0. nap

Idén még csak először Afrika. Sajnos itten fázis késésben vannak Covid szempontból, így bizonyos országokba nem, vagy csak nagy komplikáltan lehet bejutni. Így a márciusi spanyol kört kivéve főleg a saját kertemmel, házammal foglalkoztam, próbálom behozni a több évnyi, cégek mellett összeszedett lemaradást. A horror hagyatékkal is haladtam ahogy tudtam, bár az csak most fog bedurvulni, ha végre júni végén meg lesz a hagyatéki tárgyalás. Mivel után valszeg hónapokig tartó ügyintézés várható, gyorsan elszöktem előtte kicsit izzadni a vörös porba.

Két (afrikai mércével) mini ország a kb 1/3 Magyarországnyi Burundi és Ruanda elsőre egyszerűnek tűnt, de mégsem az. Ruandában már jártam, de anno 2015-ben nagyon bejött ugyh meg kell nézni újra. Mivel továbbra is le van zárva a határ a két ország között ezért lesz még egy repülés Ruanda Air-rel is, viszont oda pár nap alatt intéztem online vízumot. Burundiba kellett 72 órás PCR, és egy helyi PCR-ra előre be kell csekkolni interneten, de tavaly december óta van visa on arrival.

Még az indulás előtti hajrában letoltam egy állás interjút Teams-en (a nyugdíjazásomról nem minden cég kapta meg a memo-t), majd valahogy elértem a Flixbuszt Bécsbe. Burundiba legegyszerűbb az etióp légitársasággal eljutni, de az csak a sógorokhoz megy. Így pár órán át körbe söröztem a bécsi repteret.

1. nap

A reggel kávémat már Addisban ittam (végül is onnan származik) és kihasználtam, hogy végig lehet feküdni a reptéri székeken, aludtam még pár órát. Bujumbura-ig (úgy mondják, hogy Buzsumbura, gazdasági főváros)  elég rázós volt a repülés, de szerencsére minden körülöttem ülő gyerek végül sikeresen a zacskóba hányt.

Burundiba való behatolás felér egy IQ teszttel, mert a Covid itt is jó hatással volt a bürokráciára, de legalább semmi nincs kiírva..

Az otthoni PCR-t és sárgaláz oltást a kutya nem kérte, viszont következő kört kell 24 óra vergődés után megugrani – covid papír kitölt, immigration papír kitölt, útlevél ablaknál bead, adatokat kiírják, másik ablak fizetés vízumért (90$), harmadik ablak vízum beragaszt (csodaszép színes), újabb ablak fizetés PCRért (100$), covid papír őrnek lead, covid számla újabb ablaknál megkap, határőr megnéz mindent, még egy határőr megnéz mindent, csomagot megkeres, címke ellenőrzés feka bácsinál, csomag átvilágít, csomaggal együtt másik épület a kifutópálya mellett, ott ablaknál otthon csinált randi papír, nyugta lead, covid teszt garatból, hol a kijárat, mert nem a normál reptéri, hanem egy fekete vas kapu.. az összes ablakok természetesen random sorrendben, és egyikre sincs ráírva, hogy oda miért is állunk sorba. Szerencse h naponta csak 3 repülő jön. Mondjuk azok persze egyszerre. A csapatból én voltam a leggyorsabb 2 órával.. Ez a 37. afrikai.

Erre a napra szerencsére már csak a zuhany, helyi Primus sör fogyasztása a szálloda tetején és alvás maradt.

2. nap

Bujumbura a közepesen lepukkant afrikai nagyvárosok egyike, sokat hoz rajta, hogy a Tanganyika tó partján van és nagy zöld hegyek veszik körül.

A Tanganyika tóhoz a Rusizi folyón mentünk le csónakkal, a Nemzeti Parkból indulva (ez a fő befolyás a Kivu tóból északon). A folyón vigyázni kell, hogy az ember ne menjen neki dagadt alvó vízilovaknak és még dagadtabb krokodilnak. Vannak még vízi madarak sokan, szürke gém, gólya, kócsag, meg barna kacsaformájú kacsa. A folyó rozsdabarna, a tó meg zöldeskék és a torkolatnál elég érdekesen, hirtelen vált színt a víz. A pára miatt nagyon kellett nézni, de látszódtak a hegyek a parton és az már a Kongó.

A Tanganyika tó mindenben második, tök frusztráló lehet neki, öregség, mélység (1470 m), vízmennyiségben megelőzi a Bajkál tó. Akinek valaha volt akváriuma az tudja milyen gyönyörű színes bölcsőszájú halakkal van tele. Halat mondjuk én csak ebédre a tányéron láttam, de előtte még egy beachen beledugtam a lábam a tóba.

Ebédkor végre sikerül a fekete piaci pénzváltás, egy bolgár-dán csapattal vagyok, senki nem járt még itt, de legalább utána se olvastak, hogy a hivatalos 2000 burundi franc-os árfolyamnál a legbénább utcai váltás is 50%-kal jobb úgy 3000-3500 franc.

A Bujumbura városnézés nem túl komplikált, van egy Függetlenség tér, piacok, mecset, templomok, sörgyár, dugó, kátyús utcák, és jobb képű negyedek a fenn a dombokon.  Az egyik ilyenről elég jó a kilátás a városra meg a tóra, nyilván az elnök is ott lakik, ugyh meg kell vesztegetni a sorompós katonát, hogy engedjen be.

A városhoz közel van két egymásnak kalapot emelő bajuszos pasi szobra, ez állít emléket amikor Stanley megtalálta az évek óta elveszettnek hitt Livingstone-t. Livingstone skót orvos, missziós emberke és híres celeb volt a maga idején. Jött ment Afrikában, keresztben egyik óceántól a másikig, első fehérként látta a Viktória vízesést, kereste a Nílus eredetét (helyette a Kongó folyóhoz tartozót talált), és rendesen lebetegedett és elkeveredett Afrikában, miközben hiába küldött Zanzibárra leveleket azok nem érkeztek meg. 1869-ben küldték Henry Morton Stanley-t hogy keresse meg. A híres találka a Tanganyika tó partján történt Ujiji-ban, ami nem Burundi, hanem Tanzánia, de nem kezdtem el a guide-dal vitatkozni.

Némi shoppingolás (víz, ananász) után felmásztam a tetőre sörözni meg irkálni, bár kezdenek a cuccaim lemerülni, itt éjszaka nincs áram, de napközben se mindig.

7. nap

Pár óra homokozás után meglátogattunk egy oázist (definíció szerint - ahol van víz vagy föld alatt vagy a felszínen és termékeny pl pálmák vannak), ahol a nagyobbacska falu Tenewchert egyik házában teáztunk. Pálmalevelekből csinált kunyhóban a szőnyegen, párnán ülve a pici üvegpohárban cukros habos arab teát ittam. Jó volt nézni ahogy szertartásosan egyik pohárból a másikba, kannába ide oda töltögették, amíg olyan erős nem lett, hogy a 3. után olyan volt, mintha fél liter red bullt toltam volna be. Közben cuki kislányt fotóztam – csak ne lett volna annyi légy az arcán.

Utána tovább homokoztunk a dűnéken, itt már nem tudtak olyan gyorsan menni mert nagyon mély a homok. Most először az egyik pick up elásta magát.

Chinguetti (ssingeti) a talán a leghíresebb látnivaló Mauritániában, ezt sajnos tudják a szuvenír árusok is. Még a motort nem állította le Ibrahim már szétszedtek.

A város méltán híres, és az iszlám 7. legszentebb városa. Először 777-ben alapították berberek, aztán az almoravid birodalom része volt, a 13. században újra alapították, komoly központ volt a Szaharát átszelő karavánutak találkozásánál. Zarándokok is itt pihentek meg Mekka felé.  Van egy csomó családi könyvtár (12), az egyikben egy rozoga, idős papa mutat ősrégi gazella bőrre írt kéziratot és öreg könyveket. Főleg Korán, de más tudományos cuccok is vannak.

Az öreg aztán nagy élvezettel mesél a mauritániai lányok kövérítéséről (leblouh), mivel a kövér nő azt jelenti, hogy a családja/ férje gazdag, plusz így nem tud elszaladni a férje elől, ezért tömik a szerencsétlen fiatal lányokat mint a libát, ha túléli van esélye jól férjhez menni. Az öreg szerint ehhez elég 10-20 liter tevetej, pár kiló kuszkusz plusz zsír, vaj. Naponta. 15ezer kalória. Ha nem akkor egy nagy facsipesszel csipkedik.

Rákészültem mi lesz a könyvtárból kijőve és nem csalódtam. Még több még hangosabb szuvenír árus. Valahogy elslisszoltam a fal mellett, de egy fiatal fiú elkapott, reflexből mondtam la la. Kezd visszajönni az arab szókincsem. A srác elkezdett nevetni, még tukmálni is elfelejtett annyira tetszett neki.

A Péntek Mecset 13-14 századi, a minaret a második legöregebb, amit folyamatosan használnak. Van mihrab (nyílás a falon merre van Mekka), négy folyosós imaterem, szimbolikus dupla ajtó, csak hitetlenek nem mehetnek be. Egy háztetőről azért jól megnéztem, meg végig sétáltam az óvárost. A napi 10ezer lépés ebből nem lesz meg, tényleg picike, de csinos.

A városon kívül is megnéztünk egy minaretet, közben a sofőrök kiengedték a levegőt a gumikból, mert naplemente és erg nézés volt a program a legnagyobb közeli dűne tetejéről.

Az erg az, ahol kocsi nem megy el csak a teve. Dűnetenger, hatalmas, mozgó szélfútta dűnékkel, amik vándorolnak. Ott jönnek létre, ahol nagyon kevés a csapadék (<150 mm), nincs növényzet és a szél a legfinomabb homokot felkapja és millió év alatt felhalmozza, ott, ahonnan már nem tud tovább mozogni.

A programból sajnos csak a naplemente lett törölve, a szuvenír árusok nem, utánunk jöttek a dűnére is. Eddig szerencsére nem volt homok vihar, de ma annyira fújt a szél, hogy a napból már semmi nem látszott.

Nem lehetek nagy formában (és nem is vagyok), egy hétig tartott mire megkérték a kezem, de a 300 tevés ajánlat nem rossz (1000-1500 USD egy teve), különösen értékessé teszi hogy a némától kaptam.

8. nap

Ez volt eddig a legjobb napunk..

A szuvenírárusok előbb kelnek, mint a nap, de valahogy sikerült elmenekülni előlük, ebben a pick upok sokat segítettek. Amíg a gépek is reggeliztek a kúton, találtam pár városi parkoló tevét ugyh nem unatkoztam. Mi még megálltunk Ibrahim családjánál, egy beton házacska, mellette külön sátorban pár kecske, a lánya gyönyörű..

Itt normálisnak számító úton elgurultunk egy sziklás részhez  - Agrour Amogjar - barlang rajzokat nézni.. Pont tegnap olvastam róluk és dumáltuk h jó lenne megnézni őket, mert az előzetes tervben nem voltak benne. Van egy szuper zsiráf, néhány oroszlán, elefánt, ami 6000 év körüli meg fiatalabb 3000 éves tehenek, emberek madarak. Maga a táj is elképesztő, egy kanyon (wadi) a túloldalon eróziótól szabdalt sötét sziklás hegyvonulat.

A sziklás platón folytattuk egy kilátóig, ahol a Fort Saganne című francia filmet forgatták, és ehhez felépítettek a völgyben egy erődöt. De a romos épületen kívül a völgyben csak a kilátás érdekes, az viszont brutál. Itt hatalmas sziklák között elmásztunk a homokba még pár rajzot, meg berber törzsi helyet megnézni.

A platóról egy oázisnál ereszkedtünk le, a völgyben egy tradicionális falu Mheirith, kerek pálmalevél házakkal, meg szögletes kunyhókkal. És rendes datolyapálma ültetvényekkel. Ezekből azért jól lehet élni – 60-100 fa elég sok pénzt hoz. Élnek a fák vagy 40-50 évig és öntözni is csak az elején kell őket.

Mellette találtunk egy homokos völgyben pár ebédelő tevét, ugyh mi is megálltunk salátázni, és persze próbáltuk a púposokat becserkészni. Induláskor aztán két autó is elásta magát, a második pick up csak egy kereket, így magától kijött. A másik viszont rendesen alámerült, keréknyomás ki, aztán megtolták.

A másik oldalról is megnéztük az oázist, aztán dűnés aszfalt úton toltuk. A szél komplett dűnéket hordott az útra, és persze van, aki az agyonvágott mercivel is elindul, mert ugye aszfaltútra az is jó. Amíg el nem ássa magát. Egy ilyet szépen kitoltunk a homokból, vagy 8-10 kék boubou-ba öltözött pasi, jól néztek ki.

A közeli kisvárosban megálltunk – Oujvet - vizet venni. Mivel mindenki a mecsetben imádkozott, várnunk kellett, hogy legyen aki eladja. Én szépen elsétáltam a fő utca színes, homok fújta házait nézegetni, amikor egy öregasszony kijött egy ajtón és az anatómiaIlag előírtnál jóval kevesebb foggal mosolyogva köszönt, meg invitált, hogy menjek megnézni a boltját. A max. 2 m² boltocskában a polcokon Fanta, keksz és szappan. Meg vászonban sótömb és papírdobozban datolya. Nyilván semmilyen nyelven nem tudtam vele kommunikálni, de nagyon kedves volt. Megkóstoltam a helyi aszalt datolyát, amit adott, aztán kezembe nyomott egy maréknyit hogy egyem meg, én meg valahogy elmutogattam hogy vennék egy fél kilót. Úgyhogy szépen a földön egy mérlegen kimérte 100 pénzért. Közben az ajtóban volt már vagy 20 gyerek – erre nem járnak turisták ugyh ez volt a hónap látványossága.

Emine, a néma meg kiakadt és röhögött, hogy én szereztem datolyát, mert mint kiderült Ibrahimmal végig datolyát kerestek és egy boltban sem találtak. A többi autó elindult, mikor Ibrahim előkerült mi visszafordultunk és megmutattam a boltot, ő is bevásárolt a néninél, aki kijött integetni utánunk. Áh ezekért a kis sztorikért éri meg utazni, nagyon cuki néni volt.

Tovább mentünk a dűnés aszfalton Timinit nevű oázisig és a dűnék mellett tábor vertünk. Ebben az esetben a pickupok a szélfogók, ki is kötöttem a sátram az egyik kerekéhez. Meg hoztam pár nagy követ ugyh remélhetőleg nem fúj el a szél.

A sofőrök főznek, maguknak homokban sült kenyeret (persze hisztiztem hogy én is kérek.. szerintem kapok :-) már beépültem), a többiek kártyáznak én meg lesem naplementét és blogot írok.

9. nap

Jó hideg volt éjszaka, és járkált a sátor körül valami állat, lábnyomok alapján nagyobb macska.

Reggeli után tovább álltunk Tergit (terzsit) felé végig a Fehér Völgyön. Kezdetnek megnéztünk egy csinos falut a sziklafalak közötti oázisban, részben fehérre festett kőházak, meg a pálmalevél kerek nyári lakok és rengeteg pálmafa.

Jöttek kecsék, teve vonat az állatok mindennel is megpakolva. A homok ugyan sárga és narancssárga, és a fekete sziklás hegyoldalakra is felfújja a szél. Sok a fehér teve volt a völgyben, lehet inkább ezekről lett elnevezne.

Egy részen szokás szerint Ibrahim letért a keréknyomról, gondolom le akart vágni. Előtte levegőt kerékből kienged, aztán száguldás. Csak a dűnéken is dűne, plusz a fűcsomós homok halmok és látszott egy régóta nem autó arra nem járt. Lehet nem véletlenül. Addig kavart amíg csak felakadtunk egy ilyen fűcsomón, a bal hátsó kerék félméterre a levegőben, a jobb hátsó és bal első elásta magát.. Szegény Hilluxnak leszakadt vmi nagy műnyag a kerékdobból. Én persze videóztam az egészet kapaszkodás helyett. Kézzel kiástuk a kerekeket Cathyrine-nal megtoltuk és már mentünk is. Következő csapást a szegény pick upra egy konkrét kő lépcső mérte amin fel kellett kapaszkodni vele.

Tergit egy cuki oázis, forrással, gyönyörűen folydogál a víz egy kis patakban és homokos medence is van ha vki mártózni akar. Mi csak begyalogoltunk, langyos volt. Az egész hely nagyon nyugis és szép.

Kaptunk tevét ebédre, aztán indulás vissza a fővárosba Nouakchott-ba (noksot).

A visszaút úgy 5-6 óra volt és meglehetősen unalmas ha nem számítja az út mellett heverő magastávfeszültségű oszlopokat, pár tevecsordát és teherautót. Egy helyen az ellenőrző ponton volt egy kis kiabálás, mert újra kifizetették velünk az úthasználati díjat csak hogy tudjam ez Afrika.

A homok mellett itt komoly mennyiségű kagylóhéj van a földön. Meg Baudelaire kedvéért, az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyú dög teve.

Vacsorára elmentünk taxival enni valamit, ami nem teve, de vissza már alig találtunk, míg megállt valaki és 5en bepréseltük magunkat.

10. nap

Hajnalban elindultunk PCR-t csináltatni. Na itt beütött az afrikai káosz rendesen. Komoly tülekedés tolakodás a kapuban, sorszámhoz a földön egy kartonon kell felírni magad. Nekünk ezt Emine megtette előző este. 1 óra várakozás után pankráció szerű bejutás, ehhez a sok éves heavy metal koncert/pogo tapasztalat határozottan előnyös volt, majd sorban állás. Valahogy csak 10-12 ember bejött a többiek elé a sorba oldalról, sorszám ide vagy oda. És ezért még fizettünk is a kapusnak, a PCR amúgy ingyenes a repüléshez.

Egy ex pat kézműves/jótékony boltba mentünk, ahol gyönyörű cuccok voltak ha nem is olcsón, de mindenki vett eztazt. A nap fénypontja a városon kívüli tevepiac volt. Minden színben és méretben százával árulták a tevéket, némelyik igazi óriás, de volt plüss baba kivitel is. Tök nyugis, kíváncsi állatok, és itt nem volt hiszti a fotózásból sőt. Utána jó hosszan tekertünk a városban így a péntek délelőtti piaci forgatag, dugó fíling megvolt. A város olyan, mint egy roncsderby, annak van előnye, aki kevésbé félti a kocsiját, és valljuk be kevés van, amit félteni kell. A mercik a 4-5 darabból összerakottan, full rozsda, minden elem más színű, de gurulnak néha 6-8 ember benne. Ha egy ilyen elüt, a vérmérgezésbe halsz bele.

A múzeum emelete egész jó, régi használati tárgyak, szép bőr cuccok, kalabas edények stb. Még betértünk egy kézművespiacra, de itt nem volt nagy a kísértés, mert minden felismerhetetlenül poros, így az se látszik mit akarnak eladni.

Ebéd a hotelben kivételesen csirke. Aztán indulás először begyűjteni a PCR eredményeket. Pár perc várakozás után.. nekem kész és negatív. Van akié nincs kész. Az egyik útitársé pozitív - szerencsére nem vele ültem egy pick upban, mi Cathryne-nel végig maszkban nyomtuk..

Mike-ék sofőrje már napok óta harákolt, hörgött, köpködött és Mike maszk nélkül ült mellette végig. Enyhe megfázós tünetei voltak már vagy 2 napja.. Nem velünk repül, kíváncsi vagyok mi lesz felengedik-e a gépre vagy karantén vagy we correct it vagy mi lesz. (Hazajönni az oltásimmal amúgy nem kellett volna PCR, de persze a reptéren 4-szer kérték, 4-szer mondtam hogy nem kell, de végül volt egy pont ahol nem engedtek volna át nélküle csak ha komolyan hisztizek)

A reptéren kb. 8x nézték meg a papírokat, két átvilágítás, de a Turkish komputerében csak úgy találtak meg hogy tudtam az ülésem számát fejből.. Jó lehet a rendszerük. Végül egy dakari megállóval szépen elszállítottak Isztambulba, majd Budapestre és csodák csodája a csomagom is megjött. Most már csak a homoktalanításnak kell nekifogni.          

Mauritániáról általában:

Valószínűleg kevesek bakancslistáján szerepel az élen, de ha valaki szereti a sivatagi off roadozást és/vagy szeretne a tevehús diétát tartani tudom ajánlani. Nincsenek nagy flash látnivalók, de Tergit, Ouadane, és Chinguetti azért elég rendben van és meglepően érdekes és szép a táj. Ha valaki szereti  roncs Mercédeszeket akkor Nouakchott és Atar kifejezetten ajánlott.

Mauritánia amúgy szigorúan iszlámköztársaság, így fergeteges koktél partikra nem lehet számítani, előnyös a francia vagy arab tudás. 1 millió km2 csak 4,5 millió ember jut, nagy része sivatag, ahol több a teve, mint az ember. Történetileg már a 3. századtól lakják a berberek, az iszlámot az arabok hozták a 8. században. Francia gyarmat volt, és ebből következik, hogy szoktak puccsok lenni.

A társadalom a fehér mórok (bidhan) kb 30% a fekete mórok (haratin) 40%, a többi szubszaharai etnikum, mint fulani, mande, wolof stb. Mai napig van rabszolgaság a kasztrendszer miatt bár hivatalosan tilos, ahogy a lányok tömése is megy még, ha kisebb arányban is. Szegény ország, ha a lakosok életszínvonalát nézzük, bár a GDP-t tolja a vasérc, arany, halászt a ha nem jár arra kínai halfeldolgozó. Az emberek kedvesek de fotózni őket nem könnyű, és az Afrikában szokásos korrupció azért elbukkan néha.

4. nap

Kinek mi a relaxáció – nekem a 9 órás sivatagi száguldozás tökéletes :-) Reggel 8-kor indultunk és gyakorlatilag egész nap a vasérces vonat síneket követtük a homokban.~ 470 km off road.

Persze a sivatag sem egyforma – volt fűcsomós, akácia bozótos rész, aztán köves, meg ezüst homokos ami holdbéli tájnak tűnt, volt fekete köves, narancssárga sima homokos.. Közben néha tevék, elhagyott romos falvak. Jött a hosszú vonat is.. 5x. Nem mind volt 3 km hosszú, az első vhogy rövidebb, de aztán volt amelyik 2 percig ment el mellettem, mint egy óriási szürke kígyó, sárga kék fejjel.

 A narancs homok előtt az utolsó két akácia alatt piknikeztünk ebédidőben. Mivel itt közvetlen a Nyugat Szahara/Marokkó határán voltunk, megjött pár sms a marokkói térerővel, ami átlógott a síneken. Fogalmam sincs a választ megkapták-e. Aztán száguldottunk tovább.. Ibrahim elég lazán (egy kézzel) tolta 60-80 km/h, persze van ahol olyan mély a homok hogy mintha szűz hóban nyomtuk volna. Sajnos egy bukkanót benézett és rá is fékezett, így konkrétan bejött az ablakon 2 vödör homok – egyenes a hátizsákomra amiben a komputer van. Hát ettől azért nem vagyok boldog, úgy néz ki, mint amit sáros homokban paníroztak.

A mai cél a világ állítólag második legnagyobb monolitja (az Uluru, Ausztrália után).. ami egy bazi nagy, egyben darab kő a sivatagban, Ben Amera a neve. 633 m magas. A böhöm nagy kavicsból leesett kavicsokba, amik szintén nem kicsik, a 2000 elején 16 országból jött művészek faragtak ezt azt.

Itt is táborozunk – amiben van kihívás, szél (aki próbált már üvöltő szélben pisilni az tudja miről beszélek), homok, de nincs annyira hideg. Viszont játék sátrakat kaptunk aludni, van amelyik olyan pici, hogy a matrac sem fér bele. Az enyém legalább 2 személyes, de volt benne egy talicska homok. Plusz cövek nincs, kövekkel próbáltam egy helyben tartani…  

A nagy ijedtségre nekifogtunk titokban pálinkát inni.. És a Levendula&Kert mákos bejglijével vigasztalódtunk, ami még mindig finom volt és bár voltak kételkedő arcok végül minden nemzetségnek (angol, amerikai, görög, mauritániai) ízlett. A bejgliről csináltam fotókat, csak, hogy legyen bizonyíték merre kirándult.

 A nedves törlőkendővel való homoktalanítás reménytelen, hamar feladtam. Sajnos nem az volt a baj, hogy a sátor aljában volt homok, hanem hogy a falain is és az egészet csapkodta a szél éjszaka, ugyh egy homokviharban próbáltam aludni, végül maszkban.. Jobban jártam volna, ha kimegyek két nagy kavics közé a meleg sziklára.

5. nap

Valahogy reggel lett és napfelkeltében még szebb volt a szikla, mint naplementében. Reggelizés a maradék bejglivel, táborbontás. Nem tudom van-e olyan barátom aki építkezik, de ha otthon összeszedjük majd a homokot a cuccaimból egy betonkeverőre való össze fog jönni.

Megnéztük az Aisha sziklát is, majd folytattuk a sínek mentén a sarokig. Itt meg kellett állni papírozni Choum városkában, ahol elkezdtek vegzálni a katonák hogy ne fotózzunk. Ennek különösebb oka nem volt, mert a legérdekesebb pár parkoló teve és korzózó kecske volt, de odáig fajultak hogy be kellett vinni a parancsnokhoz a fényképezőgépeken a képeket megmutatni. Volt akivel párat kitöröltetett. Nálam nem volt mit törölni. Milyen szerencse hogy én minden képet a telefonommal csináltam. A vegzáló katonákról is.

Ebéd már Atarban (Adrar régió), egy szokásos történetnél – európai (francia) nő és afrikai (mauritániai ez esetben) pasi házassága, ami nem tartott sokáig, a hölgy maradt, lánc dohányos, étterme van és kutyája. A kaja jó volt és az átlagnál kevesebb légy volt rajta.

A hotelben egész jó szoba van, csak nem tudom kikapcsolni a TV-t, amin orosz műsor megy arab felirattal.. 2 vízben lemostam a homokot és felkészültem a délutánra.

Délután megnéztük a múzeumot, szokásos afrikai kivitel, csak francia felíratok, Emine a guide továbbra is néma, így sokkal okosabb a látnivalóktól nem lettem, de volt egy jó térkép a régióról így kb. átlátom merre járunk. Ezután piacoztunk, ahol a szokásos kacatokon kívül a helyi datolya és só tömb volt érdekes. Ebben a régióban nincs más csak teve meg datolya, (meg újabban aranybánya, de az főleg a kínaiaknak lesz jó). A datolya pálmák a völgyben gyönyörűek, sajnos a szezon június-július akkor meg épeszű ember nem jön ide, pedig olyankor annyi van hogy senki nem kér érte pénzt. Tevés sókaraván már nincs, de sót még bányásznak, szürke tömbökben árulták a piacon.

Amúgy, ha valaki még mindig a 80-as 90-es években ellopott Mercedesét keresi, bátran nézelődjön Mauritánia Atar városában, lehet hogy meg lesz. Láttam jó párat taxizni, érdekesen néznek ki, de gurulnak.

Shoppingoltam is, kék színű turbánnak való hosszú kendőt. Megkértem a némát, hogy mutassa meg hogy kell a fejemre csavarni, ettől olyan jókedve lett hogy a boubou is rám adta, de továbbra sem beszél. Nekem bejött, homokviharban profin védi az embert. A divatozáshoz dűne tetején naplemente is járt, meg vacsora hölgynél helyi zenés táncos produkcióval.

 6. nap

Elaludtam, pedig nem szokásom, de reggel 5.30 kor mikor ébredtem úgy érzetem túl korai, mit csinálok 8.30-ig. Úgy vissza aludtam hogy 8.10 kor ébredtem. 20 perc persze elég volt hogy összerakjam a motyót és lezuhanyozzak (itt ha az ember talál vizet zuhanyozik, ki tudja mikor fog legközelebb) de a reggeli nevető tehenet már Ibrahim mellett majszoltam az anyósülésen.

 A ma országos fö(ld)úton nyomtuk, még kilométeres követési távolsággal is az előttünk menő által felvert rettenet porban. Így muszáj volt légkondit használni, sokáig kellett ügyeskednem hogy Ibrahim ne állítsa vissza gyorsfagyasztásra és megússzam tüdőgyulladás nélkül a sivatagot.

 A táj inkább köves, de drámai sziklás hegyekkel. Pár óra múlva elértük Quadane-t. A várost berberek alapították 1141-ben, fontos karaván csomópont és kereskedő hely volt, körülötte zöld datolyapálma ligetekkel a homokban. Most meg világörökség. Anno 10.000 körüli lakosság élt itt, tevével, datolyával és arannyal kereskedtek. Komoly korán iskolák is voltak, állítólag 40 marabu tanított és maradt egy csomó kézirat. 1487-ben a portugálok megpróbálták rátenni a kezüket a kereskedelemre, de nem voltak sikeresek. A 16 századra a jelentősége a tengeri kereskedelem miatt visszaszorult kevesebb tevés karaván miatt hanyatlani kezdett. A régi fallal körülvett óváros elég impresszív, bár romos, és bizonyos részein még ma is laknak.

 A helyi, meglehetősen basic vendégházban ebédeltünk 114 darab léggyel együtt, kuszkuszt és zöldséges tevét, pazar kilátással az óvárosra. A szobában az ágyon kívül nincs bútor, de van a falon gekko ugyh valahogy el leszek.

Délután még elgurultunk a Szahara Szeméhez, ezt úgy kell érteni hogy homokdűnéken fel le száguldozva fülig érő szájjal próbáltam nem bebaszni a fejem, de videózás közben kétszer sikerült. Ez a homok kihozza az állatot a sofőrökből, mindenki megy mint a meszes.  Guelb er Richat (Richat struktúra), egy 40 km átmérőjű kráterszerű dolog, ami a világűrből is jól, vagyis jobban látszik. Amúgy egy mélyen erodált, körkörös felboltozódás, ahol az eltérő erózió miatt vulkáni és mindenféle kőzetek jelentek meg. A dómszerű képződmény közepén levő kőzetek kora állítólag 2000-500 millió év, és a sorozatban lezajlott vulkános epizódok miatt lett ilyen. Az egész fura geológiai cucc persze vonzza az az összes ufológust és Atlanisz keresőt. Visszafelé lelkiismeretesen ma már másodszor vásároltunk szuveníreket, amikre nincs szükségünk, de támogatni kell a helyieket, mert a turizmus itt most zero a covid miatt.

Jutalmul a portugál erőd rom után a naplementével szemben száguldottunk a dűnéken.. hogy vacsorára megkapjuk a teve másik felét, most kuszkusz helyett homokos palacsintával. Tegnap egész könnyen ment, de ma térerő csak nyomokban, így pár óra alatt de végül sikerült Istvánnak 2 videót elküldeni.  Szerintem fontos feladat terepjárós ismerőseink hergelése távoli országokból :-)

0. nap

Újra Afrikában.. Az önjutalmazásra keveseknek jutna eszébe Mauritánia, de megígértem magamnak, hogy ha az idei évet valahogy túlélem kapok utazást. Mauritánia rajta volt a listámon, ha nem is a legelején, de mivel ez legalább nyitva van és idén már amúgy is ráálltam a nomádkodásra beelőzött pár országot.

A térképen nem tűnik túl nagy távolságnak (Marokkó alatt keressétek..), idejutni nem volt se gyors, se egyszerű. Utólag a Turkish Airlines szuper választás volt – az Air France horror drága lett volna, és vagy törlik vagy a csomag nem jön meg (vagy mindkettő..), az Air Maroc meg mivel Marokkó pár hete lezárt nem is repül. Budapestről mostanság napi max 1 járat van, és ha azzal valami történik bukja az ember a csatlakozást, így újabban Bécsből repkedek és ez volt az olcsóbb is..

Így viszont a nulladik nap egy 30 órás vergődés volt, reggel 5-kor indulás Bécsbe (Pálmának és Dávidnak örök hála a hajnali fuvarért), onnan Isztanbul.. majd 12 óra a reptéren.. majd 6,5 óra repülés Dakarig, ott kiszállt szinte mindenki, megszámoltak, körbeporszívóztak, megszámoltak, majd egy jó 1,5 óra múlva tovább az 1 órányira levő Nouakchottba.

Az Isztambuli új reptér bármennyire is fancy, de fél nap azért sok (és a wifi is csak 1 órára ingyenes), viszont be lehet fizetni az IGA lounges-ba, ahol az embernek az alvás, wifi használat mellett csak annyi dolga van, hogy a 60 eurót leegye és igya. Mivel a kaja OK és jóféle koktélokat adnak ez nem volt olyan nehéz. A zuhany is profi, van minden - egyszer használatos papír törülköző, papucs stb. Aludni ugyan nem tudtam ott sem igazán, de az alvás amúgy is túlértékelt.

A repülőn viszont nagy csalódás volt, hogy nem adtak szeszt, pedig még Szudánba menet is volt alkohol a gépen (igaz rajtam kívül nem sokan éltek vele) így nem téptem be, be kellett érnem a deadalon kómával. Amiből szokás szerint az Is there any medical person on board? Please identify yourself to the crew-ra riadtam fel.. Ha Turkish Airlines repülök mindig ezzel ébresztenek… Szerencsére volt valaki orvos is a fedélzeten és most nem kellett szerelnem senkit.

1. nap

A nouakchotti reptérnél szerintem nagyobb egy texasi mezőgazdasági reptér, de napi 4-5 gépnek, ami idejön ez is megfelel. Mivel utas alig volt a gépen (mind a kétszer 16-ot számoltak míg Dakarban álltunk) nagy sorállás nem volt. Ez szerencse, mert a helyben vízum 55 euro, és rohadt lassú. Viszont vesznek ujjlenyomatot és frissen nyomtatott fényképes matricát tesznek az útlevélbe, amin úgy nézel ki mint egy idióta.

A csomagom rendben megjött és az átvilágításon mosolyogva küldtem át a csempészet pálinkát, senki nem is pislogott.

A reptér jó messze van a fővárostól és útközben megnyugodtam, hogy homokban nem lesz hiány. Nouachott a függetlenség előtt egy kis halászfalu volt az Atlanti óceán partján, aztán fővárost csináltak belőle, azóta egy nagyobb halász falu.

