A karácsonyi őrület és repjegy árak okán a Fülöp-szigetekről távozni is alternatív úton volt gazdaságos, nyilvánvalóan a Brunei Szultánság kimarad a Jézuskás buliból és Travellina is jókat írt róla így Brunei Darussalam lett a következő desztináció.

A manilai reptér amúgy full gáz, kupis (mint az ország is..), koszos, lepukkant és zsúfolt és 16 fokra hűtik. Érdekes volt a becsekkolási technika a Royal Brunei Airlines-on, mindenesetre az online check in-nel sok sorban állást megspóroltam. A brunei hotelemnek (Capital Residence Suite) van ingyenes shuttle busza ugyh nem azzal kellett kezdenem a brunei ismerkedést, hogy hajnali 1-kor hogy jutok be a városba (amúgy a megoldás Dart app mint helyi über, de csak cash-sel működik)

Brunei Borneó szigetén osztozik Malajziával és Indonéziával, szunnita iszlám abszolút monarchia a szultán vezette kb. 500.000 ezres lakossággal. A szultánságot egy Muhammad Shah nevű arc alapította 1360-as években, és fénykorában a 15.-16. században sokkal nagyobb terület tartozott hozzá. 1888-ban lett Brit protektorátus, ez csak 1984-ban szűnt meg végleg. Sok az olaj, meg a gáz, magas a HDI, ingyenes az egészségügy, támogatott a rizstermesztés és nincs Áfa.

Mivel a hotel kis macskákon kívül ingyenes városnéző shuttle buszt is kínál, ez lett volna kézenfekvő, de másnapra már fullon volt ugyh maradt a gyaloglás. Ezt nem is bántam, szeretek gyalogolva bámészkodni. Először elsétáztam a Szultán Omar Ali Saifuddin-mecsethez, ahova, ha beöltözöl beengednek fotózni. A 28. szultán építette, de valószínűleg nem a CSOK-os hitelből, mert 1958-ban fejeztek be 5 millió amerikai dolláros költséggel, itt szokták tartani az uralkodó család esküvőit.

Aztán lesétáltam a folyópartra, meg tekeregtem a központban, van nagy falfestmény, kifőzdék, plaza és ember mind ehhez alig volt az utcákon. Mondjuk szombat (azaz a helyi vasárnap) volt és kifejezetten jól eset a nyugi a fülöp-szigeteki nyomulás után. Bementem egy mall-ba, nyilván egy Kipling üzlet volt az első ahogy beléptem, de ugye itt nincs karácsonyi leárazás, mert ide nem jár a Jézuska, ugyh inkább lementem a supermarketbe valami innivalóért. A pénztárnál kétszer kellett megnéznem mi mozog a mögöttem álló bevásárlókocsijában, mire rájöttem egy cuki kisfiú ül ott betemetve a bevásárlással. Muszáj volt megkérdeznem az Anyukájától, hogy lefotózhatom-e, nagyon nevetett.

A dél utáni sétámat elmosta a monszun, hatalmas fekete felhők, dörgés, villámlás, ugyh a Gadong night market helyett maradtam a szobában, végre olvastam 2 oldalnál többet.

Reggel hirtelen annyi ember és zenebona fogadott a partra sétálva, hogy nem is értettem, amíg rá nem jöttem, hogy futóverseny van. Csomó cuki melegítős rajtszámos hidjab-ot viselő csajszi, kirakodó vásár, drukkoló helyiek. A sok használt ruha árus között ráakadtam a helyi VadászZsoltra, hatalmas gyűrűkkel minden ujján, minden csuklóján órák és láncok kilója, nyakában elképesztő mennyiségű smukk, varázslatosan nézett ki. Egyből engedte, hogy lefotózzam és leültetett maga mellé, hogy segítsek árulni 😊 Miután fellendítettem neki a bizniszt fogtam egy hajót és elmentem először proboscis (borneói nagyorrúmajom) majmot keresni, szerencsére a csónakos ebben ügyes volt, mert elég szégyenlősök, vörösesbarnák, hosszú farkuk van és mangrove erdőkben laknak, leveleket meg gyümölcsöket esznek. Nagyon viccesen néznek ki a logó ormányukkal. Sajnos annyira magasan voltak, hogy normális fotót nem igazán sikerült csinálnom róluk, reméljük Kuching környékén majd sikerül.  Ezután a Kampong Ayer cölöpfalut látogattuk meg, ez a világ legnagyobb és legrégebbi vízi települése, sok száz éve áll a Brunei folyón.  Van itt minden 38 km-nyi víz feletti fa járda, hagyományos fa és modernebb házak elektromos árammal, vízvezetékkel, iskolákkal, rendőrséggel/tűzoltósággal, mecsetekkel és üzletekkel, mindezt vízre építve. A lakosok vízitaxikat használnak, az autóik meg kint parkolnak a parton.

Bepótoltam a királyi bizsu jelvények (Royal Regalia) múzeumot, ami 5 helyi dollár és jó, ha van az emberen zokni mert a cipőt levetetik és hideg a padló. A múzeumban Hassanal Bolkiah Muiz'zaddin Wad'daulah a brunei szultán cuccai vannak, a koronázási meg jubileumi aranyozott hintóktól (hatalmasak, a 26 méteres koronázási mozgatáshoz 50 katona kellett), ceremóniákon használt fegyverek, ernyők, kitüntetések és ajándékok. Nekem a kitüntetések tetszettek legjobban, itt nem lehetett fotózni, ami azért kár mert volt magyar is, de ez persze felirat nélkül, elég szerényen nézett ki a többihez képest. (Kinyomoztam: A Magyar Érdemrend nagykeresztje a nyaklánccal és az arany sugaras csillaggal a magyar állam által adományozható legnagyobb kitüntetésnek, a Magyar Érdemrendnek a fokozata). Az ajándékok kapcsán is volt néhány erősebb darab és elképzeltem, hogy ha járna ide a Jézuska milyen bajba lennének minden évbe mit is adjunk Apunak a 7000 autó és a több kilós arany csecsebecsék mellé…

A szultán amúgy lassan 60 éve 1968 óta uralkodik, ez a világ egyik utolsó abszolút monarchiája. Azért ez az ország sem meseszerű és nem a karácsony, az alkohol vagy a cigi betiltása a legnagyobb probléma (a keresztények amúgy karácsonyozhatnak). Ha a sharia törvényeket, meleg vagy abortusz jogokat nézzük van baj, bár a kövezés és a kivégzés ezek miatt szüneteltetve van.

Brunei összességében nagyon kellemes csalódás volt, nagyon nyugis, kedvesek az emberek és lenne még mit nézni a nemzeti parkokban is, ugyh jövet menet még be fogok ide ugrani, és ezúton is köszi az ötletet Travellinának, bejött 😊

A brunei reptér egy (téli) üdülőfalu a manilaihoz képest, csak a légkondi van itt is gyorsfagyasztásra állítva. Kuchingba (Malajzia) repültem át, ami úgy 630 km nyugatabbra van Borneon. Természetesen esett az eső amikor megérkeztem, de 16 ringgitért (1200 Ft) lett gyorsan Grab és elvitt a hotelig.

Kuchingnak amúgy történelmileg van köze Bruneihez, de aztán egy angol kalandornak (James Brooke) adták, aki Sarawak első fehér rádzsája volt. A város nevére többféle teória létezik a gyümölcstől a patakig, de mivel marketinget könnyebb macskára építeni, maradtak ennél. Így aztán a macskás városban csomó köztéri cicaszobor és egyéb macskás cucc van, élő cicát kevesebbet láttam, mint szobrot. A városnézést mosoda kereséssel kezdtem, mert a cuccaimat a Royal Brunei ugyan hibátlanul leszállította, de nem mosta ki útközben a fülöp-szigeteki sarat. A nehézséget a működőképes váltóautomatával rendelkező mosoda megtalálása jelentette mert az applikációs fizetés külföldi telefonnal nem működik. Nem baj, közben legalább megismerkedtem egy olasz Lópatával. A városban amúgy könnyen el lehet sétálgatni egy napot, van kínai negyed, buddhista templomok, a folyóparti promenád mentén kifőzdék és temérdek szuvenír árus, egész jó graffitik, lehet nézni történelmi épületeket mint a régi bíróság épülete és ha valaki bírja a szivárványszínű tortákat ehet kek lapist vagy a csípősebb kajákat sarawak laksa-t. Ez utóbbival bepróbálkoztam a hotelben reggelire, de Nigéria után hamar feladtam félve a mellékhatásoktól.

Mivel abszolút off season vagyok a Semonggoh Wildlife Center-be nem volt értelme elmenni orángutánt nézni, mert hetek óta egy se jött az etetőhöz, most van a gyümölcs szezon ugyh jó el vannak a dzsungelben (ezt szerencsére a park fészbuk oldalán lehet látni, naponta felteszik jött-e valamelyik enni). De a Bako Nemzeti Parkban kis szerencsével ilyenkor is lehet dolgokat látni. Elvileg tömegközlekedéssel is ki lehet jutni, de ilyenkor mivel kevesebb a turista fennáll a veszélye, hogy nem jön össze egy hajóra való ember. Szerencsére mosás közben ismerkedtem és páran összeálltunk parklátogatásra, így viszont már megérte Grab-ot használni a Bako Ferry-ig. Itt némi szivatós adminisztráció után lett csónak és guide. A folyón még elég nyugis volt a csónakázás, de ahogy kiértünk a torkolaton hatalmas hullámok dobálták a kis csónakot és persze mind ehhez ömlött az eső. Az iban bennszülöttekhez tartozó guide-unk már az elején megmondta, hogy ilyen időben állatot csak a látogató központkörnyékén fogunk látni. Lelkesen kereste a proboscis majmokat (borneói nagyorrúmajom) a fa tetején, amikor megböktem, hogy hello most ült le egy hatalmas hím a sétaútra. Persze szégyenlős volt és gyorsan eltűnt. De azért láttunk még jó párat eszegetni magasan a fa tetején, virágot gyümölcsöt, leveleket nyammognak, ebből jó sok kell mert egy kifejlett hím 20-30 kg is lehet és vagy 70 cm. A nagy, logó orr akár 10 cm is lehet, és állítólag szexi, de mindenképpen vicces.

Voltak még hosszúfarkú makákók, ezek nagyon rosszak, egyrészt minden kaját ellopnak, ha meg nincs mit lopni akkor harapnak is. Volt olyan ösvény, ahol emiatt visszafordultunk mert akkor csapat agresszorkodott hogy jobb volt nem arra menni. Volt még banán mókus meg szakállas vaddisznó, ezek elég jámbornak tűntek.

Aztán meg lehet a 3. ígért majom is az ezüstös langur, az felnőttek sötét füst színűek és leveleket eszegettek, de a csajok hasán narancssárga bébik kapaszkodtak. Na ezek iszonyat cukik voltak ahogy már próbáltak fára mászni aztán inkább ijedten mentek vissza a mamára.

Hogy mindenki megkapja a magáét volt egy vipera is az egyik fán, felcsavarodva alukált smaragdzöld színben, jó, ha az embernek van saját herpetológusa Gergő egyből írta a fotóm alapján Tropidolaemus subannulatus Bornean keeled green pit viper.

Mindezekhez kis megszakításokkal végig esett az eső, szerintem itt könnyű lenne a bikram jóga stúdió rezsijét fizetni, garantált a 100% páratartalom. Ha lehet vissza még nagyobb hullámok voltak és kb. addigra mindenem szarrá ázott, ugyh gyors ebéd után húztunk vissza a városba.

Másnapra aztán nem csak az eső szakadt folyamatosan, de meglett az eredménye a 16 fokos légkondiknak is, dög betegen ébredtem. Amíg elmentem 250 métert a mosodáig, meg utána gyógyszertár és kaja szerzés az esőkabáttal esernyővel együtt fossá áztam. Egy darabig még gondolkodtam, hogy pár múzeumot meg kellene nézni, de lázasan szakadó esőben ez nem volt annyira motiváló, így maradtam a seggemen és kúráltam magam. Végül is 7 hete tolom és pihenős nap nem nagyon volt. A szilveszter este így leginkább köhögéssel és alvással telt, főleg mert hajnali 3-kor mentem a reptérre, hogy új évre már egy új országban legyek, Vietnámban Nóra barátnőmmel folytatom..

Mára két rizsföldes túrát terveztem, reggel behajtogattam magam egy újabb helyi jeepneybe, azért ez nem a derék kímélő sportok egyike az én magasságommal.. és valahogy eljutottam a Bangaanba induló túra beszálló pontjához. Mivel egész éjjel esett és reggel olyan köd volt, hogy alig lehetett látni valamit nem voltam benne biztos, hogy ebből lesz túra, de mire odaértem szerencsére kitisztult. A kilátóhelyről egész jó fotók lettek a rizsteraszokkal körülvett faluról. Ez a séta ugyan meredekebb volt, mint a tegnapi de szélesebb ösvényen és micsoda luxus még korlát is van. Igaz a helyiek magaságához szabva ugyh kb. törpejárásban kellett volna mennem, hogy tudjam használni. Itt elég sok táblán dolgoztak és palántázták a smaragd zöld rizs gyerekeket, láttam tradicionális lábakon álló ifugao házikókat és rizstárolókat.

Ebéd után aztán újra jeepney és irány a leghíresebb (világörökség) teraszos hely Batad. Na itt meglepődtem mert komoly turista nyomulás volt, a színes jeepneyk már alig fértek el az út szélén parkolni. A kilátó pontig részben betonút, részben saras lépcső meg ösvény vitt elég meredeken lefelé. Mellette épp utat építenek a faluba, ugyh hamarosan vége a romantikának. Komoly mennyiségű ember jött szembe, de a kilátó pontnál alig volt valaki. Innen egy hatalmas amfiteátrum szerű rizsföld völgyre és a falu a panoráma, és bár nagyon meredek, le is lehet menni, sőt onnan fel a másik dombon át egy vízesés is van. Vagyis lehetett, mert az egészet csúnyán lerombolta a novemberi tájfun okozta földcsuszamlás, a falu felét elvitte, a rizsföldek oldala beszakadva végig, az ösvény a vízeséshez sincs meg. A kilátó pont melletti iskola sport udvarát fedő tető félig leszakadva, mellette összedőlt házak. A faluban szerencsére észlelték, hogy nem normális ahogy a víz folyik és még időben menekültek a szélső házakba, de az iskola mellett sajnos ketten meghaltak. Ennek ellenére épp karácsonyi ünnepség zajlott és a helyi guide azt mondta, hogy dolgoznak a helyreállításon. Közben, hogy eggyel több okom legyen nem megindulni lefelé megint ömleni kezdett az eső. Megvártam amig kicsit csendesedik és elindultam vissza, na nem csak én komoly horda népek kerültek elő egy másik irányból – az volt a mondás, hogy jobb az útépítésen menni, mint a lépcsős szakaszon. Bár tényleg lényegesen rövidebb volt, annak az olasznak lehet nem ez a véleménye, aki a szemem láttára süllyedt térdig a sárba és a lábát ugyan nagy nehezen kihúzta, de a cipője ott maradt.. ezt végül egy guide ásta ki neki. Ezen a ponton mindenki próbált mindenkinek segíteni mert katasztrofális állapotú dagonya lett az özönvíz után, a guide-ok vezették, vitték ki a bénábbakat, a többiek meg egymást támogatták. Én egész jól megúsztam a drapp szandálom se lett sáros csak a legszélén, meg a talpán. Azért a szálláson a forró zuhany nem esett rosszul..

Még mielőtt lelépek a Fülöp-szigetekről meg akartam csinálni egy vulkán túrát ugyh laza 9 óra buszozással eljutottam Mabalacat-ba. Az úton azon kívül, hogy változatosság kedvéért nem Iron Maiden hanem Helloween maratont hallgattam egy említésre méltó volt, amire egy helyi hívta fel a figyelmemet egy megállónál. Tilápia ízesítésű fagylalt. Ez annyira szürreális, hogy vettem egyet, nos szálka nem volt benne és érezhető hal íze sem volt. De akkor is rém bizarr.. mondjuk illik az itteni lehetetlen kaják köze, nem ez lesz az ország, ahol el fogok hízni az biztos. A városból kimentem egy Abe farm nevű helyre aludni, meg karácsonyozni. Ez utóbbi abban merült ki, hogy megettem az idáig hősiesen megőrzött bejglit (és adtam a többi vendégnek mert nem vagyok irigy) és megállapítottam, hogy idén nyertem a Whamageddon-on, igaz ehhez az kellett, hogy a novembert leginkább muszlim helyeken töltsem és hogy a Fülöp-szigeteken ez a szám ne legyen menő (bezzeg a Jingle Bell ment vagy 10.000x)

Karácsony napjára vulkán kirándulást terveztem. A Luzon-sziget síkságát a nyugati parttól elválasztó hegyekben van Pinatubo nevű rétegvulkán ami arról híres hogy a 20. század  2. legnagyobb földi kitörését produkálta (VEI 6). De 75.000 évvel ezelőtt volt 5x ekkora kitörése is.  1991 előtt vagy 500 évet aluszkázott és a hegyet sűrű erdő borította, és közvetlen környékén több ezer aeta bennszülött élt. Szerencsére a kitörést sikeresen jelezték előre és tízezreket telepítettek ki a környékről. A 1991-es kitörés amúgy akkora volt hogy 10 milliárd tonna magma, 20 millió tonna kéndioxid lett a következmény, plusz globálisan 0,5 fokkal csökkent a hőmérsékelt.. A pozitív oldalon a caldera megtelt vízzel és egy gyönyörű smaragd tó lett belőle, amihez most fel lehet túrázni.

Először a Barangay Santa Juliana állomásra kell eljutni ahonnan, ahol 4x4-es jeepekkel kell felmenni a beszállási ponthoz, ez kb. 1 óra vesekő terápia. Mivel az egész katonai terület kell útlevél, hogy beengedjék az embert.  20 PHP-ért le lehet pisilni a köveket egy paraván mögött és 30-ért adnak sétabotot, ami amúgy hasznos mert a túra során sokszor kell vízfolyáson patakon átkelni vagy abban sétálni.

A túra állítólag 6 km egy irányban, de én csak 5 km mértem, és 500 m szintkülönbség, de nem tűnt annyinak. Közben vannak állomások, ahol lehet vizet vagy lónyálat venni, meg kicsit leülni pihenni az árnyékban. Nekem egy nem túl profi guide jutott, de pont jó tempóban ment felfelé, és hamarosan azt vettem észre, hogy being in the zone, és már nem azon izgulok hogy a térdem meg a derekam fogja-e bírni hanem folyamatosan előzük a különböző csapatokat patakokon átkellve és köveken ugrálva, meg cuki vízi bivalyokat kerülgetünk az ösvényen. Egyszer csak arra eszméltem hogy a tábla szerint már csak 250 méter.. és ott volt a gyönyörű tó a méregzöld lejtőkkel körbe véve. Jutalmul kaptam ettem egy csúcs mangót, csináltam pár fotót és toltuk ugyan így lefelé.

A teljes gyaloglási idő körülbelül kevesebb mint bruttó négy óra lett, és még tudtam volna folytatni, komolyan meglepődtem milyen jól bírtam, de ilyen ha flow-ban nyomul az ember. Az új Keen szandál tökéletes volt, bár figyelnem kellett, hogy az apró köveket rendesen kimossam az átkeléseknél, a nálam levő 7 dl víz nem volt elég mert elég napnak kitett a túra, forrt az agyam rendesen. De még vissza is kellett jutni a 4x4-el, ami újabb óra ráztatás.

Utolsó este Makati nevű finánc negyedben laktam Metro Manila részen hogy lássam ezt is, sok felhő karcoló, és vacsi a 32 emeleten, hogy edzek a tériszonyra. Bementem egy jobb szupermarketbe, tele volt rendes kajával szóval lehetne itt normális kajákat is főzni mert van miből. A karácsonyi hiszti még tart sajnos ugyh előre félek mi lesz a reptéren..

Kicsit még az országról:

III. Fülöp királyról kapta a nevét 7600nál több szigetből nagyjából 800 lakott, három földrajzi területre oszthatják Luzon, középső Viszajan és a déli Mindanao. Anno Magellán fedezte fel 1521-ben, és sokáig a spanyolok gyarmata volt, majd 1898-ban jött az USA a Kuba miatt kirobbant spanyol-amerikai háború kapcsán, a II VH a Japánok szállták meg, aztán megint az amerikaiak. Nyilván a világ 2. legnagyobb aranykészlete miatt is kelendő volt.

A népek itt rendesen mixelve vannak az eredeti filippinó vagy tagalog is már keverék, de vannak malájok, kínaiak, keveredtek a spanyolokkal, amcsikkal mexikóiakkal is. Évente 19 tájfun megy végig és gyakori a földrengés.

Fülöp-szigetek az egyik legnagyobb „munkaerő-exportáló” ország. A külföldi munkavállalás erkölcsi kötelesség, egyfajta küldetés és áldozatvállalás a családért, de cserébe ajándék csomaggal vártak minden külföldről hazatérőt laoagi reptéren. Mondjuk érdekes lenne tanulmányt olvasni a filippínó pszichéről és mentális egészségről a migráció miatt szétválasztott családok kapcsán.

Nem a Fülöp-szigetek lesz a kedvenc ázsiai országom, de valójában megérte eljönni, főleg a túrázós része tetszett. Viszont nem érdemes karácsonyra időzíteni a látogatást, igazi armageddon van, az esőt nem tudom, hogy lehetett volna kikerülni mert elvileg ez a minimális csapadék időszaka, a kajára meg nincs mentség.

Viganba menet két érdekesség volt egy kvázi AirBnB skanzen, amit épp esküvőre díszítettek. Eredeti gyönyörű faházak különböző tájakról, szétszed, újraépít, ugyan ez a kápolna is, mindez egy homokos parton, ahol színes halász hajók bícselnek. A másik Bantay katedrálisa, sajnos a 2022-es 7-es földrengés ezt is meggyepálta így a torony nem látogatható, de lehet terhes kecskékkel az előtérben fotózni. Bent meg hátulról lehet a Miasszonyunkat fogdosni egy résen át és közben kívánni, meg persze imádkozni is kell.

Vigan városa is világörökség, szép faablakos gyarmati házak macskaköves utcákkal. Itt is van katedrális spanyol-kínai barokk dizájn, de a földrengés miatt jelentősen meg kellett támogatni. Mellette van püspöki palota kínai oroszlánnal csak hogy a Jézuska ne unatkozzon.

Nem szeretem, ha állatokat használnak turisták, de a kalesa (lovas kordé) itt kb. kötelező, és úgy tűnt jó állapotúak a pacik, ugyh tettem egy kört Lady Gagával. Ami érdekes a tuk-tuk vagy autó mindig elsőbbséget ad a lovaknak, a másik hogy tolatva olyan profin parkolnak pacik, hogy sok sofőr megirigyelhetné. A Nemzeti Múzeum történelmi épülete 1788-as, de elérte az újabb idők szele, a jegyszedő az első rendes transzvesztita, akit az országban láttam, 5 centis műköröm, kopasz, hosszú fülbevalóval és bájos mosollyal. A múzeum Burgosról az egyik mártír papról van elnevezve, akit a spanyol ellenállás kapcsán végzetek ki 2 társával. Inabel textil készítés volt a kolonizáció előtt is, a szövőszéken kívül még szép trópusifa bútorok vannak. A városi börtön 1657-es, aztán előléptették tartományi börtönné, ez is múzeum. Egy szoba a Basi készítésnek van szentelve - cukornádlé fermentálva különböző gyógynövényekkel, kérgekkel, mint az árvamimóza meg Albizzia Lebbekoides (magyarul talán lebbekfa) - amit decembertől februárig csinálnak. Külön szoba van tervrajzokkal az őrtornyoknak, minden templomnak volt - általában külön állóra van építve - h lássák ha jönnek a kalózok, vagy tűz van és a harangozás riasztotta a népeket. Elpidio Quirino (a 6.) elnök amúgy a börtönben született mivel az apja itt volt smasszer, most a cipőit lehet nézegetni, reméljük nem a szag miatt vannak vitrinben. Néztem fazekas cuccokat a burnayan-t kínaiktól tanulták, a vízi bivaly járkál az agyagon amíg puha lesz, utána korongoznak, égetni egy hatalmas sárkánykemencének nevezett 50-60 m hosszú cuccban égetik. Az helyi ebédet sajnos turistás helyen ettem, gyorsan meg is lett az eredménye..

Másnapra legalább a derekam is megadta magát, ez különösen előnyös egy 8 órás buszozás előtt. Mivel a hegyekbe mentem a motion sickness miatt előre kértem magam a sofőrhöz, az mondjuk szürreális volt, amikor RHCP-t, Nirvánát meg Metallicát énekeltünk a szerpentinen Sagadáig. A táj egyébként elképesztő smaragd zöld hegyek, patakok és színes házak, néhol kőomlással vagy földcsuszamlással, hogy izgibb legyen.

Sagada olyan mint egy alpesi falu, bár a kávécserjék nem annyira stimmelnek. A leghíresebb látnivaló az úgy nevezett hanging coffins – ez az igorot népek pár ezeréves szokása, a halottat a hátukon viszik fel a hegyre, ehhez különböző pozícióba csomagolják, ha közben az emberre testnedvek folynak az szerencsét jelent. Ott színes koporsóba teszik és egy mészkősziklafalra rögzítik. Többet aztán nem látogatják. Jellemzően manapság már csak az öregek csinálják, a többi szereti, ha látogatják ugyh a rendes temetőbe megy. Az öngyilkosokat, lefejezetteket és szülésbe behalt nőket külön temették el. Az logó koporsókért a Echo Valley-ba kell túrázni, nem egy különösebben nehéz séta, de guide nélkül nem lehet menni mert a helyiek hajlamosak rongálni a koporsókat, csontokat hazavinni stb.

Itt a hegyek között azért elég hűvös van, este csak 15 fok körül és nincs fűtés, szóval kellett pár réteg az alváshoz. A kaják is érdekesek – van menü, ami úgy kezdődik Barbecue csirke fejek, de simán van grillezett belsőség és mindenféle disznó alkatrész megfőzve. Ezeket otthon se eszem ugyh előbb kellett volna gondolnom a protein szelet vásárlásra.

Másnap először busszal Bontoc-ig, itt van egy szuper antropológiai múzeum, amit apácák tartanak fenn, a gyűjtött tárgyak egy része egy a hegyekben dolgozó hittérítő apácától van, ő alapította a múzeumot is, a fotókat meg egy Eduardo Masferre nevű pasi csinálta. Rengeteg szobor, ékszer, rituális tárgy van és szuper fotók arról, hogy éltek a bennszülött törzsek itt régen. Elvileg fotózni tilos, ilyenkor nem szoktam, de itt lőttem pár képet mert képtelenség volt ennyi törzs nevét megjegyezni. A gyűjtemény elsősorban a környékbeli hegyekben élő Ifugao, Kalinga és Bontoc népeket mutatja be, de van egy csomó már törzsi cucc is. Ezek a bennszülöttek a harcos fajtából vannak, menő volt az ellenség lefejezése. Törzsi harcok manapság is vannak, de most már a levágott füllel is megelégszenek bizonyítéknak. Van egy csomó ház makett, sőt az udvaron egy mini skanzen is elő malacokkal. Mellette lakik az apáca (a ruhák alapján) egy gyarmati gyönyörű villában ahol a száradó ruha mellé a disznó alkatrészek is ki vannak lógatva. Ez városszerte normális, disznó fej pulton, egyéb alkatrészek lógatva a ruhákkal, amiról sose tudni szárad vagy eladó.

Múzeum után a helyi jeeppel (az eleje lehet tényleg az volt, de egy hosszú egymással szemben két pad hátsó része van, amiben 20 ember is simán elutazik, nem beszélve a tetőn levőkről) irány a Maligcong rizs teraszok. Ez kb 1,5-2 km kellemes séta a teraszok falán Favarey faluig, ami csak gyalog megközelíthető. A falu nem csak a rizsföldekről híres, hanem hogy a halottak a ház mellé vannak temetve. A faluban nagyon szép időseket és gyereket látni, a legöregebbek rendesen ki vannak tetovált plusz voltak cuki és kíváncsi malacok, vastag fagerendás rizs tárolók, és a learatott rizs szárítása legyező formába kötve. A délutánba még belefért Sagada egyik hatalmas barlangja, ez egy sok száz éves régebbi temető, ebben is százával a fura koporsók. A híres joghurtot még reggel kipróbáltam, gondoltam a 10+ km gyaloglás után egy szintén híres lemon pie belefér, hát nyilván elfogyott mire odaértem.

Banaue-ba, a Cordillera távolabbi részébe először busz, aztán jeepney, de nem egyszerű eljutni. Az egy dolog, hogy az út brutál szerpentin fel, le, de tele van félig meddig eltakarított földcsuszamlásokkal, kőomlásokkal, beszakadt útszélekkel, víz átfolyásokkal. Ezek az utolsó novemberi tájfun eredményei. Most is esett, plusz köd van, az időjárás oldalak szerint 99% páratartalom és 15 fok.

A Banaue évszázados rizsteraszai gyönyörűek, ha éppen látszanak a ködtől. Délután a helyi jeepney-vel elmentem Hapao faluba, túrázáshoz itt is kell guide, egy hosszúhajú fiút kaptam, ha nem 150 cm magas lenne tuti vinnék Hollyvoodba. Itt sokkal keskenyebb a fal a teraszok között, úgyh mentálisan elég fárasztó túra volt, még ha fizikailag nem is nehéz, mert egyensúlyozni kell, meg állandóan figyelni hogy el ne csússzon az ember a nedves köveken. A rizsföldek nagy részét már learatták, és most az iszapból kupacokat képezve veteményesnek használják, van smaragd zöld parcella ez a palánta nevelde, meg halastó, a vízfolyások partján meg fura élénk pink valamik, kiderült ezek csiga tojások. Párszor átkeltünk a Hapao folyón, láttam a templomot és pont összefutottam a tiszteletessel is. Mondjuk a jelenet megért egy misét (no pun intended), hatalmas darab, angolul kiválóan beszélő sri lankai volt a pap, aki panaszkodott, hogy annyit kell miséznie, hogy még életében 5 hét alatt ennyit nem beszélt, és mivel itt a földművesek miatt az első mise reggel 4-kor van milyen korán kell kelnie. A végén cukin kezet fogott velem.

Afrika után hazamentem pár napra mosni és hátizsákot cserélni, közben próbáltam minőség ételeket zabálni enni és barátokkal találkozni. Papának sikerült úgy időzíteni a Kanadából hazajövetelt hogy tudtunk találkozni. Mondjuk most már értem miért fárasztó ha hazalátogat.. 5 napba nehéz a barátikört belezsúfolni.

Taiwanra a fülöp-szigeteki jegyárak okán jöttem, mert konkrétan féláron (260.000 HUF) volt Etihad jegy Tajpej-be Manilához képest. Innen aztán a helyi EVA átvisz 30.000-ért..

Az Etihad amúgy hozza a kedvenc Quatar vagy Emirates szintet, szuper kaja, a Bacardival nem spórolnak és még Mozart csokit is kaptam. Igaz, az utóbbihoz az kellett, hogy egy 5 nyelven beszélő csecsen fiú mellé üljek. A másik oldalán ülő barkácslány (bécsi Bauhaus-ban dolgozik) is kapott. Az abu dhabi reptér se kicsi és mindent is lehet kapni a csilivili boltokban. Épp átértem a tajpeji géphez, erre azért foglaltam vészkijáratot, hogy tudjak éjszaka aludni a 7,5 órás úton.

Az első taiwani élmény hogy sok esetben képtelen vagyok itt a népek fenotipusa alapján belőni a genotípust? Még az útlevél ellenőrnél se, és az egyenruhában volt. Komolyan percekig gondolkodtam mi a helyes gender semleges angol megszólítás.. (Jeti: Hey You :-) ) Tajpejben gyorsvasutazni akartam a hostelig (Mayrooms Taipei Main Station), de ömlött az eső ugyh végül Uber lett. A hosteles csávó azzal kezdte, hogy töröltette a bukingos foglalást majd odaadta fél áron az ágyam. Az eső gyakorlatilag egész délután esett, szerencsére később már nem ömlött, de kellett az esőkabátom.

A Ximen negyedben sétáltam megnézve a kötelező látnivalókat, Red House, Huaxi piacot, Bopiliao Historical Blockot meg a Lungshan Temple-t.

Ez utóbbi kínai buddhista templom, eredetileg 1738-ban épült a Csing dinasztia alatt, de többször leégett, vagy összedőlt, ugyh a jelenlegi verzió 20 századi, a népek imádkoznak, jiaobei blokkokat dobálnak (fából piros félhold alakú jósló eszköz), amuletteket szentelnek.

A negyedben napközben is van élet, néhány kajálda előtt hosszú sorok álltak, de általában is mindenhol esznek, az egész pici sikátorostól a nagyobb kifőzdékig minden tele van. Rengeteg ázsiai turista volt, de mzunguval gyakorlatilag nem találkoztam. Amikor nagyon megindult az eső kénytelen voltam betérni egy hátmasszázsra a piacon (12$), a következőnél meg enni egy szusis helyre. Ez utóbbi nagyon durván pink volt, K Pop találkozik a nyershallal, és automata futószalag hozza a rendelést.. szerencsére volt angolul tudó munkaerő, aki elmagyarázta a működést – sorszám húz, ha az megjelenik a kivetítőn QR kód szkennel, megjelenik az asztal szám, ott tableten rendel, amit hoz az express futószalag az asztalhoz.

Kissé szét van ütve a bioritmusom.. elaludni nem volt gond a >10 km gyaloglás után, itteni idő szerint már este 8 kor elájultam (HU du 1 óra) (pedig aludtam a repcsin a deadalonnal és fehér borral) h felébredjek hajnali 3 kor (HU este 8) h aztán 1 óra múlva visszaaludjak reggel 7ig (HU éjfél). Reggel azért iszonyat kómában lemásztam a felső ágyról és elindultam kávéért. Hát a tajpeji kávézók nem kelnek korán kénytelen voltam Starbucksba menni, ott meg az a szokás h a helyi vesz 1 kávét és viszi szatyorban otthonról a reggelit.. asztal durván telepakol, falatozik, szendvicsek, literes tej, banán. Szépen eszeget majd asztalra borulva alszik még egyet.

Én inkább sétáltam még, egész tiszta lett az idő, megnéztem pár parkot, reggel tornáznak a népek ügyesen. A "Presidential Hall Plaza"-t a japán gyarmati korszakban (1895–1945) eredetileg a tajvani főkormányzói hivatalnak építették. De aztán olyan gyorsan megint szar idő lett, hogy nem volt értelme sehova felmenni a kilátás miatt.. Azért ha legközelebb itt cserélek repülőt, több időt hagyok hogy el tudjak menni vidéken is szétnézni.

EVA Air a helyi légitársaság, nem sikerült online becsekkolni, csak a reptéren, de ott is gyanakodva nézték az útlevelem, jegyem stb.. Ennek hátránya, hogy a legvégében ültem a gépnek, de adtak enni és szuper a pokrócuk, de ezt most nem tulajdonítottam el, mert nem tudnám visszaadni (a reptéri alvásaimhoz el szoltam vinni a pokrócot, aztán a következő járaton ott hagyom).

Nem véletlen volt drága a Fülöp szigetekre minden repjegy, mindenki nyomul haza karácsonykor. Ennek eredménye, hogy 3 óra volt kijutni a reptérről, csak az útlevél ellenőrzésnél 1,5 órát álltam sorba.. Az ajtóknál olyan tömeg, ami a perui Iquitosra emlékeztetett csak itt nem verték gumibottal a népeket. Szerencsére leboltoltam a szállással, hogy jöjjenek értem, de így is újabb óra volt amíg a dugóban fel tudtak szedni, másképp esélyem se lett volna bejutni a városba. Itt a Grab ugyan működik, de olyan tömeg állt, hogy lejár a vízumom mire sorra kerülök.

Ha valaki a karácsonyi dzsihádot (a vallási képzavar jegyében) szeretné elkerülni ne a Fülöp szigetekre jöjjön.

Egyébként új időzónát találtam ki magamnak, még mindig helyi idő szerint este 7kor beájulok, hogy aztán 6 óra alvás után hajnalban keljek fel és erőlködjek a visszaalvással – ami magyar idő szerint sem logikus bioritmus.

Manila felfedezését a Rizal parkban kezdtem, sajnos nem csak én, hanem az eső is. José Rizal igazi polihisztor volt a Fülöp-szigetek nemzeti hőse, Európában tanult szemészorvos, író, költő, és beszélt 10+ nyelvet. Élesen kritizálta a spanyol gyarmati rendszert, és az egyházi hatalom korrupcióját. Ennek meg is lett az eredménye, először száműzték Dapitanba, majd 1896-ban, a spanyolok elleni fegyveres felkelés idején – amelyhez amúgy nem is csatlakozott – letartóztatták 1896-ban kivégezték pont ott, ahol Parkban ennek a szobra van életnagyságnál kicsit nagyobb méretben. Közvetlenül a kivégzése előtti éjszakán, börtöncellájában írta meg a „Mi Último Adiós” című verset, amelyet titokban családjának adott át. Ez a fülöp-szigeteki irodalom egyik legfontosabb műve és mindenféle nyelvű fordítása ki van téve a Fort Santiagoban. Rizal amúgy rendesen csajozott, aztán együtt élt Josephine Brackennel, egy ír származású nővel, de az egyház nem volt hajlandó összeadni őket, végül néhány órával a kivégzése előtt engedélyezték hogy egyházi házasságot kössön a Fort Santiago egyik cellájában. Az is durva ha valaki pár óra házasság után már özvegy is...

A Fort Santiago amúgy az Intramuros falakkal körülvett óvárosában található, a Pasig folyó torkolatnál, még a spanyolok építették és ez volt a gyarmati kormányzás központja, de a japánok is használták a megszállás alatt.

Manila történelmi óvárosa 1571-tól épült, a falakon belül éltek a spanyol gyarmatosítók, a bennszülöttek meg kívül. Itt van a Manilai katedrális a földrengések és háborúk miatt ez már a nyolcadik változat. Itt éppen mise volt, de azért be tudtam menni, hirtelen fura volt, hogy értem, angolul tolták. A San Agustin-ba viszont nem jutottam be, pedig ez a Fülöp-szigetek legrégebbi kőtemploma (1607), és az egyetlen nagy intramurosi templom, amely túlélte a 1945-ös pusztítást és világörökség is. A Casa Manila egy rekonstruált 19. századi spanyol gyarmati polgárház, de mivel hétfő van ez is zárva. Itt viszont már annyira esett, hogy bementem egy helyi kézműves sörözőbe és hazy mangós IPA-t ittam.

Binondo – a világ legrégebbi Chinatown-ja, na itt vége a nyuginak, még esőben is nyomul a tömeg. Voltam kínaias katolikus templomban, az utcai oltárnál Jézus a kereszten alatta füstölők. Vettem a szegényeknek egy vödör kaját, és próbáltam magamnak is találni valami ehetőt. Végül a békacombot kihagytam és egy kifőzdében vállalható tésztás csirkét ettem. Csomó rém büdös és szennyezett csatornán vezet át híd, sárkányos oszlopokon van a közvilágítás és csomó vicces felírat van. De a legszürreálisabb egy ház volt, amiből egy fa nőtt ki az ablakon előtte egy királykék McLaren sportkocsi. Ezen a ponton viszont úgy éreztem eleget áztattam magam, szereztem 2 helyi mangót vacsorára és haza takarodtam.

Holnap tovább állok északra, elég volt a nagyvárosi feeling, meg az eső, ott állítólag jobb idő van.

Végül Laoag-ba repültem, de nagyon küzdeni kellett, hogy fel is jussak a gépre, mert minden belföldi járat túl van bukolva. Folyamatosan ment, hogy önkénteseket keresnek, akik hajlandók maradni. Találkoztam a hotelben (Java) 2 jó fej horvát utazó csajjal, másnapra megbeszéltünk egy túrát a vízeséshez. Délután még elküzdöttem magam az északi Malacañang-ba, ez Marcos volt elnök rezidenciája Paoayban, tudtak élni ezek is. Itt viszont a gyomrom megadta magát és még épp visszaértem a hotelbe hánytatott életmódot folytatni. Az ebédhez volt vmi szósz, amiben volt chili, és ugyan én szeretem a csípőset és ez nem volt durván az, úgy tűnik annyira érzékeny vagyok rá Nigéria óta, hogy már azt sem bírom, ami régen jól esett. Ami azért kár, mert a Paoay templomot még jó lett volna megnézni.

Másnap Dunja és Lilli társaságban mentem a Kabigan vízeséshez, ebben az volt a jó hogy fel sem engedtek minket mert annyira esett az eső, hogy minden csúszik, plusz a híd összedőlt és ugyan a combig érő vízben normálisan át lehet kelni kötelekbe kapaszkodva, de most a patak is megduzzadt, ugyh a helyieket meg minket is szépen elhajtottak. Végül a helyi só készítőkkel és Bojeador világító toronnyal és Kapurpurawan mészkő sziklákkal vigasztalódtunk. A só készítés azért vicces mert főzik, és tengervízzel kevert ausztráliai import kősóval csinálják. Lehet a tenger nem elég sós. Láttunk helyi piacot is, ami meglepő volt, hogy nem voltak legyek, viszont guszta zöldségeket és halat is árultak. A világító tornyot a spanyolok csinálták, a mészkő formációkat meg az erózió és gyakorlatilag helyi turistákon kívül senki nem volt.

16. nap

Reggeli után egy gwari (gbagyi) faluba mentünk nézelődni.  A gwari népekről egy csomó érdekes dolgot lehet tudni, erről ugyan nekünk egyik guide se mondott sokat (fogalmam sincs miért van 3..) de ugye a neten elbírtam olvasni. Szóval ezek a népek jelentős csoport Nigéria úgy >300 etnikuma között, lehetnek kb. 15-20 millióan, de rég volt amikor megszámolták őket. Ők voltak eredetileg Abuja őslakosai, de a fővárosiasítás miatt el kellett onnan költözniük. Alapvetően mezőgazdaságból élnek, de jók a fazekasságban is. Eredetileg a házaik kör alakúak voltak, agyagból épültek, többnyire agyagtetővel és nádfedéssel, valamint fűvel borítva. Mostanság már van mindenféle, de a gabona tárolók nagyon jópofák, mint egy óriási agyagkorsó lábakon, ablakkal, várod hogy kinézzen egy manó..

A legtöbb afrikai kultúrában a nők a fejükön cipelik a mindenfélét, a Gwari nők a vállukon vitték a terheket, mert úgy vélik, hogy a fejnek más feladata van. Manapság persze a fejükön viszik, úgy könnyebb, de megmutatták az öreglányok, hogy ment a vállon cipelés régen. A test tetoválás, a piercing is menő volt, manapság már csak az öregeken látni.

Nagyon komplikált módon házasodnak, ha egy férfi érdeklődik egy nő iránt, 7 évig kellett szolgálnia a menyasszony apjának farmján, dolgozva, gabonával, egyéb terményekkel ellátva a menyasszony házát. Manapság a vőlegény egyszerűen kifizeti a menyasszony árát a 7 év szolgálat helyett. A fiúk tizenöt és tizennyolc éves kor között kezdenek ezzel foglalkozni, lány gyermek esetében a házasságkötés nyolc és tíz éves kor között jöhet szóba. De mire a hozományt kifizetik és a házasságkötés dátumát kitűzik nagykorú lesz..

Bár általában keresztények (lehetnek muszlimok is), alapvetően animisták, a természeti dolgokat – legyenek azok élők vagy élettelenek – jó vagy rosszindulatú szellemek erejével bíróknak gondolják, így van egy csomó rituálé a szerencsétlenségek és a boszorkányság elleni küzdelemre.

A faluban rengeteg gyerek volt, az asszonyok főztek, mostak, volt, aki babot hántolt, volt, aki szóját, nem mindenki volt barátságos és nem voltak tradicionális ruhák sem sajnos.

