás lengyel sráccal lakunk ketten, akivel annyira stimmel az élet ritmusunk, hogy 2x találkoztunk ébren 3 nap alatt.

Másnap reggel Yetivel 9-kor tali a hostelnél, hurrrrá csak összejött, hogy egy hétig együtt csavarogjunk Patagóniában. Túrázni indultunk a Tierra del Fuego (Tűzföld) Nemzeti Parkba a közeli körforgalomtól stoppal. Kb. 2 perc alatt felvett minket egy hölgy, aki hazavitt minket, mondván a házától gyalog is elérhető a nemzeti park. Ez Ushuaia nyugati széle, az erdőben új építésű lakónegyeddel. Egy darabig sétáltunk a köves úton aztán off road folytattuk mezőn, bokron, erdőn át.. A nemzeti park széle is jó pár km volt, de onnan még bármilyen normál túraösvényig is órákat mentünk, ehhez hol volt kecskecsapás hol nem. Közben hihetetlen kilátás Beagle csatornára, havas hegyekre, kisebb szigetekre, ragyogó nap sütésben, elképesztő színekkel. Néha megálltunk legeltünk bogyókat, Yeti a piros nem ehetőt is, ez nem finom, de túlélte. Rettenet mennyiségű fatörzsön másztunk át, és viszonylag kevésszer rontottuk el, akkor viszont négykézláb másztunk vissza hogy kikerüljük a szakadékot. Végül csak elértük a normál túra beszálló helyet, ahol kajáltunk (Yeti főzött rám, de ez titok 😊) és nehezen, de rájöttünk hogy tulajdonképpen a Világ Vége postánál vagyunk. Ez a legdélebbi posta földön (az Antarktiszt ne számoljuk) és képeslapokat lehet vicces bélyegzőkkel küldeni. Nyilván ki kellett próbálnom mennyi idő alatt ér haza, ha egyáltalán..

Innen a normál 7-8 km-es túrának is nekifogtunk még, ezt legalább rendes ösvényen toltuk. De meg kell mondanom az illegális túránk alatt messze szebb volt a kilátás.. Végül este 7-re kiértünk a 3-as útra, ez a PanAmerican Highway része és Buenos Airesből megy több mint 3000 km a Világ Végéig (Fin del Mundo) és a Lapataia öbölnél ér végett. Természetesen oda is el kellett menni, de ezt már stoppal abszolváltuk. A poros kavicsos úton egyszer csak feltűnt egy sárga szerzet, Yeti kérdezte mi ez taxi? de én már láttam a feliratot baszki iskola busz. Fel is vettek minket, egy cuki chilei család, szerencsére ők is világvégére mentek. Csináltunk pár fotót a táblákkal, elsétáltunk egy tanösvényen meg felmentünk a kilátóhoz. Aztán megvártuk a cuki családot és visszafele is velük mentünk, szuper jó arcok voltak még egy Laguna Negronál megálltak, de oda már csak a Yeti sétált addigra az én térdeim már feladták. Így is csoda, hogy bírtam a közel 25 km letolni, a szétesett, bedagadt jobb térddel.

A Tierra del Fuego Nemzeti Park amúgy elég nagy, 630 km2 -en öblök, vízesések, hegyek, erdőkkel 600 méteres magasságig, meg gleccserek. Sajnos megélhetési céllal anno hoztak kanadai hódot meg európai nyulat ez nem tesznek jót a környezetnek. Mi csak lovakat, meg ludakat láttunk párban és egy kövér vörös rókát, aki nem félt az iskolabusztól.

Másnap én hajnal 5 órás keléssel a pingvinekhez indultam. Először buszoztunk a 3-as úton, aztán Harberton birtokon megnéztük a múzeumot.  85 km-re Ushuaiától az Estancia Harbertont 1886-ban alapították, amikor Thomas Bridges anglikán misszionárius jutalmul kapta a hatalmas birtokot meg vagy 2 tucat szigetet. Bridges a már kihalt jamana nyelv szótárának szerzője volt. A selknam és a jamana indiánok már 10 000 évvel ezelőtt elnomádkodtak itt, főleg fókán éltek, kenukkal közlekedtek és az ő tábortüzeikről kapta a Tűzföld a nevét. Az európai telepesek betegségei aztán a jamanák gyors kihalását okozták, az utolsó tisztavérű jamana 2022-ben halt meg 93 évesen.

A Harberton jelenlegi vezetője Tommy Goodall a negyedik dédunoka. Felesége, Rae Natalie Prosser de Goodall amerikai biológus csinálta a Museo Acatushún de Aves y Mamíferos Marinos Australes-t, amely a régió tengeri emlősök és madarak természetrajzát mutatja be. Itt a tengeri lények csontvázait preparálják és gyűjtik, van mindenféle bálna, delfin, fóka stb, összesen több mint 2800 tengeri emlős és 2300 madárpéldány van a gyűjteményben. Egy önkéntes srác szépen elmagyarázta mit látunk, meglepően érdekes volt, a laborban is szétnéztünk.

Egy félmerev csónakkal áthajóztunk az Isla Martillo-ra ahol 1 órán keresztül lehetett sétálni a magellán és gentoo pingvinekkel. Itt coachsurfözött egy darab király pingvin is, ő eltévedt, mert az Antarktiszon van a helye. A magellán verzió közepes méretű, fekete és fehér színű, 70 cm magas, két fekete csíkkal a fej és mell között. A gentoo vagy szamár pingvin lehet 90 cm is, 8,5 kilogramm, feje, háta és szárnya fekete, hasa fehér, lába narancssárga. Egy biztos mind iszonyat cuki, különösen a még pelyhes bébik. Elvileg nem lehet 3 méternél közelebb menni hozzájuk, de ők nem kapták meg a memo-t, mert totyogtak az ember lábához. Az egyik plüss állandóan jött utánam, úgy kellett vigyázni rá ne lépjek. Azt hiszem kell ilyen is otthonra.

Délután a Beagle-csatornán hajózunk, egy szuper profi öreg kapitánnyal. Beagle csatorna egy brit hajóról kapta a nevét amellyel Darwin hajózott anno 1833-ban.  A csatorna a Tierra del Fuego (Tűzföld) szigetcsoport szigeteit választja el kelet-nyugati irányban 240 km hosszan. Először láttunk egy kormorános szigetet aztán jött a Les Eclaireurs világítótorony. Ez világítótorony a világ végén (Faro del fin del mundo) 5 tengeri mérföldre (9 km) van Ushuaiától keletre, egy pici szigeten a csatornában. A téglából épült,11 méter magas, 1920-ban helyezték üzembe. Ideális lakhely lehet introvertáltaknak, ugyan ablaka nincs, de szép vörös-fehérre van festve, és van hozzá napelem.  

A legközelebbi szomszédokat is megnéztük, ehhez az öreg kapitány benavigált a két sziget közé abban a hullámverésben, hajmeresztő volt. Ezek oroszlánfókák, iszonyat cukik, de méretileg hatalmasak, egy pasi lehet 3 méter és 350 kg-s is, és ehhez már hárem is jár fóka csajokból. Az hogy a szigetre, hogy kapaszkodnak ki ebben a hullámzásban szintén elképesztő. Fotózni se volt könnyű a hajó tetején, milyen lehet a vízben.

A visszaúton aztán kaptuk a szelet meg a hullámokat szemben, csaptak át a hajón, a fedélzetre már csak ketten jártunk ki. Az utasok fele rosszul lett, őket udvariasan kikísérték a hátsó fedélzethez és kaptak profi zacskót. Én lehet tényleg szimuláns vagyok, mert boldog vigyorral élveztem a hullámzást és néztem körben a hegyeket.

Következő napra is még vállalható volt az időjárás jelentés, összeszerveztük magunkat Yeti 2 lakótársával, szereztem egy Ubert és irány a Laguna Esmeralda. Ez a 3 út mentén egy híres kiránduló hely, voltak is népek rendesen. Főleg erdei, kicsit felfelé mászós 9 km-es túra, elég látványos a tavat tápláló Ojo del Albino gleccserrel. Az ösvény eleje Lenga erdő (ez az őshonos fa a környéken), tőzeglápok aztán már inkább a magashegyi köves, patakos. Szerencsére nem volt nagy sár, de az én térdemnek a gyökereken, köveken mászkálás sem tett jót ugyh nem mentem el a következő körre a csajokkal. Visszacaplattam a parkolóba és egy helyi lánnyal visszastoppoltam a városba. Mire bevásároltam és visszaértem a hostelbe pont elkezdett szakadni az eső.. Este még elmentünk vacsorázni a leghíresebb kikötői étterembe (El Viejo Marino). Szerencsére pont úgy értem oda, hogy lett asztal és nem kellett 1-2 órát az esőben sorban állni. A hely azért híres mert ez a család a legnagyobb királyrák halász a környéken és a legszebbeket megtartják saját éttermüknek. A Lithodes santolla, vagy centolla, a királyrák egyik fajtája, szép piros, akár 2 kg is lehet, a hideg vizet szereti és simán 600 méter mélyen is eléldegél. A nagy főtt egyben állatot nem mertük kipróbálni, de a tésztás meg pörkölt verziót igen. Az üveg pezsgő és két királyrákos kaja kemény 35 dollárból jött ki..

Címkék: valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika 11. rész Chile

2024/01/24. - írta: Valis&Co.

A santiagoi busz pályaudvar alapján kevesen fognak beleszeretni a városba, lepukkant, koszos, és nagy a káosz. Amíg a csomagunkat szedték ki a buszból egy taxis hiéna megpróbálta meggyőzni Juditot, hogy a következő buszunk nem innen indul és ő majd elvisz.. Jót röhögtem, én vettem a jegyet, rá van írva. Judit azért megkérdezte az előző járat nagyon kövér kocsikisérőjét, az activity eredménye: ez a pályaudvar. Nem kellett 50 métert sétálnunk a Viña Del Mar-i buszhoz…

Mendozában nehezen született meg a döntés merre tovább, sok verzió volt, kezdve a csendes surf-ös falutól délen, az északon 1700 km-re levő Atacama sivatagon át, a santiagói utcaszínház fesztiválig minden verzió felmerült. Mivel még van közel 2 hónapom Argentínát és Chilét jobban felderíteni nekem kvázi mindegy volt merre indulunk. Végül a hőmérséklet, távolság, közbiztonság eredője lett Viña del Mar, a két farmból lett Siófok hangulatú üdülő város.  A Marga Marga folyó és torkolata osztja ketté a várost, az egyik fele proli negyed, mi itt lakunk, de a híres virág óra feletti dombon, ami kicsit nyugisabb kertváros. A másik fele a rendezettebb, modernebb toronyházas gazdag rész, ahol egy 4-5 km homokos bícs van az óceán parton. A strandon fürdeni nem lehet, max derékig állni a vízben, van viszont rettenet tömeg és még több szuvenír árus. Kétszer elgyalogoltam a végéig meg vissza, hogy a kilométer hiányom csökkenjen, de nagyon nem az én világom.

Viña del Marban sok mindent nem lehet csinálni, megnéztük a két parkban két múzeumot. Az egyik régi mesterek és kortárs festős, a japán haikus rész egész jó volt. A másik egy nagyon színvonalas, némi angol felirattal is ellátott archeológiai (főleg Húsvét-szigetek) és természet tudományi (bogarak, kitömött lények) gyűjtemény. Voltunk a templomban, én sokat sétáltam a proli részen, mert ez a rendes Chile, de ennyi.  A város javára szól hogy életem egyik legszebb tűzoltóautóját láttam itt (minden tűzoltó önkéntes, kiállnak sorsjegyet árulni, kalapozni). Közben teljesen megzavarták a bioritmusomat, itt mindig megállnak a zebránál az autósok.. eddig a survival of the fittest stílus ment.

Vina del Mar a híres/hírhedt Valparaiso elővárosa, ugyh ha már akkor átmentünk egy „ingyenes” (értsd jattot kell adni) gyalogtúrára a helyi HÉV-vel, amit itt metrónak hívnak. A közbiztonságról annyit h a HÉV-ről leszállva mentünk a találkozóhelyre és egy járókelő szólt, ne fotózzunk, mert elfogják vinni a telefont/fényképező gépet. A találkahely egy téren volt, szoborral, kóbor kutyákkal és koszos galambokkal. Az összes kuncsaft hozzám jött oda megkérdezni hogy akkor ugye innen indul a túra.. láthatóan sikerül úgy kinéznem, mint egy helyinek és beleolvadni a környezetbe. Ja nem. 

Valparaiso mindig is kikötő volt, már az őslakosai is halászok voltak, egy időben minden hajó megállt itt a két óceán között közlekedve akár a Horn-fokon át, akár a Magellán szoroson keresztül jött. Így aztán lett itt minden kalózok, kurvák, tengerészek. A kikötő jelentősége nyilván a Panama-csatorna (1912) megépítésével csökkent, de még így durva konténer és daru halmazt láttunk. A város vonz ereje a Concepcion és Alegre dombokon kavarni a sikátorokban és közben graffitiket nézni. Ehhez van még pár ősrégi sikló, mi a még mindig kézi vezérlésű 1902-ben készülttel mentünk fel. A bácsi nagyon cukin behívott a vezérlőbe és levideózhattam a műveleteket. Láttuk a legrégebbit is az 1883-as. A falfestések tényleg elképesztőek és van pár építészetileg érdekes villa épület, de ha nem lenne kiszínezve ez a pár negyed a kutya nem jönne ide.. Judit az elsővel siklóval ment még egy kört mert visszament még ajándékot venni, én addig egy kávézóban vártam. Ebédelni beültünk a kikötői hal étterembe, kilátás a konténer hegyekre és a turista hajókra, méreg drága, de nem túl jó kaja, viszont volt hozzá hangos perui „cigányzene”, jajj.

Mindeközben jelentős idő és energia befektetéssel próbáltam leszervezni a következő 2 hetet. Mivel nem tudtam hova megyünk Chilében és honnan indulok tovább, rohadt későn tudtam neki fogni, szívni is fogok rendesen – főszezon, peso leértékelés miatt duplázott árak és a szállások 99%-a már foglalt. Ebből a drága, de legalább szar hostelek dormitóriumában a 3 emeletes ágy teteje szokott kijönni. És így elment rá 2 napom, részben mert rohadt nehéz bankkártyával bármit kifizetni, nem jön meg az sms stb, közben törlik a foglalást és kezdheti az ember elölről. Másrészt visszafelé kellett összerakni mert van egy fix pont február 2.-án Ushuaia-ból indulunk Female Yetivel Patagonia legnagyobb bulijára Porvenirbe.. Ha már Judit miatt lemondtam az egy hetes közös stoppolást Patagóniában, legalább legyenek közös kalandok.

Átpakoltam a cuccomat és selejteztem, amit lehetett, bár hazaküldeni csak minimál dolgot tudtam, mert Judit kézipoggyásszal jött, de abba már a vásárolt szuvenírek is nehezen fognak beférni. Még elmentünk búcsú ebédre egy perui Inka étterembe, amit a ceviche hiányom csökkentése érdekében találtam. Jó értékelése volt, és nem okozott csalódást a valparaisoi hal étteremhez képest kb. féláron, hatalmas adag és szuper finom minden. És végre megint ettem levest, meg persze egy fél kg nyers Corvina halat. Judit egy két személyes hal tálat próbált megenni, annak a vége doggy bag lett.

Mivel az én Uberem 10 napja nem működik (semmilyen fizetési módot nem fogad el. Uber cash is van rajta, de semmivel nem tudok fizetni és a customer support zeroval egyenlő) Judit rendelt nekem mielőtt elment a bícsre. Ő még visszamegy Santiagót megnézni, nekem már elég volt a nagy városokból, így elindultam délnek természetben lenni meg túrázni. A vina del mar-i pályaudvarról 2 óra a santiago-i, ott ellődörögtem egy kicsit, aztán megtaláltam az éjszakai buszt Puerto Varas-ba. Szerencsére szuper új busszal toltam, de olyan rázós volt az út egy szakaszon, hogy azt álmodtam földrengés van. Mellettem egy helyes chilei fiú ült, aki nagyon akart beszélgetni, törte az angolt, végül operát is hallgattam (Tosca) mert kiderült a felesége híres szoprán énekes.

Puerto Varas már a tó vidék Chilében, a sok német bevándorló eredménye a faházas alpesi falu feeling.. Körbesétáltam a várost, a tóparton páran strandoltak, színes facseréppel burkolt házak, pár szép templom. A hely amúgy tipikus üdülő város sok, turista, de a tó és hófedte vulkánok körben, elképesztő látvány. Leültem a tóparton a napsütésben és 2 órát csak a vizet meg a vulkánokat néztem. Természetesen ettem brutwurst káposztával és ittam helyi kézműves sört, majd találtam 2 magyar hölgyet az utcán, dumáltunk pár percet. Egy hütte jellegű hostelben lakom, ami egy német pasié. Van macska és szuper tisztaság, szervezettség, az eddigi egyik legjobb hely. A délután aztán megszólított a hostelben az egyik pasi. Magyarul. Gábor 5 hétre jött túrázni, gyakorlatilag, ha meglát egy vulkánt azt megmássza, és amúgy Svájcban él.

Másnap már együtt indultunk el Gábor bérautójával kirándulni. Puerto Montt nem egy világszám. A német gyarmatosítás itt is nyomott hagyott, jelentős, mint Csendes óceáni kikötő és menő lazac tenyésztő hely. Jót sétáltunk az óceán parton, a piacon itt végre nem ugyanazokat a szuveníreket láttam, mint az elmúlt hetekben, de persze ezeket se a mapuche indiánok szőtték unalmas óráikban. A hal piac-on legszívesebben egy tonna ceviche-t ettem volna, de visszafogtam magam. Elsétáltunk pár km-t a belvárosig, hát amennyi Puerto Varas turistás, ez kicsit sem. Kajáltunk egy nagyon helyi étteremben egy nagyon helyi kaját, a pincér srác egész jól beszélt angolul, kérdeztük van-e még itt mit nézni, cukin szabadkozott hogy ennyi.. Hazafele sokkal szebb úton mentünk, tiszta Balaton felvidék feeling volt csak több tehénnel és távolban a Badacsonynál kicsit nagyobb havas vulkánnal.

Az embernek néha szerencséje van, másnap nekem az volt az időjárással – szikrázó napsütés, felhő nem volt az égen – mert az Andok átkelés nem lett volna ekkora élmény, ha köd van vagy szakad az eső. Egy fárasztó (bruttó 15 órás), de lélegzetelállítóan gyönyörű úton mentem át Chiléből Argentínába. Ezt persze egyénileg nem lehet összehozni, de szerencsére sikerült a vállalhatatlan útitársakkal a lehető legkevesebb időt tölteni – volt egy puerto ricoi női szumó válogatott, ahova a bekerülés feltétele hogy minden asszony min 120 kg, hangos és alig tud mozogni lehetett, meg jó pár az 5* szálloda és room service vonalon utazó, túl sok pénzű folyamatosan nyavalygó idióta.

Puerto Varas-ból  a Lago Llanquihue mentén buszoztunk el a Parque Nacional Vicente Pérez Rosales nemzeti parkba. Mikor már kifele jöttem derült ki jó, hogy korán indultunk, csordákban érkeztek a népek egy kikötött Viking cruise-ról. Ez az egyik legrégebbi nemzeti park, van egy csomó vulkánja és tele van őshonos fákkal. A Petrohué folyó vízesésénél amíg a többiek szelfiztek és süteményt ettek, én szépen körbe túráztam az összes ösvényt. A folyó elképesztő kékeszöld és nagyon tiszta, azonnal megkívántam a raftingozást rajta, csak rohadt kevés volt benne a víz. Az Osorno vulkán innen még jobban látszik a 2652 méteres havas kúpjával.  Kb.  250 000 éves réteg vulkán, bár teoretikusan aktív, de több mint egy évszázada lustálkodik. Ha valaki szeret korán kelni fel lehet rá mászni. Petrohuétól a Todos los Santos nevű tó nyugati végétől hajókáztunk körben a havas hegyekkel (Osorno, Puntiagudo vulkán, Cerro Tronador), erdős sziklákkal a sötét türkiz vízen a keleti végéig Peulla városig. Bár azt hiszem a város túlzás a 46 lakosra, 37 macskára és 23 kutyára, bolt ugyan nincs, de busszal elvisznek az egyetlen hotelhez és lehet drágán enni/inni, van posta, chilei határőr poszt és csomó turistás aktivitás a zipp line-tól a helikopterig. Én persze szokás szerint étterem helyett túrázni mentem, felsétáltam a kikötőtől a faluig, onnan egy vízeséshez majd haránt az erdőn át a temetőig. A térképre ezen a szakaszon rajzoltak egy pumát, de ő szabin lehetett mert vele nem találkoztam. A temető pici, de minden sír a havas vulkánokra néz, bár attól tartok a benne levők ezt már nem élvezik. Innen lecaplattam a hotelhez, legalább töltöttem a telefonomat, amíg a többiek küzdöttek az éhezés ellen.

Összekerék hajtású spéci busz vitt át a hegyen az Argentin határig, meredek, kavicsos szerpentinen az erdőn keresztül, nem a gyenge idegzetűeknek való szakasz. Ez már a Parque Nacional Nahuel Huapi. A határon megálltunk, hogy az útitársak megnézhessék a bienvenidos a la argentina táblákat. Volt, aki mind a 3 felirattal külön szelfizet, gondolom aztán majd betűtípus alapján választ, legyen még is inkább a Tahoma. A Lagos Frias mellett vannak az argentin határőrök, gyorsan beengedtek. Csak rövidet hajóztunk a tavon, ez világos szürkészöld színű és meredek sziklás hegyek veszik körül a háttérben meg ott a Cerro Tronador (3478). Ennek az olvadó gleccserei táplálják a tavat, innen a hihetetlen világos türkiz zöld víz szín.

Innen nagyon rövid, de annál porosabb busz út a következő tóig, Puerto Blest-ba ahol újra hajóra szállás. Az intenzív sötét kék Lago Nahuel Huapi-n hasított a katamarán, én megint kiültem a fedélzetre és néztem hogy repülnek a hajó után és halásznak a sirályok. Kb. Balaton méretű, de a legnagyobb mélysége 464 m, és csak 7 fokos a vize. Van benne pisztráng és a kis Centinela szigeten van Moreno nevű bácsi eltemetve, a hajókürt minden alkalommal 3x szól a tiszteletére. Moreno természettudós és felfedező volt, meglehetősen kalandos élettel, és jelentős szerepe volt az Argentin és Chilei határvita rendezésében. Az ezért jutalmul kapott föld nagy részét eladva népkonyhát és gyermek étkeztetést finanszírozott. A többiből lett a Nahuel Huapi Nemzeti Park, cserébe később csomó városban utcát neveztek el róla.

Kikötés után már csak Bariloche-t kellett elérni, hát a dugó miatt ez beletelt egy kis időbe. Onnan még taxi mert a hostel a városon kívül még 15 km és este 11-kor sötétben már nem volt kedvem kísérletezni megtalálom-e a sötétben. Jó döntés volt mert a taxis is alig, pedig tudta hol van.

A hostel a rémálom kategória, de máshol gyakorlatilag nem volt hely, angolul senki, a 4 ágyas dormitórium kb 8 nm, nagyon hangos spanyol nyelvű népek és a túlfürdés elkerülésére a 30 emberre két fürdőszoba, és egy plusz WC a kerten át. A tisztaságot hagyjuk, egy köjálos nem győzné a bírságot kiszabni, de ez majd fejleszti az immunrendszerem.

Címkék: 2024 valis&co
Szólj hozzá!

Dél - Amerika 10. rész Argentina Córdoba és Mendoza

2024/01/16. - írta: Valis&Co.

Córdobába, Argentina 2. legnagyobb városába, 8 órás luxi buszúttal (700 km) jutottunk át, ezek a fekvő foteles buszok kényelmesek és elég drágák, de az ember megspórolja a szállást és az utazós időt. A kora reggeli érkezés hátránya, hogy a szállást nem tudtuk elfoglalni, a pályaudvari csomag megőrző meg használhatatlan volt. Végül egy app segítségével egy hostelben találtam helyet a motyónak. Aztán bénáztunk mert elvileg a lakás kész lett, de gyakorlatilag 2 óra volt mire bejutottunk.. én ezen ponton elmentem inkább sétálni és bejártam a belvárost, Judit pihent. Összeszedtük a motyót is a hostelből, bevásároltunk.. Na itt már én is kidöglöttem, meg volt a napi 15 km.

Córdoba bő 1,5 milliós város, sok egyetemmel (7), a legrégebbit még a jezsuiták alapították 1613-ben. Van egy csomó koloniális épület, a Cabildo (1784) a Iglesia Catedral amit 1580-ban kezdtek építeni de elbíbelődtek vele 1758-ig, a Capuchinos templom ami újabb és neogótikus, a Mercado Sud (de van északi is). Sok a sétáló utca, van egy La Cañada patak, ami egy kőmederben végigfolyik a városon, csomó mindenféle stílusú bérház, de jóval lepukkantabb a benyomás, mint a fővárosban.

A legérdekesebb a jezsuita sztori, ami itt is világörökség és a Hármas Szövetség háborúja alatt szerezte meg Argentína Paraguaytól. A córdobai jezsuita blokk (Manzana Jesuítica) 4 részes, a Jezsuita Társaság templomba kis szerencsével pont bejutottam mise alatt, így egy Mi Atyánk terhére meg tudtam nézni, a házi kápolnát csak kívülről láttam. Az 1613-as Cordobai Nemzeti Egyetem (Universidad Nacional de Córdoba) a legrégebbi az országban és az 1687-ben alapított Monserrat Nemzeti Kollégiummal (Colegio Nacional de Monserrat) együtt fizetős. Az előbbit jól megnéztük, van könyvtár, ókori könyvek gyűjteményével, csomó bazi nagy régi bibliával meg más kincsekkel, térkép szoba, az egyetemi diploma osztós terem. A Monserrat-ba meg nem értünk át, szépen bezárták az orrunk előtt.

Másnapra Judit szerzett egy privát taxit a házigazda segítségével és így reggel 7-kor kezdetét vette egy meglehetősen szürreális utazás, ami során a vonyítva szeretnék röhögni/pálinkát inni/ sikítva menekülni állapot váltakozott, miközben a jezsuita világörökség vidéki részeit próbáltuk felderíteni. Az már induláskor kiderült, hogy a sofőr, aki állítólag jól megértetti magát angolul, alapszinten tudja a google fordítót kezelni, de már azt a szót, hogy stop nem érti angolul. A taxija a kocsiban található matricák szerint már 2007-ben is középkorú volt Chevy volt, elgázosítva, kb. nettó 27 lóerős motorral. José a sofőr láthatóan albínó, festett hajjal, de saját bevallása szerint régen fekete volt és egy bőrbetegség miatt lett ilyen. Itt csak abban tudtam reménykedni, hogy autoimmun és nem fertőző. Mind ehhez úgy vezetett, hogy felvett egy napszemüveget és arra kívülről egy bolti dioptriás olvasó szemüveget tett. A röhögés részhez hozzájárult, hogy mivel nem sikerült a légkondival történő gyorsfagyasztásra nincs szükségünk dolgot megértetni vele Judit felvett egy piros esőkabátot, a fejét pedig teljesen letakarta egy KLMes fehérszegélyű kék pokróccal. A fotókat természetesen ezekről megfelelő díjazás mellett rendelkezésre bocsátom.

A jezsuita blokk 38 hektáros együttese és az öt estancia (vidéki mezőgazdasági/termelő birtok) 17. és 18. századi vallási és világi épületekből áll. Elsőnek a Caroya (44 km Córdobától) nevüt néztük meg, birtok épületben múzeum van pár szobával, az udvaron kút, körben tehén színű lovak és lószínű tehenek. Az 1622-es Santa Catalina (70 km) anno a mezőgazdasági termelés központja volt, több ezer szarvasmarha, juh és öszvér volt a birtokon, egy földalatti vezetékrendszerrel hozták a vizet. Ma elsősorban a gyarmati barokk templomról híres, ami tényleg nagyon fotógén a színes virágokkal, főleg, hogy végre kisütött a nap. Ez egyébként magán tulajdon (és fizetős) még azé a családé, aki a jezsuiták elkergetése után megszerezte a birtokot 1774-ben.

Mire Jesús María (48 km) várost elértük már nagyon éhesek voltunk és Jose az ígérte szerez nekünk kaját – a városban amúgy épp a híres 2 hetes folk fesztivál zajlott, ugyh bevitt minket oda és megpróbált asado (argentin barbecue - rácson sül az egyben hús) típusú helyet találni. De ezek még nem voltak nyitva. Erre mondta, hogy a cordobai út mellett majd lesz, de hiába jelezte a tábla, hogy Córdoba jobbra és mondta GPS, szépen elment balra. Ez egyébként nem először történt. Volt, hogy egy kb. Zugló méretű kört tettünk mert nem jött be melyik a jobb oldal.

Mi még a kocsiból kinéztünk egy tornyos érdekes épületet Judittal és visszavitettük oda magunkat. A toronyban voltak freskók meg szép csigalépcső és egy kedves hölgy, aki miután mondtuk, hogy nem tudunk spanyolul szépen mindent elmagyarázott. Spanyolul. Ez itt egyébként szokás. Senki nem tud angolul. Ha mondjuk h nem értünk spanyolul az nem zavarja őket, elmondják.

Jesús María nem csak a kisváros neve, de azon belül a jezsuita birtoké is, ezt 1618-ban vásárolták húszezer szőlőtőkével, néhány épülettel és egy malommal. A bortermelés maradt a profil később is. A templom itt is szép és a birtok épület múzeumi szobáit is be lehet járni.

Végül visszamentünk ugyan ahhoz az asados helyhez, ahol mondták üljünk le, a sofőrünk rendelt, nem volt hajlandó megtárgyalni mit szeretnénk. Egy vegyes grill tálat kaptunk személyenként, és ehhez még vagy 200 legyet. Én kb a harmadát se ettem meg, Judit mondjuk a 60%-át – eleve nem eszem disznót, a marha olyan volt, mint a cipőtalp szerintem már 3 napja grillezték. Hoztak szaftos húst, de arról egyértelmű volt hogy a tegnapi és nem melegítették meg rendesen ugyh kihagytam, Judit megette és még két nap múlva is f..tt. Az egész szar volt és bazi drága, de ez is a végén derült ki – 40 USD ezért k.. nagy átverés. A folk fesztivál piacán legalább sétáltunk lószerszámok és a nemi életet élő színes plüss kutyák között.

Alta Gracia (36 km, de ellenkező irányban) is egy kisváros, régi mesterséges tóparton van. Az óratorony 1938-ban épült, a földadomány odaítélésének 350. évfordulója alkalmából. A Jezsuita birtok 1643-as, az amerikai barokk templom és rezidencia a kolostor terasza körül található, ez múzeum. Az egyikben van egy 3D beszélő festmény ez Juditot annyira lenyűgözte, hogy percekig videozta a jelenséget. 