1,3 millió lakosa van, széles utcák, néhány csomópontban a szokásos remek afrikai szobrokkal, függetlenség tér, múzeum. A hotelben megismerkedtem a két brit útitárssal, elég jó fejek, úgyh gyorsan eldöntöttük megyünk halász kikötőt nézni. Szereztünk 500 helyi pénzért angolul tudó taxist (12 euro) aki elvitt a partra minket. Itt is ezrével állnak a színes, tarkabarka fából hajók amikkel a halászok kijárnak. Jó volt az időzítés mert most kötöttek ki a zsákmánnyal, húzták vonták ki a hajókat a vízből. Nagyon hasonló a sztori mint Szenegálban, de talán nagyobbak a hajók és még több van.

Ami nagyon tetszett, hogy senki nem foglalkozott velünk se a parton se később a városban sétálva, lehetett fotózni nyugiban, nulla szuvenír árus zaklatott stb.

Vacsoráztunk egy menő helyen, én nyilván rendes capitaine halat, az angolok nem bátrak, maradtak a pizza/spagetti vonalon.

2. nap

Rettenet reggeli afrikai kávé után indulás, a csapat további része 2 régi ismerős még a guinea bissaui túráról. A guide pedig úgy tűnik süket néma mert információt semmilyen módszerrel nem tudtunk eddig belőle kihúzni.

Sok órányit autóztunk, egy darabig aszfalt, aztán 100 km/h-val főleg off road, bár a homok nem mindenhol mély, azért kapaszkodtam rendesen.

Megálltunk két halászfaluban, az elsőben kerek házak és a kerítésen száradnak a halak. A második egy híres halász nép, az imragen-ek faluja. Azért híresek mert delfinek segítségével halásztak régen, fütyülve hívták a delfint és azzal együtt érkező halakat szedték össze. Sajnos nem sokan maradtak, imragenek sem. A Banc d’Arguin nemzeti parkban laknak, a falu nagyon szegényes, a vitorlásokkal elég komolyan tolják és nem nagyon barátságosak. A nemzeti park a költöző madarakról híres, hát a parton távolról pelikán, flamingo, szürkegém.. de állítólag a szigeteken sokkal több van. Meglepő, de pár helyen a homokban bálna csontvázak összerakva. Volt még sivatagban korzózó sakál, meg pár magányos teve..

Aztán fél 3 körül elértük a tábort a parton, kaptunk ebédet, összebarátkoztam az albino kecskével és pár órán át néztem az óceánt. Ehhez mondjuk el tudtam volna viselni kevesebb legyet és több sört.

Éjszaka azért nem volt meleg a sátorban, viszont cserében sakálkodásra ébredtem. A tábor kutyája szerencsére megvédte a kecskét, így együtt reggeliztünk.

3. nap

4-5 óra homokban száguldás a program, közben több tevét láttam, mint embert. Színes, de nagyon szegényes bódékban vagy mór sátrakban laknak. Az egyetlen kicsit modernebb hely útközben, ahol tankolni lehetett a közeli aranybánya miatt épült.

Nouadhibou a második legnagyobb város, egész északon a nyugat szaharai határnál. Nagyon ipari a hely, ide érkezik vasérces vonat, halászat és hatalmas kikötő van.

A vasérc feldolgozó pokoli látvány, vörös por borít mindent, rozsdás roncsok hegyekben. Ez a vasérc adja az ország bevételének közel 40%át, na az arany még 15%ot, így nem a legszegényebb országok közé tartozik GDP alapján, de azért finom szólva jól sem élnek a népek.

És pár kilométerre onnan a Cap Blanc, ami nemzeti park. Részben a hajótemetőről híresült el a hely – de ezeket a roncsokat is elhordták a kínaiak az elmúlt években, ahogy felment a vas ára. Sajnos a kínaiak visznek mindent Afrikából, amit lehet – lehalásszák az óceánt (mi esélye van egy delfines imragennek a radarral halászó úszó halfeldolgozókkal szemben), viszik az ásványkincseket, trópusi fát mindent (2020-ban > 200 milliárd euronyi cuccot importáltak innen)

Cap Blanc amúgy szabdalt sziklák, fehér homokos bícs és nagy hullámok. Valamikor itt hemzsegtek a fókák, de sajnos ma egy teknőssel kellett beérnem. A fókákból még kettő él állítólag itt, de hiába hívta őket az őr, ma máshol partiznak.

Ez egyike a jobbik napjaimnak mert van wifi és tudtam fürdeni, igaz ehhez szobát kellett cserélnem mert az elsőben nem volt víz. A guide-ról is kiderült, hogy beszél, bár ez a hazaút előtti PCR megszervezésére korlátozódott.

Most pár napra eltűnök a sivatagba, a civilizációhoz a továbbiakban a nedves törlőkendővel és a fejlámpával kötődöm, de az arab tudásom fejlődik.

Lassan amúgy itt is 2022 lesz, szigorú muszlim ország lévén teljesen száraz a szilveszter - kivéve nekem, akinek van csempészet pálinkája. Egészségetekre, boldogabb új évet!

8. nap

Fura volt rendes ágyban aludni, nyilván szokás szerint leköltöztem volna a földre, ha nem vagyok lusta elővenni hozzá a cuccot.

Reggeli után végre meghekkeltem a gépemen a wifit és fel tudtam tölteni az eddigieket. Közben dumáltam a horvát sráccal, akire ráhagytam a maradék nedves törlőkendőmet, szüksége lesz rá, mert páran még nyomnak 2 hetet a sivatagban, Ennedi hegyek meg a többi. Ezen én is gondolkodtam, ha már itt vagyok, de mivel a Tibeszti régió most túl veszélyes és azért harmadszor nem jönnék vissza, majd ha mind a kettőt meg lehet nézni északon egyben.

Aztán érzékeny búcsút vettünk Mate-val, mert mi meg leléptünk körbe nézni a fővárosban meg a környéken, amit lehet. N’Djamena amúgy nem a legrondább afrikai városok listáját szaporítja. Egészen vállalható, mert széles sugárutak vannak, többnyire földszintes házak. A légszennyezés elviselhető, az esztétikai kevésbé, a minden körforgalomban megjelenő, legdurvább munkásmozgalmi időket idéző random szobrokkal és műremekekkel.

Első megnézni való a nemzeti múzeum. Elena felkészített, hogy gáz, de valójában jobb mint a szokásos afrikai. Tematikusan vannak archeológiai, antropológiai stb leletek, de persze angol felírat nélkül. Külön szekció szentelve a volt elnököknek, láthatóan ez a pozíció káros az egészségre, van aki csak 2-3 évet volt hatalmon és egyik sem természetes úton halálozott el. A legutóbbit a városi legendák szerint a most hatalmon levő két fia nyírta ki.

A múzeum szenzációja egy koponya replika, Tumai a beceneve, de hivatalosan egy 7 millió éves Sahelanthropus tchadensis amit 2002-ben találtak. Ezzel eléggé közel van ahhoz amikor leakadtunk a csimpánzokról, de még a szőrösebb verzió. Abból látszik, hogy fontos, hogy saját légkondija van még a másolatnak is.

A következő egy Sao szultáni palota helyreállítva pár kilométerre a várostól, itt csak annyi a gond, hogy a helyreállítás 10 éve volt és mára semmi látható nyoma nincs a falfestéseknek. A helyiek kisebb kiabálásra kinyitják a múzeumot így kiderül, hogy nem csak a falakkal nem foglalkoztak az elmúlt évtizedben, de takarítással se. A falakon jópofa festmények, a helyi csóka szerint a múzeumból hirtelen eltűnő tárgyakat festik a falakra. Ezzel mintegy jelezve, ha akarjuk lenne még, ami eltűnhetne, mert van hely újabb festményeknek. Egyetlen probléma, hogy olyan koszosak a tárolók és porosak, hogy felismerhetetlenek a tárgyak és mégis csak látni kellene, ha el akarok valamit lopatni.

Még teszünk egy kört a faluban és a fazekasnál shoppingolunk vicces pénzekért kerámiákat.

Aztán meglepően finom ebéd egy libanoni étteremben, nem épp fogyókúrás adagokkal. Szerencsére telehassal még kevésbé szoktam vásárolni, ugyh a nagy piacot és a szuveníreset is megúszom olcsón. Amúgy egyik sem volt extra, de még mindig jobb, mint hotelben ülni.

Azért fürdeni meg egy utolsó Gala márkájú afrikai sörre visszamentünk, aztán 3 órával előbb, de ki kell magunkat tolni a reptérre, hogy megtudjuk mit tartogat most számunkra az Air Franc.

Konkrétan 2x világították át + egyszer megnézték elmelámpával a kézipoggyászunkat, kitöltöttünk pár formot, megint vettek ujjlenyomatot, aztán nagy nehezen, de felszálltunk a gépre.

 9. nap

Nem csak az Air Franc nem kedvencem, a párizsi reptér se. Irdatlan sorok, akinek nincs legalább 2 órája az tuti lekési a gépet. Az útitársaim is, de legalább el tudtunk köszönni.

Még ittam Elenával egy kávét, most meg próbálok a nomád létből visszaállni a hétköznapokra.. Nem lesz könnyű.

Természetesen a bécsi reptéren hiába várom a csomagomat. Ugyh újabb 1,5 óra sorban állás az elveszett poggyásznál. Most az a különbség, hogy az AirFranc se tudja hol van. Nem biztató. Tényleg pályázhatna az Air France a világ legszarabb légitársasága címre, nem érné őket csalódás, tuti a dobogós hely.

Fotók itt https://www.facebook.com/gyongyi.valisko/posts/5149184208429603

Csádról:

Hatalmas ország az 1,3 millió km2-el, arról hogyan lehet haladni sokat elmond, a térképen pár centire távolodtunk el a fővárostól és 2 nap kellett hogy odaérjünk. A 16 millió lakosból talán kétszázezer a wodaabe, ugyh ebből a szempontból is csak kis részt fedtünk le ennyi idő alatt. Azt viszont alaposan.

Amúgy minden szempontból azt kaptam, amire számítottam - a fesztivál hihetetlen és egyedi élmény, de cserébe rendesen komfortzónán kívül került az ember, tényleg kemény fizikailag is. Mivel az ország hatalmas és bőven van mit nézegetni – hegyek, kanyonok, sivatagok, állatos nemzeti park, sziklarajz stb – ide még vissza kell jönnöm, hogy lássam a többit is.

Francia és vagy arab tudás hasznos, mert alig beszél valaki angolul. Turizmus és ehhez infrastruktúra gyakorlatilag nincs, de a legjobb helyek amúgy is megközelíthetetlenek, ugyh itt a 4x4 és sátor a menő, fürdés nélkül.

Baromi szegény ország (GDP utolsó 10-ben van), 200 népcsoporttal, főleg muszlimok, de van 40% keresztény is. Bevétel főleg az olajból van, de állatokat is exportálnak. Komoly gond a vízhiány, nem csak a Csád tó környékén. Van korrupció is rendesen, átjárkál a Boko Haram és vannak fegyveres lázadások, puccsok szóval biztonságilag is lehetnek problémák.

Újra a fővárosban, N'Djamena-ban, egy hét után végre zuhany hajmosás és némi kapcsolat a külvilággal, a szállodai wifi néha működik, és kaptam sms-t is, a folyó túloldala Kamerun és átlóg a térerő..

Fotók itt https://www.facebook.com/gyongyi.valisko/posts/5149184208429603

0. nap

638 nap után végre újra Afrika.. nyilván nem ment egyszerűen. Eleve a túrát is csak augusztusban konfirmálták – volt egy kis lövöldözés az országban miután áprilisban, pár nappal a választások után némi segítséggel meghalta magát az elnök, plusz a Covid.. aztán csádi vízumot nem adnak újabban EU állampolgároknak, de azért kis kerülővel sikerült Brüsszelből szerezni. És az Air Franc csak ezután jött, szerencsére eleve Bécsből foglaltam, így volt hajnali járat miután előbbre hozták a N’djamenai indulást pár órával. Persze kellett PCR is, de a tavalyi Covid fertőzésem és 3 oltás után sejtettem, hogy negatív lesz.

1. nap

Szóval kitoltam magam Bécsbe, aludtam egy pár órát és 2.30-as keléssel ki a reptérre, elérzékenyülve elköszöntem a csomagomtól, Csináltam róla egy utolsó fotót, hogy meg tudjam mutatni mit keresek, ha megint elhagyják a motyót. Párizsban olyan ködben szállunk le, hogy mindenkivel kikapcsoltattak mindent, hogy az autopilot megtalálja a kifutópályát. A CDG-on volt pár órám, ebből az útlevél ellenőrzés az afrikai terminálra menet elvette párat.

A repülés nem volt érdekes, a megérkezés viszont igen. Kitöltöttem pár nyomtatványt – sima migrációs adatlap, egészségügyi nyilatkozat, sorban áll majd 30 euro befizet papírt kap, sorban áll újabb COVID teszt, sorban áll útlevél ellenőrzés, sorban áll újabb eü csekkolás sárgaláz oltás, sorban áll majd kézipoggyász átvilágítás.

Majd kollektív reménykedés hogy megjön a cucc, de nyilván a fél repülőé nem, így újabb sorállás az elveszett poggyásznál, újabb form, majd nagy nehezen irány a hotel, ahol bejelentő lap majd egy még hivatalosabb migrációs papír kitölt, ezt már fotóval.

Ezen túl is vagyunk vagy 3 - 4 óra alatt, jött tett a Covid az afrikai bürokráciának.

A hotelben aztán értesített az air franc hogy megint nem hozta el a repülő a csomagomat, mert 6 óra alatt sem sikerült a reptéren átrakni. Szerencsére erre számítottam ugyh van némi túlélő felszerelés nálam, de ki tudja mikor ér utol a motyó a rummal meg a tisztább ruhákkal.

Drága a hotel – mint mindenhol Afrikában ahol nincs turizmus – de adtak sört, egy horvát pasival és egy Angliában élő orosz csajjal így sör mellett alakítottuk meg a keleti blokkot a túrán. Aztán kimostam a pólóm, amíg el nem érjük a wodaabe törzset szerintem ebben leszek..

 2. nap

Relatíve sokan vagyunk amúgy, normálisan csak 6-8 ember jön erre a túrára.. de a Covid miatt alig van afrikai ország ahova lehet menni, plusz mások ahogy én is gyakorlatilag a tavalyi elhalasztott túrát nyomják le végre. Mindenki hard core utazó, de mondjuk ez nem is a nyavalygósoknak való túra.

Első utunk egy félig üres közértbe vezet, mert többi csomagnélkülinek muszáj volt egy két dolgot venni.. Én is szert tettem 2 pólóra meg egy valójában placeboval felérő szúnyogriasztóra. Ha most nem leszek maláriás soha.

Közben becsekkoltak minket a rendőrségen, és el tudtunk indulni. Gyakorlatilag 2x4 db Toyota Land Cruiser fullra pakolva, a legértékesebb bennük a 2 szakács, de vannak matracok, sátrak, konyha stb. Ahova megyünk semmi nem lesz csak fű, tehén meg wodaabe emberek.

Az aszfalt N’djamena után kb 50 km-el eltűnt, innentől off road napnyugtáig. Közben megálltunk ebédre elővenni a szendvicseket, meg egyszer megkeresni a rendőrt, akinél be kell jelentkezni (1,5 óra..), és persze találtak valamit amiért fizetni kellett. Legalább tudom tényleg Afrikában vagyok.

A táj egyébként tipikus száhel, vannak elszórtan mangó fák, aztán már csak akácia, meg hol egy kis köles hol egy kis kukorica föld.

Végül megtalálták a sofőrök az ideális táborhelyet. Egymástól távolabb két ideiglenes tábort építünk fel. Iszonyat meleg van, napon >40 fok és brutális a páratartalom. Ugyan hivatalosan vége az esős évszaknak, de ettől független esett pár csepp. Úgy tátogtunk, mint a karácsonyi ponty a vágódeszkán.

Van külön kaja sátor, de ez sem segít sokat mert belül is annyi rovar volt, hogy nem lehet normálisan beszélgetni, csukott szájjal nehéz. Ezen a hideg sör sem segített (napi 1 doboz jár mint fej adag), könnyes szemmel gondoltam a rumra. Elena, a mi vezetőnk - kultúr antropológus, aki élt a wodaabe népekkel pár hónapot – mesélt a repülő bogarak inváziója közben a törzsi szokásokról. Wodaabe a nomád pásztor Fulani etnikumon belül a Mbororo népek egy csoportja, a közös ősök meg a nyelv kapcsán. Mivel ők tényleg nomádkodnak egész életükben a marháikkal vándorolva, a Gerewol fesztivál ahova megyünk az alkalom hogy találkozzanak egymással, mi meg velük. Gerewol amúgy az egyik tánc neve és maga találkozó worszo névre hallgat. A találkozó a szabad szexre van optimalizálva, de ennek persze, mint sok szokásnak, van racionális oka.

A wodaabe férfiak első feleségét a csoportból még gyerekkorban a szülök választják. Ez vagy bejön vagy nem, de így biztosított, hogy a nászajándék bikák és a születendő gyerekek a klánban maradjanak.  A Gerewol alatt a férfiak kisminkelve, feldíszítve táncolva morikálják magukat a másik klánbeli csajoknak. A lányok választanak és ha a pasinak is bejön simán lehet egy második házasság, de mivel a csajnak már legtöbbször van férje, ehhez el kell rabolni. Ez persze eredményezhet mosolyszünetet a két csoport között, de hamar megbékélnek. Ez a házasság a 2. feleséggel már szerelmi házasság. És így az asszony ügyesen meg tud lépni ha az első férj nem jött be :-) Elválni is el lehet, ilyenkor a következő fesztiválon lehet új férjet szerezni, vagy ha valaki ráunt a pasizásra hazaköltözik a családjához. Egy asszony simán szül 9-10 gyereket is, de persze nagy a halandóság. A gyerek meg többnyire marad az apjával. A Gerewol alatt amúgy akár házas akár nem, az egy éjszakás kaland is megengedett. Nem ciki a házasság előtti gyerek, s az sem hogy ha a férfi nem termékeny megkéri a szomszédot hogy segítsen be. Ilyenkor az a fontos, szép legyen. Amúgy a szabados szex a genetikai egészség fenntartásában fontos, bár tudnék más okot is, miért kellene nálunk is bevezetni a wodaabe szokásokat.

A wodaabe kultúra amúgy is a szépség köré épül. A férfiak között hatalmas királyság, ha valakit kiválasztanak a táncolok közül. A szépség abszolút meghatározó érték a törzsnél. Alapból marhatenyésztők, de nem költség hatékony alapon, az a lényeg minél több és szebb marha legyen, de el nem adják csak ha végszükség van, és enni se eszik (ez olyan mintha én megenném Bagettet – aki ugyan francia kifli, de kutya formában). Tejet, joghurtot és sajtot csinálnak, ezzel ők a tej ellátók a piacon Nyugat-Afrikában. Tartanak kecskét azt lehet adni, venni, meg enni is.

Iskolába nem járnak a gyerekek. De erre nomádkodás közben nincs is szükség. Híresek a Mbororo marháik ugyh mostanában már szokás bértartásba is adni hozzájuk. Éjszakára tüzet is csinálnak külön nekik (a legenda szerint egyszer a folyóból két fulani gyereknek kijött két marha és mivel gyújtottak nekik külön tüzet követték őket.. the rest is history)

Este 8 körül elmenekültem a sátorba, de ott is olyan hőség volt (alatta a föld >100 fokosra melegedett) hogy lehetetlen aludni, inkább izzadtam. Ezen az éjszakai pár csepp eső sem segített, de legalább mindenkinek ki kellett mászni és feltenni az esővédő huzatot is.

Kb. 2 óra alvás és 4 liter kiizzadása után valahogy összevakartam magam, kaptam kávét aztán off road megint.

Újabb rendőrségi papír – most 2 óra – majd megálltunk vizet venni egy kútból – 2 óra, mire előkerült a tulaj és elindult a generátor. Mi itt közben beépültünk a faluba és meghívattuk magunkat egy családhoz a horvát sráccal. Cuki kölykök voltak, de nem kevesen a családban, papírdobozból csinált játék teherautóval.

Még pár óra 40 fokban, egyre szarabb ösvényeken, néhol sarat dagasztva vagy akáciák között éppen elférve. A marháknak persze ez nem probléma, de egy fényező zokogott volna mit kaptak a terepjárók. Közben a fulani arc, aki velünk van, minden arra járótól megkérdezte merre lehetnek a wodaabe-k. Nem könnyű a bulit megtalálni, a tehén szar növekő mennyisége utalt arra, jó az irány.

Végül egy nagy füves, üres placc mellett meglettek a szudut építő asszonyok és a marhák is.

Ebédet kaptunk valami árnyékban, brutál a hőség… Ezen a ponton bár mennyire tapasztalt utazó, kb. mindenki elgondolkodott minek akart ide jönni/nem lehet normális, ha valaki ezért még fizet is. A térképen pár centinek tűnik a távolság. amit 2 nap alatt megtettünk Dourbali és Massenya városoktól még pár óra alatt – Csád méretéhez képest semmi.

Táborveréshez túl meleg van, ugyh pár órát levet eresztettünk az árnyékban, aztán elmentünk megnézni a családokat. Ezek a fulani népeken belüli wodaabe törzs dzsapta klánjához tartoznak.

Egymástól kellő távolságra állítják fel a nők a szudukat. Ezek kb. mint egy emeletes ágy, cölöpökön. Alul a gyerekek játszanak, az első szinten alszanak, a tetőn pedig a kalabasokban készül a vaj, sajt, vagy joghurt. A kalabasokat (tök edény) gyönyörű műanyag szemétből csinált mintás tokkal védik. Körben pár ló, kecske.. A hatalmas marhacsordákat a férfiak terelik napközben legelni, bár este általában hazamennek maguktól megkeresve a tüzet, amit nekik gyújtottak.

A nők szép gyöngyös fejdísszel és egy csomó gyerekkel végeznek minden munkát – víz hordás, mosás, főzés, szuku összerakás, lebontás, fejés, tejtermék gyártás.. stb. A pasik a marhákkal vannak, gyakorlatban az árnyékban pihennek, és láthatóan nem öregszenek olyan gyorsan.

3 szót kell megtanulni husze, baraka és dzsam – ezzel kb el lehet velük kommunikálni. Rettenet kedvesek és nagyon büszkék. Kifejezetten kérnek magukról fotókat, aztán megnézik elég szépek-e a képeken. Rövid éneklés és tánc még belefér estefelé, így tudják a környéken legeltetők, kezdődik a buli.

Végül felállítottuk a sátrakat még mielőtt megjött volna az eső.. És mivel volt annyi eszem, hogy amikor megálltunk vízért egy 1,5 palackot megtöltsek vízzel, egy kilyukaszgatott kupak segítségével le is zuhanyoztam. Közben a távolban már lehetett hallani, hogy a pasik elkezdtek énekelni. Be kell melegíteni a fesztiválra. Szerencsére az eső hamar elállt és ki tudtam nyitni a sátrat és végre aludtam. Egészen reggel 2-ig amikor hangos csámcsogásra ébredtem, a tehenek körbe ették a sátramat, az egyik még a ponyvát is megnyalogatta, biztos nem volt elég tiszta.

3. nap

Kávé, vmi reggeli és elindulunk megnézni a sminkelést. Hirtelen több tucat dzsapta pasi van a környéken és a fák alatt készítik az esti fellépésre az arcfestést, díszítést. Természetes festékkel lesz az arcuk sárga, piros, narancssárga. A szemük feketére kihúzva és a szájuk sötét kék. Fejdísz is kell persze, mindenféle beletűzve, toll seprű, napszemüveg stb.. A ruhájukon talizmánok és mindenféle nagyon feltűnően színes – tükrök, sípok felfűzve, gyerekjátékok, hajkefe stb.. Hihetetlenül színesek és brutál kreatívak – mindenből is tudnak maguknak ékszereket, díszeket készíteni.

Természetesen mind szeretett volna fotót magáról, cukik ahogy pózolnak. Aztán elkezdték a bemelegítős éneket táncokat is, főleg körben. Közben egymás öltözetét sminkjét tökéletesítik. A csajok a fák alatt kisebb csapatokban már nézték a kínálatot. Ezzel el voltunk pár órát, de aztán a hőség elől muszáj elmenekülni. A wodaabe pasikat a hőség sem zavarja – gyanús, valami van a teában amit isznak.. Mi csak sima hibiszkusz gyömbér verziót kaptunk.

Később délután visszamentünk megnézni mi történik, folytatódott a sminkelés, az eredeti tetoválásokat követő fehér mintát csináltak egymás arcán a színes alapra. Ugyan még mindig 40 fok van, de újra elkezdtek táncolni. Először megint körben, aztán egy vonalban, úgy hogy páran mindig előrébb jönnek és villogtatják a fogukat szemüket. Maga a tánc fura mozgás, a válluk és a mellizmuk mozog, a kócsag párzási mozgását utánozva. A csajok külön körben táncikálnak.és persze közben a fiúkat lesik. Úgy tűnik egyébként a szuduszukai klánból csak az idősebb férfiak vannak, olyan aki táncol egyenlőre nincs, ugyh lehet volt egy jobban sikerült feleség rablás legutóbb.

4. nap

Gyakorlatilag csak hajnalban (és naplemente után már annak aki bírja a rovarokat) lehet létezni, olyan hőség van, így korán elindultunk megnézni, hol vesznek vizet maguknak. Egy kvázi fennsíkszerű füves sáv a fesztivál helyszín, úgy pár száz méter széles, és több km hosszú. A két szélén fák bokrok, és az egyik oldalon mocsaras rész. Itt a fák között egy kézzel ásott talán méter mély lyukból merik a csajok a vizet, ezt isszák az emberek, az állatok meg a mocsaras pocsolyákból. Így érthető, miért adunk vizet az egyik nőnek, aki egy 2-3 hónapos bébivel jön a táborba. A baba simán megivott 1,5 decit a pohárból.

Minden nap vannak látogatóink amúgy – kecskék, pár nomád arab, marha borjak, és folyamatosan a wodaabe népek. Hol gyerekek, hol a pasik, hol az öregek (kb 35-40 évesek, valamit érnek az arckrémek). Mindenre kíváncsiak és persze mind vadászik a pet palackokra, vízre. Hugo a szakács, aki vaj szívű és melegben könnyen olvad, mindig ad nekik valamit, maradék kenyeret, dinnyét, vagy az üres konzerves dobozokat, üres palackokat. Ezek itt kérem kincsek..

Megint körbejárunk pár szudut ezek egymástól 50-100 méterre vannak. A pasiknak nincs nyoma, nyilván kipihenik az éjszakai táncolást valahol az árnyékban. A nők meg csinálták, ami szoktak, mindent is. A fiatal feleség amúgy az első gyerek születése után 2 évig külön kell éljen a férjtől nem is találkozhatnak. Ezt az időt az anyós rabszolgájaként tölti a nyomorult. Utána viszont kap saját szudut, csomó új gyereket és újra valós tagja lesz a társadalomnak. És ha akar az egyik fesztiválon elraboltatja magát egy új férjjel.

Wodaabe amúgy a tabuk népét jelenti, mert csomó dolgot tilos, pl a fiatal borjak kötelére rálépni, a született gyerek nevét kimondani, és a pulako – morál kód szerint legyél szégyenlős, türelmes, ne várj semmit.. és persze legyél szépséges.

Extra meleg van, bőven 40 fok felett, felhő nincs az égen. Többször nekiindulunk mikor éneket hallunk, de már reggel 10 kor olyan hőség van, hogy vissza kell takarodni az árnyékba. Onnantól este 5-ig az egyetlen mozgás az, hogy próbáljuk követni az árnyékot a fák alatt és eleget inni a túlélés reményében.

Ma délutánra beindult a nomád tinder, a lemenő nappal szemben sorban táncolnak a gondosan sminkelt fiúk, rázzák magukat, és 2-3 mindig előrébb jön megforgatni a szemeit megmutatni a fogaikat, miközben a ruhára ragasztott tükrök villognak a fényben. Sokan nézik, idősebb pasik hagyományos turbánban, a csajszik vihogva külön csoportban. Van ceremónia mester, aki a tömeget és a táncolókat is rendezgeti.

Aztán eljött a nagy pillanat, gerewol tánc sorban, 2 kiválasztott lány beáll a táncolók elé, és nézi kit fog választani. Egyesével leveszik a cipőjüket, mezítláb fejet lehajtva, nagyon szerényen a pasira rá se nézve megérintik azt, amelyiket el akarják vinni. Ma este lesz élet a bozótban :-)  A buli hajnalig folytatódik, pár óránként újabb 1-2 lány választ pasit magának.

Hurrá megjött a motyó, plusz néhány extra sör. Ez jó hír, mert nincs több tiszta pólóm és fürdeni sincs víz nemhogy mosni. Persze a sátorban 100 fok felett, kipakolás csak ha lement a nap, de a rumot azért megtalálom, ugyh vacsora előtt cuba libre parti van az orosz csaj nagy örömére.

5. nap

Reggeli után sétáltunk a másik irányba, újabb családok, cuki gyerekek a pasi haját fonják, gyönyörűen díszített szuduk és kalabas edények, pasi fehér kendővel a fején alszik az árnyékban, neki biztos jól sikerült az este, itatóhoz sétáló csordák..

A növekvő mennyiségű zebu szar mellett – figyelni kell hova lép az ember, ha nem akarja, hogy a langyos marhaszar melegítse a lábujjak között a szandálban, ezért is kell vándorolni, mert meg telik a hely ennyi állat mellett hamar és a koszos füvet meg nem eszik, meg nem fekszenek bele kérődzeni -  az a gond, hogy már reggel 8-kor olyan idő van mint Budapesten, mikor Cilike hőségriadót rendel el.

El off roadoztunk a bozótban pár falu mellett, hogy legyen mit csinálni egy közeli piacra (csak kétszer tévedtünk el a bozótban), fulanik és más törzsek árulnak a szokásos afrikai fa árnyékolók és leterített zsákok típusú piacon. Van szárított hal, állatoknak só, szappan és motorkerékpár szerviz. Én imádom az ilyen helyeket, különösen, amikor gyógyszereket is árulnak (eltartási hőmérséklet?) pl ivermectin meg omeprazol.

Délután a szokásos gyermek és kecskeinvázió mellett próbálok túlélni a bokrok alatt, őszinte irigységgel nézve a szamarakat, akik a sátram mellett a tűzőnapon sziesztáznak és nem kaptak hőgutát.

A dzsapta lamídó (a helyi főnök neve) szerint ma reggelig folytatódik a buli. A naplementében tettünk egy újabb kört, és megnéztük őket, én főleg a lóversenyt. Kettesével elügettek a hosszú mező végére, aztán vágta vissza.. Kicsit poros, de hihetetlen látvány. A tegnap előttihez képest most több körben nyomták és a végén két nyertes addig tolta össze a lovak orrát, amíg egyszerre ágaskodtak fel vauu.

Közben megérkezett a fesztiválra a gyorsétterem – ökrös kordén, 100 kg néni főz, gödörbe rakott tűzön okra pörköltet, vmi fufu szerűt, de itt nem így hívják, meg a szokásos afrikai sült fánkot. Odasettenkedtem Elánához, aki persze egyből vágta mit akarok. Szépen vettünk fánkot a néninél, senki más nem merte megkóstolni.  Aztán titokban a sofőrökkel jól bezabáltunk az okra pörköltből. Hihi többi parázó meg nem tudja miről maradt le. Persze a hivatalos vacsin már csak imitáltam hogy bírok még enni. Utána még egyszer elmentem megnézni a táncosokat és hogy választanak a lányok – elvileg holnap reggel tábort bontunk, mert a vissza út is 2 nap lesz és szombaton még PCR is lesz

6. nap

Hajnalra meglepetés szerűen megjelentek a szuduszukai táncosok… A dzsapták egész reggelik nyomták, folyamatosan énekelve, táncolva egész éjszaka. És egyszer csak megjelentek a másik klán fiataljai kifestve, díszbe öltözve -és elkezdtek külön, de egy sorban táncolni. Ez már a pszichedelikus élmény kategória.

A szuduszukáj táncosok félmeztelenek, színes díszes fejfedővel és szivárványos mellényszerű mellkas dísszel. Az arcuk simább festékkel van a sárgától a mély vörösig festve és apróbb színes mintákkal díszítve. A vonásaik még európaibbak és hosszú egyenes orruk van, köztük is vannak kifejezetten magasak. Elképesztően jól néztek ki, konkrétan tátva maradt a szám. 

Jöttek velük a fiatal csajok is, ugyh egy óra táncolás után nyomnak egy gerewolt – azért túl sok idejük nem volt egymást nézegetni, mondhatni vak randi. Előszőr 2 dzsapta lány választ szuduszukáj fiút, aztán az szuduszukáj lányok fiúkat. A második vagy 10 percig nézi a sorban táncoló (amúgy hulla fáradt, 12 órája éneklő táncoló) dzsapta fiúkat, ugyh az izgalom az egekben. Aztán odalép és kiválasztja azt a fiút, akit az elmúlt napokban már 2 másik lány is. Jó lenne tudni, mit tudhat a pasi.

Aztán mind a két klán táncosait és lányait leültetik a fűbe gyakorlatilag egy perc alatt csend lesz és mindenki tiszteletteljesen ülve, guggolva hallgatja a két lamídó köszöntését.

A szuduszukájoknak is van körtáncuk, dosza, ez tényleg elképesztő, mert ritmusosabb és közben tapsolnak, összeér a válluk és valahogy elképesztő energia árad az egészből. Néha a csajok is beszállnak, botokat fogva egy külső körbe a fiúk köré.

Nehéz elszakadni tőlük de ugyan még csak reggel 8, szokás szerint felhő nincs az égen és már forrt az agyam, ugyh reggeli és táborbontás.

Persze nem bírtam ki és visszamentem még egy körre.. A dzsapták már kidőltek, de az új klán még bírja ugyh csináltam még képet, videot. Ők meg rólam (ős régi mobilokkal de ugyan úgy fotóznak minket ahogy mi őket, cukik) Sikerült elkapnom, ahogy egy dzsapta és egy szuduszukáj fiút kezet fogva beszélget.. a csajszik viszont nem barátkoznak egymással.