Ezután aludtunk egyet vártunk egy órát a helyi emír fogadó termében, mert az ő jóváhagyása nélkül semmit nem lehet csinálni és mi Bori ceremóniára akartunk menni. A Bori egy iszlám előtti vallás, amit anno a hausza nép gyakorolt, és egy ceremónia neve is, amikor megszállnak a szellemek, azokat befogadva és kiengesztelve aztán cél a gyógyítás.

A művelet az udvaron zajlott, erőteljes dobolás, kalabas tök gitárok, és ének mellett ment a táncolás. Én nem láttam, hogy bárki transzba esett volna, de ez 39 fok melegben nem is elvárható. A kultuszt anno komoly hatalommal rendelkező királyi papnők vezették, itt is volt egy ilyen főnéni szépen felöltözve. A táncosokon sok gyöngy meg mindenféle rojt, színes izék lógtak. Egy csomó helyi érdeklődő is nézte a műsort és láthatóan nekik is tetszett, és úgy tűnt ők a hőséget se bánják.

Ebédre a szokásos iszonyat csípős szósz mellé rendőröket is kaptunk. Akik a vízumunkat és az útlevelünket akarták megnézni, belépési pecséttel együtt – erősen pénz levevős szaga volt a dolognak. Már tegnap a szálloda recepciós elkezdte kérdezgetni, hogy mutassuk meg a belépési pecsétet, amihez neki semmi köze, max fénymásolhat útlevelet és ennyi. Gondolom összejátszanak a rendőrökkel.. akik elkezdték nézegetni az olaszok papírjait, mindenkinek van vízuma, útlevele és belépési pecsétje.. a második ember után telefonáltak, és mondták hogy menjünk be a rendőrségre WTF. Mi mondtuk, hogy ebédelni megyünk, kész a kaja. Menjünk ebéd után. Nem mentünk. Abban se vagyok biztos valódi rendőrök voltak..

A rendőrség helyett piacozni mentünk, ez volt eddig a legszimpatikusabb piac, látszott vidéken vagyunk, tök kedvesek voltak a népek, nagyon szép nőket láttam, rengeteg féle cucc volt, varroda, fodrász, hímzés, csipesszel strassz kirakás ruhán, bogár árus, legyes hús árus, fura gyümölcsök meg illatos fűszerek. Volt egy anyuka, aki a lányával leckét csinált, nagyon cukik voltak. Kifejezetten helyes csajokkal barátkoztam, fotóztatták egymást és nagyon nevettek. A mecsetet csak kívülről néztük, de nem volt hiába a megálló Ibrahim herceg ma is vett egy új ruhát..

Amikor azt mondák holnap reggel indulás 8-kor csomagokkal, csak felröhögtem könnyű lesz összepakolni.

17. nap

A tegnap esti csili többször meglátogatott éjszaka, ugyh a reggeli dózist kihagytam. Egy ideje már kihívásnak tekintem, h egyszer sikerül-e elérnem csináljanak nekem bármilyen kaját nélküle. Nem állok nyerésre.

Csak 9-kor indultunk vissza Abujába, mi ugyan mondtuk a portugállal h mehetnék 8-kor, de oh lesz elég idő, csak 3 óra.. 

Persze buszon beszart a fék ugyh a 3 órás út 5,5 órás lett. . Igaz közben volt lehetőség tanulmányozni a helyi autószerelési technikát.. Szerelőt úgy talál az ember, hogy megáll a legolajosabb bádog viskónál a falu szélén, előkerül 8-10 ember meg egy emelő, és megoldják. Mondjuk az út is több kátyú volt, mint aszfalt, és az segített h innentől a sofőr ha fékezni kellett egyből satut nyomott, nem kicsit fájt a fejem mire megérkeztünk. Így persze ebéd 3 óra után, az abudjai hotelben megkockáztattam egy zöldséges spagettit, egész csili mentesre sikerült.. Hurrá. Ezután végre találkoztam a kirándulós csomagommal, annyi kézzel írt matrica van rajta h készítettem fotót (Rush back etc)

Abujában a Gwari törzs látogatás helyett buszon városnézés, láttam a nagy mecsetet, a nemzetgyűlést nem tudtuk mert a rendőrök sztrájkolnak, nem kaptak fizut így se be se ki. A napi program így abban merült ki, hogy meglátogattuk a kézműves piacot, végtelen mennyiségű fonott kosár, ruhák, cipőpasztás új „maszkok”, nagy darab ásványok. Szerencsére találtam néhány vörös kismacskát, természetesen ezeket is megpróbálták eladni nekem, nehezebb volt ellenállni, de sikerült. A legjobban a helyi pedikűr manikűr tetszett, többféle ollóval állt neki a srác, amiket egy öngyújtóval fertőtlenített majd egy végtelen koszos, mikrobiológiai tisztaságában erősen kétséges szivaccsal törölt meg, nem vettem igénybe a szolgáltatást.

Vacsorára viszont libanoni étterembe mentünk, úristen találtam ehető ételt, könnybe lábadt a szemem. Baba ghanoush és kibbeh, akkora dózis, hogy a felét bírtam megenni - bár lehet nem az adag volt nagy, csak ennyire összeszűkült a gyomrom a sok nem evésben – 3000 Ft, ebben egy Fanta is volt, meg a szervízdíj. Természetesen a jigawai gyerekarcú Sanusi Herceg is megjelent a vacsorán a fiával és 3 fős kisérettel, teljesen rá van tekeredve az olasz pszichoterapeuta csajra..

18. nap

Az olaszok sok pénzért elmentek abujai városnézésre, ez ugyan hivatalosan benne lett volna a programban, de aztán mégse. Én viszont nem gondolom, hogy 150 €-t nekem ez megér, ugyh maradtam a hotelben hátha be tudok hozni némi lemaradást a házifeladatokban. Ebédre megint nem sikerült a Capsicum tartalmat mellőzni, de ittam rá egy Smirnoff Ice-t az segített. El akartam volna menni közértbe, hogy egy ismerős ismerősének fűszert vegyek, de a szálloda környékén semmi nem volt, egyedül meg nem igazán tanácsos messzire elmászkálni, így ez kimaradt. Utána a görög öreglánnyal pletykáltunk a szobámban. Fura szerzet, de ez a 3. utazás amin véletlenül találkozunk és kezdem megkedvelni. Ő és az olaszok is ma repülnek, ugyh ittunk egy búcsú bambit a kertben. Az olasz gyógyszerész kollegával is sok közös pont volt, és nem az INN nevekre gondolok – a szőrős állatoktól a sivatagon át a családi vonal túl a kempingezésig - jókat beszélgettünk.

19. nap

Már megint TIA, megyek fizetni a recepcióra mondják 153.000 Naira. Rutinból elkértem a részletezést, 2 éjszaka szállás benne, amikor amúgy 1 extra éjszakát aludtam. Mondom a csajnak az első éjszaka benne volt a túrában, nem, nem 2 éjszaka. Hívom Baile-t WhatsAppon, kiderült, hogy ő már kifizette mind a 2 éjszakát, és neki kell odaadnom az extra árát. Szóval nem is 1, hanem 2 éjszakával (~70 Euro) próbált átverni a csaj. Amit persze sose kapok vissza, ha rutintalanul kifizetem kártyával.

A reptérre egy taxival mentem Ibrahim herceggel, a sofőr kocsija a hoteltől számított 50 métert bírt megtenni, gyakorlatilag kiállt egy működésképtelen kocsival, mi meg ülhettünk át egy másikba. A reptéren kb. 4-5x sorban állás, volt rá idő mert 1 órát késtünk. Közben volt pár feka pasi, aki kimerítette a zaklatás fogalmát L, de a repülőn szerencsére csajok között ültem.

Sajnos a kairói reptéren nem sikerült a múltkori trükk, nem engedett vissza vmi rendőr féle az indulási oldalra aludni, ugyh kénytelen volt Rémuszbácsis fekvőhelyemet egy 4* hotelre cserélni. Ez persze 3 óra vergődéssel járt, cserébe megismerkedtem egy nagyon cuki párral, akik épp Abujába mennek. Aztán kiderült nem egy pár, csak cukik, Frank kameruni gyárilag, de egyetemre Nigériába járt, öt évet élt Mongoliában, párat Odesszában most épp Dániában lakik. A lány nevét nem tudom ő Svédországban él és 2 ördögfiókával utazott, akik még akkor is rohangáltak mikor mi már alig álltunk a lábunkon. Szóval először a reptéren kell sorba állni, itt előre megírt vouchereket adnak, de mindig van balhés csapat, akik miatt belassul a sztori. A vízumos papírral bármi is van ráírva az ember kap pecsétet (nekem egy 1946-ban született magyar pasi nevén volt). Aztán ki az ajtón, a free shuttle busz teljesen kaotikus, a külső körön áll meg de h hol az random. Közben taxis cápák köröznek, és zaklatnak. Az első mikrobuszba be se fértem, itt ismerkedtünk meg Frankékkal, ők már a 3. buszról maradtak le. A következőt aztán már én intéztem a sofőrrel, pár arab szó csodákra képes, büszkén vigyorgott hogy 10 percen belül visszaért és szépen beültünk gyerekestől. A szállas 4 csillagos, normális, tiszta, nincs lepukkanva az átmenő forgalomtól, kb 5 perc a reptértől (2 km) ugyh a taxis hiéna 5 dolláros ára is 5x-ös túlárazás. Az ingyen vacsorára már nem maradt erőm..

20. nap

.. de a reggeli választék láttán könnybe lábadt a szemem, annak ellenére, hogy mindent úgy néztem hol bujkál benne a piros, erről kell pár nap h leszokjak. Visszabuszoztam, megint végig mentem a 2-3 securityn, útlevél, Rémuszbácsi nem volt, mert ugye hétvége van, a gép késett 1 órát, de itt már erre is adtak gyümölcslevet meg vizet mindenkinek, én meg leültem dolgokat intézni..

Végül megjött a motyóm is Budapestre, mondjuk csodálom, hogy a vámosok nem szedtek ki, ahogy a többi népekhez képest kinéztem..

Amennyire imádtam Líbiát, a nigériai túra csalódás volt, ami nem feltétlen az ország hibája.

Imádom Afrikát, de utálom a nagy városokat (nem csak ezen a földrészen, és kevés kivétel van), mint tudjuk az Afrikai kontinens nagy városai messze nem a legattraktívabb látnivalók a földrészen. Ahhoz képest, hogy a túra úgy volt hirdetve, hogy „Sokéves, Nigériát átszelő etnográfiai kutatás után a Last Places egy igazán különleges útvonalat dolgozott ki az egyedi törzsek iránt érdeklődők számára. Utunk a történelmi Sokoto emírségben indul… több kevéssé ismert népcsoportot is felkeresünk, mint például a Gobir, Camera, Dukkawa, Dakakari, Nupe és Gwari törzseket..”

Ebből 2 törzset a Dakakarit és a Gwarit sikerült látnom, a többi helyett napokon keresztül rettenetes túlnépesedett nyomorult nagyvárosokban töltöttem az időt. Ami szintén része Afrikának, de ha ezt akarom látni egyrészt meg tudom csinálni töredék pénzből egyénileg, ahhoz nem kell bérelt autó és spéci guide. Erről azért írtam egy szép hosszú nem túl kedves levelet a szervező cégnek..

A túlnépesedésről annyit, hogy jelenleg Nigéria a világ 6. legnagyobb népességű országa (225 millió) ha összevetjük az USAval (334 millió) akkor népesség növekedés 2,6% (USA 0,5%), medián életkor 18 év (USA 38,5), átlagos gyerekszám/nő: 5 (USA 1,7) és a GDP PPP/fő 6.500 $ (USA 85.000$), Egyike a leggyorsabban urbanizálódó országoknak és 2050 a világ 3. legnépesebb országa lesz – egészségügy, oktatas, munka, lakhatás hmmm lesz itt baj.

A másik a kaja volt, ami nem segített - még Schwab Richárd is megirigyelné, amit ezen a túrán böjtöltem, de mivel minőségi tápanyagot alig tudtam magamhoz venni, inkább legyengültnek érzem magam, mint egészségesnek. Mindenhol ugyan az a kaja és minimum 2 féle brutál csípős paprika van belefőzve nagy dózisban, gyakorlatilag képtelenek ezek nélkül csinálni bármit is. A legtöbb amire jutottam hogy a piros színű Capsicumot lecserélték zöldre.. Ha hús van a kajában az egy rosszabb minőségű bőrtalpú cipő állaga, olyan szárazra sütött csirkét vagy kemény marhát, mint itt még nem láttam ugyh gourmet desztinációk tekintetében nálam az utolsó helyen van, jó étvágyat: https://www.facebook.com/share/r/1CaY8SFYvU/

14. nap

Kanoban reggel újabb múzeum, persze hiába vártunk a kulcsra, elmentünk megnézni az indigó ruhafestőket. Sokkal nagyobb a hely, mint a sokotoi, de a technika ugyan az. Nagyon mély betonozott gödrök benne a hamu, indigó, kálium só keverék, az anyagokat előtte a design szerint megkötik és áztatják attól függ milyen sötét kéket akarnak 1 - 6 órát, aztán szárít. Volt egy kézi mosoda is mellette, meg öreg pasik faszenes öntöttvas vasalóval. Átsétáltunk a szomszédba megnézni egy asszonyt h csinálja a mintát az ujjait és a fogát használva cérnával a még fehér anyagon.. közepes minta 1 nap, van ami 2 hét. 

Következett a cserző üzem, már a sikátor is megért egy misét ahogy odajutottunk. De kezdek flowba kerülni mert a herceg vett nekem a helyi kifőzdében pizzát - értsd alagsori feketére füstölt lyuk, ahol egy boszorka és a férje helyi tésztát sütnek, kb. mint egy hagymás palacsinta. Persze én szépen befaltam, erre jött a többi h ő is kér..A cserző hely is nagyobb volt, és még büdösebb.. hatalmas halmokban a kész bőrök van, ami már pirosra, lilára festve. Az egyik gödörben épp nagy kígyó és hatalmas krokodil bőrt csináltak.. kötelezném a posh vásárlókat akik ezeket veszik h itt helyben kelljen vásárolni.

Közben eszembe jutott amikor egy budapesti Csád wodaabe előadásom után egy Magyarországon élő nigériai, gondolom diplomata lebaszott h miért mutogatok ilyen képeket nézzem meg milyen fejlettek a nigériai városok, csupa felhőkarcoló. Hát nem tudom mikor sétált utoljára ilyen negyedekben Kanoban. Nyilván a gyönyörű kék ruhás, aki egy államnyi emírség hercege és annyi pénze van h hétvégére átugrik olaszba pastát enni másképp él.. Sok nagyon gazdag ember van itt, de ezekre jut 200+ millió nyomorult.

Vissza a múzeumhoz, megjött a guide. Ez minden eddigit alul múlt, az angolját alig lehetett érteni, a hausza épületben 1 festett szobán és gazos kerten kívül 2 WC csészét lehetett megnézni, ezek is le voltak öntve cementtel, meg sittel. Csak azért maradtam életben mert egy szabin levő, amúgy Abujában dolgozó kanadai diplomata csatlakozott hozzánk és jött vele egy talpig feketébe öltözött, csuklyás golyóálló mellényes kommandós. Ez utóbbi elkezdett a színes szobában velem kedvesen beszélgetni, a tetőn mászkálva szépen lesegített a létrákon, sőt megvárva míg a többiek kimentek az egyik szobában lefotózhattam (mondtam h no social media, csak nekem lesz) aztán levette a maszkot az arcáról. Mondom h kezdek flowba kerülni. A mélypont amúgy az "új" múzeum volt, ahol a tárgyak, szekrények stb egymás hegyén hatán bebaszva, de legalább nem tudtunk végigmenni az összes kanói emíren egyenként név szerint

Ebédelni egy kifőzdébe mentünk ahol több szőnyeg volt mint asztal, főzni pedig az udvar túloldalán egy feketére kormolt hatalmas garázsban főztek, bármely ántsz ellenőr azonnali agyvérzést kapna, csak remélem h nem ugrott a jollof rice-ra pár E Coli. Egy időben mindig feldobta a fészbuk a Joyful cook-ot, na ott kiderül mi kerül a levesbe.. https://www.facebook.com/share/v/17wSftCdkm/ de ennél sokkal durvábbak is vannak.

Újabb piac, itt bevittek minket a sikátorokba ahol lehetetlen drágán tukmáltak mindent az olaszokra, akik bénáztak majd nem vettek semmit. Sajnos a bodyguard nem volt velünk így unatkoztam, Baile szerencsére véget vetett mielőtt újabb körre bevisznek minket a málnásba.

Az emír palotájában megint nekifogtak elmondani a kanoi 25 darabot név szerint, szerencsére a 6.nál valahogy sikerült leállítani és csak a két, egyébként csodásan díszített fogadótermet kellett megnézni, mert az emír itt se volt otthon.

Végre elindultunk Kano-ból, mint tudjuk utálom a nagyvárosokat, napok óta törzseket meg falvakat kellene nézegetnem ehelyett borzalom városokban nézegetek poros múzeumokat és emírek palotáit kívülről. Mindenesetre Nigériában sem szeretnék újjászületni mint kamionsofőr.. brutál, ami megy az autópályán.. szembe a forgalommal motoros biciklis kamion és minden más, minden sávban és azon kívül is ér előzni és persze a járművek állapota meg ahogy felpakolják is rettenet. 

Persze nem értünk el világosban Zairat.. És természetesen itt is ehetetlen volt a vacsora.

15 . nap

Sikerült elérni a hotel éttermében hogy ne legyen csili az omlettben, ez komoly fejlődés és sok melom volt benne.

Reggelire a tojás mellé kaptunk emírt is. Bár egy órát kb. vártunk Őexcellenciája a Zariai Emírre, de végül fogadott minket. Addig a különböző turbános gyönyörűen öltözött helyi előkelőségeket fotóztuk, beleértve a saját hercegünket is, aki természetesen szintén kiöltözött az alkalomra. Volt nagyon fényes narancssárga, királykék és arany-fehér karácsonyi abroszos. Az emír a trónján ült, mi a földön a szőnyegen. Mindenki szépen bemutatkozott Őfelségének, aki kicsit meglepődött a Budapesten, nem csak azt tudta h hol van Hungary, de az egyik gyereke Debrecenbe jár egyetemre. I did'n't see it coming. Fotózkodni is kellett vele egyrészt a mi hercegünk szépen fogta a kezem a csoport fotózás alatt, ezt határozott előrelépésnek tekintem, másrészt van kép Gumicsizmás Parasztról egy Emírrel. A végén még ajándékot is kaptunk tőle, mindegyiken gondosan elhelyezve az emír nyuszifül turbános képe.

Az emír alá 3-4 millió embert tartozik, de nem gyakorol állami hatalmat, inkább vallási és közösségi vezető. Feladata az iszlám hagyományok képviselete, társadalmi tekintély aki pl mediációt végez helyi vitákban, és kapcsolatot tart a kormányzattal.

Aztán a karácsonyi abroszos turbán vezetett minket végig a palotán. Persze itt is végig kellett hallgatni az összes emírt sztorival együtt név szerint, 4 családból jönnek, a mostaninak a nagyapja is uralkodott, de a cím nem öröklődik, van bizottság a 4 vérvonalból ők választanak jelölteket ezekből régen a sokotoi szultán, manapság a kormányzó dönti el ki legyen. És újabban le is lehet váltani, Kanoban megtörtént h száműzték de aztán visszahelyezték.

A palota rendesen ki lett csicsázva festve mióta (2020) őfelsége uralkodik. Az épület önmagában is pár száz éves, persze modernebb részeket is hozzáadtak. A vastag agyag falakon belül kifejezett hűvös van és érdekesek a masszív hajlított gerendák amik a plafonon összefutnak. Megcsodáltuk a lovait van vagy 20, ezeket a felvonulásokon használja mint a Durbar Fesztivál, ami itt hagyományos kulturális megmozdulás, az iszlám ünnepek Eid alatt tartják, és sok feldíszített ló kell hozzá, plusz zenészek és harcosok felvonulva tisztelegnek az emír előtt. Van rendes angol kert, a 4 feleség házaiból vendégház lett. Közben láttuk pont h az emír egy hatalmas Toyota SUVval elindul vhova a kíséretével.

Elvitték a buszt szerelni ugyh tovább vártunk, így persze egy része a programnak megint kimaradt. Összesen 4 palota van, ebből még 2 meg kellett tekintenünk saját szemünkkel, az egyik iskola, a másik romos.

Ebéd a helyi jobb étteremben, a csirke sajnos félig nyers volt, ezt nem mertük megenni ugyh megint plantain és vmi fufuszerű cucc volt a menü Carolina Reaper szósszal, ez utóbbit amennyire tudtam kihagytam.

Végre kimentünk a városból pár km egy fulani táborig, ezek félig nomádok, beton alapú nádkunyhókkal, pár pulyka és kecske volt a táborban. És egy iszonyat cuki fehér boci, aki hagyta magát simogatni.. Volt egy csomó gyerek meg asszony, a pasik ilyenkor legeltetnek.. 

Az óvárosba még mindig a karácsonyi turbánossal, hát erről se írnék képeslapot különös tekintettel az utcán folyó szennyvízre, de volt csomó cuki gyerek meg pár festett ház. Az egyetlen használható wc a palotában van ugyh visszamentünk a piac előtt. A piacon megint az olasz shoppingoltak és nem vettek semmit, de legalább addig nézelődtem. Ibrahim vett kerek melaszos cukrot, persze megint az én késem kellett felvágni (mert úrinőnél mindig van bicska -sokat használjuk mert a legtöbb helyen kanál az egyetlen evőeszköz- az olasz pasi már részletesen megnézte a CRKT és jól megdicsérte) de itt annyira gáz volt a higiénés helyzet h nem mertem belőle enni.

A vacsora megint katasztrófa volt, sok kiabálás után kaptunk vmit, de megint nem azt amit kértünk, a szokásos ehetetlen csirke és rizs. 

16. nap

Zariaból ugyan csak 3 óra vezetés Abuja és onnan újabb 3 óra lenne Minna, de állítólag annyira veszélyes a szakasz hogy helyette 3 órát visszavezettünk Kanoba, utána repülés Abujába onnan újabb 3 óra Minnába magyarul az egész napos program utazás.. Az egyetlen említésre méltó hogy mire elértük a kanói repteret a gyomrom megint feladta.. 

Konkrétan 3 különböző belföldi légitársaságot (NG Eagle, Ranoair, Unza ) kipróbáltam, mind relatív pontosan indult (2 EMB 145 és a propelleres) de azért nem ez a kedvenc országjáró módszerem, nem csak azért mert a motion sickness miatt nekem fizikai stressz, hanem mert nem az országot látom hanem a reptereket.

Ráadásul most mindenki csomagja megjött csak az enyém nem, kezd tele lenni a f..szom. Konkrétan azt se tudják hol van.. sok remény nincs hogy viszontlátom, itt vonalkód sincs csak tesznek rá egy kézírásos valamit.. Ráadásul a csoportét egyben csekkolták be, szóval még csak nem is az én ülésszámom és nevem van rajta. 
Később a motyót legalább megtalálták..sétarepülésen volt, először Kanoban maradt aztán felrakták egy gépre ami elvitte Lagoszba, aztán vissza Abujába. eccer megkapom, talán .. mert még 3 óra min busszal Minna és itt nem biztonságos sötétben menni (nappal se) ugyh mondtam inkább induljunk inkább a csomag vesszen, mint a csapat legyen elrabolva v bármi.

Amúgy a csoport kisebb sokkot kapott amikor kiderült - van fotóm a csomagomról h lássák mit kell keresni - van nálam 2 napnyi cucc, tiszta ruha, fogkefe stb ami kézipoggyászban volt. Csak annyit mondtam nem ma kezdtem az ipart hanem lassan 40 éve nyomom és az Air Francon edződtem 😁 Mivel nem biztonságos a csomagot utánam hozni Minnába így a túlélő szettel leszek 2 napot és majd az abujai hotelben kapom vissza. Szuper. 

Erre amúgy izgalmasabb az út, nem a felpakolt autók miatt, az mindenhol brutál pl állat szállítón tehenek, de keretre bambuszból van második emelet azon fekszenek a szamarak vagy a kecskék. A dőlés szög gyakran 30-40 fok a rakománynál 10 méter magas.. A táj lett izgibb, vannak nagy kerek sziklák, meg dimbes dombos eddig csak a kiégett vegetációjú síkságot láttuk.

Este 8 körül vak sötétben értünk a hotelba, ebből szerencsére egy órát a városban bénáztunk. A szobák takarítása itt nem a vendégek után történik, ugyh kellett balhézni mire lett tisztább törülköző, vacsora ehetetlen kértem h ne legyen benne csili, piros nem volt benne. De apróra vágott zöld igen. Kaptam kölcsön sampont meg Ibrahim papucsát valahogy elleszek.

10. nap

Kairo - Abuja kb. 5 óra repülés, némi késéssel, de rendben megérkeztem csomagostól. Mivel megcsináltam az e-landing cardot gyorsan átvergődtem az útlevél csekkoláson, váltottam pénzt és vettem SIM kártyát. A pénz (Naira) a szokásos 2 nagy kupac, rettenet koszos bankjegy, de itt adtak nejlon zacskót hozzá. Általában nem a reptér a legelőnyösebb váltás, de itt általában nincs elég bankjegy máshol a váltáshoz.

Kint találkoztam Baile-vel a guide-dal, a szállodában meg további két utassal, az egyik egy portugál, a másik Marina a görög öreglány, akivel már 2x utaztam, meg se lepődtem. Lassan minden afrikai túrán van ismerős, Fodor Rékával meg az orosz Oxanával is csak 1 nappal kerültük el egymást.  

Sajnos a nigériai biztonsági helyzet tovább romlott az elmúlt hetekben. 2 hét alatt 3 iskolai emberrablás, volt, ahonnan 300-nál több gyereket vittek el. Még mielőtt befoglaltam a túrát voltak kétségeim megnézve az ACLED jelentést (https://acleddata.com/country/nigeria.), miszerint idén exponenciálisan romlott a helyzet észak-nyugaton is. Aztán volt pár hónap mikor a probléma nem nőtt tovább, de a Trump nyilatkozatról lehetett tudni, jót nem fog tenni.  Meg is kérdeztem a spanyol céget, akiknek 3-4 különböző itinerrel van túrájuk Nigériában, hogy tuti ezt akarják letolni? Szokásos ők már régóta járnak ide, tudják mi van monitorozzák, blabla stb.

Na hát ideérve már azzal kezdődött a sztori, mi a Plan B, mert az eredeti útvonalon nem mehetünk. Amivel több baj is van – egyrészt ez egy bazi drága út, és ha azért az itinerért fizetek hogy törzseket lássak … másrészt mindent most, utolsó utáni pillanatban próbálnak újra szervezni, a belföldi repülésekkel egy csomó időt elcseszünk, ez mindig fél nap kiesés, ami alatt nem látsz semmit, mert ugye kocsiban is sok idő egy ekkora országban A-ból B-be jutni, de közben látom az országot nem csak reptereket.

Ennek örömére a szállodában aztán kaptam egy sört az alkoholmentes országok után, mivel jellemzően a muszlim részeken fogok utazni, ez jó időre az utolsó sör is.

11. nap

A reggeli mérsékelt siker, mert ugyan van vagy 8-10 féle kaja, de mindegyik fullra van tolva kapszaicinnel. Ha jobban megnézi az ember a sima omlettet abban is bujkál pár darab Carolina Reaper.  Aztán elindultunk a reptérre, hogy Sokotoba repüljünk északra. A reptéren óriási káosz és fejetlenség, többszöri áramszünet, de végül csak beszálltunk egy propelleres gépbe hogy egy óra múlva zökkenjük Sokoto mellett.

A sokotói szálloda már igazi afrikai lepukkant és borzasztó koszos, festékes vödröt 30 éve nem látott darab, törött ággyal és itt sincs semmi olyan kaja, amibe ne lenne egy marék csili belefőzve, még az amúgy jól kinéző párolt zöldségben is benne vannak a fél paprikák.

Egyébként simán nyithatna a csapat egy egészségügyi központot, de amúgy is elég érdekes az összetétel. Van benne 2 aneszteziológus orvos (portugál, olasz), 2 gyógyszerész (olasz, meg a gumicsizmás paraszt), 1 pszicho terapeuta (olasz), a mérnöknek (olasz) és az antropológusnak (görög) még meg kell találni a helyét a csapatban, de ahogy az elhagyott betonszörny sose el nem készült, vagy csak már nem működő kórházakat nézem lenne hol rendelni.

Ahmedet lecseréltem Ibrahimra egy nigériai hercegre, még nem vásárol nekem ajándékokat, de nagyon az elején vagyunk a túrának. Egy kisebb (10.000 fős) populáció uralkodója, nagyon szépen öltözik, vasalt hagyományos muszlim viselet (hálóing) és mindig hozzáillő fejfedő. Itt ő az, aki mindent intéz, megold, a guide Baile nem beszéli a helyi hausza nyelvet, mert egy Maliban élő dogon a Bandiagara szikláiról. Mondom, hogy furcsa a csapat.

A Sokotói Kalifátust az 1804–1808 között Usman dan Fodio alapította a fulani dzsihádok idején, miután legyőzte a hausza királyságokat a háborúban. A kalifátus szép nagy lett, határai a mai Kamerun, Burkina Faso, Niger és Nigéria egyes részeire terjedtek ki. Az akkori Nyugat-Afrika legnépesebb birodalma akkor szűnt meg, amikor a britek 1903-ban meghódították a területet és meggyilkolták a 12. kalifát. A csúcson több mint 30 különböző emírség tartozott bele és >20 millió ember lakott benne, gyakorlatilag a kontinens legnagyobb független politikai egysége volt. Gazdaságilag is erős volt, 1900-ra Sokotóban már 2,5 millió rabszolga élt, akik ültetvényeken dolgoztak, és a lakosság nagy része áttért az iszlámra.  Bár a gyarmatosítók megszüntették a kalifátus politikai hatalmát, a szultáni cím megmaradt, és a szultán mai napig spirituális vezető a régió szunnita muszlimjai számára.

A szultán palotáját a 19. század elején építtette Muhammed Bello szultán (dan Fodio fia). A komplexum a hausza-fuláni építészet jegyeit hordozza – magas, agyagtéglás falak, faragott faajtók, gipszbe vésett geometrikus minták. A palota látogatható, de hiába jelezték előre az érkezésünket be nem jutottunk, van amit a herceg se tud elintézni.

Ezen a ponton én megkértem Baileit hogy vigyenek vissza a hotelbe mert éreztem hogy a sok csili nem tett jót és gyanítottam hogy  közelben található Usman dan Fodio sírja, amely ugyan híres zarándokhely, nem lesz wc-vel ellátva. Ez amúgy jó döntés volt, általában csak tartaléknak hozom a Normixot magammal, de most úgy tűnt szükség lesz rá. Hogy aztán mitől dőltem ki – a rengeteg kajától amivel Ahmed traktált az utolsó napokban, az egyiptomi levegőtől, vagy a millió egység kapszaicint tartalmazó nigériai kajától.. Mindenesetre az sír nem volt nagy szám a fotók alapján.

12. nap

Én éheztem, és 3 korty kávéval próbáltam életben maradni. A reggeli program egy korán iskola egy közeli faluban. A korán iskola inkább szabadtéri és vegyesen vannak fiúk, lányok. 5 perc fennakadás után úgy folytatják a tanulást mintha ott se lennénk. Ha valamelyik gyerek kérdezni akar a tanártól odamegy a kis táblájával fél térdre ereszkedik a tanár előtt, aki elmagyarázza, amit kérdezett. A kislányok nagyon helyesek, a fiúk meg pont olyan rosszak mint máshol. Sétáltunk egy kört a faluban, agyag házak többségében, de van pár nagyobb bádog tetős új építésű család ház is. Többnyire fölművelésből élnek, meg kereskednek.

Ezután irány a piac, van dinnye meg cukornád szekció, külön tér ahol marhafejeket főznek, jó illatú paradicsom, hagyma szekció, ömlesztett narancs kamionon és egy rész ahol már a levegőbe szagolva folyik a könnyem – itt darálják a csili paprikákat. A hihetetlen megpakolt tuk-tukok és az embertömeg mellett ez már igazi Afrika feeling, yeh.

Innen ebédelni mentünk, mármint én néztem, a többiek ettek egy helyi gyorsétteremben. Sietnünk kellett mert az egyik törzs, akik Zuru mellett élnek és biztonsági okokból nem tudtunk eljutni hozzájuk ideautókázott 5 óra alatt. A főút melletti hausza faluban találkoztunk velük, ahol éppen higiéniai oktatás zajlott egy nagy fa alatt, nők ültek körben pár hónapos kisbabákkal.

A dakakari emberek főleg fölműveléssel és vadászattal foglalkoztak, és tipikusan, bár áttértek hivatalosan a muszlim hitre animisták is, az ősök tisztelete továbbra is része a hiedelem világnak, hisznek a szellemekben, állatáldozatot mutatnak be. Kor szerinti rendszer még meg van, a gyereknek át kell esni a beavatáson h felnőttként lehessen a társadalom tagja.  A nők teljes test tetoválásaikról híresek és erre nem az instagramos időkben szoktak rá. Fiatal korukban választanak magunknak tetkót – gyík, kígyó, pók bármi, ezek nyilván védelmi funkcióval is bírnak. További végleges test modifikálás a fogak hegyezése, de a haj viselet, és az ékszer is mind jelentéssel bír. Nem szégyenlősek, simán félmeztelenre vetkőzve mutatják meg a mintákat. Nem csak az arcuk, nyakuk, mellkasuk tetovált, de a teljes hátuk is. Ők azért már általában idősebb korosztály, a fiataloknál már nem olyan menő ez a tetoválás.

Argungu (Kebbi állam) a Sokoto folyó partján az abban rendezett horgászversenyről híres. Itt az emír palotáját meg tudtuk nézni, bár ő maga nincs otthon. Több díszes bársony bútoros arany trónusos fogadóterme is van. A múzeumban is jártunk, a szokásos iszonyat koszos üveg, fullasztó por, a tárgyak felét már ellopták vagy eladták. Az épület maga érdekesebb, ez a régi emír palota, szép bordó, a kertben régi halott emírekkel és baobab fák hatalmas sárga fekete csíkos bogarakkal.

Ez a város régen egy nagyobb királyság központja volt, ma már inkább csak a halász versenyről híres. A folyóban kell hálóval a legnagyobb halat fogni, beúsznak a fiúk aztán ahogy sikerül, a nyertes autót vagy sok pénzt kap.

13. nap

Reggel az állatpiacon kezdtünk mert a tevék korán kelnek, itt több légy volt az elégnél, és nem túl sok állat. Nigériai autóparkot látva, méltatlanul szóltam le turista police Mohamed Mercijét, itt az felső kategóriás luxus jármű lenne. A marhás részen 3-an próbáltak egy 30%os kitudjamilyen kombiba begyömöszölni 4 nagyobb marhagyereket, de valami mindig kilógott. Ezzel a szállítmánnyal az autó értéke tuti nagyságrendeket ugrott.

A tevék ritka szar állapotban voltak, főleg, ha a tuaregek állataihoz hasonlítom őket. A birka kecske rész se volt tömve, de fotóztam 2 hagyományos hálóinges bácsit egy csomó macskával.
A szultánhoz ma se jutottunk be, kár mert a palota állítólag belülről is szép. Helyette újabb múzeumba, most a sokotóiba mentünk. A tárlatvezetés azzal kezdődött, hogy a helyi guide név szerint elsorolta és fotón megmutatta az összes eddigi szultánt, azok családfáját, a gyarmatosítás óta szolgált kormányzókat beleértve, aki katonai puccs által kb. 3 napig volt hatalmon. A tárgyak sem érdekesek, de ha az lenne se látnád, olyan poros és olyan koszos az üveg. Könyvtár is van, mert Usman dan Fodio amúgy híres író is volt, ő és fő reformista vezetői, Abdullahi és Belló több mint háromszáz könyvet írtak a legkülönfélébb témákban, a logika, a matematika, a kormányzás, a jog, a csillagászat, a nyelvtan, az orvostudomány területén. Itt olyan por volt hogy inkább kimentem a folyosóra meditálni.
Konkrétan, ha még egy ilyen múzeumot végig kell néznem és hallgatnom agyhalottnak lehet nyilvánítani. Szerveimet felajánlom a rászorulóknak, gondoskodjatok róla lécci hogy jó helyre kerüljenek.

Sokoto híres a bőrmegmunkálásáról. Már legalább 500 éve menők az itt cserzett bőrök, finoman kidolgozott nyergek, cipők és táskák.  A város egykor az indigóval festett textíliáiról is híres volt. Nos a következő piacon ezeket kerestük, mert valamivel el kellett tölteni az időt, de szinte csak kínai műanyag árut és textilt találtunk. Egy boltot kinyitottak nekünk, de pár éve porosodó bőr puffokon kívül ott se volt semmi érdekes. Pedig előtte láttuk egy helyen hogyan készítik a bőröket (a szagot leírni nem tudnám), csinálni csinálják mai napig, csak nem erre a piacra kerül.

Ebéd a tegnapi AFC-ben, ma megkíséreltem kérni a fehér rizshez nem csípős szószt. Teljesen felesleges próbálkozás, de szerencsére külön hozták ugyh legalább a rizst meg plantaint meg tudtam enni. A reptéren minden eddigit felülmúló káosz, de pár óra vergődés után felszálltunk egy erősen lehasznált (de ennek az elemei szerencsére megvoltak) Embraer-re, hogy Kanoba repüljünk.

7.-8.-9.-10. nap

Kairóba nagyon gyorsan bejutottam és rendes volt a határőr csaj mert használt lapra ragasztotta be a vízumot, meg is köszöntem szépen. Szereztem taxit – azért a hiéna sztori itt is durva, végül egy varjú lánnyal díleltem vállalható árért. A reptérre vezető úton sajnáltam, hogy hátul ülök, a 2x6 sávon egyetlen autó volt látható, ritka lehet ebben a városban de hát péntek volt. Amúgy meg új lakónegyedek egymás hegyén hátán.

Nagyon szuper kis hotelt szereztem magamnak a GEM (Grand Egyptian Museum) közelében, azért szerencsére itt megnyugodtam, nem tűnt el a régi Kairó sem.. Intéztem mosást és kerestem éttermet vacsorázni a 2 Svetlánával (guide + szobatárs) ami sétatávolság, a szobatársam ma nézte a múzeumot ugyh így volt praktikus.

Hihetetlen minőségi kaját ettünk amúgy, alkohol itt sem volt a csajok nagy bánatára, de jó volt dumálni. A szobatársammal szívesen utaznék újra, rengeteget nevettünk, sokszor már rég aludnunk kellett volna még épp az aktuális napi szürreálon röhögtünk az ágyban. Sveta a guide következő túrája a nyenyecekhez lesz, az nagyon top helyen van a listámon, és mivel kicsi a világ a belga ethnofotós Dávidot és a haverját viszi, akikkel Nigerben utaztam.

Másnap próbáltam házifeladatokat megoldani elég keservesen megy a tabletem és a wifi is szar volt, de legalább a blogot befejeztem. Ezzel kínlódtam délelőtt aztán elmentem a GEM-be. A mellékutcában ahol sétáltam a hotelből megint leszólított a helyi boltos és addig-addig amíg hagytam magam meggyőzni és elvitt a kocsijával a múzeumhoz, mondván a sok sávos utak miatt nehéz gyalog odajutni.

A múzeumba sajnos nincs külön bejárat a birkanyájaknak, de kb 15 perces sorállással be is jutottam. Aztán leesett az állam.

A GEM-ről láttam fotókat de élőben sokkal durvábbak a terek, elképesztő az épület önmagában is. Tömeg volt a hétvége miatt is - sok helyi család, pár is aminek örültem – de ekkora térben azért nem volt vészes. Van egy csomó kajálda kávézó, és helyek, ahova le lehet ülni pihenni. Ez kell is mert 7,5 km nettót gyalogoltam és bent voltam 6 órát. Időben és térben tematikusan vannak a dolgok kiállítva – ékszerek, temetkezési ágyak, parfümös edények, szobrok stb. A sztár persze Tutankhamun egy külön részen a mozgólépcső másik oldalán.

Első körben csak bolyongtam és a színekben gyönyörködtem, a végre hagyva az élőistent, a 18. dinasztia 13. fáraóját (i.e.1340 körültől élt 1323ig). Még 20 éves sem volt amikor meghalt, és a sírját szinte érintetlen állapotban nyitották fel 1923-ban. Ami abban volt az önmagában elég egy múzeumra – 5398 tárgyat vettek leltárba. A GEM-ben nem csak a halotti maszk van (ezt és pár dolgot láttam anno a régi múzeumban már) de a színarany belső koporsó, a külsők koporsók és 4 darab hatalmas arany szentély amik egymásba voltak pakolva meg egy csomó minden már is, nyakékek, amulettek, virágdíszek stb.

Az egyik kávézóban megültem kicsit enni, inni, aztán visszamentem és kicsit tematikusabban végig jártam még egyszer az egészet, megnézve a gigantikus lépcső mellett elhelyezett szobrokat is. Kb bármennyi időt el lehet itt gyönyörködni. Az üveg ugyan össze van fogdosva és kicsit túl van tolva a légkondi, de vannak rendes angol felíratok mindenhol.

Whatsapp-on írtam a papírusz boltosnak és szépen jött is értem, mentem a boltba karkade-t inni. Aztán meg a hotelem tetejére vacsorázni. Miután a pincéren gyakoroltam az 5 arab szót amit tudok a megszólításom my Queen-re változott :-)))

Másnap gyakorlatilag csak az emailekkel és megoldandó problémákkal foglalkoztam és így se jutottam messzire, arra hogy az ázsiai úthoz bármit intézzek esélyem se volt, de legalább a motyót újra pakoltam. Délután azért kimentem teázni a papirusz boltba, hagytam magam rábeszélni egy szép színű darabra hogy mindenki boldog legyen aztán ittam egy még finomabb és töményebb karkade-t a hotel tetején, amit a pincér direkt nekem csinált.

Hajnalban überrel a reptérre – hát az über bár jól működik a hiéna effect itt is meg van, a csávó teljesen kamu (útlezárás autópálya) indokkal próbált 4x pénzt kérni. Na ez rajtam nem ment át, és elkezdtem kiszállni hogy hívok másikat, ezen ponton azért jobb belátásra tért.

A reptéren ahogy beléptem a hangosbemondón a Tripoli járat utasait szólították a H8-as kapuhoz- jajjj. Tudtam hogy egy hétvége nem lesz elég. A szokásos káosz átvilágítás, szétpakolás, útlevél után gondoltam megnézem melyik kaputól megy a gépem Abujába. F2. Full circle moment.

Rémuszbácsi szolgálatban volt, megismert, jött beszélgetni, mondtam neki ha túlélem Nigériát jövök aludni megint, aztán leültem a helyemre blogot írni.

4. nap

Rossz reggeli, még rosszabb kávéval másnap, de mondjuk egy világörökségért meg kell szenvedni. Ghadames egy kiszáradt vádi alján fekszik, a kietlen kősivatagból kiemelkedő Al-Hamrá fennsík lábánál. Már az ókorban is fontos szerepet játszott a szaharai kereskedelemben: a rómaiak Cydamus néven erődöt létesítettek itt, ezt később többen reciklikálták.

Először a cipésszel találkoztunk, aki a mennyasszonynak tradicionális, hímzett bőr cipellőt csinál, ez az utolsó család, aki még ezzel foglalkozik. Ha kihalnak az öregek mindenki kínai cipőben lesz kénytelen férjhez menni.

Ghadames egyedülálló óvárosát, amelyet vályogtéglából épült, fehérre meszelt többszintes házak alkotják, ezeket védő fal veszi körül 7 kapuval. Régen strázsák vigyázták, a karavánok ezeken keresztül érkeztek. 2 amazigh (berber) törzs élt itt, 7 negyedre osztva várost. Minden a falon belül volt, farmok, házak, mecsetek.