Miután megnéztük a múzeumot és felébresztettük a nyitott kocsi mellett egy kövön alvó Josét, rájöttünk, hogy a cuccunk a múzeum kulcsos szekrényében maradt. Judit elindult visszaérte. Én közben megmutattam Josénak, hogy a Che Guevara múzeumba szeretnénk menni. Ahogy megértette már indult is.. Az nem tűnt fel a 2 szemüvegen át, hogy az egyik kuncsaft nincs a kocsiban, én ordítottam, ráztam, de mivel a stop szót sem érti, így pár percnyi kiabálás kellett, felfogja mi van és visszamenjünk. Ezen a ponton már nem volt benne biztos, nem-e mégis a végrendeletem örökösei járnak jól a mai túrával.

Che Guevara múzeum 2001. július 14-én nyitotta meg kapuit, egy Villa Nydia nevű angol stílusú házban, amelyben a Guevara de la Serna család élt. Alapvetően Che élete van csecsemő kortól haláláig képekkel tárgyakkal illusztrálva, és az egyáltalán nem romantikus forradalmár szobrával is lehet szelfizni, de szuveníreket Juditnak már külön boltban kellett venni.

Másnap mazochistát játszottunk és elmentünk szakadó esőben reggelizni Villa Carlos Paz-ba, odafelé végül Uberrel mert nem találtuk meg honnan megy a tömeg közlekedős mikrobusz, visszafelé a gyorsfagyasztó helyi érdekű járattal, több fegyveres rendőrnő kíséretében mentünk. A kettő között ettünk egy klassz reggelit és sétáltunk piros esőkabátban a főutcán, úgy hogy az egyikünk púpos volt, a másik 12 hónapos terhes. A bátrabbak megkérdezték honnan jöttünk. De így a hátizsákok legalább nem áztak szarrá.

Újabb éjszakai buszút ezúttal hosszabb (860 km 10 óra) és szarabb buszon, mérsékelt alvás után érkeztünk meg Mendozába. Én kihisztiztem egy kávét a busz pályaudvaron, után elhúztunk a kecóba.  Ez a ház nekem nagyon bejön, pont jó méret és alaprajz, le is kell fotóznom majd rendesen. Mendoza a borászatokról híres, de meglepően kellemes kisváros. Széles utcák sok platánnal, parkokkal és nem sok izgi látnivalóval, viszont jó kocsmákban és éttermekben nincs hiány. És a távolban már látszanak a havas hegyek. Ettünk, elmentünk Szecessziós kastélykában bor múzeumot nézni, meg szerveztünk túrát.

Az alváshiány folytatódott, mert a kis ökoház bazi meleg lett mire hazaértünk, és Judit északára úgy tette be a szobájába a mobil klímát hogy a forró levegőt nem a kertbe, hanem a nappaliba és finoman szólva nem tökéletesen záródó ajtón keresztül az én szobámba nyomta.. Mikor hajnali 5-kor felkeltem a nappali 50 fokos, a szobám csak 35 volt, mert ott legalább nyitva volt az ablak.

Az Aconcagua az amerikai földrész legmagasabb hegye (6960 m) és ha már itt vagyok nyilván el akartam menni megnézni. Juditot azért kellett győzködni, hogy a távolsági buszból a 7-es úton nem pont azt látjuk mintha elmegyünk egy túrára, de végül sikerült. A gugli segítségével találtam egy random céget (https://kahuak.com.ar/) ahol befoglaltuk előző délután. Jó választás volt, mert nem csak az ilyen egy napos turista programokra jellemző kötelező minimumot hozták, hanem tényleg profi túrát toltak. Volt angolul jól beszélő vezető, reggeli kávéval, szendvics, nasi és egész normális hosszúságú séta a nemzeti parkban, mindezt fele annyiért, mint a szokásos getyourguide vagy viator programok. A túratársak is jó fejek voltak, köztük egy Viktor nevű ausztrál világutazó, akivel persze lett közös ismerős Zita és Árpi, velük még Burmában találkozott a bringás nászút alatt.

Maga a Nemzeti Parkhoz vezető út is nagyon látványos a történelmi transz-andok vasút útvonal maradványai hidakkal, alagutakkal, az Andok (Cordón del Plata, Frontal Cordillera) hegyvonulatai, színes sziklás hegyoldalak, bazalt falak és kék ég mellett pár hófolt a hegyeken. Megnéztük a mesterséges Potrerillos-tóra a kilátást, megálltunk Uspallatában, és a Puente Del Inca-nál.  A Puente del Inca egy természetes boltív, amely hidat képez a Las Cuevas folyón, és része az amúgy világörökség 60 000 kilométeres inka (Tahuantinsuyo) úthálózatnak. A természetes szulfátos termálvízre épült szálloda is, de ezt elvitte egy lavina. Mindenesetre a híd és a sárgás vöröses sziklák a lefolyó vízzel jól néznek ki. Az Aconcagua Nemzeti Parkban tudtam volna még pár órát sétálni (nem éreztem, hogy 3200-3400 méteren vagyunk) a virágos réteken a nagy havas hegy látványával, de végül a Laguna de Horcones kilátótól nem messze vissza kellett fordulni.

Másnapra nem bírtam bor túrát leszervezni, mert annyi turbulencia volt, hogy szimplán nem volt rá időm. Így szégyenszemre egy fél borászatot se láttam Mendozában. Délután azért elmentünk a helyi hatalmas San Martín parkba, ami vasárnap tele volt piknikező helyiekkel, volt külön nyugger szekció ők széket és asztalt is hoznak :-)

A következő buszút Santiagoba önmagában elképesztő program és annak ellenére, hogy nappal toltunk 8 órás buszutat egyáltalán nem tűnt hosszúnak. Egyrészt a 7-es út is más volt ebből a szemszögből, másrészt a határátkelés a hágón, havas hegycsúcsok között és utána a lefelé út a brutál szerpentinen hihetetlen látvány volt. Ezt meg kell még egyszer csinálnom úgy, hogy az emeleten ülök a buszban elől.. Santiagoból egy óra után leléptünk egy másik busszal Vina del Mar-ba a virágóra fölé egy Airbnb kecóba.

Este azért csak ittam egy pohár argentin narancsbort, ami valahogy átjött velem a hágón, annak örömére, hogy pont 2 hónapja indultam otthonról..

Címkék: 2024 valis&co
Szólj hozzá!

Dél - Amerika 9. rész Argentina - Buenos Aires

2024/01/11. - írta: Valis&Co.

Colonia Del Sacremento-ból Buenos Aires-be visszafelé már rutinosan helyezkedtem a hajón, de kiszállás után így is egy óra volt az útlevél ellenőrzésen átjutni. Uber és irány a keco, ahol Judit már várt, mert amilyen állapotban érkeztem a portás tuti nem enged be. Palermo negyedben lakunk, egy meleg pár kis lakását bitoroljuk, újabb építésű, úszómedencés társasházban, ezt Judit intézte Home Exchange-en keresztül.

Este még eltotyogtunk egy közeli olasz étterembe, hogy jól induljanak a közös kalandok. A La Alacena Trattoria-nak Michelin csillagja nincs, de ajánlása igen, ehhez képest 2 fogás és egy üveg isteni narancs bor volt 30 USD kettőnknek.

Már első nap sikerült kimozgatnunk a másikat a komfortzónájából, én rávettem Juditot, hogy üljön föl egy körre a hopp on off buszra, bosszúból Judit meg berángatott több szuvenír boltba. A busz egyébként elég praktikus egy ekkora városban, ennyi látnivalóval – egyrészt jó az emeleten ülve nézni a várost, másrészt lesz fogalma az embernek arról hova szeretne visszamenni és jobban körülnézni. Mi azért a legtávolabbi ponton a La Boca negyedben leszálltunk, nem a stadion miatt (bár mellette az old timer tűzoltóautók miatt kisértésbe estem, ez régóta a gyengém) csak megnézni a híres és rettenet turistás El Caminio színes házait és az erkélyekre kipakolt, integető festett Maradonát meg a Ferenc Pápát. Kicsit távolabb azért vannak jobbféle graffitik is, és árusok nélküli utcák. Mint utóbb kiderült véletlen az egyik legmenőbb steak étterembe ültünk be, kifele láttuk több tucat nép áll sorba, hogy bejusson. Ketten ettünk egy rendes, kicsit véres húsdarabot, ehhez köretnek 1 darab koktél paradicsom járt, hogy ne vesszünk össze rajta, kértünk salátát is. Azt döbbenten néztük, hogy mellettünk két csaj kikért egy kétszemélyes vegyes grill tálat, tele kolbász, oldalas, steak stb. , de szerencsére nem bírták megenni, így nem lettünk porig alázva. Ezekhez a hatalmas (és iszonyat finom) húsokhoz amúgy semmi mást nem esznek, nincs köret vagy bármi.

A buszról még egy helyen leszálltunk visszafelé a Teatro Colonnál, de itt reménytelen volt bejutni vezetett túrára, napokra előre elfogyott a jegy, ugyh végül vasárnapra vettünk előre. A busz visszahozott minket Palermoba, itt tévedésből megint beültünk sörözni és enni, de ezen a ponton már mondtam, hogy ennyit utazás közben én jó esetben 3 nap alatt eszem, és a fagylatot hazafelé már kihagytam. Mondjuk ebben a hipster negyedben nehéz nem beülni valahova, tele van hangulatos kávézókkal, éttermekkel, bárokkal.

Másnap reggel a temetőben kezdtünk, Recoleta az egyik leghíresebb látnivaló. Eredetileg a ferences rendi szerzetesek konyhakertje volt, aztán 1822-tól köztemető. Maga a temető is olyan, mint egy város, az utcák mentén hatalmas mauzóleumok, szobrok, összesen majdnem 5000 kripta. Sok nagyon elhanyagolt állapotban van, az üvegek kitörve, bent látszanak az összetört koporsók. Vannak gyönyörű art deco és szecessziós „házak”, pár barokk meg neogótikus és néhány építészetileg zavaros cucc pl. egyiptomi piramis - de az látszik nem a szegények temetkeztek itt. Ide azért szép számmal érkeznek turistacsoportok, pont egy erősen geriátriai csapatba sikerült belefutnunk, nem sikerült komolyságomat megőrizni, amikor Judit azt mondta ne bosszankodjak ezek nem nézelődők, hanem vásárlók.

Egy közeli helyen megegyszer megreggeliztünk (ezen a ponton megfogadtam h többet ma nem eszem) és kitaláltuk merre tovább. A Plaza de Mayo-ra mentünk megnézni a Cabildo-t, ami a 18 század közepéről a városháza, mint múzeum nem túl érdekes, de nekem tetszett az épület és az emeletről jó a kilátás a térre. A tér túloldalán a Casa Rosada van, nem meglepő rózsaszínű és nagyon őrzik, ez elvileg az elnökiiroda, és Eva Peron is innen integetett.  Vele szemben a szobor talpához körbe kövek vannak bedobálva, a dátumok alapján a covidban elhunytak emlékére. A Metropolitana katedrális kívülről nem annyira templom jellegű, belül meg barokkos kivéve a kínai dekornak tűnő Szűz Máriás plakátot.

Délután elmentünk az állatkert/ökö parkba zöldet meg állatokat nézni. A mara (pampa nyúl), aguti és páva szabadon mászkál, egy csomó ketrecben csak a fű nő, a szigeten van pár majom meg bezárva, megegy futtatóban néhány zsiráf. Innen én szépen hazasétáltam a >3 km-t, Judit meg elment keresett múzeumot.

Egy kicsit akartunk szabadulni a városból ugyh másnap elmentünk Tigre-be, a Paraná folyó deltához. A vasútállomásról kemény 200 ARS-ért (oda vissza 70 Ft) elvonatoztunk a városig, ott felszálltunk egy menetrendszerinti (ha megtelik indul) hajóra és elvitettük magunkat Tres Bocas nevű helyre. A folyó kb. mint a Kis-Duna, a parton nyaralók, némelyik igényes, némelyik helyi buhera, de az egész nagyon hangulatos. Tres Bocas website-on ugyan találtam egy sétálós túra útvonalat, de végig menni nem lehetett rajta mert néhány kedves tulajdonos lezárta az ösvényt, ugyh mentünk ameddig lehetett a folyómentén. Visszafelé elég sokat vártunk hajóra, közben egy boxer kutyus szórakoztatott minket egy kormorán közreműködésével. A boxer néha fejest ugrott a vízbe és úszva próbálta levadászni a madarat, a kormorán meg szétszivatta a nyomorultat és elúszott a víz alatt. Egyszer azt hittem elütik a boxert, de helyi gyerekek jelezték a nagy turista hajó kapitányának, hogy pont a víz közepén úszik az eb és kikerülték a hatalmas hajóval.

Délután én a San Telmo negyedbe mentem Judit meg előbb leszállva megtalálta a kínai negyedet, vett végre képkeretet és hazament pihizni.

San Telmo az antik piacról híres, de egyébként a város egyik legrégebbi és legkisebb negyede. Már 1748-ban a jezsuiták templomot és rezidenciát építettek itt, az utóbbi később börtön lett. Az antik profil a 70-es években lett kitalálva, de már a 18-19 században volt itt piac. A Dorrego tér (már 1586-ban létezett) pici és tele van kiülős helyekkel, ezekhez jár tangó bemutató és árusok. A San Telmo fedett piac (1897) fém szerkezetes épülete kiváló lenne metal klipek forgatásához, kicsit sötét és kicsit nyomasztó, 8 szögletű kupolával. Zöldséget, húst stb árulnak benne, de főleg kajás helyek tömik a turistákat. A környező utcákban nagyon jó házak vannak, a Defense utca tele antik boltokkal, és van egy átjárós ház, a Pasaje de la Defensa. A ház a 1880-as években épült egy arisztokrata család otthonaként, amikor kitört a sárgaláz-járvány ők el, ebből pedig bérház lett, most meg tele van kis boltokkal. La Casa Minima, a város legkeskenyebb háza mindössze 2 méter széles, állítólag egy rabszolga kapta miután felszabadították.

Az esti feladat az volt, hogy sétáljunk a Palermo Hollywood negyedben és találjunk jó éttermet. Ezt random módon sikerült a térképre bökve, és isteni hal étterembe mentünk, ahol egy szakállas férfi sellő mellett vacsoráztam.

Másnap együtt is elmentünk reggel San Telmo-t nézni, az Uberből kiszálltunk a múzeumnál és megláttunk egy kötényes hentest meg a boltos haverját az ajtóban beszélgetni, Judit oda ment megkérdezni csinálhat -e fotót.. Na itt elszabadultak a dolgok. A hentes engem is visszaparancsolt, kézen fogott és bevitt a pult mögé. A vágó deszkán véres húsdarabok, ehhez adott egy kést, átkarolt és Juditnak le kellett fotózni. Annyira cukik voltak, hogy hihetetlen. Aztán persze Juditról is lett fotó egy még nagyobb késsel.

San Telmo szerintem sokkal jobb a tömeg nélkül, még akkor is, ha árus alig van. Bár Judit így is talált vásárolni valót. A reggeli kávé mellett vettem vezetett túrára jegyet az egyik érdekes házba, a ház tényleg jó, a túra hossza, ára és érdekessége nem állt arányban. El Zanjon 1986-ban megvásárolt egy romhalmazt, hogy éttermet csináljon belőle, amit talált az a régi 3 belső udvaros gazdag ház alatt 2 réteg pince és alagút rendszer, ciszternákkal. Mivel Buenos Aires egy sor patakra és folyó mellékfolyójára épült ezek befogadására alagutakat építettek. A gazdagabbak nem a gyakran szennyezett kútból, hanem a ciszternában gyűjtött esővízből ittak. Mind ezekre a sárgaláz járvány után már muszáj volt fedést is csinálni, hogy kevesebb legyen a szúnyog.

Uberrel haza mentünk mosni, pihenni aztán ki egy külső kerületbe megnézni a Feria de Mataderos piac-ot. Ez azért lett volna érdekes mert a Mataderos volt az a hely, ahol a városiak találkoztak a vidékiekkel, ez volt a gauchók helye az állatpiaccal vágóhíddal.

Sajnos szinte lehetetlen a nyitvatartásról pontos infot találni a neten, mindenhol azt írják, hogy a nyári hónapokban jan-febr szombaton van, hát ehhez képest semmi nem volt. A környék zűrös kissé és Judit szerint a tűcsere programban inkább nem akarunk részt venni, így a közeli rendőrőrs mellett elő mertem venni a telefonom és hívtam egy Ubert. Ezzel vissza Palermo közepébe a Serrano térre, na ott volt élet, rengeteg árus, kiülős helyek, bábosok stb. Judit persze shoppingolt, én nézelődtem. Közben kinyomoztuk hol van milonga, de erről megint lemaradtunk a mert előbb vacsorázni mentünk, mire odaértünk hazamentek (ezért utazom úgy hogy előbb program, aztán kaja.. és van, amikor aztán 2 napig nem eszem)

Vasárnapra volt jegyünk a Teatro Colon-ba, de előtte lakás takarítás, mosás, összepakolás. A színházhoz pont a túra kezdetére sikerült odaérni, a guide-nak ritka idegesítő darabot fogtunk ki. A színház viszont lenyűgöző belülről, nem sajnálták a márványt meg az aranyat meg a puttócskákat.. A festett üvegablakok szépek, a nézőtéren a tökéletes akusztikához 6 emeletnyi páholy van, de a legdurvább, félig az alagsorban van pár rácson át kinézel fülke, az özvegyek régen innen nézhették a műsort.

Színházból még nem volt elég ugyh átsétáltunk abba, ami újabban könyvesbolt, nagyon jó a hely, rengeteg könyv körben a páholyok helyén, a nézőtéren mindenhol, a színpad meg kávézó.

Innen újra Uber ki a Feria de Mataderos-hoz mert nem adtuk fel.. most volt aktivitás, de leginkább egy kőbányai használt ruhapiachoz lehetett hasonlítani, ahol lomizni meg gyanús kolbászt enni lehet. Valahonnan szólt a zene mondtam nézzük meg hátha ott van normál kaja – nem csak kaja volt, a helyi nyugdíjas klub táncos összejövetelét találtuk meg ahova kemény 1$ ellenébe bemehettünk. Én kaptam vasárnapra egy hatalmas rántott húst salátával (4$), és segítettem meginni Judit sörét mert a legkisebb kiszerelés 1 literes volt (2,5$).  Közben pedig gyönyörködtünk a táncosokban, voltak fiatalabbak is, fura párok, viccesen kiöltözve, pasik minimum egy fejjel magasabb nőkkel táncolva, de mindenkin látszott hogy élvezi, mosolyog.. Volt a helyi lakodalmas rocktól a tangóig minden, imádtuk.

Közben szakadt az eső, de valahogy visszavergődtünk a lakásig, gyorsan rendbe tettük magunkat és leléptünk a következő özönvíz előtt a Recoleta temető melletti pláza pékségébe, mert a busz csak éjszaka megy Cordobába.

Buenos Aires-ben tudtam volna még maradni - kell minimum 7-10 nap  – pedig nem rajongok alapból a nagyvárosokért, de ez tényleg jó hely, érdekes, és lakható. Tetszik, hogy a belváros nincs tele kínai boltokkal (pedig abban akarunk képkeretet venni, 2 nap alatt egyet sem találtunk) és elektromos rollerekkel a járdán. Van viszont olcsón Uber és profi tömegközlekedés, az mondjuk szokatlan, hogy a megállókban szépen egyesével sorban állva várják az emberek, hogy felszállhassanak.

A város tele van professzionális kutyasétáltatóval, akár 6-10 kutyával nyomulnak egyszerre, az egész falka ügyesen megy együtt sétálni. Ezzel új karrier célom lett, és ehhez még spanyolul se kell tudni, kutyául meg már folyékonyan tolom.

A városról még: a Río de la Plata nyugati partján fekszik és a neve spanyolul "szép szeleket" jelent. Buenos Aires városát először Ciudad de Nuestra Señora Santa María del Buen Ayr néven alapították 1536-ban mai San Telmo negyedben. Az őslakosok elkergették ezeket a telepeseket, úgyhogy 1580-ban másodszor is megalapították.

A város maga 3 milliós, a nagy Buenos Aires-i agglomeráció lakossága viszont mintegy 13,8 millió fő. A porteñók többsége európai származású spanyol, olasz, de jelentős libanoni, grúz, szíriai és örmény és a zsidó közösség és jöttek kínaiak, japánok. Őslakos alig maradt, és afrikai fekete argentin se sok – ők ágyútöltelékek lettek a területszerző háborúkban (mint a Hármasszövetség Paraguay ellen), sárgaláz és más járványok áldozatául estek, szóval gyakorlatilag eltűntek vagy keveredtek. Itt is vannak nyomornegyedek, a villák miseria-ákban lakó város szegénységi aránya 8-20%, ezeket láttuk amikor a külvárosban ubereztünk.

Multikulturális város köszönhetően a több millió befogadott bevándorlónak, és ebbe most már a LMBT tolerancia és turizmus is beletartozik. Az eklektikus európai építészet (keveredik benne a koloniál, az art deco, a szecesszió, a neogótikus és a francia hatás) itt tényleg szép és gazdag a kulturális élet (300 aktív színházban, koncertek, tango stb) szeretik is emiatt a turisták.

 

Szólj hozzá!

Dél-Amerika 8. rész - Uruguay

2024/01/02. - írta: Valis&Co.

Nem volt egyszerű átkeverni, pedig látszólag közel van a két ország, csak a tömegközlekedés ezt nem tudja. Asuncion, Paraguay – Uber – repülő Buenos Aires, Argentina – Uber – hajó – séta – Colonia del Sacramento, Uruguay.

A repülés olyan volt, mint otthon, a gép még el sem indult Buenos Airesből mikor már visszafele kellett volna menjen velünk. 3 óra késés, de határozottan ellenálltam és nem vettem alfajoreseket..  Az Uber sem volt egyszerű pedig a kis reptérre (AEP) érkeztem BA-ben, csak itt nincs kijelölt hely hol vesznek fel, ugyh ment a bénázás. A hajó - Colonia Express – pedig közelebb áll a tömeges pankrációhoz, mint kulturált közlekedéshez. Órás sorban állás a check in-nél, utána útlevél ellenőrzéseknél (az uruguayit is megcsinálják) majd beszálláshoz, és persze ez is késve indult. Ennél csak a kiszállás durvább, jó hasznát vettem a metal koncerteken való több évtizedes edzésnek. A hajó egy hatalmas komp/katamarán, belül a pénzváltótól tax free boltig minden, plusz egy óvodányi gyerek, ennek a fele minden adott pillanatban üvöltött, és legalább egy tucat kutya, ők jól viselkedtek.

Uruguay sem olcsó, a dormitórium a hostelben ugyan csak 4 ágyas, de ez is 8.000 Ft egy éjszakára, és nem túl jó hely – a wifi csak a recepción működik, ázott a fal, a zárható boksz egy vicc, miközben bárki besétál, reggel az udvaron egy rendőr csaj írt jegyzőkönyvet az egyik lakóval.. Szerencsére megyek egyből tovább.

Reggeliztem egy pici helyi kávézóban (vannak árak: kávé és szendvics 3700 Ft) és gyakorlatilag 2 óra alatt besétáltam a régi városrészt, ami világörökség, bár nekem nem egyértelmű h miért.

Colonia del Sacramento Uruguay egyik legrégebbi városa, portugálok alapították (1680), a 17-19. században még erődfallal körülvett város egy félsziget csücskében található, stratégiailag jól fekszik a Río de la Plata északi partján, Buenos Airessel szemben. Többször legyalulták a portugálok és spanyolok, állítólag ez a portugál, spanyol és posztkoloniális építészeti stílusok sikeres keveredésének példája, én meg elhiszem, ha az UNESCO mondja.

Macskaköves utcák, annyi platán fával amennyit eddig életemben összesen nem láttam, Uruguay legrégebbi temploma az Iglesia Matriz benne az El Faro világítótorony, az erőd romjai, városkapu és felvonós híd, néhány hangulatos tér meg pár pici múzeum. Két óra alatt kb. minden utcát bejártam, nagyon nyugis és hangulatos főleg a sok fa miatt.

A busz pályaudvar a komp mellett van, séta távolság, szuper modern (értsd 16 fokra hűtött) busszal 3 óra Montevideo, Uberrel újabb 20 perc a hostel a régi városrészben.

Sétálgattam a történelmi negyedben, ami teljesen kihalt pár éttermen kívül semmi nincs nyitva, vannak viszont pálmafák és érdekes épületek mindenféle stílusban. Montevideo legdurvábbja a 1928-ban felavatott 29 emeletes Palacio Salvo, a palota tetején eredetileg egy világítótorony állt, 920 mm-es parabolatükörrel, amely akár 100 km-ről is látható volt, de ezt később leesett eltávolították. Az épület állítólag eklektikus art deco, amely ötvözi a reneszánsz utalásokat gótikus reminiszcenciákkal és neoklasszikus hatásokkal, szerintem csak bazi ronda.

Ez a hostel egy 5 emeletes verzió, de kértem saját szobát hogy tudjak aludni.. drága volt és a célt nem érte el, úgy ordítottak az utcán egész éjszaka, hogy alig sikerült valamit. 

Másnap reggel alvajárás formában, de elmentem még sétálgatni. Ami tényleg Art Deco az a hadsereg parancsnoki épülete a kikötő mellett. Azzal szemben meg a piac van, ahol tudják, hogy kell húst sütni, rácson, alatta fa parázs, bélszínek, kolbászok, combok brutális, ide kell költöznöm. Ehhez másik érv a kézműves alfajores bolt a sarkon (nem vettem). A kihalt utcákhoz képest a piac melletti téren van némi élet, szilveszteri őrjöngés, mindenki locsol mindenkit, mindennel.. Itt úgy tűnik ez a menő szokás, csajok ablakból vödör vízzel az arra járókat, bebaszott egyedek sörrel egymást, valahogy megúsztam újabb hajmosás nélkül.

Találtam nyitva tartó közértet, bevásároltam, azért itt a paraguayinak simán a 2x fizettem kb. ugyanazért. Közben megfejtettem az éjszakai ordibálás helyszínét, ami egy rock kocsma, a zene a helyi pokolgép, de olyan az akusztika, hogy csak az ordítást hallom a zenét nem, pedig az nem rossz.

A kocsma aztán szépen bezárt szilveszter délután és átmenetileg csend lett. Elég fura itt a szilveszter, a város olyan kihalt mint atomtámadás után, állítólag a népek elmennek keletre a bícsekre nyaralni (Punte del Este, Cabo Polonio), és minden zárva.. Végül felcsaltak a hostel tetőteraszára, egy gyönyörű két méteres német pasi (olyan meleg, hogy lehetek a barátnője) a pasija és egy angol rendőr lett a társaság, akikkel angolul elpofáztunk, ittunk pár koktélt éjfélig. Kb. 30 perc tűzijáték 360 fokban körbe, csak az nem derült ki, rajtunk kívül ki nézi az üres városban. Majd hajnali 2-től beindult az ordítás az utcán.. Megint <4 óra alvást sikerült összehozni. Reggel Uberrel kb. 5 km volt a busz pályaudvar, ezalatt 19 élőlényt számoltam össze, ebből 3 kutya volt, 4 meg aludt.

Coloniában ugyanaz a nem szimpi hostel, de most lányokkal osztoztam az emeletes ágyakon (az alvásminőségen nem javított hogy két csaj brutálisan horkolt). A wifi csak a recepción működik, ott viszont leülni nem lehet, azért valamennyi házi feladatot megoldottam. Délután meg sétáltam még egy jót, tényleg hangulatos a város a sok fával, parkokkal régi romokkal.

Uruguay Dél-Amerika legdemokratikusabb országa, a világon elsőként legalizálták a marihuánat már 10 éve mindenki növeszthet otthon évente 6 növényt és vásárolhat amennyit akar (külföldiek nem vehetnek, de ha kérsz megkínálnak), házasodhatnak azonos neműek, de örökbe fogadni már régebben lehetett, több mint 20 éve van törvény a családon belüli erőszak ellen..

Pedig Uruguay (Uruguayi Keleti Köztársaság guarani nyelven a „a festett madarak folyója”) történelme sem volt sima ügy, már 13.000 évvel ezelőtt vadászó-gyűjtögető népek voltak itt, de az őslakos charrua indiánokat és kultúrájukat pár száz év alatt sikerült teljesen kiirtani a jókeresztény gyarmatosítóknak. A portugálok (1512) jöttek előbb, a spanyolok (1515) később és megküzdöttek a területért, nem könnyen, de függetlenek lettek (1828) volt egy csomó háború, némi demokrácia, aztán katonai diktatúra gyakorlatilag 1969-1985-ig, sok borzalommal.. Volt gazdasági válság is, ami átszivárgott Argentínából, de ma már jól megy nekik, főleg mezőgazdaság – tehén (minden helyire min. 3 jut), szója stb. A turizmus is fontos, Argentínából és más környező országokból jönnek elsősorban a Punte del Este körül a bícsekre. A szomszédtól eltanulták a tango-t meg karnevál-t, és ahogy hallottam van rock zenekar is..

Nagyon élhető országnak tűnik, a korrupció alacsony, hivatalos nyelv nincs, de spanyolul tudsz intézkedni, a lakosság közel 90%-a európiai felmenőktől származik (spanyol, olasz, francia, örmény genetika), 10% alatti a mesztic és még kevesebb az afrikai származás. Nincsenek túl népesedve, 2x magyarországnyi területre van 3,4 millió lakos, ennek fele a fővárosban, bár ezt tanúsítani nem tudom, mert nem találkoztam velük.

Az uruguayi tartózkodásomat is hosszabbra terveztem, de ide maximum a keleti oldalon a bícsek miatt lenne érdemes visszajönni, hát meglátjuk ahhoz lesz-e kedvem. Eredetileg csak január 10. körül értem volna Buenos Airesbe, hogy onnan eljussak Santiagoba és Female Yetivel lestoppoljunk Ushuaia-ba. De végül nem így adta ki, pedig már beleéltük magunkat, ugyh Yetitől ezúton is még egyszer bocs. Újra kellett terveznem, mert MJ barátnőm úgy döntött utánam jön, de január vége helyett már 2.-án érkezik Buenos Aires-be. Vele folytatom Argentínát ás Chilét egy pár hétig, és remélem Yetivel valahol Patagóniában összefutunk kicsit nomádkodni.

Címkék: 2023 2024 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika 7. rész - Paraguay

2023/12/29. - írta: Valis&Co.

Kevés turista téved Paraguayba, nincsenek „ikonikus” látnivalók a csoportos turista hordáknak vagy szelfi/insta függőknek. Nekem ez végre igazi dél-amerikai feeling, sikerült leesnem a turistacsapásról.. Végre. Kicsit lepukkant, olcsó, igazi hátizsákos hely, ahol a hostelben utazók vannak, nem beszívott parti arcok.