A törzsi pletyka az, hogy a feszkót egy szuduszukáj pasi okozta, aki schwarzban vitt el egy dzsapta lányt – nem volt gerewol tánc meg választás, csak el lett rabolva. Nem szép. A másik klán amúgy sok kilométerre táborozik, és ugyan több nap késéssel, de végül váratlanul megjelent (fél6-kor, mint egy hadsereg a labído vezetésével odavonultak) szóval úgy tűnik nem befolyásolja a többiek párválasztását. A mi programunkat igen, mert így a tervezettnél később csak ebéd után indultunk Masszenya felé.

Imádom ezeket az off road utakat a bozótban, lehet két kézzel kapaszkodni, és gyorsan felhúzni az ablakot különben belül is van erdő.. Átlag tempo 25-30 km/ óra. Csak a városban álltunk meg, de a vízcsap nyitó ember mivel a munkája szörnyen megerőltető csak reggel dolgozik. Szerencsére a kórházban is van kút, ugyh mind a 8 terepjáró szépen sorban felsorakozik, mi megyünk beteglátogatóba Hans-szal a holland útitárssal. Próbáltam vele vmi értékesebb tárgyban fogadni, hogy az ambulance feliratú autókban nincs semmi, de sajnos nem állt kötélnek. Pedig nyertem volna, fapad semmi más. A kórházi osztályok sem jobbak, vas ágyak, és egyetlen infúziós állvány rajta ringer. Orvos sincs szerintem, max pár nővér aki segít a szülésnél, amit amúgy a nagymama jobban megold a fa alatt és lehet az tisztább. Reméljük nem lesz szükségem Csádban eü ellátásra.

Még egy falut elhagytunk aztán táborhelyet kerestünk a mezőn. Vagyis igyekeztünk olyan helyet találni, ami homok pad és nincs fű – a rovarok miatt. Most már rutinosan állítottuk fel a tábort, mi viszki meleg kóla koktélt iszunk, amíg a meglepetés bor hűl (a hűtést én menedzseltem, wc papír az üvegek köré, bevizez után feltesz a jeep tetejére, hatékony) és fő a vacsora.

Én imádok kempingezni, meg sátorban aludni, de ez inkább olyan mintha az ember betolná a sütőbe a matracát. Megint ki kellett olvasnom egy fél könyvet ,amíg a sátor lehűlt annyira, hogy lehetett aludni.

 7. nap

Reggeli a szokásos, viszont feljavítottam a nescafe-t, mert megkaptam a literes törhetetlen plasztik Ballantine-os üveget (jó lesz a jövőben pálinka szállításra) és volt benne 1 cl viszki még, szépen beletöltöttem a többi meg csak nézett. Bozót toalett, aztán tábort bontottunk, vagyis amíg a sofőrök pakolják a csomagokat a tetőre és a szakács, meg a segéd a konyhát, addig a nagy sátor árnyékában próbálunk túlélni, én meg ezt írogatom, hőmérséklet már bőven >35 fok felett és 8 óra van. Napközben 45 körül van napok óta. Árnyékban. Túlélhető, ha van árnyék, de napon nehéz. A tervek szerint Dourbaliban veszünk ebédet, aztán valamikor kora délután érünk vissza N’Djamenába. Azon röhögünk, hogy megfürödve, hajat mosva, nem fogjuk egymást megismerni.

Szétnéztünk Dourbaliban, poros város de a piac már jobb volt. Vettünk ebédre valót, amit aztán egy nagy fa alatt szépen betoltunk – füstölt kecske, paradicsom, kenyér.

Az út visszafelé sem lett jobb, egy szakaszon a régi „burkolt” út mellett gyakorlatilag a homokban vezet mindenki, ez se mentes a kátyúktól, de még mindig jobb, mint a főút.

Végül délután 2 körül érünk a hotelba, a szokásos papírok mellé még egy gyors PCR 50 euroért. Arra a kérdésre, mi van ha pozitív, igazi afrikai válasz - we correct it :-) :-) Aztán végre egy hét után életjelet adok, lezuhanyozom és hajat mosok. Nos több vízben kellett, de végül vállalhatóan tiszta lettem.

Vacsoráztunk a hotel kertben, meg ittam még egy viszki kolát a másik csapattal, a horvát srác nagyon jó arc, de van egy állítólag híres blogger velünk, akit szívesen ütnék egy nehéz tárggyal, annyira öntelt paraszt.

Nem szoktam európai vagy jól fejlett (pl Kanada) országokban tett utazásaimról blogot írni (ezekről van infó bőven bárhol is), de most kivételt teszek.. Már csak azért is, mert rengeteg háttér infót hallottam és kellett összeszednem, hogy tudjam mit látok. Ezek nélkül még a fotók is nehezen értelmezhetők, de így legalább meg lesz nekem későbbre is.

Kedvenc hosszú hétvégés desztinációm az elmúlt pár évben Ukrajna lett. Szuper látnivalók, kedves népek, az árak messze a magyar alatt és nincsenek turista tömegek. Az első túrán 2017-ben 4-5 napig Kijevben és környékén csatangoltam, és teljesen beleszerettem a városba, aztán két évvel később Odessza volt a célpont és ez sem okozott csalódást, vagy ha igen akkor pozitívat. Sajnos a tavalyi Lviv/Lemberg túrának betett a Covid, de úgy döntöttem idén újra megpróbálom..

Mikor egy utazós találkozón említettem, hogy ez a terv MiraDonna Gabi lecsapott az ötletre, hogy jönne velem, de ha már Kijev is újra, mondtam legyen Csernobil is, már 4 éve is szerettem volna csak leszervezni nem sikerült.

Párszor ugyan törölték a járatunkat, de makacs típus vagyok és csak sikerült oda 20, vissza 10 euros repjegyre szert tenni. Így gyakorlatilag 2 hetet utazunk Ukrajnában Kijev-Csernobil-Kijev-Lviv, kinek mi a nyaralás :-)

CSERNOBIL

Mivel rajtam kívül szinte mindenki látta az HBO sorozatot, azt hiszem sokan képben vannak a sztorival.

A Lenin atomerőmű Pripjaty mellett és Csernobil várostól 18 kilométerre állt, 4 darab működő reaktorral, és a félig befejezett 5. meg 6. számúval. 1970-ben kezdték építeni, és valójában csak 2000-ben állították le. Az RBMK típusú atomreaktorokat nyomás alatti csövekben elgőzölgő könnyűvízzel hűtötték, természetes uránnal is működött, a neutronokat grafittal lassították és fűtőelem kötegek működés közben is cserélhetők voltak. 190 tonna uránt és moderátorként 1700 tonna grafitot tartalmazó monstrum volt. A nagy méret miatt a biztonsági védőépületet meg megspórolták. Az egészet egy szobányi 800 kilobyte-os analóg számítógép irányította.

1986 április 26.-a így került bele a történelem könyvekbe..

Voltak, akik elkúrták

A biztonsági tesztet eleve szarul tervezték, de aztán még ettől is eltértek, és 10 órával később kezdték. Egy rutintalan műszak csinálta, számos biztonsági berendezést kiiktatva, instabil állapotba juttatták a reaktort, ami a reaktor tervezési és építési hibáival együtt láncreakciót indított el. Így aztán jött a gőzrobbanás, a grafit meggyulladt, égett minden és a tűz brutál mennyiségű rádióaktivitást tolt még napokig a levegőbe.

A baleset következtében a reaktor alatt, a világ legszennyezőbb anyaga jött létre a kórium (urán, grafit, beton összeolvad stb.. egy mellette álló ember 1 perc alatt kapna halálos sugárdózist és 5 perc alatt halna meg). Az 1200 C hőmérsékletű, lávaszerű massza átégette a betonfödémet és lefolyt az atomerőmű alagsorába, majd fokozatosan lehűlve, egy 11 tonnányi "elefántláb" formájú képződményt hozott létre.

Nem volt megfelelő eszköz, hogy mérje a sugárzást, így órákig nem tudták mi van pontosan és azt gondolták a reaktor nem sérült meg (valójában egyes helyeken 20 000 R/h fölött volt; a halálos dózis 500 röntgen körül van 5 óra alatt).

Voltak, akik eltitkolták

A szovjet vezetés természetesen próbálta eltitkolni a katasztrófát, de a svédek rövid időn belül elkezdtek radioaktív felhőket észlelni..

Állítólag a KFKI néhány munkatársa a balesetet követő délelőttön egy utcai telefonfülkéből több óvodát, bölcsődét figyelmeztetett hogy a gyerekekre veszélyesen erős a napsugárzás

Április 28-án Bedő Iván döntése alapján, a BBC híreire támaszkodva hírt adtak a katasztrófáról a Rádió 21 órai híradásában. A hír közlését a felsőbb vezetés másnap hajnalban tiltotta le, Bedő pedig büntetésben részesült.

Voltak a hősök

Először csernobili tűzoltók érkeztek a helyszínre eloltani a tüzeket, hogy ne terjedjen át a 3. reaktorra, a rádióaktivitásról fogalmuk sem volt, meghaltak, de emeltek nekik szobrot a városban.

Az újabb robbanás elkerüléséhez 5 millió liter hűtővizet 3 búvár engedte le a 185 tonna olvadt rádióaktív anyag alól, ők túlélték és pár évtizeddel később, de kaptak kitüntetést.

600 helikopter pilóta kockáztatta az életét és dobált bele 5000 tonna cuccot a felrobbant reaktorba homokot, ólom tömböket, agyagot stb.

Szénbányászok csináltak alagutat a reaktor alá, hogy hűteni lehessen, bár ezt később nem kellett használni. Olyan meleg volt, hogy levették a védőfelszerelést..

Csernobilhoz rendelt „likvidátor” egységek minden időben dolgoztak, sugártalanítottak és minden állatot lelőttek, hogy ne vigyék tovább a sugárzást.

A szarkofág építése előtt a tetőn lévő sugárzó 100 tonna hulladékot eltávolító robotok tönkrementek a sugárzástól. A „biorobotok”-nak nevezett katonák 1-2 percig dolgozhattak csak, mert ezeknek a sugárzó grafitdaraboknak az ereje 11-12 000 röntgen/óra volt (egy évi terhelés: 2 röntgen). Összesen 5000 katona kellett hozzá.

Voltak az ártatlanul szenvedők

A hiroshimai és nagaszaki atombombák együtt szorozva 100-zal – ennyi rádióaktivitás került a környezetbe

A lakosság kitelepítése a sugárszennyezett területről csak 36 órás késéssel kezdődött meg, addig nem szóltak ugyh az emberek, gyerekek a szabadban mászkáltak. 3 napra való cuccot vihettek magukkal.

Először a 45 ezres Pripjatyot, majd a 10 km utána 30 km körzetben élő kb 130.000 embert kitelepítették. Kb 1000-en főleg idősek aztán visszatértek, most már csak 300 körül élnek.

Pripjaty evakuálását 1225 autóbusszal (a legendás -szerencsére nem mind megsemmisített felvételeken - látszanak az Ikarus-ok), 360 teherautóval, két 1500 személyes vonattal pár óra alatt befejezték. A háziállatokat egyszerűen kilőtték, és az ott hagyott járművekkel együtt eltemették.

Közvetlen halálozás (3 hónappal a robbanás után) csak <50 embert tekintenek.. de a valós szám?

A természetben a legsúlyosabban érintett terület a később Vörös Erdőnek nevezett 4 km2 rész volt, itt a fenyők, állatok elpusztultak az akut sugárzás következtében. A 30 km-es lezárt zónán belül a balesetet követő években az élővilág súlyosan károsodott.

Az 1986-os sugármentesítés során használt gépeknek– helikopterek, teherautók, daruk, buszok stb – külön temetője van, belsejükben vagy közelükben akár néhány óra leforgása alatt halálos dózis szenvedhető el.

Csernobil-2 katonai bázis és a híres harkály Duga, horizonton túli rakétafelderítő rádiólokátor, ott szomorkodik elhagyatva a 30 km-es zónában, a nagyobbik 150 méter, kisebbik 90 méter magas és együtt mintegy 900 m szélesek, és az ionoszférában való hullámterjedés változását figyelték, mert ezeket a rakéta indítás befolyásolta. Amúgy a Duga a vevőkészülék volt.

Belorusszia, azaz a fehéroroszok – mindössze ~10 km van a határ az erőműtől és a rádióaktív cucc 70% fehérorosz területre hullott le. 22.000 ember és 95 falu vált áldozattá és került a 30 km-es zónába, ki kellett telepíteni végül itt is több mint 100.000 embert, a terület szigorúan lezárt, atomos nemzeti park. A bölények örülnek talán.

Mi van most?

Még 1986 júniusban elkezdték a Szarkofág építését, hogy lefedjék a felrobbant reaktort vasbetonnal megakadályozva a további radioaktív szennyezést. A sugárzó környezetben ólommal borított gépekkel távirányítással dolgozva november végére lettek kész a fedéssel. kellett hozzá 400.000 m³ beton és 7,300 tonna fémszerkezet, hogy betakarják a 740.000 m³ erősen szennyezett romot.

A terület tisztítása 7 hónapig tartott, 200.000 kirendelt katona, tűzoltó stb. dolgozott rajta, de muszáj volt, hogy újra tudják indítani a többi reaktort.

5 milliárd USD volt a költség a SZUnak, de mai napig jelentős teher az ukrán és fehérorosz költségvetésnek.

1991 októberében tűz miatt végleg leállt a reaktor No. 2, a reaktor No. 1 1996 novemberében fejezte be a működést és utoljára 2000 Decemberében a No. 3 reaktor is.

New Safe Confinement – 1,5 milliárd euroért teljes szerkezet 25.000 tonna, 150 méter hosszú és 110 méter magas. Több darabban építették, összerakták és 317 m úton a helyére tolták 2016-ban. Ez a hermetikus védőépület teszi lehetővé, hogy távirányítással leszereljék a korábbi szarkofágépületet, és utána eltávolítsák, amit lehet üzemanyag maradványt. Erre 13 különböző méretű atomhulladék tároló épül a területen de van, amivel fogalmuk sincs mihez kezdjenek lsd. a kórium elefántláb

2020 áprilisában és augusztusban is erdő tüzek pusztítottak el 20.000 ha – újabb sugárszennyezést küldve a levegőbe.

A 30 km-es zóna a lezárt legszennyezettebb terület, katonai őrizet alatt.. Pár visszatelepült még lakik itt. A 10 km-es zónában nincs lakás, de dolgozni pár ezer ember bejár. Vannak forró pontok, ahol a radioaktív sugárzás meglehetősen magas és az egészségügyi határértéket többszörösen meghaladó, az emberi életre veszélyes érték.

Az állatvilág a katasztrófa után közvetlenül eltűnt, de azóta lassan regenerálódott. Van szarvas, vaddisznó, a farkasok, hiúz stb, Később a kiürült területen több tucat Przsevalszkij lovat engedtek szabadon.

Csernobil városról ugyan már 1193 írtak, és a fekete ürömről nevezték el, aztán az askenázi zsidók vették birtokba a 17- századtól, de később inkább leléptek az USA-ba. A római katolikus lengyelek is a polgárháború után, később a németek megszállták, de vége az atomerőmű baleset miatt lett. Most kb. 2000 ember tizenöt napos váltásokban dolgozik és lakik ott ideiglenesen, azaz 15 napot töltenek az övezetben, 15 napot az övezeten kívül.

Miért érdemes megnézni?

Ugyanúgy része a történelemnek, és főleg az ukrán múltnak, mint WTC az USA-nak. Nyilván lehet katasztrófa turistáskodni, vagy jönni a sorozat miatt, de engem főleg az ipari műemlékek érdekeltek, meg az hogyan tudták helyreállítani a környezetet. Amúgy időutazás 30-35 évvel vissza, elég csak az erőműben kipróbálni a liftet vagy enni a menzán. Szóval aki nem élt a szocializmusban, vagy aki nosztalgiázni akar, annak is jó lehetőség.

Sugárzóak lettünk?

A 30 km zónán belül csak szervezetten és szigorú szabályok szerint lehet nyomulni.

Itt van még info http://www.chornobyl-tour.ua.

Maga a leszervezés kb. 2-3 hét, az útlevelet és az engedélyt vagy 20x nézték meg 3 nap alatt. Alap a hosszú nadrág, felső, zárt cipő. Nem lehet szabadban enni, inni, cigizni, leülni vagy cuccot letenni.

Mindenki személyes dozimetert kap, nekem volt, hogy egyszerre 3 lógott a nyakamban, és a vezetőnél is van egy digitális Geiger-Müller számláló, ami az adott hely sugárzását méri. Kijev 0,16 µSV/óra 100 µSV red forest, 250 µSV a meghalt tűzoltó ruhája, Prypjaty elhagyott házon belül 0,6 µSV.

Zónákból kilépve, pl a vasútállomáson is beleállós gépekkel mértek teljes testet napi többször, az erőműn belül szinte minden ajtó után ugyan ez. Az erőmű látogatás előtt és után külön mérték a radioaktív cézium szintet is.

Nyilván a guide-ok figyelnek hogy az ember ne legyen közel súlyosan szennyezett cuccokhoz, így a terhelés kb egy hosszútávú repülő útnak felel meg.

Alap fogalmak, mert nekünk is nehéz volt :-)

A röntgen az expozíciót méri, az ionizáló sugárzás régi mérőszáma volt és csak levegőre vonatkozik, a gray (vagy rad hagyományosan) a bármely anyagban elnyelt sugárdózist méri, a rádióaktivitásnak meg becquerel az egysége, egy becquerel az aktivitása annak a radioaktív anyagnak, amelyben másodpercenként egy atommag bomlik el.

Sv= sievert  vagyis sugárzási dózis, ami a biológiai szövetekben (emberben) elnyelődött sugárzás mértékegysége.

Gyakran használt a millisievert (1 mSv = 10⁻³ Sv = 0,001 Sv) és a mikrosievert (1 μSv = 10⁻⁶ Sv = 0,000001 Sv).

Példák:

Fogászati röntgenfelvétel: 5 μSv, mammográfiai felvétel: 3 mSv de ezek másodpercekig tartanak, azaz egyszeri dózisok

Óránkénti sugárzási szint a csernobili 4-es reaktor mellett, nem sokkal a robbanás után: 10–300 Sv/h (nem mikro hanem egész!!!), tipikus háttérsugárzás Budapest - 0,059-0,135 μSv/h

Éves értékekre példa - atomerőmű melletti település: 0,1–10 μSv/év, hosszú távon repülő pilóták 9 mSv/év

A legkisebb bizonyítottan rákkeltő szint: 100 mSv/év

Önkéntesek számára megengedett határ nukleáris veszélyhelyzet elhárítása esetén: 500 mSv/év (Fukusimai balesetnél 250 mSv/év volt).  Ez a háttérsugárzás miatt és az orvosi vizsgálatok következtében kapott dózison felül értendő.

Mit lehet látni?

1 napos felületesebb túrától a 7 napos mélyre menésig van minden http://www.chornobyl-tour.ua. Mi 3 napra mentünk MiraDonnával és azt hiszem láttunk mindent is, amit látni kellett.

1. nap

Odaúton Kijevtől csak 120 km, de az utak nagyon szarok. Közben vetítettek nekünk Csernobilos nagyon informatív dokumentumfilmet a katasztrófáról, aztán a szarkofág és az új burok építéséről, meg a Csernobil az utolsó figyelmeztetés című amerikai háború ellenes mozit.

Dytyatky a hivatalos belépő hely, útlevél ellenőrzés, doziméter, adminisztráció aztán lehet haladni. Érdekes, hogy a zónán belül szuper minőségűek az utak, részben azért is mert a szennyezett eredeti betonutakra a sugártalanítás jegyében tettek új aszfaltot.

Ha az ember nagyon néz látja a fák között a kiürített egykori falvak házait, Zalisszia-ban még volt egy öreg visszatelepült néni, de meglátogatni már nem tudtuk, mert Igor a vezetőnk pár éve halva találta.

Csernobil város a 30 km lezárt zónán belül van, állandó lakosai nincsenek, de az ideiglenesen ott lakó melósok miatt van közért, kocsma stb. A széles 2 sávos Lenin sugárútat úgy benőtték a fák, hogy épp egy autó elfér. Ahogy a várost visszafoglalja a természet, látni az erdőben a nagyon csinos régi faházakat, meg egy-két nagyobb szocialista beton rettenetet. A tűzoltóság ma is működik, ott van a szobra azoknak, akik megmentették a világot. Van egy szabadtéri kiállítás azokból a robotokból, amiket próbáltak használni a katasztrófa után, több kevesebb sikerrel.

Itt ettünk egyébként az egyetlen látogatóknak működő étteremben, ami erősen szovjet menzára hasonlít és itt is aludtunk első éjszaka.

Ebéd után irány az erőmű (az egyszerűség kedvéért NPP Nuclear Power Plant) először beléptetés a 10 km zónába (útlevél, engedély stb) aztán egy jó kilátó pontról megnéztük a félbehagyott 5. számú reaktor vörös rozsdás brutál méretű csontvázát, régi hűtőtornyot, és a távolban már látszott a 4. reaktor új, fényes héja. Nem tudom mi a jó szó rá, de még ebből a távolságból is félelmet/szorongást vált ki a látvány, és akkor még nem is fogtam fel hogy nemsokára a betonszarkofág alatt fogok csoszogni.

Egy pontról lehetett úgy 100 m távolságból fotózni a 4. blokkot, meg egy emlékművet (a biztonsági rendszerek miatt sok helyen no fotó). Úton Pripjaty felé megálltunk a Vörös Erdő szélén, nos itt tényleg gyorsabban cirpelt a Geiger-Müller számlálónk, de 100 µSV nem érte el az út mellett. A fenyőfák törzse vörös, nagy részük kiszáradva, a tetejükön viszont éledező zöld tűlevelek.

Pripjaty város egy modell 7 km2 szovjet városka volt, 50.000 ezer körüli lakossal, amit kifejezetten az erőmű dolgozóinak építettek. A robbanás után kitelepítették így itt gyakorlatilag azóta semmi nem változott, kivéve hogy a természet elkezdte visszafoglalni az épített környezetet. Mivel az evakuáltak csak az irataikat, pár napra való ruhát és kaját tudtak magukkal vinni, a bútorok, a ruhák mind maradtak.

Gyakorlatilag több mint 4 órát sétáltunk a kihalt városban (végig egy Cigan nevű fekete nagy fülű kutyus kíséretével), ami sokszor emlékeztet egy erdei gyalogtúrára, mínusz a néha felbukkanó beton épületek. A régi fő téren a hatalmas kultúrház, a szupermarket, szálloda beton romjai kitört ablakokkal, rozsdás összetört bútorokkal.

A néhai vidám parkban a dodzsemek ahogy kiszálltak belőlük, a sosem működött, de kész óriáskerék sárga kocsikkal (május 1.én indult volna), hinták néhai színes hajói.

Egyre kevesebb épületbe lehet bemenni, kezdenek 35 év után veszélyessé válni, de egy iskolát és egy óvodát meg tudtunk belül is nézni. Táblák, könyvek, a kémia óra üvegei, padok mind ahogy ott hagyták.. Az óvodában gyerek cipők, játékok, babák, macik, kis autók posztapokaliptikus romhalmazként. A kórház több emeletét végigjártuk, a nőgyógyászati részlegen vas széktől és az abortuszon átesettek nyilvántartásától, a romokban heverő műtőkig és nővérszobáig.

A kórház alagsorába kerültek azok a tűzoltók, akik a robbanás után először mentek a helyszínre, ott a mai napig kiakad a sugárzásmérő, egy kis darab cucc van az előtérben a pulton - 250 µSV mértünk.

Van egy-egy toronyház, amire még fel lehet mászni, bár a fáktól sok minden a városból már nem látszik, az erőmű új fényes héja igen. Az uszodába nem lehet már bemenni, de látunk még rendes szocialista mozaikokat a mozi és színház oldalán.

Újabb iskola, ahol a lőtéren! belül százával hevertek a régi és ládaszám a vadi új gázálarcok, de senki nem mondta a gyerekeknek, hogy fel kellene venni a robbanás után...

Végül kb. 15-17 km-es nap után vissza buszoztunk Csernobilba, a zóna határán egész testes sugármérőbe kell beleállni, ez elsőre még igényelt útmutatást, de aztán már rutinból csináltuk minden nap többször.

Szállás és vacsora a szovjet állami hotelben, de szerencsére vittünk egy üveg bort.

2.  nap

Szocialista reggeli után vasárnap lévén templomba mentünk, aztán vissza Pripjaty-ba gyalogtúrázni. Most másik irányból tettünk egy kört, újabb megmászható emeletes lakóház, újabb iskola, a helyi proszektúra, ahol a halott kém eltett leletei is ott vannak üvegben, színes üvegablakos kávézó a folyóparton, torna terem, nemrég még működött is mosoda, színes mozaikok.

Őszintén szólva mind mentálisan, mind fizikailag elég fárasztó városnézés volt ez. Az épületek váza épp, de belül romosak, az ott maradt bútorok szanaszét, sok minden összetörve, az ablakok többsége kitörve, minden rozsdás. És brutális a por az épületeken belül. 10 éve még jobb állapotban volt a hely, de aztán a vas árának emelkedésével elkezdték innen kormányzati utasításra elhordani a fémet, amit használható pl. radiátorok, csövek stb., de nem fárasztották magukat azzal, hogy lecipeljék egyszerűen kibaszták az ablakon.

A jó vezető itt létkérdés, egyrészt tudja hova lehet biztonságosan bemenni és itt nem csak a sugárzásra gondolok, hanem az épületek, lépcsőházak állagára (ami tégla már nem oké). Plusz ők tudják az érdekesebb látnivalókat. Amúgy a jó és vastag talpú cipő fontos, nem csak a megtett km és az erdő, de az épületekben az üvegcserép, csempe darabok, szálkás fa deszkák, szögek, vascsövek miatt is. A por miatt én használtam a covidos maszkomat, nagyon kellett. Nem tudom ez a por mennyire radioaktív, de már a penész miatt sem jó beszuszogni.  És a fejlámpa a rom épületeken több mint hasznos… tele vannak a födémek olyan lyukakkal, amibe nem akarunk beleesni.

Ebéd megint Csernobilban, aztán irány Duga és a hatalmas radar. Itt is vannak épületek, meg lehet nézni a radarállomás katonai létesítményét, vezérlő termek, régi kultúr szoba szovjet szlogenekkel, a 800 méteres folyosó, ami alatt a kábelek és azok hűtése ment.

Maga a radar sztori félelmetes a méreteivel, nincs az a pénz, hogy én egy ilyen vas szörnyre felmásszak (szigorúan tilos, többen meghaltak), pedig anno ezt is szerelte ott valaki 150 méter magasan.

Vacsora a szokott csernobili helyen, de előtte megint sugarat mérünk és kutyát etettünk. Minden ellenőrző pont, Csernobil város tele gazdátlan, de valójában mindenki által szeretgetett és etettet kutyákkal. Volt sorompós checkpoint, ahol 5 nagyobbacska kölyköt lehetett dögönyözni.

Vacsi után még vissza az erőműhöz. Volt még idő megnézni a soha el nem készült 5. blokk rozsdás színű szörnyetegét, egészen közelről. Hatalmas vízbe omlott daruk, mellette békésen úszkáló hattyú, repülő szürke gém és ehhez borzalmas méretű, kívülről rozsdás vassal burkolt, vörös minden színében rettenet beton falak.. szürreális, de valahogy gyönyörű volt az egész a kezdődő naplementében.

Aztán az esti vonattal irány Szlavutics város, természetesen a pályaudvaros sugárzás mérés 2x, útlevél ellenőrzés 2x. A vonat amúgy rövidítés - kocsival 400 km lenne, vissza Kijeven át – mert átvág Fehéroroszország benyúló részén. Úgyhogy voltam idén új országban is, még ha csak 2 x fél órát és csak a vonatablakból látva.

Szlavutics-ot 1986-ban a katasztrófa után kezdték építeni, szóval tipikus akkori szovjet épületek, kb. Pripjaty is így nézhetett ki. Egy nagy különbség van, de az nem építészeti, ez a kóbor macskák városa. De persze itt is etettük a lakosokat.

A városlakók többnyire (úgy 2000 ember) az atomerőműben dolgoznak és a vonattal ingáznak minden nap, visszafelé mindenki kis csapatokban kártyázott.

A városkából a közérten kívül este nem sokat láttunk, ott Gabi vett sört. Nem volt rövid napunk kb 11-re értük el az ágyunkat gondoltuk előtte kell valami.. kellett volna, mert alkoholmenteset sikerült vennie, ugyh gumimacikkal vigasztalódtunk. A szállás amúgy sokkal jobb színvonal, mint csernobili, mondjuk elég röviden élvezhettük.

 3. nap

Hajnalban reggeli, majd rövid városnézés – emlékmű, főtér, művház stb.. – majd vonatozunk vissza az erőműhöz.

A mai program bemelegítése az óriási harcsák etetése a hűtővizes patakban, és az emlékmű megtekintése az erőmű mellett.

Aztán kis csoportban kaptunk helyi vezetőt, egy újabb dozimétert és irány az erőmű belseje. Persze útlevél ellenőrzés és beengedő kapu.. és ez még vagy 8x a nap folyamán.

Először a bunkert néztük meg és a válság stáb meeting termét. Ez hmm.. erősen szürreális élmény volt, és későbbi könnyesre röhögjük magunkat következménnyel járt. A tanácsterem nagy asztalán sok fehér négyszögletes telefon volt. Analóg. De hátul a fő helyen ott ott a klasszik kerek tárcsás telefonok voltak. Lillában. Lillában!!! Sírtunk.

Meg papírokat írtunk alá, hogy a cézium szintünk méréséhez hozzájárulunk stb. Ezt amúgy egy bőrfotelben 5 percig üldögélve a hátunk mögül mérte egy titokzatos gép, a bábuska meg közben írogatott.

Aztán beöltöztünk. Fehérneműn kívül mindent levesz (az egyik csajon nem volt bugyi, itt volt egy kis fennakadás a dezsurnajával). Kaptunk fehér vastag szövet inget, nadrágot, zoknit, fejfedőt, kesztyűt, légszűrős maszkot és spéci cipőt. Ehhez persze járt még egy narancssárga kobak. És egy újabb doziméter, immár a 3. a nyakunkba.       

Innentől egy hosszú, arany folyosón sétáltunk a reaktorok felé. Több szuper titkos (no fotó) átjárón kellett átmenni, szemben meg jöttek a dolgozók, ők is ugyanilyen védőöltözetben.

Az első terem villamos elosztó központ volt, inkább 80-as évekbeli díszletnek tűnt, mint igazinak. De tényleg ez a két pasi felügyeli az áram elosztást, amit ugye már nem itt termelnek, de használják a meglévő elosztó központot.

Megmutatták a számítógép termet (egy nagy terem!!) ahol egy csomó gép, lyukasztott papír, hűtő és kábel cucc összesen 800 kilobyte teljesítménnyel irányította az erőművet.

Következett a legizgalmasabb/félelmetesebb rész, be a betonszarkofág alá a felrobbant 4-es reaktor irányító termébe… uhhhhh. Itt már hordtuk is a maszkot, kesztyűt. Az egész irányító terem éppen maradt, de a sugártalanítás és a gombokat szuvenírnek hazavivő delegációk sajnos tettek később benne kárt. De minden ott volt - a gőzt, a szivattyút, az üzemanyagcserét, a grafitrudakat szabályozó összes pult, és képernyő szerűség úgy, mint a filmekben (azokat Litvániában levő ugyan ilyen reaktorban forgatták)

Később láttunk egy szétnyitható 4-es reaktor 3D makettet. Akkor fogtuk fel igazán, hogy hol is voltunk – tényleg bent a 4. es reaktor közepén, felrobbant részek mellett.

Aztán átmentünk a 3-as reaktor (copy paste ugyan az volt a 3-as és a 4es) szivattyúkat megnézni. Ezután jött a legveszélyesebb rész mert fel kellett mennünk egy korabeli liften (értsd 1970) a 35 méteren levő reaktorterembe. Ha az a lift elromlik..

Itt a hatalmas teremben aztán az üzemanyagcsatorna fedeleken mászkáltunk (bio shield, vagyis pajzs) ez a rendszer tette lehetővé, hogy a hatalmas szerkezet, ami ott állt (és még működő képes) cserélje akár működés közben a fűtőelem kötegeket,

Ezután jött a lift megint, majd a 3-as reaktor irányító terme. Ez ugyan olyan, mint a 4-es csak meg vannak a gombok, lámpák. Azaz jobb állapotban lehet látni az egész vezérlés műszereit. Itt egy rajzon elmagyarázták a reaktorok működését, ugyh lassan, de összeállt a kép.

Visszaöltöztünk civilbe, leadtuk a digitális dozimétert (maga a 4es és 3as reaktor vizit pár órája nálam + 0,2 µSV plusz volt), aztán a másikat, de mértek teljes testen újra céziumot is.

A konkrét erőmű belseje vizit – a szovjet kantinban kapott menza ebédel együtt – több mint 6 óra volt, úgyhogy ez a nap se lett rövid. Még vettünk kávét a fa alatti bódéban és megnéztük a folyópartot Csernobilban, utána búcsúzóul megint 10 km zóna, 30 km zóna kilépés és visszavezetés Kijevbe.

Összességében nagyon tömény 3 nap volt, minden nap 10-15 km gyaloglással egybekötött időutazás, ami azért mentálisan és fizikailag is kimerítő, noha rohadt érdekes és tanulságos.

16. nap

Ha már egy nappal több San Jose-ban, akkor elmentünk a környéken kirándulni.

Costa Ricának vagy 100 vulkánja van, ebből 5 aktív, a Poás egyik-e ezeknek. Elég bonyolult volt a kráterig eljutni. Először is be kellett regisztrálnom a NP felügyelet (SINAC) honlapjára. Aztán onnan egy bejelentkezős oldalon meg kellett adni a dátumot órára mikor akarunk menni, csomó adatot személyenként, meg kifizetni a jegyet. De ez egyben jó kis szűrő is, pontosan 8 perc van rá, hogy az ember hiba nélkül megcsináljon mindent. Buták/lassúak nem néznek vulkánt, ennyi.

Waze szerint csak 50 km, viszont legalább 1.5 óra, a dugó miatt több volt. Mondjuk azt nem vágtam h egy olyan fizető kapu miatt álltunk fél órát, ahol 275 colont kértek, ez 137,5 forint. De a kamionok még mindig szépek. Aztán hegyi szerpentin hangulatos falvakon át, erre megint más volt a növényzet, fenyőfák, virágok, kávéültetvények, minden nagyon zöld.