A sivatag gyöngyszemeként emlegetett város se fiatal már, a karthágói invázió idején i.e. 795-ben már írtak róla, i.e. 19 a rómaiak jönnek, az iszlám i.u. 742, és 764 amikor a város legrégebbi mecsetét építették. A 1970-es években kifogyott a víz, kiköltöztek az új házakban. 1998- ban UNESCO védettség, majd újra megcsinálták a forrást, így megint van víz. A régi forrást előtte kutatták - 2 szint üledék alapján 16.900 éves, a fiatalabb 9.000 éves. Szóval ez az egyik legősibb város a Szaharában, kb.10ezer éve laknak itt a népek.

4 szintesek a házak, az utcák a házak alatt végig árnyékban mennek, szűk és kanyargós sikátorként, kifejezetten hűvösek, pár házanként egy világító udvarral. A nap meg a hőség mellett így lehetett légkondi nélkül létezni.  Légcserére is jók voltak, ventilálták az egész várost. A földszinten tartották korsókban a vizet, a nappali volt az első szint, a konyha legfelül. A nők fent mászkáltak a tetőn, reggel hozhattak vizet a kútról az alsó utakon, meg délutáni szieszta alatt mehetek mosni a forráshoz. Az első mecsetnél gyönyörű piros festett jelek a falon, Salamonhoz tartoznak és védenek a dzsinntől. A mecsetek előtti térnek, 3 funkciója volt házasság, részvétnyilvánítás, bíráskodás a gyűlésen.

Néhány ház még funkcionál mint múzeum, kávézó vagy étterem. De az elhagyott házakba is visszajárnak a tulajok, és van a gyerekeknek, családoknak májusban hagyomány őrzős esemény. Egy gyönyörűn kifestett ház nappalijában szerencsére kaptunk még egy reggelit, tradicionális édességek, pl menta gyömbér köles szárított tej, datolya süti, vagy makroudh névű esküvői édesség, ghreyba vajas süti ízű kúp, szisza köményes reggeli cucc, zomeeta árpából csinálva, ezeket ették ha ment a karaván és nem volt idő reggelit főzni. Pirossal festett apró minták nagyon látványosak a falakon, ehhez tükör meg réz cuccok, így 1-2 petróleum lámpa elég volt a világításhoz. Minél gazdagabbak  annál több csillivilli volt a kecóban. A pasik távol voltak többnyire a karavánokkal, ugyh főleg a nők, gyerekek lakták a házakat. A nappaliban hálófülke csak a nászéjszakára, az első gyerek miatti gratulációra datolyás kásával, vagy ha a férj meghalt részvétnyilvánításra volt használva.

20 dinároson levő épület is itt van, ez volt az első iskola lány gyerekeknek. Forrásból táplálkozó tóból csatornák mentek a farmokra, csepegő vízórával mérték kihez mennyi ideig megy a víz, amúgy meg eladták a részüket. Szalmával jelezték, ha lejárt az idő, leküldték a csatornán, megkapta a tulaj, el kellett zárni. Volt posta a karavános leveleknek is, de az amazonos csomagok nem ezzel jöttek.
1400 család élt itt, azaz legalább 10-14.000 amazigh lakos lehetett.

Ebédelni is egy másik tradicionális színes házba mentünk, én gyorsan a felső szobába menekültem, ahol a kísérőink ebédeltek, kicsit Sukrival beszélgetni, már sok volt az orosz csürhe. Sukri 66 éves, az egyik szemét még gyerekkorában elvesztette, amazigh és 30 éve visz túrákat Líbiában. Kb. 2 nap kellett szokás szerint, h rájöjjön másképp utazom, mint a normál turisztok.. Azóta van némi protekcióm :-) Tegnap mondtam jó lenne tevét enni, lett, és eddig ez volt a legjobb kaja, vaj puha tevepörkölt plusz kuszkusz, előtte leves. 
Persze az oroszok miatt megint csúszás, így a tó kimaradt, vissza hotel és jöhet a sivatag.

Voltunk Ras al-Hud erőd (Ras al-Ghoul) Ghadames városától nem messze, egy sziklás domb tetején van - régi határerőd romjai, az eredete vitatott vagy római korból vagy bizánci időszakból származik. Stratégiailag fontos helyen épült, védelmet nyújtott Ghadames felé tartó útvonalakon. Itt kicsit gyakoroltam a szikla mászást (pár méter kb 2+ szóval nem nagy ügy), ez szerencsére az oroszoknál nem volt menő, így bámulhattam nyugiban a sivatagot. Sajnos a kísértettel aki állítólag itt lakik (ghoul) nem találkoztam, pedig jó lett volna egy szelfi vele. Mondjuk Ahmed arcát látni kellett volna mikor rájött h az erőd tetején mászkálok, megvárta, hogy lefele is menni fog-e, ment. Jó messzire elláttam, jobbra Tunézia, balra Algéria pár kilométerre, sőt hivatalosan jártam is újra Algériában, mert a telefonomon jött üdvözlő sms.

A tuaregek talán az nép, aki leginkább lenyűgöz Afrikában, így még turistás beöltözős táncnak is örültem, ők meg annak h emlékeztem, hogy kell tamasekh nyelven megköszönni a teát.

A 4x4 Landcruiser cirkusz a dűnéken az elején jól ment, amíg át nem ültettek minket a legdurvább sofőr mellé egy Hiluxba. Nos a két Svetlana a hátsóülésen szabályos pánikrohamot kapott az első bukkanón, pedig én épp elkezdtem élvezni a műsort.. A naplemente azért szép volt a hatalmas dűne tetején. Aztán sütöttek kenyeret homokban. Így megint enni kellett, datolyasziruppal olívaolajjal, legalább ettem egy kis Szaharát idén is.

 5. nap

A reggelivel már nem is próbálkoztam, fél óra off roadot toltunk köves homokon, az öreg Landcruiser utolsónak indult, de elsőnek ért oda (általában a legöregebb terepjárót szoktam választani mert sokszor abban van a legtapasztaltabb/jobb sofőr). A sós sivatagi tó elég érdekes jelenség, az is hogy milyen típusú (ebi)halak úszikálnak benne vajon. Jó mély és tiszta a vize, de persze a partja szemetes..

Visszafelé Tripoliba most a tankolást és a kávét sikerült egy megállásban megoldani, de ehhez az kellett h az egyik orosz csaj is beálljon a pultba, én meg pincérkedjek. Útközben a Ahmed kedvenc kifejezésével bővítettem az arab tudásom mijamija=100%. Meg mindenféle kérdésekkel nyaggattuk Sukri tolmácsolásában a rendőreinket. A válás (Talak) nem gyakori de létezik, úgy mint nálunk, gyerek az anyjánál, apa tartásdíjat fizet. Az orosz guide/tolmács csajszi Sveta már oda úton kijelentette hogy Ahmed az ő habibije és megkérdezte bevállalna-e egy külföldi feleséget. Ebből aztán körkérdés lett. A sofőr Mohamedet kivéve bármelyikük bevállalná a külföldi asszonyt, ő csak azért nem mert neki már 3 van (erre a többiek megesküdtek), ez egyébként nagyon drága mulatság. A leánykérés ott is úgy megy, mint nálunk, itt nem tevét szokás adni hanem aranyat, de sokszor ez jelképes, 10 dinár is megteszi. További kérdésre kiderült h Ahmed, aki hihetetlen széles hát meg váll, a special forcenál lett ekkora, de súlyzózik ha otthon van és nagyon figyel mit eszik, főleg rizs, csirke, saláta. Amikor bébiszitteli az idióta turisztokat kénytelen azt enni amit ők..

A hegységből lefele elég durva szerpentin van, de a rendőrök szóltak időben és odaadták a helyüket h le tudjam videózni. Most is volt homok dűnével befújt útszakasz, de ezek inkább éjszaka veszélyesek.

Voltak azért látnivalók is: a Qasr Kabaw egy másik lenyűgöző megerősített gabonatároló és mintegy ~900 éves. Alaprajza nagyjából kör alakú, de hat emelet magas és 360 tárolókamrát tartalmaz, amelyek egymásra vannak rakva. Ezek a kamrák durva kőtömbökből épültek, amelyeket gipsz és sár köt össze, a tetők pedig pálmatörzsekből agyag borítással, eső és a rágcsáló álló megoldás.

Közben besötétedett persze, az egyik ellenőrző ponttól kaptunk escort autót, vitt minket Gharyanig, mint kiderült 2 db 2 méteresnél magasabb cuki rendőrrel. Az a durva, hogy ezek is tudták ki vagyok, magyar nem orosz, szépen beszélgettek velem a magos tea mellett. Ez méregerős tea, amit magra öntenek, most olyan marék mandula volt az enyémben, h nem kellett vacsora.

Gharyan egy troglodita város, az amazigh építészet barlangszerű házai is híresek. A családok hagyományosan föld alatt laktak, olyan otthonokban, amelyeket függőlegesen vájtak a puha kőbe. Egy tipikus gharyani troglodita ház egy mély vízgyűjtős udvarból áll, a helyiségek a környező földbe vannak alagút szerűen kivájva, felülről csak egy kör alakú kráter látható.  A barlangházakon túl Gharyan durva vörös kerámiájáról is híres, tele van az út az árusokkal.

6. nap

Reggeli utáni jelenet a szállodai liftben, arab pasi előre enged:

- Sukran (köszönöm arabul) mondom

- Do you speak arabic?

- La la válaszolok (nem, nem arabul), nagyon röhögtünk, kiváló angolsággal beszélő helyi pasi volt.

 Utolsó napra maradt a legfantasztikusabb látnivaló, és kicsit elszabadultak a dolgok.

Sukri tegnap este sajnos elbúcsúzott mert családi okok miatt ma nem tudott velünk jönni. Szerencsére nekem korábban szólt, így aktivizáltam Svetát az orosz guideot és gyorsan gyűjtöttünk neki tip. Én már korábban cseréltem vele kontaktot, de sajnos így nem maradt idő h az arab tudásomat segítsen bővíteni.

Ahmed viszont el kezdett olyan szinten kényeztetni hogy 1 nap alatt visszahíztam, amit a héten lesétáltam.. Kaptam a reggeli kávézós megállónál az ő sütijéből, aztán a buszban a saját reggeli szendvicsének a felét, friss mentát, ebéd után pont láttam vesz vmit a magos teázónál, nekem mézes sütit.. plusz reggel a kezembe nyomott egy 20 dinárost, amin a ghadamesi iskola van. Gondolom Sukri megkérte h gondoskodjon rólam, de még pár nap ebből, all bets are off és megkérem vigyen haza második feleségnek.

Leptis Magna nézéshez Sukri a legprofibb guideot szerezte nekünk, Mahmud kiválóan tud angolul és ezeken a romok között nőtt fel, könyvet írt róla stb.

Amikor becsatlakozott hozzánk elkezdtem vele beszélgetni, mondtam én majd az ő angol magyarázatát hallgatom, mert nem orosz vagyok.. erre szó szerint egyszerre szólaltak meg 3-an a rendőreink arabul, h én vagyok a special kedvenc magyar. Jézus. Sukri szerintem életveszélyesen megfenyegette őket h mivel nincs ott, bánjanak velem rendesen.

Azért jó ötlet volt Leptis-t a végére tenni, szikrázó napsütés, gyönyörű tenger és hozzá az örökkévalóságnak épített város elképesztő romjai. Leptis Magna (Lebda) egy régészeti csoda a Földközi-tenger partján, körülbelül 120 km-re Tripolitól keletre. Egykor a Római Birodalom kikötővárosa volt, ma a világ egyik legjobban megőrzött római városának tartják. A föníciaiak i.e. 7. században alapították, de igazán akkor nőtte ki magát mikor leghíresebb szülöttje, Lucius Septimus Severus i.u. 193-ban római császárrá vált. Monumentális cuccokat épített, hatalmas bazilika és fórum, monumentális kapuk, a saját diadalív, színház, Hadrianus fürdő komplexum, amfiteátrum a gladiátoroknak, hippodrom a kocsiversenyeknek stb. A lakosság elérhette a 70 000 főt, mivel tengeri útvonalainak és a Szaharán át vezető karavánutak kereszteződésében feküdt nem éltek rosszul. Végül a 7. századi arab hódítás idejére a várost elhagyták, és sivatagi homok eltemette. Az 1920–1930-as években olasz régészek végeztek ásatásokat felfedve az ezer éve rejtett várost. A színes mozaikok, szobrok sajnos azóta elkerültek innen, ami maradt is lenyűgöző, főleg, hogy kb. 30%-át tárták csak fel az egésznek, bár 1982 óta világörökség. Jó pár órát sétálgattunk, a végére rendesen felforrt az agyam, de elképesztő a hely. És az is hogy ezt nézve mintha nem fejlődünk volna semmit, falfűtés terrakotából, pezsgőfürdő hmm..

Ebédelni egy kamion sofőrös helyre mentünk, helyi spéci töltött paprikát ettem, szósz nélkül de hasonló koncepció, mint a miénk. 

Tripoliba visszavezető úton fullra beállt a dugó, ugyh turista police Mohamed (aki úgy röhög mint Mardel kutya, sokszor csak azon röhögtem hogy ő hogy röhög), leszállt h intézkedjen. Meg is indult a forgalom, így még volt 10 perc a hotelben és utána személyautókkal mentünk vendégségbe. 

Én turista police Mohamed 20+ éves minden oldalán törött 90%-os Mercijével (a többi elem, mint pl. visszapillantó hiányzik) és az egyik angolul beszélő túracég tulajjal.. Még mindig full ki volt akadva h egy rendőr támadott meg (közben kiderült 2 hónapra lesittelték), és hogy Ahmed kis híján összeverte mondtam h tudom, láttam az arcán.. de mondjuk ahhoz képest h őt egy ATMnél úgy megkéselték mikor Malajziában élt h 90 öltéssel varrták össze szerintem velem nem történt említésre méltó, bár ennek köszönhetően úgy tűnik kb. minden líbiai rendőr tudja ki vagyok.  

Este Mohamed családjához voltunk hivatalosak, ők a helyi túracég, plusz édesség gyár, plusz mindenféle vállalkozás is. Az ő családja is amazigh (berber, de nem szeretik, ha így hívják őket, a rómaiak használták anno barbárnak titulálva őket), valójában ők a Maghreb régió őslakosai, saját nyelvvel és ábécével, és ezt mai napig használják az arab mellett. Kulcsszerepet játszottak a transzszaharai kereskedelemben, összekötve a Szaharától délre fekvő Afrikát a mediterrán kikötőkkel.

És akkor jött a mai szürreál, megkérdeztük még a buszban special force Ahmedet van-e nála fegyver, válasz nincs, mióta az ISIS gócokat felszámolták. Rámutatott, hogy telefonja van, mindenhol ott vannak, gyorsan érkeznek, ha baj van. Kaptunk teát, sütit, gyümölcsöt és közben a hijabot és abaját viselő szuper cuki 6 fiúgyerekes Mohamed Anyukával beszélgettünk. Kiderült geológus, de előtte 4 éves katonai kiképzést kapott és még mindig meg van otthon a Kalasnyikov. Ezen a ponton nehezen fegyelmeztem az arcvonásaimat annyira szürreális volt, special force Ahmed fegyvertelen, de 6 gyerekes 50-es anyuka a legnagyobb természetességgel adja elő hogy Kalasnyikovja van, miközben süteményt kínál és mogyorós teát töltött filigrán, aranyszegélyű üveg poharakba..

A gépkarabély mellett gyönyörű líbiai öltözetei is voltak, úgyh most kötélnek álltam és hagytam h engem is beöltöztessenek. Felmentünk csajoskodni, egyből lekerült róla abaja, hijab, pólóban kezdte el kipakolni a szebbnél szebb cuccokat. Beszél kicsit angolul, intelligens és hihetetlen kedves hölgy. Gyönyörű, gyöngyös hímzett hosszú ruhát kaptam, méretben tökéletes, rengeteg halas ékszer.. Felvettem és királylány lett belőlem, én lepődtem meg legjobban, de jól állt. Mivel én lettem kész utoljára és a 3 másik csaj már lement a rendőrök, guideok, utazós céges pasik közé és megmutatta magát a teraszon (a helyi férfiak ott teáztak, sütiztek külön), egyedül mentem ki. Jézus, olyan sikerem volt h konkrétan kiabálva ugrottak fel a székből, hogy megcsodáljanak, lefotózzanak, én enyhe sokkot kaptam, de meglehetne ezt a rajongást szokni. Ha valakinek önbizalom erősítés kell jöjjön Líbiába. Aztán még 1 kg helyi édességgel is leptek minket a családi bizniszből, hogy legyen mit cipelni, nehogy elvonási tüneteink legyenek. 

7. nap

Reggel kissé nehezen kerültek elő a kísérőink, de közben legalább elköszöntünk azoktól az oroszoktól akik későbbi géppel indulnak haza. Levergődtünk az utca aljára a csomagokkal a buszhoz és irány a reptér. Itt a szokásos körök, átvilágítás, a rendőreink segítettek a becsekkolásnál, plusz Ahmed az én útlevelemet külön elvitte a rendőrségre, de szerencsére vissza is hozta. 

Elköszöntünk a helyi csapattól, ami azért érdekes mert ebben a kultúrában nem lehet idegen nőt megérinteni, ugyh az ölelkezés finoman szólva életidegen. De kicsit nő majd a turizmus meg fogják szokni :-) Ahmed azért engem egy kicsit hosszabb ölelt, mint a többieket. Nagyon megszerettem ezt a hihetetlenül ellentmondásos országot a gyönyörű látnivalóival és elképesztően kedves lakóival. Szemben az orosz csapattal én folyamatosan kommunikáltam a helyi kísérőinkkel és elég volt egy hét ahhoz, hogy tudjam hiányozni fog az összes Mohamed, mert a buszon utazó kísérőket mind Mohamednek hívták, a sofőrtől a két céges tulajon át a rendőrökig, kifejezetten megkönnyítve a dolgomat, csak Sukri és Ahmed nevét kellett megtanulnom és nem tudtam hibázni. Hiányozni fog Ahmed megnyugtató ereje és határozottsága, a rengeteg törődéssel, Sukri bölcsessége és történetei Líbiáról és az amazigh népről.

Nem hiszem h valaha voltam ilyen intenzív túrán, minden este 11-12 volt mire egyáltalán visszaértünk a szállásra, rengeteg gyönyörű és érdekes látnivaló, sok óra beszélgetés Sukrival a buszban, tolmácsolva vagy mutogatva a többiekkel, sok nevetés, az orosz szobatársammal is, akinek zseniális humorérzéke van. Nekem volt emocionális terhelés is rendesen (mert ilyenkor visszabugyognak a régi helyzetek – a Pfizeres túlélő csapatépítő, ahol a külsős tréner direkt benyit a fürdőszobába és nézi hogy meztelenül zuhanyozok, és nem hajlandó kimenni, az ománi szatír aki utánunk jött a lakatlan szigetre és alig tudtam Papáig elmenekülni, vagy a híres filmrendező akinek nem magyar neve van és a finn keresztgyerekemen keresztül rokon, ez persze nem akadályozta meg hogy valami ürüggyel eljöjjön az albérletembe és letámadjon), de a negatív részt messze ellensúlyozta a pozitív. Megint egy ország ahonnan úgy szállt fel a repülő velem, hogy valami belőlem ott maradt.. Azt hiszem az egyiptomi hétvége kevés lesz ahhoz, hogy ezt az egészet feldolgozzam.

0. nap
 
Úgy tűnik FIRE-ként is sikerül zombie üzemmódban elindulnom, vannak időszakok amikor minden is összejön és aztán még arra is rátesznek pár lapáttal..

Hajnali 4.30 ébredéssel valahogy kikommandóztam magam a Flixhez egy vállalhatatlanul béna viberes sofőrrel, alig pár perccel indulás előtt ért oda, de nálam csak a békabusz késett többet.. Annál meg a repülő, mert az több mint 2 óra késéssel indult meg Kairó felé, addig ültünk a gépben a tejfehér ködben, de ez az elfogyasztott rituális sörnek és deadalonnak köszönhetően kevésbé zavart. Mondjuk egy ponton felmerült bennem, hogy mi van ha a 11 órányi transzferidővel foglalt csatlakozást is lekésem.

A kairói reptéren aztán alig engedték meg hogy maradjak és ne menjek az ingyenes hosszú transzfer hotelbe aluszkázni, de egyrészt már beleéltem magam hogy reptéren alszom, másrészt látva a sort kb. 2 órám lett volna vízszintesen a szállodában és indulhatok vissza (Valójában persze imádok reptereken aludni, top 3 - Addis Ababa, Doha, Kutaiszi). Ultra kedves volt mindenki, már el is felejtettem milyen kedvesek tudnak lenni az arabok. Ha otthon ennek a tizedét kapnám egy év alatt, lehet nem kellene új országot keresnem. Mindenki segített, kézről kézre adtak, kaptam vacsorát és Rémuszbácsival díleltem alvóhelyet. Valahogy jó érzékkel találom meg minden reptéren az ideális helyet, itt elindultam egy random folyosón a kapuk felé, majd felmentem egy random lépcsőn (F2 kapunál) és lám ott voltak a 4es karfa nélküli székek a reptéri múzeum előtt, ahol nyugiban 3 múzeumőr és Rémuszbácsi felügyelete mellett szépen aludtam. Az utóbbi elkérte a beszállókártyámat, és megígérte h ébreszt, jött is 5kor szólni, hogy lassan megy a gép Tripoliba.

Líbiába 4. nekifutásra sikerült bejutnom. Először még 2007-ben próbálkoztunk Papával, de k.. drága lett volna mert csak helyi céggel szervezett úttal lehetett bejutni. Ehelyett a házasság és Jemen mellett döntöttünk, és ezzel egyidőben szültetett meg a blog első, még e-mailes verziója. További 2 próbálkozásom a helyi fixerekkel 2022/23, ezek a vízum rendszer folyamatosan változásai miatt hiúsultak meg. Ugyh most már biztosra mentem és a Muzungu csapattal sikerült bejutnom. Igaz, így sem volt egyszerű, bár rendes delegáció várt a reptéren, volt 2 óra míg kivergődtünk.
 
1. nap

Már a kairói reptéren felismertem reggel az útitársakat, mindenki orosz kivéve egy kazah csajt, также говорит по-русски. Sajnos Líbiába nem csak vízumot szerezni nehéz (egy időben a fake business visa volt a nyerő, most már van e-visa turisztoknak), de kizárólag csoportosan, adott állami engedéllyel rendelkező cég vihet, és ehhez kötelező a turista police és nekünk egy special force típusú pasi is. Ezeket mind megkapjuk a reptéren mert nélkülük konkrétan egy lépést sem lehet tenni.

A szobatársam szerencsére beszél angolul, egy kicsit furcsa moszkvai lány, aki már 2 x vasalt a narancssárga elcipelt kis vasalójával, de még egyszer sem fürdött.

A hotel utcájában amúgy egyből van egy katolikus templom, de ez az egyetlen említésre méltó. Egy helyi étteremben ebédeltünk többiek kebabot, én meg inkább válogatott mezzéket. A kajával nem lesz baj az már látszik. És van kedvenc karkadeh (hibiszkusz tea). Program csere miatt viszont a délután már Sabratában telt. Nem estem tőle hasra Algéria után. Ráadásul túl későn, gyakorlatilag napnyugtára értünk oda, így sok idő nem volt minden részletet végig nézni. Pedig azért pár órát el lehetett volna bolyongani a romok között. Sajnos egy csomó mindent átraktak a múzeumba, csakhogy az a forradalom óta zárva. És állítólag sok kincset eldugtak, hogy ne legyen baja – hát nem tudom előkerülnek-e ezek még valaha.. A színház tényleg elég impresszív, de ott is fújja a szél a szemetet..
A vacsorát én kihagytam, bár nem sokat tudtam haladni a házi feladatokkal, mert a tablet is meg van hülyülve és a net is baromi gyenge.

2. nap

Mára maradt a Tripoli városnézés.. Ez itt a nyugati Tripoli, szemben a libanonival, ahol a lopott Mercik reinkarnálódnak, mert az keletinek számít. Már időszámításunk szerint a 7. században megalapították a föníciaiak, a görögök alatt Oea néven futott, szerintem akkor nagyobb tisztaság volt, mint most. A neve a 3 város – Tripolis – szóból ered, ezekben Sabratha és Leptis Magna is benne van. Tartozott Karthágóhoz, aztán i.e. 2 században a rómaiakhoz került. Ebből az időből maradt meg Marcus Aurelius diadalíve, ez szépen áll 165 óta. Pedig utána még jártak erre a vandálok, muszlimok, spanyolok, törökök az Ottomán birodalomtól, harcoltak az amerikaiakkal, visszajöttek az ottománok, aztán hogy legyen kitől megtanulni a kávét és a pizzát voltak itt olaszok is, majd bevonultak a britek. Jött Gaddafi 1969-ben és ment 2011-ben a polgárháborúval.

Tripoli nem lesz a kedvenc városom, de azért van benne 10 km sétára elegendő látnivaló. Az olasz negyed art deco házakkal és kávézókkal felújítás alatt van, ami kész az jól néz ki. Van Medina (óváros) a Mártírok terével, ahol galambokat kell etetni, a Vörös Kastéllyal, ami egy 16 századi spanyol erőd, benne a nemzeti múzeummal, ami az összes többi múzeumhoz hasonlóan zárva a forradalom óta. Mondjuk legalább azt a 2 nagyon poros ablakon megpucolhatnák, amin be lehet nézni. Az óváros tele van mecsetekkel, török fürdőkkel, karavánszerájokkal. A Karamanli mecsetet kívülről megnézhettük. A bazárban a strasszos, flitteres ruháktól kiég az ember szeme, de amúgy mindent is árulnak. Az emberek meg szuper kedvesek, a nők is, csak őket államilag tilos fotózni. A 2 testőr, és 2-3 guide amúgy nem felesleges, mert a bamba oroszokhoz vagy ez, vagy terelő kutya kell, és amúgy is segítettek egy nagyon mozgássérült taxisnak kicserélni a defektes kereket, amíg mi a halász házát néztük meg. Az oroszok persze a bambulásban észre se vették, de nálam nagy jó pontot szereztek. 

Rengeteg macska van, de mind kap enni, volt amelyiknek láttam egy egész halat adtak, igaz ő előrehaladott terhes volt. Temetőben is jártunk, az olaszok egy számozott márvány gardróbszekrényben nyugszanak, jó sokan. Az angoloknak golf pályás gyep és virágok vannak, külön parcellában a zsidók, keresztények és muszlimok, a név nem mindig van meg, de a katonai egységet címerek jelzik.
Enni mi is ettünk, helyi halas ebédet a tengerre kilátással, süti, kávé a bazárban, este meg nagyon menő olasz étteremben kaptam felismerhetetlenre égett steaket. Csomó elegánsan öltözött helyi csajszi vacsorázott, van itt élet az alkoholmentes koktélok mellett is.
A városban amúgy borzalmas a dugó, és meg a szemét – az autók olyan koszosak, hogy le kell engedni az ablakot, ha meg akarják adni az elsőbbséget mert kilátni egyáltalán nem lehet rajtuk. A buszunk ablaka is ilyen, de lehet biztonságilag jobb így.
Kaddafiról kérdezve Sukrit az öreg guide-ot: diktátor volt, de akkor jobban éltünk. Tény a dinár rendesen leértékelődött azóta, dollárban hetedannyit keresnek az emberek.

3. nap

Elindultunk Ghadames felé. Közben Sukrit nyaggattam kérdésekkel.. Az adó jövedelem után 2%, céges kicsit több, eü., iskola ingyenes, de a jó dokik itt is világgá mentek. 1 euroból megtankolod az autót, de lehet 4 órát állsz sorba, mert a csempészet miatt hiány van. Tripoli nagyon drága, autó lakás stb. mert mindenki idejött a háború alatt. Vidéken olcsóbb az élet. Nagyvárosok között van távolsági busz, városon belül shared taxi. 60% a nőknek dolgozik, össz lakosság 7 millió, ebből 2 millió a kormány által alkalmazott. Tanárnő keres 2500 dinárt (300 €) ennek 80% lesz a nyugdíj.
3-7 gyerek, lagzi 100 fő minimum 3 nap, nászajándék bútor, AC vagy TV, a szülők fizetik a bulit.

1 liter víz kb. 1 dinár.. a benzin 100 liter 15 dinár, azaz 1 liter 7 forint, ezt le is fotóztam mikor tankoltunk. Ennek örömére a kutas rám tukmált egy üveg vizet.
Egyforma jogaik vannak az etnikumoknak, de Kaddafi alatt nem használhatták a saját nyelvüket
Egyetemen főleg csajok tanulnak, a fiúk mennek csempészni meg zsoldosnak, ahol kapnak pénzt meg drogot. Kaddafi alatt kötelező katonaság 7 év volt.
Alkohol elvileg tilos de van, csempészik, főzik. Sukri fügéből meg datolyából 2x desztillálva, esténként egy kupica narancslével.

Aztán lett helyzet. Ehhez annyit h hosszúnadrág, nyaknál zárt hosszú ujjú ingben nyomom..az egész csapatban legkonzervatívabb cuccban (ezzel szemben van orosz csaj csupasz láb, épp segg alá érő naci). Néztünk híres amazigh (berber) gabonatároló romokat a sivatagban. Az egyik ottani, a romokat őrző egyenruhás rendőr szelfizett a kazah csajjal, aztán mondta csináljunk szelfit, oké legyen, közben a kazah csaj már sehol.  Erre elkezdett erőszakoskodni, meg taperolni, seggemet fogdosni. Na ordítottam arabul, hogy la la, és volt egy kis lökdösődés. De úrinő nem verekszik, így megléptem és szóltam Ahmednek, a velünk levő special force pasinak, aki egyből elkapta az egyenruhást, aki közben próbált eltűnni a romok között.

Aztán már ment a turista rendőrünk, meg a guide, meg még egy páran. Nos nem köszönte meg amit kapott. Ha nincs ennyi tanú gyanús h Ahmed összeveri. Vissza kellett mennem és kényszerítették h bocsánatot kérjen, de állása sincs mától. Ha nem kellett volna még ma 600 km menni akkor vettem volna a fáradtságot és iratok riportot, akkor pár év börtön koszt. De nem akartam szívatni a rendőreinket meg a guide-ot, van elég bajuk az oroszokkal.
Szegény összes velünk utazó guide, rendőr aztán még órákat telefonált, szóval jó nagy cirkusz lett. A taperolót kb. 20 percen belül összeszedte egy special force csapat és elvitték. Sukri, a guide mondta, h Ahmed meg elbújt a busz végében mert szégyelli h nem tudott megvédeni, ezért nem tud a szemembe nézni. Mivel nagyon szép szeme van, erről kár lenne lemaradni, mondtam h nem az ő hibájuk, egyrészt ha lehet, leakadok a csoportról, másrészt meg eszükbe se jutott hogy a velünk sétáló ottani egyenruhás rendőrtől kell megvédeni.

A Jebel Nafusa északnyugaton egy mészkő hegység, amely régóta az amazigh (berber) népek lakhelye. A hagyományos gabonatárolók (qsour) a falusi közösségek építették, hogy tárolják és megvédjék élelmiszerkészleteiket. A qasr kicsi kamrákból vagy ghurfa-kból áll, amelyek több emelet magasságban egy udvar köré vannak egymásra rakva. Minden család birtokolt egy vagy több ilyen kamrát, hogy gabonát, olívaolajat, aszalt fügét tároljon, kb ez volt a széf.  Qasr Al Haj város amúgy 3000 fős volt anno és hadzs útvonalába esett.. A 13. században építette egy helyi sejk, Abdallah Abu Jatla. A Qasr al-Haj két szinten összesen 114 tárolócellát tartalmaz ez a szám a Korán 114 fejezetére utal. A falu maradványai is megvannak, fél pálmafa áthidalós, vályog meg kőházakkal.

A szemét elég brutál az út mellett is, de egész jó minőségű aszfalton nyomtuk dél felé.
Amúgy mindig lefotóznak minket a turisztpoliszok, és kiderült már híresek vagyunk mert feltettek a saját fészbuk oldalukra.. persze ez nem egy tömegturistás desztináció, itt még minden látogatónak örülnek és még senki nem akart nekünk eladni semmit.

Nalut egy modern város és régi erőd a hegy tetején, itt van a Manófalva. Nalut városa magasan, a Nyugati-hegységben fekszik, közel a tunéziai határhoz, és az amazigh kultúra egyik központja Líbiában. A modern város fölött áll a Ksar Nalut, amelyet eredetileg a 11. század körül építettek. Ez az agyagerőd meredek lejtőn egymásra zsúfolt, szabálytalan tárolóhelyiségek tucatjaiból áll, közepén egy ritka, önálló őrtoronnyal. Ezek is tárolók voltak úgy 400 összesen, mellette a romos város, teve hajtású olajpréssel, mecsettel. Egy lakást megnéztünk, falba vájt fülkék, és egy nagyobb szoba.
Itt is zero turiszt, az egész országban nincs senki kb csak mi, meg egy kínai csapat.

De katona, rendőr most még több lett. A buszon 2-3 civil ruhás van, ezek közül special force Ahmed aki a katonai/rendőri ellenőrző pontokat intézi (de pl Tripoliban az egyik zárt múzeumba is bevitt minket szobrokat nézni, szóval tényleg tud valamit), plusz 1 guide Sukri, 2-en a helyi cégtől tulajok, plusz 1 sofőr. Szerencsére 40 fős a busz így nem egymás ölében ülünk. Este 8 kor még mindig úton, és mivel az oroszok miatt minden bokorban megállunk el fog még egy darabig tartani.. mert képtelenek kibírni még fél órát pisilés nélkül.. és közben 20 percenként klíma be, klíma ki  ablak nyit, ablak zár, ha én lennék a sofőr már kibasztam volna őket a buszból az tuti..

Végül 22 órára sikerült elérni a Ghadamest, reggel 8-as indulással.. és még onnan busszal vacsora este 11 kor, de sajnos most nem volt opció h megyek aludni. Mondjuk a hely egy tradicionális étterem az óvárosban, de pl se kezet mosni, se pisilni.. de itt már páran akik próbálkoztunk hisztériásan röhögtünk mert a wc-ben volt valaki és hangokat adott, Ahmed pedig vizet akart hozni egy slaggal ehelyett telibe fröcskölt mindenkit. Én kb alvajáróként ettem egy kis rizst.

6. nap

Hajnali ébredés és kávé után, reggel 6-kor átsétáltunk a toposa faluba amíg a tábort összepakolták a kamionra. Mivel senki nem számított ránk, nyugiba meg lehetett nézni milyen egy reggel… Gyerek ettek kását a „konyhában” a földön ülve, volt aki főzött, volt aki mosott, volt aki gyöngyöt fűzött.. és senki nem akart eladni karkötőt vagy mást.. A kisebb faluban pont megláttuk az elhunyt asszony búcsúztatását, több udvarnyi távolságból néztük a kerítéseken át, néma csöndben, észre se vettek minket.

A továbbiakról nem beszélnék részletesebben: 200 km 11 óra alatt… És én végig a napos oldalán ültem a terepjárónak, úgy égett meg a karom hogy 50-es faktor és egy kendővel letakartam.. A por brutál, 2x álltunk meg 5 percre pisilni hogy világosban Toritba érjünk.  Az ebéd 1 kis darab sült csirke és 2 pici főtt krumpli előre csomagolva fóliában és a kocsiban elmajszol.. Közben semmi érdekes, pár check point katonával, néhány hatalmas marabu és szürke gém, kéregető gyerekek akiket pet palackkal dobáltunk láttunk el – ez itt kincs, mindenre is lehet használni. És mivel 0,5 literesnél nagyobb nem kapható az országban elég sokat termelünk sajnos, napi 3-4 liter víz mellett se kell sokat a bozótba járni.

A toriti hotelben villany nincs mert kipurcant a generátor, de víz van, ugyh 2 lében lezuhanyoztam.. és vettem egy meleg sört.

7. nap

Na ma a 2 víz kevés lenne, több réteg vörös por, utána marhatrágya hamu meg füst és erre gondosan rákenve a szúnyogriasztó.. szerintem repülőre nem engednek fel akkor se, ha van jegyem. De az elején kezdve, a toriti hotelben a szúnyogokkal küzdés után 5.30-as indulás. Van egy törzs, a lopit, ahova nem tudtunk eljutni, az út olyan szar állapotban van, hogy a terepjáróknak is járhatatlan, motorral egy nap lenne csak oda, plusz a törzs éppen háborúban áll a toposákkal, mert azok ellopták a marhákat, egyszóval nem is biztonságos. Ők csak kb. 40.000 vannak és a Lafit hegységnél élnek. Pásztorkodnak, földet művelnek (cirok, mogyoró, tök, köles), meg az erdőben gyűjtögetnek (bambusz rügy, shea dió olajnak, kókuszdió, méz), a száraz évszakban meg afrikai nagy vadakra vadásznak. Náluk is van esőcsináló és generációs vezetés. Csomó beavatási szertartásuk és táncuk van, ezekből a temetési a leghíresebb. Vége az lett, ők jöttek hozzánk, 2 pasi 2 nő, és persze én egyből láttam magam előtt ahogy ülnek strucctollas, kagylós hatalmas maszkban dárdával a motoron és robognak a szavannán át… Ehhez képest a cucc szétszedve, gondosan fémládákban jött, amit magukra aggatni is vagy egy óra volt, a 25. tartozéknál elengedtem a számolást. A strucctollakkal és kagylókkal díszített maszkhoz a lándzsától a hátukon logó kecskebőrig volt rajtuk minden is, kolomp a lábon karkötők, láncok, tollak. Ez a temetési öltözék, kizárólag akkor használják, megkérdeztem vagy 50 pasinak van a faluban.  Csajokon egyszerűbb a cucc, sok gyöngyös felső, öv, nyakravaló, karlánc. Kár, hogy nem tudtunk hozzájuk mi eljutni, mert ezek nézni nagyobb tömegben brutál lehet.

Utána több órányi porolás és izzadás vissza Jubába és amíg az engedélyt megszerezték hogy elmehessünk a mundarikhoz, ebédeltünk. A negyedik mosás után lett tiszta a kezem..

Innen csak rövid autózás a mundari tehén tábor, mert itt csak a marhák vannak, a falu odébb, 60 kmre van. A törzs kb. 60.000 fős a Tali dombok meg a Fehér Nílus között élnek. Termelnek cirokot, és fognak halat a Nílusból, meg vannak kecskék, de a mundarik élete a marhák köré szerveződik. Ők hatalmas Ankole típusú (az egyiptomi hosszú szarvú és zebu keveréke, sok ezer évvel ezelőtt) állatokat tartanak – nem eszik meg őket, kvázi valahol a szent állat és a házi kedvenc között vannak – a marhák képviselik számukra a földi élet és a spirituális lét közötti átmenetet.

Pont addigra értünk ide mire a marhák is hazasétáltak. Az egész tábor úgy néz ki mint egy Mad Max jelenet csak tehenekkel. Botok leszúrva köztök halomban a marhaszar, amit szárítanak, aztán elégetnek majd a hamuval kenik be magukat meg az állatokat. A hatalmas, többnyire fehér marhák, a bikák óriási szarvakkal, a tábor kísérteties a füstben a lemenő nappal és az állatokkal. Az égő marhaszar füst ebben a töménységben azért elég durva, ennél csak a szúnyogok támadása keményebb, élve zabálnak fel minket vacsora közben, ha most nem leszek maláriás akkor soha.

8. nap

Már 5.30 kor átmentünk a mundari táborba (túlzás abban lakunk, hatalmas mangó fák alatt amikről a majom család dobál minket mangóval).

A szokásos reggel műsort látjuk, meg némi extrát: a mundarik minden tehenet minden nap megtisztítanak a tehénszar hamuval – kétszer, a gyerekek minden tehén szart összeszednek (a marha nem fekszik le, ha nem tiszta a helye – a nomádok ezért kénytelenek vándorolni, a mundarik inkább takarítanak) és egy helyre gyűjtik száradni, ha valamelyik tehén pisil alá tartják a fejüket és megmosdanak (a húgysavtól szőke néha vörös a hajuk), majd magukat is bekenik hamuval, megfejik a teheneket, sokszor a kölyök spriccel a szájába és egyből a tehénből reggelizik, a gyerekek belefújnak a tehén vaginájába mint stimuláció (ha a borja meghalt, így még tudják fejni), és extraként kiszúrtam hogy birkózó edzés van. Egyébként a férfiak hatalmas darab, bőven 2 méteres emberek, és nem a vékony fajtából, a birkózás itt menő sport, mondjuk a fiatalabb csávó úgy repült h csak nyekkent a tehénszarba landolva. A marhák 9.30-kor végeztek a reggeli készülődéssel és elindultak a legelőre.. pár százan a sátraink között.

Az, hogy ezután az út után valaha is tisztára tudom-e mosni a szandálom az kétséges.. Mindenesetre itt napközben más nem lehet csinálni mint a majmokat lesni a fa tetején és túlélni mangó fák alatt, miközben néhány kecske vagy boci meglátogat. Mivel vmi ragályt elkaptam attól a pár ezer gyerektől aki az arcomba köhögött, én aludtam egyet délután, aztán ébren izzadtam tovább.

Este megint át naplementét nézni a mundarikhoz, hihetetlen szép ahogy a füstben állnak a marhák és megy le a nap. A tüdőm viszont nem köszönte meg a szálló tehénszar hamut az biztos. A gyomrom meg azt a pár ezer marhaszaron meghízott legyet ami az asztalunkon és kajánkon falatozott. Azt mindenkire rábízom képzelje el milyen szagom lett.

Vacsora után még jön egy mundari ember, aki tud angolul és tőle tudunk kérdezni – a mundari névadás egyben beavatás is és a gyereket a kedvenc marhájáról nevezik el, és a marhát utána megeszik, korcsoportonként van beosztva a munka, a legkisebb szart szed, a kicsit nagyobb a kecskéken gyakorol, 15 éves kor felett már gondozhatják a marhákat is. 35 év felett már idősek és a rendes faluban laknak. A nők főznek, foglalkoznak a bébikkel stb. Esős évszakban is cattle camp-ben vannak, de még több meló mert szalmával letakarják az állatok helyét, hogy ne legyen sár. 15 évesen már lehet nősülni, ha apád gazdag és add 100 marhát hozománynak, ez addig ismételhető amíg van hozományra való. A lányok 12 évesen már férjhez mehetnek ha a apjuk rábólint a leendő férjre és az szerez 100 marhát. A homlokukon a szkarifikációt már nem annyira csinálják, ez amúgy 3-5 V alakú vonal, a saját fog kihúzása szépészeti céllal viszont még mindig megy. A dinka törzzsel (a dél-szudáni népesség legnagyobb része és nekik van a legnagyobb politikai hatalmuk az országban) elég hasonló az életforma és régen sok fegyveres konfliktus volt mert lopkodták a marhákat egymástól. Aztán jött a dél-szudáni hadsereg (mind két törzs gyárilag közel él a Jubához) és összeszedte a fegyvereket tőlük, azóta barátok :-) Sajnos ez a módszer csak ott működik ahova egyáltalán oda tud menni a katonaság vmilyen úton..

9. nap

Szokásos 5 órás kelés, mundari táborba áttotyogtam napfelkeltét nézni. Megállapítottam hogy mundari tehénnek újjászületni nem rossz karrier – napi két masszázs, vaginális stimuláció, telibe húgyozhatod és leszarhatod az embereket, szeretettel gondoskodnak rólad 20-25 évig és nem kell cserébe a büfizésen kívül csinálnod semmit.

Persze nem úsztuk meg konfliktus nélkül a rendőrökkel. Többször el lett mondva, hogy a fővárosnak még a környékén is tilos fotózni, sőt a telefont, fényképező gépet jobb eldugni valahova. Visszaúton Jubába az egyik spanyol csaj lefotózta a zöld közlekedési táblát, hogy Juba jobbra, amit persze az ellenőrző ponton kiszúrtak. Félreállít rendőrőrsre berángat (ezt úgy kell elképzelni bádog viskó, földpadló, koszos csálé fapadok, legyek és 50 fok) szétcincál, mindez egy 30-40 perces szívás, végül fotó kitöröl, 200 $ bünti fizet, de lehetett volna rosszabb is pl kamera elvesz vagy helyi guide ül 5 évet a dutyiban.

Közben az őrs mellett egy fa alatt kiszúrtuk, hogy vki zenél egy maga barkácsolta bádog lavórból készült gitár/bendzsó cuccon, videó készült, persze ezért is leüvöltötték a fejünket, de mivel Anibal (spanyol etnofotográfus guide, aki vagy 10 éve járja az országot) telefonnal csinálta a felhőből vissza tudtuk szerezni, az egyik túratárs még a zeneszerszámot is megvette, úgy mégiscsak mi jártunk jól.

A szálloda, ahol ugyan egyet sem aludtunk, de bázisként szolgált szerencsére rendelkezik spa részleggel (nem működő medence és szauna), ennek a zuhanya alkalmassá tett hogy felengedjenek a gépre.

A reptér külön fejezetet érdemel – koszos, végtelenül szakadt vissza az időben 40 évet, ahol a káoszon fixerek élősködnek, és minden szart értelmetlen módon 5x ellenőriznek, de egy normális mérleg nincs.. Mindegy végül csak kisétáltunk az Ethiopian-hez..

10. nap

Kiélveztem az Addis Ababa reptéren az alvást, integettem Travellinának, aki épp Ethiópiát járja egy csoporttal és ezt már a bécsi reptér kávézójában írom.

Tanulságok:

A ~7 magyarországnyi Dél Szudán még afrikai viszonylatban is vissza az időben pár száz évet, ennek minden előnyével és hátrányával. Jubába el lehet jutni, de minek, az eddig látott afrikai városok közül a legrosszabb, semmi látnivaló nincs, nyomornegyedek, por, káosz. Amiért nagyon megéri idejönni azok a különböző etnikumok, összesen 64 törzs él az országban, a legtöbb teljesen civilizációs ártalmaktól mentes módon. Ez már Afrikában is ritka, de ennek hátránya, hogy rohadt nehezen megközelíthető, amelyikhez egyáltalán el lehet jutni. Egyénileg ez felejtős, az adminisztráció és logisztika miatt megoldhatatlan, nincs tömegközlekedés, fixer nélkül az első ellenőrzőponton nem jut túl az ember. Van pár megbízható helyi csapat (Boma Hills) illetve több „nyugati” cég, de ezek általában 2-3 napos utakat csinálnak, amire ugyan úgy ki kell fizetni a repjegyet, vízumot és max két fővároshoz közeli törzset lát az ember, persze ki lehet pipálni hogy járt az országban. Én direkt olyan utat kerestem, hogy több nap/ több törzs, a Last Places szervezés szuper volt, a spanyolok jó fejek úgy végül is lehet jól jártam, hogy az orosz Mzungu csapat lemondta..

Dél-Szudán bár ásványkincsekben, olajban gazdag, nem csak papíron a világ egyik legszegényebb országa, és mondjuk benne van az 5 legveszélyesebben is. Bár hivatalosan nyugi van, a törzsek évszázadok óta játsszák a marhalopás társasjátékot, csak nem mindegy h a törzsi harchoz dárdát vagy AK 47 használnak, van pár millió fegyver még szerteszét az országban (ezért is kell a helyi erő, aki tudja hol van épp konfliktus).  A hatalom visszaélős rendőröket kivéve az emberek kedvesek, de irgalmatlan mennyiségű gyerek van akiknek nagy része egy napot nem fog iskolába járni. Aszfalt út csak a Nílus mellett pár kilométer, az ENSZ csinálgatja az utakat – értsd a földutakat egyengetik. Van ugyan szuper nemzeti park sok állattal, de nem lehet megközelíteni, a belföldi repjáratok felejtősek, a szállodák is. A Royal Palace nevű középkategóriás bázis hotelünk 150€ lett volna, ha ott alszunk. Bár az angol a hivatalos nyelv a legtöbben csak törzsi nyelven nyomják. A pénznek érdemes sporttáskát vagy talicskát vinni, a kártyás fizetés nincs (a fővárosban lehetett volna a szállodában, de nem működnek a kártyák pl Wise sem). Mobilnet viszont a helyi SIM kártyával sok faluban volt.

Én imádtam, hogy igazi Afrika, ezeket a törzseket meglátogatni egyedülálló élmény, de erre az útra nem mondanám hogy bármeddig folytattam volna, ritka leamortizált állapotban értem haza… annak is örülök ha a Szláviknál évtizedek óta befoglalt szobámat nem kell igénybe venni, de ez csak a lappangási idők után derül ki..

0. nap

Viszonylag kevés ember bakancslistáján szerepel Dél-Szudán, nekem az afrikai elvonási tüneteimre kellett valami „rendes” (értsd durva) hely. Leszervezni persze nem volt eccerű, mert az orosz Alex cége, hiába basztattam őket, csak 2 héttel indulás előtt mondta le, mert nem volt meg a minimum létszám. Ez persze eufemizmus, egyedül lettem volna utas. Mondom, hogy turistás a hely.

Velem nem lehet kib..ni, ugyh szereztem másik céget ahol meg volt a csapat. Így egy rakat spanyol fotóshoz csatlakoztam az utolsó pillanatban. Repjegyet már kinéztem, Ethiopian Bécsből. Meglepő, bár a világ egyik legszegényebb országa e-visa van, ami 3 óra alatt lett kész (120$). Persze ehhez egy rakat dokumentumot összeszedettek velem, végül csak szelfi és hivatalos meghívólevél kellett garantálós emberrel. Meg az összes elektronikát le kell adni előre.. és kemény pénzt fizetni a fotózásért (kb. 200 $, ha Jubát is akarod 800$). De nem csak azért megye elhagyása, törzshöz bemegy is pénzt kell fizetni az államnak – ezeket szólóban kb. lehetetlen elintézni/kifizetni.

Dél-Szudánban az egy főre jutó GDP 340 $ per fő az IMF szerint 2024-ben (nálunk ~23.000 $) ezzel tényleg utolsó előttiek..  Az egész ország sok évtizednyi függetlenségi és polgár háború után 2011-ben lett független, ezzel a világ legfiatalabb országa és egyben a legszegényebb is. Már a brit gyarmatosítók is leszarták elhanyagolták, de az évtizedekig tartó borzalmas - gyerekkatonák, etnikai tisztogatás, sok millió menekült és halott – polgárháború sem tett jót. Az utolsó harcok 2020-ban értek véget..bár ha a médiának hiszünk még mindig a világ legveszélyesebb országai közé tartozik.

Aztán rájöttem a Chagall és Rembrandt után Gauguin-t is meg kellene nézni Bécsben, erről nagyon gyorsan meggyőztem Juditkáékat (nem volt nehéz) és így már délelőtt elindultunk. A múzeumhoz járt rántott hús is, aztán pár óra reptéri vergődés és irány a vörös kontinens.

1. nap

Reggelre értem Addisba ahol épp egy órám volt elérni a jubai csatlakozást. Még az addisi reptéren is van gázos afrikai országok terminál (B), Juba mindjárt Mogadishu mellől indult. Érkezni már a túravezető spanyollal érkeztem, és meglepően zökkenőmentesen bejutottunk értsd – sárgaláz könyv ellenőriz, ujjlenyomatos beléptetés, fényképező gép és telefon stb. lecsekkol, csomag begyűjt. Megjegyzem az Ethiopok ennyi transzfer idővel sem hibáztak, a motyó hibátlan megjött. Csomagellenőrzés, azaz kézzel turkálás a cuccaim között, eredménye krétával csomagra ír.

Irány egy jobb jubai hotel találkozni a többiekkel. Pénzváltás vicces, egyből milliárdosok lettünk. A váltó ember egy hatalmas sporttáskával jött - egy 25 cm vastag tégla koszos pénz 100 dollár. SIM kártyával jobban megküzdöttünk, meg drága is (150.000 helyi font volt, a legnagyobb címlet ezres, meg se számolják kb. vastagságra ellenőrzik) de végül lett a telomon internet. Közben elmentünk a közeli Konyo-Konyo piacra. Itt helyreállt a fejemben minden, pár percen belül elfelejtettem a kialvatlanságot, a rekkenő 40 fokos hőséget, a bedagadt térdemet, azt h vattát köpök a szomjúságtól és magával sodort a piaci szín, szag kavalkád. Afrikai szintet is meghaladó csak a húsos szekció volt, füstölők a rovarok ellen, fa tákolmányokon véres cafatok, és füsttől betépett legyek. Ez utóbbiból széles a választék, bár ezt felülmúlta a halpiac. Ott csak az egy pulton ülő pár millió légy után PhD lehetne írni mikrobiológiából. Lehet, hogy ezen a túrán vega leszek. A piacon azért lehetett pár képet lőni szerencsére..

Az ebédre fél pizza után elindultunk Torit felé. Jubából kifelé amúgy nem lehet fotózni, kocsiból sem, mert tele check pointokkal. Az átlagsebességhez annyit, hogy 140 km több mint 5 óra volt, az országos főút aszfaltot még nyomokban sem tartalmazott, csak földút, viszont kimoshatatlanul poros lettem a végére.

Úgy 40 órája nem voltam vízszintesben elképzelhető milyen a toriti hotelszobám, ha inkább kijöttem blogot írni és sört inni, hátha el tudok utána ájulni.. koszos, forró az ágy, a csapból éppen folyik vmi sáros víz.. ah és innen 4 napig nincs fürdés, de én szeretek komfortzónán kívül nyomulni..

 2. nap

Reggel kiosontam a spanyol szobatársam mellől, hogy a bárban (sört és kólát lehet kapni) cuccokat tölteni. Némi helyi főt krumpli és kávé után elindultunk a városi piacra. Ez a vidéki kivitel, zöldség, szárított hal, kínai műanyag árú. A legjobb a helyi malom volt, ahol cirokot őröltek és a fehér porral sminkelt feka arcok jól néztek ki.

További több óra off road és a velünk levő teherautó defektje után értük el a lotuko falut. A teherautó hozza a konyhát és a felszerelést, és korábban indultak, hogy megcsinálják a tábort és főzzenek. Mire utol értük őket már nagyjából túl voltak a kerékcserén. Ebéd így kb. fél 4-re lett, utána másztunk fel a hegyre a faluba. A faluban nincs víz, áram, hagyományos sár és nádtetős kerek házakban élnek – de mobil torony az van.. Ez a falu hatalmas, a népek többé kevésbé európai ruhákban járnak, de az idősebb generáció füle még cakkosra van vágva. Ez szépészeti célokat szolgál.. A nagyon idős néni elmúlt már 60 éves, de 100-nak néz ki és van pipája. A faluban rengeteg a gyerek, szuper cukik ahogy egyszerre kíváncsiak és szégyenlősek is. Nem germafóboknak való hely, kb. 200 falusival fogtam kezet.. Nagy elkerített portákon kerek házak, szemét sehol, tyúk ólak között főznek szabad tűzön, az egyik háznál ismeretlen eredetű óriás patkány külsejű dögöt perzseltek, aminek állítólag a beléből főzött leves gyógyítja a sárgalázat. Hát inkább nem próbálnám ki, a levest sem. A faluban amúgy hatalmas focimeccs utáni partira készülnek, felcipelték a köves ösvényen a hangfalat, generátort, és mindenki a legszebb ünneplőjében várja a bulit.. Lesz egy rakat új gyerek 9 hónap múlva .

A lotuko kb. 135.000-es létszámú törzs, ügyes állattenyésztő földműves népek, a földek a közösség tulajdonában vannak. Patrilienárisak és lehet több feleség, de klánon kívülről kell szerezni. Mérsékelten katolikusok mert a főnéni dolga az esőcsinálás, és mindenféle egyéb fura hiedelmeik vannak, óriási ceremoniális dobokkal, és strucctollas fejdísszel nyomulnak tradicionális táncokon.. Ha focis buli után még képesek rá és mi is felbírunk újra mászni a faluba. akkor holnap ezt meg tudjuk nézni.

3. nap

Hajnali ébredés után felmásztunk vissza a hegyre a faluba, először találkozni a helyi meteorológussal királynővel, akinek az esőcsinálás a feladata. Van két őr is a kunyhó előtt szépen feldíszítve és helyette is a minisztere vagy kije beszélt hozzánk. Az esőcsinálásról kevés konkrétumot tudtam meg, de egy biztos a várható élettartamuk elég rövid – ha nem jön be az esőcsinálás élve eltemetik őket. Így a klímaváltozással én nem kötnék rájuk életbiztosítást. Viszont ez az outcome lehet javítaná a hazai időjárás előrejelzést. A tegnapi party után most hagyományos öltözetben táncoltak nekünk, a csajokon színes gyöngyökből csinált fejdísz, mellény és rojtos öv, a fiúk kifestve, feldíszítve bottal ugráltak – közben hatalmas dobok és szarvból kürt szólt a techno helyett.

Már korán reggel dög meleg van, pedig 800-1000 méter magasan voltunk. 10-kor már indulunk is tovább a földúton először a Camp 15 nevű faluhoz. Ez már sokkal délebbre és keletebbre van, mint Juba, már csak pár száz km az Egyenlítő. Az út brutál, van, ahol a folyóról eltűnt a híd csak beton romok maradtak, de valahogy ügyesen így a száraz évszakban átúsztatjuk a Land Cruisereket és a teherautót. Erre felé trópusiasabb a növényzet kicsit, több pálmafa és egy mocsaras részen hatalmas marabukat és más madarakat is láttunk.

A Camp 15 egy történelmileg jelentős porfészek, katonai tábor volt, itt történt állítólag az első lövés a függetlenségi háborúban. Azóta mióta a törzsek rájöttek a pénz mire való vannak boltok is.

Itt ebédelünk egy mangófa alatt a tyúkokkal. Aztán tovább kicsit északnak a Boya hegyekhez. Itt a larim törzs lakik az elégnél bőven több gyerekkel. Gyakorlatilag százával kísérnek minket.. Azt elképzelni sem akarom mi lesz 10 év múlva ha ezek is gyereket gyártanak, így is fegyveresek vigyázzák a marhákat lopás ellen, de ha nincs elég kaja jön a törzsi háború.. Amúgy kb. 20.000 larim él szétszórtan a Boya-hegység körül. Ez a vidék dombos, kerek sziklákkal, bozóttal borított, gazdag szavanna, magas fűvel.

A vernakuláris építészet szép példája ahogy a házakat összerakják. Az ajtón kb. hason kell becsúszni, és a házon belül van még egy belső szoba.. A nád rétegesen és lépcsősen csinál csúcsos tetőt. A faluban főleg nők vannak, erősen szkarfikált a karjuk, mellük, hátuk. Hagyományos gyöngyös díszek az orrukban, fülükben, nyakukban. A millió gyerekkel végül fogócskázom, amíg a larim falvakon sétáltunk át. A többiek tökedényt és fa ülőkéket shoppingolnak.. Nekem sok volt a nyomulás, fogdosnak, pénzt kérnek és egy perc nyugi nincs.

A naplemente után vissza a táborba, kaptunk meleg sört és finom vacsit. Közben teljesen szürreális, de a néha beúszó random térerő mellett meglátom az utcai fészbuk csoportban hogy vki keresi a macskát, akit hetek óta etetek és már dec 15.én posztoltam hogy kerestem a gazdáját miután a szomszédaim közül senki nem ismerte… Tipikus mikor mondom hogy majd 12-e után tudom befogni, de mi lesz vele addig.. B..d meg eddig 4 hete nem kerested és én tartom életben, akkor még egy hetet kibír a nyomorult, főleg hogy külön megszerveztem hogy őt is etessék. Innen ezt nem tudom elintézni bocs.

4. nap

Hajnali kávé után sétáltunk egy újabb larim faluban, hasonló mennyiségű kölyökkel. A lányok szépek, kicsit szégyenlősek, és szerintem sokkal jobbak a nem beállított képek róluk. Ahogy pózoltatják őket mint egy műteremben, rögtön nincs mosoly, lefagy az arcuk egyből. Találtam egy cuki bébit egy fazékban, remélem fürdött és nem ebédre főzték meg.

Itt is táncoltak, csak a csajok nekünk, kecskebőr szoknya, egyen póló, sok gyöngy. Közben elkezdték a raklapnyi cuccot igazságosan kiosztani, nagy körbe ültetve az összes családból valakit – só, cukor, szappan, gyufa, öngyújtó stb. Nagy nehezen de elindultunk a toposa törzs irányába, még keletebb még délebb.

Megint átmentünk Camp 15-ön, de ebédelni csak 4 óra múlva álltunk meg Kapoeta nevű városban, aztán még megnéztük a piacot. Itt végre ettem az utcán, 2000 helyi hürüért kaptam csomó friss csapatit.

Aztán nyeltük a port tovább.. végül délután spontán ornitológus túrává váltunk mert ült pár szép madár az út mellett.

A toposa falut már csak a naplementében értük el, elözönlött pár száz koszos gyerek minket egyből. A sátortársamnak szülinapja van, vettünk nagyon rossz bort, azzal tudtunk koccintani, és aztán sokat röhögtünk mert az egyik útitársnak elment a hangja és hogy megnézze torok selfit csinált a kamion lámpájánál.. Végre kicsit legalább éjszaka hűvösebb volt, első alkalom, hogy a hálózsákbélést használtam.

5. nap

Reggel a fejlámpa mellett kiderült, Ari a sátortársam egy keksszel aludt, akkurátusan a matracra fektetve maga mellett - lehet szar a bor, de hatékony. Korán már a toposa faluban sétáltunk és meglepően nyugi volt. A házak közt magas lábakon állnak a kerek nádból csinált tárolók, külön kerítéssel körben üres placc a konyha. A nők itt tipikusan karika piercing az orrba, szkarifikáció és gyöngyös fejdísz, nagy gyöngyös karika nyaklánc, karkötő cuccban nyomulnak. Volt néhány öreg hölgy gyönyörű gyöngyökkel teljesen telehímzett kecske bőr szoknyában. Babramunka de megéri..  A kölykök reggeliztek, de pár nő és pasi kivételével nem sok népet látunk – amíg le nem esik, hogy a népek a téren várnak minket a tábor mellett. De sokkal visszafogottabbak, ide alig jut el valaki, évente max 1-2 csoport jön (a larimoknál 5-6, őket már elrontották), mert csak a Kapoeta-hoz legközelebbi törzsekhez mennek.

És tényleg, hatalmas csapatokban ültek külön a nők férfiak, a csajok táncoltak kicsit, és fém karkötőket próbáltak eladni.

Ma egész nap itt, ugyh más dolgunk nem lévén elsétáltunk 10 percet a kútig megnézzük hogyan isznak a kecskék, bocik, pillangók és kipróbáltuk pumpát. Ebédig már csak az árnyékot kellett követni a fa alatt, ehhez az itteni őr néha hátrébb küldte a pár száz gyereket, aki egész nap minket nézett. 

A toposak történelmileg a turkana nyelvet beszélő közösségek részei voltak a régióban, és egy gazella levesen való veszekedés miatt hagyták ott Ugandában az eredeti törzset. Az élet itt a házasság, temetés és a szarvasmarha lopás körül forog. A társadalmi hierarchiát a korosztályok/generációk határozzák meg, közösségi döntéshozatal van az idősek vezetésével. Úgy 700ezren élnek, főleg Dél Szudánban, kis rész Ugandában, meg Ethiópiában. A faluban relatív kevés férfi volt, mivel a szárazság miatt ők mennek a marhákkal a fű után. Mellettünk a falu 2 testvér, egyenként 8 feleség és millió gyerek. Ez utóbbiak azért rendesen legyalultak minket a táborban, néha hogy kapjunk levegőt vesszővel kergették el őket, amikor valamin összevesztek az őr konkrétan a levegőbe lőtt.. 

A délutáni egy újabb toposa falu volt a program de én inkább a táborban maradtam 4 kecskével (a fekete nagyon rossz), muszáj volt pár óra a tapogató, nyomuló gyerekek és spanyolok nélkül. A privát szféráról annyit, hogy amikor elmentem a bozótba toalett dolgokat intézni, 2 percen belül 3-4 méterre 360 fokban már 20 gyerek nézett.. és a végén odamentek megnézni a mit csináltam.

A vacsora mellé a helyi vezető mesélt a törzsről, szerencsére hoztak kólát a rossz borhoz, mert ehhez inni kellett – ha pl. a rokonoddal szexelsz, a nőt bezárják egy kunyhóba és lehúgyozzák.. és ez állítólag nem ritka mert a sok feleség mellett vannak nem hivatalos szeretők és azok gyerekéről ugye nem tudni, hogy rokonok-e. De pl nincs körülmetélés se pasiknak se csajoknak, házasodni lehet 10 év felett, de szexelni csak 15 éves kortól a lányoknak. A temetést is kérdeztem, kiderült pont ma hoztak haza egy holttestet a faluba Jubából, kutya harapta meg, de nem vitték orvoshoz, csak a falusi hagyományos "doktor szerelte", aztán ahogy nem javult, eladtak két ökröt és elvitték Jubába kórházba. Már későn. Így megy ez.

Európai utazásokról ritkán, vagyis csak akkor írok, ha utazós és nem turistás a hely.. Csernobilt azóta belepte a háborús radioaktív por, Albániát pedig a turisták. Edinával az utóbbiban utaztunk együtt utoljára, akkor még olcsó volt, rossz utakkal, kevés nyaralóval.  Nem tudom Moldova valaha is felkerül a turista térképre, de a WizzAir gépen rajtunk kívül kb. 4 magyar volt beleértve a pilótát, a többség orosz/ukrán vonalon mozgott (érdekesség – gyakorlatilag mindenki kis hátzsákkal utazott, zero bőrönd, így a pink fapados le se sz..ta a kézipoggyászok méretét, pedig üres ülés nem volt a járaton). 

Már akkor tudtam, hogy nekem be fog jönni a hely, amikor kiderült a reptérről a városba a van tömegközlekedés – kék fehér csíkos retro troli. Bár Moldova csak kb. 1/3 Magyarország, azért mi béreltünk a vidékre eljutás kedvéért egy dodzsemet (Kia Picanto), ezt felvettük a reptéren a Sixt-nél. Travellinának köszi az infot (meg az ebédet Pesten a pakisztáni ZAIQA étteremben, zseniális volt) – mert nem mindegyik cég enged a bérautóval átmenni Transnisztriába, a Sixtnél 20 €-ért lepapirozta a srác, hogy átvihessük az autót. Már a kisinyovi szállásig eljutva éreztem, hogy a vezetés nem lesz unalmas és felesleges elkezdeni számolni a kátyúkat..

Másnap aztán nekifogtunk Kisinyovot megnézni. Engem Odesszára emlékeztet, a régi házak max 1-2 szintesek, színesek, szépek, de többnyire lepukkantak. Van olyan is amelyiknek az egyik fele romos, szétrohadt, de gyönyörű fa ablakokkal, a másik felét megvette és tip-top felújította vmi cég. Ha magasház a belvárosban az szovjet lakótelep (némelyik modernista design-nal), a külvárosban modern lakópark. Van bőven szocialista brutalista építészet, szép ortodox templomok és nagy, rendezett parkok.  A Saint Theodora of Sihla templomban keresztelő volt, a Nativity katedrálisban esküvő. A katedrális parkjának szélén van a diadalív órával, szemben a szocreal kormány épület, a parkban ingyenes és tiszta toi-toi-ok WC-k és virágpiac. Megnéztük az ethnográfiai múzeumot egy pseudo mór stílusú villában, szép az épület, de egy felújítás erre is ráférne. A kiállítás nem extra, főleg mert kulturálisan nem áll messze tőlünk, de mamutok jók meg az udvaron papírdobozba mászó kitömött róka is. Innen lesétáltunk a tópartra, megkerestük a Kis Herceget a gondosan rendbe szedett bolygóján. Láttunk szocialista mozaikokat, víztornyot és közben igyekeztünk nem bekerülni a balesetire, mert normális járdát csak nyomokban találni. A városban egyébként több OTP van, mint gyorsétterem (1 mekit találtunk) és rengeteg a kóbor kutya. Macsek is van, a kedvencem Sushi, a hotelünkhöz közel egy seafood bolt előtt lakik, fekete szmokingos hosszú szőrű és nagyon kedves.  

Estére leszerveztem egy bortúrát Cricova-ba (https://winetours.md/eng/full-day-wine-tours) így jóval olcsóbb, mint a szokásos getyourguide vagy viator verzió. Ez csak a második legnagyobb pince itt a 120 km-vel (a Mileștii Mici 200 km) így a szocialista szellem vasútján vittek körbe. A vonaton a második kocsi elején ültünk bizarr módon végig az első kocsi utolsó sorában menetiránynak háttal ülő szlovák pasikat néztük, ők meg minket, ugyh sokat röhögtünk, jó fejek voltak.

Az üreg a 15 század óta létezik, mióta a mészkövet elkezdték bányászni Kisinyov építéséhez, az 50es években a szovjet alkoholisták ellátására alakították át pince rendszerré.. (gyanús h gyerekkoromban apám vmi borászati dologban settenkedett itt, azért jártunk erre anno). Több km hordó és hatalmas szürkére festett tartályok, mozi, kostoló termek, 1 millió palackos trezor van a föld alatt 100-150 méter mélyen. A legöregebb bor (Jerusalem of Easter) és becherovka (Jan Becher) 1902-es, Gagarintól Putyinig sokan buliztak itt. Manapság főleg Kazahsztánba és Romániába adnak el és rámentek a pezsgőgyártásra, ebből csak 8 km van. A bor meg pezsgő iható az 5 tételes kostoló alapján, de nem egy kézműves natúr bor kategória a Somlóról..

Vacsira a szállás melletti közértben vettünk reszelt répa salátát, a felirat szerint koreai stílus, ezt megerősíteni nem tudom, de finom. Amúgy vicces árak vannak (1 moldovai lej kb 20 Ft), főleg az alapanyagok olcsók, pár nyugati cucc itt is, annyi mint otthon.

Másnap elindultunk Transznisztriába a dodzsemmel, Tiraszpol kb 70-80 km de az utak állapota és a határ miatt kb. 2 óra odajutni. Az utakról annyit, hogy sose lehet tudni hány sáv van mert nincs felfestve, de biztosan mindig eggyel többet használnak. Az aszfaltot a régi szovjet betonlapokra tették, de ez utóbbi már csak foltokban létezik, viszont vannak benne zöld fűcsíkok. A sebesség korlátozó táblák teljesen random használata jellemző (90-30-70-50-30-90 2 km belül) de legalább be van kamerázva. A Dnyeszteren Túli Köztársaságba csak útlevéllel lehet bejutni, elkérték a kocsi engedélyt is és 5 eurot az út használatra. Mivel az ember évtizedeket megy vissza az időben mindenképp megéri. Moldovában amúgy rohadt drága a magyar roaming, de még maradt pár GB az Airalo e-SIMen Dél-Amerika után, ugyh azt használtam, de Tranznisztriában ez sem működött, ugyh offline navigációval nyomtuk.

Tiraszpolban ügyesen leparkoltam, megkerestük Lenint meg Gagarint, váltottunk bankban rubelt (kártyás fizetés nagyon limitált), megcsodáltuk a perzsaszőnyeggel borított Ladát és a parkban a kerti törpéket. Bementünk a Nativity katedrálisba, persze esküvő volt. Mellette van egy nagy piac, hatalmas területen árulják a termelők a zöldséget, gyümölcsöt, a fedett részen friss sajt, tejföl, túró stb. Kb. 1000 Ft-ért vettünk egy hatalmas sajtot és 100 Ft-ért két nagy fürt szőlőt vacsira. A parkon át kimentünk a Dnyeszter partra, megnéztük a régi T34es tankot a kápolna mellett, a dicsőség emlékművet éppen mosták, találtunk egész alakos Lenint is a kormány épület előtt.

Dnyeszter Menti Köztársaságot 1990 szept 2.-án kikiáltották ki Szovjetunión belüli autonóm köztársaságként a moldovai az erős román irányultság miatt, amit az orosz és ukrán kisebbség nem annyira akart. A szovjetek annyi fegyvert hagytak ott, hogy némi orosz katonai segítséggel 1992-re rákényszerítették a Moldovát hogy mondjon le bárminemű beleszólási jogáról – de önálló országként se Moldova se az Oroszok nem ismerik el.

Ebédelni megkerestük a CCCP kávézót, mert még nem volt elég Leninből (wifi kód: BackinUSSR) és nagyon finom borscs levest ettünk, adtak hozzá erős paprikát, tejfölt és vodkát. Ez utóbbit elcsomagoltuk mert a kátyúkat józanul is fárasztó kerülgetni. Két leves 2000 Ft. 

Hazafelé még bementünk Kisinyov szélén a pici Village Museum-ba (magyarul skanzen), praktikusan egy fatemplom az egész, az viszont lenyűgöző. Ez Moldovában a legrégebbi egyházi műemlékének, amelyet Hirișeni faluból hoztak át szétszerelve az egészet. 1642-ben épült eredetileg és a magassága eléri a 27 métert. Persze egymást érték az esküvők benne, így sajnos belül épp csak láttunk valamit.

A következő program a híres Orcheiul Vechi kolostor volt, ez 55-60 km, 1,5 óra. Itt összesen vagy 350 barlang van a kanyargó folyó felett a sziklákba vésve. A belépő ide is, mint mindenhova vicces pénz (10 lej = 200 Ft). A külső parkolóból pár perc séta a sziklák tetején kolostor, itt most kivételesen nem volt esküvő, ugyh rendesen meg tudtuk nézni. A harangtorony alatt van az egyik szikla templom, a sziklára ki lehet menni és papírra írt kívánságokat tenni a repedésekbe, miközben a pópa kukorica csutkával füstöl.. A kolostor alatti falun (Butuceni) is megéri átsétálni, kékre festett faragott tornácos házak, kutak és egy Eco-Resortnak becézett falusi szállás kecskékkel és egy pincényi kompóttal. Ez itt gyümölcsökkel, hatalmas befőttesüvegekben eltett ital. Nyilván beültünk enni, rendes helyi káposztás borscs levest meg placinta-t, ez kerek leveles tészta, amit túróval, almával, vagy krumplival töltenek, mi most a sütőtökös édes verziót kóstoltuk meg. Az utcán egy nénitől meg vettünk olajban sült fánkot nehogy fogyni kezdjünk.

Hezitáltunk elinduljunk-e északra további kolostorokat felfedezni, de megnézve a navigációt ez újabb 3-4 óra lett volna a kocsiban, ugyh inkább visszamentünk Kisinyovba sétálni. Ha több időnk van, érdemes lett volna megaludni vidéken és felderíteni a többi látnivalót, egy hétre való néznivaló simán van (Tipova, Saharna, Curchi kolostor, Soroca vár vagy Gagauzia stb.).

Kisinyovban aztán végig jártuk a nagy piacot, még délután is volt élet, a görögdinnye kg-ja 70 Ft, szőlő, szilva 100 Ft, a legdrágább a citrom volt 1000 Ft/kg, de amúgy mindent is lehet kapni. A fő sugárúton besétáltunk a belvárosba, tettünk egy kört, de nem volt műsor a kormány épület előtti színpadon. Bánatunkban beültünk enni a La Placinte nevű helyi kicsit gyorsétterem feelingű helyre. Egy dióval töltött padlizsán, szoljanka leves és egy zseniális réteges diós süti nem volt 4500 Ft és ketten jól laktunk.

Utolsó délelőtt még sétáltunk egyet egy lakótelepen át, megnéztünk egy helyi plázát és mellette megtaláltuk az irtózat méretű vasárnapi bolhapiacot.  A vonatállomás, A fájdalom vonata (emlékmű a sztálini elnyomás áldozatainak emlékére) és a környékbeli utcák mind tele voltak árusokkal – mindent is lehet kapni: vasalt nadrág, mosópor, ütve fúró, fedő lábas nélkül, vízipipa, körömcipő.

Egy rövid zuhany után (itt is 35 fok volt) indultunk a repülőtérre, tankoltunk (benzin 450 Ft) aztán a reptéri dugóban próbáltuk kitalálni, hogy a feltúrt érkezési részen hova tesszük az autót amíg a Sixt-es átveszi. Szerencsére egy rendőr segített, és nemes egyszerűséggel beparkolt minket a megállni tilosba.  A repülőtér modern és picike, egy büfével ugyh kell egy 30-40 perc amíg az ember sörhöz jut, hogy legyen mivel bevenni a Deadalont..

Moldova meg Transznisztria szelfi és Insta függőknek nem való, de elég érdekes és olcsó desztináció, akár egy hosszúhétvégére is, bár az utak állapota miatt kell egy hét míg az ember rendesen körbejárja. Az orosz tudás viszont mindenképp előnyös, pár szóval is jól boldogultunk, imádom amikor kiabálnak девочка, девочка. Gazdaságilag mezőgazdasági ország, dimbes-dombos a táj magas hegyek nélkül, de minden megterem, gyönyörűek és olcsók a gyümölcsök, zöldségek. Iparuk nem nagyon van mióta a Szovjetunió kiköltözött, úgyhogy gazdaságilag azért nem állnak túl jól, de ez az embereken nem látszik.

A terület amúgy sok 10ezer éve lakott, volt itt mindenki az ókori dákok, rómaiak, bizánciak, éltek lengyel, magyar, litván uralkodók alatt. Megszállták a tatárok, oszmánok, jött az orosz birodalom, aztán a köztársaság, a románia része lett, aztán a szovjetek majd megint románia, megint a szovjetek, nem lehet egyszerű a történelem érettségi. Reméljük, nem ők lesznek a következők, akikre Putyin rámozdul.

Otthonról, és nem 3 héttel később terveztem összefoglalást írni - ehhez képest az olasz Dolomitokban próbálom behozni a lemaradást és kiheverni a kultúrsokkot, meg az utazás utáni depressziót.. Szerencsére Eszter, ügyvédem és barátném, jól időzítette az olasz túrát, több okból is jól jön, hogy kicsit egyedül túrázhatok a napfényben fürdő fenyőfák között havas sziklákkal a háttérben.. (és persze volt kihívás az ideérkezésben – kedves fixer ügyfele elvitte a V70-est fél éve szervízbe, majd sajnálatos módon pár hete meghalt egy vírus fertőzésben, először is ki kellett nyomozni hol az autó, aztán kiderült nem hogy motortartó bakot de olajat sem cseréltek benne, így kezdtem hívogatni Volvo-s ismerőseimet, már aki felvette/visszahívott, hogy hova tudnánk vinni hogy minél gyorsabban kész legyen, legalább az olajcsere.. végül budaörsi szerviz, este 8 órás indulás és egy másik ügyfélnél Gutorföldén alvás lett a vége)

De visszatérve a hazaérkezésre, pont olyan érzés volt Bécsben leszállni mintha a Vámpír 2 hete vitt volna a reptérre. Bármeddig tudtam volna folytatni..  Zéró honvágyam volt és valójában a hiányérzet lista is elég rövid lett – tejföl, szőrős állatkáim, közeli barátok és más lények, nem feltétlenül ebben a sorrendben 😊 Valójában nem éreztem, hogy különbözött volna a 2-4 hetes utazásaimtól, csak tovább tartott és így jobban kimosta az agyam.

A stressz mentesítés valóban működött és meglehetősen jó mentális és fizikai állapotban érkeztem haza, ez sajnos már a házamba belépve elmúlt. A birtokra barátok vigyáztak, akik 8 hónapig laktak ingyen a kecóban nem kevés bérleti díjat spórolva, cserében 5,5 hónapig az állatkáimat kellett ellátni. Két dolgot kértem, hogy a kutyámat vigyék el dokihoz februárban és olyan állapotban adják vissza a házam ahogy beköltöztek. Zil végül április közepén jutott el orvoshoz, de akkor már csak napokon múlt hogy nem halt meg.. indulás előtt voltunk dokinál, ahhoz képest -10 kg, szerencsére már hízott és jobban van, örök hálám a Zsuzsinak és Editnek a budaörsi Vetlaborban, hogy a legyek által már beköpött kutyám megmentették.  Megérkezéskor a hátizsákomat sem tudtam kipakolni mert Rékáék nem kezdtek el időben csomagolni és még pakolás, kiköltözés közben voltak, minden de minden felület tele pakolva a cuccaikkal. Kitakarítani is csak komoly hiányosságokkal sikerült. Értem én, hogy mindenkinek más az igényszintje ezért kértem többször, hogy ugyan olyan állapotban kapjam vissza a házam, mert nálam a takarításba a portörlés, ablak pucolás, a sarkok kiporszívózása stb is beletartozik. Így aztán több napom ment rá, hogy elfogadható állapot legyen és az otthagyott félévnyi port, koszt, szemetet stb eltűntessem és az elpakolt cuccaimat végre elő tudjam szedni. Ezekkel nagyjából végeztem, de ahhoz hogy befejezzem a blogot most jutottam el..

A hazaérkezés szokás szerint kultúrsokk volt, minden dimenzióban – ahogy az emberek egymással bánnak legyen az közlekedés, kommunikáció, vagy bármilyen felület; az árak (lassan bárhol olcsóbb a kaja, étterem, közlekedés stb. mint Magyarországon); várom hogy ha valakire rámosolygok vagy köszönök azt viszonozzák; a WC papírt még mindig a szemetesbe akarom dobni; állandó kilométer hiányom van így Budapesten is gyalog járok pl Budapest Parktól séta a Nyugati térre; bár itt egy nyelvet beszélünk néha úgy érzem ott kézzel lábbal mutogatva is jobban megértettek; elővehetem a mobilomat az utcán és nem kell folyamatosan az értekeimet figyelni; van a tojáson és babos rizsen kívül is reggeli; viszont az avokádónak és mangónak megint nincs íze; bármikor ehetek tejfölt (és eszem is); 8 darabnál több pólóból válogathatok és bár vehetnék fel a túra szandálon kívül más cipőt is, ezt még nem ugrottam meg, csak másik Keen-t használok; a saját macskámmal alszom el nem a hostel-től lízingelttel; Afrikán kívül honvágyam van egy másik földrész után – hiányzik a patagóniai vadon, a valódi utazós hostelek hangulata, a dzsungelek, és vulkánok látványa..

Mindenesetre az utazás utáni depresszió kezelésére már elkezdtem nézegetni hova kellene menni legközelebb… Szerencsére Bhutántól Gabonon át a DPRK-ig hosszú a lista.

Statisztika és más…

>4000 óra vagyis 168 nap, azaz 24 hét alatt összesen megtettem több mint 70.000 km-t…

Szóval 168 nap – soknak tűnik, de egy ekkora földrészen épp a fő látnivalókra elég, ennél sokkal mélyebben is el lehet ezekben az országokban merülni. Viszont legalább tudom hova szeretnék visszamenni és mivel a legfontosabb látványosságok megvoltak, lehet majd turista csapáson kívül nyomulni.

Bár kevesebbet terveztem repülni, de részben a biztonsági helyzet változása (Ecuador), a látogatók miatt megváltozott itiner (Judit miatt a Female Yetis program átszervezése) és a plusz ország (Nicaragua) miatt végül 53ezer kilométert sikerült, ehhez 3 levél Deadalon fogyott a 23 repülő út alatt. Ez volt a legnagyobb költségtétel ~ 1,5 M forint.

Összesen több mint 250 órát buszoztam a csirkéstől a luxus cama kivitelig mindennel, megtéve több mint 15.000 km-t.

Kinyírtam egy túrabakancsot és elkoptattam egy túraszandált, összesen 1250 kilométert gyalogolva (ez nem sok ám, thru-hiker barátaim pl.: Camino Steve napi 35-50 km tol heteken hónapokon át)

Komoly zombie képzés volt a 16 éjszaka, amit repüléssel vagy éjszakai buszon és nem ágyban töltöttem. Az ágyakról annyit, hogy 53 különböző szálláson aludtam, azaz átlagosan 3 éjszakát töltöttem egy helyen (a slow travelt még gyakorolnom kell, de nekem ez nem fárasztó és pl.: Ecuadorban félhalottan két hányás között is hibátlanul bepakoltam a hátizsákomat).

Belefértem a tervezett keretbe, de lehetett volna költséget csökkenteni ha nagyon akarom…

Aludhattam volna többet dormitóriumban, de a 8 ágyas koedukált alvás azért nem a minőségi pihenésről szól, feltéve, hogy valaki nem süket. Az átlag szállás költség 10ezer forint körül volt, kivétel a Guyanák, ami rohadt drága ott 25ezer. A 10ezres limitbe volt, ahol csak az említett dormitórium emeletes ágyán a felső szint fért bele (Patagónia főszezonban – itt a sátor amúgy jó alternatíva, de akkor cipelhettem volna végig a többi országon), és volt, ahol luxi AirBnB medencés lakás (Bolívia). A nyugodt alvás érdekében próbáltam a party hosteleket kerülni – ha azt írják visszajelzésnek egy helyről hogy túl sok a szabály a hostelben, nincs atmoszférája vagy németes a tulaj az ebből a szempontból jó jel..

78 alkalommal Ubereztem, átlagosan egy fuvar 2450 Ft volt, taxis menet 25 db és pont a duplájába került. Ennek egy részét ki lehetett volna váltani a városi tömegközlekedéssel, de biztonsági szempontból, főleg éjszaka a nagyvárosokban jobb az Uber és időt is spórol az ember, ha nem 3 átszállással jut A-ból B-be.

A legtöbbet az éttermezésen lehetett volna megtakarítani, de az is látszott, hogy szignifikánsan többet költöttem mikor látogatóm volt. Nekem kevésbé van erre igényem, mikor egyedül nyomtam simán elvoltam a forró vizes tésztán és más közértes kajákon. Összesen 71 étterem volt a látogatókkal töltött 45 nap alatt (M.Judit, V. Gabi). A maradék 123 napomra jutott 72 étteremben evés. Legolcsóbban Paraguay-ban lehetett átlag 1500 Ft, Bolívia, Brazília, Kolumbia 3300-3900 Ft, de pl Panamában 8000 Ft, Chilében 6200 volt az átlag. Emellett közértben összesen 250ezer forintot költöttem.

Spórolás lehetett volna ha kihagyom a drágább programokat – ha Guayanaban nem repülök el a Kaieteur vízeséshez (325$), de akkor meg minek mentem oda.. ha Argentínában nem sétálok a Petito Moreno gleccseren (230 $) vagy a pingvinekkel (160 $). Az átlag programonként egyébként kb17.000 Ft volt.

Megspórolhattam volna a mosást, ha magamra mosok, de sokkal egyszerűbb volt profi helyen mosni és szárítani 11 alkalom 25ezer forint – igaz, közben direkt olyan AirBnB-kbe mentem, ahol volt mosógép mert ott a felszerelést is ki tudtam mosni, ráfért pár havonta.                                               

Az Airalo e-SIM (1 évig érvényes 124 országos Discover 20 GB és külön a Guyana illetve Suriname) nekem bevált, 30.000 Ft volt, de minden országban tudtam azonnal kommunikálni ahogy megérkeztem és nem kellett a SIM kártya beregisztrálással szórakoznom. Bár biztosan többe került mintha mindenhol helyi SIMet veszek.

Volt biztosításom, az első 3 hónapban a Revolut metal kártyámat használtam erre, aztán kötöttem a SafetyWingsnél egy vagyonért a következő 3 hónapra, szerencsére egyikre sem volt szükségem. Bankolni egyébként csak Wise (Visa) és Revolut (MC) kártyát vittem, fizetésre az előbbit, pénz kivételre az utóbbit használtam. A költségek 20%-át fizettem cash-ben, és készpénzben értelme csak USD-t vinni volt. A költéseket a TravelSpend applikációban írtam, a végén szuper statisztikáim lettek.

A betű függésem 53ezer forintba fájt, 20 darab új e-bookot (és egy csomó régit) olvastam ki a Kindle-n, lehet TV-zni olcsóbb lenne, kár hogy több mint 30 éve egyáltalán nem nézem..                         

Nem csak olvastam, a blogot szinte minden nap írtam, az eredmény ezzel együtt 29 bejegyzés, ha Calibri 11 pontos betűvel keskeny margóval kiprintelné vki mazochista 67 oldal lenne (de az erdők miatt ne tegyétek), 48 000 szó és több mint 314ezer karakter..

Aki mindent elolvasott – nem hiszem, hogy van ilyen – jelentkezzen kisértékű ajándékot kap 😊 (de természetesen csak egy multiple choice teszt sikeres kitöltése után)

A managua-i busz végül a Parque Central-nál tett ki Granadában, gyakorlatilag 2 sarokra a hostel-től. Az rögtön látszott, hogy jó ötlet volt Leónban kezdeni, mert a León ugyan híres, de jelen állapotában úgy néz ki mint Gyöngyös a 80-es évek elején...  Granada építészetileg hasonló, de sokkal jobb állapotban, tisztábbak a házak és utak, kevesebb a szemét.

Intéztem egy túrát a hostelben a Reserva Natural Laguna de Apoyo-be, ez transzporttal 15 $, ebben a lagúna partján levő bícs hostel használata is benne van, a kajakokat is beleértve. Apoyo-tó körülbelül 23 000 évvel ezelőtt keletkezett, egy kialudt vulkán kalderájában, átmérője 6,6 km és 175 méter mély. A vize mindig 27 fokos (alul még megvannak a fűtőtestek). Szörnyeknek túl meleg a víz, de sügérek élnek benne. Meglehetősen jól néz ki az erdős vulkán oldallal körül vett sötét türkiz tó.

Reggel relatív erős volt a szél ugyh inkább csak úsztam, aztán bementem kajakozni is, bár tengeri kajak béna lapáttal nem a kedvencem. Gyakorlatilag egész nap ezt ismételtem és közben sorozat gyilkososat olvastam a parton. Nagyon megerőltető nap volt.

A saját hostelben beneveztem az ingyenes pasta estre, így a vacsoráról le volt a gond, annyi fokhagyma volt benne, hogy a vámpírokról is.

Granada pont 500 éves, 1524-ben alapították - az egyik legrégebbi város Közép-Amerikában - a Cocibolca vagy Nicaragua tó partján. Önmagában a tó is érdekes, 13x Balaton méretű, van benne cápa és 365 sziget (Isletas de Granada) ezek a Mombacho vulkán lejtőiről hullott kövek és az iszaplavina termékei.

A városra a gyarmati és neoklasszicista építészet jellemző, de volt pár újjáépítés - kalózok, tűz, földrengés, Willam Walker stb után. Gazdaságilag cukorgyár és szesz lepárlás dominál a turizmus mellett. Én reggel a piacon kezdtem, a fő épület 1892-es és úgy néz ki azóta nem takarítottak. A féldisznót és a nem tegnap kifogott halat hűtés nélkül árulják a fadeszkáról, a műanyag papucs szortiment mellett sajtot is lehet venni mert diverzifikálni kell a bizniszt. Persze a környékbeli utcákat is benőtték az árusok, savanyúság és előre felszeletelt zöldség zacskóban, robbantott csirke halmokban, mellette a hajba való strasszos lepkék Kínából. Ide nem sok gringó teszi be a lábát (a szivargyár látogatós francia pár is kiakadt és menekült), de ez a nicaraguai valóság nem a kézműves chai latte vagy quinoás protein bowl a turista kopasztó art cafékban. Én imádom az ilyen helyeket, végre flowba kerültem, az eladók kedvesek voltak, mindent is megnéztem, megkóstoltam, vettem mangót és tovább álltam templomokat nézegetni.

A Granada Katedrális eredetileg 1583-as, de rengetegszer újjáépítették, utoljára 1915-ben, okkersárga és nem túl érdekes. A barokk La Merced templom az egyik első (1534) volt a városban akkor még fa szerkezettel, 1740-ben építették át masszívabbra, a híres tornya nem úszta meg polgárháborút, utána újra összerakták. 35 cordobáért lehet a tériszonyosoknak edzeni a csigalépcsőn. Fent a harangok mellől csodás a kilátás körben a színes házak cseréptetőivel és a vulkánnal.

A közelben kicsit leragadtam egy fogyatékosokat foglalkoztató háznál, ahol hitehetetlen kézügyességgel csinálják a függőágyakat, van süketek által üzemeltetett kávézó és meg lehet tanulni a helyi jelbeszédet képekről. Elsétáltam a Xalteva templomig onnan kis kerülővel a San Fransico konventhez aztán le a Guadalupe templomhoz. Ezzel kb be is jártam a város belső részét, vannak pici színes meg nagyobb fa oszlopos, tornácos, belső kertes gyarmati épületek, de mind színes és mindben van hintaszék, ha az ember benéz az ablakon. Kicsit hűsöltem a hostelben aztán még délután tettem egy kört és ittam kakaót az turista csapáson kívül az egyik helyi cukiban, a kék és rózsaszín tortákkal a hátam mögött.

Tavaly Nicaraguában járt blogger barátaim (Travellina, Túró) mind láttak lávát a Masaya-vulkánon, én sajnos nem fogok, mert január óta nem lehet a környékre menni. Egy földcsuszamlás elzárta a krátert, az eltömődés miatti nyomás rövid távon törmelék- és izzóanyag-robbanásokat generálhat, és ez mehet akár 300 méter magasra is a kráter fölé. Szóval aktívkodik és veszélyes. Ha vulkánt akartam nézni keresnem kellett egy döglöttet, amire fel lehet menni, nyilván adta magát a Mombacho, ami csak 10 km Granadától. Mivel egyedül tolom és minden leszervezett túrához minimum 2 fő kell, a többi hostelben lakó pedig inkább a partyzunk/másnaposak vagyunk vonalat tolja, kénytelen voltam a nem sokkal olcsóbb, de legalább komplikált tömegközlekedős verziót megugrani.

Ehhez reggel elsétáltam a piac mellett 1 km levő másik buszmegállóba, megkerestem a Rivas felé induló csirkést, megvártam míg megtelik, kifizettem a gringó árat (30 cordoba helyieknek 10), de már nem kúrtam fel az agyam és kifigyeltem a maps.me-n mikor érünk a megfelelő kereszteződéshez. Ott leugrottam (teljesen nem szokás megállni le és fel szálláshoz) és alkudoztam tuk-tuk-ra, mert el akartam érni a felfelé menő 10 órás buszt a bejáratnál (ez csak 1,5 km az országúttól, simán lesétálható, ha az ember időben van, de ez a csirke töltési sebességén múlik). Végül szokás szerint gringo áron 3 $-ért (helyieknek 1) elvittek a park bejáratához, ahol vettem jegyet a parkba és a buszra, ami felvisz a túraösvényig. Próbáltam csak felfelé venni, mert lefelé úgyis sétálni akartam, de nem ment át. Kiderült, hogy a felfelé nem busz megy, hanem pick up és 8.30, 10.30 és 13.30, szóval sétálhattam volna, ha tudom.

Szerencsére jött pár francia és egy pick up egyből fel is vitt minket 9.50-kor… Az első szakasz is erős felmenet és nincs árnyék, de menet közben a kávés finca-nál pick up-ot kellett cserélnünk, mert onnan a 2,4 km tényleg iszonyat meredek és csak 4x4 bír felmenni.  

Fent 3 trail van, az El Crater trail (2$) ami 1,5 km és guide nélkül is lehet menni, az El Tigrillo Trail 2,5 km $4, de kell guide és az +17$, valamint az El Puma Trail 4 km $6 ehhez is kell guide 22 $. Szóval egyedül nem olcsó a buli, mert ehhez jön, hogy ha az ember felsétál a túraösvényekig 6 km-t 5$, ha pick uppal megy 20 $. Szóval mondjuk az El Puma ha a beszállásig pick up 20+6+22 $ a legdrágább verzió, El Crater beszállásig sétálva a legolcsóbb 5+2$.

A kráteres ösvényen leakadtam a franciákról, és elindultam körbejárni a vulkánt, itt már kellemes húszon pár fok volt és fújt a szél. Csepegett rám a víz a köderdőben, különös mohák és mesebeli fák között sétáltam, aztán kiért az ösvény egy platóra, virágok közé. A kilátó pontokról Granada, és a Las Isletas a tóban is elég jól látszott. Volt egy eldugott fumarola, ami forró gázokat pöfögött, aztán vissza az erdőbe és újabb kilátó pontok a dzsungeles kráter felé.

A legmeredekebb részen a fincáig pick uppal mentem le, vettem egy jeges kávét és lesétáltam az országútig a 4 km-t. Ez a rész autóval nem tűnt vészesen meredeknek, de azért bizonyos szakaszokon az volt és tűzött a nap, árnyék nem sok. Közben vagy egy tucat tuk-tuk megkérdezte elvigyen-e, volt ajánlat egész Granadáig 250 cordobáért, de inkább gyalogoltam, pont jött a csirkés és 10 cordobáért visszavitt a városba.

Ebéd/vacsora egy adag vigoron lett, ez tradicionális Granadából származó nicaraguai étel, banánlevélen chicharrón (itt ez a tepertőnek felel meg) plusz főtt yuka, plusz káposztasaláta, tökéletes lenne ha adnának hozzá tejfölt..

Másnap pakoltam és indultam a reptérre, belustultam mert nem tömegközlekedéssel mentem, de annyira nem lehet kiszámítani mikor telik meg és indul a busz és utána még a taxi cirkusz, ugyh ezt most inkább kihagytam. A reptéren ettem még egy tradicionális reggelit nehogy a rizses bab és pico de gallo szintem leessen.

A panamai gép pontosan indult és még korábban is érkezett, az útlevél ellenőrzésnél most nem volt senki, a vámos beagle kutyája viszont nagyon szagolgatta a csomagomat és kaptam rá sárga tiltott árú masnit  - ami azért volt érdekes mert ruhán, szivarokon és egy üveg rumon kívül nem volt benne semmi, amíg rá nem jöttem hogy ő még érzi a döglött hal szagot…

A panamai hostelben a nagy darab bácsi már régi ismerősként üdvözölt és mivel nagyon esett az eső csak a kedvenc sarki japánig mentem vacsorázni, szuper a kaja, de drága. Másnap gondoltam túrázom a városi nagy parkban hátha látok lajhárt meg tukánt, de gyakorlatilag minden órában 50 percet szakadt az eső, láthatóan megjött az esős évszak (nem rövid májustól-januárig tart). Se elázni se dagonyázni nem volt kedvem, főleg h a cuccnak nem lenne ideje megszáradni. Mivel mazochista vagyok még se akartam egésznap a szobában ülve nézni, hogy az ablakon lefolyó esőcseppek közül melyik nyer, elmentem az Albrook Mall-ba. Ez akkora hogy két kört tettem és meg lett a napi 10 km.. Van benne mini vidám park, élő állat simogató gyerekeknek, csomó junk food és délutánra tömeg.

Azért Panama kb. mintha az USA egyik állama lenne, $ a fizetőeszköz és durva h milyen vásárlóereje van. Simán 2-3 $-os ruhákból lehet öltözködni, 10$ ért már jó anyagból is van.. Menő sportcuccok fele mint otthon, még 370-es árfolyamon is.. 5 km uber <3$, üzemanyag árakat lelestem egy kúton, dízel 0,9 $ a 95ös 1,1 $. A közért is bazi olcsó, az étterem nem annyira, az mindig 20 $ jött ki mindegy hol és mit ettem.

Másnap persze, mikor már a repülés előtt nem volt időm túrázni, Murphy szerint ragyogó napsütés.. A városban azért elsétáltam a közértig, ahol a keresztgyerekek passion fruit lelőhelye van, ebben volt kihívás mert itt senki nem jár gyalog, tiszta Amerika. Azért sikerült finomságokkal megtölteni a téli cuccok helyét, sok hely nem maradt a hátizsákomban, de majd becserélem tejfölre meg pacal pörköltre vagy rántott borjúlábra.

A reptéren a sor hosszából realizáltam ja ez Ibéria nem Copa Airlines, és unalmamban megismerkedtem egy 2 méteres német pasival. Aztán kiderült, hogy túlfoglalták a gépet, és a székét odaadták másnak is, mivel mellettem volt üres hely a vészkijáratnál, mondtam mért nem ül oda. Így aztán Madridig együtt utaztunk, legalább volt kivel dumálni ..

Ezt már a madridi reptér kihalt terminálján töltöm fel a blogra, pár óra és ha minden jól megy landolok Bécsben. Olyan mintha 2 hete indultam volna el, és bármeddig tudnám folytatni/semmi kedvem hazamenni, de tervezek még erről, a statisztikákról és tanulságokról írni egy külön posztot, ha el nem sodornak az események..

Rövid panamai tartózkodás után - 15 perc - már csekkoltam is ki az országból, hogy Managuába repüljek. Nicaraguába érkezéskor új egyéni rekordot állítottam be – a repülőgép landolásától számított egy órán belül megkérték a kezem 😊 Ehhez az is kellett, hogy az útlevél/vám dolog relatív gyorsan menjen (10 $ kell fizetni és a hibátlan, de régi 100 $-ost furcsán nézik, végül átment), a csomagom is megjött és a mikrobusz megállóhoz (parada de la UCA) gyorsan megalkudtam egy taxissal (20$ gringo ár, mert uber itt sajnos nincs).

A buszmegálló rém szakadt, koszos fa bódék, mikrobuszok csomagokkal felpakolva parkolnak látszólag teljes káoszban. Fél perc alatt azért rájöttem melyik megy Leónba, de az pont megtelt, elindult, meg kellett várnom a következőt. Ennek annyi előnye volt hogy oda ültem ahova akartam, nyilván a sofőr mellé előre.. Közben kiderült az egyik utas toborzó beszél kicsit angolul ugyh vele csacsogtam az ablakon keresztül - ennek az eredmény lett a házassági ajánlat (nem is volt rossz pasi, kaptam hozzá nevet, telefonszámot, ha bármi segítség kell míg itt vagyok)

Leónba pár óra alatt vergődtünk el, az utak nem kifejezetten rosszak, de a közlekedés elég érdekes. Az autópályán a leállósávon, szemben a forgalommal is jönnek a csőrös kamiontól a lovaskordén át minden járművel. Az út mentén rengeteg a szemét, dobálnak ki mindent is az ablakon. A león-i busz pályaudvar félig össze van nőve egy piaccal, csirkés (reinkarnálódott amerikai iskolabuszok minden színben) és mikrobuszok szanaszét parkolva, szemét és kosz, és rájöttem hogy a managua-in nem volt káosz.. Mivel taxit sehol nem láttam és a hostel vagy 4 km, amit 38 fokban nem esett volna jól legyalogolni, megalkudtam egy triciklire.. Elöl ültem a motyóval, a srác mögöttem tekert, szerencsére többnyire lefelé, hajmeresztő tempóban vett be kanyarokat és kereszteződéseket. A végén persze bepróbálkozott hogy a „cargo”-ért külön fizessek, de csak ránéztem és elröhögte magát.. A teknősös hostelben (Hostel Tortuga) egy egyszerű, de használható szobám volt (pl van hova pakolni, akasztani cuccokat, konnektor az ágy mellett stb.) félig működő légkondival, ez utóbbi nem árt, ha az ember a Nicaragua legmelegebb városába a legmelegebb időszakban jön, és éjszaka is 29 fok van.

Reggel egyből elmentem a jattos (free) walking tour-ra, ami a katedrális mellől indult. A guide nem volt szenzációs, viszonylag kevés dolgot mutatott és inkább sokat beszélt, de nekem jó volt, hogy fejben átálljak egy másik országra (és lemeztektonikailag egy másik földrészre, még ha kulturálisan ez is Latin-Amerika)

Elég sokat mesélt Nicaragua történelméről az 1838-as függetlenedés után – a liberális León és a konzervatív Granada akkor kezdett versengeni a hatalomért, ez polgárháborúhoz és a nevető harmadik Managua fővárossá válásához vezetett. Közben az amerikai aranyláz alatt az 1850-es években Nicaragua útvonalat biztosított a San Juan folyón és a Nicaragua tavon át a Kaliforniába menő szerencsevadászoknak. 1855-ben a liberálisok leszerződtettek egy William Walker nevű zsoldost hogy segítsen a konzervatívok ellen, aki jól kijátszotta a két felet egymás ellen és elnöké nyilvánította magát.. Nem sokkal később halott elnök lett.

Közben felmerült hogy az aranyláz idején használt útvonalat nyissák meg mint csatorna (ehelyett lett a panamai) és a United Fruit Company (innen jön a banana republic..) érdekeinek védelme leegyszerűsítve Nicaragua amerikai megszállásához vezetett 1909 és 1933 között. Ezzel párhuzamos sztori Augusto César Sandino forradalmár, az amerikai megszállás elleni lázadás vezetője, aki évekig gerillaháborút folytatott, míg az akkori elnökhöz Sacasa-hoz béketárgyalásra menve ki nem nyírták.

Ezután 43 év diktatúra jött a Somoza család alatt, az elsőt egy költő ugyan agyonlőtte, de jött még 2 fia, dollár milliárdokat loptak, a Mangua-t elpusztító 1972-es földrengés segélyeit is lenyúltak, végül a szocialista szandinisták 79-ben erőszakkal vették át a hatalmat. Velük szemben megalakultak a contra-k Reagen és a CIA támogatásával, ugyh ment a gyilkolás tovább 1990-ig.  Az 1984-es választásokon a szandinista Daniel Ortega nyert, de az 1990 választásokon egy női elnök Violetta Chamoro legyőzte. 2006-ban Ortega visszatért és nyert 3 választást. 2018-ban aztán hatalmas tiltakozási hullám tört ki ellene, de még mindig hatalmon van, szoros barátságban az oroszokkal és Kínával. Az oroszok mellett támogatják az ukrán háborút, a kínaiak meg brutál mennyiségű nyersanyagot visznek ki az országból elsősorban aranyat és a keleti rész érintetlen esőerdőiből trópusi fát. Én pont a 2018-as zavargások alatt próbáltam anno bejutni az országba, de annyira lőttek, hogy sikertelenül.

Mindezt több részletben hallgattuk meg miközben megnéztük a katedrálist, egy művészeti iskolaként működő gyarmati stílusú villát, pár politikai graffitit, az egyetemet, a Templo La Recolecciónt. Végig ettük a piacot is, mindenféle helyi édességtől rövid időre cukor kómába estem, volt italpor kukorica, kakaó és fahéj pirítva, amit cukorral és tejjel isznak, ettünk fura gyümölcsöket a Kolumbiában próbált nispero-t (itteni naspolya) és egy keserű savanyú fura bogyós izét. Megnéztük azt is mit főztek a nénik ebédre a piacon, jól nézett ki hatalmas vájling banánlevéllel kibélelve benne nagy mócsingos húsok, krumpli és zöldségek, de enni ilyen hőségben nem volt kedvem (ebből egy adag 150 cordoba, összehasonlításul jó étteremben főétel kb. 250-300)

A túra után hűsöltem a hostelben és végre volt időm megcsinálni az elmaradásokat, csak vacsorázni mentem át egy szomszéd étterembe, ahol akkora adag ceviche-t kaptam hogy alig bírtam megenni.. (Holtversenyben a legjobb is volt a chilei Vina del Mar perui éttermével)

Másnap elmentem még sétálgatni a városba és bementem oda, ahova lehetett. Alapítvány által létrehozott Centro de Arte Fundación Ortíz Gurdián a 18. és 19. század között épült 5 ház széles folyosóit, szobáit és belső kertek falát használja kiállítási térnek – kívülről nem jött le mekkora területen van a múzeum. A XVI századi vallási cuccoktól kezdve Picasso litográfiákon át van minden, egy Moholy-Nagy képet is kiszúrtam. De a gyűjtemény jelentősebb része közép-amerikai 20. századi és kortárs festők művei bármilyen stílusban. El lehet itt tölteni pár órát én azért annyira nem ragadtam le. Megnéztem a Katedrálist belülről, ez a legnagyobb Közép-Amerikában és jó pár híres ember pl. Ruben Dario van itt eltemetve. A tetejére is fel lehet menni, de szombat lévén olyan sor állt a tűző napon, hogy ezt kihagytam. Megnéztem jobban a mexikói barokk Templo La Recolección-t, bemenni ide nem tudtam, a piacon is tettem egy kört és a közelben ettem egy fagyit.

Nem volt kedvem elmenni a szörfös bícsekre (kb 20 perc busszal) mert fürdeni ezen a szakaszon nem igazán lehet, inkább mentem és megcsináltam az elmaradásokat aztán ettem egy chicharron-t vacsira a közelben.

Hosszas hezitálás után végül úgy döntöttem nem Matagalpa-ba, hanem Estelibe megyek. A leóni káosz pályaudvarra még simán eltaxiztam 9.30-ra, itt aztán még váróterem se, nemhogy kiírás, csak ordibálják a célállomásokat. Megtaláltam az Estelibe menőt, de az akkor induló mikrobuszra nem fértem fel (de nem azért, mert nem próbálták meg, hogy a 12 fősbe még egy 19.-et be lehet-e gyömöszölni). Innentől 10.30-ig vártam a következőt, az ordító utas szerzőket hallgatva, leülni nem volt hova, de legalább árnyékban álldogáltam, később már egy csomó más emberrel. Végre megjött a busz, de sofőr elment 20 percre gondolom kajálni ki tudja. Majd elkezdtünk beszállni, először is nem engedte, hogy hátra tegyem a hátizsákot pedig tök üres volt a busz háta (és udvariasan kértem), lett volna hely akár állítva akár az ülés alá betolva, ehelyett felkúrta a tetőre, egy dagadt gusztustalan faszi 2 döglött halas hűtőládája mellé, amiből folyt a halas víz. Jól felkúrtam az agyam mert egyrészt minden megfő a táskában (gyógyszerek pl) másrészt biztos voltam benne, hogy rá fog folyni a táskámra a büdös hallé. Másodszor megpróbáltak berakni a leghátsó sorba nyomorogni, na ez nem ment át.. Harmadszor nyilvánvalóan hülyének nézett és többet akart fizettetni mint a halas dagadékkal, akinek 5 csomagja volt.. A buszban még a fennmaradó néhány négyzetcentiméterre is beültettek egy csávót, aki egy műanyag vödrön nyomta le 3 órás utat. Itt az a szokás amúgy, hogy megáll a mikrobusz és a büféből hozzák a cuccot, amit ordítva kérnek, ki se szállnak a népek (mert úgy vannak bezsúfolva, hogy nem is tudnak). Természetesen a hallé ráfolyt a zsákom borítására, szerencsére volt alatta kukás zsák (OCD néha előny) így legalább a hátizsáknak nincs döglött hal szaga. A köcsög sofőrnek meg leordítottam a fejét és elküldtem .. jába, az estelí-i pályaudvaron várakozók épp csak nem tapsoltak..

A hostelem vagy 2 km-re volt, de inkább sétáltam hátha kevésbé leszek dühös, ez nem jött össze, de legalább jól megizzadtam. Elvileg Estelí magasabban van (844 m) és hűvösebbnek kéne lenni, 38 helyett 31 fok van. Ez a rész már kívül esik a szokásos turista csapáson, nem is láttam partyzó gringókat, csak már vasárnap kora délután tök részeg helyieket üvöltözni a kocsmákban. A város környéke alapvetően mezőgazdaság, nem csak kávé, hanem főleg szivar. A 60-as években a dohánytermesztés a száműzött kubaiakkal kezdődött, akik magokat hoztak a szigetről, és itt megfelelő adottságokat találtak a szivar növesztéshez.

El is mentem szivar túrát keresni holnapra, megnéztem a katedrálist és vettem a közértben innivalót – ez itt a rum paradicsom, a Flor de Caña olcsóbb, mint a bor - én mondjuk csak a gyengített, mangó és grapefruit bekevert verziót próbáltam ki.

A dohány növény eredetileg a Karib térségből származik, az európaiak csak az 1500-as években találkoztak vele először, a karibi őslakosok évszázadok óta szívták a dohányfüstöt. A nikotin sejtméreg és növényvédőszerként is használták. A városban több szivargyár is működik, kisebb garázsban műanyag asztalos megoldást is láttam, de a Fernandez üzembe is belestem, ők 800 hektáron termelnek, 30 millió szivarba valót. Én egy profi, nemzetközleg is jegyzett, közepes méretű gyárba mentem – Flor de San Luis – ahol minden fázist meg lehetett nézni.

A szivargyártás valójában a földeken kezdődik, ennek a gyárnak pár hektáros saját finca-ja van, de bizonyos típusú dohányt vesznek más farmokról is. A 3 méteresre növényeket 1,2 – 1,5 m visszavágják h inkább oldalra leveleket növesszenek, szüret általában májusban.

A betakarításkor borítóleveleket külön kezelik mert a legapróbb hiba is befolyásolja a levél értékét. A dohányt egy jól szellőző helyen hat-nyolc hétig levegőn szárítják (pácolják). A kis csokrokba kötött leveleket ezek után bálákba halmozzák az erjesztéshez, a fermentálás után még érlelik, sokszor évekig.

Mi onnantól láttuk a folyamatot (egy francia párral hárman voltunk), hogy a bálákból kikerülő leveleket megnedvesítik így azok hajlékonyak lesznek - bácsi a levélcsomagokat megfürdette folyóvízben majd lerázta és betette egy papírdobozba. Egy másik szobában ketten egyenként válogatták a leveleket (erősség, szín, dohánytípus), különböző fajták más dobozba, itt olyan erős volt a dohánypor a levegőben, hogy folyt a könnyem és folyamatosan köhögni akartam. Pár nő pedig a levél közepén levő szárat húzta le finoman és simogatta szét kupacba a leveleket.

A sodrók különszobában ülnek, kettesével, az egyik a szivar alapot csinálja, ehhez a szivarban felhasználandó levelek pontos aránya meg van adva, ebből 2-öt abból 1-et kell belenyomni a készítendő szivarokba. A keverék különböző leveleit (4-5 darabot) a kezében összenyomja, a leveleket henger alakúra hajtja, és a szivar közepén keskeny átjárót hagyva a levegőnek. Ezeket egy fából készült formába helyezi, ha a forma tele, rá a tetejét és egy kézi préssel általában 30-45 percig préselik, és a formában néha átfordítják.  Ezután az asztalnál a párja a külső borítólevelet formára vágja és a köteg köré sodorja, a szivar végére dohányból kupakot tesz. A kész szivarokat egy felügyelő kézzel ellenőrzi – ha nem jó sem dobják ki, szétszedik, a válogatók még azt is felismerik melyik levél melyik típus, vissza a megfelelő dobozba és újra felhasználják.

A két legprofibb és legértékesebb szivarokat sodró az első asztalnál napi 200-at tud csinálni, ők 40 $ napi díjban dolgoznak. A kevésbé minőségi szivarokat sodró párok akár napi 500-at is gyártanak, de csak 20-30 $ keresnek. Jellemzően fiatalok sodortak, fiúk lányok vegyesen, sokszor így keresik meg a továbbtanulásra a pénzt. Ebben az üzemben összesen 20-22 asztal pár dolgozott, de van, akiket a város melletti faluból hoznak mert nincs elég munkaerő.

A sodrást követően a szivarok egy érlelőhelyiségbe mennek pár hétre, hónapra. Ezután válogatják, csomagolják őket. Azt számolgattuk, hogy szüretelés után több mint egy év mire egyáltalán forgalomba kerül a szivar, de ez több is lehet attól függően ki meddig pácol, erjeszt, érlel. A raktárba is bementünk mert akartam venni pár darabot GyörgyMiklósnak, így a gyárból 4-5 $ volt darabja, nyilván vannak drágábbak is. Ezeket külön csomagolták be nekem, úgyh a csomagoló lányokkal is találkoztunk.

Gyakorlatilag a 2 óra alatt amíg a gyárban voltunk szerintem több évre elegendő nikotint vettem magamhoz, de szuper érdekes volt és a kiváló ASMR videókat lehetne forgatni. Esteli ugyan nem a legizgalmasabb város, de emiatt megérte ide elvergődni. Mivel a Miraflor-ba túrázni nemcsak elég időm nem volt, de a hőségben kiszáradt, levél nélküli fás domboldalak se voltak túl csábitóak, inkább elsétáltam a temetőig, ami semmi különös, de színesek a sírok. Aztán a város másik felébe a piacra, amit nem olyan könnyű megtalálni mert Alfredo Lazo-nak hívják. A piac épületében nem sok mindent árulnak, de a körülötte levő utcákon halmokban állt a zöldség, ananász, dinnye. Értelmes piaci kifőzdét nem találtam ugyh visszasétáltam a templom mellé enni az utcai árusoknál, közben benéztem pár nyereg meg csizma boltba. Ez a másik, amiről híres a hely, jó minőségű bőr cuccokat csinálnak a nicaraguai cowboyoknak.

Esteliben 2 busz pályaudvar van (Cotran = Cooperativa de Transporte – Norte és Sur) egymástól pár száz méterre, de az interneten talált menetrend nem volt nagy segítség, hogy fogok Granadáig eljutni. Kisétáltam a 2 km-t a cuccal a buszig, és az északin várakozó utasoktól megtudtam, hogy a déliről indulnak hamarabb csirkések Managuába. A hátizsákomnak külön jegyet kellett venni, de így legalább velem utazott (2x110 cordoba). Végül a busz nem csirkés, hanem papagájos volt, elől utazott a sofőr mellett kalitkában és néha kukorékolt. Egész jó időt mentünk, csak néha szálltak fel-le ugyh 3,5 óra alatt elértük a fővárost. Újabb rettenet pályaudvar, de csak csirkés buszok, megint az utasok voltak az info forrás, mert más nincs, egyik se megy Granadába innen. Shared taxival 10 $ (gringo ár persze) át parada de la UCA, nyilván megvárva amíg a taxi megtelik. Legalább találkoztam Francisco-val az udvarlómmal, igaz nem sokat dumáltunk mert kezdett megtelni a Masaya-Granada mikrobusz (74 cordoba), de odajött velem és betette hátra a cuccomat. Ez viszont mindenhol is megállt és addig tolták be az embereket amíg egy ponton az ölelemben levő kis hátzsákomon is ült egy gyerek (iszonyat cuki 3-4 év körüli kislány, nekem dőlt és bealudt). Végül délután 3-ra értem Granadába, azért nem a nicaraguai a leghatékonyabb tömegközlekedés - 160 km több mint 7 óra..

A három napos túrázás után meglehetősen elvadult állapotban érkeztünk meg a palomino-i hostel-ünk be és azonnal neki fogtunk kimosakodni, gyorsan leadtuk a mosást is és végig sétáltunk a „fő utcán” hogy találjunk vacsorát.. Randomszerűen beültünk vhova és úgy döntöttünk ennyi gyaloglás után felezünk egy előételt és egy rendes steak-et, járt egy koktél is, ha már a Karib-tenger partjára keveredtünk. Jól választottunk mert a steak Argentínában sem vallott volna szégyent és koktélból is jót főztek.

Másnap próbáltuk utolérni magunkat és kicsit sétáltunk a városban. Palomino egy (nagyon) poros hippi falu a Sierra Nevada-hegység lábánál. A Karib-tengertől mindössze 42 kilométerre van a világ legmagasabb tengerparti hegycsúcsa 5775 méteres magasságával, szóval teoretikusan a tengerparti koktél ivás közben lehet látni havas hegyet, ez amúgy elég menő. A valóságban a tengerpart elég erodált, szinte nem volt homok, ahol ki lehetne feküdni, és a hullámok, áramlat olyan veszélyes, hogy fürdeni csak szuicid hajlamokkal érdemes, a derékig érő vízben lehet kicsit ugrálni. Van egy csomó pici bár kitelepülve, még önjutalmazós üzemmódban az egyiknél leültünk egy koktéllal és bámultuk a szörfösöket, a bícs kutyákat és hallgattuk a hullámokat a lusta naplementét várva. Az utcában, ahol lakunk van az összes bár, étterem, szuvenír bolt, a végén meg egy party hostel a tengernél. Van egy hangulata a helynek, de olyan iszonyatos a por van, hogy nehéz élvezni pl a kávézó teraszán való üldögélést ha közben szilikózist kap az ember 5 perc alatt..

Este a hostel gyárilag 3 lábú macskája benyávogta magát a teraszról, miközben felügyelni próbáltam a rosszalkodást (már egy darab épp töltő zsinórunk nem lenne ha Keki-n múlik) Gabi talált magában egy kullancsot, ez gyorsan kiműtöttem, de lett programunk amíg magunkat/egymást átnéztük..

Reggel nem voltunk képesek időben elindulni, csak 8 után szálltunk fel a csirkésre, hogy elvigyen minket a Tayrona nemzeti park bejáratáig. Az út nem túl izgi, 15 km-en nagyipari banán termesztés, a permetezéshez saját repülő térrel, pár faluban kolbász és gyümölcsárusok. Végül több mint egy óra múlva elértünk El Zaino-t, szerencsére nem volt vállalhatatlan a tömeg, vettünk belépőt 73.500 COP és biztosítást, ami kötelező, aztán kisbusz (5000 COP) a túra útvonalak kezdetéig.

Itt azért már sajnos volt rajtunk kívül más is – és van, aki nem bírja a csendet vagy a madárcsicsergést és hozza Shakirát/Boney M-t stb magával az erdőbe. Nagy nehezen leakadtunk a hangszórós párról, akik biztos csodálkoznak miért nem látnak semmi állatot.

Az ösvények egy része fapallós, van sziklákon felmászkálós, nagyon homokos vagy sima erdei szakasz, közben nagy kavicsok között dzsungel, gigantikus fák, és csodás pálmafás part nagy hullámokkal, türkíz kék vízzel. Azért itt is van tömeges turista had, aki nem bír járni Uberezik azt lovakkal viszik. Több festői bícs van, de fürdeni praktikusan csak az 5 km gyaloglással elérhető La Piscina-n lehet, ahol egy természetes kőgáton megtörnek a hullámok. Sikerült vetődéssel elkapnunk az utolsó árnyékos helyet a pálmák alatt, úszás, napozás. Amikor eluntuk még tovább sétáltunk a leghíresebb, szintén fürödhető, Cabo San Juanhoz, tényleg attraktív a sziklás félszigetekkel és a nagyon kék öböllel, de rengetegen vannak..

Visszafelé jó tempóban nyomtuk, hogy elérjük a mosodát, kisbusz aztán nagybusz, ez utóbbin 2 magyar lánnyal futottunk össze.  Hogy legyen változatosság egy vega étterembe mentünk, de gyakorlatilag ehetetlen volt a vacsora, én szójalében úszó félig nyers répa zeller rizstészta ételt kaptam, ennél legrosszabb állapotomban is jobbat főzök, csukott szemmel. Vigasztalásul Kekivel játszottunk egy kicsit, aki megint meglátogatta a szobánkat.

A következő napra különváltunk, Gabi elment ahhoz a Tayrona bejárathoz túrázni, ahol a kogi faluban voltunk, én meg visszamentem újra megcsinálni a tegnapi túrát mert az rövidebb és el vagyok úszva, muszáj a Nicaragua részét szervezni az utazásomnak.

Sajnos ma sem indultunk korán, és a bejáratnál sokkoló mennyiségű ember állt sorba, el is gondolkodtam, hogy visszabusz, de aztán rájöttem egész jól halad csak a rendőrök nézik át a táskákat. Elvileg műanyag zacskót, pet palackot pl. tilos bevinni ez kutyát macskát nem érdekelte, csak kábszert kerestek gondolom a szombati partizást akarták felügyelni a parkban.

Ami fura, hogy a sor után felszívódtak az emberek mert félútig alig láttam bárkit is, egy helyi családnak segítettem a mozgásában erősen korlátozott nénit átvinni egy szakaszon, de ennyi. Ha lehet még melegebb volt, mint előző nap, de jó tempóban toltam, nem fotóztam és nem kellett folyton a szelfi és insta függőkre várnom. Később aztán megelőztem pár csapatot, egy óra alatt elértem a bícset és meglepetésemre sokkal kevesebben voltak mint előző nap, simán volt hely a pálma alatt.. Jót úsztam, napoztam és akkor indultam vissza mikor elkezdtek érkezni tömegesen a népek. Visszafelé is az volt, hogy a fel-le szakaszra elhagytam mindenkit és egyedül bandukoltam a kövek és fák között. Találkoztam állatokkal is, az elsőként egy láthatóan privileged amerikai pár rángatott 2 darab királykék színű gurulós bőröndöt az ösvényen. Nem tudom mire gondoltak amikor ezekkel elindultak, de láthatóan pár száz méter fapallos úton és poros ösvényen túl voltak. Vacilláltam is, hogy utánuk megyek és megnézem a sziklás, gyökeres részeket hogyan oldják meg… Aztán végre értelmet nyert a ne banánozd össze a majmot tábla, mert találtam egy majom családot a fákon – nem volt nehéz az egyik majdnem fejen talált egy gyümölcshéjjal. A park 150 négyzetkilométerén persze sok állat él, csak nem a diszkó turistás részen.. Egyébként a kogi indiánok szent helyei miatt néha lezárják a parkot pár hétre, ők tisztitó szertartásokat végeznek, az állatoknak meg nyugi van.

Másnap tényleg korán indultunk 5.55-kor már a Santa Marta reptér fele robogtunk a buszon, a körforgalomnál átültünk egy taxiba és pontban 8-kor már a csomagleadást intéztük. A reptér egyben bikram jóga helyszín, mert légkondi nincs, viszont vannak nagy üvegablakok, folyt rólunk a víz már az első kávé mellett. Bogotában aztán Uberrel irány a Salitre busz terminál, vettem jegyet Villa de Leyva-ba. Ez volt az eddigi legjobb buszunk Kolumbiában (Libertadores a cég, az egyetlen amiben volt biztonsági öv) de iszonyat lassan mentünk, a bogotai északi terminálig 1,5 óra alatt vergődött el és érthetetlen helyeken állt meg 15-20 percekre, így fél 6-6 helyett már este tök sötétben 7 óra után érkeztünk (165 km 4,5 óra). Emiatt kénytelenek voltunk taxizni, persze az Airbnb tulaj sehol pedig írtam mikor érkezünk.. addig legalább beültünk a szembe pékség kalapos bácsijához enni – szereztem egy darab friss sajtot és kicsit száraz kenyeret, pont elég volt.

Villa de Leyva lett a kedvenc kolumbiai városom, szerencse hogy átszerveztem magunkat és nem aludtunk Bogotában hanem jöttünk egyből, így 2 teljes napunk lett, de lehetett volna több is.. Itt sajnáltam egyedül hogy nincs bérelt autónk mert lett volna még egy csomó néznivaló a város környékén.

A várost 1572-ben alapították és az egyik legszebb megmaradt gyarmati építészet az országban, hófehér házak, barna, sötét zöld meg kék faragott erkélyekkel és ablakokkal és ehhez óriás macskaköves utcák. A főtér hatalmas 14 000 m², gigantikus kövekkel kirakva, középen szökőkút (víz, csak ha filmet forgatnak) körben régi házak, plébánia. Egy délelőtt csak a városban sétáltunk fel-le, hihetetlen volt, hogy nincs tömeg, nincs szmog és nem tukmál ránk senki semmit. Ez utóbbi miatt kedvünk is lett bemenni egy-két boltba, és sokkal színvonalasabb és egyedi cuccok voltak mint bárhol eddig.

Délután aztán kisétáltunk Casa Terracota-hoz, az egész ház egy bazi nagy kerámia, mintha a Flintstone család elkezdett volna agyagozni.  Octavio Mendoza építész semmilyen más anyagot nem használt csak agyagból faragta azután hagyta sülni és megkeményedni a napon. A falak dőlnek és görbülnek, nincs derékszög vagy egyenes, színes csempék, profi felülvilágítók és tetőterasz. A legapróbb részletekig kitalálva, zseniális, rengeteg geggel, vas díszítés pl. gekko vagy kolibri az ablakok előtt, apróbb vas rovarok a konyharuha tartók, a korlát hosszú kígyó.

Este elég sokáig kerestük hova üljünk be inni valamit, végül a főtéren találtunk egy szimpatikus helyet, kiderült hogy rock kocsma.. Egész este 70-es 80-as évek rockzene ment, a duci pénztáros lány a DJ, ehhez Metallica, Kiss stb poszterek mellé elég eklektikus berendezés. A végére összehaverkodtunk egy 3 fős helyi csapattal, így volt alkalmunk a helyi szeszt is megkóstolni, az aguardiente cukornád pálinka ánizzsal.. na ez az, ami nekem akkor se megy le a torkomon, ha nagyon erőltetik, de cserébe táncikáltam a csapat lány tagjával, amíg a fiúk Gabit szórakoztatták.

Második nap ugyan megint nem indultunk korán, de találtunk helyi reggelit a főtéren – a changua tejes leves, benne ázott kenyér, rajta tükörtojás mindez korianderrel, petrezselyemmel fűszerezve.. igazi munkás/paraszt reggeli. Aztán alkudtunk egy taxit és elindultunk a város környékét felfedezni.

Santo Ecce Homo egy dominikánus szerzetes kolostor, amelyet 1620-ban alapítottak, nevét a bibliából kapta "Íme, az ember" (János 19,5). Úgy néz ki ahogy a spanyol kolostorok szoktak kápolna, kerengő, tanulószobák, a káptalan, munkás helyek, a kertben virágok, középen kút. A kolostor múzeum egy tucat teremben mutatja be a dominikánus rend életét a ruháktól a könyveken át a szerszámokig, ez engem mondjuk annyira nem kötött le, inkább ültem a kertben és a zenét hallgattam.

El Fósil Múzeum egy busz méretű kb. 120 millió éves gyerek kronoszaurusz fölé épült, ott, ahol 1977-ben csontvázát megtalálták. A kronoszaurus > 9 méteres, rövid nyakú hüllő volt négy uszonnyal, akkora fejjel hogy egy embert simán lenyelhetne. Anno egy sekély primitív tenger volt itt, ezért találtak ennyi tengeri őslénytani leletet a környéken.

Végül a Pozos Azules nevű kis mesterséges tavak között sétálgattunk, ezek durván kék meg zöld színűek köszönhetően a bennük növő planktonoknak és algáknak, meg ásványi anyagoknak (szelén, kén).

Ebédeltünk gyorsan aztán hogy kimaxoljuk a napot még egy kollektívóval elmentünk Ráquira településre, ez is egy, a muisca népek által lakott régió volt és már az ő idejükben híres volt a kerámiáiról. Bár gyanús, hogy akkor még nem strasszal kirakott színes koponyákat vagy gyöngyös fülű micimackót és szivárványszínű óriás malacperselyt állítottak elő. Na itt megkaptuk a magunkét, egy teljes Szalai András Kis magyar kolumbiai snassz és neociki előadáshoz tudnék képanyagot adni. Főleg kerámiák voltak, de nem ide kell jönni esztétika órára. Ráquira színes házairól is híres, és ez tényleg színes, még a villany és gázórák is bele vannak festve a graffitikbe, tényleg vidám az egész. Innen az utolsó busszal mentünk haza, Gabi még gyorsan shoppingolt két széket. Majd elkövetük azt a hibát, hogy ezeket elvittük a kis Airbnb házikónkba és nem vacsorázni mentünk. Mert mire elindultunk esett, vittük a házhoz tartozó esernyőt, de a környéken már étterem nem volt nyitva. Később már nem esett, hanem ömlött, ugyh fossá áztunk mind a ketten, de sokat nevettünk az özönvízben ahogy a pocsolyákban tapicskoltunk szandálban.

Villa de Leyva-ba tudtam volna még pár napot maradni, imádtam, hogy nincs tömeg, por, és üvöltő zene, nyomuló árusok és sokkal kevésbé szemetes, mint a karibi rész volt. A táj önmagában nem átütően szép, rengeteg fóliasátor ezekben leginkább paradicsom nő, de lett volna még mit nézni.

Ami kimaradt: A régióban még ma is megtalálhatóak a Muisca-kultúra nyomai, itt ők voltak az őslakosok kukoricát, babot, burgonyát, hüvelyeseket, gumókat, paradicsomot, avokádót termesztettek.  

Monquirá Régészeti Park vagy közismertebb nevén "El Infiernito" prekolumbiánus 30 nagy fallikus formájú kőoszlopból és több mint száz kisebb oszlopból áll. A Sáchica barlangfestmények, anno a piktogramokat is az indiánok csinálhatták, főleg kerek és vörös pigmenttel készült sugárzó formák. Az Iguaque Fauna and Flora Sanctuary védett lápvidék és erdő 2400-3800 m tengerszint feletti magasságban, itt található az Iguaque Szent Lagúnája, amely a Muisca mitológia szerint az emberiség bölcsője. Borászatok mivel a környéken több szőlészet is van - ez az egyetlen terület Kolumbiában, amely alkalmas a bortermelésre. Van olíva ültetvény is.

Én aztán hajnalban elindultam Bogota felé busszal, mert egy csomó dolgot kellett megcsinálnom - mosás, pakolás, vásárlás - mielőtt továbblépek Panamán át Nicaraguába. Gabinak még lesz egy napja itt, utána indul haza. Mivel Turkish-el jött és 2x23 kg feladott cucca lehet, és annyira rendes hogy hazaviszi a motyóm egy részét, így megszabadulok a téli holmi további cipelésétől..

A bogotai hostelben megállapítottam hogy Tokyo nőtt sokat, természetesen segített mosni, megette a szendvicsemből a húsit és dorombolva ült az ölemben amíg dolgoztam. A fejfájásomból ítélve Bogotába is megérkezik az eső végre - a 9 millió embert ellátó víztározó csak 10%-on van, soha sem volt még ilyen alacsony a vízszint. A városban korlátozzák a vízfogyasztást, a váltakozva kerületekben heti 1 nap nincs víz, a hostelben épp volt, de inkább hippo folyt a csapból olyan szinten volt klórozva. (és igen Gabi írta másnap hogy szakad az eső ott is végre)

Természetesen a panamai gép reggel 5-kor indul, és mivel 3 órával előbb kell a reptéren lenni megint egy éjszaka amikor nem alszom mert hajnali 2-kor már az Uberben ültem..  

A szokásosnál hosszabb, mert egy időre lementünk a térképről..

Cartagenában Getsemaní negyed egyik sikátorában laktunk, szerencsére a belső udvarra nyíló szobában, mert itt ez a rész a hipszter/buli negyed – minden közterület átalakul este műanyagszékes étterem/bár utcává. Természetesen ennek a hostelnek is van cicája, mert Cartagéna is tele van kóbor macskákkal, a csóróbbak a busz terminálon laknak, akinek jobban bejött az élet az ékszerboltban terpeszkedett a fotelban.

Kicsit magunkhoz tértünk (mivel 5-6 hete nem voltam tengerszinten, kellett pár óra, hogy hozzá szokjak az oxigénhez átálljak hőmérsékletre), házifeladatokat oldottunk meg, aztán elindultunk kaját találni meg sétálni a városba.

Cartagena a gyarmati időszakban stratégiai kikötő volt, innen ment az ezüst/arany Európába.. Ez nyilván a kalózoknak is feltűnt, így még a híres Sir France Drake is meglátogatta anno 1586-ban. Ennek hatására kezdődött a falak és erődök építése, hogy megvédjék a várost és a kikötőt. Amúgy spanyoloktól kétszer szabadultak meg először 1810-ben, végleg aztán 1821-ben. 

Cartagena történelmi központja, az úgynevezett "fallal körülvett város" világörökség, szépen megmaradt a gyarmati építészet, templomok, kolostorok, virágos erkélyekkel színes házak, kúriák és terek. Az egész nagy hangulatos lehetne, ha nem jönne percenként egy árus, aki el akar adni valamit. Konkrétan nyugodtan enni nem lehet, mert képesek a villa és a szád közé bedugni a portékát hátha pont abban a pillanatban száll meg az ihlet a vásárlásra. Belőlem ez mondjuk a legrosszabbat hozta ki... 

Késői ebéd vagy korai vacsora végül ceviche lett, jól nem laktunk ugyh még beültünk egy cuccos kávéra az egyik templom mellé, a kalória végül elég lett és fel is ébredtünk annyira h tudjunk még dolgozni kicsit. Meg is találtuk a másnapi programot, 50%-kal leértékelt katamarán túra Islas del Rosariora. 

Reggel elsétáltunk a kikötőbe, és megkerestük a hajónkat. Szerencsére a 100 fős katamaránon maximum negyed annyian voltunk, egész jó zene szólt és bár felhős volt az ég, legalább nem esett. A város magasházait, a teher kikötőt a konténer hegyekkel, és pár erődöt lehetett látni míg kihajóztunk. A várostól 35 km -re apró korallszigetek alkotják a nemzeti parkot, bár korall és ehhez halak már nem nagyon vannak. Szerencsére elő-elő bújt a nap, a víz türkiz kék és zöld árnyalatban elég képeslapra illő színű lett. Úszkáltunk, ettünk tengeri herkentyűs paella-t, megcsodáltuk a kajakban koktélt keverő helyi árust, úszkáltunk még. Mérsékelten meggrilleződve értünk haza, hogy kimosakodjunk a sóból. Vacsorázni már esőben mentünk a Gergő által javasolt helyre, itt jó volt ceviche, ha nem is kifejezetten olcsó. 

Másnap intéztünk mosást, próbáltunk pénzt szerezni ATM-ből eleinte nem sok sikerrel, aztán a piac látogatást leszervezni.. Közben azért találtunk jó kávét és még jobb reggelit egy random helyen. Itt megismerkedtünk egy kolumbiai lány kubai fiú párral, akik Németországban élnek. Beszélgetés közben kiderült a lány csúnya sebei nem biciklis balesetből vannak – 2 napja rabolták ki őket a Cartagena óvárosában este 11-kor. A lányon keresztben volt a táska, megpróbáltak elszaladni, de utánuk mentek ketten és lerángatták róla, közben elesett, a két térde, alkarja tiszta seb, az arcán is ütés nyom. A srácnak a harmadik húzott be egyet a fejére, hogy ne tudjon segíteni. Szerencsére a telefonját nem vették el, mert azt a kezében szorongatta, így le tudta tiltani a bankkártyáit, amivel nyilván később próbáltak nagyobb összegért vásárolni..  Ők tudnak spanyollul és a lánynak van helyismerete, így is egy napjuk elment a rendőrséggel gyakorlatilag bármi eredmény nélkül. 

Végül lett guide-unk, aki elmesélte a cartagena-i piac sztoriját majd elmentünk megnézni a Bazurto nevű létesítményt. Eredetileg az óváros mellett álló piacot mikor kinőtte magát a 60-as években költöztették a jelenlegi épületbe – nos mostanra ez az épület is lerohadt, és ebben sem fér(t) el a piac, így az árusok labirintusa benőtte a környéket. Árulnak mindent is, az óriás party hangfaltól a gyümölcsön, zöldségen át a húson/halon keresztül a kuruzsláshoz és mágiához kapcsolódó kellékekig – a körülmények láttán minden tisztes köjálos rituális öngyilkosságot követne el. Sár, szemét, véres pocsolya, legyek és szagok, nem a gyenge gyomruaknak való a hely.

Láttunk szerelmi mágiához gyertyát (ennél a résznél nagyon figyeltem - tisztességes jutalékért cserében hajlandó vagyok megosztani az információt), perui gyógyítót varázserejű hernyókkal nénit kezelni, venezuelai menekült csajszikat körmöt, szempillát szépíteni, kóstoltunk ismeretlen fura gyümölcsöket, megcsodáltuk a kézzel festett buli plakátokat, egyedi szülinapi party kelléket gyártó hölgyet.. Bár általában imádok piacon enni, de itt a főzős rész sem tisztább mint a többi, és a vérhast, mint fogyókúrás elemet most inkább most kihagytam, így az ebédről lemondtunk.

Még kicsit nézelődtünk a közeli plázában főleg hűsölési céllal, de itt legalább tudtunk pénz szerezni automatából, volt jó közért és még 1-2 ruhaboltba is benéztünk. Vacsorázni már csak a közeli térig mentünk egy drága, de legalább rossz pizzát enni. Estére a sikátorunkból megint party place lett, szerencsére a szobánkig nem hallatszik el az önjelölt DJ-k működése.

Santa Marta-ig mikrobusszal mentünk, onnan taxival (nincs Uber) Taganga-ba – szakadt, kicsit hippis/kuba fílingű falu, kikötővel és bíccsel, ez volt a bázisunk most, amíg el nem indultunk megkeresni az alternatív elveszett várost. Fenn laktunk a hegyen ugyh lesétáltunk a partra, ettünk Pachamamánál szuper finom halat és ittunk koktélt, ha már karibi hangulat van.

Hazafelé bepróbálkozott nálam egy motoros, de nem volt esélye, max arra, hogy ha nem veszi be a kanyart és elfekszik a földúton eltöri a lábam.. Így csak rám vert egy csomó követ, kavicsot. Ha nem féltem volna h megborul és elkaszál, fejbe basztam volna a nálam levő 3 literes vízzel. (A telefonomon kívül értéket nem vittem, másrészt az is a nadrágom alatt a hasitasiban volt, de persze ezt a sötétben nem láthatta)

Reggeliztünk a tetőn aztán taxival irány Santa Marta óvárosa. Sok kommentben húzták le a várost, annyira nem gáz, legalább is vasárnap. A katedrálisban épp kezdődött a mise, de minket lekötött egy roll-up plakát, amin Jézus gurulós bőrönddel és birkákkal megy a metróban, és amikor megszólalt a 80-as évek szinti pop stílusában a templomi zene gyorsan menekülőre fogtuk. A kikötői daruk árnyékában van egy homokos strand és egy egész korrekt promenád, meg persze szuvenír boltok. A helyi arany múzeumban találtunk pár jó darabot, de a bogotai után ez már nem érte el az ingerküszöböt. Kicsit kellett hűsölni a boltokban – délben 32 fok volt árnyékban, de melegebbnek éreztük annyira párás. Még kivitettük magunkat az 1608-ban alapított Quinta de San Pedro Alejandrinohoz, ez a hacienda volt Simon Bolivár utolsó lakhelye, itt halt meg tbc-ben. A birtokom eredetileg cukornád feldolgozás volt a biznisz, volt két jópofa épület az egyik, ahol a cukrot a másik, ahol a rumot csinálták. Hatalmas, többszáz éves fák vannak mert egyben ez a botanikus kert és ennyi leguánt egyben még életemben nem láttam, minden méretben és színben rohangáltak fel-le a fákon. 

Simon Bolivár szerintem Dél-Amerikában akinek legtöbb közterület viseli a nevét - Venezuelában született, de szülőhelyén kívül részt vett Kolumbia, Ecuador, Peru és Bolívia függetlenségének kiharcolásában is, az utóbbit róla nevezték el.  Arisztokrata családból származott - teljes neve olyan hosszú, hogy ha így hívták ebédelni kihűlt a leves mire végig mondták (Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar de la Concepción y Ponte Palacios y Blanco) Komoly hadjáratokban győzte le a spanyolokat így született meg a Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló, a spanyolok által is elismert Nagy-Kolumbia, amelynek elnöke és diktátora Bolívar lett. Ez később ugyan szétesett, de rendes személyi kultusz alakult ki hozzá kötődve. 

Este amíg lesétáltunk a Pachamama-ba enni egy nagy vegyes tengeriherkentyűs tálat, beláttunk a színes házakba, bútor alig, de hintaszék és hangszóró van. A tömeg és a hangzavar durvább volt, mint szombat este. Konkrétan még nem sikerült Kolumbiában csendes helyet találnunk, mindenhol üvölt a zene, van, hogy az utca két oldalán egymással szemben kétféle. Ami még feltűnt, hogy mennyire szemetes Taganga és Santa Marta is, afrikai szinten tele hordott a szél mindent nejlon zacskóval, az árkok utcák tele szeméttel. 

Az alternatív elveszett város kereséshez még az angol pár Caroline és George (akikkel Bolíviában a só síkságon utaztam) ajánlott céget (https://ancestralhike.com) – nem akartam a szokásos Ciudad Perdida-t csinálni, mivel mindenki odamegy, túl turistás, a cégek futószalagon tolják és nem szeretem a tömegjeleneteket. Egyébként meg 2x-3x annyiba kerül (mi fejenként 850.000 COP ~ 200 $ fizettünk 3 napért, ott 4 nap kerül 2.150.000 COP ~ 560 $) 

Kis késéssel egy Kevin nevű guide jött értünk Tagangába, taxiztunk Santa Martába és egy motoros túra cégnél leraktuk a nagy hátizsákokat. Felszedtünk még egy holland srácot és elindultunk a kb. 1 órányira Santa Martától induló túrához. Sajnos én már a taxiban hőgutát kaptam mert azon az oldalon ültem az ablak mellett, ahova odasütött a nap, de a légkondi olyan gyenge volt, hogy nem is éreztem. A hőmérséklet amúgy 33-35 fok volt, ehhez >80% feletti páratartalom… ami így érzetre 39-41 fok az Accuweather szerint. 

Egy kisboltban még vettünk inni meg nassolni, aztán gyaloglás, főleg felfelé, egy autók motorok által is használható, többnyire köves földúton. Itt már civilizáció csak a néha felbukkanó farmok formájában létezett, de láttunk csomó madarat és az idő is elviselhetőbb lett, mondjuk a napon még mindig rohadt meleg volt. Végül pár km után elértük a Donama szent köveket. Ezek is a Tayrona népekhez tartozó, szertartáshoz használt kb. 4 méter átmérőjű, 3 méter magas kavicsok, valamikor 500 és 1500 között faragták őket. A faragások, kövek jelentése nem ismert, de valószínűleg szimbolikus és spirituális dolgok vannak rajtuk. 

Még mindig felfelé, pár óra után megérkeztünk San Isidro de la Sierra faluba, ahol Kevin anyukája főzött nekünk ebédet –a szokásos kaja: sült csirke, rizs, pataconas azaz sült ipari banán, bab. Kevinék háza kicsit lepukkant két szoba, benne ágy szekrény, fürdőszoba zuhannyal és konyha, a kertben függőágyak, csirkék és az itteni fő közlekedési eszközként szolgáló motorok, Kevinét Eleonórának hívják. Ami durva, hogy én idősebb vagyok, mint Kevin nagymamája, itt 15-16 évesen már szülnek a nők, gyakran 4-6 gyerek van a családban. 

 A falu mellett lehetett volna hűsölni a közeli patakban (ha lett volna nálam fürdőruha, nem akartam cipelni és sajnos a túra előtti kommunikáció kissé mínuszos volt, fogalmunk nem volt, hogy mire pakolunk és mit kellene hozni, viszont amit vittünk azt cipeljük 3 napig – pl erre a napra nyugodtan jöhettünk volna túraszandálban) aztán folytattuk a túrát. Át kellett kelni egy folyón, itt az egyik kő mozgott ugyh féllábbal a vízben landoltam..

Mentünk még pár órát felfelé az erdőben, itt legalább árnyékosabb volt és kevésbé meleg, bár izzadni izzadtunk így is rendesen. Végül a tanyához, ahol alszunk egy hosszú meredeken kellett ereszkedni, a melegtől bedagadt lábaim már erősen tiltakoztak a bakancsban, de valahogy leszenvedtem magam. Végül 500 szintet mentünk felfelé, kicsit többet le és összesen 15 km volt a napi adag. 

A szállásunk pont az volt, amit kerestem Argentínában és itt a kávé régióban, csak nem találtam. Egy működő farm, ahol van pár szoba, amit kiadnak (és nem 500 $ éjszakánként). Szuper cuki fa kabinokban aludtunk az erdőben és itt végre a madarakon kívül mást nem lehetett hallani, kaptunk vacsit, zuhany és beájultunk. 

Jót aludtam végre normális ágyban, reggel néztem ahogy felkel a nap a dzsungel felett és hallgattam a madarakat. Felhős, párás időben szemerkélt az eső kicsit, de reggeli után még körbe néztünk a farmon, alapvetően avokádó termesztésből élnek, van csomó marha, ló meg öszvér, rengeteg csirke és tenyésztenek 3 medencében halakat. Simogattuk a napos csibéket a dobozban, megkóstoltuk a helyi mézet és nézegettük a teraszról a virágra szálló kolibriket és a többi színes madarat. Valójában el lettem volna még itt 2 napot vagy 2 hetet, vagyis bármeddig 😊 

De aztán bakancs fel - és amikor belenyúltam rájöttem miért fájt tegnap annyira a lemenetel – teljesen kikopott a bélés a bakancsom orrából.. gyakorlatilag a kemény műanyagon támaszkodtak a lábujjaim lefelé, és hát a 2 pár túra zoknim se lett vastagabb az 5 hónapnyi használattól. Kaptam Gabitól kölcsön némileg vastagabb túra zoknit, ami kicsit nagy volt, de így is sokat segített. 

Reggel kezdésnek visszamásztuk a tegnapi ereszkedést, majd izzadtunk tovább, míg dél körül megtaláltuk meg Bunkuany-t elveszett városát a hatalmas fák között. Ez is a Sierra Nevada de Santa Marta hegység őslakos civilizációjához köthető, csak úgy, mint a híresebb társa a Ciudad Perdida, bár méretre kisebb.  Bunkuany, a "beszélő kövek helye” is a dzsungelben talált > 1000 éves teraszokból és szent helyekből áll, anno kőlépcső és ösvény kötötte össze a többi Tayrona településsel. A kőteraszok tetején mászkáltunk a puha, süppedős fűben, megnéztük a főnökök kőszékeit és rajtunk kívül senki nem volt az egész helyen..

A Tayrona birodalom főnökségekből állt és első kőteraszai építményei i.sz 650 körül származnak, de igazán a 11. században nőtt meg a népesség. Eddig feltárt városaik közül a Ciudad Perdida a legnagyobb a 184 teraszával és 13 hektáros területével, ahol ~2500 ember élt anno, de létezik egy csomó kisebb nagyobb más település rom még. Híresen szép aranytárgyakat csináltak (a bogotai múzeum ezzel van tele), öntöző rendszert építettek és a spanyoloknak sikerült a 17. század közepére teljesen kiirtani őket.  

Murphy szerint a fényképező gépem reggel megadta magát, legalább is úgy lefagyott, hogy képeket csak telefonnal tudtam csinálni.. Tipikus. Ebédre a farmról hoztunk banánlevélbe csomagolva a kaját, rizs, csirke, sült banán vonalon, de így nem kellett vacakolni, hogy eldobhatjuk-e a csomagolást miután egy pár száz éves fa alatt a köveken ülve megettük.

Ebéd után valameddig visszamentünk a már megtett úton és elkanyarodtunk egy ösvényre, hogy elsétáljunk Calabazo városig. Ez megint inkább lefelé menet volt, kevesebb emelkedővel, keskeny ösvényeken, vízmosásokon, pár patakot keresztezve. Átvágtunk néhány tanyán, itt valami pénzt fizetni kellett, hogy magánterületet használunk, de cserébe mindig kaptunk banánt – annyira más ízű a vegyszermentes, banánfán megérett verzió, hogy leírhatatlan. Láttunk jacamar-t, irizáló zöld tollaival és hosszú csőrével ült az ágon lepkére várva. A sok színes madár mellé lettek fán ugráló majmok is, bár fotózni képtelenség volt őket.

A városból az utolsó 3-4 kilométert motoron tettük meg – különben a Kogi faluba nem értünk volna oda világosban, és már egyébként bennünk volt 21 km és majd 1000 méter szint felfelé. A motorozás néhol hajmeresztő volt, Gabi eléggé parázott, én szerencsére már nagyobb rutinnal bírtam (anno Nicola Aprilia-ján vagy Ákos Africa Twin-jén volt alkalmam benzintyúkként gyakorolni).

A kogik a Tayrona kultúra közvetlen leszármazottjai és nagyon-nagyon zárkózottan élnek, teljesen távol tartva magukat a „civilizációtól”. Spanyolul is kevesen és alapszinten beszélnek, csak minden 5. tud írni, olvasni. Mindössze néhány kogi falu fogad látogatókat és ehhez is kell ismeretség (azaz megfelelő cég/guide), egy mobiljuk van egyeztetni, napelemmel töltve mert amúgy áram sincs. Kör alakú, pálmaleveles kunyhókból épült családi falvakban élnek, ebben a faluban egyszerre max 6-8 látogatónak van hely, de építettek külön zuhany+wc és pár földpadlós, pálmalevél tetős szobát. Vacsorát is főztek nekünk, yuca-t (Afrikában kasszava, amúgy manióka, tápióka) és taro gyökeret kaptunk, banánnal, rizzsel és csirkével.

Aztán megpróbáltunk aludni menni, ez azért nem volt egyszerű. Egyrészt Gabi cuccát ellepték a hangyák mire visszaértünk a kajálásból, mivel csak egy asztal volt én egy függőágyba tettem a cuccom ezek mellé viszont egy hatalmas csótány költözött, ugyh először kicsit hisztisen rovartalanítottunk. Az ágyunk ezentúl rémálmaimban fog szerepelni, ugyan volt rajta szúnyogháló, de az ágynemű sáros volt és az ágy iszonyat puha matraca mind a két irányból a 60-70 centiméteren 40 centit lejtett középre. Magyarul elférni se tudtunk ketten csak fejtől lábtól feküdve, miközben középre gurultunk a meredélyen.  Gyakorlatilag a lábamat kinyújtani vagy vízszintesen feküdni lehetetlen volt, nagyjából aludni is, legalábbis nekem 2 óránál többet nem sikerült. Reggel 5-kor vhogy kiküzdöttem magam és próbáltam a derekamat meg a térdemet használható állapotba hozni. 

Reggelire kaptunk saját termesztésű kávét, tojást meg gyökereket és találkoztunk a mamos nevű (85 éves, de 60-nak néz ki) papjával a falunak. A kogiknál a hosszú haj a standard, a hegyeket jelképezi és nem őszülnek, vagy kopaszodnak. Mindig fehér ruhában járnak, amit saját maguk készítenek, a férfiakon táska, ennek a színes csíkjai a családi hovatartozást jelölik, a nőkön gyakran piros nyaklánc. Önellátó mezőgazdasági termelésből élnek, minden család másban jó, aztán cserélnek. Ebben a faluban 20 család azaz kb. 120 ember él. 

Egész évben termesztik a koka levelet (csak nekik legális) amit marokszám esznek és ehhez a poporo nevű szent tökedényből tesznek a hatás fokozására fehér port. A poporo a férfivé váláskor a mamos által eldöntött idejű beavatás (1-4 nap) után jár, a férfiasságot és annak hagyományát képviseli. A fehér por a hatásfokozás kedvéért lúgosítja a koka levelet, és a tengerparton szedett kagylók égetésével, porításával állítják elő. Aztán hogy ez az egész ne marja szét a szájukat dohánynövényből csinált mézet kennek a nyálkahártyára.

15-16 évesen házasodnak, az első feleséget a mamos választja de lehet igényeket benyújtani, több feleség is lehet, de többnyire nincs, mert drága. Házasság esetén vesznek új földet, ehhez farmereknek dolgoznak h legyen pénz. Válni is lehet, de az asszony és gyerektartást előre oda kell adni.. 5-6 gyerek van, az idősekről a fiú gyerekek kötelesek gondoskodni.

Miközben ezeket a kogi guide-tól megtudtuk sétáltunk a falu kőlépcsőin, a büntető helyre, ahol a mamos és a többi vén dönt a büntetésedről, ha rossz voltál (megcsalás, lopás stb) – pl. mentek a bünti gödörbe a rovarok közé pár napra gondolkodni. Fehér pamutból font karkötőket hordanak védelmi céllal, mi is kaptunk mind a két csuklónkra.. ha elszakad szent kő vagy fa alá kell majd elásni.

Aztán sétáltunk tovább, minden domboldal beültetve banán, plantain, ananász, kókusz, kávé, kakaó, koka, mangó, csillaggyümölcs csak amire emlékszem. Préseltünk fa préssel cukornád levet, ettünk fura gyümölcsöket (volt nagyon savanyú almaszerű, óriás hüvelyes magról édes fehér cucc, kakaó magról a borítást). Nem sok lakót láttunk, láthatóan kerülik a fehér emberrel a találkozást, meg hát a gyerekek itt iskolában voltak, újabban ebben a faluban van ilyen. 

Ebédelni egy helyi étkezdébe mentünk, ami csak pár száz méter a falutól, itt már tömeges gringo jelenlét volt, a Tayrona Nemzeti Parkba mentek. Visszafelé legyalogoltunk a városig, ittunk vmi hideget aztán visszabuszoztunk a csirkéssel Santa Martába. Itt relatív gyorsan megoldottunk a pénz kivételt ATM-ből, csomag összeszed a motoroshelyről és felszálltunk az újabb csirkésre ami ugyan azon az úton ment vissza csak most Palominóig. Erre a napra csak 10 km gyaloglás jutott.. így lett 46 km 3 nap alatt, izomláz semmi, a térdem kicsit újra bedagadt. Izzasztó, de klassz túra volt, a táj gyönyörű, Kevin pedig fiatal, tényleg szuper guide, jól mulattunk és a végére lett kedvenc magyar szava - pók..

Volt kis izgalom reggel, hogy érjük el a buszt, mert a kanyarban levő toronyszobából valahogy el kellett jutni a filandiai busz állomásra, és húsvét szombaton a reggelizni jövő kutyákon kívül mozgás nem volt az úton. A tulaj főzött kávét nekünk és megnyugtatott 10 perc múlva jön a busz.. Nem jött csak 7.55-kor és nekünk a 8.00 Pereira-ba indulót kellett elérni. Szerencsére ez a csirkés ott tett le és az is késett 5 percet, így simán átszálltunk. Pereira-ban aztán volt idő reggelizni, pénzt kivenni stb. mielőtt a Medellin-be menővel elindultunk volna.

Ez bruttó 5 órás út volt (ebédszünettel), részben autópálya szerű, de végig kanyargós hegyre fel hegyről le. Pereira után volt egy nagyon kávés rész, itt még minden domboldal minden m2 kávécserjével beültetve – Salento környéke ugyan úgy nevesült el, mint a kávé háromszög, de sok az üres domboldal és kávé földeket alig látni, már sokkal jobb pénz jön a turistákból.

Medellin déli busz pályaudvar okozott meglepetést, a teljes földszint templommá alakítva, Jézus vörös paraván mögött a kereszten, pár száz hívő meg műanyag széken várta a papot, hogy elkezdje a misét. Mi inkább kerítettünk Ubert (ami itt sokszor taxi mert az a gyorsabb/olcsóbb – de így nem kell vitatkozni az áron, útvonalon stb). Az AirBnB amit foglaltam egy közepes lakónegyedben, zárt lakóparkban garzon lakás, legnagyobb előny a mosógép, amit azonnal beüzemeltem. Amíg az dolgozott mi elmentünk a város legnagyobb (El Tesoro) shopping mall-jába enni meg szétnézni. Ez utóbbi gyalogtúraként is felfogható akkora a hely (~100.000 nm, >150 üzlet). Két torony közötti hídról szuper kilátás van a városban, ezt koktélbárok és elegánsabb bisztrók használják ki, de van vidám park gyerekeknek meg minden, ami kell. Venni ugyan nem vettem semmit, de találtunk szusit vacsorára és némi bolyongás után a közért is meg lett, hogy még éppen zárás előtt vegyünk reggelit.

Medellin-ből az egyik kötelező program Piedra del Peñol azaz a Guatapé szikla, ide legegyszerűbben úgy lehet eljutni, ha az ember befizet egy napos túrára. Találtunk is egyet jó értékelésekkel 120.000 COP (~12ezer Ft) ugyh Gergellyel együtt befizettük magunkat.

Reggeli találka az El Poblado bulis negyed hasonló nevű terénél volt 6.30-kor. Amíg az indulást vártuk, mellettünk egy idős pár egy hokedlin lavórba babot fejtett a templom mellett. Én persze beálltam nekik segíteni babot pucolni, a többi meg csak nézett... Sajnos megkóstolni mit főznek belőle nem volt esély pedig biztos finom lett. Azért menet közben kaptunk reggelit, most mind a ketten csokit kértünk, úgy tűnik nem csak a kávé jó mindenütt, de a csokijuk is nagyon finom. Szerencsére a korai indulással beelőztük a tömeget a sziklánál.

A gránit kavics 235 méter magas (2134 méteren a tenger szint felett) és magántulajdon. 715 lépcsőn lehet a tetejére felmászni, de a kőörökösök nem elégedtek meg a belépő díjjal (25.000 COP) – az egészből a legrosszabb fajta szuvenír/bóvli árusokkal teleba..ott disneylandet csináltak. Felmászni mondjuk lihegős volt, de jó a kilátás körbe a víztározóra. A víztározó alapján úgy tűnt, hogy a szárazévszak tényleg száraz volt, mert több mint 10 méter hiányzik a vízszintből, a vörös part rendesen kilátszott, csomó hajó szárazon.

A tározó a 70-es években épült, 2200 hektárt elárasztva, komplett falu és termőföldek tűntek el a víz alatt. Így történt hogy Guatapé város átállt a turizmusra, a házak színesre festett lábazatából is meg lehet élni, ha elég jó a marketinges.  Minden ház lábazata más, sokszor 3D képek díszítik, van színes esernyős utca, templom és szépen kipingált tuk-tuk-ok. Ehhez persze jár pár ezer szuvenír bolt is, igazi turista lehúzás a város. Körbesétáltunk, persze megint belefutottunk a húsvéti körmenetbe, itt 3 zenekar is vonult Jézus előtt.

Ebédre chicharrón kértem (anno Peruban ezen és tamales-en éltünk túl), ami itt nagyon megy és malac hasaaljából készül, bőrrel, szalonnával egy darabban ropogósra sütve. Ugyan vagy 25 éve nem eszem disznóhúst, viszont néha kell bűnözni és jó volt a megérzésem, mert nem csak szuper finom volt amit kaptam, de semmi mellékhatása nem lett..

Ebéd után megnéztük a replika falut, ez a mása annak, ami víz alá került, természetesen jó alkalom arra, hogy szuvenírboltok legyen benne. Itt már volt küldetésünk mert kiderült Gergely anyukájának szenteltvíztartót kell venni. Aztán hajóztunk a tározón, kifejezetten modern házak és bérelhető kabinok, szállodák is vannak a vízparton, plusz a hírhedt Escobar elhagyott birtoka mínusz a vízilovak. Nyilván magasabb vízállással még látványosabb, de így se volt rossz.

Még a legnagyobb hétvégi dugó előtt visszaértünk a városba, rendbe tettük magunkat és elmentünk Gabi szülinapja alkalmából egy tető bárba koccintani. A bulinegyed lezárt részén egy Envy nevű helyen ittunk méreg drága, de legalább nem túl jó koktélt, valószínűleg a kilátást kellett megfizetni. Ez a kordonokkal lezárt, rendőr által biztosított rész a felkapott buli negyed, bárokkal és éttermekkel, de több volt a színes ruhákban magát áruló prosti, mint vendég a szemerkélő esőben.

Reménykedtünk, hogy itt a húsvét hétfő már nem ünnep és vége a tömeges jeleneteknek, abból, hogy reggel 5 -kor milyen forgalom volt az ablakunk alatt arra lehetett következtetni, hogy elindult a munkás élet, vége a nyúl okozta őrületnek. Nekifogtunk a két gyalogos túrának amit terveztünk Medellin-ben, egyet a belvárosban, egyet pedig a hírhedt Comuna 13 nevű kerületben - mind a kettő kimagaslóan jó volt ebben a műfajban.

Az első túrát egy Real City tour nevű céggel Gabi találta és egy (Ca)Milo nevű guide vezette, aki az anno legveszélyesebbnek számító Comuna 1-ben született, és hibátlanul beszélt angolul. A belvárosban kezdtünk a Monumento a la Raza emlékmű mellett. A közel 3 milliós város lakóit, az eredetileg kis haciendákon dolgozó független első telepesek után, Paisa-nak hívják, tipikus paisa kaja a bandeja, chicharrón, chorizo, rizs, a tegnapi bab, avokádó, saláta, főtt v sült tojás, sült banán – és ezt képesek reggeli is megenni. Medellin felfutása csak az 1800-as évek végén következett be a kávénak és az aranynak köszönhetően, aztán iparosodott és dinamikusan fejlődött a 1970-es évekig – az ekkor induló gazdasági válság, hatalmas munkanélküliség hatására jelent meg a drog csempészet és kereskedelem mint alternatív jövedelemforrás. A Medellin kartell 1976-ban indult, de a durva időszak a 80-as évektől Pablo Escobar időszaka alatt volt. Escobar világ kokainbizniszének > 80%-át irányította és az USA kábszer piacának 60% volt az ő keze alatt – ezzel nem csak kolumbiai maffia leghatalmasabb embere lett, a 30 milliárd dolláros vagyonával éveken keresztül ő volt a világ egyik leggazdagabb embere is. Ebből aztán futotta magánállatkertben zsiráfra, vízilóra, kenőpénzre és bérgyilkosokra. Megszámlálhatatlan gyilkosság, bombamerénylet fűződik a nevéhez, >4000 embert öletett meg amíg 1993-ban le nem lőtték. Közben a szegényeknek osztogatott pénzt, lakótelepet épített, hogy javítsa a PR-t, így megítélésé mai napig nem egyértelmű az emberek körében. Milo ez utóbbiról beszélt elég részletesen és arról hogyan lett Medellin a világ legveszélyesebb városából a turisták kedvence. Nagyon leegyszerűsítve a (bal oldali FARC, ELN) gerilla szervezetek legyőzéséhez a kormány összefogott a (a szélsőjobb oldali AUC) félkatonai szervezettel. A félkatonai szervezet pedig darabokra esett miután kinyírták a vezetőit, az így keletkezett bandák még egy darabig harcoltak egymással majd inkább békét kötöttek.

A békésebb időszak 2008-tól indult és a város főpolgármesterei komoly szerepet játszottak abban, ahova jutott a város. A metró és a drótkötélpályás kabinos felvonók összekötötték a város addig szeparált negyedeit, a tömegközlekedés így lehetővé teszi, hogy a hegyeken levő szegényebb negyedekből dolgozni tudjanak járni az emberek. Komoly fejlesztések történtek a közösségi terek létrehozásával, a favelák élhetőbbé tételével.

Néztünk azért látnivalókat is mesélés közben a Plaza Cisneroson bambusz van és este fények, a Botero Plaza-n Fernando Botero monumentális szobraiból egy csomó, közte Palacio Arte most már shopping center és a Parroquia de la Veracruz-ban nem volt körmenet. A Rafael Uribe Palace of Culture úgy néz ki, mint egy bazilika, de kulturális központ van benne, a Berrio parkban mindenki üldögél és egy csomó termosz van nála, plusz itt van az 1600-as évekből a La Candelaria Church. Végül a Parque San Antonio-ban fejeztük be, itt vannak Botero legmegrendítőbb szobrai. A jobb oldali egy tipikus Botero egy dagi vidám madár, guggolva. A bal oldalon néhány lépéssel arrébb ugyanaz a szobor áll, darabokra szakadva, a hasán hatalmas lyukkal. 1995-ben még csak ez a második madár volt. Ugyanezen év júniusában a szobor tövében hagyott bomba felrobbant egy szabadtéri koncerten, 30-an meghaltak és több mint 200-an megsebesültek. Botero csinált egy új bronz madarat 2000-ben és ragaszkodott hozzá, hogy a felrobbant szobor emlékeztetőnek a téren maradjon. 

Túra után egy igazi régi klasszikus itató kocsmában találtunk sört és bedobós zenegépet, ehhez csatlakozott hozzánk egy újabb filmsztár külsejű amerikai, akit a sétálós túrán szedtünk fel. Ő haditengerész volt és Hawai-ra nyugdíjazta magát. Ettünk is, cseréltünk telefonszámot (bár nem sok esélyem van egy hawaii látogatásra mivel nem kapok USA vízumot) majd ubereztünk a másik túrához.

Itt leszakadt az ég a találkahelyen, de szerencsére gyorsan abbahagyta és elindultunk a Comuna 13 felé. Ezt a guide-ot elég sokáig kerestem, nem akartam a tipikus turistás favela túrát, amit mindenki is csinál – ComunaReal néven lehet őket megtalálni. Onofre itt született a Comuna 13-ban és ugyan megmutatta a turistás, mozgólépcsős !!!, szuveníres részt, de ott nem sok időt töltöttünk. Ittunk egy kávét és elindultunk fel a lépcsőkön. Voltak kilátó pontok, ahonnan a város nagy részét lehetett látni, csúszdák a helyi gyerekekkel és grafiti fal, ahol mi is ott hagytuk a nyomunkat egy kék spray-vel. Én rajzoltam JUF feliratot a nagyon színes háttérre, jó lesz a következő fesztiválra.

Itt már gringo nem mászkált rajtunk kívül, és volt néhány arc, akin látszott, a tetoválásokat nem egy szalonban varrták rá, de még feljebb buszoztunk egész a negyed tetejére, kaptunk sört, gyümölcsöt, snacket a helyi kocsmában sörösládán ülve. Gyalogoltunk egy brutál kilátópontig és a bár tetején/kertjében gyümölcsöket kóstolgatva vártuk a sötétedést és a város esti fényeit. Illendőségből vettem inni, nyilván az árak a tegnapi töredéke, a kilátás legalább olyan jó. Ez már az a rész ahova Onofre sem ajánlotta hogy nélküle egyedül feljöjjünk.. Gyakorlatilag 2008-tól indult a környék békésebbé válása és 2015 óta nem lőnek, de erre a részre ő is csak 11 hónapja hoz fel gringókat .. Régen a bandák határain nem lehetett biztonságosan átmenni és fegyveres tinédzserek lőttek randomszerűen, ha éppen olyanjuk volt, simán süvítettek a golyók az ember mellett közértbe menet – relatív tűzszünet csak kora reggel és délután volt, hogy dolgozni tudjanak menni az emberek. Lefelé már sötétben lépcsőztünk, némely ház egész jó állapotban, rendesen bebútorozva, de sok nyomorúságos otthonba is be lehetett látni. Meglátogattuk a régi családi otthonát, ahol most szívességből él egy rászoruló család, beteg férj, feleség gyerek, és Onofre ott maradt kutyája. Bementünk egy másik lakásba, ahol a férfi történetét Onofre mesélte el, a pasi pedig megmutatta a nyomokat. Először gerillák közé állt be, amennyire értettem nem teljesen önként, aztán onnan vhogy ki tudott szállni, de munka híján kénytelen volt a hivatalos hadseregbe belépni és a dzsungelben katonáskodni, mikor onnan leszerelt se munka se megélhetés így az egyik félkatonai szervezetet is megjárta. Egy lövöldöző tini arcon találta a golyó nyomok ott vannak a szájában, a második lövedék a karján ment át, de ezt is túlélte és most a 92 éves Alzheimeres apját gondozza.

A negyed, ahogy a város is, ma már relatíve biztonságos, ez persze nem azt jelenti, hogy nincs fűszag, nem kereskednek droggal és nem történek gyilkosságok, de a lakosságot többnyire békén hagyják, az alsó turistás rész pedig jó biznisz azoknak is, akik védelmi pénzt szednek.

Egy biztos nem a turistáknak kiglancolt arcát láttuk ma a városnak, Milo szinte minden alkalommal mikor megálltunk külön elmondta, mire figyeljünk – zsebtolvajok, telefon lopás stb – és kézzelfoghatóan érezhető volt a belvárosban a feszkó, a helyiek is előre vették a hátizsákot és kapaszkodtak a táskájukba. Ennek ellenére a város rengeteget fejlődött a biztonság terén is, és amit mind a két guide - ha másképp is - de hangsúlyozott milyen hihetetlen rezilienciával élte túl a lakosság terror évtizedeit. Szelektív memória ide vagy oda, de tényleg nem a múltban élnek, nem azon keseregnek mit vesztettek, hanem annak örülnek, ami van… Lehet róluk példát venni.

Másnap először a Plaza Minorista piacra mentünk, a környéke elég zűrös, és bent se találkoztunk senki gringóval, de a hatalmas, két szintes piac kiváló program, ha az ember egzotikus gyümölcsöket, zöldségeket akar nézegetni. Volt minden az óriás kupac új hagymáktól a gigantikus répákon át a sokféle krumpliig, a gyümölcsöknek talán, ha felét felismertük, a friss gyógynövények/fűszerek egy része se rémlett az egyetemi farmakognózia órákról. Találtunk rendes helyi, piaci kifőzdét, ahol természetesen bandeja-t ettünk, ebben a verzióban a salátát májas darált húsra cserélték, a diétás hatás érdekében.

Innen Ubereztünk az Acevedo metrómegállóig, ahol a biztonsági őr és némi activity segítségével vettünk metró kártyát a drótköteles kabinos felvonóra, hogy elmenjünk a Parque Arvi-ba. Arra persze nem jöttünk rá csak 2. drótköteles megállónál, hogy rossz hegyre indultunk el felfelé (Picacho Line P), de így legalább láttuk a hatalmas élőállat piacot és a kamionokat felülről, valamint egy extra órát edzettem tériszonyra. Szerencsére a metró jegy árában benne van a kabinos használata is ugyh simán csak átültünk a másik hegyre menőre (Santo Domingo Line K), nézegettük a csupasz téglás lakónegyedeket. Ez volt az első kabinos felvonó, ami tömegközlekedési célokat szolgált, 2004-től működik és a hírhedt Comuna 1 és 2 negyedeket kötötte össze a várossal. Annyira tömegközlekedés, hogy naponta közel 50ezer ember használja.

A végén át kell szállni egy újabb kabinos felvonóba (Line L) - ehhez jó ugyan az a metrókártya, de külön kell fizetni – és lehet újabb 30 percet parázni. Ez már csak rövid ideig megy a házak felett, utána pár tanya majd a dzsungel jön. Ha nem lett volna annyira szmogos, ködös idő zseniális lett volna a kilátás messzebb is, így csak a közeli fákat nézegettük. Amíg megkávéztunk elállt az eső, vettünk jegyet (60.000 COP) és elindultunk a parkban gyalog. A park maga vagy 16ezer hektár, több mint 80 km-nyi túraúttal, ebből összesen kb. 3-4 km a biztonságos, de még ezen is volt tavaly fegyveres rablás.. A séta amúgy tényleg szép, mintha Középfölde egyik erdejében nyomulnál broméliák és virágok között.

Visszafelé a drótkötelezés után úgy döntöttünk van még idő kipróbálni a metrót, Milo annyit mesélt róla, muszáj volt megnézni a valóságban is. És tényleg, semmi szemét, ragyogó tisztaság, senki nem eszik vagy iszik, sehol egy grafiti, sehol egy eldobott rágó, sehol egy idegesítő árus, van helyette könyvtár a metró állomásokon, amit használnak az emberek, van fegyelmezett sorban állás merőlegesen az ajtókra, a paisa-k megbecsülik és büszkék a tömegközlekedésükre, tényleg leesett az állunk.  

Kissé sokkos állapotban ezek után hazasétáltunk, szerencsére volt a saját AirBnB-k felett egy üres félkész lakás, ahol nem csak a cuccunkat tudtuk tárolni, de rendbe is szedtük magunkat, ettünk vmi vacsit a közelben és irány az éjszakai busz.

Ez most nem a dönthető foteles luxus verzió volt, hanem a fapados volánbuszos kivitel, ehhez egy fél óvodányi ordító gyerekkel és az egyik útitársnőre kénytelen voltam rámorogni, mikor éjszaka az ülésem mellett állva a keze gyanúsan közel került az övtáskámhoz.. Végül 14 óra alatt értünk Cartagenába, nem ez volt a legpihentetőbb busz utam az elmúlt hónapokban az biztos.

Bogota meglehetősen szmogos és első benyomásra nem túl attraktív város, és ez is elég magasan, 2.625 méteren van. Sikerült egy már relatív biztonságos negyedben hostel-t találnom, ez mondjuk akkor is fontos szempont, ha a 1996-os 100 000 lakosra jutó 89,4 erőszakos haláleset évi 14,5 gyilkosságra esett vissza. A lopások és fegyveres rablások száma sajnos fordított trendet követ, 2022-ben pl. közel 140.000 fegyveres rablás történt a városban…

A hostel-től szerencsére egy sarokra nem csak szuper közért (örülnénk egy ilyennek Budapesten), de egyből 3 étterem is van, úgyhogy messzire nem kellett mennünk este ellátmányért. Én mondjuk enni még csak nagyon visszafogottan tudtam, de 48 óra után valamit már muszáj volt.

Reggel korán kiültem a „kertbe” házifeladatot csinálni, Tokyo aktív segítségével, aki vagy a kezemet rágta vagy a billentyűzeten mászkált, végül felvittem a szobába, hogy ott is rosszalkodjon egy kicsit. Átmentünk reggeliért a boltba és tátott szájjal néztük a gyümölcs felhozatalt, végül mindenki kapott finomat, Tokyo-t is beleértve.

Bemelegítő programnak a szokásos „ingyenes” sétálós túra graffitis verzióját találtam ki, ami Parque de los Periodistas-tól indul. A téren régen sok kávéház és azokban híres írók, mint Gabriel García Márquez voltak, mára már csak nagyon hosszú „százlábú” piros buszok és a helyi Juan Valdez kávés lánc maradt.

Bogotában egyébként az lenne nehéz, hogy az ember ne lásson graffitit, legalábbis a belváros tele van vele. Minden, vasárnap zárva levő, bolt lehúzott redőnye is ki van festve. Persze vannak híresebb művészek nevesebb alkotásai, ezeket néztük meg a környéken. A guide nem csak a művészekről, de a graffiti fejlődéséről is mesélt a kezdeti 70-es évektől mostanáig, mikorra ez már a város szerves és elfogadott részévé vált (ehhez a rendőrök lelőttek egy utcai rajzost..). A városban közel 8.000 művész alkot és a falakon reagálják le a társadalmi, politikai kérdéseket a nők jogaitól a rendőri erőszakon keresztül a drog bandákon át az őslakos problémákig.

Több nagy mural-t láttunk Bastardilla álnéven alkotó, leghíresebb női művésztől, Mr. Garek-től a venezuelaitól, volt több Toxicomano stencillel csinált monochromjaiból, Rodeztől pár kép, aki az 50es éveiben kezdte, gyakran fiaival közösen, amíg a covid el nem vitte..

A bő kétórás séta után átbandukoltunk a Museo del Oro-ba aranyakat nézni, ráadásul vasárnap lévén ingyenes belépéssel.. Itt található a világ legnagyobb spanyolok előtti gyűjteménye, hozzávetőleg harmincnégyezer darab arany tárggyal. Igaz ebből csak 6.000 darab van kiállítva 2 emeleten, de ez is befogadhatatlan. Azt mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy kiállított cucc van-e több vagy látogató, még sose láttam múzeumot, ahova egyszerre ennyi embert engedtek be.

Volt ékszerektől a maszkokon át a temetési és áldozati tárgyakig minden, némelyik hihetetlen aprólékos kidolgozással, és persze egy csomó fura figura - amikről csak az jutott eszembe, hogy nem tudom mit szívott, aki ezt csinálta, de én is kérek belőle.

A legértékesebbnek tűnő tárgy, a külön fél méter vastag páncélajtó alapján ítélve Balsa Muisca, amit El Dorado aranytutajának is hívnak. A darab, és minden díszítő részlet, beleértve a lógó arany dekorációkat is, egyetlen aranyöntéssel készült méhviasz sablonban valamikor 1295–1410 között.  A Guatavita tónál az új muisca főnök aranyporral fedve az aranyporral borított tutajról aranytárgyakat és smaragdot dobott a tóba az istenek felajánlásaként mert akkor ez még így ment – ebből aztán a spanyolok az El Dorado legendáját hozták össze, az ellopott és beolvasztott aranytárgyakból meg a barokk puttócskákat a vallás nevében.

Az aranyak után második kísérletre kiubereztünk az Usaquén Parkba vasárnapi bolhapiacot nézni, ami inkább egy kézműves vásár, de rövid programnak jó volt. Találtunk libanoni éttermet, finomat ettünk, csak keveset viszont legalább drágán. Hazatalálni már könnyebb volt, kiültünk a „kertbe” Tokyoval házifeladatot megoldani, amíg a trópusi jégeső el nem mosott minket.

Bár sok turista belföldi járatokon repked városról városra, én szeretem látni az országot, ugyh Bogotából Armenia-ba inkább busz mellett döntöttem. Némi keresés után meg lett a website, ahol tudtam jegyet venni, nyilván nem elsőre ment a fizetés, de ezt már megszoktam. A 8 órányi buszúthoz (268 km) korán kellett kelni, de meglepően normális volt az állomás – kivételesen ki volt írva melyik busz honnan megy.

A jármű mondjuk nem volt mai csirke, akkurátusan minden biztonsági öv kiszerelve, a klíma központi és hangos, a gumik pedig a Forma 1-ben is jók lennének. A városból elég lassan keveredtünk ki, de utána, ahol nem volt útépítés, tolta nekik rendesen. Ebédeltünk is a többi busszal, mi tamales-t az egyik kedvenc helyi kajámat. Ez most a banánlevélben párolt kukorica és csirke verzió volt. A táj itt is zöld hegyes vulkános, bár a növényzet változott a végére már volt kávé és pálmafák.

Armeniában aztán összeálltunk 2 német csajszival és szereztünk taxit Salento-ig. Na ez elég mókás volt mert először gázt kellett bele rakni (ehhez kiszállított minket a taxis) aztán papirozni kellett, a dokumentumot a taxis cég első emeleti irodájába egy madzagon húzták fel miközben az irodista a plexi ablakon vágott kerek lyukon kidugta a fejét.. majd a kész doksit ugyan így a madzagon leengedte.

Salentoban a hostelben átraktak minket a dormitórium helyett saját szobába, de méret mint egy kutyaól, és 2 ágyon kívül semmi nincs benne, főleg nem olyan bútor amire pakolni lehetne bármit is. A városka nagyon szép fekvésű és tele van nagyon színes házakkal, szuper hangulatos lehetne, ha ehhez nem lenne 1 millió turista. Azért felmásztunk a kálvária dombra naplementét nézni, és vettünk 2 sört, de ezt már a hostel tetőteraszán ittuk meg mert menekültünk a tömeg elől.

Olyan hostelben sem laktam még, ahol a tulaj ágyba hozza reggel a kávét, de azt hiszem ehhez hozzá tudnék szokni. Reggelit is kaptunk a tetőn, utána túrázni indultunk a környéken egy Richard Dickinson nevű amerikai guide-dal, akit az egyik Kolumbia csoportban találtam. Richard pár éve nyugdíjasként a kolumbiai kávé régióba költözött, talált egy (természetesen jóval fiatalabb) feleséget és most túrákat visz a környéken. Tipikusan úgy néz ki mint egy akció filmben a jóképű rendőr, nos a valóságban is az volt, aztán valamelyik “alphabet soup” agency-nek dolgozott, amíg fejbe nem lőtték.. Az egyik ok, ami miatt szereti a kávé régiót a hűvösebb klíma, mert a fém darab a fejében kínzó fejfájást tud okozni, ha túl meleg van. Ezeket az érdekes részleteket a nap folyamán apránként tudtuk meg ahogy azt is, hogy két idegesítő szokása van a kolumbiaiaknak az egyik az autóvezetési stílus, a másik a hangos éjszakai zene.

Először egy turisták által ritkán látogatott szép 50 méteres vízeséshez vitt minket (Cascada Cocoras) ahova eleinte avokádó fák között másztunk fel (csak egyet loptunk, ami úgyis leesett volna) majd egy sáros ösvényen folytattuk egy helyi kutyus vezetésével. A vízesés jól nézett ki, főleg mert éjszaka esett, de körben a kilátás legalább annyira megérte.

Utána egy Circasia nevű tipikus puebloba mentünk, ez a turista mentes verzió, ha nem is annyira hangulatos, mint Salento, de cuki színes házak itt is vannak. Ittunk kávét a főtéren, találtunk ebédet a helyi hal étteremben, ahol vmi véletlen folytán a ház specialitását kértük ki, egy hatalmas, ijesztően ronda, de finom halat. Mi még felmásztunk a kilátóhoz, aztán a kávés finca (farm) felé vettük az irányt.

A Buenos Aires nevű kávéfarmon az angolnyelvű vezetésen csak ketten voltunk és azzal kezdtük, hogy beöltöztünk kávés napszámosnak majd elültetünk egy-egy kávépalántát, ezek majd 2-3 év múlva kezdenek teremni, 5 évente vissza kell őket vágni és 15 év múlva már cserélik őket újra. A birtok 7,5 hektáron növeszt hektáronként 8-10ezer kávénövényt, ezek egyenként teremnek 2-5 kg kávét. Ez szárításkor veszít 30%-ot amikor a második héját lepucolják újabb 10%-ot a súlyából. Mivel itt specialty kávét csinálnak, kézzel szedve, organikus termesztéssel egy 500 gr csomag volt ~10.000 HUF.  A napszámosok amúgy kb 480 $ keresnek havonta, és 150-200 kg kávét tudnak leszedni naponta – ami a meredek magas hegyoldalakban azért kemény meló. Ebben a régióban 2x, márciusban és októberben szüretelnek, ezen a farmon ilyenkor 20 napszámos is dolgozik. Persze kóstoltunk, egy 90 pont feletti kávét - ezeket ugyan úgy pontozzák, mint a borokat.

A farmról visszafelé megálltunk kilátást és teheneket fotózni, az egyik tehénke odajött a kerítéshez, én persze nem bírtam ki és megsimogattam, erre összenyalta a kezem, de nem kicsit, a nagy tehénnyelvével, irtó cuki volt.

Hazafelé még megálltunk folyót, tree house-t nézni és kaptunk ötletet hol tudunk jó helyi kaját enni Salentoban. Benéztünk a sör+puskapor tematikájú szomszédos kocsmába, itt a sör mellett köveket dobálnak a nedves agyagban elhelyezett célra, ami alatt puskapor van.. ha eltalálja robban.

A következő napi túránkat sajnos elmosta az eső, egész éjszaka esett és nappal folytatta.. Az újra tervezés vége az lett, hogy menjünk el megnézni a közeli termálvizes fürdőt Santa Rosa de Cabal-ba. Ez nem tűnt különösebb kihívásnak, mert csak 50 km-re van Salentótól. Nos kiváló alkalomnak bizonyult hogy gyakoroljuk a kolumbiai tömegközlekedést, mert oda-vissza 8 órát töltöttünk rajta.. Mivel még volt házifeladat és ömlött az eső csak 10.30 értünk a salentói buszmegállóba, itt gyorsan megtaláltuk a csirkés buszt, amivel Pereira-ba mentünk (1,5 óra, 11.500 COP), hibátlan ráérzéssel egyből meg lett a Santa Rosa-i csirkés és 5 percben belül úton voltunk (1,5 óra 6.200 COP). Leszállni is jó helyen sikerült, a főtér pár perc séta volt, innen taxi volt a fürdőig a megoldás (0,5 óra 30.000 COP). A fürdőben az 5-ig terjedő időszakra tudtunk jegyet venni, a húsvéti cirkusz miatt dupla áron (87.000 COP) – a bent töltött 3 órából 1 elment azzal hogy kaját szereztünk, de ezalatt legalább csökkent a tömeg mert amikor megérkeztünk a medencékbe fizikailag nem lehetett beférni.. A pár termál medence vizét a közeli vulkán melegíti, de van egy klassz vízesés aminek szintén alá lehet állni.. ennek nem éreztük szükségét mert esett az eső. Sőt mire a végén átöltöztünk már ömlött. Annyi eszünk volt, hogy a taxist megkértük jöjjön vissza 5-re és pontosan meg is érkezett, valahogy azt is sikerült megértetni vele, hogy nekünk a Pereira-i busz kell, mert konkrétan Santa Rosa belvárosában a taxival elállta a busz útját hogy át tudjunk szállni. Aki profi, az profi. Én már ugyan odafele mondtam hogy este 7 kor nem lesz busz Pereira-ból vissza Salento-ba, mert ki és minek menne este oda, de Gabi nem hitt nekem.. Nos az utolsó busz rég elment mire odaértünk a taxisok horror összeget mondtak (bepróbálkozott a tipikus átveréssel, beüt a számológépbe 18.500 COP beszállsz és a végén 185.000 kér – kiröhögtem) és közben besötétedett. Végül az 5 perc múlva Armenia-ba menő buszra még pont felfértünk, ez este 20.30 ért oda…Újabb taxi keresés, itt szerencsére volt irányító, aki segített, 80.000 COPért találtunk egyet, igaz még el kellett mennünk vele pisilni, ablakot mosni és felszedni a feleségét, de este fél10-re elértük a hostelt. Itt kiderült, hogy a hostelban elfogyott a víz, cserébe lett még egy magyar lakó Gergely személyében, így átmentünk a robbantós helyre egy sörre, ha már zuhanyozni úgy se lehetett.

Másnapra viszont gyönyörű napsütésben indultunk 3-an megcsinálni a Cocora völgyben a túrát.. ehhez először Willy-t, azaz Jeepet kell szerezni. Szerencsére a szomszéd utcában volt a Willy fészek, vettünk jegyet és elég gyorsan került jármű – másik 6 magyarral sikerült egyet megtölteni. Ezekbe ülve 10 és kapaszkodva további 3 ember utazik a völgybe, ahol az óriás viasz pálmák vannak. A völgy gyönyörű smaragd zöld fű, közben elszórva az 50-60 méter magas, viaszos törzsű pálmafák. A helynek egyetlen hibája a ráépült Disneyland szerű turista kábítás és ehhez adjuk hozzá a húsvét (Semana Santa) miatti tömeget.

A klasszikus körtúrára nem engedtek elindulni – valószínű az ösvény ilyen eső után nem igazán járható, de lett (persze fizetős 20.000+ 6.000) alternatív útvonal. Ez is egy körtúra, az elején jó kilátással a pálmákra, közben gyönyörű madarak, a hegyi trogon a piros hasával úgy ült az ágon mint az élet császára, és jóízűen elfogyasztott valami rovart.  Felmásztunk egy kávé farmig, egy kávé és forró csoki mellett pihentünk pár percet majd mentünk lefelé egy sokkal szarabb, sáros, vizes, köves ösvényen. Ez a rész a trópusi erdőben egy patak mentén visz, csomó fa pallókból csinált függő híddal, legalább gyakoroltam a tériszonyt. Ahogy lentebb értünk lettek viccesen foltos tehenek, újra pálmák… Összesen kb 10 km-t toltunk és 500 méter szintet felfelé.

A völgy bejáratánál rettenet hosszú sor volt Willy-re várva, de megúsztuk eső nélkül amíg visszaértünk a hostelhez. A következő szállásunk egy Filandia melletti finca lett volna, de ezt elmosta az eső, szereztek helyette másikat. Ide egy privát kocsi vitt át a fixerrel és kiderült a városkától 2,5 km fogunk lakni a kanyarban, egy 300 fokos kilátású bambusz toronyszobában. Hát nem egy tipikus szállás az biztos, inkább érdekes, mint jó. Enni a kanyarban található kifőzdében tudtunk - én végre egy tisztességes adag csirkét tüntettem el.

Reggelit ugyan itt kaptunk, a helyi macskával osztoztunk a kukorica lepény, rántotta, sajt menün, bár a cirmos kávét nem kért. Filandia állítólag kevésbé turistás, nyugisabb hely, nos ezt megerősíteni a nyúl miatt nem tudom. Bewillyztünk főtérhez, az utcák itt is tele színes ablakú/ ajtójú házakkal, pár utcát végig jártunk, megcsodáltuk a húsvéti körmenetet, ittunk finom kávét aztán megküzdöttünk egy helyi halas étteremben az ebédért. Ekkor már a Sziget fesztivált megszégyenítő tömeg volt, az utcákon lépni nem lehetett. Kisétáltunk a kilátóhoz a kosaras szuvenírboltok mellett. Innen én megpróbáltam hazajutni Willy-vel, de elfordult a főútról, mire meg tudtam állítani már túrázhattam vissza. Simán haza lehetett volna gyalogolni, de rohadt keskeny, nagyon kanyargós az országút és még egy padka sincs. Így inkább vártam csirkés buszt, lestoppoltam és elmentem vele a kanyarig. Gabi még elakart menni egy vízeséshez, de helyette egy disznó hizlaldát talált, így viszont ő is visszaért mielőtt leszakadt az ég és elindult az özönvíz.

Az órám ma se dicsért meg a rendszeres alvás okán, de muszáj volt hajnalban kelni, hogy a reggel 6 órás busszal visszamenjek Quito-ba (5$), mert meg akartam még nézni a Guayasamin múzeumot és a házát. A busz a minden bokornál megáll, fel-le ugrálnak árusok, utasok típus volt, 4 óra kellett a 200 km-hez, szerencsére csak a kis hátizsák volt nálam, nem kellett aggódnom mikor tűnik el a cuccom. Kivételesen tiszta idő volt, így tisztán látszott a 6.263 m magas, havas Chimborazo (a föld középpontjától mérve, mivel gyakorlatilag az egyenlítőn fekszik, ez a legmagasabb pont).

A déli buszos pályaudvarról nem igazán lehet Ubert hívni, ugyh elveim ellenére taxiztam, nyilván szokásos átverés és dupla ár (8$). A hostelben végre ittam egy kávét, leraktam a motyót és Ubereztem a múzeumhoz.

Guayasamin (1919-1999) Ecuador leghíresebb festője és műgyűjtő volt, a házát az országnak adományozta és az is múzeum. A házat a tesó tervezte, hatalmas, csodás kilátással a városra, pálmafás kert medencével, meg egy fenyővel, ami alá el van temetve a festő és a legjobb barátja. A házban jók a terek, jó a berendezés és tele van pre-columbiai és koloniális gyűjtemény tárgyaival, de mondjuk lehet is, ha az embernek csak a hálószobája >60 nm. A házát csak vezetéssel lehet megnézni, nos tök egyedül voltam erre. Van vele pár videó amin nyilatkozik, ezek nagyon jók, a képei alapján nem gondoltam volna, hogy alapvetően egy pozitív ember volt. A házban és mellette a múzeumban (ott is én voltam az egyedüli kuncsaft) van jó pár festménye, sok olyan, amit úgy kellett visszavásárolnia. Huacayñán volt az első (103 kép) sorozata, amit 2 év latin-amerikai utazás után festett az indián, fekete és mesztic szenvedésről. A harag kora a háborúkról és elnyomásról, a Gyengédség az Anyákról szól, de ez sem vidám. Van egy fal, ahol Guayasamin van lefotózva híres emberekkel – Castro-tól kezdve van pár véresebb kezű diktátor is képeken, szóval érdekes. Festett egy csomó ismert emberről portrét, az egyiket videon is meg lehetett nézni, hogy készült zöldben a cigiző Paco De Luciáról, zseniális. Van egy jó portré Mercedes Sosa-ról is, a guide csaj totál kiakadt hogy tudom ki az, meg kellett mutatnom hány albuma van a telefonomon..

Aztán vissza Uber a Secret Garden-be, végre ettem és kihasználtam a mosodát. Közben már el kellett kezdenem a kolumbiai szállásokat, programokat leszervezni, bár erre a szakaszra újabb látogatóm érkezik Miradonna Gabi személyében – azért vicces, hogy nagyobb forgalmam van Dél-Amerikában látogatókból, mint SzSzMiklóson.

Másnapra leszerveztem egy túrát a Cotopaxi vulkánhoz, ez a második legmagasabb hegy Ecuadorban az 5.897 méterével. Erős kitörései a 18-19. században voltak utoljára, akkor a lahárok (iszap áradat kőtömbökkel stb) pár óra alatt elérték a több mint 100 km levő a Csendes-óceánt. Mivel aktív vulkán és 2015-ben elindult egy kitörési folyamat, állandó megfigyelés alatt áll, és az utóbbi 2 évben is pöfögött ezért a csúcsára emiatt nem lehetett felmenni, de a menedékházig igen.

A terv az lett volna, hogy busszal fel a parkolóig (4600 m) aztán séta a menedékházig 4864 méterre. Már amikor a busszal elindultunk Quitoból meg kellett kérnem a guide-ot hogy cseréljünk helyet mert a sofőr olyan szarul vezetett hogy indult a motion sickness, aztán megállítunk reggelizni ahol kaptam (egy utólag már gyanús) szendvicset, majd tovább a nemzeti parkba. A parkolóig főleg földút, de rettenet minőségű, a busz méteres kilengésekkel oldalra a sárban valahogy felküzdötte magát, de finoman szólva ekkor már nem voltam jól. Azért elindultam a hóban felfelé egy pár kanyart, ennek annyi értelme volt, hogy egyenletesen tudtam répát ültetni lefele menet a vulkán oldalába. A guide persze meg volt róla győződve, hogy magashegyi beteg vagyok, hiába mondtam, hogy semmi magashegyi tünetem nincs, mert hetek óta 2.600-4.600 méteren vagyok, de de…  Főleg, hogy a magashegyi tünetek javulnak, ha az ember lemegy, hát én nem javultam, sőt. A hostelben próbáltam aludni, ebből pár óra „hánykolódás” lett, a Deadalon se maradt meg bennem, semmi… Közben hidegrázás, minden csontom fájt, ment fel a lázam, ebben az állapotban éjfélkor indulás a reptérre. Szerencsére ez a sofőr legalább jól vezetett.

A hajnali reptéri műsor amúgy sem a kedvenc programom ilyen állapotban meg egyenesen állatkínzás volt. Vettem egy Gatorade-t, hogy vhogy hidratáljak amíg becsekkolok, persze ki akarták dobni az átvilágításkor, 4$ volt ugyh megittam egybe fél litert… Szerencsére amíg a Vámpírral beszéltem telefonon elterelte a figyelmemet és ez bent maradt, utána már a Deadalon is és reggel 6-kor megérkeztem Bogotába. A reptérről Uber a hostelbe, ahol bár early check in-t kértem, szoba csak délután 1-re lett. Addig beteg zombie-t játszottam és barátkoztam a hostel Tokyo nevű kölyök macskájával, aztán végre tudtam aludni pár órát..

Valószínűleg a rafting közben lenyelt folyó víz tett be, de mindenképp tudom színesíteni egy újabb hánytatott életmód sztorival a következő Járatlan Utakon Fesztivál fosos-hányos kerekasztalát :-)

Az ecuadori helyzetről akartam még írni röviden:

Gazdaságilag főleg olajból él, de emellett a világ legnagyobb rózsa termesztője és elsők között van banánban, kakaóban is. Rózsában lenyomták Kenyát és Kolumbiát is, bár merre jár az ember hatalmas méretű virágos melegházakat lát. 2007–2017-es között elég jól ment nekik gazdaságilag, de aztán a kormányok által elrendelt megszorító intézkedések recesszióba taszították a gazdaságot már COVID előtt, nőtt a szegénység és az egyenlőtlenségek pedig tovább súlyosbodtak, és ezzel együtt a bűnözés is.

2024 január 9.-én fegyveresek rontottak be és lövöldöztek élő adásban a guayaquil-i TV stúdiójában, miközben ezzel párhuzamosan az ország két legbefolyásosabb drogbandavezére megszökött a börtönből. És ez csak az erőszak hullám egy része - a mexikói és kolumbiai kartellekhez köthető csoportok a kábítószer-kereskedelmi útvonalakért és a terület feletti ellenőrzésért harcolnak évek óta Ecuador területén.  Erre válaszul Noboa elnök rendkívüli állapotot hirdetett és gyakorlatilag a hadsereg számára kilövési engedélyt adott az országban működő 22 kábítószer-kereskedő bandára. Ezen a ponton kissé bizonytalanná vált, hogy egyáltalán be tudok/akarok-e jutni az országba. Arról nem beszélve, hogy azóta a Kolumbiával vagy Peruval közös szárazföldi határátkelőhelyeken keresztül az országba belépő külföldi állampolgároknak be kell mutatniuk a büntetlen előéletet igazoló, Apostille tanúsítvánnyal hitelesített papírt – vagy repülővel kell érkezni. Végül úgy döntöttem berepülök, de rövidebb időre és maradok a főváros kevésbé zűrös környékén. A fővárosban látott meglehetősen erős rendőri, katonai jelenlét ellenére látszólag nyugi volt mindenhol, ehhez képest ahogy kirepültem vasárnap hajnalban holtan találták Ecuador legfiatalabb polgármesterét, akit tanácsadójával együtt lőtték agyon egy autóban Manabí tartományban…

A végén azért összeszámolom hány éjszaka maradt ki fél év alatt az éjszakai busz/ hajnali repülés miatt..  A hajnali 3-kor induló repülő a legjobb zombie képző, se előtte se utána nem alszol. Külön jól esett a Santa Cruz Viru Viru reptéren éjféltől a 1,5 órás sorban állás az Aviancánál. A Bogotáig lett volna 3 óra aludni, ha nem horkol mögöttem egy túlsúlyos varacskos disznó, és ordít egy csecsemő sztereóban, így talán 1.5 óra összejött. Aztán rohanás a bogotai reptéren 50 perc volt az átszállásra, még a biztonsági ellenőrzéssel együtt is volt időm vizet meg reggelit venni. A gép félig üres volt és a vészkijáratnál terpeszkedtem, de mivel ez rövid repülés sokat nem adott az alvásidőhöz. 

A quitói reptér szuper modern, a határőr csaj beszélt angolul és kb. 5 perc alatt bejutottam. Újabb 5 perc és megjött a csomagom, sikerült az 50 percben átrakni, úgy tűnik tényleg az AirFranc az egyetlen légitársaság, aki még 5 óra alatt is képtelen megoldani, hogy az ember cucca felkerüljön a gépre. A reptéren 2 dupla kávé mellett próbáltam magamhoz térni, nem sok sikerrel. Végül szereztem Uber, még ez is 20 $, a város nincs közel.  (Ecuador egyébként a 3. ország, aki fizető eszközként az USD használ, kicsit fura - Panama a kettedik, de ott már megszoktam.)

A hostelem egy Secret Garden nevű labirintus az óvároshoz közel, a teraszokról zseniális kilátással. Zéró agysejttel, de még visszaszereztem a booking.com-os accountomat, az történt, amit gondoltam – azt törik fel, ahol kiutalható cash van, esetemben 3000 Ft. Teljes átírták az összes adatot a névtől a telefonszámig minden indonéz lett… Ebben több dolog gáz - a booking-ot simán meg lehet hackelni, van akinek nem ennyi van visszatérítésként az accountján, hanem akár több ezer € és sokat bukik, a customer service-nek még jelezni sem lehet, hogy gáz van, ha nincs élő foglalásod és rutinod, hogy éred el őket, ha prevenciónak beállítom a 2F azonosítást egy csomó helyen nem tudom használni mert nem jön meg a kód sms-ben. Miután ezt megugrottam beájultam és csak egy esti cuba libre-re ébredtem fel.

Mivel szombat volt egyből azzal kezdtem, hogy a hosteles csapattal elmentem Otavalo-ba, a híres indián piacra. Gyanúsan jó minőségű aszfalton toltuk pedig se 100 méter egyenes, se 100 méter vízszintes nem volt a 120 km-en. Körben zöld dombok, köztük néha meredek, keskeny hasadékok és csomó vulkán – 84 darab van az országban, a Kis Hercegnek itt nyuggerként is lenne meló. Közben megálltunk egy bizcocho (biszkacsa) gyártó kávézónál megkóstolni a híres helyi süteményt és meghallgatni mi készül agave-ből (a tequilán kívül). A süti amúgy olasz koppintás, de itt dulce de leche-vel és mozzarella sajttal eszik. Szerencsére nem volt velünk olasz mert ettől nem kicsit borult volna ki (mármint ezt mozzarellának nevezik, és hogy kerül a süteményre stb).

Itt vette kezdetét a kóstold/fogd meg tukmálás, azaz a mindent is el akarnak adni, ezt biztos élvezik akik szeretnek olyan dolgokat vásárolni amikre nincs szükségük, én sajnos kicsit sem.. shoppingolás helyett inkább csinálnék értelmes programokat, de attól tartok itt ennek akkor lesz vége, ha felszállok a Bogotába tartó gépre.

A többiek aztán bementek megnézni az egyenlítő múzeumot, én már álltam párszor az egyenlítőn életemben Afrikában, így kihagytam, hogy 5$-ért szelfizzek a táblával. A parkolóban kevés szórakoztató dolog volt, jobb híján kiálltam az út szélére a csőrös kamionokat nézegetni. Itt végre vannak a szivárvány minden színében, a kanári sárgától a lilán át a neonzöldig, eddig egy sötét bordó Kenworth a kedvencem.

A következő megállóhelyen az előző napi kamion baleset nyomain és a kiömlött olajon túl két nyomorult, pánikoló lámát lehetett volna fogdosni és természetesen vásárolni láma/alpaka cuccokat. Szerencsére nem fogytak el a csőrös kamionok ugyh elszórakoztattam magam.

A buszban közben volt kicsua (nem teljesen azonos a kecsua-val) nyelvlecke, divatbemutató (vásárlási lehetőséggel) és hosszú előadás a tengerimalacokról (ebédre rendelhető természetesen 20-35 $). A tengerimalac itt nem házikedvenc, hanem kaja (anno Peruban, 25 éve, láttuk Böjtivel, ahogy Huarazban árulják hálóban a piacon) és rituális gyógyító meg áldozati állat. A sámán fogja a nyomorult malacot és ezzel simogatja a beteget, a malac beledöglik, aztán kinyitják hogy melyik szerve fekete, na az a baja a kuncsaftnak.. (látom magam előtt ahogy háziorvos barátaim bevetik, mint diagnosztikus eszközt, bár ahogy a magyar egészségügy halad előre hátra, semmi sem lehetetlen). Kérdezték amúgy ki mit kér ebédre, mondtam disznóhúst nem eszem, de kérsz tengerimalacot? nem kérek, az is disznó (guinea pig)..

Végre elértük Otavalot ugyh leakadtam pár órára a népekről és bejártam a piacot meg a várost. A piac pár száz éve a láma/alpaka poncsók és a termények cseréje kapcsán híresült el, mostanra inkább a vegyes kézműves piac jelleget öltött és mindent is lehet kapni, főleg kínai meg nagyüzemi bóvlit. A legviccesebb az indián népviseletben lány volt aki rossz minőségű AC/DC pólókat árult.. A város főtere tele volt gyönyörű ünnepi népviseletbe öltözött népekkel, a templomban esküvők egymás után, közben árusok mindenhol.

Innen még elmentünk a Cotacachi Cayapas nevű nemzet parkba, amit egy 4.944 méteres a vulkánról neveztek el.. Mi a 3.246 méteren levő Cuicocha laguna körül sétáltunk, ez egy aktív vulkáni kráter tele sós vízzel és pár szigettel. Cuicocha jelentése természetesen tengerimalac. A szigeteken anno az indiánok Pachamama-nak áldoztak tengerimalacokat, mára ez a lehetőség megszűnt hatóságilag, de a laguna partján a nap és hold naptárnál még bármi megtörténhet.. A laguna egyébként gyönyörű körben zöld dombokkal, tele színes virággal.

Ezen a ponton még mindig félórára voltunk az ebédtől – délután 16.30-kor – ugyhogy már a tengerimalac menü is kezdett kívánatosnak tűnni. Végül kaptunk enni is, finom krumplilevest és marhát, és aki kért: rántott tengerimalacot hason, krumplival.

A hostel amúgy érdekes jelenség, azon kívül, hogy GPS kell ahhoz, hogy a szobáját megtalálja az ember, egy brutál forgalmas tetőterasz bárt és éttermet üzemeltet a lakóknak féláron, de így is drágán (konyha viszont nincs, ahol főzni tudnál), de van a mosodától a salsa órán át ingyenes sétálós túráig minden.

Általában elmegyek mindenhol egy „ingyenes” (nem az, jattot illik adni) túrára, most adta magát, hogy a hostelessel fogjak neki a világörökség belvárosnak, főleg h vasárnap az autók ki vannak tiltva. Hát… A következő dolgokat kellett kóstolni/lehetett volna venni: szuvenír bolt kétoldalú Aya Uma maszkban táncikálás (Inti Raymi idején ördögűzés céljából jelenik meg) ehhez likőr ivás, empanada bemutató, narancsos-fahéjas szesz ivás, alkoholos cukorka kóstolás, fagyi kóstolás, csokoládé kóstolás. És természetesen meghallgatunk mindent is, amit a tengerimalacokról tudni kell.

Quito (Tsafiki nyelven a világ közepe) > 3 milliós város 2.850 méter magasan egy Pichincha nevű aktív saját vulkánnal – ezért van a 25 évvel ezelőtti fel nem használt ecuadori vízum a régi útlevelemben, 1999-ben pont akkor törti ki, mikor Ecuadorba repültünk, de Limában szálltunk le mert túl vastag volt a hamu a quitói kifutópályán. Mivel történelmi központja a legnagyobb és legjobban megőrzött az Amerikában, Krakkó mellett az egyik legelső világörökség lett még 1978-ban (Budapest csak 1987-ben..).

Azért végig jártuk az óvárost a neogótikus Katedrálistól (ecuadori állatok a víz köpők) a városkapuig. Aztán én meg egyszer végig jártam az egészet, úgyh be is mentem, ahova lehetett – így erre a vasárnapra 3 mise jutott. 

A Palacio de Carondelet a kormány palota, körbe kerítve nagyon őrzik, mert itt van az elnöki rezidencia, a Plaza Grande másik oldalán a püspöki palota, átalakítva étteremmé, de vallás jegyében minden asztalra jut legalább egy szentkép. Ezzel szemben a Quito Metropolitan Katedrális. Ez utóbbit 1535-ben kezdték építeni, van egy hatalmas fehér harangtornya, és a tetején mázas zöld kerámiával burkolt kupolák, az egyiken szélkakas. Ide fel lehet mászni – többnyire négykézláb, de a kilátás miatt megéri .. (4$).

San Francisco bazilika és a tér helyén régen inka palota állt, de ezt az indiánok felgyújtották a spanyolok elött. Így aztán 1537-ben építették a helyére templomot és a kolostort, az előbbiből nem sajnálták az aranyat. Manapság is kézműves sör készítéssel egészítik ki a bevételt.

A La Compañía templom az egyik fő nevezetesség, anno a jezsuiták kezdték építeni, és nem volt olcsó a project, a beltér nagyon barokk és nagyon arany, mármint minden cm2, ezt 5 $ megnézni, de fotózni tilos mióta valaki a fotóival az ebay-en kezdte árulni a templomot.

A Guayasamin múzeum zárva van vasárnap, de remélem, ha visszajövök Banos-ból meg tudom nézni, viszont a Camilo Egas nyitva volt, nagyon jók az indiános festményei.

Másnap mivel a fuvar Banos-ba csak délután indult, tettem még egy gyors kört az óvárosban, meg tudtam nézni még pár „aranyos” templomot. A fuvar viszont érdekes lett, a hostelben mondták hogy 20 $ házhoz visznek.. oké legyen mi bajom lehet. Mikor láttam, hogy egyedül leszek egy autóban gyanús lett, hogy jön ki a matek, 200 km, az autópálya díj pár dollár, plusz benzin stb. Hát úgy hogy a kis csávó közben mindenféle cargo dolgokat is felvett majd leadott, hol az utcán hol egy tűzép/autószerelő udvarba álltunk meg – őszintén reméltem, hogy nem a kartellnek szállítunk fehér port, mert akkor le van a gond arról hol fogok lakni, jöhet a nyugdíj az ecuadori börtönbe.. Végül még 3 embert is felvettünk a hátsó ülésre, úgyh végül biztos megérte neki.

Sikerült egy klassz családi hotelre (Inti Luna) szert tennem Banos szélén, nagyon hangulatos, szép kert, kilátással a vulkánra, ehhez van 2 tündéri kutyus, de a szőrös banda főnöke egy cirmos macsek. Egyszerre érkeztem egy 4 fős csapattal (mert megígértem nekik, hogy írok róluk) akik különböző nemzetiségű (portugál, görög, spanyol) munkatársak Hollandiában és kitalálták, hogy együtt utaznak, így volt kikkel bandázni.

Éjszaka szerencsére esett az eső, sőt a környéken még másnap délelőtt is, ez most részben jó hír mert vizes terveim voltak, ha már Banos az extrém sportok központja Ecuadorban. Részben rossz hír is, mert másnap túrázni akartam, de olyan sár lett, hogy le kellett rövidíteni a sétát. Először felmásztam a Szűzhöz, nagyon meredek ösvény/lépcső visz fel, szinte függőleges a hegyoldal és mondjuk a 100%-os páratartalom se segített. Viszont láttam, hogy a Szűz tud multifunkcionális lenni, két pasas éppen ördögöt űzött, és nem tűnt keresztény szertartásnak. Ez úgy nézett ki hogy a lépcsőn lefele az egyik madzagon rángatta a gonoszt (azt hiszem nem tengeri malac volt, csak rongyok..) a másik tömény szeszt vett a szájába azt köpte rá és közben szíjjal verte.. utánuk egy öregasszony ment, gondolom a megrendelő. Így az utolsó pár lépcsőn már a szeszgőztől kábán értem fel. A Szűz másik funkciója a konditerem és ezen nem csak a lépcsőzést értem, hanem van fent haspad és húzódzkodó is. Nem mellesleg a kilátás is elképesztő a városra és körülötte körbe meredek hegyekre.

Az eredeti túra út, amit kinéztem még a hegy oldalában ment volna el (bár nem bírtam elképzelni hogyan, messziről olyan meredek) és egy nagyobb körrel ér vissza a városba. Szerencsére volt egy rövidítés, ahol elágazott és egy szélesebb autók által is járható? ösvényen tudtam folytatni, mert iszonyat csúszós dagonya volt az ösvény, egy részen a bozótba kapaszkodva tudtam vhogy leevickélni. Így viszont még kilométer hiányom maradt, bejártam keresztül kasul a várost, megnéztem a másik végén a vízesés, a templomot, honnan mennek a csirkés buszok majd vissza Quitoba és ettem a helyiekkel a piacon egy néninél (3,5-5$).

Baños de Agua Santa (a szent víz fürdője) az Andok keleti oldalának a szélén, az Amazonas bejáratánál, Tungurahua vulkán lejtői között, 1820 méteres tengerszint feletti magasságban található, körben egy csomó folyóval és vízeséssel. A vulkán nagyon közel van és elég aktív ugyh az elmúlt évtizedekben is többször kellett evakuálni a várost.

Extrém sportokban itt nincs hiány a meredek hegyek között lehet zippline-on csúszkálni, a hídról ugrálni, kanyonozni, én persze raftingolni mentem. Azt már előző nap is láttam a városban, hogy nincs fő szezon, mert ez a legturistásabb helyek egyike az országban, de embert alig láttam. A raftinghoz sem tudtak elég embert összeszedni, ugyh csak 4-4 voltunk 2 raftra plusz a guide-ok. Jött még egy cég, de náluk is csak 3,5 kuncsaft volt és egy közös safety kajakos/fotós. Az esők ellenére csak közepes vízállás volt a folyón és bár a főnök azt mondta, ez grade IV, hát kis jó indulattal talán, ha elment 3+-nak. A Pastaza folyón toltuk amúgy - 7 km 10 rapid kb 1,5 óra pihenővel – 25 $-ért. Én valahogy a nagyon szakadt, öreg raftba kerültem, de a főnökkel, aki láthatóan a legtapasztaltabb guide volt. Hát vitt is minket minden rapidon a legdurvább részen No Mercy felkiáltással, de legalább meg volt a fun faktor és a 11. ország (ha ki nem hagytam vmit) ahol raftingoltam életemben (megjegyzem még mindig a Soča meg a Zambézi a király és lehet a mongóliai vadvízi kajakozást nem kellene ide számolnom).  

Az éjszakai busz út Uyuni-ból Sucre-ba csak 7,5 óra volt és problémamentes (elég sok sztorit lehet olvasni kit hogyan raboltak ki bolíviai éjszakai buszon), de nem állítom hogy kialudtam magam.. A reggel 5.30-as érkezés azzal jár, hogy a szállásra bemenni még nem lehet, ugyh üldögéltem a pályaudvaron amíg kivilágosodott aztán hogy elszórakoztassam magam (Sucre-ban nincs Uber, taxit meg elvből nem) elindultam gyalog az AirBnB kecó felé. Ennek azért volt némi sportértéke mert >20kg motyóval 3 km gyalogolni, amiből kevés a vízszintes, de legalább 3000 méter a tengerszint feletti magasság, nos fel tudja tolni az ember pulzusát (68-ról 158-ra).

Közben azért megálltam egy salteñeria-nál reggelizni, hogy teljen vmivel az idő. A salteña egy bolíviai empanada, ami szaftosabb verzió, ebben az jó hogy az ember tutira leeszi magát. Szerencsére az AirBnB-be reggel 8-kor már be tudtam jutni, egy szuper kis lakást sikerült szereznem gyönyörű pálmafás, virágos kerttel, közel a központhoz, de csendes helyen. És az, hogy volt mosógép most sokat segített, a cuccaimról így se volt egyszerű a sár/iszap/só rétegeket leszedni.

Bevásároltam, kajáltam jót a főtér mellett egy Metro Cafe nevű helyen és tettem egy kört a városban. Tényleg lenyűgöző a gyarmati építészet, a fehér házak, pár háztömbönként egy gyönyörű fehér templom, nem véletlen világörökség a város. A közlekedés viszont rettenet, néha levegőt nem lehet kapni olyan füst jön a buszokból, a szmog és zaj elég durva. A helyet eleinte Chuquisaca hívták, aztán 1538-tól alapítottak itt várost és La Plata néven futott, 1839-ben nevezték át egy forradalmár után Sucre-ra. Már 1624-ben volt itt egyetem és mai napig híres a felsőoktatási központ. Bár állítólag innen indultak a függetlenségi mozgalmak 1809-ben Dél-Amerikában, a Szent Francisco-bazilika harangjának megkondulásával (a harangot törésig kongatták, és ma is látható a Bazilikában) ez Bolívián nem segített, egyik utolsóként szabadultak a spanyoloktól 1825-ben. Mai napig Bolívia alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa (az adminisztratív központ La Paz).

Másnap elmentünk Adriánnal és a szüleivel (Vera és Ádám) egy „ingyenes” vezetett túrára a városban, a főtértől a piacon át az egyetemig – ezen a ponton annyira ömlött az eső, hogy a színházban próbáltuk kibekkelni, majd még elindultunk a helyi 10-es busszal felfelé a régi Recoleta negyedbe. Itt csomó utca különböző színű macskákról van elnevezve, és a dombtetőn van a Ferencesek által 1600-ban alapított kolostor, egy nagy tér ás jó kilátás. Ehhez még sport rendezvényt is kaptunk volna, de sajnos a vízözön utolért minket, itt feladtuk és taxival menekültünk vissza a főtér környékére vacsorázni. Mint rájöttünk Veráék is a Metro-ban ettek előző nap, ugyh ha mindenkinek bejött, visszamentünk oda..

Szerencsére következő napra szép idő lett, így reggel nekifogtam, hogy végre lássam napsütésben is a várost és csináljak pár használható fotót. Körbe gyalogoltam újra mindent, a macskás utcáktól lefelé találtam egy jó bicajos kávézót (Coffee Bike Roastery Central), és bóklásztam a piacon, ahol elképesztően szép zöldség gyümölcs kínálat van, de a pacaltól a disznósajtig mindent is lehet kapni. Így aztán megbeszéltük Adrián családdal, hogy itt ebédelünk – volt rántott hús, kolbász, pacal, nem a diétás menüre mentünk rá. Aztán még a friss juice készítős néniknél is ittunk egyet, hogy legyen vmi egészséges is.

Ebéd után elmentem Adriánnal és Verával egy dínós játszótérre, hát nem semmi minőségű, még a szemetesek meg a padok is dínósak, hatalmas csúszdák, hinták, mászókák mind őslény tematikával. Az, hogy Adrián hányszor mászott fel és csúszott le meg se tudtam saccolni, de őszintén csodálkoztam, hogy van még rajta egyáltalán nadrág. Mi közben jókat beszélgettünk a padon és lestük a helyi népeket.

Hazafele tettem még pár kört, közben láttam egy idióta japánt aki egy szépen fésült, de köpködő alpakkát próbált az utcán répával rávenni a kulturált viselkedésre..

Másnap ugyan reggel esett, de szerencsére mire egyik szállásról költöztem a másikra elállt (sajnos a jó kis AirBnB-ben csak eddig volt hely), lepakoltam és elmentünk reggelizni a tegnap talált kávézóba. Ez itt egy menő hely, a két eggs benedict pirítóson, egy croissant, egy karamellás latte és a frissen facsart narancslé volt a reggeli menüm, mindez 40 BOB/2000 HUF .

A mai program az lett, hogy piros dinoszaurusz busszal ki a dínó parkba. Oka van annak, hogy itt minden a dínókról szól – 1985-ben egy Sucre-tól csak 5 km-re levő, a mai napig működő cement üzem a közelben bányászva egy közel függőleges falat talált tele dinoszaurusz lábnyomokkal. A világon egyedülálló módon 15 dínó faj több mint 10.000 lábnyoma maradt meg 68 millió évvel ezelőttről, egy 80 méter magas és 1200 méter hosszú sziklán. A felső kréta korszakban a Cal Orcko egy hatalmas sekély tó volt, amikor az Andok hegylánca kialakult, a tektonikus mozgások függőleges helyzetbe hozták az ősi medret. De addigra a dínók összemászkálták többrétegben és a lábnyomokra rárakodott üledék megvédte a nyomaikat. Van T. Rex, Sauropod, Titanosaurus…

2006-ban megnyitották a bánya és a cementüzem között a Parque cretácico-ot, ahol életnagyságú színes modelleken lehet megcsodálni a lábnyomok gazdáit, a 36 méteres vega Titanosaurus döbbenet méretű, de nekem a tűskés Ankylosaurus tetszett legjobban. Van múzeum, bolt, persze dinoszaurusz játszótér és a felnőttek 12 és 13 órakor lemehetnek közelről megnézni a lábnyomokat. Ehhez kell bukó, guide és némi tüdő kapacitás mert fel is kell mászni utána. A lábnyomok hihetetlenül jók, főleg a nagyobbak látványosak és a szerencsések láthatják a szikla peremén ugráló kecske brigádot is.

Hazafele is a piros busszal jöttünk és mivel a főtéren tett le minket kihasználtuk az alkalmat és felmásztunk a városháza tetejére megnézni a kilátást. Aztán irány a piac kajálni, itt az a szokás hogy ha egy helyen eszik az ember az komoly elköteleződés, és oda kell visszajárni, így ugyan annál a kövér asszonynál – Donna Maria - ettünk, én a helyi mogyorós levest 5 BOB kb. 0,75 $.

A vihar előtt még gyorsan hazaértünk, és miközben házifeladatokat oldottam meg rájöttem, hogy a bicajos kávézóban koktél is van, ugyh le kellett tesztelnem a minőséget – a friss maracujával csinált mojito rendben van.

Sikerült Ádámnak olcsóbban megtalálni a túrát, amit kinéztem (általában azt csinálom, hogy a Viator/Get your guide túráknál ott a cég, aki csinálja, direktben velük sokszor olcsóbb, vagy ha tetszik az itiner keresek másik céget ugyanarra olcsóbban – most viszont ezeket cégeket nem lehetett online megtalálni) így kirándulni mentünk. Reggel komoly séta kellett ahhoz, hogy 8 óra előtt kávét találjak Sucre bevárosában, aztán kiderült Verának hasmenése lett, így hazarohantam Normix-ért, hogy el tudjon jönni túrázni. Gyalog gyorsabb volt, reggelente a dugó brutál, ennél csak a szmog rosszabb, dől a fekete füst az ember arcába a buszokból.

Végül elindultunk egy nagyon rozzant terepjáróval, a guide viszont egy 20 éves német srác (Veráék már ismerték, fagyit árult a játszótéren) így végre Adrián sem unatkozott mert németül ment vezetés és nekem tolmácsoltak vagy angolul is elmondta.

Először egy ~3600 m levő Chataquila nevű kápolnához mentünk, innen egy 1500 körül megépített inka ösvényen le a hegyről – a kilátás lélegzetelállító a völgyre és a Maragua kráterre. Az ösvényen elég komoly szintet gyalogoltunk lefelé, közben vad maracuja evés, rengeteg színes vadvirág, egy helyen az eső miatt leomlott köveket odébb dobálva kellett egy keskeny járható részt kiszabadítani. A legvégén a térdem már tiltakozott, de meglepően jól bírta.

Innen a terepjáróval mentünk a Maragua kráterhez - közben volt egy durva sztori. Még az inka ösvényen megelőzött minket 3 fiatal brit csaj. Ahogy jöttünk le a szerpentinen látom, állnak egy helyen ahol jó pár méter szélességben úgy ömlött az útra a sár, víz meg kő, hogy nem tudtak rajta átkelni. Mondom Lorenz-nek hogy álljunk meg vigyük át őket, ő spanyolul szólt az öreg sofőrnek (nála foglaltuk a túrát), aki mikor odaértünk kövér gázt adva áthajtott, ott hagyva a csajokat. Nagyon kiakadtunk mind, Lorenzet is beleértve. Értelmes magyarázatott nem adott hogy miért nem segített, gondolom ha a csajok nem fizettek a túráért szívjanak..

Megnéztük a krátert aztán a faluban egy elhagyott, de amúgy működő hostel asztalánál ebédeltünk 6 kutyával. Nyilván kaptak ők is, de komolyan közbe kellett lépnem, hogy mind egyformán tudjon enni – volt egy öregecske vak, aki nem is látta a kaját - de hát kutya kommunikációban van némi gyakorlatom.

Innen dinoszaurusz lábnyomozni mentünk, a Ninu Mayu kilátóhelytől újabb séta, a táj lenyűgöző, a végén pedig hatalmas dínó nyomok egy kicsit lejtős falon. Itt végre tényleg közelről meg tudta őket Adrián is nézni. Visszafelé már a viharfelhőket próbáltuk beelőzni és a maradék banánt egy 3 gyerekes indián asszonynak adtuk.

A Garganta del Diablo kilátónál egy 40 méteres vízesést láttunk, és az esők miatt volt is benne víz, a szurdok maga is jól nézni ki és egy rövid víz átfolyásos séta után meg lehet nézni az ördög torka barlangot. Itt azért adtam a tériszonynak, jó kitett ösvényen kell odatotyogni. Ennél csak a haza út volt rosszabb a szakadt Nissan-ban megkerülve több hegyet a keskeny földutakon, de legalább nem esett.

Végül 19 km lett a nap végére, de ezzel nem tudok menőzni, mert ebből 15 km Adrián is megcsinált és ő még csak 6 éves. Hihetetlenül jól bírta végig. Az inka ösvény amúgy 7 km volt lefelé, a díno lábnyom séta 2x3km, az ördög torka 2x1 km..

Santa Cruz de la Sierra ~484 km-re van Sucre-tól – én bevállaltam az éjszakai buszt. Hááát.. Először is kigyalogoltam a motyóval a pályaudvarra, befizettem az adót (2,5 BOB) aztán megnéztem a buszt.. na itt már láttam ebben lesz kihívás. Az indulás időpontjában kb. 5-en voltunk ott az utasokból, a többit név szerint kiabálva keresték. Az én hátizsákom kívül kizárólag juta és szemeteszsákokat, alumínium lavórokat pakoltak a csomagtérbe és lassan a szoknyás indián asszonyok is elkezdtek szivárogni. Kecske nem került az utastérbe, de kölyökkutya igen, de ez mondjuk nem rontott az irgalmatlan koszos busz állagán. Végül 45 perc késéssel elindultunk. A szellőzés nem működött, de az egyik utas kihisztizte, hogy nyissák ki a tetőablakot így a hátralevő 13 órát nem ájultan töltöttem. Biztonsági öv nem volt, de ennek amúgy is kicsi a jelentősége, ha a folyóson is ülnek, mert a tele buszra felvettek még pár extra utast. Az alvás mint program nem került szoba, ugyh jött az Iron Maiden összes, a hátizsákom kezemre, lábamra rátekerve. Egyszer megálltunk az éjszakába vacsorázni, majd a többség aludni próbált – kivéve azt a 2-3 év körüli gyereket, aki innen kb 2 órát üvöltött, úgy hogy Bruce Dickinson sem tudta elnyomni full hangerőn. Közben a szerpentineken tepertünk fel le az esőben, a mellettem ülő pasi ekkor már pornót nézett a telefonján, egy előtte ülő csaj TikTok videókat készített magáról, én pedig elgondolkodtam hogy lehet Veráéknak volt igaza hogy repülővel jönnek..

Végül csak egy elütött motorost láttunk (véres volt, de élt) és hajnali fél4 körül megérkeztünk a trópusokra. A hátzsákom előkerült a buszból, de a csomagtartó rendesen beázott az esőben mert minden borításon és kukás zsákon keresztül szuttyogó vizesre ázott a hátizsák..

Mivel ilyen korán az Airbnb-be bemenni nem lehet megültem a pályaudvaron és vártam, hogy kivilágosodjon/száradjon a motyó. Pár óra múlva aztán Ubereztem a kecóba. Veráékkal közösen béreltünk ki egy modern medencés magasházban egy lakást – a tulajt kérdeztem mennyi egy ilyen 100.000 BOB (5 millió forint). Nem nagyon akartam elhinni, de az ingatlanos oldalokon is van 15.000-30.000 $-ért.

Mindenesetre mindent kimostam, magamat 3x, hogy vállalható legyek én is, meg a cuccom is a busz után. Veráék aztán megjöttek a délutáni géppel, addigra bevásároltam, elmentünk vacsizni és végre kialudtam magam.

Santa Cruzt 1561-ben alapították, de azóta kinőtte magát és mostanra Bolívia legnépesebb városa. Csak 400 méter magasan van, és simán van 39 fok napközben, de ehhez járnak pálmafák is, és a házhoz tartozó nagy medence sem maradt kihasználatlanul.

A botanikus kert az egyik program a városban, ahol növények mellett állatokat is lehet látni. Adrián kiszúrt egy ormányos medvét, a tóban láttunk gyerek kajmánt, csomó teknőst, volt leguán, madarak. Lajhárt nem találtunk, de sajnos szúnyogból több volt elégnél, Verát szétcsípték és felhőkben mentek utána, így a 6 km ösvénynek csak egy részét jártuk be és kénytelenek voltunk menekülőre fogni.

Este besétáltunk a belvárosba, az oszlopos régi házak és a Szeptember 24 tér sötétben is hangulatos, és némi keresgélés után elég jó olasz éttermet találtunk egy szép belső udvarban.

Másnap aztán megnéztük az óvárost nappali fényben is, a katedrális nem volt nyitva, de találtunk helyi kifőzdét, ahol kaptunk ebédet és egy trendi fagyizóban meg volt a desszert is.

Veráék előbb repültek Kolumbiába, nekem még maradt majd 2 napom, azt terveztem hogy elmegyek a csirkés busszal Samaipata-ba világörökség romokat nézni, de másnap délelőtt jött egy trópusi vihar és szakadt az eső.. Mire elállt már nem volt értelme elindulni (3 óra busz út oda is vissza is, de a busz akkor indul mikor megtelik…), ugyh csak a városban sétáltam meg úsztam.

Sajnos az esti és másnap délelőtti programomat megcsinálta a booking.com – feltörték az accountomat, megváltoztatva az email címet, így hozzá se férek. Egyértelműen a booking.com-ot hackelték meg, az utóbbi időben nem is igazán használtam, szerencsére az ecuadori szállást is direktben foglaltam a hostel website-on. Ettől függetlenül letiltottam a wise kártyámon az online fizetést, próbáltam írni a customer servicenek a béna oldalukon, messengeren stb. Szokásos bullshit válaszok, de ezekkel órák mennek el, ugyh csak városi sétára, úszásra maradt időm. Pakolás, és megint a zombie járattal repülök hajnali 3-kor, aztán egy óra marad a bogotai átszállásra és holnap reggel Ecuador-ba érkezem, ha minden jól megy..

Bolívia déli részén van pár lenyűgöző látnivaló, az Atacama sivatag, a Salar de Uyuni sós síkság, holdbéli sziklák, színes lagúnák, havas vulkánok. Ezekhez egyénileg gyakorlatilag lehetetlen eljutni, a szokásos 3 nap 2 éjszaka túrák általában Uyuniból indulnak. Egy ilyenhez kaptam referenciát Katáéktól, akik Gerivel régi kollegáim és hozzám hasonló túrát tolnak 2 hónapig Dél-Amerikában (csak pont szembe megyünk egymással és sajnos talizni nem fogunk tudni). Már éppen befoglaltam a túrát, csak megint ment a bénázás a kártyás fizetéssel, mikor a gépen felugrott az egyik Bolívia csoportban, hogy túratársat keresnek hasonló, de hosszabb 5 napos menetre, amiben több minden van és Tupizából indul. Gyorsan kitöröltem a WhatsApp üzenetet az előző cégnek és kb. 5 perc alatt le is beszéltem az angolokkal és a másik céggel, hogy becsatlakozom.

Tupiza önmagában nem túl érdekes, de már megjött a fíling milyen volt Peru 25 évvel ezelőtt.. Az utcákon indián asszonyok színes szoknyában, kalapban, festett tuk-tuk-ok és technicolor piacok. A kecsua nénik szaga se változott, nem a fürdés az erősségük asszem. Másnap reggel már indultunk is, persze késve és nyilván szakadó esőben a Toyota tetejére pakolták a hátizsákokat.. volt annyi eszem, hogy ráhúzzak egy kukászsákot az enyémre a borítása alá – szarrá is ázott a borítás, hiába volt rajta a ponyva.

A város mellett egy kis völgy alján a patak okozta erózió toronyszerű függőleges vörös sziklákat mosott ki, a kaktuszokkal elég mutatós.  Az El Sillar (nyereg) 17km a várostól ahol az út két csúcs és két völgy között egy vékony hegyháton megy át és erodált sziklákat is lehetne látni – ha nem ülne az egészen egy felhő amiből ömlik az eső.. Megállni se volt értelme sajnos.

Ezután nagyon sokáig zöld füves, bokros hegyek között nyomtuk fel-le a szerpentinen, hatalmas sárban, vízmosásokon, patakokon át.. de lassan kitisztult az idő és jobban lehetett látni a tájat. Volt pár ezüstbánya, de lakott település nem igazán. Közben sem unatkoztunk mert rengeteg mindenféle színű lámát láttunk, ciklámen meg neonzöld bojtokkal, szalagokkal a fülükön. Nem tudom a LinkedIn-en lehet-e pályázni a pozícióra, de láma fodrász szeretnék lenni, királyság lenne lámákat fésülgetni egész nap. Iszonyat jó arcok ahogy eszegetnek és most van a gyerek láma szezon szóval a cukiság faktor is magas. Vikunyák is legelésztek, ezek a szexi lámák, vékonyabbak, drapp szőrük van és nincsenek háziasítva. Volt a helyi struccból is pár, és kiszúrtam pár fura ugráló dolgot, ami valahol a nyúl csincsilla között van, viscacha-nak (viszkacsa) hívják a helyiek (magyarul asszem macskanyúl).

Ebédet egy nagyon helyi faluban egy vályogházban kaptunk, aztán dagonyáztunk tovább San Pablo de Lípezig. Ez Bolívia legritkábban lakott települése, mindössze 0,2 lakos/km², főleg állattenyésztésből élnek. Letettük a cuccot meg a szakácsot és innen Guadalupe (4173 m) nevű falun keresztül kellett volna eljutnunk Ciudad Roma nevű helyre, a Róma városára emlékeztető hegyes vörös szikla képződményekig. Közben már voltak havas hegyek - a Cerro Lípez 5930 m. Bemelegítésnek találtunk érdekes hasonló sziklákat szürkében, onnan 5-6 km-el később meg csomó nagy teherautót. És itt jött a rossz hír – elmosta a víz az utat. Nem kicsit, hanem teljesen.. egy kb. 6-8 méter széles szakaszon folyó folyt az út helyett. A helyi közösség szervezte a javítást, mert ha a kormányra várnak sose lesz meg (ismerős… RSD Czuczor-szigeti ág, nádvágás, takarítás, hogy egy saját lakhely példát mondjak)

Kénytelenek voltunk visszamenni San Pablo de Lípezig. Itt fogunk aludni a hűtőházban hostelben. Ez a falu már 4291 m magasságon van, úgyh nincs meleg, a szobában meglátszott a leheletem, max 8-10 fok volt. De legalább nem fújt a szél és nem ázott be, mert hatalmas vihar érkezett estére, annyi villámlással az égi disco-ban, hogy nem kellett lámpát kapcsolni, ez szerencse mert áram amúgy se volt.

A délutáni tea és vacsi előtt még a kanadai hölgyet rávettem sétáljunk el a temetőhöz. Vályog fallal körülvett területen vannak a sírok, sok színes, főleg türkizkék, rózsaszín és fekete virágokkal díszítve, sok már csak agyagtéglakupac és száraz virág. A sírok fele gyerek sír, ezeket a gyerek méretének megfelelő koporsó jelöli a sírkövön.

A szuper könnyű új hálózsákom jól vizsgázott, mert nem fagytam meg éjszaka és a magasság/vihar ellenére egész jót aludtam. Szerencsére már eleve másik úton kellett folytatnunk reggel, zöld dombok, még havasabb vulkánok között toltuk egész nap, azt már nem is számoltam hány patakon, és folyón keltünk át, néha kerülve mert túl mély volt a víz. A lámák életében is jobban elmerültünk mert találtunk láma orgiát, ahol 3-an nyomták egy gyerek láma megnézte ejnyebejnye, láttam ahogy köpködve utasítják rendre a fiatalabbat, és verekedés is volt, harcoltak a pasik vmi láma nőci miatt.

Megnéztünk egy elhagyott 16. századi bányász várost San Antonio del Nuevo Mundo mellett 4.690 méteren, ahol régen kecsuak laktak. Most már csak kőházak és templom rom, és rengeteg viszkacsa.. Az egyiktől kb. 2 méterre álltam és néztem a temetőt, de kövekhez képest olyan terepszínű, alig vettem észre. Aztán lassan odasettenkedtem fél méterre és levideóztam hogy mozog a bajusza. Amikor ráállt a szemem kiderült, hogy rengeteg ugrál a köveken, de legelt pár csinos láma is.

A következő megálló 4.855 méteren volt, a Laguna Amarillát lehetett jól látni, de színe mondjuk épp messze volt a sárgától, ebben a fényben inkább szürkés zöldnek látszott. A következő tónál viszont szerencsénk volt, a Laguna Celeste-nél (4529 m) pont kisütött a nap, pedig minden irányban dörgött villámlott. Jól lehetett fotózni a havas Uturuncu vulkánnal a háttérben. A laguna többféle türkizkék árnyalatban rózsaszín flamingókkal gyönyörű és az ebéd, amit a köveken ettünk se volt rossz. A vulkánnak két csúcsa van (5920 m és 6008 m) és egyébként régen az inkák megmászták, hogy áldozatot mutassanak be az isteneknek. A tetején van egy kráter tó és a csúcs közelében egy kén bánya.

Innen vissza rázkódtunk a köveken és 2 óra alatt elértük az Eduardo Avaroa nemzeti park bejáratát, befizettük a 150 BOB-ot (7700 Ft) és további folyó átkelésekkel, de még a kezdődő vihar előtt odaértünk a szállásra Quetena Chicoba. Ez is 4300 méter, nincs olyan hideg a hotelben, villany csak este egy órára, de állítólag volt meleg víz, én nem találkoztam vele. Vagy a vihar, vagy a magasság, de a 2. éjszakára fájt a fejem rendesen és aludni se sokat sikerült, pedig napközben semmi bajom nem volt.

Március 1.-vel elvileg vége az esős évszaknak, és reggelre kisütött a nap.. Végre rendesen látszott Uturuncu és éjszaka még több hó lett rajta. Nyomultunk a nemzeti parkban, megnéztünk egy sziklahasadékot, meg hogy a  ragadozó madár vadássza le a fecskét a levegőben, és találtunk egy láma fészket. Na itt végre kiéltem magam, iszonyat cukik voltak és jól neveltek, semmi köpködés, sőt odajöttek kíváncsiskodni. A láma portrékat viszont nehéz lesz szelektálni.

Ezek után lagúna mérgezésem lett egy időre..

Volt Laguna Hedionda – büdös és nem csak a neve, de ez a flamingókat láthatóan nem zavarja. 4121 méter van, az Andok 9 sós tavának egyike az Altiplano-n, kén tartalmú, körben csomó hegy meg vulkán.

Laguna Kollpa - lúgos sós tó (pH 10,8) 4700 méteren, tele van Na-karbonáttal

Laguna Verde – világos smaragd zöld több árnyalata, sós, magas arzén, ón, magnézium tartalommal, a Licancabur vulkán (5868 méteres tökéletes kúp) lábánál, már gyakorlatilag a Chilei határon, 4310 méteren. Mellette van rögtön a Laguna Blanca. Csak egy földnyelv választja el őket, de tök más a szín és kémia, ez borax-os. Nem szoktak befagyni a víz 13–20 °C még akkor is ha a levegő  –30 °C, a magas ásványianyag-tartalom miatt. A vulkánnal annyira lehetetlen az egész, hogy a NASA itt gyakorolt a Marsra.

Végig mentünk egy hatalmas borax mezőn, ahol minden fehér.. mennyi szemcsepp jönne ki ebből úristen, régebben bányásztak itt, de most nem tűnt aktívnak a hely.

4400 méter magasan a Polques hőforrásokba a közeli Polques vulkán csinál melegvizet (28-30 C), lehetett fürdeni kemény 1 $ belépőért, nem túl nagy medencék, de van öltöző és délben már tömeges 4x4 és turista jelenlét. Az étteremi részben sajnos több légy evett mint turista, az arány egy dél-koreai szelfi csoport érkezésével megváltozott, mi menekültünk.

Bár Salvador Dalí soha nem járt Bolíviában egy száraz sivatagi részt (ez is 4750 m magasan…) furcsa sziklaképződményekkel és körben színes hegyekkel róla neveztek el, mert állítólag hasonlít a híres szürrealista munkáira. Ezt nem tudom megerősíteni, de mindenképp jól néz ki.

A Sol de Mañana (Reggeli Nap) egy geotermikus terület, de kb. olyan, mint a Wicked Witch of the West konyhája. Túlvilági tájon gejzírek, bugyogó iszapos mélyedések, sziszegő kitörések és a kén szag, minden ez 4900 méter magasan. A gejzírek által kibocsátott forró gőz, akár a 15 méteres magasságot is elérheti, de mondjuk a kén tartalom miatt annyira nem egészséges. A kanadai útitárs meg is jegyezte, hogy a gyereket talán nem kellene a hagyni a kénes gőzben bolyongani. A kis srác szülei végül előkerültek, kicsit közelebbről aztán hallom, hogy magyarul beszélnek…

A hotelnél már rutinosan pakoltuk le a terepjárót, látszott, hogy jön a vihar, ugyh a cuccot és a szakácsot biztonságba helyezve még elmentünk a Laguna Colorada-hoz. Ez a leghíresebb, mert vörös/narancssárga és tele van rózsaszín flamingókkal, és ehhez fehér borax szigetek is vannak. Nekünk még fekete viharfelhő is jutott villámlással. A tó algáktól és üledéktől vörös, a világ hat flamingófajából három eszeget itt planktonokat.

Újabb éjszaka 4300 méteren, wifi, villany és meleg víz nélkül. Bár vacsora után még elsétáltunk a sötétben egy másik „hotelig” wifi-t lopni, próbáltam elküldeni pár üzenetet, de sikertelen volt az akció. A szállás vhogy nem volt olyan hideg, és a szokásos vihar ellenére jót aludtam.

Reggel még visszamentünk egy másik kilátópontra megnézni a Laguna Colorada-t, napsütésben is látványos. A szelfizés közben ordító koreai turisták viszont a legrosszabbat hozzák ki belőlem, nagyon vissza kellett fogni magam, nehogy párból flamingó kaja legyen mikor véletlen leesik a szikláról.

Az Arbol de Piedra egy hosszú völgyben van, ami tele fura formájú sziklákkal, ezeket a vulkáni tevékenység és az évezredes szélerózió faragta. A leghíresebb a kő fa, de a többibe is bele lehet látni ezt azt, főleg némi tudatmódosító hatása alatt. Itt újra összefutottam a kis sráccal mert már nem volt kedve nézelődni, egyedül álldogált a terepjáró mellett. Ahogy elkezdtem vele beszélgetni, csak eljött velem megnézni a sziklákat. És közben szépen elmesélte, hogy Adriánnak hívják, 6 éves, még nem iskolás ezért tud utazni most 3 hónapot, és Münchenben élnek így németül is beszél és eddig a Machu Picchu tetszett neki legjobban.

Ebéd előtt még két lagúnát néztünk meg, de ezek már nem érték el az ingerküszöböt havas vulkánnal se. Kaja után is volt még egy, ez a Laguna Negro, nem sós és fekete.

Innen már Uyuni fele indultunk egy nemzetközi főúton, ami Chile-be visz – na aszfalt ezen is csak mutatóba fordult elő. Volt viszont fura ültetvény, amin mintha mini fenyőfa csemeték lettek volna, mínusz a sárga, ciklámen, piros virágok – magamtól sose jöttem volna rá, hogy ez a quinoa. Innen származik, sok ezer éve eszik és használják takarmánynak.

Uyuni mellett még meglátogattuk a vonat temetőben a rozsdás roncsokat, van vagy 100 darab. A 20. század elején Angliában gyártották őket, jobb kormányosak, ezek bánya vonatok voltak régen, most szelfie háttérként kezdtek új életet. Tankoltunk, eközben 4 nap után valahonnan odafújta a szél a mobilnetet, random módon elküldte a telefonom a régi üzeneteket is és végre tudtam kommunikálni.

Már a só síkság mellett aludtunk egy só szállodában – a beltérben minden sóból van, a dekorációs fali képek is, tényleg az, megnyaltam a falat. Itt annyiban változott a felállás, hogy nem csak meleg, de semmilyen víz nem volt zuhanyban, a csapból szereztem egy ásványvizes üvegbe hideg vizet azzal mosakodtam.

Vacsora előtt még irány a híres Salar de Uyuni naplementét nézni. A sok eső miatt a tetején áll a víz, ebben „úsznak” a terepjárók, kiszállni csak gumicsizmában érdemes. A vízen aztán gyönyörűen tükröződik minden, a felhők, lemenő nap.

A Salar de Uyuni a bolíviai Altiplano része, a világ legnagyobb összefüggő, magas só tartalmú sivatagja, 10ezer km2, 3650 méteres tengerszint feletti magasságon. Körülbelül 40 000 évvel ezelőtt a mai Salar de Uyuni területe egy hatalmas, mély tó volt, amelyet Minchin-tónak hívtak. Ahogy a Michin-tó kiszáradt, kisebb tavakat hagyott maga után, amelyek tovább száradtak, míg végül két mai tó és két sósivatag maradt, amelyek közül a Salar the Uyuni a nagyobb. E két tó közül az egyik, a Poopó nevű, még mindig jelentős hatással van a Salar de Uyunira. Mivel a Titicaca, az Altiplano másik nagy tava az esős évszakban túlcsordul, a Poopó-tó feltöltődik. A Poopó viszont elárasztja a sós síkságot - így jönnek létre a vékony víz réteg, ami a tükröződéseket létrehozza.  

Az Uyuni-sósíkság a becslések szerint 10 000 millió tonna sót tartalmaz, amelyből évente 25 000 tonnát nyernek ki. Tizenegy sóréteg van, vastagságuk 1 és 10 méter között változik.  A sós síkság mélysége 120 méter, amely vizes só- és iszaprétegekből áll.

Ez a terület a Föld legnagyobb lítium tartaléka - a világ lítiumkészletének mintegy 70%-a, 21 millió tonna lítium található itt. A lítium a sós lében koncentrálódik a sókéreg alatt.  Bolívia csak a nyersanyag kitermelésig jut el, azt is külföldi bányavállalatok csinálják - jöttek is szembe irgalmatlan méretű tartálykocsik a lítium felirattal.

A reggel 4 órás kelés nem esett jól, de 5.30-kor már a cuccok a Toyota tetején és mentünk napfelkeltét nézni. Szerencsére kitisztult az idő,  tátott szájjal figyeltük ahogy a felkelő nap fényei tükröződnek a felszínen a megvilágított felhőkkel együtt. Megcsináltuk a szokásos idióta videót, de úgy tűnt enélkül nem kapunk reggelit. Kávéhoz végre egy szintén sóból épült étteremben jutottunk a „tó” közepén, a Dakar emlékmű mellett. Addigra már annyira kifagytam, hogy nem éreztem kezem-lábam. Amíg a közeli zászló kupacot nézegettem hallom, hogy Adrián kiabál, az Apukája már nevetve mondta, hogy reggeli után elkezdte keresni az új barátját, mert biztos itt vagyok én is. Nagy nehezen egy mini magyar zászlót azért találtunk együtt.

Ahova nem jutottunk el a sok víz miatt a Isla Incahuasi, a sós síkság szívében egy sziget. A helyiek régen ideiglenes menedékként használták amikor átkeltek a sósföldön. Ez a dombos és sziklás kiemelkedés egy vulkán maradványainak teteje, ami anno elmerült a tóban. Egy őshonos óriás kaktuszfaj borítja, ezek több száz évesek, és évente egy centimétert nőnek, akár 10 méter magasak is lehetnek. 

Ahol megálltunk még az Colchani, nevű sófeldolgozó falu, Uyuni városától 7 km-re északra. Ez Bolívia legnagyobb sófeldolgozó szövetkezete, de szuvenírben is erősek.  Régen évente láma karavánokkal hihetetlen távolságokat tettek meg sóval megpakolva és kokával, kukoricával és más árukkal tértek vissza. 

Uyuni városában az emberre nem tör rá a szeretnék itt maradni fíling, ugyh én egyből vettem jegyet az éjszakai buszra Sucre-ba.  Még kaptunk egy utolsó ebédet Markó-tól a szakácstól, elbúcsúztam az útitársaktól. Szerencsére normális csapatot fogtam ki, jó túra volt és mivel más útvonalon mentünk többnyire sikerült elkerülni a tömeges jeleneteket. Azon meg magam is meglepődtem (bár anno is elég jól bírtam mikor még Böjtivel magas hegyeket másztunk) hogy 5 napig 4300-4900 méter között, normális akklimatizáció nélkül, minimál fejfájást leszámítva semmi magashegyi tünetem nem volt.

A busz indulásig kerestem egy szállodát, ahol pár órát eltölthetek. Sikerült 10 $ találni egyet, ahol van meleg víz, wifi és áram.. Azért a Uyuniban még megnéztem a piacot, sétáltam pár utcányit, de olyan por van a városban hogy fuldoklik az ember, láttam a katonazenekart játszani és az egyetlen normális napraforgós téren természetesen Adrián megtalált pizza evés közben..

Eddig nagyon pozitív volt a tapasztalatom az Aerolineas Argentinas-szal, de most olyan káosz volt, h több mint egy órát álltam sorban. Az AEP reptéren régiónként - észak/dél - lehet a belföldi járatokra becsekkolni és északon a kevés ügyintéző/későn érkező utasok miatt folyamatosan előre kellett vinni azt, aki már éppen le akarta késni a járatot.. (mondjuk még így is sokkal jobb, mint FlyBondi nevű fapados, amelyik akár napokkal is előre hozza a kuncsaft járatát anélkül hogy szólna..)

Ez is sikoltozós repülőjárat volt, most viharfelhők miatt volt rendes dobálás, de mindig tapsolnak végén. Salta repterén állítólag nem működik az Uber, én simán tudtam rendelni, 10 perc múlva már úton voltam a városba. Amikor épp nem szakadt az eső gyorsan elmentem táplálkozni meg vásárolni a pár sarokra levő bevásárlóközpontba. Ettem vmi helyi kajáldában, ahol meglepő de gulyás is volt az étlapon (5500 ARS), na annyira nem voltam bátor, hogy ezt kipróbáljam..

Salta környékén rengeteg a látnivaló, de sajna az egyedül utazás hátránya, hogy napokra autót bérelni drága, így kerestem szervezett túrákat a környékre. Ezek meglepően jó áron voltak 40 és 18 euro.

Az első egy 13-14 órás túra volt a Serranía de Hornocal-ig, ez vagy 300 km Saltától. Szerencsére sok látnivalónál megálltunk és mindig volt 30-40 perc sétálni ugyh a végére magam is meglepődtem, de >10 km jött össze.

A sofőrünk zseniálisan vezetett, a guide viszont egy szerencsétlen idióta volt, akinek az angolját nem lehetett a spanyoltól megkülönböztetni, nem csak a kiejtése miatt hanem mert 3-ból két szót spanyolul mondott.. (Mondjuk a várható élettartamomat tekintve lehet jobb volt így, mint fordítva)

A látnivalók leginkább egy Quebrada de Humahuaca nevű kb. 155 km hosszú, észak-déli irányú völgyhöz köthetők, ami világörökség. Északon és nyugaton már az Altiplano ("magas síkság" a Föld legkiterjedtebb magas fennsíkja Tibeten kívül, átlag 3750 méter, csomó aktív 6000-es vulkánnal), határolja, keleten az Andok dombjai, délen a meleg völgyek.  Ez a rész legalább 10 000 éve lakott, termékeny, tele 1500 éve teraszosan kialakított földekkel, amiket ma is művelnek.  Ebben völgyben nyomult az inkák kereskedelmi útvonala is a 15. században.

Purmamarca egy falu, ami a Cerro de los Siete Colores-ről (a hét színű domb) híres. A faluban fel lehetett sétálni egy El Porito nevű kilátópontig – az utcában jó feltűnően ott állt a mentőautó az oxigénnel és ez még csak 2300 m magasan van. A hegyek szemben hét különböző színből állnak, amelyek mindegyike különböző típusú sziklákból származik és mind különböző időszakban alakult ki. A rózsaszín csak 3-4 millió éves, de azt körülvevő fehér árnyalat többnyire mészkő és 400 millió. Az ólom tartalmú lilás-barna 80-90 millió, a tetején földbarna csak 1-2 millió éves. A vörös, ami vas tartalmú 4 millió, a zöld árnyalatok körülbelül 600 millió éves fillitekből és réz-oxid palákból állnak. A sárga mustárszín kénes homokkőt meg 80-90 millió évesre becsülik.

A városban van egy rakat árus színes poncsókkal és bojtokkal, lehet venni lámát színes plüss és kolbász kivitelben. Láthatóan megérkeztem egy más kultúrkörhöz tartozó régióba – sokkal több az indián arc (népszámlálás szerint 8% a tartományban, de többnek tűnt), nyomul a pachamama (földanya, termékenység istennő) kultusz és legálisan vásároltam egy marék koka levelet.

Uquía-ban a San Francisco de Paula templomot láttuk, a 17. században épült, kicsike és a gyarmati korszakban Cuscóból hozott "Los ángeles arcabuceros" nevű oltárképek miatt híres, ezen az angyalok katonák, íjakkal és szárnyakkal. A templom oltára kézzel készült és aranyozott, a bejárati ajtó zárja 1745-ből származik és 700 grammos ezüstkulcsa van.

Maimará faluban 2334 m tengerszint feletti magasságban a Paleta del Pintor szintén színes sziklák, és ehhez a Nuestra Señora del Carmen még színesebb temető.

Serranía de Hornocal-hoz páran átültünk 4x4 terepjárókba, a többiek étterembe mentek… A Serranía de Hornocal egy hegylánc 25 kilométerre Humahuaca városától, földúton lehet csak megközelíteni és meglehetősen magasra kell menni, 4350 méteren van a kilátó. Menetközben viszont voltak már hatalmas lámpaoszlop (kandeláber) kaktuszok, olyat is találtam, ami virágzott. Közben vikunyák jöttek mentek, láttunk kondort és a kilátópontról az elképesztően színes hegyeket – ezek 14 színűek. Vettem a helyi néniktől ebédre 1 $-ért töltött tortillát és kicsit le sétáltam a völgy felé, aztán felfelé meg kerestem az oxigén molekulákat…

Humahuaca falu is világörökség, még így is maradt egy órám körbejárni, bár közben már esett az eső.  A falu főterén minden nap pontosan déli 12-kor a városháza harangtornyán kinyílnak a rézajtók, és körülbelül két percre megjelenik San Francisco Solano életnagyságú fából készült szobra, és áldását adja a népeknek.

Tilcara egy kisváros több mint 10 000 éves múlttal, Argentína egyik legrégebbi folyamatosan lakott települése, kb. 2500 m magasan. Itt a legnagyobb attrakció egy inkák előtti, az omaguaca törzs által épített pukara (erődített város) romjai – na erre nyilván nem maradt idő, hogy megnézzük, az idióta miatt. Láttam viszont egy karneváli felvonulást, nagyon flitteres cuccban tolták a gyerekek.

Másnap ügyintéztem, meg sétáltan Saltában, megért volna még egy napot a város, nincs nagy flash látnivaló, de jó hangulatúak az utcák. A földrengés veszély miatt egy szintesek a színes házak, de van 2 érdekesebb templom, az egyik úgy néz ki mintha tortadíszítő cifrázta volna ki vajkrémmel. És megint találkoztam 2 magyar hölggyel, ezek is Svájcban élnek.. Délután 4-re lettem nagyon éhes, mit sem sejtve beültem egy kocsmába a főtér sarkán és kértem tehénből pörköltet. A hely furcsa módon kezdett megtelni sőt még az asztalomhoz is odakéredzkedett egy pár (és megkívánták a tehenemet is). Aztán értelmet nyert a dolog, elindult az argentin bajnokság, és jöttek a népek meccset nézni. Boca Juniors vs River Plate 1:1. Komoly élmény volt még a kocsmából is, a stadionban meg 85ezren, mi lehetett ott?

A következő túra a Los Cardones Nemzeti Parkba ment Payogasta városka mellé. A 64ezer hektárnyi terület száraz hegyvidéki környezetben, 2600 m tengerszint felett, de a környező hegyek havasak és 5-6.000 magasak. A nevét a sok bazi nagy kaktuszról kapta (Trichocereus pasacana), ezek 10 méter magasra és 40 cm átmérőjűre nőhetnek és nem ritka a 3-400 éves példány.  A nemzeti parkban lehetne 70 millió éves dino lábnyomokat és barlang festményeket nézni, de zero infrastruktúra van ehhez.

Az oda vezető út viszont zseniálisan gyönyörű volt.. Az elején a fő út mentén dohány meg kukoricaföldek, de ahogy letértünk egy buja dzsungelen keresztül vitt az út. Utána már kevesebb volt a fa és nagyon meredek szerpentinen toltuk (Cuesta del Obispo, a Püspök útja), tucatnyi különböző színű vadvirág, csapat zöld papagáj, sasok. A meggyűrt üledék hegyek itt is színesek, a vörös oxidált vas, a zöld ugyan ez csak víz alatt. Találtam jól viselkedő lámát, aki nem köpködött és egy hegylakó bácsitól vettem kenyeret meg kecskesajtot, 1 $, ezzel meg is lett a napi kajám. A hegyeknek ezen az oldalán köd volt és eső, a csúcs 3340 m, ahogy átértünk a másik oldalra, hirtelen napsütés pár felhővel.

Itt az út nagyon hosszan egyenes (Tin-Tin-nek hívják), ez is az inka időszakra nyúlik vissza. Sok a kaktusz és távolban színes gyűrt hegyek, láma veszély táblák, néhány guanakó.

Az út végén egy Cachi nevű kisvárosba értünk, 2531 m, a lakosok száma csak kicsit több 2600 körül van. 1673-ban értek ide a spanyolok (előtte diaguitas népek voltak), híres a gyarmati stílusú építészet, fehérre festett sziklaalapra épült vályogházakkal, az ablakokon régi kovácsoltvas rácsokkal. A templom 16. századi, van borászat, több étterem meg kávézó. Mondjuk itt azért 2 órán át nem volt mit csinálni, kétszer körbesétáltam aztán loptam wifit az egyik kocsmából.. Ehhez meg kellett hoznom azt az áldozatot, hogy egyek egy tamal-t – őrölt kukorica massza megtöltve és vagy kukorica vagy banánlevélben megpárolva, kb egész latin amerikában eszik. Általában finom, és mivel héjában főtt steril is.

Visszafele kis késéssel indultunk, a köd meg előbb jött és már a Tin-Tin-en tejben vezetett a sofőr, innentől lépésben. Sikeresen végre lefotóztam a lámaveszély táblát, amikor a ködben pár KRESZ-ből megbukott guanakó kiugrott elénk, így ők is meg lettek örökítve.

A szerpentin ködben nem volt vicces, ömlött az útra a víz, a sárban ereszkedtünk és én ültem a szakadék felőli oldalon..

Pár óra alvás után, reggel 3-kor keltem, hogy elinduljak busszal Bolíviába. Plusz szakadt az eső, ilyenkor se remisest, se ubert nem lehet szerezni. Megérte a reptéri sofőrnek jattot adnom, mert felismerte a nevem, megszánt és értem jött, ugyh végül szárazon érkeztem a pályaudvarra. Azt sejtettem, ez a határátkelés nem lesz egyszerű mutatvány, de arra nem számítottam, hogy a gond azzal lesz, a busz nem jelenik meg. 4.40-kor kellett volna indulni, de még egy óra múlva se. Volt pár helyi, aki szintén ezt várta, de nekik se volt fogalmuk mi van. Végül én nyomoztam ki a zéróhoz konvergáló spanyollal, melyik cégnek van még La Quiaca-ba járata. Vettem még egy jegyet, jó szakadt busszal 8 óra a határ. Itt szépen elsétáltam a motyóval kicsekkolni az argentin immigrációhoz, felszedtem egy angol srácot aki bénázott, megtaláltam a bolíviai becsekkolást, ebből mondjuk kettőt kellett nehezítésnek. De sokkal gyorsabban és problémamentesebben ment, mint amire számítottam. Az angollal kerestünk ATM hogy legyen pénzünk buszjegyre. Na itt már tipikus, a mikrobusz akkor indul, ha megtelik. Hátul már pár mázsa cement, rá a hátizsákok. Elmentem gyorsan vizet meg kaját szerezni, mert az éhenhalás kerülgetett, az utolsó kaja a tamal volt, amit előző délben ettem. Találtam helyi kis büfét, csináltak nekem tojásos szendvicset (0,5$) és közben barátkoztam az indián asszonyokkal. Iszonyat kedvesek voltak, nagyon nevettek, hogy milyen magas vagyok. Végül találtam még pár argentint, akikkel egy buszon jöttem, csak lassabban értek át, így meg is telt a kisbusz és elindultunk 90 km Tupizába (3$). A sofőr induláskor 8x vetett keresztet (számoltam) majd elkezdett elfogyasztani egy hatalmas zacskó koka levelet. Biztos, ami biztos még betolt egy energia italt is. Közben hogy legyen egy kis izgalom szakadó eső pont egy sziklás részen, kőomlásokkal..

Tupizában gyors ügyintézés mert holnap egy 5 napos túrára indulok a Salar de Uyuni-ig, és ehhez pénzen kívül víz, wc papír is kell. Aztán gyors kaja, meg a szálláson minden elektronika feltöltése, ki tudja hol lesz az 5 napban áram, mondjuk internet valószínűleg sehol...