A spanyol gyarmatosítók is alig találtak ide 1524-ben érkeztek és alapították meg a fővárost.  Több mint 4 magyarországnyi, tengerparttal nem rendelkező ország, van kb. 7 millió lakos, többsége mesztic. A jól sikerült kulturális fúziónak köszönhetően mai napig kétnyelvű az ország, a spanyol mellett hivatalos nyelv a guarani is.

Érdemes a történelmüknek részletesebben utána olvasni, elég érdekes. A spanyolok előtt már legalább 1000 évvel keleten a guarani indiánok, nyugaton, a Chaco-ban nomádok éltek. 1609-től jezsuita missziók önálló keresztény indián redukciókat (összesen kb. 30 telepet) hoztak létre, ezek kvázi önálló államként működtek. Ugyan megvédték az indiánokat a rabszolga kereskedőktől, de közben rendesen kizsákmányolva dolgoztatták őket az evangélium nevében. Amikor a jezsuitáknak túl sok hatalma lett 1767-ben elhajtották őket, de Paraguay, mint gyarmat sose lett igazán menő. Az egyik elsőként függetlenedett már 1811-ben, Napóleon európiai mesterkedéseinek köszönhetően. Ezután háborúztak a szomszéd országokkal, hol vesztettek és buktak lakosság/területet (Argentína, Brazília és Uruguay), vagy nyertek (Bolívia). Volt néhány érdekes diktátoruk – a Francia nevű utópisztikus államot próbált létrehozni és a gyarmati fehérek nem házasodhattak egymással, kötelező volt keveredni. Ezután a Lopezek jöttek saját nagy birtokként kezelve az országot, itt az apa oké volt a fia kevésbé. Később Stroessner 35 évig tartó rendszere következett, ő német származásúként menedéket adott pár nácinak, köztük Mengelének is. Őt egy 1989-es katonai puccs intézte el és kezdődött a demokrácia…. Ez persze nem jelenti, hogy Paraguay ma mentes a korrupciótól, a szélsőséges politikai nézetektől és a vagyoni egyenlőtlenségtől.

Én Braziliából az Iguazu vízesésnél jöttem át a hídon Ciudad Del Estébe, ami egy tax free bevásárlóhely, on steroids. Ha valaki nagyon akarja megnézheti a közelben az Itaipu-gátat, ez a legnagyobb működő vízerőmű az amerikai kontinensen. Gyakorlatilag ennek köszönhetően Paraguay 100%-ban megújuló energiát használ és a megtermelt 2/3-át még exportálja is a szomszédoknak.

Innen egy közepesen lepukkant buszon (a fokozatok a fekvő ágyas luxustól a csirkésen át a csótányosig terjedhetnek, utóbbit anno Peruban Trujillo-ból Huaraz-ba élveztük) sikerült 275 km 7 óra alatt megtenni. Az elején minden kukoricatőnél megálltunk, hogy felvegyünk vkit. Nagyon ügyesnek kellett lennem, hogy ne üljenek az ölembe, közben az árusok is folyamatosan ugráltak fel le. Mellettem a két helyi srác magára kötötte a táskáját, ugyh a kis hátizsákomat én is a lábamra akasztottam. Esélyem sem lett volna használni a buszon a WC-t, ha beférek akkor sem, mert valószínűleg eltűnt volna a zsák komputerestül. A vesém ezt az utat semmiképp nem köszönte meg.. A táj egyébként tényleg kukorica és/vagy szója, az utóbbi itt a fő bevételi forrás (és a vegyszerek miatt a környezetszennyezés, a multik által felvásárolt földek miatt meg az elszegényedés fő forrása)

Encarnacion (Megtestesülés) város pici, és annyira izgalmas, hogy a pulzusom egyszer ment fel 72 fölé, akkor is a pályaudvarról gyalogoltam dombon fel a hotelhez az összes cuccommal. Van Plaza de Armes furcsa installációkkal és ezalatt nem a betlehemes izéket értem, hanem pl. a világító kék zöld szemű indián asszony szobrokat, aminek vagy leesett a feje vagy virág nő belőle. A katedrálison és a folyó parti bícsen kívül sok nézni való nincs. Ez utóbbi viszont homokos, szépen kiépített és elég menő.

Láthatóan él itt egy jobb módú réteg, a pálmafák alatt az autókereskedésben eladó Volvo, Merci, és elég sok kifejezetten jó minőségű, modern kertesház volt az utcákban. A karácsonyi bevásárlás a helyi közértben 3.400 Ft, a japán étterem, ahol végre cevichet ettem azé drágább volt, de fél kiló nyers halat tömtem a fejembe.

Van viszont Encarnacion környékén néhány jezsuita redukció rom, amit érdemes megnézni. Ezek közül kettő világörökség La Santísima Trinidad de Paraná (1706), vagy szimplán Trinidad, és mellette Jesús de Tavarangue (1760).  A harmadik San Cosme y Damián (1718) már 86 km és másik irányban, pedig itt van még működő templom eredeti fafaragásokkal és csillagászati cuccokkal.

Karácsony és hétvége lévén a tömegközlekedés viszonylag korlátozottan működött, de egy csirkés busszal eljutottam a 35 km levő Trinidadba. A belépőjegy (1200 Ft) elvileg 3 napig és mind a 3 helyre érvényes. Van egy 15 perces angol nyelvű film a sztoriról és vmi laminált tájékoztató.

A reggeli napsütésben csak néhány kiabáló madárral osztoztam a romokon. A terület hatalmas füves mező központban a templommal, mellette a harangláb, műhelyek és házak romjai. A hatalmas kőtemplom 1745 körül épült egy milanói építész tervei alapján. Valaha szép kupolája és lenyűgöző díszítése volt, ez utóbbiból szerencsére elég sok faragott kő megmaradt, szószék, zenélő angyalok, szobrok, díszített ablakok.

Mivel a Jesús de Tavarangue gyalog messze van (15 km) buszok meg ilyenkor nem jártak, ki kellett hagynom, főleg, hogy már láttam nem akár milyen vihar közeledik. Szerencsére sikerült lestoppolnom egy Ciudad-ból jövő buszt, ami még az özönvíz előtt visszavitt a városba.

A fekete felhőkből már délután ömleni kezdett az eső esélytelen volt kimozdulni vacsorázni. Abból „főztem” salátát, ami a hűtőben volt – avokádó, paradicsom, lime, joghurt.  Az éjszakai alvás korlátozottan jött össze a karácsonyi petárdázás, az ablakban nyávogó macska és az iszonyat dörgés villámlás miatt. Még másnap reggel is úgy szakadt, hogy kénytelen voltam Uberrel menni a busz pályaudvarra.

Asuncion-ba sikerült egy modernebb hűtőkocsit buszt kifognom, ami érdekes útvonalon közelítette meg a fővárost, és egy kicsit gyorsabb is volt – 370 km 7 óra alatt. Pár helyen félméteres víz állt a 12 órányi özönvíz után az utakon, a személyautók legtöbbje kénytelen volt visszafordulni, a busz átúszott, szerencsére én az emeleten ültem, így nem lettem vizes.

Ubereztem a hostelhoz, eddig ez a kedvenc helyem – van cuki kert, 3 macska és egy szép szobám, bár valószínűleg nem lennék ennyire boldog, ha a dormitóriumban a 3 emeletes ágy tetején kellene aludnom. Ez végre utazós hostel, normális arcokkal – van egy bozontos amerikai, aki függőágyban alszik a kertben, és sose beszél, francia jó pasi, aki meghúzott derékkal jógázik a kertben, német, aki motort próbál vásárolni jogsi nélkül stb.

Asuncion építészetileg gyönyörű lehetne, tele szép modernista, art deco és gyarmati házakkal, de ezek legtöbbször iszonyat lepukkant állapotban vannak és sok helyen kihívás elkerülni a nyílt lábszártörést a beszakadt járdákon sétálva. Ennek ellenére pár órára egy másik dimenzióba kerültem, ahol az utcában a fák tele vannak lime-al, a cipőpucolón ugyan olyan fényvisszaverő mellény volt mínusz a policia nacional felírat, mint a rendőrön akinek a bakancsát fényesítette, a biztonsági őr csirkecombbal tömte a félős kóborkát, a bank lépcsőin véresen komolyan kártyáztak, a pénzváltó az utcán megkóstoltatta a tereré-jét, pedig nem váltottam, és persze az ő fémszívószálával ittam, az üvegtigris bádog verziójában öltönyösök ették a sült kolbászt, a kukások előre köszöntek miközben az autóra dobálták a graffitis fal előtt a szemetet, és a pepsi ruhás ügynök coca-cola-s pet palackból itatta a galambokat a parkban. Mindeközben senki nem akarta ellopni a mobil telefonomat vagy vetett szemet az övtáskámra, bár a parkoló őr figyelmeztetett, hogy a folyópart felé már ne menjek tovább, ott már a hontalanok táboroznak.

Közben azért a fontosabb látnivalókat is megnéztem, ez egy nap alatt gyalog bejárható, nekem izzasztó, 3 órás, 10 km-es séta volt. A Palacio de Los Lopez a kormány palota, Casa de la Independencia ki fehér ház, itt mondták hogy függetlenek, Avenida Palma a bevásárlós utca, Catedral Metropolitana de Nuestra Senora de la Asuncion hosszú neve van, de menni nem lehetett, Panteon Nacional de Los Heroes a téren, jól őrzik a hősöket. Loma San Jeronimo-ig elsétáltam, ez a graffitis, színes lépcsős rész, de kezd ez is újra lepusztulni, pedig látszik, hogy egy időben fektettek bele energiát.. Másnap folytattam ugyan ezt, megnéztem Dél-Amerika első vasútjának a pályaudvarát, sétáltam a bevárosban és ettem finomat a kilós önkiben 1700 Ft-ért.

Az EPS csoportban találtam egy független guide-hoz elérhetőséget ugyh vele lebeszéltem, hogy vállalható pénzért elvisz Asuncion körül a Golden Circuit-re. Ez a főváros 60 km körzetében levő látnivalókat jelenteni, amiket tömeg közlekedve végtelen ideig tartana bejárni. Pedro jött is értem másnap reggel, kiderült szerencsére lett közben még egy kuncsaft, így csak felébe kerül a túra, hurrá. Mentünk felvenni a másik delikvenst - de hát én ezt ismerem! Nem egész 2 hónapja kocsmáztunk Budapesten Dondon-nal, aki egy Ausztráliában élő, meleg, fülöp-szigeteki világutazó.

A túra alatt szerencsére jegyzeteltem mert annyi helyen álltunk meg és annyi mindent néztünk meg hogy egyébként képtelenség lenne rá emlékezni, meg leírni is hosszú ugyh csak cím szavakban:

Luque – szobor a koalíciós háború elesettjeinek emlékére, légierő bázison kereszt a pápák látogatásához, Conmebol a foci központ, gyönyörű gyarmati oszlopos házakból sétáló utca. Közben guarani nyelven tanulunk Ávídzse köszönöm Mbaésaappa hogy vagy? Ipora jól Iwona szarul vagy valami ilyesmi.. A helyi élet - a tereré elválaszthatatlanul hozzá tartozik, megálltunk egy vén boszorkánynál, aki csinált nekünk, az alap maté (yerba mate Ilex paraguariensis) mellé még 3 gyógynövényt kell választani, ezt veszik az utcán, ahol mozsárban törik össze, hidegvízben kicsit áztatják majd ráöntik a pohárban a matéra. A másik alap a chipa, ez középen lyukas fánkszerű külsejű, de sós, kicsit ánizsos, kukorica és manióka lisztből készül néha sajttal. Areguá  - eper termesztés, fából bútor, a katonai laktanyában lovak és tehenek, giccsekből minden amit a kertbe el tudsz képzelni rémálmaidban, főleg festett agyagból az út mellett, gyönyörű német koloniális villák, Ypacaraí-tó. Ypacaraí – város a tó másik partján, régi vasútállomás gőzmozdonnyal, San Bernardino - újabb tóparti város, Mengele itt tanyázott, eredeti 1888-as hotel. Caacupé - A Caacupé Szűz szentélye egy paraguayi katolikus bazilika volt, amelyet 1765. december 8-án avattak fel, és sok helyi hívő zarándokhelyévé vált. Lerombolták, csináltak egy nagyobb modernebb verziót.  Caacupé Paraguay spirituális fővárosának számít, rengeteg a zarándok, páran térden csúszva. Ha már ott voltam én is kívántam valamit. Paraquari – ebéd egy kilós önkiben, Dondontól eltanulom az alapvetően argentin alfahores édességet, ő teljesen függő remélem én nem leszek az, Yaguaron (dzsahuarones) - régen sok puma, most UNESCO által védett Ferences rendi templom, ha semmi mást nem néz meg az ember Asuncion környékén ezt mindenképp érdemes, kb. 50 km a fővárostól.

Yaguaron várost ferences szerzetesek alapították 1586-ban, a templom építése 1755-ben kezdődött. Ez az egyetlen missziós templom, amely eredeti formájában teljes egészében fennmaradt a gyarmati időkből. Külsőleg a kialakítás nagyon egyszerű és letisztult, néhol 2 méter vastag, fehér vályogfalak, körben oszlopos tornáccal. Belül viszont minden szöglet is ki van festve, a plafon, oszlopok, a fafaragásoknak guarani arcuk van. Gyönyörű faragott eredeti gyóntató fülkék. A díszítés stílusa spanyol-guarani barokk. Az oltárkép padlótól a mennyezetig nyúlik, a fafaragás remekműve, szentekkel, bibliai jelenetekkel, helyi természetes színezékkel festve, arannyal díszítve. Az oltárt de Souza Cavadas portugál faragó csinálta vagy 20 évig tartott. Egyszerűen lenyűgöző, nem szeretem a barokk cuccokat, de ez az egyik legszebb templom, amit valaha láttam.

Paraguay nagyon bejött, már azon gondolkodom hogy tudnék Bolívia felől visszajönni és megnézni ami kimaradt (jó ennél több van, de vannak korlátaim)  -  a Gran Chacót  hatalmas és ritkán lakott, forró és félszáraz alföldi régiót, ahol a sokféle növény- és állatvilág kívül rendkívül mostoha körülmények között mennonita (és néhány amish) közösség gazdálkodik. Sok mennonita (újrakeresztelkedők) költözött Kanadából Paraguayba a 20. század elején, aztán jöttek oroszok, németek, mostanra menő szarvasmarha és tejipari gazdaságokat üzemeltetnek.

De most először is el kell jutnom Uruguay-ba, úgyh először repül Buenos Aires, onnan komppal Colonia...

Címkék: 2023 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika 6. rész Brazília Rió, Ouro Preto és az Iguazu

2023/12/24. - írta: Valis&Co.

RIO DE JANEIRO

Paraty-ból 258 km.. Costa Verde busszal ez még kényelmesebb, csak nincs wifi és az usb töltő nem működik. Megint laza 6 óra, egy ponton azt hittem még több lesz a riói dugó miatt, de kiderült a busz sávval itt nem viccelnek minimum 20-30 cm betonszegély „védi”, ezen nem ugrat át senki, aki nem akar új futóművet.. Hasítottunk is végig a dugó mellett.

A pályaudvarról Uber a Mango Tree hostelbe, ez Ipanema-ban van, egy háztömbre a bícstől, a híres Ipanema Girl kocsmától és az LMBTQ zónától.. Jobb helyek egyike, délután 5-10-ig ugyan szól a zene, de party jelleg nélkül és van elegendő fürdőszoba, bár a takarításban nem erősek. A csajos dormitórium a 3 emeletes ággyal nincs akkora, mint otthon a hálószobám és 8.000 Ft/éj. Ha éppen nem érkeztek az éjszaka 2-3-an, vagy mászott be a hostel macska az ablakon és nyávogott az arcomba, jókat aludtam.

Lehet hogy szentségtörés, de Rio sem lesz a kedvenc városom.. ha a természeti környezet az öblökkel, szigetekkel, a 99 homokos bíccsel, meg a gránit/kvarc kúpokkal nem lenne, a kutya nem jönne ide.. Helyezkedni tudni kell.

Rio de Janeiro Brazília második legnagyobb városa 1565-ben alapították a portugálok, lakott itt a portugál királyi udvar, és volt főváros 1960-ig. Itt is menő volt a cukornád meg a kávé, most viszont erős az ipari oldal, és emiatt a környezetszennyezés.

Cariocas-ból 7 millió van (carioca, aki RdJ városban született), ha a nagyvárosi övezetet nézzük 12 milliós. Tavaly vagy 5 millió turista, ebből 2 millió külföldi jött (Budapestre jön 4 millió, ebből 3,2 külföldi). A lakossága sem fekete vagy fehér, csomó szavuk van arra, hogy ki milyen bőrszínnel/fenotípussal jött ki a genetikai turmixból. Ettől függetlenül arra nincs esélyem, hogy helyinek álcázzam magam. Hatalmas a szakadék a nagyon gazdagok és nagyon szegények között, utóbbiak közül kb. 1,5 milliónak (22%) laknak a közel 1000 favelában. Ezek a nyomornegyednek tekintett városrészek, amelyekből hiányzik a földterületek rendezése és alapvető infrastruktúra (szennyvízelvezetés), egészségügy, oktatás és szolgáltatások, viszont gyakori a bűnözés, a kábítószer meg a fegyverek. Jellemzően Rio dombjaira épültek (a szar lefele folyik) és a rossz közbiztonság miatt gyakorlatilag lehetetlenné teszik az egyik városrészből a másikba sétálást. Ezeken az ember nem akar átvágni és sokszor már az is veszélyes, ha pár utcával beljebb téved egy jobb negyedből (bár csinálnak favela túrákat és tudjuk, hogy többen túlélték már hogy ott sétálgattak)

A Rio amúgy sem a közbiztonságról híres, és ez a Covid óta sokat romlott. Csak a Copacabanán januártól októberi időszakban a tavalyihoz képest 25 %-ot nőtt a lopások/rablások száma (kb. 5000→6000-re), és pl. közel 2000 mobiltelefont vittek el ennyi idő alatt. Én szinte sehova nem vittem a telefonom, szerencsére van nálam fényképező gép, azzal csináltam képeket.. De jellemzően tilos bármilyen ékszer viselése, és csak azt vigyen magával az ember, amit feltétlen muszáj.

Rióban heteket is el lehet tölteni és még akkor sem ismeri meg az ember mélységeiben a várost, nekem pár nap alatt csak a főbb látnivalókat sikerült megnéznem, úgyh biztos az én hibám, hogy nem jött be annyira.

Rio építészete összességében elég csúnya háború utáni beton borzalom, jól össze graffitizve. A világhíres látnivalók viszont tényleg klasszak, főleg hogy szép napos idő lett. A Corcovadon (a púpos - 710 méter magas gránitcsúcs) közelebb kerültem Jézushoz, ehhez nem csak liftet, de mozgólépcsőt is igénybe lehetett venni. A hatalmas, 38 méteres Megváltó Krisztus (Cristo Redentor) alatt a majmokon és a kilátáson kívül élő zenés mise volt, tapsoló papokkal.

A Cukorsüveget (396 m) a két részes drótkötélpályán az üvegfalú kabinban megközelíteni adott a tériszonyomnak, és láttam az igazán menőket, akik a sziklán másznak felfelé. A kilátás innen is szuper, és szürreális nézni ahogy a Santos Dumont-on le meg felszállnak a repülők.

A Maracanã Stadion rekord nézőszáma 173 850 volt (1950), gondolom a másnapi Paul McCartney koncerten azért nem voltak ennyien. Csináltam róla fotót a fiúknak.

Az Escadaria Selarón, a Lapa negyedben található, a világhírű lépcsősor úgy lett, hogy egy chilei művész Selarón 1990-ben kezdte felújítani a háza előtt futó romos lépcsőfokokat. Végül 215 lépcsőfokot a világ minden tájáról jött színes csempével, kerámiával és tükörrel borított és van 300-amit Selarón kézzel festett, egy terhes afrikai nőt ábrázolva. Természetesen felmásztam a legtetejére, addigra elfogytak a szelfiző tömegek.. felülről csak a szürke lépcsőket látni, a teteje nem színes.

A Sambadrome az a hely, ahol a szambaiskolák minden évben versenyszerűen felvonulnak a riói karnevál idején, egy 700 méteres utca szakasz, mindkét oldalán a 90 000 néző számára épített tribünnel. Maradék kellékeket itt nem láttam, de Rio szerte szét vannak dobálva.

A Szent Sebestyén katedrális modern stílusban épült – értsd ronda beton szörny, 96 m átmerőjű kúp 75 méter magas. Belül annyira nem volt szörnyű, van hangulata a négy hatalmas ólomüveg ablak miatt.

Természetesen kimentem a bícsre is, ami olyan mint egy tömött húspiac, de vannak jó darabok is. Egy-két helyi kiscsaj láttán felmerült bennem, hogy át kellene állnom a nőkre, de ez gyorsan elmúlt. A hullámok miatt úszni nem lehet és rohadt koszos is (ragadtam amikor kijöttem a vízből, reménykedtem, hogy csak másokról vízbe oldódott naptejtől), az árusok meg folyamatosan ordítanak. Egy órát bírtam és menekülőre fogtam.

OURO PRETO

A „fekete arany” egy gyarmati bányász város, ami aztán a brazil aranyláz alatt a 18. században Amerika egyik legnépesebb városa lett, hivatalosan 800 tonna aranyat küldtek Portugáliába nem számítva az illegálisan eladott és az ottani templomokban maradt mennyiséget. A 19. század elején szerencsére nem ezt modernizálták, hanem építettek egy újat a szomszédban, Belo Horizontét. Így lett a megmaradt gyarmati házakból, macskaköves utcákból és templomokból világörökség.

Ezért a helyért tényleg megérte ide buszozni Rioból – az éjszakai busz 6,5 óra alatt letolta a 475 km-t. Ha nem álltunk volna meg folyton még aludni is tudtam volna, kényelmes ülések voltak. De így 1,5 óra szundival, zombie üzemmódban löktek ki hajnalban a pályaudvaron. Gyakorlatilag csukott szemmel kerestem egy kávét, ehhez járt egy éhes hontalan, akit meghívtam reggelire, de csak mert igyekezett szótagolt angolsággal elmondani mit akar. Az egyetlen taxiszerűség persze hiéna volt, arcátlan összeget kért, és mivel elveim vannak a szemerkélő esőben elsétáltam az 1,7 km levő szállásra. Később az elvek mellé bedagadt térdem is lett. Ha ebben a városban a google maps azt mondja többnyire vízszintes, ne higgyetek neki. Volt vízszintes kb. 4 méter.  A többi vagy meredek le.. de nagyon meredek, vagy meredek fel a cuccal. De legalább megcsodálhattam az üres utcákat a sok nép nélkül. A kis hotelemben nyilván becsekkolni még nem tudtam, de kaptam szuper reggelit a tetőteraszon panorámával a városra.

Aztán elindultam felfedezni a várost, ez a hely tényleg elérte az ingerküszöbömet, imádtam. Ami van - 23 templom, szinte mind dombtetőn, párat néztem meg, már ez is jó edzés. Sok az arany díszítés, de volt miből. Vannak múzeumok, Museu da Inconfidência az itteni függetlenségi lázadásban elhunytak emlékére a volt börtönben, van patika múzeum is mert 1839-ben itt alapították az Escola de Farmácia de Ouro Preto-t ez Dél-Amerika első gyógyszerésziskolája volt.

Ami nincs – 20 századi vagy annál újabb épület, vízszintes utca, aszfalt. Az új gurulós bőröndödet ne itt próbáld ki, az első sarokig fog kitörni minimum egy kereke. A legjobban az a tábla tetszett egy különösen meredek macskaköves utcácska elején, ami kb. azt mutatta, elindulhatsz itt autóval, de megbánod. Mivel 1100 méteren van nincs az dög hőség sem, egyszer már esett a hó is (1843).

Vacsorára a közeli pizzás zárva volt, elsántikáltam egy másikba, óriási volt a hely - a legkisebb sör 6 dl, kizárólag helyiek ültek és úgy beszélgettek, hogy nem egy asztalnál ültek, hanem a kocsma átlós sarkában.

Másnap ugyan ez - csak kevésbé dagadt térddel – mert sajnos a kis vonat már nem működik, aranybányába menni meg nem volt kedvem.

Vissza Rio-ba már nappal mentem, kár volt, 9 órás út, egy 10 perces megállóval, oké a táj közben szép, de azért a végére besokalltam. Rioban most a reptérhez közel laktam egy végtelen ízléstelen kis szállodában, de olyan iszonyat kedvesek voltak mintha nem is Braziliában lennék. Bár a konyha már rég nem működött még vmi vacsorát is csináltak, reggel meg kijöttek velem megvárni az Ubert nehogy ellopjanak.

FOZ DO IGUAÇU

Mivel Rióból buszozni kicsit hosszas lett volna (~1500 km) vettem repjegyet vállalható áron, aztán Uber a reptérről a hotelbe, ahol természetesen egy szót sem beszélnek angolul. Még megoldottam a mosást, meg vettem kaját, közben leszakadt ez ég. De legalább másnapra jó idő lett, viszont akkor is eláztam..

A vízesés brazil oldalához mentem Uberrel gyakorlatilag nyitásra, ettől független már tömeg volt. A turista csürhe kezelése profin zajlik, buszokkal viszik a népeket parkban, aztán lehet a vízesés mellett sétálni. A vízesés 270 különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, amely a folyón 2,7 kilométeres szélességben húzódik, és maximum 82 métert esik. Az ösvény pár km, bemegy egész a vízesés alá és fölé, a dübörgő víztömeg látványa ilyen közelről lenyűgöző, persze pár perc után úgy néztem ki, mint aki zuhanyozott, és kellett a szárazzsák a kamerának.  Én elsétáltam kicsit több mint egy óra alatt a végéig, de a szelfi függőknek, akik sorba állnak minden ponton kellhet fél nap is h a végére érjenek.. (mióta úton vagyok nem készült rólam kép sehol, meg is kérdezte egy útitárs még Suriname-ben - Honnan fogják tudni, hogy itt voltam? mondtam - Leszarom, nem azért utazom, hogy mások lássák itt voltam, hanem azért, mert én szeretnék itt lenni…)

Vannak a turistáknál érdekesebb állatok is az Iguazu-nál. A mosómedvefélék családjába tartozó ormányos medvék, azaz koatik iszonyat cukik, akarok ilyet otthonra. Egy helyen megláttam őket játszani a domboldalon, mint a kismacska fára fel, le, egymást kergették. Próbáltam videozni, de elsőre nem sikerült, mert az egyik hülyegyerek legurult a lábamra. Egy hatalmas gyík (Gergő egyből diagnosztizálta – teju) meg a gyorsétterem asztalai között mászkált, úgy tűnik rászokott a hamburgerre, de őt nem akartam hazahozni.

Időm még lett volna az argentin oldalt is megnézni, de egyrészt az Ördög torka, más néven „Garganta del Diablo” ösvénye le van zárva, másrészt besokaltam a tömegtől, ugyh inkább visszamentem a városba.

Másnap nekifogtam átjutni Paraguay-ba, ehhez Uber a határig (az első női sofőr, a kocsiban horgolt karácsonyi díszítés, de nincs szaloncukor), pecsételő hely megkeres a brazil oldalon, mert külön kérni kell. Majd a tűző napon átsétáltam a 600 m hosszú barátság hídon (Ponte da Amizade), ami Foz do Iguaçu-t és Ciudad del Este-t köti össze a Paraná folyón át. A Paraguay oldalon aztán megint pecsét szerzés. Ciudad el Este a világ 3. legnagyobb tax free zsibvására, karácsony előtt különösen tömeges, így gyorsan szereztem egy taxit a buszállomásra és irány a Megtestesülés (Enarnación).

Praktikus Brazília

  • vízum nem kell, de a sárgaláz oltásról a sárga (oltási) könyvet tőlem többször kérték, és itt is forgatták a magyar útlevelet, hogy ez mi (kevesen tudják hol van Magyarország pontosan, de ha igen, lehet kezdeni Orbán miatt magyarázkodni)
  • szinte mindenhol lehet kártyával fizetni, még a busz állomás WC-jében is, összesen 100 Euro-t váltottam Real-ra még Manausban, alig bírtam a végén elkölteni, hogy ne maradjon rajtam (Paraguayban Ciudad del Estében még tudtam vele pl taxit fizetni)
  • ha az embernek nincs CPF, azaz brazil adószáma (Cadastro de Pessoas Físicas) ami mindenhez kell, a SIM kártya regisztrációtól a buszjegy vásárlásig, kénytelen megtalálni a kerülő utat – SIM helyett eSIM pl. Airalo nekem bevált, buszjegyet a ClickBus-on vettem és kénytelen voltam paypal-lal fizetni, de így működött (BusBud a másik megoldás), repjegynél átállítottam a LATAM site-on az országot Brazilról másra és így tudtam útlevél számmal venni.
  • angolul szinte senki nem beszél, még hotelekben vagy hostelekben sem, érdemes gyakorolni az activity-t és a google fordító használatát
  • én a kaját nem találtam borzasztónak, de olcsónak se, a kg-os önkiszolgálókat szerettem, de ott is 1600-től 5000 Ft között volt a számla. Csapvizet nem isszuk, hostelben mindenhol volt vízszűrő, onnan lehetett utántölteni üveget.
  • a buszokat és hostel szobákat sarkvidéki hőmérsékletre képesek hűteni, érdemes pokrócot vinni. Én egy repülőgépről véletlen nálam maradt, de hazaúton visszaadom pokrócot hoztam, napi szinten használom.
  • a WC papírt nem dobjuk a klotyóba, hanem elhelyezzük a szemetesben
  • a konnektor olyan mint otthon, földeletlen dugóval működik, de a földelt dugójú komputer töltő nem ment bele, ehhez lehet venni bármelyik sarkon kínai átalakítót.
  • az Uber olcsón és zseniálisan használható minden nagyvárosban, biztonságos ha az ember éjszaka érkezik vagy indul. A pályaudvarokon, reptéren, sőt nagy bevásárló központoknál kijelölt helyen van ki meg beszállás (embarque), így könnyebb megtalálni egymást a sofőrrel.
  • Apropó biztonság – bizonyos szabályok betartása csökkenti a rizikót, de nem nullára, mert néha csak nincs szerencséje az embernek. Ami alap:
    • Utcán nem vesszük elő telefont, akárhogy markoljuk kicsavarják a kezünkből, vagy addig ütnek amíg elengedjük. A helyiek sem teszik! Ha muszáj használni (uber rendelés, térkép) menjünk be egy üzletbe és ott vegyük elő. Fényképezni használjunk olcsóbb fényképező gépet.. Ha kiülünk egy teraszra ne tegyük ki mobilt az asztalra. Ha van egy régi, de használható telefon érdemes elvinni és azt használni az utcán.
    • Pénzt olyan ATMből vegyünk fel, ami bankfiókban van. Mi Manaus-ban 4-en mentünk és egymásra vigyáztunk..
    • Ne sétálgassunk éjszaka, főleg ne egyedül. Tudjuk melyik városrész meddig biztonságos. Az Uber olcsó, jól használható.
    • Ne viseljünk ékszert, drága órát vagy olyat, ami annak néz ki (volt akinek a bizsut tépték le a nyakából) és ne lógjon a nyakunkban egy autó ára fényképező gép.
    • Ne vigyünk magunkkal értéktárgyat, és főleg ne a zsebünkbe. Én az útlevelem, valutát mindent a hostelben (lakat hasznos) vagy a hotelben (ha van széf abban) hagytam, az útlevél másolat is elég. Annyi cash-t és egy bankkártyát vittem amennyi muszáj volt. Ehhez volt nálam egy fiktív pénztárcát lejárt bankkártyákkal, mellé némi $ apró, meg a helyi pénz, ami a napi használatra kell, hogy fegyveres rablásnál legyen mit odaadnom.
    • Strandra flip-flop, törülköző, naptej és némi cash és semmi más, ezt a hostel minden falára, ajtajára kitették.. nem véletlenül.
    • A helyiek vagy elől hordják a hátizsákot, vagy keresztben elől van rajtuk táska, én övtáskát használtam a fényképező gépnek és a ruhám alatt money belt-ben volt a cucc amikor pl pályaudvarra mentem az összes motyóval.
    • Bulizni csak azt vigyük, amit muszáj, és csak azt igyuk, amibe tuti nem tett bele senki semmit (nem hagyjuk őrizetlenül a piát, nem fogadunk el mástól).
    • Randizással óvatosan. Rohypnol Brazíliában is van. (Bár ez inkább Kolumbiára jellemző pl tinderen felszedett csaj lefúj vagy piába szkopolamint tesz, ami szagtalan, íztelen, memóriavesztést, hallucinációt okoz és befolyásolhatóvá válik tőle az áldozat, azaz pl a bankkártyájával pénzt vesz fel a bűnözőknek)
    • Buszokon a fejünk fölé a tárolóba csak azt, ami nem értékes, pl laptoppal hátizsák legyen ránk kötve, ha bealudnánk
    • Próbálj helyinek tűnni (na nekem ehhez good luck), céltudatosan mászkálj, ne nézz ki béna célpontnak

Nem vagyok rutintalan utazó, de fárasztó volt, hogy a nagyvárosokban folyamatosan figyelni kell, vidéken sokkal jobb a helyzet. Ez is amellett szól, hogy ha visszajövök - bőven maradt még mit bejárni, megnézni – kihagyom a metropoliszokat és maradok a vidéki kisvárosoknál, nemzeti parkoknál stb.