A park előtt narancssárga út akadály zárta le az utat, türelmesen? vártuk, hogy valaki jöjjön és beengedjen, aztán még ellenőrző pont, majd még egy, ahol parkolás fizet, jegy lecsekkol.

Színes bukósisakot kaptunk, és elindulhatunk a kráterhez, ami ugyan csak 10 perc séta, de lihegős mert a vulkán maga 2708 méter magas és vagy 2300-2500 m sétál az ember. A kráternél, vagyis a kilátó ponton, ahonnan a 30 méter mély, pár száz méter átmérőjű forró savas tavat látni, 20 percet lehet maradni (ezért kell a színes sisak, tudják ki mikor indult) mert a világ egyik legsavasabb tavából nem túl egészséges kénes gázok kerülnek a levegőbe. Ide Covid nélkül is jó a maszk. Vannak új beton óvóhelyek, ezeket a legutóbbi nagyobb 2017 kitörés után építették, ide kell szaladni, ha felébred a vulkán, de ma reggel álmos volt így nem használtuk őket. Volt 2 km hamuoszlop még 2019-ben is ugyh indokolt az óvatosság, bár a rendszer finoman szólva túl komplikált.

Érdemes minél korábban jönni, mert hamar befelhősödik a kráter, nekünk szép napsütéses időnk volt, de persze a csúcson ült egy felhő, de szerencsénk volt mert pont kifújta a szél.

Lefelé én vezettem, Betti telefonja navigált, így kerültünk egy hihetetlen keskeny, de legalább rendesen kanyargós útra, ami kávéföldek között vezetett. Muszáj volt megállni fotózni, de nem csak kávécserjéket sikerült, hanem egy tipikus forgalmi helyzetet is a „slope” kanyarban. A kávé 1808-ban került először Costa Ricába, jól érezte magát és maradt.

Ez bemelegítésnek jó volt, mert Herediába mentünk a Britt kávés céghez látogatóba. Volt egy vezetett túra a kávé termesztésről, meg kóstoló, néztünk lepkéket, meg beszabadultunk a boltba shoppingolni. Náluk nem csak a kávé menő, de rettenet finom csokikat is csinálnak. Az nem kérdés, hogy túlsúlyunk lesz, csak az a kérdés mennyi. Ezen komolyan dolgozni kell, ugyh beugrunk egy közeli közértbe is.

Közben kiderül nem meglepő módon (mivel mind a ketten voltunk nemrég covidosok), hogy a PCRunk negatív, ugyh nem ragadunk itt, pedig..

Visszafelé giga dugóban szívás, agyatlanul közlekednek, plusz cikáznak a motorosok minden irányból. Gyengébb idegzetűek ne béreljenek itt autót.

Időben visszaértünk, hogy még a Prekolumbiai arany múzeumt megnézzük – ez az egyik kedvenc múzeumom (a Jade múzeum is szuper, de már nem fért bele sajnos), tényleg nagyon profi és az arany tárgyak is klasszak. Azt továbbra sem tudom, akik készítették mit szívtak, de jók lettek a cuccok.

Utolsó vacsora egy galéria étteremben, a hely és a kaja király, kivéve hogy nem azt esszük, amit rendeltünk..

17. nap

Reggeli után irány a piac, mert az mindig érdekes. De előtte találunk egy közértet, ahol kiegészítjük a tegnapi rum bab salsa szósz vásárlást nyers kakaóval. A piac nem okoz csalódást, van minden – zöldség, gyógynövények, friss halak. Végül csili paprikákat vásároltunk, illetve kókuszos golyókat keresünk, ehhez minden árus tovább ad minket a következőnek. És vettünk ebédre a helyi nénitől egy banánlevélben csomagolt batyut 2000 colon (1000 Ft) ami kettőnk is elég, van benne pita azon lapos rántotta, azon gallo pinto (rizs meg bab), marha pörkölt, sült sajt, sült kolbász, pita..

Vadásztunk még dollár ATMre, mert éppen jobb az árfolyam és itt lehet kivenni dollárt vagy colont is az automatából.

Szerencsére mivel szombat nincs akkora dugó, leadtuk a bérautót – sértetlenül, ami itt elég nagy szó.

A reptér teljes káosz – csomó ember vitatkozik, mobilokat mutogat. Ezek a covidos szabályok is felérnek egy IQ teszttel. Mivel nekünk mind a 3 papírunk rendben (PCR teszt, Covid nyilatkozat, egészségügyi nyilatkozat) és ki van printelve jutalom falatnak kapunk vészkijáratos ülést Panamáig. Az én motyóm amúgy 22,8 kg. Betti 26 kg. Igaz fejenként plusz 1 kg Csernoch szivarszállítmánya, de láthatóan kimaxoltuk a kaja pia vásárlást.

A vámmentes boltokban már alig veszünk valamit, de megesszük a banánleveles batyut műanyag kanállal egy reptéri pultra kirakva. Igazi magyar parasztok.

18. nap

Itt kell megjegyeznem hogy sajnos a KLM el airfrancosodott – Betti nem tudott becsekkolni online, én nem tudtam ülést változtatni, hosszú sorokban ellenőrizték még egyszer mindenki összes papírját, amit már a becsekkolásnál megnéztek, nem volt a rendszerben gluténmentes kajám, így 30 perccel később ettem mint bárki, de addig legalább inni se adtak, mellém ültettek egy indiait pedig lett volna 3 székem hogy vízszintesen aludjak, nem adtak egy párnát sem az útra stb…

Valamit azért aludtunk Amszterdamig, de volt már ennél jobb utam. Annyi a javukra szól hogy előbb érkeztünk és a bevásárlós táskáink is megjöttek.

Most már csak az itthoni időzónára és a mínuszos hőmérsékletre kellene visszaállni, na az nem lesz könnyű.

Így, a harmadik costa ricai utazásom után, írnék röviden az országról..

Bár a COVID és az, hogy az országok nagy része zárva van jelentős szerepet játszott abban, hogy újra Costa Ricába jöttem, azért nem kell sajnálni. Nagyon jó kis ország ez, ahol viszonylag biztonságosan, de nem túl olcsón lehet utazni, cserébe gyönyörű és rengeteg program van.

Persze ennek ára van, szó szerint – nem a legolcsóbb utazós desztináció, bár simán jól lehet lakni 1000 Ft-ból, de ahhoz keresni kell hol egyen az ember. A programok vagy nemzeti park belépőjegyek elég drágák, viszont ezért minőségi élmény és szolgáltatás jár.

Az idő egész évben trópusi csak néha többet esik, nyár és száraz évszak decembertől áprilisig van, de régiónként igen eltérő időjárás és mikroklíma lehet. Van ahol 3-5 méter eső esik egy évben, és a páratartalom se gyenge.

Bár az ország történelme nem annyira különbözik a szomszédaitól - 1502-ben landolt itt Columbus, akkor még indián törzsek lakták, de nem sokkal később már rájuk telepedtek a spanyol gyarmatosítók. Viszonylag szegény gyarmat volt, kevés volt a bennszülött munkaerő, nehéz a közlekedés. A spanyoloktól 1821-ben szabadultak, nem álltak össze Mexikóval, és 1948 óta köztársaság -  Costa Ricát a politikai csatározások és polgárháborúk elkerülték, a világ egyik legstabilabb demokráciája van itt. A 40-es évek óta nincs hadsereg sem (anélkül meg ugye a katonai puccs eleve kimarad)

Gazdaságilag jól megy a kávé, banán, kakaó, cukornád, meg az elektronikus és orvosi kütyük gyártása.

Biztonsági szempontból józan paraszti ésszel kezelhető – nyilván előfordulnak rablások, vagy zsebtolvajlás, de nem kell az összes drága kütyüt levinni a strandra vagy vastagon fukszolva hiányos öltözetben részegen nyomulni éjszaka a városban. Az egészségügyi ellátás nagyon jó, jönnek mindenfelől emiatt is a népek. A csapvíz szinte mindenhol iható (Puerto Viejoban pl nem)

Ez az egyik olyan ország, ami bármilyen korú gyerekekkel is szuper. Az egyetlen hátrány 10-12 órás repülés Európából és az ennek megfelelő repjegy árak (most nekem 240ezer volt, ez nem számít drágának).

A közlekedés érdekes – elég jó a távolsági busz rendszer, de az utak azért kihívást jelentenek, ha vki autót bérel.. Úgy tűnik nincsenek nagy távolságok egy ekkora országban, de a hegyek, forgalom stb miatt simán van hogy az 50 km/h jónak számít óránként. Sok út le sincs aszfaltozva, a hidakon egy autó fér el. A bérelt autók frekventált időszakban kifogynak ugyh ha valaki rászánja magát a vezetésre érdemes időben foglalni (nekünk kb 10ezer Ft/nap áron sikerült, ami olcsónak számít, de Karácsonykor már nem is maradt autó a reptéri bérlő helyeken)

Aki a kedveli a természetet az itt biztosan nem csalódik, az ország kb 5 millió lakos, 51ezer km2 ennek ~25% nemzeti park vagy védett terület. A világ biodiverzitásának 5% itt van. Van 1500 orchidea, cuki lajhárok, iguánák, színes nyílméreg békák, 800-nál több madár papagájok, kolibrik, gémek, tukánok és a híres quetzal, majmok, lepkék.. Van minden az eső erdőtől a szárazabb trópusi erdőig, folyók raftingolni, erdőkben függő hidakon vagy zippline-on nyomulni, trekkingelni, madarakat lesni, indiánokat látogatni, kávéültetvényt nézegetni, horgászni, búvározni, szörfözni.

Van egy csomó aktív vulkán ami meg lehet mászni, az Irazú a legmagasabb 3431 m, hegynek meg a Cerro Chirripó 3819 méter, na arra is fel lehet jutni, ha valaki elég kitartó, cserében tiszta időben egyszerre ellátni az óceán és a tenger felé

Ehhez jönnek még a szuper bícsek, mind a Csendes Óceán mind a Karib tenger partján – összesen 1290 km.. szóval el lehet intézni, hogy senki ne feküdjön az ember törülközőjéhez közelébe.

KÖLTSÉGEK:

Autóbérlés: 6.000-10.000 forint minimum/nap, de frekventált időszakban a határ a csillagos ég vagy nincs is autó

Kaja: utcán 1000-3000 colon minimum (ez 500-1500 Ft) olcsó, de beülős  3000-6000 colon meg lehet kajálni üdítővel, menő helyeken >10.000 colon felett alkoholos itallal. Mindenütt számolnak 10% felszolgálási díjat..

12. nap

A biztonság kedvéért flip-flopban mentünk reggelizni, most tényleg a helyi helyen, a rendes munkásemberekkel kajáltunk és közben az útépítést néztük (aszfaltút közepén csíkban felszedve burkolat, nyilván vmi vezetéképítés miatt, kanalas géppel nagy köves, kavicsos föld betölt, kanállal végig tolja, föld, kavicsok összeseper) Mire a kávé ihatóra hűl kész is. Az árakról annyit, hogy itt a 2 kávé 2 tükörtojás +  babos rizs + sült banán reggel 5800 colon, a verandás parti helyen 8000, a Bread and Chocolate 13-14000 colon (és pont fele ennyi forint) a két reggeli.

Erre a napra lehet h ennyi a blog – ömlik az eső amíg ezt írom, de legalább az előző adagot feltöltöttem és utolértem magam. Betti a San Jose PCR-t intézi.

11 körül úgy éreztük elállt az eső, és elindultunk a panamai határ felé Manzanilloba, itt is van egy kisebb nemzeti park a tenger mellett. Közben újra esett, megint elállt. A parton az esős idő ellenére fürödtek a népek, de nem jött meg a kedvünk, inkább be a nemzeti parkba, itt sincs jegy csak adomány. Ebben  parkban 2014-ben jártunk Papával, hírhedten saras, akkor a német fickótól kaptunk gumicsizmát, abban dagonyáztunk pedig akkor nem is esett.   

Az „ikonikus” tengerben álló szikláig és az ehhez járó kilátó pontig kb 3x vettem fel és le az eső poncsót.. végül feladtam és inkább fotóztam a hullámokat. Kicsit más a kép mint nyugodt tengerrel napsütésben, de így is szép. Sajnos pár száz méter után az ösvényen akkora a sár, hogy térd kímélési okok miatt fel kell adnunk. Ez nem rossz döntés, de így se jutunk el a kocsiig, újra leszakad az ég és mintha vödörrel öntenék nyakunkba a vizet, szarrá ázunk 5 perc alatt, de közben nagyon röhögünk. Nincs mit tenni hazamegyünk, ebéd, összepakol, pihi. Csak estére állt el a víz, de így legalább elmentünk egy még ki nem próbált étterembe (drága, de jó) és én teleeszem magam nyers hallal.

13. nap

Ébresztő reggel 4, indulás 5 óra. Irány Monteverde, Costa Ricában a másik kedvenc helyem. A korai indulás oka, hogy a 360 km WAZE vagy bármely becslés szerint is 7,5 óra vezetés.

Az eleje még elég oké, elérjük a 80-90es átlagot.. 8 körül reggelizünk az út mellett a kamionosokkal, szokásos tojás, babos rizs kávé menü (5000 colon kettőnknek). Közben a forgalom, útépítés egyre rosszabb. Előzni lehetetlen, és néha váratlanul elromlik vmi és leáll az úton. Mármint a közepén, mert padka nincs. San Jose előtti szerpentin már különösen lassú a sok (amúgy gyönyörű színes csőrős, kedvencünk a mély tenger zöld) kamionnal. A városon átvágunk valahogy és irány megint a Csendes Óceán. Úgy 300 km és 5 óra vezetés után adom át Bettinek, de akkor már toljuk a gyorsító kávé kóla kombót. Ez rajtunk segít, a forgalmon nem. A végén még vagy 30 km kegyetlen szerpentin, ez már olyan mintha az Alpokban vezetne az ember, mínusz a banánfák, pálmák és a hibiszkusz sövény. Viszont újítás hogy szinte végig van aszfalt. Még elgurultunk egy kilátó pontig mert kivételesen napos és tiszta idő van, innen ellátni az óceánig.

Monteverde még mindig egy alpesi falura emlékezetet, és vicces hogy egy  fa+kő hotelben lakunk, tiszta sítábor feeling. Egyedüli vendégként miénk a ház. Szomorú, de szemben a karibi bícsekkel, itt nincs helyi turizmus és külföldi se sok. Lesétálunk a brutál meredek utcán (itt erre ők azt írják slope) a régi kedvenc kajáldámba a buszmegállóhoz, aztán szuvenír bolt Bettinek, közért és kávé/süti. Majd keresgélve az oxigén molekulákat visszamásztunk a szállásra. Már annyira fáradtak vagyunk, hogy el se indultunk vacsorázni. Betti sokat röhögött rajtam, este 8-ig alig bírtam ébren maradni.                                                                                                   

14. nap

8-kor tényleg beájultam tegnap és ma reggel 6-ig aludtam.. Lehet sok volt a vezetés tegnap. A szállodában a reggelihez madáretetőt és különböző színes madarakat is kaptunk, ezeket nyilván nem ismerem fel, talán a zöld, kicsi tukán kivételével.

Monteverdét az amerikai kvékereknek köszönhetjük amúgy, akik pacifisták lévén nem akartak a koreai háborúban részt venni, és ide menekültek. Néhány itt kutató biológus azt javasolta nekik, hogy őrizzék meg és mivel a köderdő megnyerte tetszésüket így is lett.

Reggel 8.30-ra a függő hidas (Selvatura suspension bridges) helyre megyünk, elég off road, de a toyota bírta. Indulás előtt még néhány coati-val (koáti vagy ormányos medve) próbáltam ismerkedni. Aztán adtam a tériszonynak. Gyönyörű napsütésben séta a fák felett. Állatokat nem igazán láttunk, de a fák és a zöld dzsungel elképesztő. Utána még pillangóház, hatalmas, párás meleg, szép trópusi virágokkal, de nincs túl sok kikelt lepke, fotózni meg nehéz, mert nem akarnak mozdulatlanul pózolni. Mellettük lajhárok de most egész közelről, volt amelyik ásít, de előtte kidugta a nyelvét, volt, aki gombócban aludt, aki rágcsált vagy mászkált. Ebédelni már a Monteverde Nemzeti Parkban, bejáratánál és ehhez is kaptunk coatikat. Sétáltunk a köd erdőben, bár annyira napos h köd éppen nincs. A kiírt 30 m szintkülönbség többszörösét tettük meg, az ösvény elég fel le, a fák liánok, mohás indák broméliák, páfrányok nagyon szépek. Állatok itt sincsenek, de a kilátó pont már olyan magasan van, hogy volt köd is. Vagyis láttuk, ahogy jön a felhő, és valahogy belehullik a nedvesség az erdőbe. Vissza másik ösvényen mentünk, de itt is sok a fel le. Ma is meg volt a 12 km. Még betotyogtunk a kolibrit nézni a kávézóhoz, színesek, fényesek és nagyon gyorsak, fotózni nehéz (múltkor jobb kamerájú volt a mobilom, azzal sikerült értékelhető képeket csinálnom). A Stellára emlékeztem hogy jó hely, bár ez is drága, de egész jó vacsorát ettünk (du 5 kor, de tudtuk h megint nem indulunk el ha hazaérünk), itt is van madáretető, a banánra jöttek a madarak minden színben, meg mókusok, agutik is.

15. nap

Megint a madarakkal reggeliztünk, és a háziak megmondják mi a neve a gyönyörű két zöld narancs madárnak - blue crowned motmot (diadém motmot magyarul) Aztán vissza a Selvatura Parkba, hogy kígyót békát is lássunk. A békák kifejezetten szépek, bár csak egy színes nyílméreg breki van. Costa Ricában kb 140 fajta kígyó van, de csak 23 mérges ezek körül. Persze ahogy lenni szokott a veszélyesebb a csinosabb. Volt belőlük vagy 2 tucat, amit meg lehetett nézni, és mindről elmondták mit tud. Nos az jó ötlet volt, hogy ezt az esőerdei túrák utánra tettük.. boldogok a lelki szegények. Volt Gergő kedvence is - lándzsakígyó (eyelash viper Bothriechis schlegelii) zöldben, mindenféle pit viper, rattlesnake meg boa.. Tényleg szépek így üvegen át, de azt hiszem maradok a szőrös állatoknál.

San Jose 150 km, de legalább 4 óra.. visszafelé is szerpentin, egy érthetetlen útépítés, ahol 30 percet állunk a napon, de senki sem tudja miért. Szemben már 5 km a kocsisor. A szépséges kamionok jönnek mennek. Közben azzal szórakoztunk hogy szótárral a folyók neveit lefordítottuk magyarra, na jó a Jézus Máriát nem volt nehéz, de volt fogamzás, vagy gazdagság folyó is. Ebédelni véletlen egy szuper tengeri étterembe tévedtünk a Csendes Óceán partján, én persze ceviche, Betti hatalmas tigrisrákok, előételke, desszert (kókusz golyók, tej, cukor és Malibu likőr), innivaló összesen 20.000 colon.

Innen már nem volt akkora dugó ugyh még kipakolunk a szállodában a PCR előtt. A szálloda érdekes, mert casino is van benne, és a portás egyből mondta, hogy ha fel akarunk vinni egy harmadikat (a nemet nem definiálta) az plusz 50 USD. Illetve este 6 után jönnek a pillangók, de nem a lepkeházas fajtából. De ez volt az egyetlen, ami séta távolság a múzeumoktól és van saját ingyen parkolója, meg a kórházhoz is közel van.

Ez a következő program. PCR autós verzióban végül a Clinica Biblica parkolóházának 6. emeletén történik. Profi a szervezés, de sok emailezésbe került mire lett időpont, ki tudtuk fizetni stb. Kicsit izgulunk hogy itt ragadunk -e..

Vacsorára nehéz nyitva tartó helyet találni, végül lett egy rendes kocsma (La Vasconia), piros műbőr bárszék, a karácsonyfa ágain üres piás üvegek vannak húzva dísznek, a falon a 86-os német argentin döntő fotói, láthatóan azóta a falon, és amúgy óriási kupleráj sörös rekeszek, bicikli stb. A kaja és a tequila jó, közben nézzük az arcokat ahogy vedelnek.

Hazafelé a hotelnál sok színes, fekete meg arany pillangó áll sorba, némelyik olyan szoros ruhában hogy tuti van otthon egy vákuumos készülék amivel beletöltik, mi túra cuccban simán besétáltunk és megcsodáltuk a hölgyeket.. érdekes helyen lakunk.

9. nap

2021 már egy másik év. Ezért nem keltünk hajnalban, és megadtuk a módját a reggelinek. A séta a faluban, meg a rendes costa ricai kávé hatására annyira elindult az agyműködésünk, hogy el tudtuk dönteni mi legyen a további program (mert a holland tranzitos PCR ugye..).

Fél 12-kor már felhő sem volt az égen ugyh kitotyogtunk a doppingolós erdőn át a Cocles-re. Közben megint járőröztek a bőgős majmok meg a mókusok. Kerestünk egy árnyékosabb bokrot a cuccoknak és kitettük magunkat a grillre. Akkorák a hullámok és olyan gyorsan jöttek egymás után hogy szörfösök se voltak a vízben. Persze az is lehet hogy a tegnapi mértéktelen fű és alkohol fogyasztást pihenik ki.. De a hullámok tényleg 3 méter körüliek.

Napozás közben egyszer csak ránéztem a bokorra. Nini ott egy lajhár. Konkrétan egy ágnak döntve a hátát, bal kézzel kapaszkodva sziesztázott. Nem is értem, hogy vettem észre, mert amúgy senki más..

Ebédre megint ceviche, megérdemlem (a nyers hal függőségem nem javult az évek alatt, itt friss, finom és olcsó), utána csendes pihenő (vagyis szállás átfoglalás, blog írás stb).

Fél 6 körül átvittük a hentesárút a Csernochnak. Ezzel alapos indokunk lett, hogy a szokásosnál nagyobb adag töményet vegyünk magunkhoz. Jani elküldte a GPS koordinátákat (mert az utcának nincs neve) és én még a biztonság kedvéért fel is hívtam, hogy lehet odatalálni. Egymással szemben két buszmegálló ott balra, aztán megint balra.

Mentünk amerre vitt a GPS a kis bérautóval, balra fordultunk, ott volt a két megálló, aztán megint balra ahol lehetett és amerre a GPS mondta.. mentünk egy km már a banánföldön egy dűlő úton, sötétben, házak sehol, egyre nagyobb a sár. Egy ponton meredek lejtő le aztán fel, de az alján látszott egy nagyobb pocsolya. Na itt győztek az ösztönök vs GPS abba szerencsére nem mentünk bele. Jani nyilván nem tudtuk elérni a kritikus pillanatban. Szerencsére volt jobbra egy meredek, keskeny föld út, megpróbáltunk oda orral be és visszafordul… 20-30 cm sár, ki se tudtam szállni az én oldalamon Szőke logikával gondoltam ez így nem fog menni, első kerék hajtású a kis Toyota tolassunk be forduljunk meg úgy. Oké csak már innen se előre se hátra, ég a kuplung meg a gumik. Kiszálltam megtoltam, legalább nem kell kifogás hogy a ruháimat mosodába vigyem. Tetőtől talpig fröcskölte rám a sarat a kocsi, de kijött. Betti ügyesen betoltat megfordul. Hát ha ott ragadunk nem tudom ki és mikor szed ki minket. Kegyetlenül röhögtünk amúgy a bénázáson, és hát erre inni kell.

Kiderült, hogy előbb kellett volna balra, ott is volt 2 buszmegálló, de GPS totál rossz helyre vitt minket. Nem könnyen, de megtaláltuk a sötétben a jó utat, és leadtuk a disznóságokat. Megnéztük a „szivargyárát” aztán vissza. Csak a kis kaland miatt bezártak az éttermek (20 óráig lehetnek nyitva jan 1-3 ig), újra tervezés – közértből tonhal konzerv, bab püré, hideg tonic meg a tegnapi ipari banán, végül is jó vacsi lett, mert a háziak szmokingos macskája is velünk evett.

10.nap

Reggelizni most a helyi parti helyre mentünk, keselyük nem voltak, jó kávé viszont igen. A mai program a Jaguár központ, ahol sose volt jaguár csak ocelot cica. A menhelyen elsősorban sérült, talált vagy rendőrség által elkobzott állatok kezelése zajlik, lehetőleg visszaengedik őket a természetbe, akit már nem lehet, az pedig állandó lakó marad. Adományokból, jegy bevételből tartják fenn magukat.

Voltam itt 2 éve, akkor nagyobb részt néztünk végig és annyiban jobb volt h csomó állatot lajhárt, bébi majmot ki vittek az önkéntesek és a szabadtéren lehetett őket nézni, fotózni.

Most sajnos csak a kerítéseken át láthattuk őket, nagyon kevés önkéntes maradt a Covid miatt gondolom a sétáltatásra már nincs kapacitás.

De volt sok sok cuki lajhár bébi, mászkáltak a köteleken, meg kupacban nézelődtek. Félszemű krokodil, akiről úgy derült ki hogy tud vadászni hogy a fáról beesett iguána nem élte túl, kígyók, de csak oktatási céllal, kihalás szélén álló pók majmok, és szabadon garázdálkodott egy nagy katonaara (green macaw) meg egy vörös ara (scarlet macaw). A margay macska eleinte az odújában aludt, de később megtisztelt minket azzal, hogy kijött szarni egyet. Gyönyörű, de annál vérengzőbb állat. Ezt a példányt is próbálták szabadon engedni, visszajött és egy közeli farm 39 tyúkja bánta. De simán fog a dróton át madarat és berángatja, egyszer a kicsit rozsdás ketrecrácson át kinyírt egy odatévedt lajhárt és addig addig, amíg azt is berángatta a ketrecbe. Amúgy a hosszúfarkú macska szinte egész életét a fákon tölti, ugrálva, bokacsontja olyan rugalmas, hogy akár 180 fokban is elfordítható, így fejjel lefelé is mászhat a fákon.

Ha már ott elautóztunk a Playa Uva strandhoz, de iszonyat mennyiségű autó, a dagály mellett alig volt homok, ahol napozhatsz. Mivel alapos indokom lett a mosásra, a Cafe Ricoba leadtuk a szennyest. Ebéd közben néztük a szörfösöket, még nagyobb hullámokban ügyeskedtek. Ma is elsétáltunk a Coclesre, ez a strand sose unalmas. Egy srác próbált meggyőzni minket, hogy gyógyító sütire van szükségünk, de nem vettünk vicces brownie-t, mert már előtte azt láttam, hogy egy malacka pórázon sétál a homokban, további tudatmódosításra nem volt szükség, itt már a levegőtől betép az ember.

Bár jó a tonhal konzerv is, de Bettinek ma volt a szülinapja, ugyh inkább nem hibáztunk, és időben elkezdtünk koktélozni a Hot Rocksban. Végre élő rock zene, bár a zenekar túl hangos és kissé fura – a gitáros a közepesnél gyengébb ugyan, de úgy mozgatja a fejét mint egy iguána, a dobos kissé punyadt, és van egy helyi raszta ember aki nála ugyan jobban dobol(na) de nem csinálja, csak topog  a színpadon és mikrofon nélkül énekel.. Ettől függetlenül jó este volt, még ha rövid is (20 óráig lehetnek nyitva) én 9-kor bealudtam, csak azért nem előbb mert az ciki.

11.  nap

Már reggel szakadt az eső, így hiányos öltözetben, flipflopban tapicskoltunk el reggelizni.. de mikor pár óra múlva elállt, irány a Cahuita nemzeti park. Itt a korallzátonyok miatt a tengeri rész volt először védett, után csinálták meg a szárazföldi 1100 hektárt.

Cahuitai bejárattal kb. 6,5-7 km végig sétálni az ösvényen, ami részben a tengerparton részben erdőben megy egészen Puerto Vargas-ig. Sajnos a Covid miatt 13.30 elkezdték kiterelni a népet, így nem tudtunk csak kb 6 km végig menni, mert a szakadó eső miatt későn indultunk.

Nekem ez az egyik kedvenc helyem Costa Ricában, az ösvény nagyon szép helyeken, részben a tenger parton megy (most sokat ugráltunk mert a dagály miatt az ösvényt mosták a hullámok, vicces volt ahogy próbáltuk a két hullám közé időzíteni az átkelést, aztán futás.. néha össze is jött), és mindig látni csomó állatot guide nélkül is. Most 3 lajhárt találtam az egyik egészen közel volt és mászkált kettő meg aludt az ágon, egy szép hosszú ágon. Volt majom, nehezen de beazonosítottuk hogy mellényes bőgőmajom családot találtam (mantled howler monkey), ettek a fa tetején és minket dobáltak. Lehetetlen lefotózni morpho lepke, pirosas leguán, de most csak fent a fán, futó bazilikusz gyík, meg egy csomó vízimadár. Nagyon jók voltak a horgászó pelikánok ahogy bukórepülésben vadásztak a halakra és iszonyat cukik a mosómedvék, az egyik odament és totál körbe szaglászta Bettit, aki épp guggolva fényképezett valamit.

Végül is 12 km lett a vége, de ilyen páratartalom és hőmérséklet mellett rendesen lefáradtunk, Betti a felénél még azt mondta után megy strandolni.. hihi hát a végére ez a késztetés elmúlt.

Helyi ebéd, én nyilván ceviche, utána csendes pihenő. Ez kb 10 perces lett mert Csernoch hívott, hozott tonicot, ittunk kicsit, bár Ő már előtte konyakozott Laszlóval. Laszlónál több részes féltékenységi dráma megy vmi helyi nővel, így nehéz egy rendes találkozót összehozni. Csernoch elvitt minket a Spicy Coconut-ba vacsizni, ez egy menő hely, magyar szakáccsal és kb. dupla árakkal (7200 colon egy főétel, általában 3000-4000 között van max). A vacsi ázsiai fúziós, én persze a nyers tonhalas cuccra megyek rá, finom tényleg. Közben Csernochtól mindent is megtudunk a latin szerelmi életről, annyira belemerülve, hogy 20 órakor kapunk észbe, így gyakorlatilag már a kijárási tilalomban dob minket haza. Még átvesszük tőle az általunk hazaküldendő szivar szállítmányt.

5. nap

Főleg buszozás. Reggeli 7.30 indulással San Jose-ba, próbáltam hozzáöltözni a pink Tracopához, de pont ilyen árnyaltú cuccot nem hoztam. Kb. 4 óra visszafelé is, de van wifi a buszon ugyh közben Papával kommunikálok Kanadában, amíg a gyomrom bírja. Kicsit szürreális. Jó lett volna, ha tud jönni Ő is, de amíg nincs meg a letelepedési papírja nem nagyon tud kimozdulni.

Az állomáson most nem sikerül wifit lopnom ugyh maradt az Über helyett a piros taxi. Az Über félig illegális Costa Ricában, de csak félig mert adóznak és ezzel vhogy még is el vannak ismerve. Persze a taxisok itt is ki vannak akadva rájuk. Én meg a taxisokra. Nem az a baj, hogy drágább hanem, hogy nincs alkalom ne próbálnának átverni, fárasztó és unom. Az Übernél, ha nem a megfelelő útvonalon megy megreklamálom két kattintással és kapom vissza a pénzt, de azért ez irodalmi ritkaság.

Most másik szállodában laktam, ez modern, de mini szobával. Viszont közel volt a másik buszhoz, ahova el is sétáltam, Puerto Viejo-ba (de Talamanca mert van másik is) MEPE busz megy az Atlantico Norte pályaudvarról (a név megtévesztő mert ez ugye délre van..) a reggel 6.00-ra veszek jegyet kb 11 $.

Aztán begyalogoltam a belvárosba, kajáltam a piacon, meg körbe sétáltam, nem sokat változott csak maszkban vannak a népek, de tömeg van és mérsékelt káosz. A két jó múzeumot meghagyom későbbre.

6. nap

Biztos a telihold miatt, de a tegnap du megvett buszjegy ára egy éjszaka alatt drágult (13$), ezért mindenkinek oda kellett menjen a pénztárhoz ráfizetni. WTF

Így kis késéssel elindulunk, de nem a megszokott 32-es úton (ezt állítólag építik), hanem egy másikon, amin óriási a dugó. Szerpentin, végtelen kocsisor araszol fel, le. A táj viszont elképesztő, smaragd zöld minden, kávé ültetvények, cukornád, banánföld.

Régen ez az út összesen 4,5 óra volt, most először 4 óra után álltunk meg. Hát voltak akik rohantak a WC felé, szerencsére nem kávéztam meg ittam tele magam, lett volna baj.. Végül 6 óra alatt sikerült megtenni, ölemben a kisebb 6 kg hátizsákkal (a drón miatt..amit buszoztattam eddig). Nem tudom az ismerőseim hány százalékát tenné boldoggá egy ilyen út, nekem kifejezetten detoxikáló volt.

Végül csak elértünk Puerto Viejo-ba. Már harmadszor vagyok itt, de ennyi embert még nem láttam. Nyilván alig van ország, ami utazható, meg a szilveszter, de full-on van a hely. Az eddigi szállásaim közül itt ez a legjobb, még saját függőágyam is van a banánok alatt a teraszon. Gyorsan ettem valamit a szomszédos soda-ban (kifőzde), aztán gondoltam felderítem a káoszt. A kedvenc kávézónk (Café Rico) sajnos zárva, szabira mentek, de a kikötő melletti helyi még meg van.

Kb. olyan a hangulat, mint egy szigetfesztiválon csak kevesebb színpaddal. Délután 3-kor több a betépett/részeg, mint a nem. Hippik, szörfösök, hátizsákos utazók jeeee.

7. nap

Reggeliztem egy másik drága, de nagyon jó helyen (Bread and Chocolate), aztán végre leadtam a drónt (nem csak a súly, de közel 200ezer forinttal utazgatni..) meg a pálinkát. Csernoch Jani a közeli Cahuita-ban lakik, és régen az Eupolisznál volt túravezető, de már több mint egy évtizede Costa Ricában él. Sétáltattuk Tequilát a kutyáját, dumáltunk és spontán kutya gazdisulit tartottunk közben. Aztán átgurultunk Laszlóhoz (az első itt létem óta ismerem, Ő sütötte a Karib tenger legjobb halát a Lonely Planet szerint is, Papával akkor alig találtuk meg - mert nulla felirat volt az éttermen és csak akkor volt nyitva, ha fogott aznap elég halat és volt kedve megsütni - viszont utána minden nap ott vacsoráztunk.).