Címkék: 2023 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika - 5. rész Brazília Sao Paulo és Paraty

2023/12/13. - írta: Valis&Co.

Panamából a legolcsóbb járat Sao Paulo-ba volt, így itt folytattam Braziliát. Sao Paulo nem a legizgalmasabb Brazil város, de legalább a legnagyobb - 12 millió lakos, a nagyvárosi övezet 23 millió, a környező városokkal a halmaz már 33 milliós. 

São Paulo néven jezsuiták alapították 1554. januárjában, mint misszió és iskola, 3 folyó találkozásánál, a tengerparttól 60 km-re. Kezdetben portugál telepesek és a guaianás indiánok lakták és sokáig az egyetlen település volt Brazília belsejében. Később a bandeiras-ok városa lett, akik az ország belsejébe jártak aranyat, gyémántot és rabszolgának való indiánokat szerezni. Amíg az 1690-es években a Minas Gerais régióba nem találtak aranyat az egyik legszegényebb gyarmat volt, még rendes afrikai rabszolgákra se futotta.

Amikor Brazília 1822-ben függetlenné vált Portugáliától a kávétermelés lett a menő, de a rabszolgaság eltörlése 1888 után komoly munkaerőhiányt okozott, és jött is a csomó migráns, főként olaszok, japánok és portugál parasztok. A paulistanos 60%-a fehér és minimum 50%-ba keveredett olasz genetika ugyh a spagetti forgalom is jelentős lehet, de az biztos h napi >1 M pizza felett adnak el.

São Paulo rengeteg (62) park meg erdő van (a legnagyobb 7900 hektáros), 164 színház több mint 300 mozi és menő a város éjszakai élete. Én megnéztem 2 parkot (Ibirapuera az obeliszkkel és Trianon), a Contemporary Art múzeumot és a tetején a kilátást, meg a Bandiras emlékművet. Sétáltam a Paulista sugárúton, ez São Paulo gazdasági központja, állítólag itt termelik a brazil GDP 10-%-át, én viszont a The Museum of Art környékén 10 BRL vettem egy kínai boltban átalakítót, hogy tudjam tölteni a komputeremet, hát ebből nehéz lesz. Ettem - na nem a híres 15 cm vastagon pakolt szeletelt mortadellásat -  csirkés szendvicset a városi piacon (Mecado Municipial), itt motoros rendőrök őrizték a bejáratot.

Az egyik kedvencem az Avenida Brasil az egyik sarkon a város legelegánsabb temploma a Brazíliai Boldogasszony plébánia (Nossa Senhora do Brasil) ahol 3 évet kell egy esküvői időpontra várni – ahogy becsekkolsz a Tinderre már érdemes foglalni. Kíváncsi lennék hány pár szakított mire oda jutottak. A sugárút más részén villák, követségek, magám klinikák és autószalonok sorban.. a Ferrarinál minden színű ruhához is lehetne választani. A végén a híres Kobra graffiti, a covidos Coexistência, gyerekek maszkján az öt világvallás jelképével az összes áldozatok emlékére.

A belváros elég lehangoló, konkrétan százával fekszenek a hontalanok az utcán, a néznivalók elkordonozva és tömeges rendőri jelenléttel védve. Mobil telefont még a helyiek sem vesznek elő, de legjobb, ha az ember minden értéket otthon hagy. Manapság kb. 2,1 millió Paulistanos (kb. 10-17% attól függ a 12 vagy a 22 millióhoz nézzük) él favelákban. Beszéltem egy guide-dal, azt mondta, hogy a Covid óta folyamatosan romlik a helyzet, min 30% több hontalan, de cikkeket is találtam arról, hogy nőt a lopások, rablások száma (Copacabanán +50% tavalyhoz képest).  A Se katedrálisban találkoztam Sao Paulo püspökével, meg egy csomó más egyházi méltósággal, akikre ráférne a diéta – épp új papokat szenteltek fel. A São Pauló-i katedrális története 1589-ig nyúlik vissza amikor a jezsuiták az első templomot csinálták ide, de azóta többször lebontották és újjá építették. A mostani az 50-es években készült. A környéken egyébként bővelkedik templomokban - Kármel-hegyi Harmadik Rend temploma, A kis Jézus és Santa Luzia kápolnája, Szeplőtelen Fogantatásnak és Szent Gonçalo temploma, az a jó hogy mindnek olyan egyszerű neve van.

A Vila Madalena a hipszter/művész negyed mióta a 70-es években az egyetemisták beköltöztek, és elkezdtek itt party-zni. A buli azóta is tart. Elég biztonságos, rengeteg bár, étterem és több hostel is van, ugyh itt laktam. A környék nagyon kellemes, de a hostelt csúnyán benéztem. Nem túl tiszta, légkondi csak éjszaka, viszont akkor minek; zuhanyozni a pasikkal közös fürdőben, akik hmm nem voltak szépek, de utolsó két nap már víz is ritkán volt.. Minden este a külső és belső bárban is külön buli, ami nem zavart volna, de olyan hamisan és üvöltve karaoke-iztek az ablakom alatt, hogy képtelenség volt aludni. Bármilyen fesztiválon jókat alszom a színpad mellett is, de az csak hangos, nem hamis. Nem ez volt a legjobb hostel (HBB) életemben az biztos.

Ebben a negyedben volt a kedvenc látnivalóm, még hétvégén is visszamentem, hogy lássam mikor nagyobb élet (karácsonyi vásár :-D) van. Beco do Batman (Batman Alley), egy szabadtéri művészeti galéria, amely az igazságosztó szuperhős egyszerű képével kezdődött a 80-as években. A három sikátor találkozása mostanra pszichedelikus élmény, mert minden centiméternyi falat és néha a járdát is graffiti borít. És ezeket időnként átfestik, ugyh mindig van új. Van Kobra-tól is egy hatalmas halas (koi-k) graffiti a japán közért falán (neki sok művét láttam a városban, nagyon jók)

A Tiete a világ 2. legnagyobb busz pályaudvara, ahol sehol nincs kiírva melyik járat honnan indul, két szinten 90 platformról mennek >1000 helyre. Mivel senki nem beszél angolul jó lehetőség activityben fejlődni (oh de jó volt Krka-s időkben, fiúk a lányok ellen, mennyit nevettünk, most hasznát veszem). Először ki kell nyomozni melyik cég a 60-ból, Flix →NSA, de nincs kiírva, megkeresni a busz céget, ott meg mondják melyik platform.. jó, ha egy órával előbb érkezel.

A Flixbusz itt is olyan színű, mint otthon csak kicsit koszosabb és ráérősebb, mert meg kell állni reggelizni meg ebédelni, így a 4,5 órás út egyből 7 órás lesz.

Paraty

Egy nagyon hangulatos kis város (brazil mértékkel falu) az Atlanti óceán partján, ami világörökség – Hollókő meets trópusok.

Az első európaiak a 16. században érkeztek, addig indiánok lakták, itt is a Minas Gerais-ban talált arany hozott felfutást, amíg nem lett másik úton elérhető. Onnan átálltak a cukornádra és a pálinkafőzésre, a 18. században már 150 aktív szeszfőzde volt, az itteni cachaça még most is híres.

A történelmi városrészbe autók nem mehetnek – szerintem nem is tudnának, hatalmas kövekkel kirakott utcákon még gyalog se könnyű néha. A gyarmati korszakból származó fehér színes  ajtós, ablakos házak nagyon fotogének, van hozzájuk egy csomó régi templom és néha dagálykor az óceán elönti az utcákat. Külön érdekes a szabadkőműves sztori, a szabadkőművesség 1700 körül jelent meg Paratyban, akkor érkeztek az elsők  az Óvilág üldöztetések elől. Bizonyos házakon egyértelműen láthatók a szimbólumok. Nem kezdtem méricskélni de az ablakok közötti hézagoknál állítólag a második tér kétszerese az elsőnek, a harmadik pedig az előző kettő összege. Egyes házak még mindig 1:33:33-as méretarányúak.

Ügyesen elsétálgattam a színes házak között, meg fel az erődhöz, megnéztem a sok hajót a kikötőben – mindezt esőben. Sajnos folyamatosan vagy szemerkélt vagy szakadt. Pedig lett volna hova kirándulni természetvédelmi területek, a sűrű zölddel borított hegyek meg vízesések, a hajós túrára meg ott a több mint 60 sziget, a homokos strandokról nem is beszélve, de ennyire szar időben ezeknek nem sok értelme lett volna..

 

Szólj hozzá!

Dél-Amerika - 4.5 rész Guyanák vége

2023/12/07. - írta: Valis&Co.

Mivel Suriname van még legjobban ellátva járatokkal, ezért többen innen repültünk ki. A reptér 1,5 óra volt kocsival Paramaribotól, de a sofőr úgy vezetett mintha egy videojátékban lennénk, ahol mindenkinek három élete van.. Érdemes időben indulni, mert kora délután már dugó volt és ez lehet rosszabb is. A reptér, mint egy mezőgazdasági az Alföldön, mínusz a banán meg pálmafák. Wifi nem működik, de van egy csomó zöldséges, ha valaki nem tud zöldbab vagy okra nélkül repülni.

A parkoló gépekhez egyszerre egy óriás (KLM Amsterdam), egy normál (Copa) és két kis gép utasait terelték ki gyalog, egymást keresztezve. Majd a mi gépünkről lekísérték az illegálisan távozni készülő anyukát 8 év körüli gyermekével és átadták a rendőröknek. A gépen utazott néhány útitárs (Mike-ot a dagi és kényelmes amerikait a sokat beszélő 83 éves Francis mellé sorsolták, látni kellett volna az arcát, sírva röhögtem), az Antigua és Barbuda-t melegítőben képviselő lánycsapat és nagyobb létszámú héttörpe külsejű, kockás ing, nadrágtartó, világos kalapos pasi. Nem tudom ők milyen szekta, de mindnek elállt a füle..

3 reptéri, erre szakosodott ember kellett h a csomagokat elrendezze a fedélzeten, mert voltak, akik nem tudták értelmezni a kézipoggyász szót és hajóbőröndöt tuszkoltak fel a fedélzetre, erre elment 40 perc és értelmet nyert miért indulás előtt 1,5 órával kezdődik a boarding.

Viszonylag probléma mentesen sikerült eljutni Panamáig, ott viszont olyan sor volt az útlevél, csomag stb ellenőrzésnél, hogy 1.5 óra volt kijutni. Szereztem gyorsan Uber és becsekkoltam a már ismerős kis panziómba. Innen aztán másnap délután vissza Brazíliába, de kényelmesen a vészkijáratnál 3 ülésen fekve, majd hajnali landolás Sao Paulóban. Ezt már az ottani hostelben izzadva fejezem be.

A Guyanákról általában

A földrajzilag Dél-Amerika peremén fekvő, de kulturálisan és történelmileg karibi térséghez közelebb álló három állam nem egy tipikus utazós desztináció. Ide évente jönnek annyian, mint ahányan egy nap alatt bejutnak a Machu Picchu-ra. Ennek nyilvánvaló előnye, egyben a hátránya is – a turista ösvény nem csak kitaposva nincs, néha nem is létezik.

  • Utazós szempontból nehéz érdemi információt találni ezekről az országokról
  • Nagyon kevés a repülőjárat és így aztán drága is
  • Az országok természeti gazdagsága ellenére az ökoturizmus gyerekcipőben sem jár
  • Fejletlen a turizmushoz kapcsolódó infrastruktúra - kevés hotel/airbnb van és azok drágák 100 €/éjszaka egy normál ár
  • Látnivalókhoz eljutni drága, ha egyáltalán lehetséges, és egyedül/függetlenül utazva még inkább problémás pl. napokat várva sem biztos, hogy az ember el tud jutni Kaieteur Falls-hoz, mert csak akkor repülnek, ha van 12 fő és oké az időjárás és a jegy akkor is 250 euro… Találkoztam amerikai utazókkal, akik 5 napig próbálkoztak, sikertelenül. De nekem sem sikerült több helyi céggel kísérletezve sem egy indián/maroon falvas túrát összehozni, amikor megérkeztem Georgetown-ba pár nappal előbb.
  • A közbiztonsággal a városokban van baj, érdemes körültekintőnek lenni pl éjszakai séta, pénzkivétel stb (az utóbbira pl Suriname-ben jó megoldás a drive through pénzváltók, ki se kell szállni a kocsiból.)

Így aztán az érintetlen esőerdők, felfoghatatlan állatvilág, gyönyörű építészeti emlékek, a kulturális sokszínűség és gazdag történelmi örökség felderítéséhez vagy nagyon sok idő és elszántság, vagy nagyon sok pénz kell. Kompromisszumos megoldás lehet, ha az ember talál elérhető áron szervezett utat, nekem ez működött, ha némi megalkuvással is.

Praktikus info, helyi cégek, akik tudnak túrát szervezni:

Guyana:

  • Ride Along Guyana https://www.ridealonggy.com/home-1

nem csak biciklis túrákat csinálnak, nekünk ők voltak helyi szervezők

  • Touring Guyana https://touring.gy/
  • Wanderlast Adventures Guyana https://wanderlustgy.com/

Kaieteur Falls:

https://transguyana.net/kaieteur-falls/

https://www.evergreenadventuresgy.com/

Suriname:

  • Jerry Tours Suriname https://suriname-tour.com/

velük mentünk a Brownsberg Nemzeti Parkba 

Francia Guyana:

Űrközpont látogatás, ingyenes de be kell jelentkezni 

https://www.arianespace.com/spaceport-facility/practical-information/

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: 2023 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika 4. rész - Francia Guyana

2023/12/05. - írta: Valis&Co.

Elég volt Paramariboból reggel 6-kor indulni, Albina ~2,5 óra, kicsekkoltunk és itt már nem hibáztunk a Maroni folyón motoros facsónakkal keltünk át, 10 perc volt alatt másik oldalon Saint-Laurent-du-Maroni-ba érkeztünk.

Ami meglehetősen szürreális élmény volt, az a belépés Francia Guyana területére – ez ugyanis az Európiai Unió és ezért hiába kértem pecsétet, a kövér feka határőr csak intett hogy fuck off.. Te hazajöttél. És tényleg, minden autón francia rendszám, érvényes az egészségbiztosításod, vállalhatsz munkát, ingyen telefonálsz és roamingolsz stb.. De pecsétet tényleg adhatott volna.

Saint-Laurent-du-Maroni-ban lenne mit nézni, a büntetés-végrehajtási korszak börtönépületét, a Camp de la Transportationt, ebben van a híres Henri "Papillon" Charrière cellája (mert valójában nem a szigeteken volt rab..), de nincs időnk rá mert 13 órára Kourou-ba kell érni. Egy Iracoubo nevű helyen megállunk azért, és a wc pont a falu legrégebbi épülete, egy 1893-as templom mellett van. Milyen szerencse, a fatemplom belül gyönyörűen festett ugyh engem úgy kell kirángatni onnan.

Jók az utak, de összesen kb. csak 800 km a közút, (gondolom pár hét után az ember már az út menti fákat is unja), és az árok, padka tele van kiégett roncsokkal – állítólag annyira drága a trailer, hogy inkább el se viszik őket.. Útmenti település alig van, tömegnyomorra itt se lehet panaszkodni a 83ezer km2-re 300.000 ember jut és ennek a fele is Cayenne-ben él.

Korábban fel lett fedezve, de Franciaország csak 1643-ban alapította meg Cayenne-t, a telepesek innentől rabszolgatartós társadalomként nyomták a francia forradalomig. Az 1852-es karrier váltás eredménye az lett, hogy Guyanát büntetőkolóniává fejlesztették, a partok mentén táborok és fegyházak hálózatát hozva létre.

Újabb karrier váltás 1964-ben történt mikor Charles de Gaulle úgy döntött, hogy Francia Guyana területén űrutazási bázist épít. Így jött létra a Guyanai Űrközpont, Kourou mellett. Ha épp nem lőnek ki semmit, ingyen meg lehet nézni, a délután 1-kor induló vezetett túrán. Erre előre be kell persze jelentkezni, és elég szigorú biztonsági cirkusz mellett lehet bejutni (CRKT maradt a biztonságiaknál), busszal visznek körbe, de néha ki lehet szállni.

A bázis hatalmas alapterület 690 km2 és azért van itt jó helyen mert az egyenlítőhöz való közelsége hatékonyabbá teszi az indítást, kevesebb energiát igényel. Ezenkívül közel a nyílt tenger így a törmelék nem a népek fejére esik. A rakéták általában amúgy kelet felé indulnak, hogy kihasználják a Föld forgását. A bázis körül brutál a biztonsági készültség a párizsi tűzoltóktól a francia idegenlégión át, a légierő, csendőrség, haditengerészet minden van.

Ma már ez az Európai Űrügynökség (ESA) létesítménye is, innen indul minden Ariane rakéta, meg a Vega is, ha újra neki fognak, Szojuz viszont nem lesz többet, Roszkozmoszt kirakták az orosz-ukrán háború miatt.

A közel 4 órás túra alatt sokkal többet tudtam meg a szatellit fellövésekről és űriparról mint amit valaha is szerettem volna, beleértve a kilövőállásokat, a folyékony oxigén- és hidrogént szerepét, az összeszerelő épületek munkáját, hordozórakétákat, szilárd rakéta-hajtóanyagot, az indítóállás lángcsatornáit stb. Megnéztük Ariane 5, az Ariane 6 és a Szojuz meg Vega kilövő helyeket, meg a vezérlő termeket. Bajkonur meets trópusok, de nekem volt egy Csernobil feelingem is, a hatalmas épp használaton kívüli beton szörnyek láttán.

Másnap egy nagyobb katamaránnal az Üdvösség szigetekre mentünk, ezek vulkanikus eredetű kis szigetek, Francia Guyana partjaitól 11 kilométerre. Egy időben divat volt börtönöket szigetre tenni ugyh ezek a gyönyörű pálmafás szigetek nem kifejezetten SZÉP kártyás üdülési célokat szolgáltak.

Az Île Royale volt a büntetőtelep befogadóközpontja, a Saint-Joseph-sziget volt a magánzárkás hely, az Ördög-sziget a politikai foglyoké volt, 19. században a leghíresebb ilyen Alfred Dreyfus kapitány volt. A szigetekről Henri Charrière Papillon címmel írt híres regényt, ami a fogva tartásáról és szökéséről szól, de állítólag kamu a sztori csak részben az övé, valójában több rabtársa történetéből rakta össze.

Először a Szent-Józsefre mentünk, a katamaránról kis gumicsónakkal kezdték kivinni az embereket.. nos én fogtam fejest ugrottam és szépen kiúsztam.. A sziget gyönyörű, pálmafák, türkíz tenger, csak pár romos épület emlékeztet a volt börtönre, a francia idegenlégiós bázis meg az űrközpontra. Az időjárás előrejelzést Francia Guyanán meg lehet spórolni mindig meleg van (32-36) és mindig esik az eső 3500 mm átlag egy évben (Magyarországon 5-900), de most az idővel is szerencsénk volt, sütött a nap ezerrel..  

Visszafele is úsztam, de a Király szigetre a katamarán vitt át. Ez nagyobb, itt volt a hírhedt lobotómiás kórház, templom, volt börtönépületekből méregdrága hotel és étterem lett.  Ezt is körbesétáltam, közben több állatot is láttam, majmok, aguti, páva és a legvégén az iguanák akik konkrétan kinézték a mangót amit szedtem a számból. Nyilván adtam nekik, szépen ettek és utána csak néztek hátha van még.

A szigeteken értelmezhető bícs nincs, de a jóképű katamarán kapitány megkönyörült rajtam és a hajóról még úszhattam félórát. Összesen 13 km séta volt a két sziget körbe, ugyh jól esett összevizezni magam. Ehhez már többen csatlakoztak, végül kaptunk jutalmul koktélt a hajón.

Ezek alapján persze felmerül miért nem költözik ide mindenki, hát nagy hátrány, hogy bazi drága a hely és az űrközpontot kivéve munka se nagyon van – ahhoz már késő, hogy űrmérnök diplomám is legyen.  Nincs számottevő mezőgazdaság, a banán is Párizson keresztül jön, mindent is lehet kapni, de egy kóla 6 €, a Cayenne melletti hotel nem túl színvonalas éttermében 1 dl éppen iható rozé 6 €, vacsora 20-30 € között.

Másnap még elmentünk Cayenne-be várost nézni, erre mondjuk nem kellett 3 óra, van jobb napokat látott eredetileg 17. sz-i erőd, pálmafás tér Félix Eboué szoborral, Katedrális misével, legalább szépen énekeltek. Vasárnap lévén csak 1 francia pékség volt nyitva, úgyh ott dekkoltunk amíg jött a taxi, vissza hotel és irány újra Suriname.

Címkék: 2023 valis&co
Szólj hozzá!

Dél-Amerika 3. rész - Suriname

2023/12/05. - írta: Valis&Co.

A két főváros - Georgetown (Guyana) és Paramaribo (Suriname) - közötti távolság térkép szerint 444 km – ezt sikerült 17 óra alatt megtennünk, úgy, hogy reggel 4 kor indultunk. A guyanai szakaszon egy szakadt mikrobusszal toltuk, ami szűk volt és iszonyat kényelmetlen, ugyh alvásra zéró esély. A komphoz odaértünk reggel 8 körül, vettünk jegyet, végeztünk a határellenőrzéssel, megreggeliztettem a macskákat, de a 9 órás komp sehol. Végül nagy nehezen 11 után jött meg. Nyilván pont aznap romlott el a motorja. További 1 óra volt amíg az autókat, teherautókat feltuszkolták rá tolatva, az utolsó kettőt csak második próbálkozásra sikerült és gyakorlatilag a rámpát rácsukták elől-hátul a teherautókra. Mivel a saját motor kimúlt, egy kishajót tettek mellé 2 kötéllel az húzta árral szemben a folyón a nyomorult kompot 5 km/h-val, ugyh nyilván a menetidő nem lett rövidebb.

A végén le kellett róla fordulnia kishajónak a kikötéshez, idézném az egyik okos angol útitársat, aki ezen ponton megkérdezte - akkor most a kishajó húzza vagy tolja a kompot. Mondtam hogy két szakadt kötéllel a tolást nehezen tudom elképzelni.. jajj. Ezután gépjárművek ki, majd mi is, lehetett izzadva sorban állni a határállomáson.

Suriname (ejtsd szürinam) is rossz oldalon vezet, hiába volt utóbb holland gyarmat, az angol szokás maradt. Itt sokkal jobb buszunk lett, de ebben meg klíma nem volt, csoportosan izzadtunk, és megint nem volt alvás. Egy helyen megálltunk egy indonéz étteremben gyorsan enni valamit, innen már látszott, hogy esélytelen polgári időben megérkezni mert hátra volt 250 km, ami gugli szerint 3 óra 40 perc. Több lett, a hotel csak este 9-re értük el. Hideg (más nincs is) zuhany, ájulás.

Suriname vagy más néven Holland Guyana területe 1,7x Magyaro, de csak 0,5 millió lakosa van, azok is többnyire az Óceán parton, szóval egyike a világ legkevésbé lakott országainak. Ez mondjuk mindenképp szimpatikus.  A biodiverzitás mellett az itt lakók genetikai változatossága is erős, a legtöbb indiai, de van maroon, kreol, indonéz, indián, jávai, kínai, afrikai fekete, hollandok, és ezekből minden arányú koktél, ami elképzelhető. Előbb angol gyarmat volt aztán holland, aztán megint angol, megint holland.. A hollandok sok afrikai rabszolgát hoztak ide a gyapot, cukornád, meg kávé ültetvényekre, ezek egy része meglógott és a dzsungelben alapított új törzset a helyi indiánok mellett. Ők lettek a maroons (bozót/kevésbé fekete néger). A rabszolgaság eltörlése után (1860-1880) a munkaerő hiányt Indonéziából (szintén holland gyarmat volt) és Indiából próbálták megoldani – így lehet az, hogy autentikus indonéz étteremben ebédeltünk.. Hollandiától valójában csak az 1980 évek végén szabadultak meg teljesen, aztán 1990-es években brutális polgárháború zajlott a suriname-i hadsereg és a marunok között.

Paramaribo történelmi városrésze világörökség és egy napos program. A 17. századi kereskedő helyből lett város főként faépületekből áll és mindenféle kulturális hatás, építészi stílus összeolvadásának eredménye. A házak, templomok persze többször porrá égtek, de szerencsére megcsinálták újra. A házak más stílusúak, mint Georgetownban és sokkal jobb állapotban vannak Elsőnek besitteskedtük magunkat a gótikus stílusú római katolikus katedrálisba (1885), ami elképesztő mert teljesen fából épült és nincs lefestve. Ami fura volt, hogy nem találtam az örökmécsest a szentélyben, pedig ez katolikus templom. Kérdeztem a csősz nénit, hol a piros fény? Hogy mért kell nekem ilyen projekteknek neki fogni nem tudom, alig beszélt angolul az én holland tudásom még tudatmódosítók mellett sem éri el a 2 szót. De valahogy elmagyaráztam, hogy a piros örökmécses jelzi Jézus (Oltáriszentség - tabernákulum) jelenlétét a templomban. Útitársaim is csak nézetek hogy miről beszélek.. Mondjuk a csapat fele az USA-Kanada, a többi vegyes olasz, bolgár, dán, német, és inkább a geriátriai vonalat hozza a csapat. Én a fiatalok közé tartozom, a legidősebb egy 83 éves néni, fizikailag jó karban, kicsit szenilis, de mindent felír. Mondjuk hashajtót elfelejtett hozni ugyh még Georgetown-ban elmentem vele venni a helyi patikába, hogy jó legyen a hatóanyag meg a dózis.. Egy túladagolás nem lett volna vicces a 17 órás utazáson.

Az elnöki palota kőből épült, de fa felső emelettel, a pénzügyminisztérium téglaépület klasszicista oszlopcsarnokkal és óratoronnyal. Ami téglából van az általában az ide úton hajóballasztként használt újrahasznosított európiai tégla. Elsétáltunk a ma már közparkként üzemelő pálma kertbe, megnéztük az 1667-ben épült Zeelandia erődöt, a múzeum drága, de a műemlék patika miatt talán gyógyszerészként megért 200 SRD-t.  A patikában van két-három régi műtős, meg nőgyógyászat asztal, az utóbbi fából, na ezek aztán mindenki fantáziáját megmozgatták, kérdés milyen irányba. A várost ehhez az erődhöz igazították észak-nyugatra futó tengely mentén kialakított rácsos mintázattal. Innen eltotyogtunk a piacig, itt van a „vudu” szekciótól a halason át a gyümölcsösig minden. Konkrétan volt, aki láthatóan lopott turista mobiltelefonokat árult a kókuszdiók között.

Paramariboban 1723 óta van zsinagóga, szefárd és askenázi zsidók is éltek itt nagyobb számban, mára csak 80 zsidó maradt.. Az 1842-ben befejezett zsinagógába be tudtunk menni (100 SRD), ami persze fából van teljesen és fehér homokkal van felszórva a padló, lépcső minden. Megkérdeztem hol van a Mikve (a többieknek megint fogalmuk nem volt mit kérdezek, szerintem azt hitték teológiai továbbképzésre jöttek) - egy pici fa házikó szemben a zsinagóga oldalával, ami mögött a karib térség legnagyobb mecsete van.

Nieuw Amsterdam a Suriname és a Commewijne folyó találkozásánál egy település, szinte szemben a fővárossal, ugyh mi csónakkal mentünk át.  Itt van a Nieuw Amsterdam erőd, amit 1747-ben fejeztek be, 1863-tól még százévig börtönként funkcionált. De az ott hagyott ágyúkból egyéb harci cuccokból látszik, hogy a világháborúkban is használták. Most múzeum, és a történelmi szerepéhez képest egy nagyon nyugodt hely, pár cuki kutyussal meg sok vízi madárral.

Ezzel szemben van egy régi, többszáz hektáros ültetvény a Rust en Werk, amit meg lehet látogatni. 1750-tó kezdték kávétermesztéssel, de volt kakaó, gyapot és cukornád is, közben többször gazdát cserélt. Az itt dolgozó 430 rabszolba 1863-ban szabadult, utána indián és jávai vendégmunkásokat hoztak. Az ültetvényen most marhát tenyésztenek és egy indiai pasi mesélt róla, aki >40 macskát gyűjtött be, pár nagyobb csirke ketrecben laknak, de ránézésre nincsenek rossz karban. Van még egy szárazföldi teknős meg egy gyerek kajmán is, ezeket is állítólag úgy mentette.. hát nem tudom, elég szar körülmények között tartja a nyomorultakat.

Az ültetvényen van bolt, ugyh vettünk kókuszdiót inni és legalább nem áztunk szarrá, épp kicsi esős évszak van, azaz 1 percig zuhog 10 percig tűz a nap.

A folyóban a víz keveredik az óceánnal, enyhén sós és vannak benne folyami delfinek. Persze az eső meg szél miatt nagyok voltak a hullámok, látni nem igazán sikerült őket. Ezek kisebbek az amazóniaihoz képest és sötét szürkék.. Kb két elmosódott úszót sikerült lefotóznom, de van bizonyíték, hogy ott voltak.

……..

Francia Guyana után visszafelé is megcsináltuk páran a busz – kishajó – busz túrát, mert kirepülni sem egyszerű a Guyanákból, és Paramaribo-ból volt normális járat. Természetesen most sem kaptam a kövér fekete határőrtől pecsét, de már röhögött mikor kértem. A kishajóra várni kellett, így pont 2 perccel lekéstük a határállomás nyitvatartását (16.00).

A csónakos ember vezetésével egy építkezésen keresztül megkerültük a határállomást és illegálisan behatoltunk Suriname-be. Egyből sikerült egy kisközértbe érkezni, ahol a tulaj a pénztárban magának karaoke-zett, és akkor is a mikrofonba énekelt, amig fizettünk az innivalókért, másodpercre sem esve ki a ritmusból. Szerencsére sikerült az útlevélbe úgy pecsétet szerezni hogy nem is láttak minket, a csónakos ment a katonai rendőrökhöz, amíg mi tovább hallgattuk a közértes koncertet.

Most Paramarib egyetlen hostelébe mentem lakni, jó hely mert van egy teknőctarka kismacska is.

Másnapra az egyik kanadai útitárs szervezett programot, ugyh reggel délnek, az ország belsejébe vettük az irányt 3-an egy 1999-es Land Cruiserrel. A főút mellett maroon és creol falvak, és rengeteg exkavátor kereskedés. Suriname régen főleg a bauxitból élt, a II. VH idején a repülőgépekhez innen szállították az amerikai bauxitimport 65%-át. Az Alcoa 1964-ben elárasztott 16 falut és csinált egy hatalmas mesterséges tavat vízerőművel, meg persze alumíniumkohót és timföldfinomítót. Aztán 2015-ben bezártak minden bauxit bányát a csökkenő árak/kereslet miatt. Így gazdaságilag maradt a kőolaj és az arany. Aranyat bányászik mindenki (ezért kell sok ásógép) – ha vki talál megy és ráúszik az egész falu.. az aranybányák mellé kitelepülnek a kereskedők, de vizet is csak aranyért lehet venni. Elhagyott aranybányát többet is láttunk egy nagyobb maroon falu mellett, konkrét dombokat bontanak el.

A falutól még 1 óra (13 km) off road volt a Brownsberg Nature Park. Itt van pár szakadt faépület, egy még lepukkantabb büfé és szuper kilátás a mesterséges tóra. Innen meredek le, aztán fel séta egy vízeséshez, amiben víz alig volt, viszont izzadtunk és láttunk vörös bőgőmajmot, fekete pókmajmot, vöröskezű tamarint, persze mind a fa tetején meg a levelek között, zéró értelmezhető fotó készült. A dzsungel túra után még ittunk a hegytetőn egy sört, aztán vissza zötyögtünk a fővárosba.

 

 

Címkék: 2023 valis&co
Szólj hozzá!

Dél - Amerika 2. rész - Guyana

2023/12/01. - írta: Valis&Co.

A Guyanába jutás biztosan az extrém sport kategóriában tartozik. Kezdődött azzal, hogy vízumot kellett intézi Brüsszelben, ehhez viszont kellett egy 2. magánútlevél, mert közben mentem Szaudi-ba, de ez még sima ügy volt. A gond akkor kezdődött mikor a brüsszeli követség feladta az útlevelemet november 2.-án, ami csak nem akart megérkezni. A nyomkövetős külföldi website-okon láttam, hogy november 6.-án átvette a magyar posta, majd nem történt semmi. Terv az volt, hogy 15.-én reggel 1-kor indulunk a bécsi reptérre. 13.-án sikerült a szigetszentmiklósi postán kapni egy telefonszámot, itt azt mondta a pasi, ha másnap beérkezik lehet ki tudják ásni és érte mehetek, de nem ígér semmit. Másnap reggel a posta.hu még nem látszott mozgás, a külföldi követős helyeken viszont igen, beérkezett Magyarországra. Hívom a számot reggel 8-kor, ugyanaz a pasi, emlékezett, ír emailt hátha megtalálják. 15 perc múlva cseng a telefon, cuki bácsi mondja ott a kezében a boríték, mehetek érte a Budaörsi logisztikai központba.. Ez akkora, mint egy Tesco raktárbázis, 10 perc volt míg kiértek a portára a borítékkal, addig ott a biztonságiak szórakoztattak. Na ez eléggé ki lett centizve 12 órával indulás előtt volt kezemben végre a vízummal az útlevél.

A másik extrém dimenzió a hogyan repülünk Georgetown-ba Manausból, mert a Guyana-k ugyan szomszédosak, de járat az nincs. Végül úgy döntöttem marad Panamaváros a csomópont, a Copa Airlines megbízhatóbb, mint a Karib szigeteken át repkedni. Ennek egy hátránya van, a hajnali 3.40-kor induló járat, majd 16 óra a panamai reptéren, majd újabb repülés az éjszaka közepén. Mérte az órám - első éjszakát 1,5 óra alvással sikerült abszolválni, majd 8,5 km gyaloglás a reptéren (bazi nagy, drága és sehol nem lehet még félig vízszintesen sem aludni, de a városba meg a tüntetések és az út blokádok miatt nem mertem bemenni), majd 0,5 óra alvás a második éjszaka. Cserébe viszont a kanári sárga miniruhás Miss Universe Guayanával repülhettem egy gépen.    A Cheddi Jagan-on határőr csaj meg úgy nézegette a keserves melóval megszerzett vízumomat, mintha én csináltam volna krumplinyomdával otthon, és szokás szerint nem tudott mit kezdeni az ÚTLEVÉL felirattal ugyh ment a feletteséhez, hogy mi ez a .... szerencsére az látott már ilyet, ugyh bejutottam.

Itt nincs Uber, így hoteltől szereztem sofőrt, aki bevitt a városba, mert a reptér 42 km és éjszaka nincs tömegközlekedés, viszont dugó se. Az út mentén a rum gyárat a rum szagról még sötétben is felismertem, aztán a Banks sörgyárat is, mert ott meg sörszag volt.  A hotelben megültem a nappaliban amíg vhogy délelőtt 10 re lett szobám és végre kinyúltam.

Georgetown az Atlanti-óceán partján, a Demerara folyó torkolattánál fekszik, és a 18. században kisvárosként indult. Aztán többször váltott tulajdonost, voltak hollandok, britek, franciák, megint holland, megint brit. Mostanság kb 120.000 lakják, főleg fekete/afrikai és indiai, meg mindenféle vegyes népek. Georgetown sem a közbiztonságáról híres (állítólag a fegyveres rablás nappal is normális), ugyh mindent a szállodában hagytam és mentem közértbe meg sétálgatni. Gyönyörű város lehetne az elképesztően csinos a 18. és 19. századi gyarmati stílusú, legtöbbször cölöpökre épült színes faházaival, a trópusi növényzettel és köztük a csatornákkal, ha nem lenne tele szeméttel. Még nem láttam helyet, ahol ennyi műanyagot használnának feleslegesen (pl: hotelben műanyag pohár evőeszköz ahelyett h mosogatnának) és ez jórészt az utcán meg a csatornákban végzi. Az utóbbiak zsilipekkel szabályozottak, keresztül-kasul szelik a várost, mivel az annyira a tengerszinten van h a dagály simán elönti a várost. De hogy a csatornákban mi van azt inkább hagyjuk, egy mikrobiológus elsápadna.

Nagyon bejöttek a faházak, meg templomok és sokkal jobb az idő, mint Manuasban volt, pedig itt nincs is száraz évszak, minden nap jön egy nagyobb zuhé, de a passzátszél miatt így is kevésbé párás. A híres Stabroek Market jó régi (1881) piac, de még használják és van rajta hatalmas öntöttvas óratorony, de most nem volt akkora nyüzsgés hétvégén. Mellette van Victoria Law Courts (1887) kertjében a félkarú királynő szoborral, aminek az orra is hiányzik, de van mellette télapó szánnal és hóemberek let it snow felirattal. Innen csak egy sarok a rózsaszínes a Parlament épülete (1830) mellette egy gyönyörű fehér fatemplommal, a St. Andrew's Kirk (1818).

Szombaton aztán átköltöztem egy másik, még drágább, jobb napokat látott hotelbe, ahol a csoport lakik. Innentől megint bolgár szervezés, mert bár kinézetre nem látszik, de a Guayanák rohadt drágák (szállás nincs 100 $ alatt/éjszaka, a legolcsóbb kínai büfében 1000 guayanai dollár azaz 1600 Ft egy adag sült rizs, indiai kifőzdében rizs + curry 4500 Ft) és mivel turista csapás nincs leszervezni se könnyű a 3 országot. Plusz a tervek szerint végre találkoztunk volna Robbal, akivel ugye májusban az Angola nem jött össze. Hát ez se, túra előtt egy héttel kapott infarktust, stent beültetés stb, nyilván nem utazhat, de legalább jól van. Közben írt, hogy Lupine-nak lett PNG túrája, én meg mondtam, hogy amíg meg nem törjük az átkot nem merek vele közös túrát foglalni. Erre a napra nem volt különösebb program ugyh intéztem mosást a közeli bevásárló központban, meg próbáltam a Braziliát előre leszervezni.

Guyana (indiánul sok víz országa) olyan kicsinek tűnik a dél-amerikai térképen, több mint 2x Magyarország, és csak 800.000 lakják. A partvidéke mangrove mocsaras síkság, beljebb viszont a nagyrészt érintetlen trópusi esőerdős felföld van, akár 2000 méteres szakadékos táblahegyekkel. Az adottságai miatt nehezen járható, és ennek köszönheti, hogy a világ egyik legnagyobb biológiai sokféleségével rendelkezik, és természeti környezetének nagy része érintetlen maradt. Georgetown tele van Essequibo Guyanáé felirattal mert Venezuelának megint eszébe jutott egy elveszi (az Essequibo folyótól nyugatra szeretnék az egészet Guyanából akkor alig marad vmi), mondjuk az egész Guyana lakossága nincs annyi ahányan a venezuelai hadseregben vannak.

Ezért van az is, hogy ha valaki a Kaieteur-vízesést szeretné megnézni azt kénytelen kisrepülővel megtenni a kb. 250 km-es távot a fővárostól. Így garantáltan nincsenek turista tömegek. Becsekkoláskor lemértek minket a cuccunkkal együtt és megkaptuk a világ legkisebb beszállókártyáját (bélyeg méret). Aztán az átvilágításnál elvették a késeket (most volt annyi eszem CRKT a hotelben maradt). A váróból még küldtem last famous picture-t a barátaimnak – rajta az igen kicsinek tűnő Cessna Grand Caravan-nal. Addig lelkes voltam, amíg nem jött egy viharos front és nem szakadt az eső egész délelőtt. A viharfelhőket látva örültem volna, ha egy A380assal vagy még inkább Vámpíros Volvoval meg lehet közelíteni a vízesést, de így maradt a Deadalon. A gépbe éppen befértünk 13-an, a pilótát komoly casting után választották, de nem csak szép volt, hanem ügyes is, ugyh a felhőkön való átrepülést kivéve vállalható volt az 1 óra a levegőben. A dzsungel úgy nézett ki fentről mint egy nagy brokkoli föld, de sajnos látszottak a sebhelyek is - arany meg gyémánt bányák. A vízesésnél tettünk két kört, hogy fentről is megtudjuk nézni, majd leszálltunk a platón egy nagyon rövid 800-1000 m kifutópályán (nesze neked A380). Innen rövid séta a vízesés, ami a relatív szárazság miatt most nem volt olyan széles (110-130 m is lehet,) de így is brutál ahogy zuhan a víz a szikláról. A Kaieteur a Potaro folyón a világ legnagyobb „single drop” vízesése a 226 méterével, ha az első törésig mérjük, utána már csak 25 méter van meg egy 8 km hosszú szurdok.  Több kilátópontról is meg lehet nézni, közben csúszós köveken óriás broméliák között sétál az ember. A broméliákon picike (1-1,5 cm) sárga békák laknak (golden rocket frog), sok keresgélés után találtam egyet, túl félős volt ugyh megcsókolni nem sikerült. Közben megint leszakadt az ég, szerencsére hamar elállt, mérsékelten áztunk szarrá. A vissza út előtt a többiek megették a szendvicseket, én inkább nem, de hazafele kevésbé volt vészes. Legalább is a pilóta láthatóan unatkozott és leszállás közben a telefonjával a várost fotózta, én meg őt.

Másnap mentünk várost nézni, sok helyen nem engedtek minket kiszállni a buszból, ugyh örültem hogy 2 nappal előbb jöttem és sétálva is láttam az épületeket. Azért volt újdonság, az óceán part meg a teherkikötő, az I love Guyana felirat a szelfi függőknek, teknős szobor, az Umana Yana, egy kúpos nádfedeles épület, amelyet a Wai-Wai indiánok építettek hagyományos technikával, a georgetowni világítótorony, a Vörös Ház és a Walter Roth Antropológiai Múzeum. Ez utóbbit belülről is megnéztük, hát az épület maga érdekesebb, mint a kiállítás, de mondjuk egy emeletet szenteltek a kasszavának, amiről azért ennyi Afrika után nekem nehéz újat mondani. A Guyana Nemzeti Múzeum zárva volt, viszont bejutottunk a fából épült hatalmas Szent György anglikán katedrálisba, ahova nekem előtte nem sikerült. Botanikus Kert nem nagy szám, de az úgy nevezett Guyana Nemzeti Park (ami szimplán egy városi park) elég különleges – itt van egy olyan tó, amiben néhány mentett manatee vagy magyarul lamantin még magyarabbul tengeri tehén lakik. Ezek karibi típusúak és ha szed nekik az ember füvet akkor odajönnek a parthoz és lehet őket nézegetni. Imádnivalóan aranyosak a nagy szájukkal ahogy esznek, az egyiket meg is simogattam, órákig tudtam volna őket nézegetni.

Normálisan nem szoktam hétfő délután 4-kor rumot kóstolni (csak sötétben, de mostanság már akkor se nagyon iszom), de rájöttem nem rossz program, főleg, ha az emberrel 12 meg 15 éves El Dorado-t itatnak. Ezt itten csinálják vagy 300 éve mint a cukornád melléktermékét, jó a recept.

Talán abban is segít, hogy el tudjak időben aludni mert holnap reggel 4-kor indulunk Suriname, nehogy a bioritmusom rájöjjön milyen napszak is van éppen…

Szólj hozzá!

Dél Amerika 1. rész - Brazília, Manus

2023/11/22. - írta: Valis&Co.

Miközben utazós Barátaim a Járatlan Utak Fesztiválon buliznak, előadnak nekem kezdetét vette a majd fél évesre tervezett Dél-Amerikai kaland. Ez persze már évek óta tervben volt, mindig mondogattam az előadásaimon, hogy Peru kivételével azért olyan fehér a kontinens, mert majd egyszer egyben.. először jött a Covid, aztán szakadt a nyakamba 1.5 évnyi hagyaték intézés, aminek a vége az lett, hogy végre nyugdíjaztam munkanélkülisítettem magam.. Még vártam, hogy fel tudjak újítani egy örökölt romhalmaz üzlethelységet, de a villanyóra több mint 2 évig tartott, és ezért már nem halasztottam el újra.

A 23 hét soknak tűnik, de a 17 millió km2-en éveket is lehetne utazni és még mindig maradna látnivaló, így különösebb terveim nincsenek, meglátom mi fér bele, reméljük semmi váratlan nem jön közbe, és végig is tudom csinálni.

Szokás szerint se rövid, se egyszerű nem volt idejutni és az 52 óra alatt sikerült úgy megkeverni a bioritmusomat, hogy még mindig nem tudja milyen napszak van. Először a kedvenc Vámpírom kivitt a bécsi reptérre, kaptam egy utolsó ölelést (ráhagytam a Bruce Dickinson jegyemet - ha eltesznek itt láb alól - ugyh ennyi járt) aztán Madrid, onnan Panama, itt elvoltam egy napot majd vissza Über a reptérre és irány Manaus Brazíliában.

Mire magamhoz tértem már négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: skót, német, egy francia és egy orosz hússaláta egy magyar. A délután 7 óra stimmelt, de helyszín nem Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, hanem a Szent Sebestyén tér Manaus-ban, a világörökség pink operaházzal, a Teatro Amazonas-szal szemben. Hússaláta helyett nyárson húst meg halat ettünk, meg egy utcai árusnál caipirinha-t (7 BRL = 500 Ft) ittunk, mert itt azt kell.

Új barátaimat egy nagyon amazon hangulatú hostel-ben szedtem fel, és addigra már túl voltunk a pénz szerzésen és a nagy bevásárláson. Az előbbit jobb csapatosan csinálni és olyan helyen, ahol az automata nem az utcán van, Brazília nem a közbiztonságáról híres mostanság.

Manaust a Gang német tagjával néztük meg, ehhez kerestem egy helyi vezetőt. Manaust a Rio Negro és az Amazonas összefolyásánál alapították még 1669-ben, manapság több mint 2 milliós nagyváros.  A 19. században a kaucsukfa miatt jól meggazdagodtak, ez addig tartott amíg vki ki nem csempészte a fát és el nem kezdték Kínában gyártani Dél-Kelet Ázsiában termeszteni olcsóbban. A Teatro Amazonas belülről még impozánsabb, és bár épp próbáltak egy darabra, bejárhattuk az egészet. 1884-ben kezdték építeni, a nagy kaucsuk gazdagság idején, az akkori legjobb alapanyagokat Európából szállítva az építkezéshez, mert mindenre is volt pénz. Van még egy csomó valaha jól kinéző épület ezen kívül is pl a Rio Negro palota, óratorony, a kikötői vámház, a katedrális, a katonai rendőrség palotája benne mindenféle múzeumokkal. A kikötőben már látszott a tragikusan alacsony vízállás hatása, csomó hajó a parton rekedt.. Az évszakhoz képest is méterek hiányoznak a folyóból.

A régi Les Hallesre hajazó piacok sajnos már zártak mire odaértünk, van halas, meg gyógyfűves, meg banános, itt egy hideg kókusz vízre még jók voltunk, szükség is volt rá – elég extrém időben toltuk 37 fok, amit 43-nak érzel és ehhez 60-80% páratartalom. Ez mondjuk nem segít az épületek állagát megtartani, gyakorlatilag az esős évszak után lehet kezdeni mindent felújítani.

Amellett, hogy ügyintéztem és főzőcskéztem a Ganggal a hostelben, még elmentem egy (jó hosszú) napra Amazóniába. Gondolkodtam a több napos ott alvós verzión is, de anno 24 évvel ezelőtt Böjtivel ezt kimaxoltuk Peruban és az extrém alacsony vízszint miatt sajnos nem voltak optimálisak a körülmények.

Reggel jött a guide értem a hostelhoz, már ült egy amcsi a kocsiban. Mondta a guide felveszünk még vkit egy hotelből.  Beszállt a harmadik, kérdezte tőle a guide hogy ejti a nevét? Zol?  (Ez már gyanús volt..) Nem, Zsolt. Elkezdtem hangosan röhögni még egy magyar baszki, ennek mennyi az esélye. Ráadásul elég gyorsan meg volt az ív, el se hitték h akkor láttuk egymást először.

Kocsival elvittek minket Manaustól még nyugatra, ahol kis motoros hajóval elindultunk a dzsungel felé – eredetileg egy hatalmas tavon kellett volna áthajózni, ehhez képest egy szűk patakon küzdött felfelé Fabio a csónakkal. A dzsungel itt messze nem volt olyan sűrű, mint a perui, inkább a város melletti kiserdő fílingem volt, mínusz a liánok és egy-egy hatalmas mahagóni vagy brazil dió fa. Mókus majmokat azért láttunk, meg tartantulát és néhány bébi lajhárt.

Egy úszó étteremben csináltam a rezidens papagájnak szelfit, kaptunk sült halat és jöttek a rószaszín delfinek… ezekhez be lehetett menni a vízbe, először a fotók kedvéért mentő mellénnyel. Hatalmas állatok 2-2,5 méter hosszúak és 150-190 kg rózsaszín cukiságok. Kaptak a helyi sráctól pár halat, de csak nagyon korlátozott mennyiséget nasolhatnak, így azért a csattogó delfinfogak mellett ügyesnek kellett lenni. Az egyik úgy lefejelte az oldalamat a nagy ficánkolásban hogy bekékült.

Mi Zsolttal beúsztunk aztán mellény nélkül, és tettünk egy kört az öbölben. Engem végig úgy kisértek a delfinek, hogy a lábam alatt úsztak, csak kézzel tudtam tempózni, féltem hogy megrúgom őket. Mikor visszafordultunk (a guide már sikítozott, hogy ne menjünk beljebb mert elvisz az örvény) láttam ahogy a pár kiúszik alólam.

A piranha halászat nem egyszerű, mert az éles fogaikkal úgy viszik el a csalit, hogy az ember észre se veszi. Azért 3 darabot kemény melóval kifogtam, majd dobtuk is vissza őket. De ha nem fogunk semmit is klassz volt a csónakban üldögélve a madarakat nézegetni és az erdő hangjait hallgatni.

A naplementében vissza küzdöttük a ladikot a kiszáradt tóban a csatornán és próbáltunk a sötétben kajmánt keresni, találtunk is bébiket, de a holdfény miatt mind gyorsan eltűnt.

Zsolttal sajnos a pálinkázás nem jött össze, így is szuper nap volt, hulla fáradtan ájultam be a hostelbe.

Ezt már újra a panamai reptéren írom, miközben az alvásmegvonást gyakorlom, mert az éjszaka közepén repültem ide és az éjszaka közepén megyek tovább Guyanába.

Címkék: 2023 valis&co Manaus
Szólj hozzá!

Szaúdi-Arábia - Bahrein 2. rész

2023/11/01. - írta: Valis&Co.

5. nap

Bár Dammam-ba jöttünk hamar leesett hogy Al Khobar, ahol szállást találtam valójában jobb hely és némileg több a látnivaló (oké a nullához képest nem nehéz)..

Elsőnek az "Alfan Sharqy" ("A művészet keleti") volt a cél Bayoonyában, ez az első utcai graffiti a Királyságban. Egy lepukkantabb utcarész hat házát festette le 20 szaúdi graffitis (bár, ha eddig ilyen nem volt hol gyakoroltak?) 10 napon át. Kicsit már megkopott, de mindenképp érdekes.

Következett az ikonikus Khobar víztorony a 16 km hosszú tengerparti Corniche-on, ehhez kaptunk némi zöld füvet rajta piknikező helyiekkel. Pár varjú nikábot és abaját viselő nő piknikezett egy pokrócon, az egyikük egy pár hetes kismacskát itatott egy pet palackból vízzel, nesze neked cukiság.

Maga a víztorony 90 méter magas és jól néz a türkiz tengerben, de ez sincs kész, pedig lenne egy forgó étterem a tetején.

A nap nagyrészében azzal szivattuk magunkat, hogy megpróbáltuk kinyomozni, hogy jutunk át Bahreinbe. Némi telefonálgatás és a Sixt helyi érdekképviselet megtalálása után kiderült a bérautóval sehogy, hacsak nem bérelünk még egyet a Budget-től, aki engedi kivinni akkor is, ha nincs szaúdi jogsink. Ezután átálltunk a busz vonalra, mert erről az opcióról is olvastam, igaz a Saptco oldalon nem lehetett jegyet venni, de gondoltuk hátha személyesen sikerül. Ehhez meg kellett találni az irodát, sem Andris (Waze) sem a Gugli nem jeleskedett, de harmadszorra meglett a dammami pályaudvaron. Kiderült, hogy két héttel ezelőttig volt busz, most nincs, de egyszer majd megint lesz. Így az Uber maradt az egyetlen esélyünk, amit megrendeltem, de ez ebben az esetben nem jelent semmit, ugyh hogy Bahreinba átjutunk-e reggel fog kiderülni.

Vigasztalásul kocsikáztunk a The King Abdulaziz Center for World Culture-hoz, ami nappal pár hatalmas szürke kavics, éjszaka meg pár hatalmas pink kavics lesz belőle.

A központot a Saudi Aramco üzemelteti mert ott található, ahol 1938 márciusában megtalálták az első kereskedelmi célú szaúdi olajmezőt. Van benne múzeum könyvtár, mozi stb, norvégok tervezték.  Bent elüldögéltünk a házifeladatainkkal amíg pinkre váltott, és mellé helyezték a teliholdat.

Itt egyébként minden, ami közel van 21-22 km (ami messze az 500), de némileg nyugodtabb a közlekedés, bár fekvőrendőr (amit vagy jelölnek vagy nem) és traffi van bőven, de néhány helyen láttunk a gyalogos állatfaj számára kialakított zebrát vagy felüljárót. Vicces hogy ha számol vissza a piros lámpa már 2 másodpercnél dudálnak, hogy mé nem mész már..

6. nap

A tegnap rendelt rendelt Uber csak megjött reggel időben.. A 25 km híd köti össze a 2 országot, a hídon van egy nagy pukli, aztán jön a közép sziget, ahol határállomások vannak. A díj 25+23 SAR.

A sofőrünk pont annyira értett angolul h el tudtam magyarázni ki kell csekkolnunk Szaúdiból és kell vennünk bahreini vízumot (50 SAR ~ 5000 HUF ). Utána szépen leszállított minket a Nagy Mecsethez.

Ez ugyan még nem volt nyitva, de szemben a kávézó igen. A koffein sem olcsó itt, de kaptunk wifit és gyorsan megterveztük a napot.

Vettünk SIM kártyát, szereztünk cash-t és nyitás után újra a mecsetben voltunk, ahol beöltöztünk varjúnak. Az Ahmed Al-Fateh Mecset csak 1988-as, de volt a helyén egy régebbi is.. 7000 muszlim tud imádkozni és a kupola üvegszálas műanyag, a szőnyeg ír, a kristály csillár Swarovski stb, egyébként profi ingyenes túra van, nekünk angolul jól beszélő cuki bácsi jutott.

Innen a 42-es busszal (0,3 BHD), mert ki kell próbálni a bahreini tömegközlekedést (csak vendégmunkás volt rajta). elmentünk a Beit Al Qur'an Korán múzeumba.

Szépséges és régi Korán kéziratok 700-tól egész napjainkig. A kézzel aprólékosan díszitett példányoktól a tekercseken át a miniatűrig, az első fordításoktól az első nyomdai példányig összehordtak mindent, ami ritka és értékes. Ezt is érdemes megnézni.

Innen gyalog!! átsétáltunk a nemzeti múzeumba (az autópálya alatt), mondjuk nekem is véges a múzeumi befogadó képességem, úgyh itt az összes termen nem mentünk végig.

Ez a hely is érdekes, nyilván abból is következik, hogy Bahrein is érdekesebb ország, mint az olajos öbölországok általában. A Perzsa-öbölben fekszik, területe 760 km2 ami 50 természetes és vagy 30 mesterséges szigetből áll. Bahrein lakossága majdnem 2 millió, de ebből 700ezer bahreini, a többi a szolga bevándorló. Történelmileg azért érdekes mert az ősi Dilmun civilizáció helyszíne, az ókor óta híres volt gyöngyhalászatáról, ez egyik legkorábban iszlámra megtért terület még Mohamed életében (i. sz. 628-ban), volt portugál uralom is meg brit protektorátus, emírség most meg iszlám alkotmányos monarchia. Bahrein már megugrotta, hogy mi lesz az olaj után - bank meg turisztika.

Visszatérve a múzeumra – komoly rész van szentelve Ferenc Pápa tavalyi látogatásának, egy rész a hagyományos bahreini szokásokat mutatja be, az esküvőtől az újszülöttet mibe rakjuk, meg persze a gyöngyhalászat, ami itt komoly sztori volt mielőtt elkezdték tenyészteni. A Dilmun temetkezési szokásait bemutató terem is bejött, Dilmun fontos kereskedelmi központ volt a 5000- 800 BC-ig, mert a sumér városállamoktól az Indus-völgyében és Nílus mentén kialakult birodalmakig mindenki rajtuk keresztül kereskedett.

Ehhez kapcsolódott a következő látnivaló is, de ide már Uber kellett és mentünk a Qal'at al-Bahrein erődhöz, ez anno a Dilmuni civilizáció fővárosa volt manapság meg világörökség és van egy ráépült portugál erőd is. A hőmérséklet eddigi elérte azt a szintet, hogy a homokon lehetett volna tepertőt sütni (már ha lenne erre disznó, Bahrein elég laza pl van alkohol, de ennyire azért nem).

Közben kinéztem egy kajáldát (Karavali) úgyh odaubereztünk és valami hitetlen finom mangalore indiai seafood ebédet ettünk. Elképesztő ízű sült tintahal meg tengeri sügér meg szezámmagos naan, meg szószok, isteni volt pedig ez egy sima kifőzde (a 2 főétel, 4 gyömbér szóda 11 BDH ~11ezer HUF – ez abszolút nem volt drága hely.. máshol 1 kis üveg cola volt 2,5).

Ez már a souq szélén volt így bementünk megnézni a rettenet aranyakat meg a többi ezeregyéjszakás kincset és találtunk egy SIM kártya árus macskát különleges kedvezményekkel. Innen meg épp naplemente után, de átsétáltunk kikötői felhő karcolókhoz a finánc negyedbe.

Innentől próbáltuk leszervezni, hogy valahogy visszajussunk Szaúdiba… öööh a minősített sz… esete. Busz ugye nincs (állítólag az izraeli palesztin konfliktus miatt?) Uber csak 37 BHD  (37.000 Ft) soknak tűnt, mert ide a harmadáért jöttünk. Gondoltuk várunk még hátha a csúcsforgalom után olcsóbb, én beültem egy kávézóba, Gabi meg nézett még felhőkarcolót. Végül olcsóbb nem lett, így este 7kor megrendeltük az autót, jött is 2 perc múlva. Két dolog derült ki: Bahreinben minden Uber taxi és nem mehetnek át Szaudiba… Végül elvitt minket a hídon a bahreini határ előtti mecset/McDonalds parkolóig, igen ám de ezen a határon SENKI nem mászkál gyalogosan sehova mert tilos. Ehhez most jól jött volna, ha varjúnak vagyunk öltözve, így viszont el is kapott minket a rendőr másodpercek múlva, beterelt a közlekedési rendőrökhöz, akik kitereltek. Így a sötétben átsettenkedtünk az autók között a szaudi irányba menő oldalra stoppolni. Az első autó egyből önjelölt taxi volt aki 200 SAR mondott, de ez nem ment át.. végül visszajött értünk gyalog és 100-ban megegyeztünk és ugyan én navigáltam, de hazahozott a hotelünkig.