És itt előállt az már szinte giccses kép, ahogy 3 magyar reggel 10-kor pálinkát iszik és bejglit eszik a Karib tenger partján a banánok és pálmák alatt a teraszon. Laszló közben sajnos nyugdíjba ment, az éttermet már nem csinálja, csak a tengeri horgászat meg a bejgli sütés maradt.

Kora délután kisétáltam a Playa Cocles-hez, part mentén az erdei örvény meg olyan, mint egy hormonzavaros virágbolt. Ugyan azok a növények csak itt nem cserepes méretben. 2 éve azt mondták veszélyes az erdőben mászkálni, most láttam, hogy van rendőr meg bőgő majom (howler monkey) az ösvényen úgyh nem izgultam. Playa Cocles egy hosszú homokos pálmafás strand, nagy hullámokkal, szörfösökkel..  Itt arra azért figyelni kell hogy hol fürdik az ember mert simán elviszi az áramlat a derékig érő vízből is (legutóbb két embert is úgy mentettek ki a szörfösök).

Este elmentem élőzenét hallgatni a HotRocks-ba, a happy hour-re időzítve, de 2 év alatt sokat romlott a koktélok minősége, úgyh visszafogott este lett.

8. nap

A parti reggelizőt is felújították, de még mindig zseniális a kávé meg kaja, és kifigyelhetem ahogy az utca túloldalán a keselyűk társadalmi éltet élnek. Puerto Viejo világváros mert simán ad az ATM pénzt, ez később fontos lesz mert tonic-ot kell vennem a ginhez, amit Betti hoz.

Ő elvileg a ma kora délutáni géppel érkez, felpakolva a kolbásszal és pilóta keksszel. Aztán felveszi az bérautót és levezet ide. Ezen kicsit izgulok hogy minden rendben legyen..

Megint oda meg vissza sétáltam az erdőn át a strandra D vitamint gyártani, meg ugrálni a hullámokban.

Amúgy csendes szilveszter lesz, mert a COVID miatt ma az éttermeknek 7kor zárniuk kell, és a helyi autók sem járhatnak, úgyh nincs nagy partyzás. Az egyik kifőzdéből szereztem take away vacsit, vettem tonicot meg vizet, és ezzel fel is készültem 2021-re.

Amíg a ginre és Bettire vártam legalább tudtam kommunikálni a hidegebb helyeken szilveszterező barátokkal, meg A.-val Zöldfokról. Ma van a 10. évfordulónk, akkor ismerkedtünk meg a Blue Bar-ban, én Ildikével daiquirit ittam egy asztalnál ő meg a pult mellett állt és nézett. Az egyetlen tetkós pasi az életemben.. Sőt a legújabb műről is küldött fotót, brutál egész hátat betöltő farkasfejek. Alapból nem szeretem a tetoválásokat, de ez hihetetlenül profi és tudom hogy számára a farkasoknak külön jelentése van. Sajnos a COVID miatt nem jött össze, hogy most együtt szilveszterezzünk, egyszerűen nem volt vagy csak horror áron repjegy (1300 € Brüsszel Sal :-( ). Hát reméljük, hogy hamarosan megnézhetem élőben is.

Betti még javított is az ETA-n, és már 9 után megjött. Igaz kicsit zombie-szerű fejjel, de ez érthető, lenyomott bruttó 18-20 órát repülve majd még vezetett 4-5 órát, szerencsére az eső csak a végére itt kezdett el szakadni. Ettünk ittunk dumáltunk, és ha nincs a tűzijáték még ki is hagytuk volna koccintást.

Amikor a blogon a JUF miatt kiegészítettem a februári egészségügyis előadásomat a SARS-COV-2 járvány még 85.174 megbetegedésnél és 2861 halálesetnél tartott (2020.02.29. adat) és sok ismerősömet kellett győzködnöm, hogy ez nem a szezonális influenza.. Azóta 81.000.000 felett van a fertőzöttek és közel 1.800.000 a halottak száma, ami a valóságban ennél is jóval magasabb (excess death, Ma.-on is a KSH szerint messze magasabb a halálozás a 2. hullámban az elmúlt 5 év átlagához képest, mint ami a hivatalos statisztikában COVID ként szerepel https://www.ksh.hu/heti-monitor/demografia.html ).

Sok mindent buktunk 2020-ban egy csak elektronmikroszkóppal látható pár 100 nanométeres vírusnak köszönhetően. Van aki barátokat, családtagokat, kollégákat vesztett el, van aki a munkáját, vagy a jövőben terveit, nem beszélve a személyes találkozásokról, koncertekről, vacsorákról, szülinapokról..  És sose volt még Magyarországon egy időben otthon ennyi világutazó.

Régebben ki voltam akadva, ha törölték egy-egy járatomat. Most, hogy 2020-ban konkrétan a 25 törölt repülőjegynél tartok, már a rezzenéstelen arccal tervezek újra..(ha egyáltalán van mit). Sehova nem jutottam el, ahova eredetileg terveztem és voltam pár helyen mert oda éppen lehetett menni. Ezzel együtt is tudom, hogy sok szempontból a szerencsésebbek közé tartozom, úgyh ez nem rinyálás csak a tények.

Ahova nem utaztam el: Angola, Szicília, Ukrajna, Csád, Gabon/Egyenlítői Guinea

Ahova eljutottam: Olaszország legdélebbi sarka nyáron (kevesebb volt ott akkor a COVID-os mint itthon), nekem nem jött be, túl sok volt a (ronda) épített környezet és a brutál tömeg miatt semmit nem lehetett csinálni, a parton fekvés 10 napig meg nem az én stílusom, közben pedig munka emailek és telefonok jöttek szép számmal... Ezt kompenzálta 4 napos hétvégére a lakóbuszos naturista nomádkodás Böjtivel a 23 éve visszajárunk helyen KRK-n, már a zöld fenyőerdő az öbölben flash volt, aztán én konkrétan a csillagok alatt aludtam egy kék ponyván. Mallorcára sose mentem volna a 20 millió turista mellé pedig gyönyörű, itt a COVID fertőzés után, totál legyengülve rehabilitáltam magam (egy hétvégi túrán kaptam el egy tünetmentes barátomtól, és nem, nem influenza, pedig csak enyhe tüneteim voltak, 10-12 napig olyan gyenge voltam hogy nem jutott eszembe. hogy unom az ágyban fekvést, de nem lett felső légúti tünetem, a lázamat meg lenyomtam magamnak gyógyszer nélkül, igaz 4x öltöztem át egy éjszaka úgy izzadtam, a szaglásom meg csak hetek múlva jött vissza, de ennyivel megúsztam).

Mondom, hogy a szerencsésebbek közé tartozom, mert a munkám is megmaradt sőt… túlzás nélkül életemben nem dolgoztam ennyit, ilyen stresszben, ekkora nyomás alatt, ennyire feltöltődési lehetőség nélkül, úgyh közben a szervezetfejlesztési sulit és projectet is befejeztem. A biorobot létnek egy új (mondhatni még egészségkárosítóbb) szintjére jutottam :-( Sajnos az ilyen jellegű krízis helyzet az, ahol nagy hátrány, ha a meg nem hozott döntések, megszokás, változástól való félelem stb. miatt cégnél ragadt alkalmatlanokkal vagy éppen helyettük kell dolgozni.

Szóval kellett keresni vmi helyet ahol valóban tudok végre pihenni és nem érnek utol a melóval.. Plusz ki kell használni, hogy egy pár hónapig védett vagyok (és hazafelé sincs karantén). Sok országból nem lehetett válogatni, mert olyan kellett ahol van olyan jó a COVID helyzet hogy relatív szabadon lehet mozogni. Így lett újra a LajhárokFöldje, bár itt már 2x jártam, jelenleg az ember örül ha utazik valahova és bekussol, majd újra foglalja a KLM-nél mind a 4 törölt repjegyét…

-14 - 0. nap

Hát volt már utam, amit ennél könnyebb volt leszervezni. Ahogy lefoglaltam a KLM-nél a jegyet, már pár napra törölték is.. küzdöttem rendesen amíg sikerült a megfelelő dátumra átfoglalni magam, igaz panamai átszállással pluszban. Közben egyre többen rájöttek hogy ide lehet, meg amúgy is Karácsony szóval a szállásokat/bérautót is le kellett előre foglalni. Ide nem kell negatív PCR most, de biztosítást kell kötni az esetleges COVIDos eü költségekre és/vagy karantén hotelre, ezt gyakorlatilag csak helyi biztosítóval lehet https://tiendasagicor.com/en/, 11 USD/nap, aztán kell QR kód indulás előtt 48 órával https://salud.go.cr/. A biztonság kedvéért (mert hajlamosak mostanság hirtelen új követelményekkel előállni lsd később) csináltattam egy PCR-t indulás előtt, meg egy szerológiát (nem gyors teszt az szart sem ér) hogy van-e még védettségem. Bár 3 hónap eltelt, szerencsére még van használható IgG szintem úgyh legalább paráznom nem kell – nem fogok megfertőződni/megfertőzni. Egy kint élő ismerős közben rendelt hozzám egy drónt, amit kiviszek neki, a szokásos magyaros szeretetcsomaggal (kolbász, pálinka, pilótakeksz) együtt. Meló rengeteg, utolsó héten még kollégát is helyettesít úgyh pakolás az utolsó pillanatokban..

1. nap

A KLM-mel végül a legnagyobb izgalom a reptéren pórázon sétáló és velünk együtt becsekkoló cirmos macska volt. Nemhogy megilletődve nem volt, de láthatóan szeretett volna jobban körülnézni Ferihegyen egerek után. Mint kiderült frequent flyer..

Szerencsére - bár egy cég az AirFranccal  - minden járat pontosan indult és előbb érkezett, de még így rövid átszállásokkal is 24 óra volt átvergődni a Pocsolyán túlra.  A motyó is megjött (nem úgy mint Jetié Braziliába, amire 4 napot kellett várnia, bár ő vmi fura KLM Ibéria kombóval repült, de legalább senki nem tudta hol a cucca).

A San Jose reptéren megverik az Übereseket, így maradt a piros taxi – persze a pasi megpróbált átverni, hogy nem 25 USD hanem 25.000 colon (41$), haha hamar feladta, ennyire azért nem jöttem ki a gyakorlatból. Egy régi koloniális házban aludtam, nem lesz a kedvenc szállásom de közel van a buszhoz.

2. nap

Hajnali 6-kor sétáltam a buszállomásra jegyért, mert a Jézuska miatt hamar betelnek a buszok. Az egy külön cirkusz amíg rájön az ember melyik busz pályaudvarról indul San Jose-ban oda, ahova épp menni akar. Mivel sose voltam még Costa Rica Csendes-ócenáni oldalán gondoltam kipróbálom a helyi Siófokot a Manuel Antonio nemzeti parkot. Ide a Tracopa busz megy, az Calle 5 és Avenidas 18 között van a pályaudvar és csak alapos szappanos kézmosás, alkoholos gél, és hőmérőzés után lehet belépni. És persze mindenkin maszk van, rendesen hordva.

A busz tele, egy megállóval kb. 4 óra alatt vergődünk el Quepos-ig majd onnan 7 km egy hegyi szerpentinen fel le a Manuel Antonio bícs meg a nemzeti park. Ez a legdrágább szállásom, de mivel Karácsony, sok lehetőség nem volt, ez legalább jó, szabadtéri konyhával, pici medencével. Igaz, a szoba minden délután 4-től 6-ig beázik (özönvízszerűen esik az eső pontosan 2 órát), de nem az ágyam felett, és cserébe van 3 cuki macska, az egyik a billiárd asztalon lakik.

3. nap

Mivel ez a hely a tömegről híres, én meg arról, hogy ezt kerülöm, már reggel 7 előtt pár perccel a Manuel Antonio Nemzeti Park bejáratánál voltam, a jegyszedő nénivel együtt. A jegyet automatából kártyával lehet megvenni (18$) és a parkba tilos bármilyen élelmiszert bevinni a majmok miatt, csak innivaló lehet az embernél. Egy nap limitált számú embert engednek be, a kvóta általában már reggel 9-10 körül elfogy.. Amúgy rengetegen próbálnak átverni, van hamis jegy, ál parkoló, hamis egyenruhában hamis guide is, de ezek nem kelnek korán ugyh a vegzálás nekem kimaradt.

Costa Rica területe kb. fele Magyarország, ennek 26%-a védett, van vagy 34 nemzeti park és mindenféle más védett terület, az első park 1955-ben lett, a legnagyobb 1991 km2 a legkisebb még 5 km2 sincs. A természeti értékek megőrzésében és az ökoturizmusban abszolút élen járnak. A Manuel Antonio egyik legkisebb nemzeti park a szárazföldi része alig 7 km2, de a tengeren még van ehhez 55.000 hektár védett rész, hogy legyen hely a bálnáknak. Amiért híres az nem csak az esőerdő, meg az állatkák, hanem a gyönyörű bícsek a parkban. Az ösvények jól kiépítettek (nagy része úgy van megcsinálva, hogy kerekesszékkel is járható!!!!) és profi infrastruktúra (pl. zuhany) van.

Annyira első vagyok a parkban, hogy még nincsenek az előző napi eső után lábnyomok. Így persze látok állatkákat is, elsőnek egy szarvaslányba botlottam bele, aztán lett pár aguti, a Katedrálisnak nevezett félszigeten egy nagy csuklyás majom család pörgött a fákon felettem (panamanian white-faced capuchin monkey). Az egyik bícsen találtam egy fekete iguana (black spiny-tailed iguana) bébit, nem volt csak kb 50 cm és nagyobb türelmesen megvárta a homokban, hogy körbe fotózzam. Lajhár is volt, de túl magasan sajnos. Én akkor mentem ki reggel 9-kor amikor a tömeg befelé jött, vagy 100 méteres sor állt, úgyh nem bántam meg a korán kelést.

Mivel ezt a szállást csak kp lehetett fizetni, az állatok után elindultam ATM-et vadászni. Hát nem volt egyszerű, a környéken levő nem működött. Elindultam gyalog Quepos felé, félúton van egy, de az meg max.100 $ engedett kivenni. Nem baj legalább megizzadtam 2,5 km de vagy 200 méter szinttel 35 fokban >90% páratartalom.. Aztán megvártam a helyi buszt és bevitettem magam Queposba, az ottani bankban végre kis segítséggel ki tudtam venni annyi zsét amennyi kellett, és ha már ott, intéztem San Joséba busz jegyet. Vissza a helyi buszon a szerpentinen 2 amcsi pasival utaztam, mondták menjünk még egy kört, miután találtam egy teljes család (majdnem kihaló félben levő) mókus majmot (central american red-backed squirrel monkey) akik az út felett keltek át és egy hatalmas fekete iguánát az út mellett a fatörzsön. Nem gond, csak kérem a guide-nak járó jattot.

4. nap

Már reggel kiderült, hogy tervezhetem újra az egész utat, mert a hollandok kitalálták, hogy negatív PCR kell az amsterdami átszálláshoz is. Ami 72 órával az oda érkezés előtt készül. Ez azért jó mert majdnem 24 óra addig eljutni. Magyarul valahol valahogy az utolsó 2 napra kell találnom egy helyet San Joséban, ahol megcsinálják, különben nem szállunk fel a gépre. Ez alapból sem lesz könnyű, de így egy nappal kevesebb van az amúgy is rohanós utolsó napokra. Nem könnyítik meg a KLM túlélését ezzel.. (Ezért csináltattam amúgy indulás előtt egy PCR-t, mert sose lehet tudni, mikor mit változtatnak az utolsó pillanatban, nehogy ezen bukjam a túrát…)

Megvigasztaltam magam egy adag ceviche-vel ebédre a közeli fabódés önkiszolgálóban. Szerencsére itt a klasszikus verziót - nyers hal, citrom, friss koriander, hagyma – verziót csinálják, plantain chips-szel, 1700 Ft-ért. Nekem a túlbonyolított amerikai stílusi annyi nem jön be de ez brutál jó volt. Boldogság.

Kicsit sétálgattam, de tömeges bícseléshez nem volt kedvem, úgy próbáltam az újra tervezéssel haladni, meg aludtam a délutáni szokásos özönvíz alatt, miközben a szemetesbe gyűjtöttem az esővizet.

14. nap

Besétáltam a Delfines hotelből a városkába, semmi extra, van pár leszakadt régen szép koloniális ház, helyi viskók, múzeum, pár étterem és a piac. Az egész hely pici, magán a Bubaque szigeten vagy 6000 ember lakik, 75 km2 (a Csepel-sziget 257, Sal Zöldfokon 220 km2), sok erdővel és a távolság miatt érintetlen tradíciókkal. A kikötőben itt is vannak színes fa halászhajók és az egész sziget tele van örült csirkékkel. A hotelben teljesen szelídek, az étteremben mászkálnak, a kikötőben viszont az egyik megpróbálta elcsenni egy kutyától a halat :-) Crazy chicken. Nem jött össze, de nem esett le a feje..

Délután tuk-tukkal (ez még nem volt, ha lesz időm egyszer összeszámolom hányféle járművön nyomtam ezen a túrán..) elmentünk egy másik faluba a szigeten. Vörösagyag, tornácos házak, rengeteg gyerek, a kiscsajok hajában színes gyűrűk..

Vaca Bruto (brutális tehén vagy vad bika) ceremóniára érkeztünk – bemelegítésnek két maszk táncol, majd jönnek lányok is tök edényekkel. Következő körben cápa maszkos nyomja. Aztán jön a gonosz maszk, aki ijesztgeti a rossz gyerekeket, el is visz egy fiút a lábánál lógva fejjel lefelé, majd leteszi a földre aztán szórja rá a homokot.

Aztán csúcspontként jönnek a Vaca Bruto-k – rendes szarvuk van, fülük és az orrukban kötél. Egy asszony fegyelmezi őket – ők azokat a már erős, de még nem bölcs férfiakat jelképezik, akik még nem estek át a végső férfivá avatáson. Egymással is verekednek, összeakasztva a szarvukat, ők is kergetik kicsit a gyerekeket, és közben eszméletlen tempóban bírnak a dobokra táncolni.

Nem rossz ez így év kezdésnek..

15. nap

Ezt már a Bissau reptérről írom.. az egész akkora mint nálunk egy mezőgazdasági reptér és kb a biztonsági ellenőrzés is ennek megfelelő. Egyszer megtapogatták a hátizsákomat, egyszer pedig vizuálisan megnéztek ezt azt a kézipoggyászban, egyetlen átvilágító gép sem működik.. Ilyen organoleptikus biztonsági vizsgálat után atombomba is lehetne nálam, tuti nem szagolta volna ki a 160 kg-os feka asszony, csak reménykedni tudok hogy békés útitársakkal hoz össze a sors. Persze az se volna baj, ha a repülő megérkezne Lisszabonból mert egyenlőre se híre se hamva, wifi nincs h lecsekkoljam elindult-e egyáltalán..

Már reggel elindultam haza Bubaque szigetről először páran átmentünk hajóval a Bolama szigetre, 1,5 óra állva, mert annyira verődött a hajó hogy a szélén ülve nem volt vidám, ülések meg nem voltak. Én mondjuk élveztem. (A múmiák nem jöttek.. hál istennek). A többiek ebédre szendvicset kaptak, én rizs/bab kombót egy kisebb kék lavórban. Teljesen autentikus Afrika :-)

Bolama volt portugál Guinea fővárosa 1871-1941-ig. A koloniális épületeket maguk a portugálok hagytál lerohadni, ma már úgy néz ki mint Angkor, nő a dzsungel a házakon át, gyökerek, fák stb. Van kormányzói palota, mozi épület, a régi kaszárnyák.

Újabb 2 óra alatt elértük Bissau-t – rövid városnézés alatt megnéztük ugyanazt, amit a shoppingoláskor, csak világosban. A kézműves piacon semmi nincs, ami eredeti lenne. Kaptunk fürdési célra egy hotelszobát, ettem valamit. Elköszöntem a népektől, hát nem lettek életre szóló barátságok, de Albertoval biztosan kapcsolatban maradok. Aztán irány a dugóban a reptér.

16. nap

Megérkeztünk Lisszabonba rendben, a motyóm is, kiszedtem átküzdöttem magam busszal a másik fapados terminálra. Elértem a simán a Ryanair-t pedig pontosan indult, (így ezzel a kis sétával spóroltam vagy 300 €), most valahogy baromi hosszúnak tűnt Budapestig.. Ahol aztán megfagyok, mert nincs rendes meleg ruhám és a fél repteret körbe kell sétálni.. IJB

Megjött a cuccos, Afrikában nem is tűnt a hátizsákom koszosnak, itt azért rendesen megnéznek. Haza taxi és kipakolni sincs időm mert SZ-al ebéd aztán Petivel vacsi, és ivászat a Szörnyekkel.

Ha össze akarnám foglalni, nem ez volt életem legjobb túrája, részben a társaság a nyikorgó múmiákkal nem adott hozzá, szerencsére az olasz házaspár jó fej volt legalább. Másrészt Szenegál északi része és a Gambia nagyon nem jött be, igaz nem is ezek miatt mentem. A Casamance régió és Guinea-Bissau viszont rendes nekem való Afrika volt és lehet az egésznek a titkos értelme az Albertoval való találkozás volt.. Azért a TransAfrica tulajdonosától állás ajánlatot kapni elég komoly elismerés :-)

Szenegál 2x Magyarország alapterületre, és majdnem lakosságra is, akik főleg wolof  (43%) és fula, serer, és mandinka népek lakják, francia gyarmat volt. A régió politikailag egyik legstabilabb országa, gazdaságilag is jobban állnak mint a másik kettő (149. GDP/fő), főleg ásványkincsek (foszfát, petróleum származékok, arany, cement) és a halászat jelentős bevétel, de a turizmus sem megy rosszul, meg fociban is jók.

Nekem az északi rész túlságosan turistás, gyakorlatilag egy másodpercre nem lehet létezni az erőszakos szuvenírárusoktól. A Casamance régió viszont szebb is, atmoszférája is sokkal jobb, látni még autentikus afrikai életet és alig van turista.

A Gambia, a hasonló nevű folyó két partján kicsit nagyobb mint Bács-Kiskun megye, de 2 millióan lakják, főleg mandinka, fula és wolof népek, ők is főleg iszlám vallás szerint. Gazdaságilag sem állnak jól, (GDP 171. ennek nagy része mezőgazdaság, mogyoró és kesú, fa.

Nekem eddig ez a legkevésbé bejövő afrikai ország, korrupcióban és a tömeg turizmusban jók, nekem ezek viszont annyira nem. Itt nem a szuvenír árusoktól hanem a nyomuló pasiktól nem lehet létezni. Mivel rendes bevételük származik az angol nőknek nyújtott szexuális szolgáltatásokból, így próbálkoznak és nem kicsit erőszakosan minden fehér nőnél. 

Guinea-Bissau (a főváros neve különbözteti meg a volt francia Guinea-tól) 1/3 Magyaro., 2 millió lakossal akik főleg fula, balanta és mandinka törzshöz tartoznak. Itt az iszlám kb 45%, keresztény 20% de ezek erősen átfednek az animista vallásokkal (és önmagában az is 38%).

Gabu királyság részeként a Mali Birodalomhoz tartoztak, ennek egyes részei a 18. századig kihúzták. Amúgy a portugálok nagyon korán a 16 sz. gyarmatosították, de csak a tengerparti részt, az ország belseje maradt törzsi kézen és meggazdagodott a rabszolga kereskedelemből. Oda csak a 19. sz jutottak be.

A függetlenségért Cape Verdével együtt harcoltak, ők gerillaként is, Amílcar Cabral itt is nemzeti hős, de portugáloktól csak 1973-ban szabadultak. Aztán össze se számolható mennyiségű katonai puccs következett (asszem 7) és több elnököt kinyírtak, ugyh finom szólva sem volt az ország politikailag stabil. Mi most pont az új elnök választásra érkeztünk amit egy iszlamista ellenzéki nyert.. hát meglátjuk.

Gazdaságilag is szarul állnak, főleg mezőgazdaság van meg halászat (GDP 168) a lakosság két harmada brutál szegény, aszfalt, elektromos áram alig. És híresek, mint drog csempész útvonal, főleg dél-amerikai kokain szállítmányok mennek Európa felé. Mondjuk ahogy a vízum és a reptéri organoleptikus ellenőrzés ment, hát nem csodálom.

Utazási szempontból Bijagos szigetcsoport természetileg gyönyörű, autentikus Afrika de sajnos az ország belsejébe most nem jutottam el pedig törzsi élet szempontból az is érdekes.                                                                                                                                                                           

11. nap

Ma leléptem a csapattól végre – mint kiderült Alberto pick up-ja is kell a csomagok szállításához, mert Ziginsóból kisebb busszal megyünk tovább. Így én a lecsapó villám sebességével ültem át hozzá a pick upba, egy jó fej olasz házaspárral.

A határátkelés Guinea Bissau-ba egész gyors volt, de amíg az autó papírjait (togói rendszáma van) intézte Alberto, megpucoltuk az ablakot hogy legalább ki lehessen látni :-) Az egyik ellenőrző ponton megállítottak, minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek hangosan röhögni mikor Alberto azt mondta a rendőröknek hogy akik az utazás célját kérdezték h a közeli katolikus missziót látogatjuk meg. A határ után rögtön jobbra el egy földúton egy tradicionális Felupes falucska irányába. Az út borzalmas rossz volt, de pick up speciálisan átalakított, ezzel szokott Alberto átkelni a Szaharán. A busz cserét is értem már, az is spéci és az is bírja ha lassabban is.

Útközben utazásokról, helyekről dumálunk, Alberto több mint harmincöt éve él és utazik Nyugat Afrikában, akkor szelte át először a Szaharát teherautóval amikor én még óvodás voltam.

A falucska nagyon szép, körben rizsföldek, hatalmas baobab és kapok fák, és teljesen tradicionális agyag házak, fánk alak itt is menő, dupla elcsúsztatott szalmatetővel, ami légkondicionálóként működik. Nincsen annyira erőd jellege, de a stílus hasonló. Fa bot kerítések vannak, és külön hely a cuki malacoknak. A falu portái nagyobb területen vannak elszórva, közte rizsföldek. Az egyik parcellán kézzel csépelik a rizst a kislányok, a másiknál a kútból vízzel mosnak. A faluba eddig csak csónakkal lehetett eljutni a Cacheu folyón, de tavaly óta van egy gát amin végig lehet autózni. Ettől függetlenül nem lett több a látogató szerencsére..

Visszafelé mi kicsit megtoltuk, hogy előre megrendeljük az ebédet a csapatnak, és mivel volt fél óra előnyünk muszáj volt megosztoznunk egy üveg vinho verde-n amit az utolsó falusi közértben is lehet kapni, ennyi előnye van a volt portugál gyarmatoknak.

Bissau felé néhol jó az aszfalt, de legtöbbször az kátyúk után fizetünk, itt már igazi afrikai utakon toltuk, de a táj gyönyörű, pálmafák, kesudió, néhol mangrove, sokkal zöldebb. Két hatalmas folyón is átmegyünk, szerencsére már van híd, ha kompozni kellene rá menne pár óra.

Bissauból a többiek tovább mentek, mi átpakoltuk a pick upot és bezsúfoltuk a kemping cuccokat, majd elmentünk bevásárolni a fővárosba. Nagyon szakadt de még is sajátosan hangulatos város. Az egyetlen történelmi látnivaló az erőd, ami most is katonai támaszpont, fotózni nem lehet. Van pár jóképű koloniális ház, és óriási dugó. A bevásárlás volt nem egyszerű mert minden bezárt, de valahogy veszünk pezsgőket, reggelit, jeget stb. Holnap egy lakatlan szigeten fogunk táborozni, a csendes szilveszter jegyében.

A szállásunkig még 1,5 óra minimum ugyh végül csinálok zenét hogy ne unatkozzunk a dugóba, brutál hogy Alberto úgy ismeri Bissaut hogy sötétben is simán navigál a kis utcákon. Mondjuk amikor a dugó közepén hisztizve követelte hogy most azonnal nyissuk ki az egyik vinho verdet és igyuk meg a kocsiban, azért ellenálltunk :-) Aztán száguldoztunk még egy kicsit sötétben, kaptunk halat vacsorára és nagyon későn, egy nagyon egyszerű szobát aludni.

Holnaptól a Bijagos (bidzsagosz) szigeteken nyomjuk, a telefonom nem működik, wifi nincs, és remélem társaságnak csak a törpevízilovak meg teknősök lesznek.

12. nap

Bijagos szigetcsoport is világörökség a 88 szigettel az óceánban. Reggel egy óra alatt pakolják be a hajókat, két sport horgász teknővel indultunk el az elvileg 4 órányi hajózásra levő szigetre. A 4 órából egész nap lett, mert a mi hajónk (amin legalább voltak ülések) motorja nem igazán bírta erővel. A dagály miatt a sós víz jött a nyakunkba így is rendesen. Végül jött egy 3. teknő, folyamatos hajó csere, emberek át egyik hajóról a másikra. Orango szigetet du 2-re értük el, már túl későn ahhoz, hogy tovább menjünk a hippokhoz :-( és még újabb 3 óra hajózással elértük a legszélső lakatlan szigetet. Ez a Canhabaque szigeten élő törzs szent helye, csak egy kijelölt táborhelyen lehet sátrazni. Viszont itt van a a leves teknősök egyik legfontosabb költőhelye. És persze úgy néz ki ahogy a trópusi szigetek képeslapon, pálmafák, baobabfák, buja zöld növényzet, ehhez fehér homok, kék ég és nincs senki csak mi.  

Vacsit hoztunk magunkkal, ittunk hozzá vinho verdét és elmentünk aludni éjfélig. Szerencsére az egyik múmia beállította az ébresztőt mert Alberto úgy bealudt hogy nélküle pezsgőztük és mentünk teknőst nézni. Mivel a dagály még nem volt igazán magas csak egyet láttunk.

13. nap

Újévre hatalmas levesteknősöket kaptam. Az volt a terv, hogy reggel 7-kor, aki szeretné látni a törpe vízilovakat és további 8 órát szívatni magát a hajón azt elviszik. Viszont olyan szél lett, hogy a hajókat eleve be kellett vinni mélyen a tengerre ugyh nem lett hippo nézés.

Ha már felkeltem én azért elmentem napfelkeltét fotózni és találtam egy hatalmas teknőst, aki nem indult el az óceánhoz időben és a kövek miatt itt ragadt. Úgy vettem észre hogy beszélt hozzám kicsit röfögős méltatlankodó hangon. Aztán még kettőt, reméltem túl élik a napsütést és a meleget amíg megjön a dagály és el tudnak úszni. A negyedik hatalmas és fiatal volt, átment a köveken és szépen elúszott, de még volt időm lefotózni és boldog új évet kívánni neki.

Egy másikat a táborhoz közel a bokor alatt találtuk, éppen befejezte a tojásrakást és elindult a vízhez, de persze rossz helyen, őt nemes egyszerűséggel átemeltük pár kövön és már úszott is.

Persze órákig vártunk, hogy a szél csökkenjen és el lehessen indulni, sétálgattam fel le, és láttam ahogy egyeske teknős az emelkedő dagállyal elúszott. Ő egyébként akár hányszor elmentem mellette mindig felemelte a fejét, a többieknek meg döglöttnek tetette magát, feje betéve a víz alá. Ezek a tekik mindenféle trópusi óceánokban és tengerekben megtalálhatók, és elérhetik a 400 kg-ot is, pedig vegák (green :-) turtle angolul). Nyugat Afrikában ez a pici Poialo sziget a fő költőhelyük, akár 30.000 tojást is leraknak itt évente.

Bubaqui-re hajókáztunk át egyenesen, mert a Meio szigetre nem volt értelme ebben a szélben, a múmiák így is végig vinnyogtak a hajón. Pedig most nem jött ránk a víz, csak dobáltak a hullámok, én fülig érő szájjal vigyorogtam a félszemű kapitány mellett állva. Bubaqui a sziget a kvázi főváros. Egy egyszerűbb sport horgászos hotelben alszunk, szuper a kaja, és vau van wifi az étteremben..   

8. nap

A Gambia folyó felett is szép a napfelkelte, szóval korán indultunk. Rendes szakadék bozóttaxival a megalitokhoz egy Siné Ngayéne nevű helyre, másképp nem is lehet odajutni, és így se egyszerű. A megalitok világörökség (Wanar nevű szenegáli és pár gambiai site-tal együtt), és ugyan ebben a régióban a világon a legnagyobb faragott kő koncentráció, szinte semmit nem tudni ezekről a pre-iszlám kő körökről, azon kívül hogy temetkezési célokra készültek valszeg a 12.-13. században. Itt 1102 van, 52 körben. Van egy atmoszférája a helynek, de azért a pulzusom nem ment feljebb a kövektől vagy a pár négyzetméteres múzeumtól amiben gyakorlatilag semmi sincs.

Ami aztán mérsékelten megdobta a pulzusomat az a Gambiai határátkelés Farafenninél, bár fel voltam készítve. A Sierra-Leone/Libéria túrát ugyanis Sean-nal nyomtam végig, aki a Szenegál Bradt útikönyvet írta (kb mint a Lonely Planet de jobb/több kulturális infoval, és elég jók az afrikai országokra) és akivel első percben jóban lettem, a lengyel-magyar barátságot igazolva (félig lengyel, Chicago-i a srác). BTW valami van a levegőben, mert a mostanit meg a Trans-Africa (legnagyobb nyugat-afrikai utazós cég) tulajdonosával, a Togóban élő, de olasz Albertoval tolom. Aki a 3. nap kérdezte meg nem akarnék-e neki túrákat vezetni Afrikában (4x4 Mauritániától Lagosig vagy vmi ilyesmik) mert végre valaki aki érti Afrikát J (nos a szenilis amcsi útitársaknál nem nehéz jobban érteni, de ez még nem elég)

Szóval Seantól tudom, hogy ez a világ egyik legkorruptabb határátkelője, ahol naponta változik, hogy kell-e vízum valakinek vagy nem. Az EU-s országból jövőknek kevés kivétellel, mint francia, szlovén stb eddig se kellett, magyaroknak se, annyi változással, hogy októbertől minden EU útlevél vízummentes. Ezt Sean még az egyik határőrtől anno WhatsApp-on is megkérdezte. Ezt is, meg minden internetes infot a hivatalos website-okról kiprinteltem.

Nos nyilván két útlevélbe kötöttek bele, a görög útitársnőébe és az enyémbe. (De az amerikaiaktól akiknek előre benne volt a vízum, a pecsétért akartak pénzt kérni..) Először egy alacsonyabb rangú kezdett el nyomulni h nekünk kell vízum, mondtuk nem, itt a lista. De nekik más listájuk van. Amit nyilván nem volt hajlandó megmutatni. Amikor mondtam, hogy írja le a nevét hogy feltehessem a fészbukra, hogy ő volt aki vízumot akart velem fizettetni lett egy kis kiabálás :-) Mármint ő ordított.

Végül mentünk a főnökhöz, aki azt mondta, hogy tudja, a törvény szerint nekünk nem kell, de az ő parancsnokának a parancsnoka azt mondta hogy kell, úgyh akkor kell. Igaz az ára egyre csökkent. Nagyon udvariasan csak annyit kérdeztem hogy ha én most befizetem ezt a 14.000 CFA-t és ad egy elismervényt, amit lefotózok és felteszem a fészbukra a Gambia Tourist Board alá - ahol kint van a poszt hogy nekem nem kell vízum - vajon neki lesz-e baja belőle? Nos annyi válasza volt, hogy takarodjunk és odaadta az útleveleket egy cetlivel, amire kaptunk vízumot fizetés nélkül (gondolom h ne veszítse el az arcát a beosztottak előtt). Persze ettől még meg fogom írni a sztorit a fészre.. És persze megírtam Seannak is WhatsApp-on, aki csak annyit válaszolt, a fészbukos ötlet brilláns és ellopja :-)

Az egész The Gambia 10,689 km2, 2 millió lakosú volt brit gyarmat, egy mini ország amit Szenegál vesz körül és ahol rendes afrikai csóróság van, pedig komoly bevételt hoznak a óceán parti resortokba érkező tömeg turisták. A hely amúgy az idősebb hölgyek által nyaralás alatti szex céllal vásárolt raszta fiúkról híres.

Banjul a főváros egy szigeten van, ide egy felejthető, de tipikus afrikai ebéd után (senki sem azt kapta amit rendelt, de legalább 1,5 óra múlva) a komppal jutottunk át. A fővárosban van pár koloniális házon, egy múzeumon, a piacon a szokásos káoszon kívül nem sok minden van.

A híres Senegambia hotelben alszunk – hatalmas rettenet medencékkel az óceán parton. Meg szert tettünk egy meglepően jó seafood vacsorára egy helyi turistás helyen

9. nap

A hotel a kertje gyönyörű és több száz féle madár van benne, ha éppen a hangos partizás nem zavarja el őket. Én úgy döntöttem, hogy a délelőttre inkább maradok a madarakkal és kihagyom a banjuli múzeumot és dugót. Még napozni is tudtam kicsit az óceán parton, a hullámok miatt fürdeni nem lehetett. Amúgy elég idegesítő hogy a security-s csávótól a takarítóig mindenki nyomul az emberre hátha lízingeli jó pénzért.

Gambiából ennyi elég is volt, valószínűleg ez lesz az általam legkevésbé kedvelt afrikai ország. A határon mondjuk már simán kiengedtek majd kis várakozás után bepecsételték újra Szenegált. Várakozni azért kellett mert pár marabu (nem a dögevők, hanem a szufik) betolakodott elénk..

Szenegál Casamance régiója már az az Afrika amit szeretek, már a határ túloldalán megváltozik a hely kisugárzása. A vegetáció is sokkal zöldebb, pálmafák, kesudió, mangrove mocsár.

Ez a rész >35 éve vív függetlenségi háborút a rendes Szenegállal, és valójában annak sose volt része. Másik törzs a diola lakja - nem az északon domináns wolof népek - akik főleg animisták meg kicsit keresztények. Ez a terület anno Guinea Bissau része volt, amíg a francia gyarmatosítok el nem cserélték egy darabra a másik Guineaból a portugálokkal. Ezt a részt hozzácsapták Szenegálhoz (így lett A Gambia bezárva) majd nem sokat foglalkoztak vele. A régió infrastrukturálisan és minden szempontból elhanyagolódott, amíg aztán a 80-as években fellázadtak. Most béke van de mindenütt katonai ellenőrző pontok.

Ziguinchor-ba (ejtsd ziginsó) ugyan este 7-re érünk de még el kellett menni a Guinea-Bissau konzulátusra vízumot csináltatni. Konkrétan 5 perc amíg a konzul - aki ezért bejött szombat este túlórázni – átmásolja az adatokat a vízumra az útlevélből és 20.000 CFA (10.000 Ft). Még papírokat se kellett kitölteni.. Bárcsak minden vízum így menne.

Kivételesen rendes hotelben lakunk, de ettől a vacsora ugyan úgy 1,5 óra múlva érkezik, így Albertoval iszunk egy üveg rozét (mivel sört nem ihatok, megszánt és borozik velem

10. nap

Hát nem lett rövid.. de kezdek végre flowba kerülni. Először körbenéztünk Ziginsorban van pár régen jól nézhetett ki koloniális ház. Aztán a Casamance folyó árterülete és a mangrove erdők mentén elmegyünk egy tipikus diola házhoz, imploviumnak hívják, a római vagy görög házak után. Gyakorlatilag a régi törzsi háborúk miatt kialakított erőd ház, ami kvázi egy nagy fánk. Egy jól védhető ajtóval, ablakok nélkül. Középen a tetőn nagy nyílás, mint egy tölcsér befele lejt egy udvarra – így ezen a lyukon át jutott fény és gyűjtődött esővíz, a házban pedig több család is ellakhatott. Sajnos ilyen házból egyre kevesebb van, mert a fű borítás nagyon drága és pár évente cserélni kell a tetőt..

Következőnek először bort veszünk mert vendégségbe menni így illik, az egyik legősibb diola királyságba hívattuk meg magunkat. Egy faluban vásároltunk, én megléptem a piacra pálmaolajat meg hibiszkuszt venni.

A király piros ruhában és zokniban fogadott bennünket egy árnyékos külső helyen. Mindenkivel szépen kezet fogott, de ő se beszélt velünk közvetlenül hanem a miniszterén keresztül. Elég fiatal (40 körül) és még csak pár éve király – itt sem a legidősebb fiú örökli a trónt, hanem a vének bizonyos spirituális jelek alapján döntik el ki lesz az új király. Akik ennek nem mindig örülnek, mert addig életüket - a feleséget, szakmát stb - is beleértve fel kell adniuk. Ő menő taxis és autószerelő volt, aki éppen elnyert egy belgiumi ösztöndíjat h tovább tanuljon, ehelyett itthon kellett maradni egy új 17 éves feleséggel királykodni. Addig egész jól ment minden amíg el nem kezdtünk elköszönni – itt Őfelsége betolta, hogy van akivel szerinte már találkozott közülünk. Majd a minisztere rám mutatott. Hát ööö mondtam max előző életemben. De de, szerinte Ő velem már találkozott.. Az útitársaim ezen rendkívül jól szórakoztak és úgy fordították le maguknak, hogy el akar venni feleségül a király. Well..ha igen, ez megint egyike lehetett a jobb napjaimnak, pedig nem is mostam hajat, és hát az ellenfelek helyes megválasztása is fontos része a győzelemnek, szerintem relatív kevesen akarnak amerikai múmiákkal házasodni.

Ebéd a folyóparti szakadt helyen, majd hatalmas csónakban az árterületen elindultunk egy helyi faluba, ahova csak vízen lehet eljutni. Mangrove erdők között, fejünk felett repülő vízipulykákkal (a pelikán új neve) és mindenféle más vízimadarakkal már az út is brutál szép. A faluban aztán 20 perc sétával egy maszkos szertartás közepébe érkezünk. (egy helyi kapcsolattól tudtuk meg előző nap hogy buli lesz) Vagy 100-120 ember nyomul, a lányok körben fa darabokkal ütik a ritmus, de vannak rendes dobok is. A férfiak leveles faágakkal táncoltak, voltak rafia ruhás maszkosok és két hatalmas rafia kúp tetején zászlóval.  A rafia kúpok elképesztően jól pörögtek, de ipari mennyiségű port toltak az arcomba, mondjuk tudtam hogy ez lesz, nem véletlen nem mostam hajat :-)

A zöld zászlós kúp a fő jó maszk, mellé végül egy kicsinosított esernyő alatt besétált egy fiatal lányka- őt választották hercegnőnek – ez kvázi az új eladósorba került lányok bulija, őket oltalmazza a rafia kúp.

Visszahajózás naplementében is klassz, de annyi erőm már nincs, hogy órákat várjak a vacsorára ugyh inkább alvás lett.

Holnap újabb határátkelés Guinea-Bissauba, nem tudom lesz-e internet ugyh ezt megpróbálom feltölteni hajnalban innen, így valszeg ez lesz az év utolsó posztja.                                                                                                            

4. nap

Még mindig Gorée, reggel a kedvünkért kinyitják az 1786-ban épült rabszolgás házat.. Ezt még II. János Pálon kívül vagy 3 amerikai elnök látogatta meg eddig.  Itt nem hatalmas erőd, csak nagyobb kereskedő házak voltak a rabszolga kereskedés központjai. Felül laktak az uraságék, alul a ghánai erődökhöz hasonlóan a rabszolgák cellákban szétosztva, nők, gyerekek, pasik. És persze itt is van door of no return, azaz aki azon az ajtón átmegy nem tér vissza.. Amúgy a pestis járvány, ami miatt Dakar létrejött, ebből házból indult anno. Addig a ma 4 milliós főváros egy lebou halászfalu volt. Visszafelé végre leesik a tantusz hogy a hatalmas teherszállító tengerjárók mellett álló furcsa hatalmas hajó mi – Africa Mercy– a híres kórházhajó. Ez a világon a legnagyobb, 152 méter és 470 fős a legénységgel nyomulnak – 5 műtőben 7000 műtétet tudnak elvégezni évente, 2020 júniusig állnak Dakarban.

Még felmászunk a dombtetőre, aztán vissza a hajóval Dakarba. Amin kb. jött vagy >500 turista.. el lehet képzelni délre mi lesz a szigeten. Megérte itt aludni, mert így legalább késő délután és reggel nem volt senki.

A Lac Rose, rózsaszín tó 35 km Dakartól, és régen itt ért végett a Párizs-Dakar. Amúgy az óceán egyik lagúnája volt,  amit a 70es évekbeli nagy szárazság idején lezártak így tó lett, majd ahogy a víz párolgott a só egyre koncentráltabb, a színe meg rózsaszín lett. Mai napig termelik ki a sót, csónakba a pasik, ki tolják a part közelbe, ahonnan meg a nők viszik partra, kupacolják, eladják. Egy tonna 40 $. Európában út szórásra használják, itt ebből él vagy 1000 ember.. Durva meló, de itt már a szuvenír árusok se gyengék, még Goreé-hoz képest sem. Folyamatos a zaklatás.

A következő megálló, az OT rendszámot kérdés nélkül megkapó Land Roverekkel Kayar, egy brutál méretű halászfalu a Cape Vert félsziget alján. Na ez is rendesen színes, kb. 1000-1200 festett halászhajó végig ameddig a szem ellát a tengerparton. Méteres ráják, murénák, polipok a homokban, ládaszám a mindenféle halak, amiket lovas kordé aztán a várakozó kamionok visznek Afrika szerte. A népek nem túl barátságosak, jellemzően Szenegálban mindenki pénzt akar a fotózásért, amit alapból utálok. Az egész hely ettől függetlenül lélegzetelállító.  Még a marabuhoz is bemegyünk, aki a tudja a Koránt meg Szent Erdőt ötvözve megáldani a hajókat, hogy ne süllyedjenek el. Beleértve a migránsokét, akik innen Spanyolba mentek.

Végül még egy off road szakasz, de most nem jeep, hanem teherautó plató, rendes afrikai kivitelű utazás és a sivatagban éjjel mauritániai módra épített sátrakban alvás.

5. nap

Saint-Louis még mindig meg van a varázsa… A Szenegál folyó torkolatában levő parányi szigeteket csak a 1659-ben kezdték belakni. Eleinte csak a kereskedők nyomultak, de az európaiak nem hozták a családot, hát csináltak sajátot a szép feka lányokkal- így kerültek egyre nagyobb hatalom birtokába a métis signare néven elhíresült mulatt asszonyok. Itt is küzdöttek az európai hatalmak és végül 1779-ben a franciák tették rá a kezüket. Sokáig ez volt a francia Nugat-Afrika fővárosa amíg nem tették át Dakarba.

Már bejutni is egy 1897-es Pont Faidherbe-ről elnevezett híres hídon lehet, ami még a hajó forgalom miatt el is forgatható. Saint-Louis apró utcái és koloniális házai között sétálgatni már önmagában egy program – amin sokat javítana, ha pár másodpercenként nem tukmálna valaki valami szuvenírt az emberre. Tele van az utca a korán iskolában tanuló, és koldulni kényszerített talibes gyerekekkel is, úgyh ilyen szempontból is jó döntés volt a klasszik lovaskocsis körbenézés, így nem zaklatnak másodpercenként. Átmentünk a szomszédos halászos szigetre is, tele színes piroggal a part. Van új fotó múzeum, kevés de tényleg szuper képekkel, keresztény és muszlim negyed, városháza, és mecset amiben harang van.

Karácsony estére nekem a híres 1700-es évek óra létező las Fanales jut. Ez a métis signare hölgyek tradicionális vonulása volt a legjobb ruhájukban, ékszerekkel és a lámpást vivő szolgákkal az éjféli misére. Most türkizkék vagy narancssárga ruhában énekelve vonultak egy papírmasé kivilágított templomszerű építmény mögött, közben zene, pár maszkos táncos. A templomban misére már nem mentek be, gondolom majd az éjfélire, de azt nem vártam meg.

6. nap

Felmentünk a mauritániai határhoz a Djoudj (dzsudzs) Nemzeti Parkoz, ami ugyan mesterséges de a világ harmadik legjelentősebb madaras parkja, és világörökség. Eleinte még van aszfalt, aztán rizsföldek között földút. Azért előjön belőlem a spotter. Így a többiek is látnak piros majmot, meg varacskos disznókat. Megérte korán kelni mert itt több turista van, mint hajó. Így mi lelépünk au első eresztéssel, a többiek várnak a tűzőnapon amíg visszaérünk. Csomó madarat látni, ezeknek többsége költöző, évente pár százezer áll meg itt – szürke gém, gólya, kormoránok, de leghíresebbek a pelikánok mert ezekből egy szigeten több ezer tanyázik. És repkednek a nem kis testükkel (14 kg) az ember feje felett.

Ezután ebédhez vissza Saint Louis-ba, na itt lett elegem a turistákból – három csoport nyomult ugyanabban az étteremben, a kaja felejthető, de legalább mikro adag.

Szerencsére innentől leakadtunk a turistacsapásról. Egy Koba nevű fulani faluban mentünk aludni, ide se vezet aszfalt és szerencsére nem látogatják a tömegek. Útközben még kifogunk egy kisvárosban piac napot, és szépen körbe sétáltam. Ez már a rendes Afrika, szakadt mikrobuszok, rétegesen tömve, zöldség, kecske, ember, nem mindig ebben a sorrendben. Lovas kordék, árusok színes kavalkádban. Egyből látszik hogy erre nem jár a turista horda, barátságosak, mosolyognak, köszönnek és senki nem tukmál rám semmit, sőt ők kérik h fotózzam őket.

A faluba sincs út, és csak naplementére érünk oda. Peul típusú fula népek laknak de ezek a letelepedett típusúak. A gyerekek cukik, világosabb a bőrük, a lányok gyönyörűek. Mindenki azt akarja, hogy őt fotózzam, elég vicces.

Ugyanolyan szalma házakban alszunk, mint ők, ágy és szúnyogháló van (nekik is) és ki gondolná zebu volt vacsorára még pedig nagyon finom. Sejteni lehetett közben hogy vmi készül mert pár autó hangoskodó népekkel elhajtott a házak mellett. És lőn, a falusiak még elvittek minket bulizni a szomszédba, a griot (nyugat afrikára jellemző történetmondó, sok híres zenész származik ilyen családból) állítólag ott volt sztorizni, őt nem láttam viszont a helyi csajok versenyt táncoltak nekünk. A zene néhány fém és műanyag konyhai cuccon dobolás. Én megúsztam a fellépést, de csak azért mert a 2 méteres főnök kisfia ült az ölemben, így aztán mondhattam hogy baby sitterkedem.

7. nap

Touba – egy szenegáli városállam, vagyis kalifátus, az ország leghíresebb szufi városa, a murid testvériség központja. Az alapító (1887) Bamba itt van eltemetve, a híres mecsetet halálakor kezdték építeni és még szándékosan nincs befejezve. Minden utód kalifa hozzátesz valamit, a 8.-nál tartanak, de ő már minaretet nem építhet, mert abból már van 7 és több Mekkában sincs. Amúgy beengednek mindenkit, ha rendesen felöltözik, adnak szoknyát, én kékben parádéztam, fej letakar, cipő levesz, mint rendes muszlim helyeken. Ez egyébként az iszlám egyik kivételesen békés ágazata, itt miattuk nincs terrorizmus meg dzsihad (szemben a szomszédos Malival). Gazdag népek amúgy mert vámmenetesen vehetnek/vihetnek mindent. (Afrikában az állami bevétel nem jövedelemadóból van hanem az árukat vámolják meg, de rendesen).

A mecsetet éppen kék ruhás önkéntes nők takarították, mert holnap péntek, és 10.000 feletti murid fog imádkozni. Mondjuk van, hogy többen vannak mert ez a 2. legnagyobb zarándok hely Mekka után.

Dél fele tartottunk egész nap, egy Kaolack nevű városban tettünk még kört, ez a legnagyobb kereskedelmi központ és főleg mogyoróban menők. Van egy tengeri nyulvány, ami bejön ide úgyh mind a szárazföldi mind a tengeri forgalom jelentős.

Ebédet egy helyi családnál kapunk, a ház melletti fa alatt a homokra terített szizál szőnyegeken. Hatalmas fém tálakon a tabaski-nak (más iszlám helyeken Eid) itteni tálat, de birka helyett barrakudával. Rizs vagy kuszkusz, hal és csomó finom zöldség nagy darabokban. Ehhez baobab vagy hibiszkusz juice, dinnye, banán stb. Na éhesek nem maradtunk kicsit se.

Vacsorázni már Gambia folyó partján vacsoráztam varacskos disznó pörköltet.

0. nap

Ennél a cégnél is utolért az indulás előtti hisztérikus káosz, mert nyilván az 5 éves tervezés számait muszáj december 19-20 csinálni, amikor már mindenki szabin… De miért? Nem lehet sem 2 héttel előbb, sem 2 héttel később. No comment.

Ehhez még hozzájött, hogy nem sikerült becsekkolnom, mivel a választott ülést nem tudtam kifizetni a TAP website-on, beragadtam a rendszerbe. Ki kellett mennem a reptérre előbb, ott végre el tudtam intézni. Aztán egy óra késéssel irány Lisszabon, mivel így <30 percem maradt átszállni, addig stresszeltem, amíg a steward meg nem nyugtatott, annyira borzalmas idő van Nyugat-Európában, hogy valszeg a dakari gép is késni fog.

Késett. 3 órát.. Ebből 1 órát állva egy reptéri buszon töltöttem szerencsés utastársaimmal, mert beszállítottak, vártunk, elindultak velünk a géphez, vártunk, majd vissza a terminálhoz. Mondjuk esett rendesen és olyan szélvihar volt, hogy majdnem felborított mikor kiléptem az épületből.

Végül csak felszálltunk, volt turbulencia rendesen, de bevettem a Deadolon-t előre és elfeküdtem 3 ülésen aludni. Gyakorlatilag fel se ébredtem Dakarig. Ott is nehezen, mert hajnali 4-kor szálltunk le.. de legalább rendes Afrika illat volt.

Szenegálba nem kell vízum, és ezt bemondásra elhitte nekem a cuki határőr fiú, aki szokás szerint úgy nézegette a magyar útlevelet mintha én csináltam volna otthon guminyomdával. Megjött a csomagom is, lett taxi is. Az új reptér jó messze van, több mint 50 km a várostól, akkor értem a szállodához, amikor máskor felkelni szoktam.

1. nap

Teljesen használhatatlan lettem az éjszakai vergődéstől, úgyh főleg alvás, olvasás, írás. Van egy csomó elmaradásom, igyekeztem legalább ezekből behozni valamit. Pár óra melóval befejeztem a Sierra-Leone/Libéria fotók válogatását. Az otthon töltött pár hétben nem volt erre sem időm, a Járatlan Utakon fesztiválos és egyéb előadások, bortúra, jótékonysági vacsora, meló stb mellett nem csoda.

A platón van a szállás, ez itt kvázi a belváros. Sétáltam egy kört, bank automata, víz vásárlás, bambulás. Nyilván minden második sarkon nyomul valaki, (itt az a menő, hogy ő a hotel biztonsági őre – nem – és majd ő vigyáz rád stb) de nem túl agresszívek, így csak közepesen idegesítő. A szokásos afrikai káosz az utcákon, mindenki árul mindent is.

Ami érdekes volt, hogy délután 1-kor az egész utca megtelt pénteki imádkozó muszlim férfiakkal. Imaszőnyeg az úttestre és több százan hajlongtak Mekka felé, hátulról meg nyomta a mecsetből az imám kihangosítva.

Vacsorára kaptam rákokat, és legalább azonos mennyiségben fokhagymát. Attól nem kell félnem, hogy vámpírok vagy szúnyogok jönnek a közelembe, és remélem turisták ellen is jó.

2. nap

Pont 17 éve Karácsonykor toltunk egy pár hetes hátizsákos túrát Böjti Úrral a Szenegál Mali vonalon, sok emlékezetes sztorival.  Kíváncsi vagyok mennyit változott az ország. Közben megismerkedtem pár utazóval, aztán további séta a városban, olyan amilyenre emlékeztem, de az akkori 25 év feletti Peugeotok úgy tűnik kihaltak és többen beszélnek angolul.

A régi ismerős 1912-es vonat pályaudvart felújították, anno itt vettünk az emlékezetes Dakar-Bamako 1200 km-es vonat útra jegyet (gyakorlatilag napra pontosan 17 éve :-) de tényleg, van dátum a fotókon 2002.12.21.) úgy, hogy gumibottal a katonák szabadítottak ki a nyomuló jegyüzérek közül pénztárnál. Végül aztán 42,5 óra után megérkezzünk Maliba, olyan állapotban, hogy a bio hazardnak minősített ruhák egyből a kukába mentek. Konkrétan a vonaton ez idő alatt egyszer pisiltem, mert a WC csésze és a padló nem ért össze, ugyh kb. 2-3 cm húgy folyt fel le ahogy a vonat imbolygott. Jó étvágyat. De a legdurvább az volt, amikor egy hatalmas bambara feka jött egy 120 literes kék kukás zsákkal, hogy dobjuk bele az útleveleket.. pár száz fekete laminált személyije bár benne volt. Bedobtuk, közben már vizionáltam ahogy a senki földjén Szenegál és Mali között töltünk úgy 20 évet, mire vki kiszabadít minket. Végül hajnalban megállt a vonat a határon, tök sötétben, Böjti maradt vigyázni a hátizsákokra és mentem az útlevelek után. A vonat összes utasát név szerint felolvasva gyertyafény mellett, utoljára a miénket adták vissza. Így legalább név szerint ismertem mind az >1000 útitársunkat.

A pályaudvar ugyan felújítva s jól néz ki, de még nem nyitott meg, de ha igen, akkor TGV lesz csak az új reptér és  város között. A legendás vonaton utasokat már 10 éve nem szállítanak.

A szállás közelében van a nagy piac, Marché Sandaga ahol anno a színes anyagokra alkudtunk, ez leégett és úgy tűnik nem akarják újra nyitni, az árusok azért a környéken újra szervezték magukat. A Függetlenség téren is körbe totyogok koloniális és szovjetes épületek között.

3.nap

Ha vasárnap akkor templomba kell menni, szóval a kicsit szudáni stílusú katedrálist (Souvenir de Africain) kaptam reggelire. Meg a borzalmas észak-koreai szobrot, 52 méter magas, Sztálin legjobb éveire emlékeztető, 30 tonnás réz gyerek, hiányosan öltözött nővel és pasival.

A másik régebben leégett piacot a Marche Kernelt újraépítették, szép zöldségek, halak és gyönyörű óriási languszták vannak, kevésbé kellemesen nyomuló szuvenír árusokkal. Itt van a maszkos fal, sok m2 az utcai falon afrikai maszkokkal borítva.

Ennél azért eggyel jobbak vannak az új múzeumban, ez a fekete civilizációról van, a kínaiaktól kapott feleslegesen hatalmas épületben. Kivételesen az afrikai átlag múzeumnál színvonalasabb, igaz minden csak franciául és pl. a vizet a kínaiak kihagyták, így a WC-k állapotát nem részletezném. Az előemberekről 3D filmek, koponyák és több teremnyi szuper törzsi cucc, maszkok, szobrok anyagok, meg persze a kortárs művészet sem maradhat ki. Történelmi okai vannak annak, hogy Szenegál ennyire erős az afrikai kortárs művészetben – mondjuk eleve az első elnök egy költő volt (Leopold Senghor) és meglehetősen agresszíven erőltette a művészeteket, legyen az tánc, festészet, szobrászat vagy zene. Aztán egyszerűen így maradtak.

Ezért aztán a művész falut (Village de Arts) is meg kell nézni, bár vasárnap nem sokan aktívkodnak, aki igen azok elég jók, csak haza már nem viszek semmit.

Ebédre hal, utána hajókáztunk át a világörökség Ile de Goreé-ra, ami egy pici (36 hektár) sziget pár kilométerre Dakartól. Szerencsére a turista hordák már visszafelé mennek, úgyh mivel itt alszunk nekünk lesz pár nyugisabb óránk. A hely már mikor először láttam is bejött, nagyon színes bordó és sárga házak, baobab és pálmafák, koloniális házak hatalmas virágzó bougainvilleakkal. Amúgy Soros házai is meg vannak még, de a helyet már jóval előtte 1444-ben felfedezték a portugálok. Persze itt is ment a tulajdonosi vita, ugyh voltak itt angolok meg hollandok is és híres ez is a rabszolga kereskedelem miatt lett. Van erőd, múzeumok, szuvenír árusok de legjobb csak simán csatangolni a macskaköves sikátorokban a tarka házak között.

10. nap

Monrovia azért vasárnap elviselhetőbb a forgalom szempontjából, ez szerencse mert egész nap a fővárosban csavargunk. Van bulvár, ami mentén az elnökök szoknak lakni, ezekből elég sok volt mert bizonyos időszakokban elég rövidre sikerült az élettartamuk. Jobb esetben kiestek a hatalomból, rosszabb esetben kivégezték őket. Mondjuk életbiztosítás libériai elnökként tuti feláras.

Emellett az sugárút mellett vannak a minisztériumok és az egyetem is. Ezt megnéztük közelebbről, semmi extra, viszont olyan a korrupció, hogy még a kertbe való belépésért is pénzt kért valaki. Következőnek a Ducor hotel biztonsági őrét kellett lefizetni, hogy beengedjen a lezárt, romos hotelbe. Ez mondjuk megérte, kiváló film forgatási helyszín lehetne, a 70-es évek legjobb nyugat- afrikai szállodája, csak egy rohadó betonváz, néhol szürreális graffitikkel, golyó nyomokkal és pazar kilátással a 8. emeletről körben a városra. Tériszonnyal annyi nem egyszerű a korlát nélküli lépcsők és nyitott liftaknák között, de megérte. Az egész hotel egy domb tetején van, egy emlékmű és néhány ágyú mellett, és vki jó fej módon egy teherautó szemetet is odaborított hogy meglegyen az összhang.

Ebédelünk a diplomata negyedben, meg megnézzük a szuveníreket, de nem igazán van autentikus cucc. Utána irány a sziget, amelyiken Libériát alapították, le van zárva, csak a hídról lehet megnézni. A nyomornegyed, mint külön városrész elég közel van egy földnyelven, rettenet módon néz ki és nem teszteltem le, hogy tényleg olyan veszélyes-e mint mondják.

Még megnézzük az amúgy zárva levő nemzeti múzeumot kívülről, kertjében egy páncélozott Mercedesszel. Természetesen az őr itt is pénz kért a semmiért. Shoppingoltunk a helyi közértben aztán haza a lagunás hotelbe, mert páran már ma délután hazarepülnek. Sean-tól is elköszönök, aki amúgy a Bradt Sierra Leone könyvét update-elte és jó arc, szokott Magyarországra jönni, mert bár chicagói és lengyel származású itt is vannak rokonai.

11. nap

Utolsó napra leszerveztünk 4-en magunknak egy csimpánz túrát, ami ráadásul a reptérhez közel van. Egy pink ronccsal valahogy elvergődtünk a reptérig, onnan viszont 4x4, mert az út a folyóig megint kátyús/pocsolyás földút.

A múltban a csimpánzokat ideális orvosbiológiai kutatási alanyoknak tekintették, mivel DNS-ük több mint 98% megegyezik az emberekével. 1974-ben egy amerikai kutatóintézet létrehozott egy laboratóriumot Libériában és a következő három évtizedben több mint 400 csimpánzt tartottak ketrecekben invazív hepatitis B kísérletekhez. A 2000-es évek elejétől a labor abbahagyta a működést elkezdték a csimpánzokat a közeli szigetekre költöztetni. Itt szabadon élnek, csak nincs elegendő táplálék vagy édesvíz, így naponta HSI emberei járnak őket csónakkal etetni.

Még több szigeten 60 csimpánz él, mi 3 szigetre vittünk nekik enni a motorcsónakkal. Az elsőn már messziről hangoskodva fogadtak, és lelkesen szaladtak a banánért. Irtó jó fejek, mind hallgat a nevére és a vízbe besétálva nyújtják a kezüket a kajáért. Banánt kapnak, valami zöldsalátát és amit imádnak popcornt. Ehhez cola és mozi nem jár, de így is elszórakoznak vele egy darabig amíg összeszedik. Szaporodni nem igazán engedik őket, de számuk nem csökken mert jönnek sérült vagy más okból mentett darabok. Itt is volt egy félkarú akinek ellőtték az egyik kezét. A legidősebb 47 éves, a legfiatalabb a 3. szigeten volt, egy ultra cuki egy hetes bébi, akinek még a nemét se tudták, de ha lány Amanda lesz :-) 

A csimpánzos buli méltó befejezése volt a túrának, utána már csak átöltöztünk a reptéri szállóban és át sétáltunk a géphez. Az új reptér elég rendbe van és a szokásos sorban állós tömegjeleneteket is megúsztuk.

12. nap

Most indul a harmattan szezon, nem tudom emiatt-e olyan turbulencia volt végig Afrika felett, hogy még 2 deadolonnal 4 ülésen kinyúlva se nagyon aludtam. Brüsszelben aztán négyen háromfelé mentünk, mondanom sem kell, hogy az én gépem egyszerre és egymás melletti kaputól indult a norvég koppenhágai gépével. Így aztán szépen megreggeliztünk együtt, amíg ő dolgozott mellettem megmutattam, hogy kell reptéren aludni. Állítólag még körbe is porszívóztak, de ez sem zavart meg.

Nagyon jól elvoltunk az utazás alatt - különösen sokat nevettünk Jerry-n a virginiai nagypapán, akinek az akcentusát a többi amcsi se értette nemhogy mi - szóval vele még szívesen bejárnék pár országot.

Röviden a két országról:

Mind Sierra-Leone, mind Libéria a világ 10 legszegényebb országa között van. Történelmük is hasonló, a felszabadított és visszatelepített afrikai rabszolgák, évtizedes véres polgárháborúk zsoldosokkal és gyerekkatonákkal, és mire ezt kiheverték volna jött az ebola. Sierra Leone a gyémántból, Libéria a hajó regisztrációból él. Egyenlőre egyik ország sincs az átlagos turista térképen, bár jelen pillanatban biztonságosan utazható.

Utazóként mégis volt különbség, Sierra Leone nekem jobban bejött, könnyű vízumot kapni, lazák, kedvesek és vidámabbak az emberek. Kisebb a korrupció és nem annyira elszálltak az árak. Líbiában az emberek nem igazán kedvesek, inkább mérgesek, gyanakvók és nem csak az idegenekkel egymással is. Iszonyat a korrupció és nem igazán látni fejlődést, de én drukkolok nekik is.

6. nap 

Bo-tól már 4x4 Toyotákkal mentünk tovább mert az út első fele volt csak leaszfaltozva, az is afrikai kivitelben (ez mondjuk manapság nem sokkal rosszabb, mint otthon). De előtte még beugrottunk a helyi postára, mert az egyik útitárs bélyeget szeretett volna a képeslapjaira. 26 bélyeget végtelen lassúsággal nyaltak fel, de ahogy mondani szokás az afrikaiaknak idejük van, nem órájuk. Hogy szórakoztassam magam vettem pár bélyeget 1 $-ért, ha valaki szeretne oroszlános sierra-leonei bélyeget, jelentkezzen, ezek nem nyálasak.

A táj errefelé is szuper zöld, pálmafák, erdők, néha rizsföldek. A házak is hagyományos kivitelben, sárból, szalmatetővel. Egy ilyen faluban, ahol vége az útnak szálltunk csónakba és átvittek minket a folyón a Twai szigetre. Ez egy nemzeti park, igaz csak 12 km².  A szigeten van egy kutatós központ, meg egy kempingszerűség, sátrak egy beton platformon, felettük tető. Ez utóbbinak örültünk, mert a sátrak finom szólva nem tűntek vízállónak, és körben fekete felhők, villámok. Én Batman-el aludtam J mármint egy fullos batman matrac volt az ágyam.

Ebédre kaptunk finom peanut stew-t (megint földimogyoró pörkölt, imádom) és utána elvittem kutató központig a jóképű norvégot sétálni. Annyira fél a kígyóktól, hogy nem mert elindulni egyedül. Láttunk Sean-nal mangabey majmokat, egész közel a táborhoz, de mi mondjuk csendben tudtunk maradni 10 percre.

Délután túráztunk a szigetek körül a motorcsónakkal. Nem csak a vihar előtti fények voltak brutálisak, de a helyi horgászok is kitettek magukért, a felfújt csónakkal felmotoroztak velünk az elárasztott homokos partokon, a végén pedig kvázi pár rapidon és elárasztott pálmafák között (jó rafting skálán kb. 1,5, de felfelé a sziklák között egy motorral…).  A többiek tökre paráztak, én betettem a cuccom egy drysack-be és fülig ért a szám.

 Este megittunk egy üveg bort, hogy a norvég tudjon aludni (sátorban kígyó parával nem könnyű) én mondjuk imádtam a dzsungel hangokat, még a termeszeket is lehetett hallani ahogy leveleket rágcsálnak (tényleg).

7. nap

Tipikus afrikai nap – felkeltünk 5.30 kor, hogy 6-kor elinduljunk 1 órás reggeli sétára az esőerdőben. Guide-ok sehol. 7-re megjöttek majd sétáltunk 2 órát. Közben mondjuk láttunk ugrálni cuki vörös colobus majmokat és egy Diana majom csapatot is, de sajnos törpe vízilovat nem. Reggeli 20 perc. Utána a számla kiegyenlítésén egy óra vita Sean-nal és a helyi fixer emberrel. Ezzel se lenne bajom, ha mondják előre, pont megszáradt volna a ruhám a napon, és pont tudtam volna egy órát dolgozni a Járatlan Utakon előadásomon.

Visszacsónakáztunk és elindultunk a Libériai határra – 70 km 2,5-3 óra alatt. És állítólag rengeteget javult az út állapota, ez régen 8 óra volt, mert kompolni is kellett, és az 2-3 óra várakozás. Öhhh hát az első 30 km tényleg új aszfalt, de utána, gyakorlatilag a legrosszabb féle földút, kátyúkkal és hatalmas pocsolyákkal vagyis inkább kisebb tavakkal. Na itt megértettem miért 4x4 nyomjuk. Olyan sáros volt a kis Land Cruiser, hogy lefotóztam, amikor megálltunk egy rendőrségi ellenőrző ponton bevárni a többieket. A rendőr amúgy annyira kedves volt, hogy már gyanakodtam. Onnan már csak 7 km volt a határállomás. Na itt ért az igazi meglepetés, életemben még ilyen laza határátlépésem nem volt. Először is minden határőr kedélyesen csacsogott velünk amíg az útleveleket pecsételték. Majd egészségügyi vizsgálat következett, sárga könyv, kérdések és hőmérés. Amikor a negyedik ember volt 36.5 C mondta, ennyi elég a többiek menjenek nincs kedve tovább vizsgálódni. Aztán az épület előtt az egyik elkezdett hülyéskedni, hogy a fiatal amcsi srác az ikertestvére, aztán valahogy kiderült ki drukkol a M Unitednek, aztán csoportképet kellett velük csinálni. Szétröhögtem magam.

Közben a libériai buszunk odaért, bepakoltunk és a defektes kerékkel átgurultunk a libériai határállomásra. Itt is 2 ellenőrzés, de semmi hajcihő, közben pénzt váltottunk (1 $ 200 libériai dollár), a helyiek meg kereket cseréltek.  

Innen még újabb 70 km de többnyire földúton. A táj hasonló, de házak kicsit mások ezen az oldalon. Újra leértünk az Óceán partra Robertsport-nál, itt leszünk két estét. Mivel a szobákat elszámolták és eggyel kevesebb van, én összeköltöztem a norvéggal :-)

8. nap

Reggeli után séta Robertsport-ban – kb. 4-5000 lakosú, de elég nagy alapterületű városka. A házak között van pár jobbféle, vagyis volt, mert le vannak szakadva afrikai módon, a fele csak rom semmi már. A helyiek fa és/vagy bádog bódékban nyomják többnyire. Több iskola is van, találkoztunk két amerikai önkéntes tanárral is. A gyerekeken egyen póló, jó fejek, kíváncsiak. A felnőttek viszont kifejezetten barátságtalanok, nyoma sincs a sierra-leonei lazaságnak. Komolyak és inkább gyanakodva/mérgesen néznek. Állítólag nem csak ez a város ilyen – nem tudom, hogy ez még a polgárháború utóhatása (a háborús bűnösöket itt sem igazán állították bíróság elé) vagy ahogy a fixer magyarázta az iskolázatlanság és a rossz gazdasági körülmények miatt van (az infláció állítólag az új bankjegyek piacra dobása miatt rettenet magas). Fotózni se nagyon lehet, bár a nőket/gyerekeket könnyebben.

 A városkában főleg halászatból, halfüstölésből élnek. Nagy színes fahajók állnak a kikötőben és a nők hatalmas vas hordókban füstölik százával a halakat. Az egyik utcai árustól isteni sült afrikai krumplit veszünk chili szósszal, de rajtam és Sean-on kívül senki se meri megkóstolni. Pedig annyira jó h visszafelé is veszek egy adagot. A vörös keresztes épület mellett még áll egy ebola járványos sátor, ezekkel tele van az ország itt is. Bár a helyiek lassan elkezdik újra hasznosítani.

Pár óra séta után visszaértünk a bungalókhoz, délután szabadprogram, de olyan fülledt meleg van hogy az izzadáson kívül nem bírtam semmit csinálni. Olvasni próbáltam az árnyékban, meg bámultam az óceánt, halászokat, az alvás esélytelen a bungalóban 70 C van.

9. nap

Indulás Monrovia a főváros felé, de előtte volt még egy kis halászhajó nézés a reggelihez. Útközben falvak, piacok, szokásos megpakolt lepukkant autók, szóval az afrikai élet, háttérnek sok zöld erdővel..

Nyugat-Afrika egyik legnagyobb megmaradt erdősége Libériában van. Valahogy megúszta az erdőirtást - a 70-es években az arany, gyémánt stb vonalra fókuszáltak, és nem alakult ki ipari szinten a mezőgazdaság (itt nincs kakaó vagy kesudió ültetvény), a polgárháborúk alatt senki nem foglalkozott ezzel, de az ország fő bevétele amúgy is a libéria zászló alá beregisztrált hajókból van. A világ tengeri járműveinek 30% libériai bejegyzéssel működik (másik 30 panamai).

Mivel a mezőgazdaságot, farmereket lenézik így az önellátásra sincs elég, az élelmiszer import miatt került az ebola is az országba, mert nem tudták lezárni a határokat.

Monrovia felé még megálltunk egy kék tónál, ez egy elárasztott, nagyon mély bányató, egy UN békefenntartó bázis mellett. Nagyon mély kék és türkíz színe van, lehetne benne úszni de én inkább megeszem a szendvicsemet és adok a halaknak is.

A főváros szélén ebédelünk, ez csak azért érdekes mert 10 percre lett wifi, illetve mert kisétáltam a folyópartra ne szarj ide táblát fotózni (kettő is volt, az egyikre egy teológiai kurzus plakátja volt kiragasztva). Mellette egy helyi bushmeat-et egy antilopot árult – ez nagyon drága csemege, és egyben potenciális ebola forrás.

A főváros kb 1,5 milliós, de úgy tűnt ezek mind a piacon vannak mert több mint 1 óra volt a szélén átvágni. Szokásos afrikai káosz, ahol mindent lehet kapni, aztán csak meg lett a hotel egy laguna szélén, egyszerű de van wifi meg sör, úgyh nincs rinyálás.

1. nap

A héten másodszor indultam a reptérre hajnalban, mondjuk a hétfő durvább volt, Sz-al az 5 napos hedonista túráról jöttünk haza Grúziából, a gép 4.40-kor indult Tbilisiből haza. Most „csak” 4-kor indultam otthonról, de ez se esett jól. Főleg, hogy a kettő között még megjártam munka után oda vissza Bécset, de egy Supertramp koncertet nem lehet kihagyni. Tudok élni..

Brüsszelből kb. 6 óra Lungi, Sierra Leone nemzetközi reptere, hát sokat nem voltam ébren. Már az útlevél ellenőrzés vicces volt, kérdezte a pasi meddig maradok, mondtam egy hét. Mondta, hogy ő megadja az egy hónapot, de eljönne velem nyaralni J Tényleg elég lazák..

Arra is rájöttem, aki megérkezik Sierra Leonéba amúgy egyből milliomos lesz, feltéve, hogy átvált 100 $ helyi Leonesre. Egy 10.000 bankjegy ér kb. 1 USD-t, ugyh egyből lett egy vastag köteg irgalmatlan mocskos pénzem.

Lungiból a főváros, Freetown vagy 4 óra körben kocsival, vagy az ember átvág a tengeren hajóval. Ez utóbbi csak 30 perc és elég jól szervezetten ment. Kisbusszal le a kikötőbe 5 perc, épp ment le a nap, elég giccses erre érkezni. Felszálltunk a katamaránra, nekem meg kellett néznem hova vezet fel a lépcső, nem meglepő, a kapitányi fülkébe. Mivel jóképű volt egyből ott is maradtam és dumáltunk amíg átértünk, és így már azt is tudom,s hogy kell katamaránt vezetni.

Azért Freetownban eljött a rendes Afrika, úszott a szemét a vízen és jeep, ami a szállodáig vitt volna sehol. TIA. Némi telefonálgatással persze megoldódott minden, lett wifi is, meg zuhany, meg alvás.

2. nap

Sierra Leone említésre mindenki összevonta a szemöldökét, a katonai puccsok (volt év, hogy 3 volt, ez még Afrikában is rekord), a több mint 10 évnyi polgárháború, majd 2 évnyi ebola nem tett jót az image-nek. Pedig most még az angol külügy honlapján is totál zöld és elvileg biztonságosan utazható. A vízum nem olcsó, de interneten megszerezhető, pár nap múlva küldik pdf-ben, ki kell printelni és kész. Turizmus pedig nulla, nem kell izgulnom a kínai turista csoportok miatt.

Freetown amúgy a szokásosnál kicsit attraktívabb afrikai főváros, főleg a zöld dombok és a tenger találkozása miatt. Egyébként a szokásos beton ház, rozsdás fém tetők, szmog és dugó. Építészetileg talán az 1787 után visszatelepített, felszabadított afrikai rabszolgák házai érdekesek, fadeszkás cuccok, stílus amiket anno az USA-ban használtak. Kb. 400 fekete és 60 fehér érte el akkor Sierra Leonét, ahol az ígéretek ellenére nem volt semmi. Sokan meghaltak betegségben, vagy helyi törzsekkel háborúzva és végül 1792-ben újabb 1200 visszatelepült alapította a várost – folytatva az Amerikában megismert életstílust. Később még több felszabadított rabszolga jött, végül egy új etnikai csoport jött létre a kriok. Az ő nyelvük mai napig leggyakoribb nyelv az országban (hivatalos az angol) bár mindig is pár % voltak a lakosságnak, ennék jóval nagyobb hatalommal.

A belváros amúgy maga a piac, rettenet dugó és mindenki árul mindent. Elsőnek a vasúti múzeumot néztük meg, nyilván a britek csinálták, de amikor a 70-es években megszűnt működni a dolgozók elrejtették a mozdonyokat és a kocsikat. Így aztán ezek túléltek 30 évet amíg egy angol ezredes újra fel nem fedezte őket.

A dugó miatt aztán innen ebéd a híres cotton tree (Ceiba pantandra) mellett, kasszava levél és rizs, víz, üdítő 5 $. A kapokfa tényleg hatalmas, és már 1792-ben a fekete telepes ex-rabszolgák alatta pihentek .. ugyh látott mindent. Mindent is.

A nemzeti múzeum a szokott poros afrikai kivitel, vannak klassz maszkok, ruhák úgyhogy azért megéri benézni. Az Old Fourah Bay Egyetem 1848-es romjai még így is jól néznek ki, de nem hiába vannak a veszélyeztetett műemlék listán – még a fákat se irtják, ami a romok között kinő. Ezután templomba mentünk, ahol pont a gyerekkórus gyakorolt meg megnéztük a szuvenír piacot, ahol semmi érdekes/autentikus nincs, de kedvesek a népek.

Vacsora Lumley Beach mellett egy parti helyen, tigris rák grillezve, Star sörök (14 $), ehhez terepszínűbe öltözött gépfegyveresek, de persze nem minket őriztek.

3. nap

Ezt éppen Nyugat-Afrika egyik legszebbnek tartott bícsén írom – River number 2, avagy ahol a kettes számú folyó megy bele a tengerbe. Itt fogatták az egyik Bounty reklámot.. ez asszem sokat elmond.

Egy közösségi létesítményben lakunk, amit a falu üzemeltet, elég jó pénzekre tesznek szert a tengerpartjukból. Van belépő az autóknak, az asztalok székek után, étterem és pár rendesen lepukkant afrikai szoba, wifi nincs. De a part brutál gyönyörű.. és amikor érkezünk üres, de mivel vasárnap van délutánra megtelik, estére pedig rendes tömeges jelenlét és parti hangulat lesz..

 Várunk pár órát az ebédre, ami alatt még úgy is megégünk hogy végig felhős az ég..  Aztán csónakba szálltunk és helyi srácok felvittek a folyón pár kilométert, két oldalt mangrove erdők és minden smaragd zöld. Pár madarat is láttam, jégmadár, góliát gém (nem tudom mi a magyar neve), meg pici krokodilt . Vízesésnél kiszállás és elindulunk az erdőbe túrázni. Nyilván felfelé a hegyre, hogy eljussunk valami kilátó pontig. A vezető srác kb. fut, ami meredeken felfelé mindenféle kivágott fatörzs átmászással nehezítve 90% páratartalom mellett elég izzasztó, vagyis mindenki fürdik a saját levében.

Végül kiderül, hogy esélyünk sincs elérni a kilátót úgy, hogy még világosban visszaérjünk, egy kisebb vízesés résznél, kb féltávon megfordulunk. Kérdezem a feka srácot milyen messze van a hely? ha délben vagy egykor elindulunk meg lehet csinálni, köszi, lehet ha az előre megrendelt ebéd fél2 előtt elkészül lett volna esélyünk időben indulni :-(

 Mire visszaérünk sok százan buliznak a parton, pia, zene, vízipipa, táncolnak, ordítanak, szelfiznek, de jó hangulat van, hullámok, majdnem telihold. Vacsorát is 2 óra késéssel kapunk, de szerencsére vettem egy üveg vinho verde kedvenc rozét Freetownban ugyh a jóképű norvég pasival és a miami 75 éves filipinó szobatársammal megisszuk, hogy addig is történjen valami. Partit csak 11 után lőtték le, ugyh onnantól végre lehetett normálisan aludni.

4. nap

Csónakkal a Banán szigetekre, ami állítólag 1,5 óra,  African time, de kicsit több mint két óra alatt oda is értünk. Igaz közben a helyi fiúk horgásztak a csónakból. Az óceán hihetetlenül tiszta kék meg zöld, ehhez fehér vagy sárga homokos beachek, kék ég és buja zöld erdős dombok. Hát el lehet nézegetni bármeddig. A Banán szigeteken rabszolga kereskedelemmel kapcsolatos emlékek vannak, ágyuk, templom, erőd, de ennél érdekesebb a helyiek élete. Paradicsomi körülmények között kb 1000 ember él a szigeten. Dublinnak hívják a falut (itt gyakori h embereknek és helyeknek rendes angol neve van), templom, iskola, (egy üres gázpalack lóg a fán azzal „csengetnek” be), kórházszerűség ahol a szüléstől a malárián át mindent intéznek, de az ott dolgozó nővér takarít.  Fából és rozsdás lemezekből vannak házak ezek egy része tényleg 2 századdal ezelőtti. Látszik, hogy szegények, de nagyon kedvesek, ezért megérte áthajózni.

Szemben 20 perc hajózással az egyik legszebb bícs, itt kapunk halat ebédre, aztán mi a norvéggal elmegyünk fürdeni. Olyan meleg az óceán hogy órákat el lehetne pancsolni, rajtunk kívül nincs senki, az egész pálmafás, homokos strand a miénk..  Vissza már naplementében hajózunk. a saját helyünkön sajnos megint parti, de szerencsére mivel holnap munkanap kevesebben buliznak és 10 kor vége. Lujza a szobatársam viszont reggel 3-kor indul, még kirándul aztán repül haza, úgyh ma se jött össze a nyugodt alvás.

5. nap

Az ország másik felébe, Bo felé vesszük az irányt, ehhez előbb vissza kell menni Freetown-ba és onnan kicsit északnak aztán keletnek fordulni. 270 km 7,5 óra és jó utakon mentünk (made in China, fizetős). Igaz közben megálltunk vásárolni, meg pénzt váltani. Meg Freetownban egy két érdekes helyen – amikor rájöttek, hogy a szúnyogok terjesztik a betegséget, elkezdtek cölöpökön álló fa házakat építeni, volt egy két jó darab, meg egy cuki pici rendőrőrs.

 Az út pont ott megy el, ahol 2017 augusztus 14.én a földcsuszamlás történt, konkrétan 3 napig tartó eső miatt leszakad a hegyoldal, egy teljes közösséget maga alá temetve. 1141 halálos áldozat nagy részét azonosítani sem sikerült, mert nem voltak olyan állapotban. Egy Waterloo nevű hely mellett temették el őket tömegsírban.

 Sean (Connolly) a Lupine guide aki velünk van, megkérdezte hogy bár a programban nincs benne. de meg akarjuk-e nézni a temetőt ahová a földcsuszamlás és a 2014-16 ebola járvány áldozatainak egy részét temették. Meg akartuk. Egy húsz perces földutas zötyögés után megtaláltuk.

A hely fekvése gyönyörű, odébb folyópart, pálmafák, néhány virágzó bokor. És százával egyszerű beton sírkövek, hatalmas, néhol fűvel benőtt parcellákon. Nehéz felfogni mit jelent 12.000 ebola megbetegedés és 4000 (hivatalosan riportált, de valóságban sokkal több) halott. Mit jelentett, amikor egymás után, de pár napon belül haltak meg a családtagok. Milyen lehetett azoknak, akik ugyan túlélték, de betegségtől való felelem miatt kiközösítették őket. Amikor leszoktak a kézfogásról és sorra haltak meg az ország legjobb orvosai.

Az ebola áldozatok sírjára többnyire legalább tudtak nevet írni, de alatta van a sorszám: 1681, 1745, 1593 stb.. És az életkor – külön hatalmas parcella csak a gyerekek – élt 1 napot, 3 évet, halva született. A földcsuszamlás áldozatainak neve és életkora sincs, de ezeket is gondozzák az önkéntes helyiek. (A környékbelieket az ebola alatt kitelepítették innen, nem csak a fertőzés veszély de trauma miatt is, ne lássák ahogy folyamatos hordják zsákokban a halottakat) Elég megrendítő a hely, néma csöndben sétálgattunk, de senki nem bánta meg a kitérőt.

 Visszaküzdöttük magunkat a főútra, és tovább Bo felé. A táj itt már nem annyira dombos, de minden smaragd zöld, falvakban azért többnyire modernebb házakkal bár van pár agyag/szalmatetős verzió is. Az ellenőrző pontokon én az ablakon át vásárolok, rendes afrikai rutin szerint, grill kukorica, ipari banán (plantain) chips, rendes banán, mert ebédelni Bo-ban ebédelünk de csak délután fél 5-kor. Igaz akkor rendes peanut (földimogyoró) pörkölt csirkéből.

 Délután még bevásárlós expedíció mert holnaptól nomádkodni fogunk a Moa folyón levő Tiwai sziget esőerdejében. Onnantól valószínűleg nincs wifi egész Brüsszelig, úgyh én csinálom a házi feladatokat amíg tudok kommunikálni. A többiek elmentek a helyi kocsmában bulizni, mi a jóképű norvég pasival  (Oddbjoern) maradtunk dumálni, gin tonicot inni és kipletykáltuk az útitársakat.

22. nap

Azért az gáz, hogy Dél-Afrikában sehol internet, se a Krügerben, de még az utolsó posh lodge-ban sem. Reggeli elköszönésnél érték vhogy utol Gordont, hogy az anyja stroke-t kapott napokkal ezelőtt és a Birminghami kórházban van... Így aztán a búcsúzkodás az angol családtól még szomorúbb lett, az extra ölelés ellenére is.

Mivel wifi nélkül a szváziföldiekkel sem tudtam kommunikálni, voltak kétségeim, lesz-e fuvarom, de pontban reggel 9-kor ott állt a kis fehér Toyota.

A Nelspruit-ig jót dumáltam a sofőr fiúval, ott viszont bealudtam, 4.00-kor keltem a többiekkel, hogy el tudjak köszönni. A határátlépés Szváziföldre kb. 3 perc volt, még papírokat se kellett kitölteni. A határ után is meglepően jó minőségű utakon nyomtuk, a táj elég dombos, hegyes, de fa nem sok van. Az egész kicsit Dél-Afrika csak valamivel lepukkantabb kiadásban, viszont mindenki ultra kedves.

Megálltunk egy Ngwenya nevű helyen itt egy üveg üzem van, amit meg lehet nézni, de sajnos nem fújtak épp semmit mert szombat van, viszont a működő, meleg kemence mellett egy hatalmas hím páva aludt. Wifi itt se működött, de csajok jó fejek voltak az étteremben.

Malolotja NP-ban aludtam, olyan faházban, ami kísértetiesen emlékeztetett a 80as évek sí edzőtáboraiban használt szocialista szállásokra. Mondjuk a hegyek között ebben a magasságban elég hideg is volt. A 18.000 hektáros parkban csomó ritka állat van. Kaptam egy hatalmas adag vacsorát (fél csirke stb), de annyira hulla voltam hogy inkább beájultam.

23. nap

Végre trekking, reggel elvittek egy jeep-pel a beszálláshoz és egy helyi kiscsávóval elindultam a a Malolotja vízeséshez. Körben elég nagy dombok, inkább csak fűvel és csomó színes virággal, jön a tavasz. Fák csak a völgyekben. Csomó állatot láttam közben, blesbok antilopot, sast, zebrát, nyala antilopot, elandot (1 tonnásra is megnövő jávor antilop). Egy meredek sziklás terepen másztunk le egy kilátós helyre, ahonnan két vízesés is látszódott (a nagyobb 93 méteres és bár száraz évszak van, 3 hónapja nem esett, van benne víz, de honnan?), szemben pedig az ország 2. legmagasabb csúcsa, 1829 méter Ngwenya hegy.

Sajnos, amit leereszkedtünk vissza is kellett mászni, ez a sziklás részen annyira nem esett jól. Kiderült miért, a 3 órás túrát 2 óra alatt nyomtam le, ugyh a haza fuvar sehol. Így aztán még visszasétáltam a szállásra egy újabb 1,5 óra alatt.

Délután a fővároson át (dombokon, de semmi különös) Mlilwane (Kis Tűz szváziul) Vadas Parkba mentem tovább. Itt annyi állat van szállásul szolgáló kaptárszerű kis házak között, hogy felesleges állatlesre menni.

És végre van wifi, legalább vmit tudtam kommunikálni, főleg, hogy itt sincs roaming és a telefonon sem lehet utolérni. Esti viszont szvázi táncest lesz.. ugyh gyorsan innom kell valamit.

24. nap

Volt farmok és ón bányák helyén csinálták a Parkot az Ezulwini völgyben. Nincsenek ragadozók, így csomó tök jó aktivitást lehet csinálni egyedül, lovagolni, mountain bike-ozni vagy csak sétálgatni.

Így elmentem a hippo ösvényre gyalogolni, persze a térkép elfogyott, de valamennyire ki volt táblázva, nem vesztem el. Láttam csomó fajta antilopot, meg varacskos malacot, de főleg sportértéke volt, mert jöttek értem időre. így letoltam a bő 7 km 1 óra 40 perc alatt.

A délelőttbe még belefért egy szvázi skanzen, ezen kívül már nincs hagyományos építkezés, pedig rohadt jó házakat csináltak nádból, fűből, szalmából. Nagy (5-10 m átmérős, státusztól és vagyoni helyzettől függően) kör alakú és kb. 25 évig nem kell hozzányúlni, ha kint hőség van bent hűvös. Külön 3 ház minden feleségnek – alvós, főzős, kifőzdés, ahol a szeszt csinálják. Itt mai napig akár hány feleség lehet.. de nem olcsó buli.

Ezzel értelmet nyert a nád fesztivál (Umhlanga) ami BTW a jövő héten lesz – mindenfelől jönnek a gyerektelen, hajadon lányok hogy az egy hetes ünnepségen részt vegyenek. Az egészet 1940-ben kreálták egy régi ceremónia alapján. A lányok nádat gyűjtenek, fél meztelenkednek, a király választ 365 darabot és esetleg egy feleséget (de ezt nem kell minden évben) és ha bírja, ezekkel mind szexelhet egy évig.

A turista vakítás jegyében táncoltak is nekünk, ezt sem csinálják már amúgy a hétköznapokban. Sok dob, izmos fiatal fiúk félmeztelen, meg állatbőrben, és mindenki magasra tudja emelni a lábát.

Ebédelni egy House on Fire nevű fura helyre mentem, elvileg eklektikus előadós hely, de nekem inkább Gaudi meets Africa. Mindenesetre az étterem lassú, de jó a saláta.

Ez hosszú nap volt mert még elautóztunk a Hlane Királyi Nemzeti Parkba. Ez a része az országnak jóval szegényebb, rendes Afrika fíling. Még épp elértem a délutáni sunset drive-ot, gyorsan kértem 2 cidert és már mentünk is állatokat keresni. Nem kellett sokat, pedig 300 km2, egyből lett egy csomó szélesszájú orrszarvú.

A rhino orrvadászatnak az elmúlt évtizedben közel 10ezer esett áldozatul, köszönhetően az impotens  kínainak. Az északi alfaj utolsó hím példánya Sudan tavaly pusztult el, 45 évesen. Olyan sokat vadásztak le a Krügerben (volt év, hogy >1000 darabot :-( ), hogy ott megpróbálták őket a dél részre terelgetni és még turisták sem látják őket. Mikor legutóbb itt voltam simán fotóztunk naponta többet, most egyet sem. Így aztán örültem nekik és nem is voltak kevesen. Hlane híres az orrszarvukról, min 20 darabot láttam köztük bébiket is. Volt még fiatal hím oroszlán, rendes macskákhoz illően aludtak. No stress.

25. nap

Azért az fura hogy Hlane Park részei elég rendes elektromos kerítéssel vannak elválasztva, de a kis házakban nincs villany. Így aztán este petróleumlámpák mellett pakoltam, fürödtem stb. Hangulatos, csak büdös.

Reggel iszonyat mérges röfögésre ébredtem, azt hittem a pumbák marakodnak. De nem basszus Nyala antilopok verekedtek és adták ki a fura hangokat. Reggel még elmentem madarakat és dagonyázó orrszarvúkat nézni.

Sajnos ma elindulok haza, Szváziföld keleti részéről, hát idő lesz míg megérkezem.. Először All out Africa-s autóm elvitt Manzini-ig. Közben még fotóztam a vicces svázi rendszámokat, mind úgy kezdődik hogy három betű, az utolsó kettő SD.. így van LSD, USD stb. Az úton amúgy két veszély van: 1. tehenek, ezeket elakadás jelzővel jelzik a mögöttük haladóknak, 2. cukor nád szállító bazi nagy kamion, ezekből lesz a cukor abból meg a GDP.

Manzinitől profi shuttle busz (wifivel) a Jo’burg reptérig, onnan remélhetőleg Doha, és Budapest.  

5 napig nem volt wifi.. úgy hogy ez még az elmaradás..

17. nap

Újabb kamikaze akciót sikerült összehoznom. A tegnapi Windguru/Windfinder előrejelzése mára még vállalható 9-10 csomós szelet mondott… Én pedig rábeszéltem a többieket, hogy menjünk óceános szafarira. Reggelre a szél meghaladta a 20 csomót. Azért elindultunk a felfújós (RIB) búvárcsónakkal, a helyi csaj szerint csak az első 8 perc lesz szar, amíg elérjük a fokot és onnan szélárnyék. Azért a két gyereket és a többi 2 csajt a hajó másik oldalára ültette. Én mentem a pasikkal a bal oldalra.

Nos nem csak az első 8 perc volt szar.. hatalmas hullámok között nyomtuk, durván kellett kapaszkodni a két kötélbe, hogy megmaradjunk a hajó szélén ülve, a lábamat meg nem volt hova bedugni, mert ezen az oldalon már ki voltak szakadva a lábtartók.

A fokon túl tényleg kicsit kisebbek voltak a hullámok de az, hogy elővegyük a fényképező gépet szóba nem került. Pedig rengeteg púpos bálnát láttunk, főleg anyát bébivel. Amennyire lehetett, de úgy h ne zavarjuk őket, közel mentünk. Hatalmas élmény látni őket ahogy bálnáskodnak a nagy kék vízben. Voltak delfinek is, ezek tényleg odajöttek a hajó mellé, de sajnos ilyen időben nem lehetett bemenni úszni a vízbe velük. Így aztán cetcápa (whale shark) kimaradt, pedig pont itt van egy zátony (Tofo) ami mellett össze szoktak gyűlni. Velük lehet úszni, bár nagyobb busz méretűek, nem bántják az embert.  A snorkelling persze törölve, őszintén szólva a tengeribetegségemmel már annak is örültem, hogy nem répáztam össze az bálnákat. De legalább nem csak az én kezemen lettek véres horzsolások a kötéltől..

Délutáni programnak bementünk a kamionnal Inhambane városba, ami azért van vagy 45 perc (23 km) Barra-hoz. A külváros a szokásos afrikai káosz, kis boltok, árusok, az utca egy piac. De a belvárosban csomó még egész jó állapotú modernista, koloniális házacska, és megnéztem az art deco vasút állomást még egyszer. A régi templom a kikötőnél elég híres, a vízen meg éppen regatta volt, csomó vitorlással az öbölben. Nyilván kellett innunk az angol családdal egyet a kikötői kocsmában, ha már.. Ők egyébként tök jó arcok, a papa Gordon autista gyerekekkel dolgozik, Lucy a sportos, szuper anyu meg az NHS-nél tanácsadó, a két gyerek teljesen mobil telefon és foci függő, de amúgy elég jó fejek. Sokat utaznak ők is függetlenül szerte a világban a gyerekekkel. A német/holland páros nekik sem annyira jön be, úgyh inkább együtt szoktunk lógni. Ma pl a Zöld Teknősbe megyünk vacsorázni meg szeszes italt fogyasztani.

18. nap

Alig 230 km a mai menet, de nagyon keskeny utakon, viszont forgalom alig. Az elején még mindig a kókusz pálmák, közte legelésző tehenek, narancs fák. Két kisfiú húzta maga után a játékát – műanyag kupak kerekeken pet palack autót. Bár a turista csapáson ahova a dél afrikaiak járnak nyaralni, bícselni úgy tűnik, hogy van életminőség (nekik) és pl lehet bankkártyával fizetni, ez is a világ 10 legszegényebb országa közé tartozik. A maradék kaját mindig a helyieknek adjuk (és Shengli egy hadseregre főz) és mindig rettenet hálásak érte… Itt az embernek eszébe sem jut, hogy akár a maradék kenyeret a kutyáknak adja. Még egy üres pet palack is érték.

Shoppingolás új minősége, a salátát egyenesen a helyi veteményesből vesszük, ennél frissebbet nehéz lenne. Vettem csilit Orsikának, híres a mozambiki peri-peri, remélem nem törik össze csomagba és füstöli el a ruháimat (nem, mert már a teherautóban kifolyt.. volt mit takarítanom)

Végül megérkezünk az Óceán parton egy újabb elhagyatott helyre, 6,5 km az aszfaltos úttól, végig mély homokban, de a teherautón csak az utolsó 10 m ássa el magát. Viszont vannak traktorok (nem véletlen, másnak járhatatlan) a lodge-nál majd holnap kirángatják az elakadt piros elefántot.

Sajnos sok mindent nem lehet itt csinálni a vízben, a szél és a hullámok túl erősek, úgyh marad a parti séta a homokban, de közben voltak ugrabugráló bálnák, olvasás, cider, alvás, vacsora.

19. nap

És az utolsó Mozambikban, először délnek mentünk Xai Xai-on (sájsáj-nak ejtik) és aztán onnan nyugatnak fordultunk. Itt már szinte csak homokos/szikes talaj némi bozóttal, itt ott falvak. Az egyikben salátát veszünk, a másikban paradicsomot. Az út mellett csomóba kötött fa, kesudió és nád a menő. A házak pedig inkább szürke téglából vannak.

Átmentünk egy hatalmas duzzasztó gáton, nagy tó, vízerőmű. Ehhez már közel volt a Limpopo nemzeti park széle, ami gyakorlatilag a Krüger mozambiki folytatása, de állat egyenlőre alig van. Jellemzően egész Mozambikban a polgárháború alatt megették őket, a parkokba most próbálják visszatelepíteni őket.

Limpopo-ban az a jó, hogy brutál a szárazság, és nincs aszfalt, így megint adok egy adag port a tüdőmnek, az afrikai masszás is meg van, mert nem kicsit ráz, és olyan zajos hogy csak heavy metalt érdemes hallgatni.

A határra még pont zárás előtt (15 óra) odaértünk, de Shengli csinált egy váratlan manővert, hogy be tudjon kanyarodni és nagy faág az arcomba csapódott, szerencsére nem vérzett. Mozambiki kilépés 2 perc viszont a dél-afrikai oldalon megint kezdődik a szivatás. Szerinte nekem vízum kell Dél-Afrikába. Szerintem meg nem és már amikor 8 éve először voltam se kellett. Ezzel el vagyunk egy darabig. Mutogat vmit a komputeren, nem, akkor se fogok vízumot venni. Szerencsére elég határozottan adtam elő magam, bemegy vmi papírt keresni. Amire rá van írva, hogy nem kell vízum. Mert ő még sosem látott magyar útlevelet, hát nem is fogsz sokat látni a Giriyondo-i határon. Egy biztos imádom, hogy a magyar útlevelem miatt mindig cirkusz van.

Innentől már Krüger NP, vannak állatok is, egy horda elefánt az itatónál, bivalyok, zsiráfok, csomó antilopféle, kudu. Kudu később lett a tányéron is, sajnos nagyon finom steaket lehet belőle csinálni.. A Limpopo folyó mellett sátrazunk, egy hatalmas kempingben. Vannak házak, telepített sátrak, és normál kemping rész, de ide sok dél-afrikai hetekre jön, hatalmas sátrakkal még TV is van benne a szatelitet hozzák magukkal. A kempingben van étterem, közért, komplett szabadtéri konyhák ahol főzni lehet és szelíd antilopok. Mivel sötétedéskor vertünk sátrat, gyorsan mentem zuhanyozni. Csak törülközőt nem vittem.

Na ezen a ponton állapítottam meg hogy ez nem az én napom és elővettem a Kozo féle almapálinkát. Gordon  úgy hívja Gee (útitársak így becéznek, a nevemet nem tudják kimondani) Juice, mert a pálinkát nem tudja megjegyezni, de ez nem zavarja abban hogy szépen igyon velem.

20. nap

Hajnali kelés, aztán elmentünk állat lesre, de sajnos a nagy piros elefánttal. Ez azért nem optimális, de így is sok mindent láttunk, főleg az itatók körül. Most bivaly csorda volt és csomó zebra. De lettek zsiráfok, krokodil, varacskos pumba malac, hatalmas gigászi elefánt bikák, kosok, sasok, karvalyok, lepények és sünök. Sajnos oroszlán hiányunk van és most is csak sok száz méterre láttuk őket aludni a bokor alatt.

Ebédre antilop burgert kaptunk aztán kiültem a folyópartra egy fa árnyékába írni. Annyi állatot láttam a padról a folyómederben téblábolni, hogy elgondolkodtam felesleges délután teherautós lesre menni. 

De azért mentem persze, de nem sok minden volt, ami az előtt nem, másik fajta sas, és egy albínó mókus cukiskodott egy vékony ágon.

Ittunk még vacsi előtt a folyó parton, angol család rendesen rákapott a pálinkára, nem bánom mert nagyon jó fejek, haza vinni meg nem fogom.

21. nap

Kifelé a Krüger NP-ból, de persze megálltunk minden érdekes állatnál – zsiráfok, bivalyok, kuduk, elefántok stb. változatos szögekből. Volt sakál, és csomó érdekes madár pl 15-20 kg bastard :-) (óriástúzok)

De a nap fénypontja egy baby sitterkedő idősebb hiéna hölgy, 2x2 hiéna gyerekkel. Az óvoda egy föld alatti üreg, rögtön az út mellett. 2 nagyobb, úgy 2 hónapos gyerek ott játszott egymással, rohangált ki, be. A sitter odacipelte a másik kettőt, ezek csak egy hónap körüliek lehettek, az egyiket a szájában hozta. Nyilván ez a két bébi is játszott egymással, ultra cukik voltak, néztek kíváncsian nagy szemekkel, nedves nózival, kerek fülekkel majd pofozták egymást tovább.

Sajnos, az albínó mókusnál adta meg magát az SD kártya a fényképezőgépben és erre csak a hiénák után jöttem rá. Úgyh ezekről csak kölcsön fotóim lesznek. A mindenre felkészült kényszeres agyam miatt persze volt nálam másik SD, úgyh mire megtaláltuk a két fa alatt alvó nagy hím oroszlánt tudtam újra fényképezni. Csak annyira aludtak, hogy a fejük nem nagyon került a fű fölé, a lusta macskájuk.

Autóztunk még pár órát, egy folyó parti piknik helyen ebédeltünk – jellemző, hogy ezek az árnyékos asztalokon, mosogatón, serpenyőn, rezsón kívül szelíd impala, mókus, fényes kék madár (seregély féle)  cuccokkal is fel vannak szerelve.

Ez az utolsó este, a Sunway lodge-ban luxus szoba, de az kiakasztó hogy mióta Dél Afrikában nyomom sehol sincs wifi. Pedig van pár dolog ami miatt muszáj lenne kommunikálni.

Én ma este elköszöntem a többiektől, mivel a Greater Krüger látnivalói megvoltak, és egyedül nyomulok Szváziföldön holnap reggeltől. A búcsú vacsi igazi tányérból, finom curry, de a holland pasas annyira kiakasztott megint, hogy elment az étvágyam. Hihetetlen önző, az ablakhoz nem engedett oda oroszlánt fényképezni, majd undorító stílusban meggyanúsít hogy megittam a ciderjét.. de előtte nem kérdez. Persze kiderült a nyavalyás ciderje a teherautón a happy boxban. Bocsánatot nyilván nem kér. Megálltam, hogy ne szóljak be, de nem volt könnyű. Annak kifejezetten örülök, hogy sose látom többet, de az angol család hiányozni fog, bár szerintem velük még úgy is fogok találkozni..

12. nap

Az olaszok leléptek, mi pedig elindultunk Mozambik felé. A napfelkeltét halászcsónakokkal még megnéztem a Malawi tó felett, giccses. Aztán a szokásos keskeny út, biciklisek, kecskék, ökrös szekér, nők a fejükön színes vödrökben vízzel, az út mellett árusok piacok, piros agyagtéglás házak.

Megálltunk a baobab fák völgyében, imádom őket és jó sok van belőlük. Az út mellett itt ott dohány nő, ez itt a fő bevételi forrás az országban, Malawi a nikotinból él.

A határon gyorsan kiléptünk, persze ehhez afrikai szokás szerint jó pár papírt kellett kitölteni. A senkiföldje jó hosszú a két határ között. De aztán a hegyek mögött ott van Mozambik. Ez a 29. afrikai országom :-) Újabb papírok, de a beléptetés kb. 2 perc se volt, a fickó persze úgy nézte a magyar útlevelet mintha otthon csináltam volna krumpli nyomdával (mert ugye a borítólap magyarul van, amit csak magyarok tudnak elolvasni, bár az útlevél legjobb tudásom szerint arra szolgál, h olyan helyre menjünk, ahol nem tudnak magyarul), de ezt már megszoktam, végül még a fotót se nézte, csak a vízumot. Ami ugye nem kis szívás volt, Berlinben van csak követség, DHL kifelé nem volt kihívás, de visszafelé.. import szám, fuvarlevél, megbízás.. végül barátok, ismerősök, kollégák segítségével, de csak hazakeveredett, ezúton is köszönet nekik a segítségért.

Mozambikban eltűntek a biciklisek és mások a házak, kerek és nádtetős. Hatalmas kamionokon kívül más nem nagyon van az utakon. Mellette sok a faszén árus, színes zsákokkal, piacok az útszélén, de lehetett haladni. Így aztán polgári időben elértük Tete városát. Itt van újra Zambézi, néztem is hátha a béna spanyolokat lehozta idáig a víz. Készlet feltöltés (happy boxba jég + pia, jó kaját is vettünk) a városban a folyóparton kempingezünk, egy bulldoggal és egy vizsla keverékkel.

Végre működik a telefonom, viszont itt meg wifi nincs, és muszáj a Szváziföld túrát szervezni.

Nos tudok élni - kb. 5 perc alatt szerzek egy fiatal helyi fiút, aki motorral elvisz a közeli szállodába internetezni.. Mindezt olyan sebességgel sikerül leszervezni, hogy végül azon kaptam magam, hogy flip flop-ban száguldozom a sráccal egy homokos úton bukó nélkül nyilván, és persze elvitt a kukoricásba elsőre, aztán csak meg lett a hotel, meg a wifi, amit a helyiek a kerítés túl oldalán ülve lopnak. Mi bementünk, jellemző mivel fehér csaj ült a motoron a biztonságiak semmit nem kérdeztek csak mosolyogtak, integettek. Valahogy elintéztem az utalást, amihez egyszerre kellett wifi, sms.. viszont az OTP nem tud ZAR-t utalni.. végül elküldtem euroban, remélem rendben lesz. Aztán a fiatalember szépen visszavitt a hotelbe, ahol a kedvenc vinho verde rozémat iszom, van előnye a volt portugál gyarmatoknak.

13. nap

Még mindig tranzit Mozambikban dél felé, de nem unatkoztam, nézegetem a falvakat, néha megálltunk venni ezt azt – faszén, baobab termés nasolni, krumpli stb. Ilyenkor mindig van alkalom a helyiekkel kommunikálni. A falvak itt azért rendesen szegények, mindenhol kútról viszik a vizet, áram sehol.

Tábort vmi víztározós mesterséges tó mellett vertünk, meglepő a létesítmény, miért pont itt a semmi közepén. Lehetett volna kabinban aludni, de inkább a sátrat választottam, abban tuti egyedül alszom nincsenek ízeltlábú hálótársak. A fürdőszobáról kellett egy fotót csinálnom, olyan helyen volt a tükör hogy max egy zsiráf látta volna magát benne ha nagyon nyújtja a nyakát. Csodálatos. TIA.

Sokat beszélgettem a tulajjal, Peter zambiai születésű, de brit gyárilag. Ez itt valójában egy 500 hektáros állatpark, az első privát az országban, ahova a környező országokból telepítette vissza az egykor őshonos állatokat. Vannak zsiráfok, zebrák, kuduk stb.. Nem vadásznak rájuk, a felesleges szaporulatot eladják más állatparknak. Horgászversenyeket szerveznek, krokodil farm van stb.

Amúgy a hely elég kellemes, van medence mert a tóban ugye a krokodilok úsznak, egy csomó cica és egy teljesen bolond majom gyerek. Őt pici korában az út mellett árulták, onnan mentették meg. Most 4 hónapos és mindennel játszik, sokat nevettem rajta. Imádja a macskákat piszkálni. Próbálják visszavadítani, de annyira szereti a cicákat hogy ez nem túl sikeres.

Péter szerint amúgy már komoly gondok vannak Zimbabwe-ban és Dél Afrikában is (tegnap Johannesburgban volt lázongás) és kezdődik Zambiában és Malawiban is. Úgyh jól időzítettem az utazást úgy tűnik. Eleve 3 éve nézem ezt a túrát, mert végig akartam utazni északról délnek, de pont ezekben régióban volt politikai instabilitás, Renamo csoportok lázadtak 2016-tól, a normál buszokat is megtámadták. Úgyh a helyi közlekedés is csak katonai konvojokkal működött, emiatt pár évig Zimbabwen keresztül mentek. Aztán vhogy szerencsére nem fajult újabb polgárháborúvá a dolog, elég volt nekik 1977-1992-ig. Szóval csak kivártam, hogy Mozambik utazható legyen újra.

14. nap

Még mindig tranzit délfelé, Vilankulo-ba, ma 550 km olyan utakon amiken több a kátyú néhol mint az aszfalt. A többiek elég rendesen kikészültek, én valahogy jobban bírtam, valszeg hozzá vagyok szokva az afrikai utakhoz. Azért nekem is jól esett kiszállni a teherautóból mikor elértük végre az Indiai Óceánt/Mozambiki csatornát. Én akartam végig menni hát most megkaptam. 2500 km a tengerpart északról délnek ennél is hosszabb lekavarni, ez se kis ország kb. 800ezer km2.

Ma mondjuk a táj nem volt annyira érdekes, kevesebb falu, sok kesudió és mangó fa az út mellett. Az árusok inkább seprűben, kesudióban, krumpliban utaztak. Az úton meg szinte kizárólag kamionok, személy autót szinte nem is láttam. A falvakon még itt is Frelimo zászló.

Az óceán part viszont brutál szép, csónakok, homokos bícs, és ehhez van két cuki plüss kutyakölyök. Hogy vmi mozgás legyen elsétáltunk a parton kocsmázni, egy kite surf helyre, egyből honvágyam lett az Angulo/Cape Verde iránt. Wifi itt sincs, de most normális ágyban fogok aludni.

15. nap

Kirándulás a Bazaruto szigetekre, Magaruque-re, hagyományos dhow-val (arab beütésű, fából vitorlás), 5 szigetből álló csoport az Indiai óceánban, nemzeti park. A Tsonga népek lakják pár ezer éve, akik főleg halászatból élnek, de láttam hogy van kecskéjük is, és összesen nincsen 6000 lakos a szigeteken.

Odafelé motorral mentünk és kaptuk a sós vizet mert rendesen becsaptak a hullámok a hajóra. Aztán ahogy egyre közelebb értünk, tudtam miért van oda mindenki – fehér homok, türkíz kék zöld tenger, pálmafák. Sétáltunk a szigeten, másztunk homokdűnét, fürödtünk. Ebéd után pedig kimentünk a koralzátony túloldalára kergetni a színes halakat. Alig lehetett kirángatni a vízből, láttam néhány jó darabot ami Papának is bejönne az akváriumba :-) Volt minden kék, sárga csíkos, fekete narancs… Kb. 2000 féle hal van, dugong is (tengeritehén fajta, vele sajnos nem találkoztam) és egy csomó madár.

Visszafele megnéztük a flamingókat, aztán felhúztuk a hagyományos vitorlát és azzal toltuk vissza a szárazföldre, elég jó szél volt úgyh másfél óra alatt átértünk.

16. nap

Mentünk megint sokat, valahogy össze kell jönnie a több mint 6000 km-nek.. Ezúttal, hogy legyen változatosság elég jó volt az út, a falvakban alumínium lemezből voltak a házak, de sokszor rendesen dízájnolva, csak bizonyítandó, hogy Mozambikban meg a nyers alumínium a fő bevétel. A táj annyiban változott, hogy mindenhol kókusz pálma, de tényleg száz kilométereken keresztül. Jönnek a felvásárló kamionok és dobálják fel. Valahol meg kell termelni a kókusz reszelék, olaj, tejnek valót.

Ma salátát, paradicsomot és vmi fura mángold szerű növényt shoppingoltunk az út mellett. Láttam egy zimbabwei függetlenségi harcos emlékművét, autóbalesetben halta meg magát. A Rák térítő táblát itt is lefotóztam, ebből kezd rendes gyűjteményem lenni. És egy kamiont, amin raklap volt kb. 6x előztünk meg, ő meg vissza mikor megálltunk, könnyű volt felismerni a raklapok tetején utazó 3 kecskéről.

Kora délután értünk Inhambane-ba (helyesen kiejtve valami ilyesmi Inyamban, de ezt még gyakorolnom kell alkoholos italok mellett). Híres üdülő hely, homokos bíccsel, és sok koloniális nyaralós házzal, katedrálissal, és art deco vasútállomással. De majd holnap jobban megnézem.

Barra bícsen lakunk, szuper saját kis házam van, konyhával, terasszal az óceánra, luxus kecó na. Mivel saját hűtőm van gyorsan elmentem pár kilométerre a helyi kisboltba cidert meg vizet venni. Aztán szerveztem magamnak holnapra óceános szafarit, mert most bálna szezon..                                                                       

8. nap

Gyalog szafaris nap lett, indulás reggel 6-kor az első körre, egy vezető, meg egy puskás ember. A puska muzeális darabnak tűnt, reménykedtem nem támad ránk semmi, mert voltak kétségeim a golyó melyik irányba távozik belőle.

Először egy legelésző vízilóval találkoztunk, aki le se szart minket, bár közben mindent megtudtam a hippo és összes egyéb szarról amit láttunk (zsiráf, varacskos disznó, elefánt, tarajos sül…), mert a vezetőnk mindet részletesen elmagyarázta. Jó a lábnyomokat is, meg egy csomó növényt. A kedvencem a kolbász fa (sausage tree), hatalmas 10 kg terméssel, nagyon viccesen néz ki, és btw az állatok szívesen eszik, a népek meg úgy tartják mellnövesztő hatása van. Inkább nem próbáltam ki, hátha mégis működik.

Volt még vízben alvó hippo, meg még több hippo, több mint 40 ezer van a parkban. Antilopok, impalák, csomó vízi madár, néhány nagy fekete gólyaféle, meg halászsas, íbisz, kócsag.. Láttunk egy magányos csaj zsiráfot és belegyalogoltunk egy hatalmas elefánt csorda közepébe. Ami azért annyira nem volt vicces, mert egyrészt rossz irányból fújt a szél, másrészt ezek a falusiakkal való rossz tapasztalatok miatt (az elefánt nem felejt) nem barátságosak az emberrel, és persze a bébi elefántokat is védik. Valahogy elgyalogoltunk közöttük sok kerülővel, de fotózni nem tudtunk megállni.  

Ebéd után, megpróbáltuk az állítólag létező wifivel a kommunikálást.. hát vhogy 2 óra alatt sikerült letölteni pár emailt és elküldeni 2 üzenetet. Viszont közben besétált pár elefánt dagonyázni, így közben sem unatkoztam.

 Délutáni szieszta után elmentünk még egy sétálós állatnézésre a folyó mellett de újabb elefántokon és madarakon kívül csak varacskos disznókat láttunk, ezeket is én vettem észre. Kezdek flow-ba kerülni. És elkiabáltam mert megérkezett egy nagy Acacia Afrika kamionos overlanding csapat, vége csak miénk Afrika fílingnek. A sofőrrel beszélgettem, kenyai, mindjárt Issa jutott eszembe...

Itt egyébként mivel a Rift Valley-ben vagyunk bazi meleg van, pólóban tudok csak aludni, hajnalban kell a hálózsák bélés, nappal rendes izzadás van és olyan szárazság hogy a kimosott ruháim 20 perc alatt száradtak meg.

9. nap

Ma terepjárós állatnézést toltuk a parkban, de még ki se mentünk a parkolóból már jött a zsiráf szembe. És hasonló szellemben folytatódott a reggel mert rengeteg állatot láttunk.

Egy vizes réten madarakat, meg puku-t meg impalákat. és két sétáló hiénát. Zebrákat, akik jellegzetesek mert csak fekete-fehér színűek átmenet nélkül. Még zsiráfokat, bébit is, ezek is csak itt található alfajt képviselnek (Thornicroft, a Maszáj zsiráfokon belül), csillagszerű a mintájuk és barna a lábuk. A vezetőnk vhogy kiszúrta hogy oroszlánok vannak az egyik kiszáradt folyómeder homokján, és tényleg két nőstény heverészett, az egyik egy 5-6 hetes bébi oroszlánnal, aki iszonyat cukin szaladt a mama után. Mivel odébb sétáltak próbáltuk őket követni körbe menve, de nem lettek meg, vhol a fűben bealudtak.

Aztán a guide kapott egy telefont, hol vannak az afrikai vadkutyák és elindultunk oda. Én pedig megláttam egy hmm érdekes sziluettet, ami úgy tűnt, hogy leopárd. Gyorsan szóltam, hogy stop, stop menjünk vissza van ott egy leopárdnak tűnő vmi. Basszus az volt. Ott ült a bozótosban a leopárd, a többiek 3 méterről sem látták annyira terepszínű és kiakadva kérdezték, hogy vettem észre, hát magam sem értem. Tényleg kezdek flowba kerülni, viszonylag ritka hogy Te veszed észre a leopárdot.. Amúgy az autók ezeknek az állatoknak olyanok mint egy mozgó büdös bokor, egész közel voltunk ez meg ott ült nyugodtan, antilopra várva.

Azért elmentünk a kutyákhoz, nagy foltosak és kerek fülük van, aludtak egy 13 fős falka. Az alfa nőstényen és hímen GPS nyomkövető nyakörv, ezt a fajt is a kihalás fenyegeti (összesen 6600 darabra becsülik a számukat, de mondjuk oroszlán sincs több mint 20ezer, leopárd kevesebb) . Mellettük még hiéna, felettük a keselyük, mindenki arra várt, hogy elinduljanak vadászni és a maradékból jusson nekik is.

Kifele a parkból aztán szinte belerohantunk egy nagy elefánt csordába, mellettük a vízi bivalyok hatalmas tömegben, pár kudu, meg víziantilop. Egy helyben álltunk az úton és özönlöttek az állatok. Mikor elindultunk a sarkon majdnem nekünk jött egy zsiráf.. Ez mondjuk egy elég jó kis délelőtt volt.

Sziesztáztunk a köcsög lopós páviánokkal a kempingben, aztán elmentünk egy esti körre. Ahogy beértünk a NP kapuján, hát láttuk több terepjáróról néznek valamit. Leopárd a bokor alatt. Szépen kivártuk míg mindenki elmegy, és megérte. Egyrészt közelebb tudtunk menni, egy hím ette a vadászzsákmányt, egy tarajos sült a bokor alatt. A fejénél kezdte és láthatóan finom volt. Leopárdok ritkán esznek a földön, mert a nagyobb hiénák elveszik a zsákmányt, de még túl meleg volt, ahhoz hogy a hiénák aktívkodjanak. Aztán hallottuk h valami közelít a bokorban, de nem hiéna volt, hanem a csaja, egy gyönyörű leopárd lány. Aki először megmosakodott, mi közben kb.2 méterről néztük majd mikor úgy érezte elég jó a sminkje, odament és elvette a sül fejét. Láthatóan egy éppen leopárd gyerekeket gyártó párt találtunk, vacsora randi közben, mert semmi veszekedés nem volt a sülön.

Néztünk még a Luangwa parton naplementét, aztán már sötétben lámpával keresve néztük az állatokat, nagy izgalom nem volt, de sok kis érdekes sztori igen, mongúz, kis testű macska aminek magyarul nem is tudom a nevét (megnéztem: ami angolul genet az magyarul petymeg), hatalmas bagoly amelyik egy gyöngytyúkot evett a fán, mézevős borz gyerekkel, kaméleon az ágon, hippo mama a bébivel közelről ilyesmik.

10. nap

Hajnali kelés, 450 km plusz határátkelés Malawiba. Közben shopping, tankolás, jég vásárlás a happy hour boxba (ebben vannak a piák), gáz palack csere..

A zambiai részen elég jól lehetett haladni, és a határ átkelés is afrikai viszonylatban gyors volt. Kaptunk pecsét hogy Zambiából ki, aztán a Malawi oldalon megmérték a hőmérsékletünket egy radarpisztolynak látszó tárgyal hogy nem vagyunk-e ebolásak?! WTF. Megkérdeztem, ha lázam van mi lesz. Válasz itt tartanak míg kiderítik mi bajom van. Ne menjetek lázasan a Chipatánál Malawiba, mert annyira nem klassz a határátkelő hogy 2 óránál többet ott akarjatok maradni. A vízumom amúgy 5 perc alatt meglett 75 $, nem rossz órabér.

Malawi a világ egyik legszegényebb országa (GDP PPP 182. a listán). Az utak nem túl jók, és millió összevissza kerékpáros, kecske, disznó stb. Az falvakban másfajta agyagtéglás házak, de elektromosság nélkül, úgy sokkal több a piac/árus az útmentén, itt nincs szupermarket meg hűtő, hagyományosan naponta friss árút kell venni.

Lilongwe mint főváros a szokásos menekülésre késztető, itt nem is időztünk. És nem sokkal később vauu elértük a Malawi (Nyasza) tavat, ma este a homokban sátrazunk a bícsen. A tó amúgy kicsit nagyobb mint a Balaton – 587 km hosszú, 84 km széles és van ahol 700 m mély, upsz. Ez is a Kelet Afrikai Árok (Rift Vallley) mentén fekszik úgyh nem lesz hideg.

11. nap

Reggel a távozó katamarános vitorlázók maradék kávéjára besitteskedtem magunkat, úgyis kiöntötték volna, nekünk meg kivételesen csak 8 körül lett volna reggeli, de már annyira megszoktam a korán kelést, hogy 6 kor pörögtem.

Nehéz elhinni erről a tóról, hogy nem tenger és sós, mert minden irányban csak a végtelen nagy vizet látni, homokos parttal. Bementünk egy 1 km levő Kígyó szigethez snorkellezni, aminek örültem mert ott tuti nincs bilharzia (a falvakhoz közel ahol szennyezett a víz van…).

Voltak viszont gyönyörű halak - türkíz kék, meg fekete, meg csíkos, meg szivárványszínű, sárga, minden forma meg méret úszkált körülöttem, és ezek az én kedvenc bölcsőszájú sügéreim. Nagyon szép kis akvárium ez. Egész délelőtt ellubickoltam, ugráltam a sziklákról és megtanítottam úszni a hangyákat, akik rámásztak a cuccaimra.

Délután végre kihasználtam a mellettünk levő luxus lodge wifijét és próbáltam magam utolérni a házi feladatokkal. Holnap hajnalban tovább nyomulunk Mozambik felé, az olasz pár nélkül.

3. nap

Reggeli még sötétben 5-kor, táborbontás. Megindultunk a nagy piros elefánttal, és mentünk, mentünk, és még mentünk, összesen több mint 500 km-t, ami afrikai utak mellett egész napos program. Közben cukornád ültetvény, falvak, templomok, iskolák, piacok. Ami érdekes, hogy Zambiának vannak egész fejlett részei, meg van a hagyományos afrikai létezés is, de ettől szarok az utak még ha le is van aszfaltozva. Viszont pl. minden nagyon közértben (Shoprite/Spar) lehet bankkártyával fizetni.

Ebédeltünk az út mellett egy fa alatt, aztán mentünk még. Én azért közben bealudtam az Iron Maiden maraton alatt.. Megálltunk egy megkövesedett erdőnél, vannak itt is teljes fatörzsek még abból az időből, amikor Afrikában hideg volt és fenyőfák.

Vettünk kaját sört/bort a következő nomád napokra, aztán sátor verés a Kafue folyó partján pár km-re attól ahol belefolyik a Zambézibe. A kempingben néhány páván, egy bébi kecskén aki kosárban alszik és pár majmon kívül nincs senki és a bár teraszáról jó a naplemente a folyó felett.

4. nap

Reggel nagy pakolás, aztán biztonsági tréning mielőtt kenukba szállunk, de kajak lapáttal. Én ügyesen a Rubennel a helyi vezető sráccal egy kenuba helyezkedtem, feltételezve, hogy nem csak magas és jó képű, de lehet hogy tud evezni is.

A biztonsági izé azért kellett mert a folyóban vannak állatok, amik cukik amíg a kenuban vagy, de elég veszélyesek amikor a vízben pl. krokodil, hippo, elefánt.. A víziló ellen állítólag az a jó, ha libasorban egymás mögött mennek a kenuk. Nos az már az első métereken világos volt látva a többiek kajaktudását, hogy ebben azért lesz kihívás.

Szóval a Kafue folyó elég lakott úgyh ott madarakon és mosó asszonyokon kívül nem sok érdekes volt, de ez rögtön megváltozott ahogy elértük a Zambézit. Egyrészt a folyó hatalmas, a sodrása is erősebb, fúj a szél, hullámzik. És itt egy víziló család, ott egy krokodil, még víziló, meg még krokodil aztán néha változatosság kedvéért elefánt is a magas fűben.

Az én csapatom egész jól paskolgatta a vizet, de csatlakozott hozzánk 3 spanyol, akik közül egy az első vezetővel, a másik kettő egyedül egy kajakban próbálkozott. Konkrétan nem mentek 10 métert egyenesen, viszont annyit nem tudtak angolul hogy jobb, bal.. mert persze Rubennel mi voltunk a zárókenu és próbáltuk a két hülyét terelgetni. Azt hogy hogyan kell fordulni, hátrafelé evezni, vagy egyszerre lapátolni azt nem sikerült a délelőtt folyamán kitalálniuk még segítséggel sem.

Nem árt, ha az ember tudja irányítani a kenut, vagy nem borul be mikor 20 méterre a vízilótól evez el. Ezek megindultak egyenes a hippo csapat közepébe, ugyh Ruben pánikolva mondta, hogy kapcsoljunk rá – és ezen a ponton rájött hogy tudok kajakozni (nem hiába éltem egy vb érmeket nyert kajakossal sok évet, Böjti mellett muszáj volt megtanulni rendesen evezni). Így megkért szépen hogy menjek én az egyik hülyével. A nőt választottam mert kettő közül ő volt a kevésbé béna. Kiszálltunk pihenni, pisilni egy homokszigetre aztán én a spanyol nővel indultam neki. Előre ültem, hogy tudjon követni, és próbáltam magyarázni mit kell csinálni.

Ebédeltünk egy szigeten egy nagy akácia fa alatt (tök furcsa, hogy tél van, száraz évszak és minden sárga, nincs levél a fákon, az akácia a kivétel), aztán már csak 2 óra evezés volt hátra. Közben a spanyol csaj kezdett belejönni, ami nem volt baj mert most már úgy eveztünk, hogy jobbra balra vízilovak. És közel.

Végül elértük a táborhely szigetet, de én már alig bírtam kiszállni a kenuból. Gyakorlatilag letoltam a csajjal 35 km-t szembeszélben, ami azért nem kevés..

Sátor, konyha felállítás után, csak ültünk és néztünk ki a fejünkből, de volt mit, szemben víziló család henyélt, meg csomó elefánt úszott át a szigetünkre, meg rengeteg madár, a kedvenc egyiptomi libáim, mindenféle gémek, és halász sas is. Vacsi után meg kaptam tiszta afrikai égboltot, ahol máshol vannak a csillagok, és Marcus énekelt nekünk a tábortűznél helyi slágert– szám címe what should I do és arról szól, hogy a HIV + kurvázó férj haza megy és meg akarja csinálni a feleséget is.. aki miután kifizették érte a 10-12 marhát kénytelen házaséletet élni vele. Itt most, hogy csökkent a HIV fertőzöttség „csak” 13%. No sex in Africa. Mondtam..

5. nap

Végre toll kabát nélkül aludtam és egész jól, bár a könyököm fájt rendesen, de hátérnek volt megnyugtató víziló röfögés, oroszlán ordítás, zebra röhögés és olasz túratárs horkolás. Reggeli, táborbontás és újra kenuzás, hát nem voltak őszinték a mosolyok. A spanyol pár újra együtt bénázott, de legalább a csaj tanult annyit, hogy egyenesben tudta tartani a hajót és nem eveztek egyenesen a víziló szájába.

Mondjuk a mai adag nem volt vészes, de olyan erős szembe szél volt, hogy hátrafelé fújta a kenut, ha az ember nem evezett. Aztán felszedtek minket egy motorcsónakkal és visszaszállítottak az eredeti kempingbe, de közben mindenféle érdekes állat volt, és ezeknél szépen megálltunk nézelődni. Sokszor láttam már elefántot, de még mindig bejön, a varacskos disznó még mindig pumba és vicces, csomó antilop, kudu, és hatalmas kövér krokodilok közelről.

Kempingben persze pont ahogy mentünk volna zuhanyozni végre, eltűnt a víz, TIA. Mikor mentem a recire szólni találtam egy baba kecskét simogatni, úgyh a fürdés mindjárt nem volt olyan sürgős.

Délutáni program a táborverés, pakolás, minden cuccunk szanaszét és fontos lesz, hogy megnézzük a naplementét a teraszról a folyó felett vmi alkoholos itallal.. És ehhez még találtam egy szelíd pici dik-dik antilopot is. De persze wifi csak a telefonon, úgyh a blogot nem tudtam feltenni.

6. nap

Ébresztő reggel 4-kor, pakolás, sátorbontás után kaptunk ugyan valami reggelit és már úton is voltunk Lusaka a főváros felé. Ott aztán bevásárlás mert pár napig nomádkodni fogunk megint. Lusaka a szokásos nem attraktív főváros, ahol látnivaló gyakorlatilag nincs, úgyh mentünk is tovább.

A mai adag elég brutális, 580 km… South Luangwa nemzeti parkhoz tartunk, csak hát Zambia elég nagy, konkrétan vagy 8x magyarországnyi. A táj eleinte teljesen kiégett sárga, levél nélküli fákkal. De vannak a kedvenc baobab fák. Nekem szokatlan mivel mindig off season az esős évszakban jövök. Mondjuk a tömegek miatt nem kell aggódnom, eddig még másik overlanding csapatot se láttam, pár 4x4 tetején sátor volt az összes utazó eddig.

Aztán lett zöldebb rész is, meg rendes helyi falvak, ebéd megint egy fa alatt saláta, aztán tovább. Viszont szuper minőségű úton, ez még Európában is ritka, Great East Roadnak hívják, nem meglepő módon keletnek megy. Átmentünk a Luangwa folyón egy hídon, a túl oldal már Mozambik.

Bruttó 12 óra (nettó 10 óra menés…) után megérkeztünk a Chimwemwe lodgehoz, mert ágyban aludtunk  (6 kor már sötét van, és sötétben sátrat verni nem praktikus). De nem lesz időm elkényelmesedni, mert holnaptól megint kempingezünk.

Wifi itt sincs, viszont már a komputerem is lemerült, amit a kamionos töltőn nem sikerült tölteni, remélem a kempingben rendes áramról menni fog, mert különben nem lesz blog írás. 

7. nap

Még mindig volt 300 km út a nemzeti parkig, az viszont a masszírozós afrikai kivitel.. Erre felé már szegényebb falvak vannak, a szokásos vályog házakkal szalmatetővel, és a gyerekek nyársra húzott grillezett egereket árulnak. Megállunk dinnyét venni, meg faszenet a főzéshez. Főzni amúgy a sofőr, guide, mindentmegoldó Shengli főz, aki minimum 160 kg, ebből lehet sejteni, a kaja nem rossz, még ha egyszerű is – ebéd saláta, vacsi barbecue. Ma pl ebédre hatalmas avokádókból saláta, ananásszal meg levelekkel, paradicsommal, uborkával.. a többiek eszik hozzá az afrikai felvágottat és cukros szeletelt kenyeret, én ezeket ki szoktam hagyni.

Még megálltunk egy Tribal Textil nevű helyen, nagyon szép kézzel festett anyagokat csinálnak, de nem olcsó, azért szereztem magamnak pár darab párnahuzatot a hencser felújításhoz. És enyelegtem a kanapén talált fekete macskával.

Innen már közel volt a Park, még alig léptünk be már láttunk egy rakat hippot.. A wildlife camp nevű helyen tanyázunk a Luangwa folyó partján. Nyitott a kemping, délután jöttek az elefántok inni, meg páviánok mászkálnak mindenhol. Az utóbbiak lopnak mindent - szinte az ember tányérjáról - ami kaja. A sátrakra lakat kell, mert a zipzárat simán felhúzzák, és kutatnak az ember cuccai között ehető dolgok után.

A többiek elmentek esti állat lesre, de mivel még 2 napot itt leszünk, én inkább csak ültem a folyó parton innen néztem az állatokat ahogy jönnek mennek. Sikerült tölteni a gépem a kempinges áramról ugyh blog lesz írva, de ha fel akarom tölteni holnap nincs ebéd, mert wifi csak 12-14 óráig ha egyáltalán működik majd.