Azt hiszem kimaxoltuk amit Bahreinben egy nap alatt ki lehet, de maradt még ki elég sok látnivaló, az élet fája, világörökséghez tartozó tizenhét épület Muharraq városában, három tengeri osztrigateleppel, a barbár templom, dilmun temetkezési dombok stb. Egy 2-3 napos túrára szuper desztináció, ha nem is a budget vonalon.

 7. nap

Nem kapkodtunk, és némi gyorséttermi reggeli utána elindultunk vissza Riyadh-ba.. Közben nem sok minden történt azon kívül hogy egy helyen megálltunk kávézni és vicces táblákat próbáltam fotózni az út mellett míg Gabi hősiesen vezetett.

Sajnos most a rendes főúton mentünk így kevesebb volt a sivatag és tipikusan minden, minden teve a 2x3 sávos autópálya másik oldalán volt. Erre még több a rettenetes ipari létesítmény, és láttuk az egyik szaudi börtönt (szerencsére csak kívülről) meg a tréning központot. Pont egy kőbánya/kőtörő mellett. Ez nyilván véletlen egybeesés.  A jelző táblák tényleg viccesek – köd esetén 10 km/h óra a max, vigyázz homokvihar, jobbra teve átkelő stb.

Riyadban szokásosnál is nagyobb közlekedési káosz és dugó és iszonyat szar levegő minőség.. később megnéztem a neten a 0-500 skálán ma Budapest 50-es Riyadh 310 és 500 között.

 Az erőd és a chop-chop tér mellett lakunk ugyh átsétáltunk éjszakai fényekben fotózni.

 A chop-chop vagy Deera tér a al-Hukm palotaegyüttes és az Imam Turki bin Abdullah nagy mecset mellett van és a nyilvános kivégzések helyszíne, ez konkrétan lefejezést jelent, de állítólag már itt nem csinálják és a vért elvezető csatornákat is felszedték. A téren a pálmafák mellett pár kis gyerek kergetett egy vörös macskát és békésen sétált pár varjú, amíg a pasik imára mentek a mecsetbe.. Ha már vagdalkozás, a lopásért meg kéz levágás jár, így nyugodtan bármit a kocsiban lehet hagyni drága laptop stb nem viszi el senki.

A Masmak erőd színesre van kivilágítva, és belül ingyenes múzeum.. és ez is túlságosan meg van csinálva. Az agyag- és vályogtégla erőd, négy őrtoronnyal és vastag falakkal, kőtömbökből épült alapokkal 1865-ben épült és itt zajlott a rijádi csata, a szaúdi egyesítés egyik legfontosabb mérkőzése. 1902 januárjában 'Abdulaziz ibn Szaúd al-Saúd emír, aki száműzetésben élt, visszatért Rijádba, és a rajtaütést vezetett a Maszmak-erőd ellen, és visszaszerezte azt a Rásíd-háztól.

Van benne mecset, őrtorony, kút, légkondicionált de felül nyitott udvar, csatáról film és végtelen mennyiségű szaudi és rijadi előkelőség rajza fotója. Nekem a régi rijad fotói tetszettek -  konkrétan egy porfészek volt még az 50-es években is..

Elsétáltunk datolyát venni és találtam egy újabb zseniális kifőzdét a közelben, ez most jemeni, ott vacsoráztunk a körülöttünk mezítláb szőnyegen üldögélő kézzel evő helyiek között. Bárány és szószos csirke hatalmas lepény kenyérrel, kis saláta mentás joghurttal..

 8. nap

Reggel összeszedtük magunkat és rögtön a hús és hal piacon kezdtünk, amit a szálloda (Gloria Inn, nagyon jó helyen volt, csomó minden séta távolság  - erőd, chop-chop, nemzeti múzeum stb) mellett találtam. Gyengébb idegzetűeknek és a vegáknak nem való. Velünk együtt tolták be a marhafejeket egy kiskocsin. A másikon meg nyúzott birkák érkeztek. Az első részben mindenféle gyönyörű és hatalmas halak, minden forma, szín, tintahal, meg rák. A többi folyóson meg végig a friss hús – ez gyakran egész kecske meg birka, megnyúzva fejjel le lógatva. A pasik meg válogatnak. A nagy szőrős tehén fejeket is darabolják késsel, baltával és adják el.  Itt nagy sikerünk volt és örültek, hogy fotózzuk őket, nem sok fehér csaj jár ide valszeg, pedig tényleg szuper friss konyhakészre csinált húsokat próbáltak nekünk eladni. Zöldség rész nem igazán volt, csak pár árus a mellékutcában, az egyik megkóstoltatta velünk a jemeni papayát amit árult, uhh finom volt.

Ezután még visszamentünk az erődhöz meg a chop-chop térre csinálni néhány nappali fotót is, este jobb volt a fényekkel. Kaptunk némi reggelit is egy közeli kávézóban, és próbáltuk megtalálni a titkozatos Addoho negyedet, amiről írnak itt ott, a térképeken nem igazán van rajta, de Gabi valahogy megtalálta. Végül kiderült jól gondoltam, tegnap sétálgattunk mellette, amikor az erődöt kerestük. Ezt is túlságosan megcsinálták és még sincs kész, vagyis annak tűnik, csak nincs nyitva. Ez az utolsó régi negyed több mint 200 éves, amely megőrizte hagyományos najdi építészetét. Az 1950-es években a negyed Rijád városának központjában volt, mielőtt az urbanizáció kinőtte volna. Erről is voltak tegnap fényképek. Vályogházak, sikátorok, homokos utcák..

Végül, hogy legyen meg a napi km, elsétáltunk az Al Murabba palace-hoz, de előtte még megnéztük a volt király régi autóit. Nagyon szép állapotú régiségek (2 Royce 1 piros Cadillac 1 talán Merci), parkolás mondjuk nem lenne könnyű, a tankolás meg olcsó, de elfogadnám bármelyiket. A Murabba-palotát a néhai Abdulaziz al-Saúd király építette, a régi óvároshoz közel, a palota közepén, egy árva pálmafa, körülötte vakító fehér falak és díszes korlát mögött a 32 szoba 2 szinten.

Gabi még bement a jemenibe lepény kenyérért, de még mindig nem lehetett kártyával fizetni, ugyh ingyen kapta.. meg még csomagoltak a tegnap bárányból is hozzá.. Mennyire cukik már. Mi meg jól megettük, isteni volt.

Fürdés pakolás és indult az idegbaj a reptérre éréssel, a dugó brutál, ahogy vezetnek hajmeresztő. A Waze eredetileg 1 órát írt, valahogy 1,5 óra alatt kijutottunk.. mondjuk az, hogy hol kell a bérautót leadni az sehol nincs kiírva, próbáltuk megkérdezni, végül meguntuk leba..tuk vhol a kocsit és lefotóztuk, hogy megtalálják. Gabi rohant az irodába, én meg a WizzAirhez leadni a motyót.. vissza elérte a 20 kg-t, de ebből 7 kg datolya 😊

A reptéren még volt idő kajálni, én megígértem egy muszlim lánynak hogy vigyázok a csomagjára, szerencsére nem öngyilkos merénylő volt Gucci-ban. Janival egyszerre írtunk egymásnak Viberen, megbeszéltük, hogy értem jön. Persze 40 perc késéssel indultunk, mert totál tele volt a gép, mire mindenki beszállt, leült már 8 óra elmúlt de a pilóta meg tolta neki ugyh végül 15 perccel hamarabb szálltunk le a menetrendhez képest, ez se gyakori.

Tanulságok:

  • Szaúdi repjegy néha vicces áron van, vízum drága, de sokszor használható egy évig. Szállások jó színvonalú hotelekben laktunk, de olcsó nem volt. Csajoknak itt a hostel nem játszik, mert biztosan nem lehet a bangladesi vendégmunkással koedukált dormitóriumban aludni, meg nem is szeretnék.
  • Szaúdi Arábia nagyon igyekszik, hogy a turista térképre felkerüljön, de 1-1 kivételtől (pl Edge of the World) eltekintve a látnivalók nem eget rengetőek (Igaz Medina és Jeddah nekünk még hátra van).
  • Aki szeret más kultúrákkal ismerkedni, kedveli az arab világot annak mindenképp pluszos.
  • A múzeumok igényesek, van angol felírat, érdemes őket megnézni megfogadóképességnek megfelelően, a látnivalók nagy része teljesen újjá épített rom, mivel a tapasztott házak pár évtized alatt porrá válnak, szóval a régi városrész megtekintése = vadi új, a réginek megfelelő házak, de semmi romos romantika.
  • Mint mindenhol a Közel-Keleten, itt is nagyon kedvesek az emberek, ha az ember megtanul pár arab szót/mosolyog még inkább (én sajnos Jemen óta sokat felejtettem..). Nagyon biztonságos, bűnözés kb. 0, mert Andrásnak teljesen lerepült a feje (de nem hal meg), vagy valamely végtagja, ha elkapják
  • Sokan beszélnek angolul, van, aki teljesen profin, van aki pár szót, de mindenhol tudtunk boldogulni
  • A közlekedés TÉNYLEG horror, Riyadh egy végeláthatatlan dugó, ahol sávoknak még jelképes értelme sincs, az index használat nem része jogsi szerző vizsgának stb, de parkolni mindenhol ingyen lehet. Vidéki közlekedés kicsivel jobb..de ott még speed bike is volt hogy örüljünk.
  • Az autóhoz való jog valószínűleg az alkotmány része és nem meglepő, hogy olcsó a benzin, de finoman szólva nincs a gyalogosokra optimalizálva az ország, főleg Riyadh. Van ahol lehetetlen átkelni a 2x4 sávon, ha a szembe közértbe akar menni az ember beül az autóba és tesz egy rövid (értsd min 6-8 km) kört.
  • A Riyadi légszennyezés is megér egy misét, volt olyan este hogy 0-500 skálán majdnem 500-as értékek voltak bizonyos városrészekben
  • Sajátos dolog, hogy mivel eddig a nők nem járkáltak sehova őrizet férjük nélkül egy csomó helyen nincs női WC. Mivel ők vizet használnak, gyakran nem hogy WC papír, de még tartója sincs (Pl Dunkin Donuts-os találkahelyünk). A mecsetek mellett viszont mindenhol van mellékhelység. Egy angol WC-t legalább viszont mindenhol találtam, még ha a többi guggolós is.
  • Mi decensen felöltözve általában a fejünket is letakarva nyomtuk, ez utóbbi nem kötelező, de jobban éreztem magam, másként kezelnek.
  • Kaja az 1500 Ft/főtől bármeddig terjed és a vendégmunkásoknak köszönhetően szinte bármilyet találni (van IKEA is, de a húsgolyó kérdésre nincs megnyugtató válaszunk), imádják a gyors éttermeket, van nemzetközi, helyi verzió minden.
  • Életemben eddig összesen ennyi shopping mall-t nem láttam, mondjuk a nyári 50 fokban mit lehet csinálni, meg a nők amúgy se dolgoznak annyian
  • Apropó dolgozni van 6-8 millió vendégmunkás a 36 millióból, gyakorlatilag a privát szféra dolgozóinak 70%-a külföldi. A nők kb 20%-a dolgozik, főleg étterem, szálloda.
  • Mióta 1938-ban olajat találtak abból élnek, a 2. legnagyobb tartalék és 1. kitermelő. Pénz van, de főleg a királyi család és népes rokonsága gazdagszik belőle. Mondjuk elképesztő, hogy pl Riyadh hova jutott - még az 50-es években is tapasztott házakból állt 83ezer lakossal, most 8 millió és szép felhőkarcolók, és új lakónegyedek, ahova költöznek át a lepukkantból. A mezőgazdaságuk sem gyenge, tej, hús, tojás, datolya vonalon jók. Víz sótalanítva főleg a tengerből.

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: 2023 valis&co
Szólj hozzá!

Szaúd-Arábia 1. rész

2023/10/27. - írta: Valis&Co.

1. rész

Az 5.500 Ft-ért talált WizzAir jegyeknek nem lehetett ellenállni és mivel amúgy is rajta volt a listámon vettem gyorsan repjegyeket Szaúd-Arábiába, mondván ha vmi miatt mégsem jövünk ennyi veszteséget kibírunk, és ehhez Miradonna Gabit is behülyítettem. 

Utazós buktából mostanában sajnos kijutott, mentem volna végre Gabonba és Brazzaville Kongóba augusztus 30.án, de jó időzítéssel aznap reggel tört ki a katonai puccs. Ország határok repterek lezárva, így törlődött a második teljesen megszervezett gaboni túrám is (ezt buktuk Robbal a Covid miatt anno). Arról nem beszélve, hogy ezeket az utakat leszervezni is rengeteg meló (itt lett volna 6 napom magánban és bolgár szervezésben még 2 hét) majd utána mindent visszacsinálni (értsd pénzt visszaszerezni) is durva. De az egész augusztus ilyen volt, heteket küzdöttem, hogy zero állapotot elérjem miután elvitte a vihar a kertemet (mínusz 11 fa, 4 nap áramszünet), feltörték a wise-os számlámat, és megpuccsolták a gaboni túrát, az hogy a notebookom meghalt és ventilátort kellett benne cserélni már el se érte az ingerküszöbömet, de ezek után még a ház számomat is vissza kellett szereznem mert felül akarták vizsgálni.

Szaúd-Arábiába (hivatalosan Kingdom of Saudi Arabia - KSA) pár éve lehet turista vízummal bejutni, mert fejlesztik a turizmust, ezzel próbálva csökkenteni az olaj függőséget. A vízum online perceken belül elkészül, sima ügy kitölteni a vízumkérőt (https://www.visitsaudi.com/en/travel-regulations), a legnehezebb a teljesen lebutított fotó előállítása. A vízum díj nem olcsó (~148$), de egy évre szól, akárhány belépéssel és benne van a biztosítás is. A VOA kicsit kevesebb (128$), de csak 90 napos. Sajnos itt utazós csajoknak a hostel nem játszik és kifejezetten olcsó szállásokat nehéz lehetetlen találni. Ha időben foglal az ember 10-20.000 Ft/éjszakáért vannak helyek. De gyorsan megtelnek a szállodák mivel sok a vallási turista. Autóbérléshez muszáj a hitelkártya, és nincs unlimited km (emiatt érdemes lefotózni a km órát mert, volt, akit ezzel vertek át és kifizetették a pár száz extra km-t), a gyorshajtást, telefonálást nagyon büntetik, és biztosan jól él akinek traffipax gyára van.

A Ferihegyi Wizzaires sorban állást szívesen kihagytam volna, de itt hiába csekkol be az ember online, nem kap beszállókártyát, így az egyetlen és totál béna kis csajhoz kell beállni a sorba, ahova természetesen az összes szerencsétlen is áll (2x) aki nem fizette ki a poggyászát, különleges segítség kell stb, el is ment ezzel majd 1,5 óra, ugyh az utolsó sörünket már elég kapkodva toltuk le.

KAS nagyon szigorú amúgy az alkoholtilalom ügyben ugyh a repcsin se adnak több szeszt, ha elérték a szaudi légteret. Mellettem azért ült 2 hithű muszlim úgy bebaszva a fejenkénti 1 liter bortól, hogy nem voltam benne biztos az egyik ébreszthető lesz e leszállás után.

Gyorsan bejutottunk, szereztünk SIM kártyát (STC a legjobb), váltottunk pénzt majd sorba álltunk az autóért. A Waze működik ugyan, de azért szokni kell a szaudi utakat és a vezetési stílusukat is (ide külön gyártanak index nélküli kocsikat, amikkel random sávokban szokás közlekedni és mindenért is dudálni). Mivel nekem nincs hitelkártyám Gabi vezet, én stresszelek.

A szállásunk egy lakónegyedben van, ahol szerencsére van egy csomó étterem és bolt, ugyh találunk egy helyi kajáldát, ahol isteni csirkét és falafelt kaptunk, zöldséggel, humusszal, friss mangó meg narancslével.

A hotel egy magyar 4 csillagosnak felel meg, mínusz az iszonyat erős parfüm szag, ami légyírtóval keverve olyan erős, hogy folyt a könnyem. A liftre ki van írva: Dear Guest In the event of fire (God forbid) use the stairs to get out. Tűz esetén (Isten ments) használd a lépcsőt a kijutáshoz. Sírtam ettől is...

 2. nap

Reggel addig tervezgettük hova induljunk, amíg majdnem dél volt mire útnak eredtünk. Így világosban megjött a fíling hol is vagyunk - 32 fok, por vihar, homokos utcák, sok sávos, széles utak, többnyire egy szintes házak majd modern felhőkarcolós negyedek, az utcán varjak és fehér hálóinges pasik, gyorséttermek, bevásárló központok és közlekedési káosz. Kicsit olyan mintha egy amerikai várost átraktak volna egy bazi nagy homokozóba.

A nemzeti múzeum ingyenes és nem sajnálták az alapterületet. Van viszont angol felírat és az univerzum keletkezésétől az iszlámig minden, még szökőkutas kert is.. Egy látogatást mindenképp megért.

Következő kihívás a Kingdom Tower megközelítése volt, úgyh hogy vadonatúj Yaris (2000 km van benne, még új autó szaga van) minden eleme épp maradjon. Végül kisebb bénázással letaláltunk a parkolóházba és lett hely is. A torony alsó pár szintje klasszik luxus bevásárló központ, csak az átlagosnál nagyobb területtel (57.000 nm) és magasabb árakkal. De van minden még Victoria Secret is, külön molett kirakattal. Megtaláltuk az etető helyen a libanoni éttermet ugyh a kibbeh hiányom némileg csökkent. Utána még beültünk dolgozni meg kávézni.

Ez amúgy a világ 3. legnagyobb lyukas épülete 302 méter magas és 99 emelet. Van Sky Bridge, de ide csak Gabi ment fel, mert én a WTC óta babonából nem járok fel a felhőkarcolókra.

Mire ide jutottunk sajnos besötétedett ugyh ugyan megpróbáltunk a diplomata negyedben sétálni egyet, de hiába küzdöttük el magunkat oda a csúcsforgalomban gyakorlatilag rendőrségileg le volt zárva az egész. Így aztán hazakavartunk (városon belül is simán egy ilyen kör 20-30 km…), megvártuk amíg a közértünk imádkozik és bevásároltunk meleg pitát meg padlizsánkrémet vacsorára.

3. nap

Korai kezdéssel kiautókáztunk Diriyah-ba, itt van a világörökség At-Turaif amit a 15. században alapítottak, és az Arab-félszigetre jellemző najdi építészeti stílusban épült. Ez volt a szaúdi királyi család eredeti otthona és az ország első fővárosa 1727-től az oszmánok érkezéséig.

Az amúgy lerombolt és elhagyatott épületek kapcsán 20 éve kitalálták, hogy nemzetközi turisztikai célponttá fejlesztik. Nem végeztek félmunkát, amit megcsináltak azt alaposan tették.

Először is jegyet (elméletben 50 SAR) kell venni és/vagy a Bujairi Terrace valamelyik éttermébe/kávézójába helyet foglalni. A jegyet le lehet fogyasztani. Ez úgy néz ki, hogy van egy hatalmas terasz, sok vendéglátóipari egységgel, ami a világörökségre néz. De egy sincs nyitva. Így mivel a jegy árát nem lehet leenni, 0 SAR-t fizettem a jegyért, de a QR kellett a belépéshez. A parkolás viszont 30 SAR 3 órára.

A hely látnivalói leginkább helyreállított épületek, pár rom, paloták, fürdőház, mecset, múzeumok.

A látogatásunk nem nélkülözte a szürreális elemeket -  a parkolóban automata segít ha vki nem találja a kocsiját, a zebrán átkeléshez egy külön ember áll ott, aki leállítja a forgalmat (a zebra nem gyakori jelenség itt, mivel senki nem jár gyalog, így valszeg jogosan feltételezik hogy a szaudi sofőr nem ismeri a jelentését), a parkban a törzshöz kötve egy ember karddal faragta a nyomorult pálmafát, a Bujairi teraszon a sergőn oryx, teve és pink sörényű ló, a ló múzeumban a nyerítésen kívül egy arab telivér felülről kiterített műszaki rajza és ingyen palackos hideg víz, majd az angolul jól beszélő guide, aki megkérdezte hogy vagyunk és mikor mondtuk jól csak a kávé hiányzik, mert minden zárva, hozott 2 bögre kávét a személyzeti ellátmányból nekünk, mert rájött tényleg minden zárva van.

Ez után Diriyah-ban becserkésztük a méltán híres Al Baik csirkés gyors éttermet a közelben (ez itt 7,8 km…). Az Al Baik itt legendás, még évtizedekkel ezelőtt a rijádi taxisofőrök "csirkefutásokat" végeztek Dzsiddába, mielőtt a fővárosban az autójuk hátsó ülésén árulták volna az Al Baik csirkét, a zarándokok és a Szaúd-Arábiában dolgozó rokonok meg a repülőjáratok csomagtartóit töltötték meg Al Baik tyúkkal. Mi több tucat helyi melóssal küzdöttünk meg az adagunkért, tényleg finom, de azért nem rendelek DHL-lel itthonra.

Ha valaki szeretné lelógatni a lábát a Világ Szélén akkor terepjáróra lesz szüksége, mi ezt ügyesen lefoglaltuk és megtaláltuk a Dunkin Donuts is ahol felszedtek minket. A Jebel Fihrayn vagy Edge of the World (A világ széle) egy kb 1 100 méter magas szikla, amely Rijádtól mintegy 120 km-re fekszik a 800 km hosszú Tuwaik-hegység végén. Tényleg durva az off road szakasz, a végén köves kiszáradt vízmosásokon kell átvergődni a sivatagban.

A Világ Széle elképesztő, csipkézett függőleges, a lemenő napban aranyló sziklák, alatta a végtelenbe vesző kősivatag, a száraz medrekben néha pár fával, és a felhők mögül az egészet szürreálisra színűre festi a lemenő nap. A hely nem csak misztikus de szelfi balesetekhez is ideális, a jobb helyekért kemény tülekedés volt a 2 tucat turista között.  Közben a helyiek a terepjárók között kuktában csirkét főztek, amit a földön ülve már sötétben ettünk meg miközben páran zenére táncoltak és esett az eső..

4. nap

Újabb világörökség, amit kinéztem otthon az Al-Ahsa Oasis, ez „útba esik” Dammam felé. Valójában egy 150 km-es kitérő, de itt az nem távolság.

Az út végig autópálya csak az változott, hogy 4 vagy 2 sávon előzgettek a szaúdiak. Traffipaxok minden pár km után, de őket ez kevésbé zavarta. Láttunk csomó hatalmas víztárolót, csöveket a sivatagban és ipar telepeket, aztán volt teve veszély tábla és végre tevék is, közben átszeltük az Jemenből meg Ománból már ismerős Empty Quarter csücskét (Rab-el-Háli, vagy Üres Negyed, ami a világ legnagyobb homok sivataga), voltak szép homok dűnék, tele tankoltuk a kocsit 5000 Ft-ért, de a legizgalmasabb az autópályán sétálgató pár teve volt.. és mindez 310 km-en elosztva.

Az Al-Ahsa 2,5 millió datolyapálmával a világ legnagyobb oázisa. A Perzsa-öböltől 60 kilométerre van a szárazföld belsejében és a pálmákon kívül 4 várost és 22 falut tartalmaz. Mindig is lakott volt a neolitikumtól napjainkig a víz miatt - ez itt elég fontos mert normálisan nyáron 50 fok van - fennmaradtak erődök, mecsetek, kutak, csatornák, kertek.

Elméletben tizenkét különböző helyszín adja ki a világörökséget, ezek közül mentünk az Al Hofuf városában található Jabal Al-Qarah hegyhez. A hegy rengeteg hasadékkal elválasztott sziklaoszlop, és van, ahol ez természetes barlangokat hoz létre. A kövek közötti sikátorokat leburkolták és van világítás, de szerencsére a kőoszlopok eredetiek. A jegyért cserébe magyar nyelvű iszlám könyvet és ajándékokat is kapunk, és természetesen vettünk datolyát meg ebédet.

A Qaisariah Souq is régi, de persze ez is teljesen felújított és mindent is lehet kapni, bár pénteken csak később indul az élet, most főleg a ruhások voltak nyitva.

Randomszerűen megpróbáltunk még egy dolgot megnézni a 12-ből, egy Al-'Oyun nevű falut. Erről konkrétan sehol semmi infot nem találtunk, de gondoltuk majd a Wise meg a Google. Nos nem jött be, mert egyáltalán nem lehetett megtalálni, végül egy kátyús ipari úton megfordultunk, mert tengelytörésre valszeg nincs biztosításunk.

A maradék 150 km-re jutott egy sokkoló méretű cementgyár, naplemente és tömeges jelenlét az autópályán. Gabi hősiesen levezette az 500 km-t ugyh ő választott éttermet a vacsorához, japán curryt ettünk.

 

 

 

Szólj hozzá!

Angola 4. rész

2023/06/07. - írta: Valis&Co.

10. nap

Hát a főváros nem lett szebb míg távol voltunk.. de a szállodánk új, a csapat sem ment a Ritz Capitalba, megelőzendő a problémákat átfoglaltak minket egy Brishotel nevű helyre. Hááát 25 éve menő lehetett most már rendesen lepukkant. Szobánk városi kilátása azt jelenti, egy domboldalnyi szemétre néz. Szemben helyi utcai bár, techno zenével, ahonnan függöny híján egyenesen a fürdőszobánkba látni. A vacsorára az 50 tételes étlapból 3 volt kapható, arra is másfél órát vártunk, és utána pálinkát ittam biztos, ami biztos.

Reggel városnézés, sajnos nyitva volt a Neto emlékmű, ami egy magas obeliszk szerű cucc egy üres parkban. A baj akkor kezdődött, amikor kiderült be lehet menni, kb. mint a Leninnél egy látogatás mínusz az őrségváltás. Egy hatalmas márvány épület, több emelet az életének szentelve, a ruháin, bútorain, versein és kitüntetésein keresztül a barátokkal fotókig. Itt több ismerőst is felfedeztünk Castro, Che Guevara, Honecker stb személyében, bár Kádár János hiányzott.  Neto amúgy a gyarmatosítók ellen nyomult, orvos és író, meg Angola első elnöke volt, nem sokáig, mert közben hasnyálmirigy rákja lett. A koporsója egy kerek teremben van, körben művirág koszorúkkal, tilos fotózni, de azt hiszem én fogok tudni élni a képek nélkül. Egyébként a táblákon láttam külön szarkofág ügyosztály is van, az nem derült ki, hogy mit intéznek, lehet a koszorúk tisztítását. Szóval Netonak itt komoly személyi kultusza van, de ha rajtam múlik ezzel nem töltök 2 – 2,5 órát.

Az utcáról megnéztük a parlament kupoláját (színben mályva vagy valahol a rózsaszín és bordó között), a nemzeti bankot (szintén), meg az ismeretlen katona emlékművét. Innen elsétáltunk egy templomig, láttunk szuper grafitiket egy kis utcában, ahol Gabi vett nekünk sült banánt. Az antropológiai múzeum nagyon jó, tele szuper maszkokkal. És végre lehetett fotózni, meg volt QR kód infoval. Utána a katonai múzeumként működő Fortaleza erődbe nyomultunk, én főleg a kilátással körbe, az öldöklős fotók és fegyverek nem kötnek le.

Ebéd a múltkori helyen, ahova Slovio vitt, a halsütők utcájában, de most kipróbáltuk a szomszédban a grill kagylót is. Isteni. A kagyló fel a grillre, mikor kinyílik akkor beleönt hagymás citromos fűszeres cucc és azzal tovább grillez – kvázi így saját héjában fő. 5 db kagyló 600 Ft.  Akkora halat kaptam 6000 kwanzáért (~3500 Ft) hogy ugy sem tudtam megenni, hogy semmi köretet nem ettem mellé. Az egyetlen baj hogy 2 óra egy ebéd..  és közben kitört a káosz ki hova és hogyan, mert a csapat egy része megy hajótemetőt nézni, mi meg shoppingolni indulnánk a kézműves piacra, de ezt leszervezni nem könnyű. Végül az újabb helyi guide Alex oldja meg, szerez sofőr, autó, egy dagi ír útitárs még csatlakozik.

A piacon a „régi” maszk szekcióban elszórakoztattuk magunkat amíg válogattunk, alkudoztunk, végül mindenki elégedett. A hotel zajosabb, mint valaha, de szereztünk sört meg teát, enni már nem bírtunk.

11. nap

Indulás reggel 6. Mi ott voltunk, az autó sehol. Várakozva legalább meleg vizet szereztünk kávénak. 1,5 óra múlva az autó megjött, de nem a nagyobb mikrobusz, hanem a kicsi, amiben még csomagok nélkül is alig fértünk el. Erre mondjuk nagyobb összegekben tudtam volna fogadni, hogy sem a beígért nagyobb busz nem lesz, sem nem indulunk időben.

Pedig a táv laza 400 km  - a Kalandula vízesésig 8 óra az út. A főváros 100 km körzetében inkább az ipari létesítmények vannak az útmentén, itt még vállalható az aszfalt (thanks to Kína), utána komoly esőerdők az úton meg hatalmas kátyúk, aztán inkább szavannás bokros a táj, de a kátyúk maradtak. Közben megnézünk néhány benzinkutat (mindegyiken vannak csirkék ez itt tartozék), egy bush meatként árult döglött majmot :-( és egy szétesett botanikus kertet. Ez utóbbiban főleg bambusz erdő volt meg gyönyörű lepkék, a többi növényt túl nőtte a gaz.

A vízesés elég lenyűgöző, 105 méter magas és 400 m széles, de Afrikában azért van még pár ilyen.. Van benne víz, ha nem is annyi, mint esős évszakban. A nap még pont sütött, hogy legyen szivárvány is. A helyiek vasárnap lévén nagyobb létszámban pancsoltak a Lucala folyóban, buliztak, szólt a zene, fogytak a sörök. A kilátó pont mellett le lehet mászni a vízesés aljába, de szuper csúszós sár meg szikla, sajnos az én térdeim a 8 órányi buszozás nélkül sem alkalmasak erre, de így beszorítva hogy órákig nem is tudtam őket kinyújtani végképp gáz volt.  A többiek közül páran lementek, van akinek nem kellett volna, iszonyat lassan járta meg. Utána meg órákig vitatkoztak a segítő helyiekkel. hogy mennyiért is segítettek, az ilyesmiben érdemes megállapodni előre. Még sose láttam olyan wc-t amiből hiányzik az ajtó, nincs víz, wc papír, de random ember pénzt kér érte, hát nem kapott.

Sajnos a reggeli 1,5 óra késés és az, hogy az aljára lemenés nem 20-30 perc hanem újabb 1,5 óra volt azt jelentette, hogy nem maradt idő megnézni a vízesést a másik oldalról. A város Melanzs (Malanje) ahol alszunk további 95 km volt, ami 1,5 óra, jó része sötétben, de van eper hold hozzá. Malanje volt rabszolga kereskedős központ, gyapot és kávé termesztésről híres és rendes lerombolta a polgárháború.

Ezt a szállodánkat is jobbra cserélték a hotels.com miatt, modern, jellegtelen, és egy pici szobát kaptunk, ugyh elkértük Robét is – az meg egy tágas nagy ággyal, ha azt adták volna elsőre nem is lett volna szükség még egyre TIA

A holnapi indulásról volt egy kis vita, mert ugye este 10 kor indulunk haza, ahhoz egy afrikai reptéren 3 órával előbb kell kint lenni. De a napi táv még több mint 500 km, gugli szerint megállás és defekt nélkül is több mint 7 óra nettó vezetés. A dagi ír csaj szerint ráérünk indulni, ő szeretne reggelizni (meg bepakolni a kaját, mindenhol egy zsák szendvicset csinál, Namibe-ben nem maradt semmi nekünk mert elcsomagolta)

Elméletben 6 kor indulunk..

12. nap

Gyakorlatban fél 7-kor sikerül, a helyiek késnek. Megint. De ez jó alkalom a dagi ír csajnak, hogy beosonjon a még zárva tartó étterembe süteményt lopni. Súlyosan kaja és édesség függő…

A vízesést a folyó túl oldaláról egy már nem igazán működő hotel kertjéből lehet megnézni, a látvány klassz, de így túl sok idő ment el vele. Vagy tegnap kellett volna megnézni vagy el kellett volna engedni, konkrétan két óra alatt értünk oda Malanje-ból, nagyon szar az út, de sajnos a sofőrünk is egy városi koca taxis, szarul vezet, ordítva beszélget a helyi guide-dal és ha meglátja az elnök óriás plakátját az út mellett tisztelegve köszön neki.

A Pedras Negras azaz fekete sziklák Pungo Andongonál viszont nagyon látványosak, a lapos szavannás tájban úgy néztek ki, mint szétszórt hatalmas kavicsok. Sok millió éves kődarabok, némelyik akár 200 m magas, fura formákkal. Felmászni is fel lehetett volna, de ugye a tegnap bebukott idő ma hiányzik ehhez, ugyh 20 percet tudtunk csak sétálni a kövek között. Megnéztünk még a híres Njinga Ana de Sousa Mbande állítólagos lábnyomát a sziklában, ő Ndongo meg aztán Manambe királynője volt (1624-1663-ig több körben) és sokat küzdött a portugálokkal. Amúgy a ndongo uralkodó neve a Ngola (en-gola), erről lett Angolára nevezve az ország a portugálok által.

Innentől aztán irány a reptér, még 324 km, csak egy Shoprite-os snack vásárlás (legalább vettünk a kedvenc sárkánygyümölcsből meg avokádóból, legyen mit hazacipelni) és egy gyors tankolás fért bele. Ha defekt vagy más gond van, akkor nem érjük el a gépet.

A reptéren még egy utolsó sörre volt idő, meg átöltözni a 12 órás buszozás után.

13. nap

Szerencsére a gépen kb. 1/3 utas volt, így mindenkinek jutott legalább 2-3 szék hogy tudjon aludni. 8,5 óra Frankfurt, a vacsora és reggeli között kb aludtam, de a minősége azért nem volt az igazi, ugyh zombi üzemmódban szálltam le, majd át a budapestire. Jutalomból viszont egy baba buldoggal jöttek értem.

ANGOLA általában:  

A területe 13 x Magyarország, kb. 35 millió lakossal és 1650 km óceán parttal, a főváros Luanda.

Angola már a paleolitikum óta lakott, de a sok törzs miatt nemzetállam csak a portugál gyarmatosítás alatt lett. A 16. században alapított tengerparti településekkel jöttek a portugálok és tőlük csak későn, 1975-ben szabadultak meg. Akkor rögtön a szocialista útra tértek, majd kezdődött a 2002-ig tartó polgárháború az addig a függetlenségért együtt harcoló pártok között. Egy részről a Szovjetunió és Kuba által támogatott MPLA, szemben az USA, Dél Afrika által támogatott UNITA és a Zaire által nyomatott FNLA, bár ez utóbbi elég hamar kiesett. Vége az egésznek akkor lett amikor az UNITA vezetője Savimbi meghalta magát a harcokban. A hírhedten korrupt és jól meggazdagodott 38 évig hatalmon levő Dos Santos elnök után 2017 óta João Lourenço kormányoz és elméletben harcol a korrupció ellen... (kis se merem számolni hány évünk van még hátra O1G, NER és társai)

Angola hatalmas ásványkincs (értsd gyémánt) és kőolajkészletekkel rendelkezik, és gazdasága gyorsan fejlődik, de ebből kevés embernek van pénze, a legtöbben alacsony színvonalon élnek, víz, áram nélküli sártégla házban falun vagy a városi nyomornegyedek bádog tetős viskóiban. Sok törzs pedig még az évezredes hagyományok szerint éldegél, civilizációs ártalmak nélkül.

Bár úgy tűnik az e-visa bevezetéssel szeretnének az országban több turistát látni, de ehhez más feltételeknek is teljesülni kellene. Utazós szempontból nekem nem a legérdekesebb afrikai ország, de legalább elég drága, a látnivalók inkább közepesek és nagy távolságokat kell letolni hozzá. Ez alól az etnikai csoportok, törzsek kivételek viszont az odajutás leszervezése iszonyat nehézkes és drága. Ennek ellenére örülök, hogy ha némi kompromisszummal is, de végre sikerült ide egy túrát összehozni.

Szólj hozzá!

Angola 3. rész

2023/06/03. - írta: Valis&Co.

7. nap

Reggel összepakoltuk magunkat és irány Namibe városa délen, az Óceán parton. Ehhez a híres, a 70-es években épült úton kellett átkelni a Serra da Leba hágón. Itt kb. 1000 métert teker le az út végig hajtűkanyarokkal, körben több száz méteres sziklafalakkal. Szerencsére ki lehet állni és egy kilátópontról az egészet lefotózni, csak szólok a legjobb szelfie helyeknél van tülekedés. Hihetetlen látványos az egész, van még vízesés és színes gyíkok is, ha a kacskaringozó út nem lenne elég.

Innen aztán leereszkedtünk a szerpentinen a platóra, az út mellett mindenféle árusok, a faragott fa cucctól az eperig mindennel. Ezen a részen hűvösebb az idő, éjszaka mínuszok is előfordulnak, viszont a klíma kedvez a gyümölcsöknek ugyh Lubango és környéke híres az eperről, almáról.

Megállni egy helyi piacon álltunk meg, ahol egy újabb etnikummal a Mucubal-okkal találkoztunk. A piac itt is az afrikai kivitel, van minden a faszenes zsákoktól a narancson át az ebédig. A mucubal asszonyok kis üvegekben haj olajat próbálnak eladni.

A mucubalok a herero etnikumhoz tartoznak és főleg marhákkal foglalkoznak, matrilineárisak és kb. 70.000 lehetnek. A matrilineáris öröklés itt is azt jelenti hogy a nővére/húga gyerekei örökölnek, azzal a logikával hogy a saját gyerekeinél csak az anya biztos, de a nővére/húga tuti az ő genetikája, tehát a gyerekeik is.  Egy pasinak annyi felesége van ahányat el tud tartani. A lányok felső fogait kiélezik, az alsó fogakat pedig eltávolítják, hogy ez az átalakítás miért szükséges..?. A melleik körül fehér zsinórt viselnek, teljesen leszorítva azt, ez állítólag a helyi melltartó. Van még egy csomó fém bokalánc, karperec és eredetileg  egy keretes fejdíszt, bár akiket láttunk azokon  inkább csak kendő volt.. Híresen sokat tudnak egy nap gyalogolni, belefér akár az 50-80 km is, ha piacra vagy vízért mennek. Fotózni őket se könnyű, de azért talán lesz pár használható kép (már ha az ember nem szeretne pénzért beállított képet).

A táj fokozatosan megy át sivatagosba, eleinte még bokros, aztán inkább szavanna, végül Namibe-hez közel már homok, kő sivatag.

Namibe-nek van valami vidéki kisvárosi jellege a pálmafás, színes házas Marginal fő utca ellenére, itt is van pár szép art deco épület, meglepően jó állapotban. Az óceán parton homok bícs, nagy kikötő. Többszöri próbálkozásra találtunk nyitva tartó éttermet ahol hely is van, mondjuk a kiszolgálás itt is African time, így asszem a vacsora a késői ebéd miatt kimarad. Viszont finom marhahúsit kaptam gombával a többiek meg grill halat. A szállásunk egy pink hotel lánc tornyos épülete, ahova még visszasétáltunk vállalható fényben fotózva a házakat.

8. nap

Amikor a TIA (This Is Africa) találkozik az olcsóbb túracég kevéssé alkalmas helyi guide-jával és a béna bolgár túravezetővel.

Indulás elméletileg reggel 9, az autók megjönnek fél10, felesleges bevásárló kör a Shoprite-ban mert Márta nem tudja eldönteni lesz-e ebéd az oázisban, de gyakorlatilag mindenkinél volt víz és snack ugyh ez tök felesleges újabb 30 perc, majd újabb félóra tankolás, valójában így 10.30 volt mire elindultunk homokozni.

Namibe-től délre már a namib sivatag van, Tombua-ig gyakorlatilag 93 km szép egyenes aszfalt, amit néha befújt a szél homokkal, jobbra az óceán nagy hullámokkal, érdekes homokkő sziklák, később homok dűnék, velvícsiák. Az út mentén romos egyen házak kéménnyel azoknak, akik anno még nem 4x4 nyomták itt.  A városban megállunk kiengedni a levegőt a gumikból, aztán irány a sivatagi off road a Iona Nemzeti Park bejáratáig. A nemzeti parkban állítólag régen leopárd meg sivatagi elefánt, orrszarvú és sokféle antilop is volt, de háború alatt ezekből is vacsora lett. A jegyszedőknek így is saját, nem félős sakáluk van, aki odajár inni meg az árnyékban hűsölni. Itt találkoztunk fényes fekete Land Cruiseres csapattal, akik a jegyszedő bódé mellett fehérneműs fotókat csináltak magukról, komoly Only Fans oldaluk lehet.

A homok dűnéknél azért volt egy kis izgalom mert a Hilux beásta magát, némi homok lapátolás után a másikkal kihúzták. Mondjuk a sofőrök elég sokat bénáztak, sok visszatolatás mert lendület nélkül próbálták a dűnéket venni, csak nem ment. Mi közben sakál nyomokat követtünk meg homokot néztünk. Ezt még egyszer másol is csak nagyobb dűnéket, aztán vissza tekertünk az óceán partra és ott nyomtuk tovább. Találtunk egy horgász tábort, nagy hullámokat meg a parton egy homok alá betemetett halászhajót. Itt szedtem pár szépiát Gergő teknőseinek, de félek mire ezekkel hazaérek már por lesz belőle.

Ezek után vissza a városba – ebédelni. Rossz döntés mert már majdnem 4 óra van, mire kaját kapunk negyed 6. Akár hogy sietünk innentől a következő látnivaló bukta mert 6-kor sötét van. Végül kisebb balhé után rávesszük őket, hogy holnap jöjjünk vissza az Arco oázishoz, amire így nem jutott idő. Sajnos nem miattunk csúsztunk reggel 1,5 órát – egy profi cégnél az autó nem késik fél órát, meg van tankolva, a helyi vezető tudja hogy lesz-e és hol ebéd és vki manageli menet közben az időt…

Végül a hotel lobbiban megnyitottuk a bárt, azaz mindenki lehozta ami piája van és egy kicsit lazított a csapat. Kolonics Karcsi borpárlat még mindig jó...

9. nap

A tegnapi hisztinek köszönhetően reggel 8-kor indulás. Mármint mi ott voltunk a sofőrök nyilván csak 8.30.

Vissza ugyan azon az úton Namíbia felé délnek, aztán balra be. Az Arco oázis 3 hatalmas, de sekély tó mentén van a sivatagban, amiket a Curoca folyó torkolata alakít ki kb. 20 km az óceántól. A tónak állítólag csodálatos színe van. Ha van benne víz. Nem volt és elvileg most van vége az esős évszaknak. Voltak viszont pálmafák, és mindenféle sziklás, barlangos homokkő sziklák amiket a víz, szél formázott. Végig sétáltunk az oázis egy részén, egészen a két nagy szikla boltívig.

Újabb pár kiló por után egy brutál holdbéli kanyonhoz értünk, vörös homokkő sziklák, a felső réteg sárga, mindenféle formák, magányos sziklák, boltív. Tényleg elképesztő volt a hely, ezt azért nagy kár lett volna kihagyni. Filmeket is forgatnak itt, és ezen a pontos megvilágosodtam mikor az Only Fans csapat megint szembejött, valszeg vmi valóságshowból szöktek ki.

Vissza Namibe felé még megálltunk megnézni a velvícsiákat, itt rengeteg van és sokkal nagyobbak, mint amiket Namíbiában láttam. Némelyik 2-2,5 méter átmérőjű, mivel lassan nő ezek simán több száz, ha nem ezerévesek, és csak itt a Namib sivatagban lehet velük találkozni.

Még van 1 óránk várost nézni Namibe-ben ezt sajnos egy béna helyi múzeummal és egy kerek betonszörny mozival töltöttük, nem az art deco épületekkel. A helyi kikötőben legalább pár halárust meg a halászhajót találtunk.

Ebéd 10 perc a Shoprite-ban aztán reptér. Az újnak tűnő helyi repteret is Gagarinról Welwitschia mirabilis-ra keresztelték mert Gagarin már nem trendi és hátha így tovább tart. Alig van forgalom a reptéren, de akkurátusan minden biztonsági ellenőrzésen áttoltak minket meg a cuccot, hogy aztán az utolsó ember vegye észre hogy Gabinak Rob beszállókártyáját nyomtatták ki. Úgy h egyébként reggel becsekkoltam magunkat… TIA.

Bár iszonyat szél volt és 3 elnök miatt késve érkezett propelleres bokorugróval mentünk, sima út volt. A legnagyobb izgalom hogy mi lehet a sok színes fagyasztó ládában amit csomagként feladtak? Több ötlet után a tanyasi halban maradtunk. Biztos jobb íze van, ugyanúgy mint a vidéki csirkének is, ezért hoznak a városi rokonoknak.

Szólj hozzá!

Angola 2. rész

2023/05/31. - írta: Valis&Co.

4. nap

Reggeli közben jött Slovio és kiderült, a csapatból a bolgár túravezető és egy kínai, aki Dániában él már vele van, ugyh csatlakoztak hozzánk és elmentünk a Benefica kézműves piacra.

Többször elautóztunk mellette (18 km Luandától), de mindig olyan későn h zárva volt. Sok árus van, de nagyon visszafogottan nyomultak. Kicsit szomorúan láttam, hogy csak új, fényesre csiszolt faragott fa cuccok vannak, de végén szerencsére megtaláltam az „antik”(azaz poros) maszkokat. Ezek a maszkok sem autentikusak (értsd nem használták őket törzsi szertartások alatt, olyat nagyon ritkán lehet venni pl DRC Kongó, Mali), de azokhoz hasonló darabok amik legalább kézzel készülnek és nem egy gyárban. Több száz feküdt a földön, ezek között már volt pár jó darab. A pasi tök jól beszélt angolul és egész jól elmondta melyik mi – könnyű volt ellenőrizni a kongói pende cuccoknál, mert azokat én is tudom. Még mini Gitenga is volt (raffia maszk, ami a felkelő napot szimbolizálja és a szent erdőben védi a fiúkat a férfivá avatás alatt) meg rafia abroszok.

Mindig megfogadom hogy nem cipelek haza semmit, aztán persze el szoktam csábulni ha látok vmi nagy klasszat, de mivel úgyis visszajövünk még Luandába csak pár fa karkötőre alkudoztam.

A faragott cuccos rész mellett két pasi játszott söröskupakokkal, az ölükben tartott táblán, úgy koncentrálva mintha az életük múlna rajta. Úgy láttam a kék kupaknak megy jobban, de kivártam a végét. Ő nyert, a másik nagy nehezen megvált az aprópénztől, amiben fogadtak, közben nagy nevetés, imádom az ilyeneket.

Aztán a szokásos pszichedelikus élmény a vaxolt nagyon színes anyagokkal. A festményes rész nem túl érdekes, de a fonott kosaras szekcióban szép szizál kosarak, tálak vannak és ott helyben készítik a nénik.

A piac mellett van a rabszolga múzeum, szemben a Mussulo szigetek, ez az egyik hely ahonnan át lehet úszni, mennek csónakok. Ez egy nagy 35 km hosszú homok sziget, amit az áramlat összehordott. Kedvenc hétvégi pihenőhely a helyieknek expatoknak resortokkal, villákkal, de állítólag már elég túl épített és szemetes, plusz hétvége lévén tuti tömeg van, úgyh erről lebeszéltem magunkat.

A 17. századi Capela da Casa Grande nevű óceán parti villában van a múzeum, ami egy hírhedt rabszolgakereskedőé volt, innen hajózták a szerencsétleneket Braziliába, Amerikába. Végül itt 1858 ban lett vége a rabszolgaságnak, addig állítólag ~5 millió embert vittek el Angola és a Kongók területéről. A múzeumban sajnos felíratok csak portugálul, viszont a kevés tárgy, ami kint van érdekes pl hajó modellek amikkel nyomultak.

Ebédelni Slovio egy hihetetlen helyre - Bela Mar case da peixe - vitt minket. Abszolút helyi, de volt pár expat is, parkolni lehetetlen, de közben lemossák a kocsidat, szebbnél szebb halak jégen, ki kell választani mit enne az ember, műanyagszékes asztalok és DJ, de víz nincs hogy az ember kezet mosson. Nem tudom hány száz kg halat adnak el, de hatalmas volt a hely és folyamatosan özönlöttek az emberek.

Én piros színű halat választottam, ránézésre sügér (garoupa) és a mufete nevű helyi ételt csinálták belőle – hal grillezve, mellé ecetes hagyma, pálmaolajos szószban bab, édesburgonya, ipari banán és farofa, ami pirított kasszava granulátum. Tegnap is ezt ettük csak a hal folyóból volt, nem tengerből. Kaptunk mellé helyi sört, iszonyat jó ebéd fejenként 10 $. Visszafelé megcsodáltuk a többi helyet, az egész utcában halakat sütnek, tintahalat, kagylót grilleznek.

Rövid szieszta után irány a belföldi terminál, na itt megkaptuk az TIA fílinget- tolakodás, érthetetlen sorok, diadémos néni, aki ordítva rendet rak, végül csak becsekkoltunk, és bejutottunk. Itt aztán van kellemes meglepetés, mert Oddbjörn akit imádok, is útitárs, ő a norvég fiú aki Dániában él és Sierra Leone/Libéria utat nyomtuk együtt, a felét egy szobában lakva. Nagy ölelkezés közben örültünk egymásnak. Az orosz nőt, aki Angliában él is ismerem, vele Csádban találkoztam, de ott a másik helyi guide-dal Andreával utazott.

A helyzet az, hogy a hozzám hasonló Afrika függő utazó még nemzetközileg is csak korlátozott számban áll rendelkezésre, ez nem azt jelenti hogy mindenkit ismerek, de zűrösebb országokban könnyű ismerőssel összefutni.

Persze a késett a gép és beszállás is közelebb állt a pankrációhoz, mint a kulturált sorban álláshoz, de végül csak elindulunk. Este 9 után szálltunk le Lubangoban, egy darabban, aztán bár belföldi járat útlevél ellenőrzés (percekig forgatták ketten az Útlevelet és próbáltak rájönni ez mi) és csomag összeszedés után még ültünk a buszban és vártuk a nem tudni mit. A hotel szép, de egy teljes focista kongresszust csekkoltak be előttünk úgyh szobánk csak 10 után lett.

5. nap

Meglepően jó 4 (afrikai)* hotelben lakunk, szuper reggelivel - minden szuper, ami több mint az omlett száraz bagettel és ihatatlan afrikai nescafe-val, de ez tényleg az, bár a teljes foci kongresszussal kell megküzdeni érte.

Itt sokkal kellemesebb az idő és szmog sincs – 1860 méter magasan van a város egy platón. Lubangot búr telepesek alapították, akik megléptek Dél-Afrikából még a XIX sz végén, aztán jöttek Portugálok Madeira szigetéről és szerencsére a polgárháború legrosszabb részét is megúszták, így mostanra lett egy kellemes afrikai város tele modernista meg art deco épületekkel, tiszta rendezett zöld parkokkal. Az emberek és a hangulat is sokkal relaxáltabb mint a fővárosban. Eddig kevés afrikai városra mondtam, hogy jó hely, de ez határozottan az.

Kb. egy nap alatt ki lehet maxolni minden fontos látnivalót, voltunk a vasútállomáson, de be nem mehettünk mert a főnök elcsavargott, az első telepesek alapítós templománál, ahol egy nagy adag iskolással buliztunk, modern templomban misén, a főtéren ahol a helyi kormányzat van meg a párt (MPLA) iroda és az első elnök feje egy medence közepén. Van szuper kis múzeum, nagyon szép tárgyakkal, de fotózni tilos, pedig itt lehetne mert valami csoda folytán takarítják a vitrinek üvegeit. Voltak érdekes zeneszerszámok, szép maszkok, nyak támasz, fejdísz, amulettek stb. A 2 teljes szertartáson használt rafiaruhás, fétises, maszkos cucc iszonyat jól nézett ki, alapjaiban hasonlított ahhoz, amit DRC Kongóban láttam még használatban törzsi fesztiválon. 

Kimentünk a város környékére is, macskaköves út vezetett holdbéli sziklás tájon, virágzó kaktuszok között a Tunda-Valahoz. A vulkanikus repedések brutál szakadékokat hoztak létre, függőleges 1000 méter lefelé.. Elképesztően néz ki az egész, órákig lehetne meditálni sziklák szélén ülve olyan békés helynek tűnik, de állítólag elég sok embert sétáltattak vagy lőttek bele a hasadékba a polgárháború alatt.

A másik muszáj látni a Krisztus szobor a város felett, ahova még pont naplementére oda is értünk. Fel is lehet mászni, aki közelebb szeretne kerülni Jézushoz. Az egész várost belátni, jó nagy (a környékkel együtt ~ 1 millió ember) és van egy nagy LUBANGO felírat, ha még valaki további képeket szeretne magáról.

6. nap

Angolában 90 különböző etnikai csoport van, ezek közül sokan követik még a régi hagyományos életformát. A dél országrészt megkímélte a 1975-től 2002-ig tartó polgárháború, mert se olaj se gyémánt, az itt élő elszigetelt törzsek élete így a modern időkben sem sokat változott. Ezekhez a törzsekhez egyénileg utazva gyakorlatilag nem lehet eljutni vagy milliók kellenek hozzá. A szervezett utak közül vannak olyan déli túrák ahol 6-7 ilyen törzzsel is lehet találkozni, de ehhez mélyen a zsebbe kell nyúlni (4-5.000 Ł is lehet, ez persze angol nyuggereknek belefér). Így aztán sokáig kerestem, amíg találtam egy kifizethető utat, ahol azért törzseket is látok majd..

Lubangotól csak 30 km-re (ez persze még terepjáróval is bármennyi ideig tart) van Kimbo falu, itt a szokásos heti piacot látogattuk meg, hogy találkozzunk a Muila (más néven Mwela, Mwila) a Huila-fennsíkon élő félnomád törzzsel. A piacon a szokásos fa tákolmányokban árultak a tojástól a són át az erjesztett gabona pálinkáig mindent. A nyüzsgő tömegben vegyesen voltak „városi’ öltözetben és hagyományos törzsi viseletben, félmeztelenül a népek. Megálltunk megkóstolni kalabas tökökben készített növényi italokat, szesszel vagy anélkül, megcsodáltuk hentest ahol egy fára akasztva várták az egész kecske és disznó tetemek a vásárlókat, a csirkét sütő lányokat, árultak mézet is és persze megtaláltam a helyi Dunkin’ Donuts-t, ahol 200 kwanzáért (0,3 $) szokás szerint hatalmas adag frissen sült fánkot vásároltam. Forró volt és finom, a bátrabbak megkóstolták, a maradékot pedig két tündéri Muila gyerek anyukájának adtam, aki mosolyogva köszönte meg.

A Muilak bantu származékok, mezőgazdaságból, állatokból tartják fenn magukat, de méhészkednek is. A Muila nők híresek a sárral bevont rasztafrizurájukról (nontombi), és sárból és gyöngyökből készült nyakláncukról. A hajukra színes pasztát tesznek, ezt az oncula nevű vörös kőből olajjal, vajjal, fakéreggel és gyógynövényekkel és tehénszarral csinálják. Ebbe további díszítésnek kagylókat, gyöngyöket és szárított kajákat tesznek. Van jelentősége annak is, hogy egy nőnek hány nontombija van. A lányoknak négy vagy hat, és a fiatalabbaké piros, az időseké sárga, ha három van azt jelzi, hogy valaki meghalt a családban.

A muilai csajok iszapos, saras nyakláncokat is viselnek, amelyek különböző stílusban készülnek, és mindegyik egy-egy életszakasznak felel meg. A fiatal lányok nehéz, gyöngyökkel kirakott vörös nyakláncot viselnek; az idősebb lányok sárga, földdel borított fonott nyakláncot, úgynevezett vikekát; a házas nők pedig kemény sárba burkolt, egymásra rakott nyakláncokat, úgynevezett vilandát. Ezt soha nem veszik le, és ebben kell aludniuk, ehhez fából nyaktámaszokat használnak. Vannak saját készítésű babáik, rostos kötelekből, rongyokból csinálják.

A fotózást érhető okokból nem szeretik, de sikerült talán pár jobb képet csinálnom diszkréten, meg párat vhogy megbeszélve a hölgyekkel. Aztán Márta a helyi vezető csaj (sajnos az angolja korlátozott és amúgy sem mond túl sokat) intéz egy csoport idősebb és egész fiatal muila-t hogy álljanak be fotózáshoz – ez kb. rosszabb mint nem fotózni, mert láthatóan nem örül az arcuk és amúgy sem szép fotókért pénzt adni… (elvből én még életemben nem fizettem fotóért senkinek, kb olyan mint kolduló gyereknek pénzt adni, hosszútávon csak hátránya van)

Megnéztünk még a környéken 2 családot, ezekhez még egy helyinél is helyibb vezető kellett hogy a bozótban a homokos ösvényeken odataláljunk. Hagyományos faágakból készült szalmatetős házakban élnek, cirok, köles, kukorica és állatok, jellemzően galamb, csirke, kecske, marha. Az egyik helyen csak lányok voltak, kérdeztem hol vannak a pasik, kiderült, hogy az anya elvált, a szingli lányaival él. A másik helyen voltak idősek és gyerekek is, a kunyhók mellett nagy lepárló üzem, gyerekek sörösüvegből készült hajas babával.

Délutánra jutott még egy nem túl izgalmas Huila vízesés, de a hangulatos kertben kellemesen meg lehetett ebédelni, hogy aztán az utolsó csepp maradékot is megegye az a pár gyerek, aki láthatóan arra várt van-e ami a szemétbe menne. A mi reggel vett rántott gyorséttermi csirkénk maradéka és az össze sült krumpli is náluk kötött ki, reménykedtem, hogy nem verekednek rajta össze.

Napnyugtára megint kerestünk egy helyet, ahol jó a kilátás és felmentünk a hegyre a város fölé egy kis kápolnához. Vacsorázni már nem sok kedvem volt, de rávettem magam, jó döntés volt. A hotel mellett rögtön egy másik szálláshoz csatolva van egy helyi „matyó” értsd nádtetős, afrikai szobrokkal, baobab és kukorica terméssel díszített hely. Igen kiváló antilop (oryx, olongo, gunga) steakeket nyomtunk, ami akkor a adag volt hogy ketten nem bírtuk megenni.

 

Szólj hozzá!

Angola 1. rész

2023/05/28. - írta: Valis&Co.

1. nap

Szerettem volna egyszer relax állapotban elindulni.. nem sikerült. Volt minden, jogi esetek, utazás szervezés, meztelen csiga irtás, de már az is minőségi ugrás, hogy a céges meeting/email dömping kimaradt.

A reggel 3-kor indulás szűk 3 óra alvással azért nem esett jól, de elég probléma mentesen ment a brüsszeli átszállás, és az afrikai terminálon, ahogy szokott a tolakodó feketék között megjött a feeling is, megyek vörös földet nézni. Aztán jött a nyomorgás, mert sok hely nincs a Brussels Airlines hosszútávú gépein sem. A járat még ilyen távon is fapados, nincs pokróc, párna, só, bors, tömény ital, csak 4 WC az egész gépre stb. Laza 8 óra a repülési idő Angoláig, de részben legalább aludtam, meg ismerkedtem a mellettem ülő Amerikában élő angolai fiúval (természetesen megadta a telefonszámát), aki Ohio óta repül és kocsikkal dílerkedik.

Alig 20-25 ember szállt le a gépről Luandában (a többi ment tovább DRC Kongó), és rekord gyorsasággal jutottunk be az országba, kb. 10 perc és már csomagokkal vártuk a fuvart. Ehhez azért kellett az is, hogy előre csináltattunk vízumot, ehhez BTW fél órás interjút kellett lenyomni a cuki öltönyös, de angolul alig beszélő konzullal a budapesti követségen (a volt cucialista országoknak van ilyen, mármint követség, cuki konzulban nem vagyok biztos).

Angolába amúgy 2020-ban jöttem volna, benne volt a 26 törölt repjegyemben, szóval pár évig szerveztem. Végül költség hatékonysági okokból részben egyéni, részben csoport túra lesz - a sok kőolaj és gyémánt, viszont kevés turista eredménye, hogy rohadt drága az ország. A fővárosban 100 $ alatt per éjszaka gyakorlatilag nincs szállás, ha mégis találsz lsd később.

Erre az útra Miradonna Gabi csatlakozott be hozzám, és jön Rob, aki egy szintén Afrika mániás amerikai világ utazó, a Covid áldozat Gabon-Egyenlítői Guinea túrára mentem volna vele, és azóta is napi kapcsolatban vagyunk.

Mi előbb érkeztünk pár nappal, hát nem keveset szenvedtem míg ezekre a napokra leszerveztem a programot, szállást, fixert stb, főleg hogy az átlagos email/whatsapp válaszolási idő 3 hét vagy soha.

Szóval gyanúsan gyorsan bejutottunk, jött a fixer által szerzett fuvar, irány SIM kártyát venni. Na innentől indult a komoly lejt menet, mert eddig gyanúsan sima volt minden. A SIM kártya lelőhely egy Európa bármely fővárosában megállná a helyét pláza, de a sorban állás több mint egy óra, jó közben szereztünk ATM-ből helyi kwanzát.

Két hotel is foglaltam, de végül Robbal azt beszéltem, hogy megyünk a túra által használt, szarabb, de olcsóbb hotelbe. A másikat elmondtam. Kár volt.

A szálloda – Ritz Capital – közölte hogy bár lefoglaltam és kifizettem a szobát május 15.én a hotels.com-on és erről van papírom, nem adnak szobát.. Mert a hotel állítólag május 19.én felbontotta a szerződést az összes hotelsbed platformmal. Látják, hogy fizettem, de nem adnak szobát pedig van üres. Na itt elfajultak a dolgok, volt minden manager, random vendégek tolmácsként, kiabálás, nagy főnök, végül a rendőrök és a fixer – de szóba a 4-5 órányi küzdés után sem lett. A hotels.com-nak nincs emergency telefonszáma, emailre nem válaszolnak stb.. Közben titokban fotóztuk az eseményeket, rendőröstől, belső e-mailestől, ahogy kell. Ami durva, megnéztem a hotel szobái még mindig foglalhatók a hotels.com-on, nem vette le a szálloda az időpontokat. TIA

Végül kiderült egy vendég nem érkezett meg az Art House Hotelbe, ahol a fixer Slovio recepciós, úgyh átmenekített minket oda. Lealkudva 90 $ / éjszaka.  Így hajnali 1-re lett ágyunk és kaptunk a túlélés érdekében 2 sört.

Tényleg életmentő lett, hogy az egyéni túrák szervezése közben rábukkantam Sloviora, és Gabi felvette vele a kapcsolatot a reptéri fuvar miatt.. Nem vicces hulla fáradtan, összes cuccal ott állni szállás nélkül egy extrém rossz közbiztonságáról híres afrikai városban éjfélkor.

2. nap

Most fájt, de próbáltam korán kelni és intézni a refund-ot a hotels.com-mal. Itt is csak az működött, mint az airfrancnál, hogy a facebook-on kiposztoltam a befotózott szállodai levelet, a kitakart arcú rendőröket stb. Rögtön jelentkezett Sunshine, a chat bot, hogy miben segíthet.

Kis késéssel, de elindultunk a túrázni a Slovio által szervezett sofőrrel. Luanda bazi nagy és extrém szélsőséges, van minden az üveg iroda paloták, modern toronyházak, 5 csillagos csilli-villi hotelek, elegáns plázák mindez a kőolajnak és a gyémántnak köszönhetően. A skála másik végén brutál bádog nyomornegyedek, a többi meg a tipikus kissé lepukkant afrikai nagyváros kifejezett szocreál beütéssel és fojtogató szmoggal. Útközben Lopez félreállt venni grill kukoricát, de gyors voltam és megszereztem 2 csövet, imádom, ugyh kellett egy újabb adagot szerezni neki.

A hajóroncsos bícs északra van a várostól és a kikötőben elhalálozott nagy hajók temetője. Sok kisebb nagyobb rozsdás roncs van a vízben, de nem olyan látványosak, mint a namíbiai Sceleton Coast-on, itt folyamatosan bontják a helyiek lángvágóval meg amivel tudják, mert nem segítik a halászatot és a vasat el lehet adni. Sétáltunk vagy 2 km fel le a parton közben megnéztük, hogy válogatják a nők a halakat, barátkoztunk a tini lányokkal.

A másik látványosság pont a város túl oldalán és nem is annyira közel egy kilátóhely Miradouro da Luna, ahonnan az óceánt meg vörös erodálódott sziklafalat látni. Kicsit tényleg holdbéli táj, nagy fa fényképkerettel a szelfi függőknek. Olyan dugó volt, hogy mire odaértünk ránk sötétedett, de pár fotó még belefért.

Estére Slovio javasolt éttermet az óceán parton – Malibu, 600 méterre a szállodától. Az Ilha-n lakunk, ami egy 8 km hosszú homok nyúlvány, tele éttermekkel, bárokkal a parton bulizó, sportoló helyiekkel.  Sokat elmond a közbiztonságról, hogy ragaszkodtak hozzá a hogy az ügyeletes recepciós elvigyen kocsival. Az árakról meg az, hogy egy magyar szinten átlagos étteremben szuper sült hal meg a Mateus rozé 40.000 kwanza volt, 24ezer forint. De megérdemeltük.

 3. nap

Hajnalban Rob írt, hogy JFK-ről felszállás után félórával madárral ütköztek, lángolt a hajtómű, vissza kellett fordulniuk New Yorkba. A whatsapp üzenetből arra következtettem, hogy épségben landoltak, de hogy eléri -e a túrát??

Közben folyamatosan azt lestük napok óta van-e Suhajda Szilárdról hír.

Nem volt egyszerű a Kissama nemzeti parkba egy napos túrát leszervezni, 5-6 céggel leveleztem míg lett egy kifizethető, aki válaszolt is. Reggel értünk jöttek és elfurikáztak a 3-4 órára levő parkig. Elkövettem azt a hibát, hogy a sofőr mellé előre ültem – vmi vallási fanatikus lehet, mert végig egyházi rádióműsort, szent énekeket és imákat kellett hallgatnom portugálul. Visszafelé is.

A park látogató központjában régebben aludni is lehetett, mostanra karbantartás hiányában rendesen lepukkant a hely, de még nem helyrehozhatatlanul. A parkban járművet cseréltünk szafarizni egy rozsdás nagy teherautóval lehet.

Angola összes vadállatát megették a polgárháború alatt, ami van, azt a környező országokból telepítették vissza repülővel. A macskák biztos drágák vagy kicsi a raktárkészlet, mert sajnos oroszlánt meg leopárdot nem hoztak. Láttunk zebrákat, gnúkat, antilopokat meg pár madarat, majmot. Elefántot meg zsiráfot nem találtunk pedig van, de hatalmas hosszú kaktuszokat és baobab fákat igen.

Ebédelni a Kwanza folyón mentünk csónakkal egy ponton étterembe a vízen, és meglepő módon halat kaptunk.. de adtak hozzá pálmaolajas babos cuccot, sült ipari banánt meg yam gyökeret. Szuper hangulatos volt a hely, tele helyi családokkal, mellettünk szülinap rózsaszín tortával.

Itt lett térerő és kiderült, hogy Szilárdot nem keresik tovább :-( rettenet szomorúság, annyira jó ember volt. Ő az 5-ik a JUF-os előadói közösségből, akit elveszítettünk 1-2 éven belül.

Rob is írt, hogy törölnie kellett a túrát, mert a TAP b…ott átfoglalni, egy új jegy meg 4000 $ lett volna. Ah ezt is nagyon sajnálom, de legalább jól van. Sok munka van egy ilyen út leszervezésében, most még több lesz amíg a pénzt visszaszerzi TAP, biztosító stb., nem irigylem. (Mondjuk, ha a holnapi belföldi járat leesik velünk, akkor ő lesz a szerencsés, aki lemaradt)

Így megy ez.

Visszafele ezzel a csapattal is megálltunk a miradouronál, de most elkaptuk a naplementét. És összetalálkoztunk Lopezzel a tegnapi sofőrrel és Slovioval.. Az Art House-ba viszont olyan későn értünk hogy nem kaptunk vacsorát, csak egy kis sört, de legalább utol értem magam, jogi esetek, hotels.com, blog írás stb.

 

Szólj hozzá!

Niger 4. rész

2022/10/03. - írta: Valis&Co.

11. nap

Újabb (relatív ezek is 10+) Toyotákra cseréltük az előzőt, ez zöld és kényelmesebb, viszont a sofőr 1 számot játszik végtelenítve és idióta csengő hangon (search for common ground) folyamatosan csörög a telefonja. Ezek már a városhatárig idegesítettek. Hátra volt még 8 óra..

Szerencsére néha megálltunk pl Yamal nevű faluban, ahol elképesztően szép agyag/sár mecsetek vannak. Nem igazán régiek, de a falu házai és a kerek, nádsipkás magtárolók is hasonlóak, az összhatás mint egy mesebeli falucska. A helyi gyerekek és vagy 10 katona kíséretében mászkáltunk, az egyik mecsetbe be is lehetett menni. Ez állítólag díjat is nyert vmi marokkói kortárs természetes építészet kiállításon. Szudáni stílusúnak mondják. Nem az, mert sem a forma sem a kiálló botok nem stimmelnek, de ez is sárból van az tény és szuper jól néznek ki.

Még a szomszéd Syria-ban is megálltunk, a kútnál a lányok még mindig kézzel húzzák a vizet, itt is magtárolók, mecset és rengeteg marha, kecske a víz körül.

Ebéd egy Konnin nevű helyen, ami felejthető. A táj errefelé már vörös föld, köles ültetvények, mogyoró stb. Sok a település, az útszélén a szokásos piac káosz. Az út mondjuk oké, bár kátyúk vannak, lehet haladni. Egy darabig, utána útépítés, gyalult földút vizezve, de így is poros volt meg gödrös. Nagy volt a forgalom, pár kilométerre a nigérai határtól autóztunk amúgy (ez nyilván 2 pick up katonát jelent, és az egyik végig elől ment). A táj meg átváltott homokosba, kevesebb is volt a település.

Aztán megláttuk a vörös hegyeket, és tényleg közel volt már Dogon-Doutchi (dogonducsi) és az ottani szultán meg a palotája. A szultán elcsavargott, a régi palotába nem engedtek be, úgyh sétáltunk a városba. Kézzel lábbal, de beszélgettem 2 kártyázó pasival, a kék fejfedős nyert, egy bácsival, aki varrt és két csajjal, az egyik még a kisbabáját is odaadta. Az egyik helyi guide mondta hogy fel lehet mászni a város melletti vörös homokkő dombra, én nagy örömmel leakadtam a fényképész bandáról (nekem sok amit csinálnak) és Konstatinnal meg a használhatatlan orosz vezetővel felmásztunk. Az odavezető utat nem találta meg a helyi elsőre, volt egy kis bogáncs takarítás, de megérte mert fentről szuper kilátás volt körben a nagyon zöld völgyre és körülötte a vörös hegyekre. Persze utánunk jött pár gyerek meg egy cuki fiatal pár, hogy fotózkodhassanak velünk :-) Imádom hogy ennyire nyitottak és kíváncsiak az emberek itt, és a sok ülés után a mozgás is jól esett.

Egy jobb napokat látott hotelben alszunk, csomó bungaló meg szoba, de látszik, hogy 20 éve volt menő, akkor lehetett jelentősebb turizmus, most csak vegetál. Döglesztő meleg volt, a légkondi meg egy hűtőháznak a becsületére vált volna úgyh lehetett választani tüdőgyulladás vagy izzadás. Ha fel bírtam volna szerelni a szúnyoghálómat ki tudtam volna nyitni az ajtót, de véletlenül se lehetett. Hajnalban mire elaludtam ébresztett egy hatalmas vihar..

12 nap

Dogon-Doutchiban piac nap volt, megsétáltattuk a katonákat a piacon. Brutál méretű tökök voltak, rengeteg színes csili, szárított szöcske meg paradicsom, cukornád nassolni. Ennél is érdekesebb volt a különböző etnikumokat nézegetni – itt már nincsennek nomádok, a többség hausa vagy djarma & songhai, ritkább a kanuri, gurma, toubou. A durva, hogy a szkarifikáció (pengével vagy akáctüskével vékony sebhely után heg) legtöbbször alig látszik és az jelenti a különbséget, hogy 2 csík a szájtól a fülig végig, vagy felénél abbahagy, esetleg száj mellett 4 vonal…

Dosso a következő megálló, itt is van szultán, őt nem látjuk mert nagyon öreg, de végre a palotát megmutatja az unokája. A szultán családfa kapcsán kiderült, hogy 1942-ben diplomázott gyógyszerész,  lehet új karrier tervem lesz. Csak 90 évesen lett szultán.. ezt tetszene, mert addig utazgathatok.

A palota régi fogadó terme jól néz ki, de nem szabad fotózni.. mint egy sátor váza csak rudak helyett vastagabb vakolt cuccból, van harci dob, de el van zárva (gondolom nehogy a buta turista elkezdje a szultánságot háborúba vinni), modernebb fogadó terem fotókkal, meg rém ízléstelen plüss fotelekkel. Ezt lehetett volna fotózni, de minek, aludjon mindenki jól.

A piac itt kevésbé érdekes, az ebéd az lenne, de arra meg több mint egy órát várunk és van ételmérgezés gyanúja.

A mi zöld terepjárónk már délelőtt is szarakodott, na ebéd után menet közben kihal az összes elektromos cucc, klíma leáll, ablak lehúzhatatlan. Jó puhára főttünk Matthew-val, a kocsiban bőven >50 fok volt. Az előttünk menő katonák rájöttek hogy baj van (később kiderült a mi sofőrünk felhívta a 3. kocsi sofőrjét aki tudta a parancsnok számát és rájuk telefonált hogy álljanak meg mert gáz van) és megálltak. A parancsnok (gondolom, mert csak neki volt piros sapkája) rohant hogy mi van..  és valahogy legalább addig sikerült összerakni hogy az ablakot le tudjuk húzni (utána vissza nem lehetett). Ez volt a legnormálisabb katona banda, a parancsnok tudott kicsit angolul, és pl a piacon mikor felfedeztem egy bácsit akin jól látszott a szkarifikáció és lefotóztam (majd persze a másik 5 is csak 10x annyi ideig) szólt hogy adjak neki pénzt, mert idős és szüksége van rá (jellemzően én nem fizetek fotókért). Adtam 500 CFA és nagyon örült az öreg. Szóval a Piros Sapkás jó darab és törődött velem tényleg, de nem szeretnék nigeri őrmester férjet, ugyh ennek a projectnek nem fogtam neki.

Niamey-ba visszaérve óriási dugó, sáros pocsolyás bevezető úton, de Piros Sapkás meg egy másik kiszállt és gyalog csináltak nekünk utat, azt nem vágom, a piros sapka vagy a gépkarabély, de hatásos volt és valahogy átvergődtünk a teljesen beállt kocsisoron.

Szállodában van végre internet, adtam életjelet aztán vacsi a szokott helyen, de itt is 1,5 órát vártunk a kajára, vannak ilyen napok.

13. nap

Ez lesz az elátkozott utazás..

Reggeli után megvártuk hogy David PCR-ja meg legyen, majd elindultunk Niamey városnézésre, vagyis először patikába malária cuccot venni (terápiára Coartem kombo, itt recept nélkül 3500 CFA ~5 €), de még mielőtt beléptünk volna egy nő megtámadott és leöntött vagy félliter energiaital és vmi szar keverékével. Lehet hogy nem engem akart mert egy pasival veszekedett utána, de a lötty 95%-a rajtam, 5% Konstatinon landolt. Hát nem kicsit ragadtam. Lett egy kis kiabálás, hogy minek van a biztonsági őr, ha nem védi meg a vásárlókat.. én csak az sajnáltam a Piros Sapkás nem volt ott, hamar lerendezte volna őket. Persze vissza kellett mennem a hotelbe átöltözni (nem mintha lett volna tiszta ruhám kerestem egy kevésbé koszosat). A leggázabb hogy a David beszólt hogy ez csak víz, mi ..f..nak kell mindenkinek visszamenni (az 5 percre levő) hotelbe. Na itt elszakadt a cérna és elővettem a jobbik modorom…egy nem víz hanem ragad, kettő rajta kívül mások vannak a csapatban. Ritka önző a csávó, folyamatosan ahhoz próbálta igazítani a programot, hogy neki mi jó fotós szempontból, már egy párszor le kellett állítanom. A másik oldalon meg ő az egyetlen, aki tud franciául és rengeteg mindent ő tolmácsolt intézett mert a használhatatlan orosz vezető még angolul is alig tud. Jó kis visszajelzés lesz erről a túráról is a cégnek..

Voltunk a kézműves piacon, semmi érdekes, bár egy teve nyerget szívesen hazavinnék, így hogy átszállással vonatozom Frankfurtból esélytelen. A nagy mecset szép, de nem extra. A múzeum az, és nem pozitív értelemben. Egy állatkerttel van együtt, a múzeum egy 30 nm szoba, szokás szerint olyan poros hogy nem látszik semmi, az állatkertben szerencsétlen nyomorult oroszlánok, hiénák, rókák, csimpánzok olyan körülmények között bezárva, hogy borzalom. 2 oroszlán egy csupasz beton helyen, ami akkora, mint a macskáim futtatója és nekik legalább van benn fa mászóka meg játszós cucc stb. Az egyetlen boldog állat, pár tehén, ezeknek nagyon különleges vastag szarvuk van. Kuri a nevük és a Csád tó partján élnek, és a vízben úszva esznek. Külön ketrecben vannak a dinoszauruszok, mármint a 3 hatalmas csontváz, amik tényleg tök éppen megmaradtak, tető legalább van felettük.

Ebéd után antik piac – értsd ugyan azok a tárgyak csak porosak. Itt legalább láttam, ami tetszett, és hosszas alkudozás után lett egy tuareg teáskannám.

Délután még hajózunk, mondjuk, ha rám esik egy krokodil vagy léket kapunk nem fogok meglepődni.

Ez nem lett, hosszan mentünk a Niger folyón, hogy lássunk pár vízilovat akinek nigeri útlevele van, de visszafele volt naplemente. Némi szerencsétlenkedés után a hotelben vacsoráztunk mert csak csilliárdokért lett volna taxi a szokott helyre.

14. nap

Pakolás, reggeli. Közben David híreket kapott a Gerewolról. Az egyik ismerőse abban a csapatban volt akikkel autót, vezetőt cseréltünk Tahouaban. Szerencsétlenek eleve 2 napot késtek a nyugat afrikai légiforgalmi irányítók sztrájkja miatt. Így egyből oda mentek, de nem csak ők -  kiderült, hogy 53 turista!!! volt összesen ott, amit a Zenith Tours és Jau nem tudott kezelni. A lengyel, orosz és német csapat gyakorlatilag összeverekedett, mert beálltak úgy fotózni a táncosok elé h a többi nem tudott. Valaki drónnal fotózott a többiek feje mellett, egy amcsi csaj meg leütötte a drónt. Aztán jött a vihar oda is, elmosta a sátrakat, az emberek a kocsikban aludtak, a nagy étkező sátor is romokban.

Mi ugyan csak a bemelegítést láttuk a Gerewolra, de ennél az is jobb volt, annak meg őszintén örülök hogy én csádi túrán láttam az egészet, turista tömeg nélkül és úgy h egy értettem is mit látok hála az antropológus Elenának..

10 körül elindultunk a reptére, ami szuper modern és relatív gyors. Addis-ig alig volt valaki a gépen, 3 ülésen fekve aludtam. Aztán ittam etióp kávé és elkezdtem új telefon után kutatni a neten.. Frankfurtig persze tömve volt a gép, német nyugdíjasok haza a nyaralásból, de azért hunytam valamit.

15. nap

Most meg már a vonaton München felé, ott átszállás és estére már Budapesten is vagyok…vissza csak laza 35 óra.

De még a sókaravánokról akartam írni. Szóval háziasított teve a 3. századtól volt berberéknél, de a karaván utak úgy a 7-8 sz környékén alakultak ki. Voltak észak-déli utak (Marokkó és a Niger folyó kanyar között, Tunéziától a Csád tóig) és kelet nyugatiak pl a Bilmai sóbányákból Timbuktuba, Agadezen keresztül. A karavánok főleg sót vittek, ami nélkül az állatok nem élnek túl, meg aranyat, kóla diót, datolyát, kölest. 1000 és 12.000 teve közötti méretben közlekedtek, oázistól oázisig, néha 2400 km megtéve. Bilma és Agadez, Tauodenni Timbuktu között még járnak a tuareg karavánok a mai nap is, igaz már csak kisebbek (ezeket még 20 éve láttuk Böjtivel Timbuktuba megérkezni).

Még haza sem értem már tuareg és teve hiányom van. Niger annak ellenére is kedvenc ország lett, hogy ennyi szarság még utazáson velem nem történt, de annyira barátságosak az emberek és jó hely hogy abszolút pozitív a mérleg.. És Bilmában még nem voltam, szóval vissza kell jönni

 

Címkék: 2022 valis&co
Szólj hozzá!

Niger 3. rész

2022/09/28. - írta: Valis&Co.

8. nap

Végtelen mennyiséget sikerült levezetni egy nap alatt hogy odaérjünk a Gerewolra. Agadeztől Abalakig 268 km, megint ugyan az az aszfalt, de utána kemény off road, homok, kátyú stb., ehhez 42 fok minimum. Utána onnan még vissza egy óra, majd balra le és újabb óra a bozótban.

Mind ehhez most két katonákkal megrakott pick up járt, az egyiken komoly gépágyú és most be van téve a tölténytár is.

A Gerewol tömeges, csak éppen nem a táncosok vannak sokan egyenlőre. Még nem tudtam eldönteni mennyire autentikus ez a csádihoz képest, valahogy kevésbé tűnik spontánnak.

Az egyik klán már itt van, a pasik vörösre festették az arcukat, félmeztelenek, de van fejfedőjük tollal és a lábukon öntöttvas „csörgő”. Amíg sminkelnek, szétnézünk, vannak hagyományos szuduk és a decatlonos sátrak is. A szuduk környékén csak asszonyok, gyerekek, pici borjak, a férfiak még legeltetnek vagy ki tudja. A gyerekek iszonyat szépek és a nők közül is lehetne modelleket választani. Magasak, vékonyak..

Odamentünk egy csapat fiatal lányhoz, nincsenek férjnél ugyh ők tuti választani fognak. Hogy oldódjanak Matthew Hulk méretű tetovált karjait és az én szőke hajamat mutogattuk. Mind végig fogdosta a hajam és sikított közben :-) de oldódtak annyira, hogy lehessen fotózni.

Az egyik családnál befogtak mozsárban kölest törni, kemény meló főleg, hogy utána még vízzel addig ütik amíg össze nem áll sűrű masszává. A lány megmutatta a bőrkeményedést a tenyerén, durva.. El is gondolkodtam, hogy be kellene szereznem egy ilyen nagy mozsarat, just in case, ha nem lesz áram. Közben arra jött a férj olyan magas, hogy mellé álltam, a válláig érek, tuti 2 méter feletti.

Aztán elkezdődik a bemelegítő ének, szemben a lemenő nappal, de sokkal több volt a néző mint a táncos és persze az összes csaj ott van. Ez csak egy klán egyenlőre, nyomnak egy gerewolt is, de ez csak színház még nem az igazi.

Itt is rengeteg este a rovar, ugyh én gyorsan lemostam magam a wc sátorban (műanyag tábori wc, benne szemetes zsák, felette sátor, de nem magasaknak és 100 + légy) egy üveg vízzel, na ebben is volt kihívás. A wodaabe csapat még reggel 4-kor is énekelt, én köhögtem, de azért valamit aludtam. Tegnap a torkom fájt, de légkondi annyira brutál volt a kocsiban (vagy fullon 17 fokos levegő vagy semmi, a szállodában ugyan ez) valószínűsítettem attól, de mától köhögök is, és ez Covid is lehet. Ezen a túrán mondjuk már semmin nem csodálkozom..

9. nap

Reggeli után újra sétáltunk a szuduk között a platón, a gyerekek még mindig szépek, a csajok cukik az öregasszonyok szemcseppet lejmoltak. Egy gyönyörű kisfiú odajött megfogta a kezem, így egy darab vele sétáltam. A többiekkel az egyik pasi ordított, én pedig mondtam nem szabad a borjak kötelére rálépni, de nem vettek komolyan. A kalabas edények gyönyörűen díszítve, de ez rajtam kívül senki nem érdekel. Az ágyak is érdekesek kerekek között rudak, mint egy komoly francia ágy, efelett rudakon az anyag sátor. Sokkal nehézkesebb komolyabb szerkezet, mint a Csádban használt. A legmeglepőbb azonban hogy beszélnek angolul, nem vágtam le elsőre hogy lehet, de Mohamedet kérdezve kiderült hogy a transhumance vándorlásuk Nigériát is érinti.

10 körül már sminkelt 2 új klán a fa alatt, az egyik telibe sárga a másik csak sárga csíkokat használt, rajtuk van bőrből szoknya és színes hosszú mellény is, meg mindenféle díszek.. Összesen ezt a 4 klánt sikerült kinyomoznom – godjawa, kassaou-saowa, gawo, bouldi – de a helyesírásban nem vagyok biztos (a tenyeremre rajzolták).

Még délelőtt elmentem tevegelni Matthew-val hogy történjen vmi új. Egy ~20 éves hatalmas jószágot kaptam, olyan volt amikor lábra állt, mint egy földrengés, de szerencsére támasztottak oldalról. A nyereg sokkal kisebb mint a Maliban használt, de ahogy elindult én már tök jól elvoltam rajta. A kenguruknak viszont úgy tűnik a teve nem való Matthew az ausztrál srác kb 20 másodpercet bírt. Ez még mindig több mint a többi, aki meg sem próbálta. Így aztán egyedül tettem egy kört a táborok körül.

Ebéd előtt a többiek felépítettek a sötét vásznakkal egy műtermet és fotóztak wodaabe fiúkat teljes díszben meg két lányt. Pár percig bírtam a csajoknak olyan arckifejezése volt mint akit.. Értem én hogy tökéletes műtermi képeket akarnak, de mennyivel jobb a tökéletlen mosolygó nevető „real life” emberekkel. Van egy cuki bébi csikó, aki ugrál futkos egész nap, én inkább vele szórakoztattam magam.

Matthew kitalálta, hogy ki akarja magát sminkeltetni a sárga cuccal. A helyiek meg kitalálták, hogy engem is kis sminkelnek, felöltöztetnek.. Nem végeztek félmunkát, kaptam műhajat, fejdíszt benne tollal és a hosszú mellényt is. Sárga alapon sárga csíkokat és fekete szájat, az utóbbit faszénnel csinálták, a sárga festéket meg egy papucsban keverték.. A Kenguru is sárga lett, mű haj, fekete száj, félmeztelen felsőtestre (olyan széles, mint egy konyhaasztal) találtak elég hosszú gyöngysort. Nyilván készültek fotók, a mellbőségemet kivéve eléggé stimmelt a cucc.

4-kor elvileg a helyi szervezőnek kellett volna mesélni a fesztiválról, de azon kívül, hogy megpróbált sok eurot lenyúlni a nyilvánvalóan korrupt alapítványának, nem tudtunk meg semmit (Mohamedtől sem eddig), végül legalább a tolmácsának feltettem David segítségével pár direkt kérdést, de alapjában az emberek úgy fognak hazamenni, hogy fogalmuk sincs mit láttak és még sincs fele se a Csádnak (pl yakeé tánc még nem volt, a csajok sem táncoltak énekeltek). Aztán kiderült, hogy jól gondolom ezt a konkrét fesztivált csak 20 éve csinálják, és nyilván turistáknak. Ettől persze még a szertartás ősi, de szerencse hogy a Cure Salee miatt jöttem különben..

Dél után csak 5 körül kezdtek táncolni, a piros klánok, de ez még mindig csak bemelegítés, mert nem tolják intenzíven, nincs reszketés semmi. Két lány jön egy óra után választani, mezítláb, tyúklépésben, de itt  fejük nincs letakarva és az egyik kezüket az arcuk mellett tartják. A fiúk előtt letérdelnek, azok is és leveszik a fejdíszeket, aztán ezeket vissza és felállnak. A csajok egyenként mennek lengetik a kezüket, majd rámutatnak, az első csak másodikra választ, a második meg ugyan azt mint az első.

Az est elég káoszos, jön egy óriás teherautó, iszonyat cuccal felpakolva. Generátortól kezdve több tonna holmi púposra rakva. Mint kiderült 32 francia turista jön.. Éjszaka ehhez még megjött 3 pick up-ni katona, mint kiderült katonákat cserélünk.

10. nap

A reggeli program elvileg foci a helyiek ellen, na ez meglepő volt -  a wodaabe csapat nyert 10-8-ra és láthatóan volt közük a játékhoz.. A nézők meg egyre többen lettek és nagyon élvezték.

Az autentikussághoz annyit, hogy Csádban senkinek nem volt turisták által hátrahagyott sátra (Nigerben nincs decathlon, szóval ez a pár száz sátor mind turista holmi volt), nem tudták mi a foci és szuvenír árusok hada meg szemcsepp kunyerálás se volt, a rozsdás helyi autókról, motorokról nem is beszélve.

Úgy tűnik egyébként még 2 klán meg sem érkezett és az egész a bemelegítésnél tart, mi meg már indulunk délnek, hogy pár nap alatt elérjük Niamey-t. A katonák száma egy pick up-ra és kézifegyverekre csökkent.

Nem leszek szomorú ha ezen a Toyotán és sofőrön túladunk mert elképesztő szarul vezet.. ott gyorsan, ahol nem kéne és lassan ahol vállalható az út. Konkrétan a Gerewolra menet úgy ment bele full gázzal egy gödörbe hogy szétesett a derekam – mert hogy biztonsági övem nem volt az anyós ülésen.. Ma kétszer megcsinálta ugyan ezt, a hátam kész. Nem vicces izomból kapaszkodni 5-6 órán keresztül. Arról nem beszélve, hogy vonyító öregasszony hangon telefonál ordítva és folyamatosan elégedetlenkedik.

Tahoua-ig azt mondták csak 140 km, de szerintem több volt. Közben tuareg falvak kerek nádfedeles házakkal, az egyiknél megálltunk és újabb kutyát láttam (5.). Volt még pár tó, de ezekben nem volt elég víz ugyh lehet még sem volt annyira jó azaz esős évszak, vagy nem mindenhol.

Tahoua-ba még odaértünk, hogy megnézzük a királyi palotát, volt benne 2 fecske és 1 szultán. A fecskék soványnak tűntek, a szultán nem. De jó fej bácsi, és cukin elbeszélgetett velünk az audencián. Végén kezet fogtunk vele, és nagyon tetszett neki, hogy tuaregul (tamasek) köszönöm meg (ta-na-mert). Utána még sétáltunk a városban, a korán iskolában kislányok is voltak, irtó cukik fehér kendővel a fejükön. Beszélgettem a főnökkel, 1500 gyerek van a suliban. Az utcák nagyon szakadtak, sár, homok, szemét, állatok..

Nem tudom, hogy a szultánság miatt-e, de itt sokkal konzervatívabban öltöznek a nők, de mindenki ugyan úgy kedves és persze lóg rajtunk 100 gyerek. A lányok addig settenkednek amíg meg tudják fogni a kezem, na ezen a pontos sikítva szednek szét vagy húszan.

Már sötétben érünk a hotelhez, ahol guide-ot, sofőröket és terepjárókat cserélünk reggel. A másik csapat megy a mi „személyzetünkkel” Agadezbe, mi meg visszavisszük az övékét Niamey-be. Sör persze nincs és a menü a marha, csirke, birka, de legalább remélhetőleg egy rendes zuhany összejön.

ui.: A telefonom nem hiányzik. Minden reggel egy Kenguru ébreszt. Híreket nem olvasok, de sejtem h gáz van mert Konstantín napról napra sápadtabb pedig Svédországban él

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása