0. nap

Indulás Ljubljanából – az amúgy is rettenet év végét (14 nap meeting 18 munkanap alatt, meg utazós fesztivál előadás, meg rádió1, meg afrikai fotó válogatás, meg foglalások Koreában stb) még lehetett fokozni a szokásos Karácsony előtti céges HQ meetinggel. De legalább megnéztem a feldíszített Ljubljanát, nincs olyan tömeg a karácsonyi vásárban és itt is adnak forralt bort.

Viszont legalább volt annyi eszem?, hogy innen repüljek egyből Szöulba, Turkish-sel, és még 200 €-val olcsóbb is volt. Mondjuk az is kérdőjeles, hogy vki miért akar Koreában menni télen, amikor ott is hideg van és esik a hó. De ha azt mondom, ilyenkor néhány millió főleg kínai turistával kevesebb van, akkor talán érthető

Az út eseménytelen, de az Isztambuli repteret még mindig utálom – nincs hol leülni, nincs normális wifi, csak brutál tömeg. A 10 órás utat szinte végig alszom szokás szerint a Deadalon és némi fehérbor segítségével.

1. nap

Egyben megérkeztem Szöulba, több mint félóra az útlevél ellenőrzésig a sor, de szerencsére az egészségügyi vizsgálat előbb van, így nem látják, hogy nemrég még Nyugat-Afrikában nyomultam. Elég komoly para úgy tűnik a sárgaláz, kolera stb. itt, nekem meg nem hiányzik néhány hét karantén Koreában.

A csomag is megjön és nem nézik meg a vámon (nyilván megint van benne csempész cucc) váltok pénzt, és feltöltöm Jeti utazós kártyáját. A busz meg lesz gyorsan, de így is délután 3 elmúlt mire a szálláson vagyok. Sok mindenre nincs erőm, de azért elindulok körbe nézni. Szerencsére, mivel a City Hall mellett lakom, szinte minden gyalog elérhető. Amúgy tiszta amerika Dunkin Donuts, Starbucks minden sarkon stb. A városháza előtt ízléstelen karácsonyfa a téli olimpia két kabala figurájával.. Jajj. Azt mondjuk sejtettem eddig is, hogy nem ízlés fejlesztő túrára jövök :-)

2. nap

Reggel 8-kor már úton a DMZ felé.. Ezt még otthonról interneten befoglaltam szerencsére, egyrészt ide nem lehet egyénileg bemenni (nyilván) és másrészt a Karácsony miatt ez az utolsó nap idén, hogy nyitva van. Sajnos a JSA (Joint Service Area) így is kimarad, mert az már bezárt az ünnepekre. Ott van az a híres bilikék barakk, ahol leszoktak egymással ülni tárgyalni, már ha éppen beszélő viszonyban van a két ország. És itt szökdösnek át néha északi katonák, mint a nemrég elhíresült, aki kapott 4-5 golyót. De mint megtudtuk tegnapelőtt is átszökött egy, pedig állítólag ez nem olyan gyakori.

A DMZ (Demilitarized Zone) csak 50 km északnak Szöultól, és azt a 4 km széles 250 km hosszú sávot jelenti, ami a 38. szélességi kör mellett elválasztja Dél és Észak Koreát. Mind a két oldalán beásott tankok, fegyverek, taposó aknák, és katonák harc készültségben. Bejutni csak pár utazási iroda csoportjával lehet, szigorú útlevél ellenőrzés után, de az is meg van adva milyen ruhában kell lenni.

A két ország valójában még mindig háborúban áll, mert ugyan 1953-ban aláírtak egy tűzszüneti megállapodás, béke szerződést azóta sem. A két Korea úgy lett amúgy, hogy 1910-ben Japán megszállta az országot, aztán 1945-ben felszabadították délen az amcsik, északon a szovjetek. Középen találkoztak és felosztották az országot. Aztán a két fél viszonya úgy elmérgesedett, hogy 1950-ben ebből lett a koreai háborút, de egyik sem nyert. Létrejött a tűzszünet, meg a DMZ.

Konkrétan civilek csak az úgynevezett Civilian Control Zone területre juthatnak be, itt lehet megnézni a Freedom Bridge-t, ami összeköti a két országot az Imjin folyón keresztül, itt cseréltek ki 13.000 hadifoglyot 1953-ban. Meg bemenni a 3. Infiltration Tunnel-be, amit a DMZ alatt ástak az észak-koreaiak, hogy meglepetésszerűen tudjanak támadni. De egy átszökött katona elárulta, úgyhogy ezzel is lebuktak (összesen 4 alagútról tudnak a déliek, amiket megtaláltak). 73 méter mélyre kell lemenni és a 265 m hosszú, de nem túl magas alagútban el lehet gyalogolni egészen közel 170 méternyire az Észak-Koreai határhoz. Mondjuk nem az én magasságomhoz csinálták az biztos, de melós lehetett, mert az egész gránit. Közben biztatásképpen gázálarcok vannak a falon.

 A Dora Observatory-ból, ami egy egyébként aláaknázott domb tetején van, át lehet látni Észak Koreába, ha nincs köd. Én sajnos emiatt nem sokat láttam, csak a fotón amin elmagyarázzák mi van a túloldalon. Kaesong ipari park, ami Dél-Korea épített, de északiak dolgoztak benne, olcsó munkaerőként, a kereset 90%-át visszaadva a rezsimnek. A nem tudom hányadik atom kísérlet után Dél-Korea bezárta, mint gazdasági szankció (és pont tegnap olvastam, hogy az ENSZ bezáratja a hasonló orosz és kínai gyárakat is, ahol vendégmunkás északiak dolgoznak).

Ami bizarr, hogy DMZ-ben van egyébként két falu, ahol konkrétan rizst és ginzenget termesztő földművelő emberek élnek. Legalább is a déliben, az északi állítólag csak patyomkin falu. Mivel ezen kívül gyakorlatilag ember oda be nem teszi a lábát (már az aknák miatt se) csomó ritka állat meg növényfaj bírt fenn maradni, csak hogy vmi jó is legyen benne.

Délután Itaewon városrészben tesznek ki, itt van egy nagy háborús múzeum, de nekem egy napra ennyi vhogy elég a háborúból, úgyh a nagy amerikai támaszpontot körül sétálva inkább elmegyek a Nemzeti Múzeumhoz.

Na ez nagyon bejön, több mint 2x akkora, mint az egész MüPa (asszem 138.000 m2). Szóval hatalmas modernista épület, belül márvány, csomó kávézó teázó és ingyenesek az állandó kiállítások. Szépek is, gyönyörű tárgyak a 6-7 századból, arany koronák, ékszerek, Buddha szobrok, elsüllyedt hajóból 13 sz.-i kerámiák, mindez jól megvilágítva és angol feliratokkal. Még megnézem az Ermitázs francia festős ideiglenes tárlatát, ami fizetős és nem esek hasra tőle, nem a legjobb képeket adták kölcsön.

Aztán haza busszal, szerencsére elég profi a tömeg közlekedés. Egyrészt a Jetitől kapott utazós kártyával bárhol lehet fizetni, a Google ugyan nem tervez sétás útvonalat, de tömegközlekedőset igen, és minimum bemondják, de némelyik járművön ki is írják, melyik megálló jön angolul.

3. nap

A plusz 8 óra időeltolódás miatti jetlag most jön ki, éjszaka felébredtem nem tudok visszaaludni, reggel meg jól elalszom. Áhh. Viszont legalább az idő is pocsék, szakad az eső, 3 fok van és erős szél.

Szerencsére tényleg minden sarkon van egy kávézó, elvonszolom magam egy Starbacks-ba, hogy legalább addig is behozzam a lemaradást és végre válaszolok Johnnak.

Végül csak összeszedem magam annyira, hogy elinduljak az esőben palotákat nézni. Bár Szöul területe nagyon régen lakott (i.e. 4000) a várost „csak” Pekcse alapított i.e 18-ban. A palotaépítési korszak a 11.-14. századik zajlott. A négy híres palotába + egy szentélybe lehet kombi jegyet venni, 10.000 Won (2500 HUF).

A Cshangdokkung (Changdeokgung) világörökség, 1405-ben épült a Csoszon (Joseon) dinasztiának, de 1610-ben a japán invázió után újra kellett építeni. Több hatalmas udvara van – királyi lakóudvar, nyilván külön palotával a királynak és királynőnek, adminisztratív udvar és az audenciás rész. Van egy hatalmas trón terem is, ahol régen koronáztak, meg fogdásokat tartottak. Az épületek szépek, de belül nincs semmi és nekem még tradicionális ruhában helyiek sem jutnak, mint a Jetinek. (Ruhát lehet bérelni, és úgy ingyenes a belépés, de elmebetegnek kell hozzá lenni ebben az időben).

Az épületek inkább a déli részen vannak, Feng Shui szerint építve és az egész hátsó rész egy gyönyörű Huwon-nak hívott Titkos Kert. Ide csak vezetett túrával lehet bemenni, én egy koreai nyelven tartott csoporthoz csatlakoztam, mert szeretem a kihívásokat. A kert még ilyen zord időjárásban is szép, gondolom nyáron még látványosabb a sok ezer fa meg virág. Különböző pavilonok, tavacskák vannak és a szakadó eső ellenére nagyon élvezem. A legtöbb fa több száz éves, a legöregebb egy boróka a 750 évével, kár hogy a fák nem írnak blogot. Közben pedig alkalmam nyílik a koreai népek tanulmányozására, különös tekintettel a cipőkre (szőrös csizmától a zokni nélküli balerina cipőig minden) és esernyőkre (Helllo Kitty meets GumiPanda).

Ebből a palotából át lehet sétálni egy másikba Cshanggjonggungot (Changgyeonggung) a 15. század elején építették, van egy öreg kőhíd (1483) és szépen dekorált plafonú főterem.

Na ide már elég közel volt a híres kajapiac a Gwangjang, ahol van vagy 200 kajaárus, mindenféle leveseket, kimcsiket, hurkaszerű meg sütött lepény cuccokat és persze tengeri herkenytyűket árulnak. Én levest eszem töltött batyukkal meg kimcsivel, ami finom, de nekem még mindig túl csípős. (A koreai konyhával Kambodzsában ismerkedtem meg, mikor Ákossal mindig Phnom Phenben a koreai éttermek utcájában laktunk, vmi rém szakadt, de olcsó helyen).

És mivel karácsony este van, hazafelé nyilván alaposabban megnézem a karácsonyi fesztivált, ami a Cheonggyecheon nevű helyreállított 11 km hosszú patak partján van a belvárosban. Most mindenféle ultra giccses led dekorációval (hattyú, szívek, Bambi, bicikli, táncoslány, kacsa, nyuszi és elefántok) és szelfiző tömegekkel van tele. A végén nyilván koncert vagy ha nem akkor karácsonyi dalok, és mivel kb. 100 méterre sem lakom ezeket hallani egész este. De a csúcs nem ez, hanem a party kamion, amit a városháza előtt csípek el, ahogy megy végig a városon, K-Pop slágerek fehér nyuszi ruhában táncosok, sok pink leddel megvilágítva. Hazaérve ki kellett bontanom a barack pálinkát és nem csak azért mert át voltam fagyva..

12. nap

Egy tavon töltöttük a napot – Ganvié a legnagyobb cölöp falu Beninben, a Tofinou törzs költözött ide még a XVI. században a rabszolga kereskedők elől. Egy motoros csónakkal a parttól 25 percnyire van a falu, az egész cölöpökön. Némi változás van az alapítás óta – van iskola, kórház, némi elektromos áram estére (napelem vagy generátor) és külön kapnak ivóvizet ( a tóban tenyésző bilharziát kihagynám). De mai napig halászatból élnek, a piacon csónakokból árulnak és vásárolnak, a gyerekek csónakkal mennek iskolába, csónakban van a büfé, ahol reggeliznek munkába evezve. Kisebb nagyobb fatörzsből vájt kenuval közlekednek mindenhova, színes ruhákban, szalmakalappal a nap ellen.

A szállásunknak volt egy felső terasza, ami a fő csatornára nézett, egész délután ott ültünk ittuk a sört és lestük ahogy zajlik az élet a vízen. Szemben velünk volt az ivóvíz vevő állomás, egy hatalmas csőről töltötték a vizet a csónakokban levő műanyag hordókba, amivel aztán tovább eveztek. Egyszer csak látom, hogy jön egy nagyobb csónak rajta vagy 10-12 méter magasra pakolva és minden irányban messze kilógva egy egész zöld erdő. Nem hittünk a szemünknek annyira vicces volt (és még alig ittunk 2 kis sört), főleg hogy még vhogy navigáltak is.

A hotelben is történtek vicces dolgok – felfedeztem, hogy a szuvenír bolt faszobros helységében él a hotel két kecskéje.. A fekete konkrétan a poros, eladásra váró trónszékben uralkodik, a drapp meg az elefánt mögött lakik. Óriási arcok.

Estére jött egy helyi jövendőmondó vudu mester, félszemű görbelábú pasi. Nyilván a kérdés feltevéséhez le kellett tenni némi pénzt (1 $) majd jött a csontok, kavicsok, növényi izék csörgetése, és a válasz, ami hát nem volt túl adekvát, de végén még kellett neki sört venni vagy további pénzt adni. Ugyan a kérdést nem árulhatom el, de nekem azt mondta hogy ne legyek mérges állandóan, és próbáljak türelmes lenni :-) állítólag minden kívánságom teljesül.

13.nap

Mai történelem óra volt – mentünk Quidah nevű városba, követni a rabszolgák útját. De még előtte a python templomba mentünk, mert ez a nép az aki a kígyókat tiszteli istenként évszázadok óta. A vudunak van sokféle istene – föld, nap, eső, fa, vas stb..

A rabszolgaságról írtam elég sokat Ghána kapcsán, az egész Nyugat Afrikai partszakaszon ment a biznisz. Beninben is, végig a parton erődök, francia, portugál, angol, dán, holland… A rabszolgaság amúgy létezett Afrikában a fehérek előtt is, évszázadok óta. Dahomey királyságban is, akik ugye azért is harcoltak a többi törzzsel hogy a szerzett hadifoglyokat eladják a portugáloknak.

Quidahban a régi portugál erőd múzeum (és egész jó állapotú). Onnan 4 km sétáltak a rabszolgák (meg mi is) a tengerig, ahol hajóra rakták őket. A különböző mementók vannak közben, a fa helyén amit 9-szer meg kellett kerülniük emlékmű, szobrok, a tömegsírnál  emlékfal stb. Sok fotó nem készült (zero), mert a benini hadsereg ezt az időpontot választotta arra, hogy gyakorlatozzon az utcában, gépfegyverrel, harckocsival, tankokkal :-) Így az átlagnál több benini katonát ismerek arcról – vannak lányok is.

Végre tengeri halat ettem ebédre (meg kalamárit vacsorára), utána még megnéztük a szent erdőt. Itt vált fává az a király aki nem halt meg csak eltűnt. A vudu cuccokon kívül még denevérek voltak.

A szállásunk egy palota ez eddigiekhez képest és homokos tenger parton van – sajna fürdés csak a zuhanyban, mert a hullámok hatalmasak. De van wifi és gin tonic, királyság.

14. nap

Még vudu.. Reggel csónakon gyorsan átugrunk Togóba meg vissza, mindenféle útlevél vagy vám cirkusz nélkül, újabb törzsi táncokat nézni. Ez alkalommal ilyen kúp alakú földig érő rafia izék táncoltak, de mindig volt még a nagy kúpban elrejtve valami - kisebb kúp, mozgó baba, vízköpő vmi, sőt az egyikből egy kisebb, de élő krokodil került elő.

Aztán megtesszük ugyanezt, de hivatalosan az útlevél cirkusszal együtt (így összesen 3x léptem be Togóba és 2x Beninbe), ami eltart vagy egy órát.

Isteni lepényhalat ebédelek, aztán megyünk tradicionális gyógyítót nézni, aki állítólag erdei növényekkel meg vudu cirkusszal gyógyít pszichés betegségeket. Mindenesetre a szentély elég autentikus.

 A végre marad egy igazi vudu szertartás, ahol a szokásos dobolásra addig táncolnak a népek amíg transzba nem esnek. Mind ehhez természetes kellenek profi (és gyönyörű hmm) dobos fiúk, némi puskaporos füstölés és sok gin. Főleg csajok táncolnak és nem is akárhogy – még az egész kicsi 5-6 évesek is hihetetlenül mozognak. Néhányan tényleg fennakadt szemű transzba kerülnek, ezeket elviszik kapnak repülősót, aztán nyomják tovább. Közben, akik nem táncolnak éppen felállnak és a ruhájukkal letörlik a táncolókról az izzadságot, meg tapssal énekkel ők is részt vesznek.

Estére újra Loméba érünk, mi az amcsi öreglánnyal még elindulunk sörözni, a helyiekhez a lagúna partra. Nyilván nulla közvilágítás – szólok az öreglánynak, hogy vigyázzon a sötétben, mert ott egy beton árok. Megtorpan egy pillanatra, majd szépen belelép a semmibe és elterül hanyatt a betonárokba. Persze rohannak a helyiek segíteni, hárman vhogy kiszedjük. Szerencsére nincs komolyabb baja mint horzsolások, meg egy bekékült hüvelykujj.

A búcsú vacsin aztán megisszuk az M-től kapott szilvapálinka maradékát, mert lesz mit hazacipelnem – a földimogyoró paszta mellett pálmaolaj, gari és persze pár mangó (ami sajnos csak itt dél Togóban a túra elején meg végén volt, még nincs igazán szezonja)

15. nap

Nekem még van egy szinte teljes napom, de annyi minden van, hogy inkább maradok a szálloda lagúnára néző teraszán élvezem a napsütést és birkózok a Járatlan Utakra írandó előadással, meg próbálom letölteni a fotókat stb. Este repülök Párizsba, ahol még lesz egy fél napom úgyh valójában csak szombat éjszaka érek haza.

A reptéren az Air Franc hozta szokásos formáját mert minden ember után lefagyott a rendszer, így 10 percenként csekkoltak be egy utast. De hogy legyen vmi vicces is - az utasokat azonnal átvilágítják minden motyóval ahogy belép a reptérre, engem nyilván kiszedtek. Milyen üveg van nálam? Mondtam üres (pálinkás), nem mutassam van másik. Ja tényleg a 1,5 literes vörös pálmaolajjal.. hát a biztonsági ember könnyesre röhögte magát. Annyit tudtam mentségemre felhozni, hogy szeretek főzni.

16. nap

Csak hogy ne maradjak a szokásos szürreál sztori nélkül.

Elrepültem Párizsba, ahol lett 14 órám a kiváló CDG reptéren. Megpróbáltam bemenni a business lounge-ba - a ruházatom miatt be se engedtek (This is Africa). Ok eszem vmit, dolgozom, aztán egy tiszta polóban újra megpróbálom. Végül találtam egy csendes sarkot egy biznisz dolgozós részen, ahol kicsit írtam, aztán a 120 cm padon szépen lefeküdtem aludni, magzat pózban pont elfértem. Közben félálomban hallom vki magyarul telefonál mellettem. ElzsIbbadtam megfordultam, látom sáros bakancsa van, ok ez biztos rendes utazó. Aludtam tovább.

Nem akarván feladni a nyugis helyet, mikor felébredtem, mondom a pasinak magyarul  - Itt marad még egy kicsit, vigyázna a cuccomra, amíg hozok egy kávét? Ugrott egyet a székben szegény, felkelt a csöves és magyarul beszél :-) Kiderül 1 hónapja nem hallott magyar szót, mondom én se beszéltem már több mint 2 hete magyarul..

The rest is history - hamar rájöttünk, mind a ketten utazók vagyunk, még ha más stílusban is nyomjuk. Gondoltam megkérdezem Járatlan Utak Fesztivál? Hát Ő előad. Hát én is. Tovább beszélget. Mutatja, hogy csinált TED előadást. Mondom én meg holnap megyek egy TEDConversation-re, mint résztvevő. Az előadásommal nyilván nem haladtam semmit - beszélgettünk vagy 5-6 órát a gép indulásáig Camino Steve-vel (Csutka István).

9. nap

Egy Fula táborban kezdtünk – vannak azért olyan családok akik ideiglenesen vagy végleg, de letelepedtek az állataikkal. Sőt művelnek némi földet és szakítva az évszázados hagyományokkal járnak a gyerekek iskolába.. Így kiderült hogy vannak köztük kifejezetten intelligensek is – lett fulani miniszter is. Ez egy kisebb család, talán 20 fős összesen a gyerekekkel együtt. Egy kút mellett telepedtek le és a marha csorda mellett van kukorica, köles, és kesúdió fa. A nők, lányok gyönyörűek, színes horgolt sapka, apró gyöngyökből hasonló színű fülbevalók és láncok, amiket ők fűznek. És hát ízé nem csak a csajok szépek, konkrétan két olyan jó pasi volt a családban, hogy tényleg megfordult a fejemben, hogy maradok és beköltözöm az egyik agyag-szalma házba. Amúgy az nomád pásztorkodás alapelvei továbbra is érvényesek, ha egy beteg gyerek vagy marha között kell választani, kit gyógyíttatnak, akkor a marha az első

A következő a Taneka törzs egyik faluja volt – na itt a gyereksereg kicsinált minket, a falu se volt kicsi, de elképesztő mennyiségű koszos kölyök került elő semmi perc alatt. Itt a házak köralakúak, nádból kúpos fedéllel, amit agyagedény zár le. Két mecsetet épített nekik valaki, amit nem használnak mert animisták, de ivóvizes kút nincs rendes.. A gyerekeken kívül a törzsfőnökkel találkoztunk, aki audencián fogadott minket a palotájában (kb. mint nagyanyám fészere, benne egy női körülmetélés elleni plakáttal a falon), a protokoll szerint cipő és kalap le, valamint nem lehet közvetlen megszólítani egy tanácsnokán keresztül lehet vele beszélgetni. Amúgy jó nagy darab ember volt, szép zöld hosszú ruhában, kezében egy oroszlános bottal. Na mikor meglátta a dagadék utitársat elkezdett hangosan röhögni, nem törzsfőnöki stílusban, annyira tetszett neki. Csodálatos. Kiderült, hogy ő a legmenőbb a csapatban. Konkrétan megkérdezte ő is nagy főnök-e otthon (nem villanyszerelő) és megkérte, hogy fotózzuk le vele (szerintem a törzsfőnök még nem látott magánál kövérebb embert, na most megkapta).. A faluban poligámok a népek, mint megtudtuk 4-5 feleséggel és 12-15 gyerekkel, ami túl sok és ez sajnos látszik is a kölkökön. Nagyon szakadt, koszos ruha, girhesek és nem járnak iskolába. Még a törzs papjával is találkoztunk, ő szegény nagyon öreg, de cuki és pipázik.

Na innentől a világ második legkátyúsabb útján nyomultunk délnek még egy olyan 8-9 órányit. Közben ettünk ebédet egy helyi vendéglátósnál, ahol egy cseh rendszámú terepjáró parkolt az udvarban és 4 jó képű cseh legény eszegetett. Nyilván beszéltem velük, 13.000 km-nél tartanak a rozsdás Land Roverrel és láthatóan élvezik.

Még egy helyen álltunk meg egy vudu szentélynél Dankoli nevű helyen. A szentély az erdőistennek van szentelve és botokat kell leszúrni, közben kívánni valamit, felkínálni az áldozatot és persze ha teljesül akkor vissza kell menni és az áldozatot (ez lehet tyúktól a marháig minden, de az anyós nem jáccik) bemutatni. Na mármost a vuduval kapcsolatban két hírem van, a jó hír, hogy mindig kell hozzá pia. Sok. Részben áldozni részben inni. A rossz hír, hogy itt nincs negatív vudu (ahhoz valszeg Haitira kellett volna mennem), szóval olyat nem lehet kívánni h valakit vigyen el az ördög vagy essen a fejére a tehén. Mindent át kell fordítani pozitívra (úgyh drága kollégáim kezdhettek kreatívan gondolkodni :-) )

10. nap

Na ma sok minden volt. Először is Dassa (Dacsa) városban mentünk temetkezési helyet nézni. Egy XIV sz híres királyság után maradt a hagyomány, hogy az elhunytat felviszik a hegy tetejére, ott van egy csomó temetési rituálé majd leviszik és eltemetik. Na szóval felmásztunk a hegyre, nagy kerekded sziklákon, és vhogy sikerült a szent helyre is bekéredzkednünk. Sok időnk nem volt, gyakorlatilag futottunk felfelé, mert aznap is volt temetés és már indultak felfelé a vudu papok meg előkelőségek. Ha ott találnak minket akkor kitör a balhé, de megúsztuk. Mindenféle áldozat bemutatás és rituálé helyszín van, kövek, szobrok, csirketoll, olaj stb.. ami nyilván érdekesebb lett volna ha látjuk hogy csinálják…

Még egy volt rabszolga piacot láttunk, meg egy szent barlang szent víz mellé települt hatalmas katedrálist. Az utóbbinál eredetileg egy helyi asszony gyógyított de kifúrta a katolikus egyház. Viszont szembe vele voltak árusok ahol végre ipari mennyiségű földimogyoró pasztára tettem szert, ami elengedhetetlen lesz ha otthon afrikai mogyorólevest akarok főzni.

Ezután úton Abomayba még megálltunk megnézni egy misét, vasárnap van vagy mi, ilyenkor templomba kell menni. Méghozzá mezítláb, fehér ruhába és letakart fejjel. Még meg is áldott minket a pap meg szórt ránk kölnis vizet. A legjobb az volt hogy gyerekek énekeltek, dob, szinti minden volt és ehhez óriási tánc..

Abomay-ban volt régen a Dahomey dinasztia királyainak palotája,  1985 óta világörökség és szép példája az afrikai korrupciónak. Mert ugyan gyönyörűek a tárgyak (uralkodói botok, trónok, ruhák, domborművel stb.) a múzeumban, de az egész iszonyat elhanyagolt még afrikai viszonylatban is. A vezetőnk ebből a városból származik, dolgozott itt a múzeumban, úgyhogy megkérdeztem  - 20 éve nem nyúltak semmihez. Egy épület összedőlt onnan átvitték a cuccokat egy másikba. 5 cm vörös por áll mindenen, a vitrinek üvegén nem lehet átlátni, pedig az UNESCO ad pénzt, amit nyilvánvalóan nem erre költenek el. Bár a portörlés, üveg takarítás nem kerül sokba. Megjegyzem fotózni tilos volt, gyanítom azért, hogy ne derüljön ki milyen állapotok vannak.

11. nap

Ma törzsi szertartásos nap volt – délelőtt Gelede maszkos, délután Egun kosztümös. Mind a kettő tradicionális rítus, és mai napig része a kultúrának, az ősök lelkével való kapcsolat tartásnak.

A délelőtti pár dobos, és egy teljes kórus adta az alapot, akik táncoltak is közben szépen körben. A maszkosok vonultak egyenként és sztorikat adtak elő, nyilván táncos formában. A fejükön nagyon színes maszkok, amiknek a tetején még kézzel mozgatható kis izék voltak – FöldAnya, rafia pofa, pénztárca amiből kijött a pénz, két ember koporsóval amit felemeltek, bábu ami meghajolt tapsolt, kondom amit használt a pár, hatalmas  rózsaszín bábú, pipázó táncos lány, hiéna és elefánt stb.. Volt 14 maszkos összesen. Egy csomó maszkot edukációs céllal csinálnak (kondom, vagy oltás) van ami meg csak a poén kedvéért van (a gigantikus rózsaszín baba, vagy a táncos).

A délutáni még jobban tetszett, sok dobos, brutál gyönyörű kosztűmök és sok száz helyi, akik részei voltak a műsornak, mert a táncosok rendszeresen megkergették őket. A kosztümök között elképesztően nagyok is voltak, több méter átmérőjű csillogó brokátban pörögtek, egy kávézó asztallal a hátukon, óriási. Az is hogy a helyiek papucsot, cipőt levéve, térdre esve beszéltek velük és nyilván adtak aprópénzt. Nekem a délutáni jobban tetszett, még ha ezekkel a ruhákkal a szálló por mennyisége meghaladta az egészségügyi határértéket.

6. nap

Sűrű nap volt, találkoztunk az út mellett Fula népekkel, ők vándorló nomádok, vannak szerte Nyugat Afrikában. Sajtot vettünk tőlük, és volt egy nagyon szép tini lány huhh. Elmentünk egy Kabiye faluba, ahol kőkorszaki módon csinálnak eszközöket a Bassaroktól vásárolt vasból. Kézifújtató és nagy kődarabbal ütik az izzó vasat. Hát nincsenek elhízva annyit mondok. Meg is csodálták a dagadék útitársat, egy teljes iskolányi gyerek vette körül (amúgy a gyerekek imádják – szóval valszeg nem rossz ember, csak rémesen kövér), A nők meg tradicionális anyagedényeket csinálnak, de csak úgy a kezükkel egy kődarabon.

Eyadéma ide származik, neki nem a foci stadion a hobbija, hanem a nemzetközi repülőtér, épített egyet a szülőfalujának. Nem tudom kik jártak jobban a togóiak vagy mi.

Aztán mentünk tovább Tata-kat nézni – ezek hihetetlen érdekes lakóépítmények az Atakora hegyekben élő Tamberma népek laknak bennük. Kvázi egy agyagerőd, ahol alul van parkoló a házállatoknak, konyhának, raktárnak hely és ilyen kis bástyaszerű kerek tornyokra rakják a szobákat, ahova csak egy lyukon lehet bemászni. Ezek tetején meg a termények száradnak, jelen esetben földimogyoró. A tetőről van egy lyuk, ahonnan le lehetett íjjal lőni az ellenséget, aki alul bejött. Az épület előtt meg hatalmas fallosz alakú fétisek.. Tudnak élni.

Több ilyet is megnézünk kívül belül, nem meglepő módon világörökség, tényleg gyönyörű példái a tradicionális afrikai építészetnek.

A benini határon úgy kellünk át hogy nincs is határállomás csak egy föld út meg a szavanna csomó baobab fával. A Togóból kilépek pecsétet a rendőr egy baobab fa alatt egy fatáblát használva pecsételte be, a pecsét egy koszos fekete nejlon zacskóban van. Ha nem vitték túlzásba, mert az útlevelet és az embereket egyszer nem nézték össze. Benin belépés hasonló, de itt legalább volt épület, előtte egy majommal láncon.

Koussou-ban alszunk, egy eco lodge-ban, ami csinos Tata dizájn, viszont nincs vezetékes víz, így két napig vödörből fürdés lesz. Mindig kell egy első alkalom.. olyat még nem láttam hogy valaki egy vödörre szerel WC deszkát.

Tűz mellett vacsoráztunk, mert valaki felgyújtotta a szavannát mellettünk, hatalmas lángok, ropogó hangok és néhány pánikolló útitárs – mondtam nekik semmi gond majd futunk, hát ööö kissé elsápadtak. Mondjuk láthatóan nem felénk terjedt a tűz, és a lodge kutyája is unott pofával mászkált, márpedig a kutyáknak jók az ösztönei.

Sajnos olyan forró volt az agyag szoba, hogy aludni mondjuk alig aludtam..

7. nap

Reggeli után 4 órás trekking, még mindig az Atakora hegyekben. Most Somba népek falvait látogatjuk – ők a 70es évekig meztelenül nyomták, és amilyen hőség van, volt rá okuk. Ők is tata házakban laknak, aminek a falai csíkos mintákkal van díszítve, ugyan ilyen minta van az arcukon is, hajszálvékony sűrű csíkok a férfiakon, a nők meg tele amulettekkel.

Elsétálunk egy szép vízeséshez, attól különleges, hogy egy hatalmas fa gyökerei bele nőttek a sziklákba, azon megy le a víz. Mellette barlang, régen ide bújtak a rabszolgakereskedők elől a népek.

Errefelé nagyon sok hatalmas baobab fa van és az egyiknek üreges a belseje, konkrétan mintegy szoba, 8-10 ember belefér simán.

Mindenféle földeken mászkálunk van bab, jam gyökér, okra (nagyon szép mályva szerű sárga virágja van) mogyoró, kukorica stb.

Aztán megint afrikai ebéd, nem reklamálnék, ha mindig ezt kellene ennem. Kaja után szundi, sikerült legalább egy órát aludnom, amíg a hőség miatt fel nem ébredtem.

Este még jöttek a faluból a lányok és megtanították nekem a férjhezmenős helyi törzsi táncot, nagy tök dobok, vas csörgők a lábon .. hát, ha így tudnék mozogni nem lenne gond a férjhezmenés for sure.

Mivel ma senki nem rakott tüzet így unalmas este lett, megetettük a helyi kutyusokat, aztán erőltettem az alvást, a hőség miatt kevés sikerrel.

 8. nap

Natitingou város – múzeum, ami tipikus afrikai kivitel, kevés cucc, de az legalább olyan poros, hogy alig látszik, nulla felirat, vagy ha még is csak csigaevő nyelven. Ami tetszett az néhány régi fekete-fehér fotó, ezeken még mindenki meztelen, szalma tanga, gyöngyök amulettek stb. Meg voltak makettek a különböző törzsek tata-iról, ami tényleg érdekes, mert mind más dizájn.

Aztán nyomultunk a piacon, amit imádok, itt is hihetetlen színes kavalkád nem csak az áruk, hanem a ruhák miatt is. Volt gyönyörű zöld salátától a frissen vágott marháig minden.

Ebéd egy helyi menő helyen, jam püré és mogyorószószban helyi sajt (én már tejesen afrikai kaján nyomom, reggelire gari volt, el fogok hízni annyira finom). Még odafele találkoztunk pár tucat szépen törzsi cuccba öltözött pasival – meztelen felsőtest, amulettek, fejen piros fejfedő fehér kagylókkal és a lábon neon zöld focista zokni, térdig felhúzva. Óriási. Ők mind körülmetélésre vártak, ami itt nem gyerekkorban, hanem 18-35 év között történik de ugyan úgy a férfivá avatás része. Ha felszisszensz nem vagy pasi, és bukod a feleséged meg a gyerekeket.

Délután csendes pihenő, de előtte végre 3 nap után zuhany, ehhez mondjuk elő kellett venni a jobbik modorom (csak for the record a következő appraisel miatt, nem vagyok mindig kedves az emberekhez, bár asszem a főnököm nem olvassa a blogot :-) ). Szóval kaptunk az én kedvenc amcsi gipsy szobatársammal egy szobát, amiben a zuhany konkrétan széttörve. Hmmm Szóval elég gyorsan lett két szobánk van, az egyikben alszunk a másikban zuhanyozunk. This is Africa.

Én ezután pihiztem, Ti meg olvassatok Beninről:

Benint régen Dahomey Királyságnak hívták, de már ezelőtt is csomó kisebb törzsi birodalom létezett itt. A Dahomey a fon népek birodalma volt és híres harcosok voltak, nem csak a férfiak, de a nők is. Már 1492-ben volt szerződésük portugál rabszolga kereskedőkkel. Szóval elfogott ellenséget meg eladták a fehéreknek rabszolgának, és lett egy csomó pénzük.. Utána a XIX században rátették a kezüket franciák, azoktól 1960-ban ők is megszabadulták, majd 1975-1991ig ők is részei lettek a kommunista blokknak, mert azt még nem próbálták. Itt amúgy szeretik a puccsokat, így került a Kérékou nevű elnökük hatalomra 1972-ben, először úgy döntött kommunista lesz, így az ország is az lett. Később áttért az Iszlámra, aztán meg Újraszületett Keresztény lett. Többször is vezette az országot egészen 2006-ig.

Beninnek kvázi két fővárosa van, (de egyik sem a nigériai Benin City) a hivatalos Porto Novo meg a nem hivatalos de gazdaságilag jelentősebb Cotonou. Fura alakú ország mert 700 km hosszú és a legszélesebb pontján 300 km, összesen kicsit nagyobb, mint Magyarország területre meg lakosságra is. Egész sok állatot nem ettek meg: oroszlán, elefánt, antilop, víziló stb. van a Pendjari Nemzeti Parkban. Gazdaságilag nem állnak rosszul, a baj az, hogy a populáció is hasonló ütemben nő. Főleg mezőgazdaság menő– gyapot, kesudió, mogyoró.

42 féle etnikum él itt, a legnagyobbak a Yoruba (12%), Dendi, Bariba (9%), Fula, Somba (8%), Fon (40%), Aja (15%). 43% keresztény 24% muszlim, de valójában itt is mindenki vudu a mai napig.

3. nap

Északnak indulunk Kpalime felé, de azért megállunk itt ott nézelődni. A déli rész elég sűrűn lakott, egész rendezett falvak, hagyományos házak és mindenhol mise - a templom vályog hullámlemezzel fedve, vagy legalább a vakolatlan, ablaktalan szürke téglaépület.

Megállunk az egyik pici faluban, benézünk a misére, itt pálmalevél templom van, pár tucat hívő, a fele szépen kiöltözött gyerek, mennek a zsoltárok, ének dob.

Körbe járunk a faluban, én labdázok az egyik kölyökkel – zacskóból és papírból van a labda. Megkóstolom a helyi szeszt, pálmaborból erjesztik, nem rosszabb mint az elvetemült törköly pálinkák. Itt nincs áram, vályog házak, pálma tető, de van iskola meg egy pirinyó bolt.

Egy szeszlepárlót is meg kell nézni, és újra inni.. hát ahogy készül a cucc az mondjuk nem túl bizalom gerjesztő, de nem vakultunk meg.

Ebéd egy helyi étteremben, én a 2 helyivel és az étterem vörös macskájával fufu-t eszem és mogyorólevest csirkével. Brutál finom, végre kiélhetem magam. A többiek úgy tűnik tonhal konzerves szendvicsen kívül nem esznek mást.

Délután elérjük a nemzeti parkot, pár órás séta egy lepkés emberrel, aki hálóval fogja a lepkéket nekünk, de olyan óvatosan mutatja meg, hogy utána simán repülnek tovább. Mindenféle növényeket mutogat, amiből természetes festéket lehet csinálni és az összest rajtam próbálja ki, szépen ki vagyok festve a végére -madagaszkári sárga, vérvörös, indigó zöld meg kék és vmi erős narancssárga. Az utóbbit nem is tudtam rendesen lemosni. A faluban még megnézhetjük a háziállat gyűjteményét – hatalmas botsáskák, kígyó, vagy 12-15 cm skorpiók. Asszem maradok a szőrös állatkáimnál..

4. nap

Reggel lefelé a hegyekből (kis túlzással 986 m a legmagasabb pont), igazi trópusi esőerdő fíling, de amit imádtam hogy ősöreg mangófák szegélyezték az utat, meg volt egy pici vízesés is. Itt is gond az erdőírtás, de vannak legalább nemzeti parkok, még maradtak állatok is bivaly, pár elefánt. Állítólag van még nyugat-afrikai oroszlán, de lehet ez csak a turista vakítás. A Kpalime katedrális nem izgalmas kicsit se, egyébként csomó mecset is van, kb. 29 keresztény 20% muszlim, de persze leginkább mindenki vudu meg animista.  Megyünk északnak pár száz km, de mondjuk az egész ország nem nagy (57.000 km2), legalább is afrikai léptékkel. Egész jó aszfaltos út van majdnem végig, bár az ország elég fejletlen, gazdaságilag nem állnak rosszul. Főleg a foszfát bányák, meg a kakaó-kávé-földimogyoró vonal erős. Volt egy csomó cukornád föld is az út mellett, meg cukor gyár, amit eladtak a kínaiaknak..

Egy kisvárosban megállunk enni, sült jam gyökér meg robbantott csirke, de a hideg sör segít. Megállunk út melletti kovácsokat nézni, ez itt menő cucc, de nagyon kemény ilyen melegben az izzó vasakat kalapálni. Az egyik útzárnál a katona megkéri a kezem – úgy tűnik kezdek flow-ba kerülni.

Egy Sokode nevű városban fogunk aludni, a szállodára ráférne egy alapos takarítás, ha már felújításra nem fussa és nyilván a wifi se működik.

5. nap

Még előző este tűz táncot kellett volna néznünk egy közeli faluban, ami elmaradt mert biztonsági okokból nem mehetünk oda, helyette reggel a táncosok jöttek hozzánk, tűzifával dobbal felszerelkezve. Hangulata világosban a tüzezésnek kevésbé van, de legalább jobban látszott, hogy tényleg megrágják az izzó parazsat meg simogatják magukat az égő botokkal. Nem jöttem rá mi a trükk, de jól csinálják.

Aztán mentünk északnak meg nyugatnak, közben megálltunk megnézni egy muszlim falut ahol persze ugyanúgy vuduznak mint mindenhol – itt csak fehér színű állatokat áldoznak, csirke, birka, kecske, nyilván rá kellett kérdeznem a turistára. A 160 kg-os útitárssal ellettek volna a szellemek egy darabig míg átrágják magukat rajta. Amúgy csak 8an vagyunk, a többi elég rendben van, bár nem egy túl intellektuális csoport, a szobatársam egy bostoni öreglány, de iszik sört és cigány származású úgyh jól el vagyunk. De a dagadék brutál, megmondtam neki, hogy én nem élesztem újra. Mondjuk az egyik kis mikrobusz hátsó ülésén utazik, ha ott elpatkol azzal együtt temetik el, mert kiszedni hidegvágóval se fogjuk tudni. Jó étvágyat.

Aztán nézzük még, hogy készül a gari – ez az alap táplálék kasszava meghámoz, ledarál, présel, erjeszt, szitál, megsüt és már kész is. Természetesen baromi kemény meló és nők csinálják. Egy faluban megálltunk megnézni, a csajok imádták a rájuk irányuló figyelmet, teliszájjal mosolyogtak és a fiatalabbaknak még foguk is volt hozzá.

A Bassar régióban nyomultunk még egészen a ghánai határnál – elmagyarázták hogyan olvasztottak vasat az bányászott ércből, elég sok szabály volt például az ércet csak öregasszonyok gyűjthették, spéci fa kellett stb. Meg láttam az első baobab fát, lesz megint ölelgetés már érzem. És megnéztük a törzsfőnök palotáját, úgy 11 felesége lehet, mert ennyi festett, kör alakú, nádsipkás ház volt az udvarban. A legfiatalabbal találkoztam, hát jó ízlése van a górénak.

Kb 40 törzs él az országban, a legnagyobb délen az Ewe 32% a népeknek, aztán van még Tem, ők a tüzesek, Kabiye stb. Történelmileg minden irányból mozogtak a népek ide, kb. a 11-16 század között, aztán a 16. századtól itt is nyomultak az európai rabszolga kereskedők, a guineai öbölben levő part szakaszuk is része volt a Slave Coast-nak. Aztán 1884-tól német gyarmat volt, az I. VH után lepasszolták a franciáknak, akiktől 1960-ban függetlenedtek. 1967 óta egyfolytában ugyan az a család kormányoz, Eyadéma kezdte, most a meg a fia, úgyhogy újabban vannak tüntetések és atrocitások, mert úgy tűnik annyira már nem népszerűek.

Kara nevű városban alszunk, jobbféle hotel és ellógtam megnézni a helyi piacot is, imádom a piacokat még mindig.

Holnaptól meg már elvileg Beninben nyomjuk. A kommunikáció ott se lesz egyszerűbb, (eddig minden harmadik nap van vmi wifi szerű, ami óránként 2 percre működik) mert annyira elhagyatott helyre megyünk, hogy ma minden sarkon vásároltunk vmi ehetőt, biztos ami biztos (ipari banán, jam gyökér, gari, rendes banán tele van az autók teteje - ami logikus a 160 kilós mellé kaját rakni veszélyes)

1. nap

Életemben először szolgált az Air France kellemes meglepetéssel – a párizsi beszállásnál elvették az eredeti beszálló kártyámat és adtak egy újat. Nézegettem a gépen melyik sor, aztán alig hittem a szememnek mert bizniszre szólt… Vauu.

Jellemzően annyira túlbookolták a gépet, hogy csak úgy fértek fel az utasok, ha prémiumra és bizniszre is raktak embereket. Nekem ez most a legjobbkor jött, mert olyan szinten fáradtan indultam el, hogy az utolsó nap már sírtam a kocsiban a fáradtságtól, így legalább lett reményem arra, hogy pihenjek a gépen és nem kellett izgulnom adnak-e eleget inni.

Mellettem egy ébenfekete istennő ült - magas, szép alakú feka lány, akinek a feje fényeskopaszra volt borotválva, fülében nagy ezüst bizsu, ízlés kérdése de szerintem gyönyörű volt, csak sajnos nem beszélt angolul..

Ittam, ettem, jót aludtam, percre pontosan érkeztünk és nem csak én, de a csomagom is. Már az Air France se a régi..

Ugyan sötét éjszaka érkeztem, de már a fényekből látszott, hogy igazi Afrika, párás, meleg és a jellegzetes afrikai szagok, illatok. Boldogság.

Belépéskor csekkolják a sárgakönyvben a sárgalázoltást, de amúgy szokatlan gyorsasággal jutottam át..

2. nap

This Is Afrika, ezt onnan tudom, hogy 4 órába és számtalan próbálkozásba került míg találtunk egy bankot, ahol váltanak valutát. Mármint Eurot. Dollárt úgy nézegették, mint ha most nyomtuk volna a krumplinyomdán a gazdálkodj okosanhoz.

Nyilván a fekete (itt mind az) piacon mindez 5 percbe került.

Amúgy ez Togo fővárosa, Lomé.. Homokos bícs, rengeteg hatalmas konténer szállító teherhajó, halászok, koloniális épületek. Vannak aszfaltozott utcák, de nem sok. A piac igazi afrikai pszichedelikus kavalkád, ahol mindent lehet kapni. Kb. egymás mellett árulják a kínai műanyagcipőt a levágott kecskét, a hamis viszkit és a samponokat. Ami jó hír, hogy mangót is, csak elkezdődött a szezon.

A fétis piac meg olyan, mint gondoljuk – csomó döglött állati rész, sün, lófej, kutyaláb, száraz gyík, tehén farok, kecske pata stb. Meg ilyen vudu szobrok szögekkel, és talizmánok. Beültünk egy gyógyítóhoz, akitől jó pénzért lehetett volna vásárolni – biztonságos utazást, családi védettséget, sikeres szerelmet és buffalo sexet (ez utóbbit potencia növelő ágakból teával kellett volna elérni) és a pasi az ehhez tartozó mozgást be is mutatta, ha esetleg addig nem értettük volna.

Mivel itt sok látnivaló nincs holnap vidékre távozunk, ahonnan viszont wifi hiányában post-olni lesz nehéz, de TIA.

12. nap

Ulan Bator-ban még egy fő látnivaló kimaradt a Gandantegchilen nevű buddhista kolostor, ide reggel megyünk épp mikor a szerzetesek elkezdik az éneklést. Több templomban is megy párhuzamosan a szertartás. Ezt a kolostort valahogy a szovjetek megkímélték, ez a mongol buddhista központ, különböző stílusú iskola épületekkel (tibeti, mongol, nepáli stb.) körülvéve. Van egy nagy, többszintes gyönyörű favázas épület, benne egy 23 méter magas aranyozott Buddhával, meg több ezer kicsivel a vitrinekben, ezeknek pénzt is adnak.

Aztán északnak vesszük az irányt egy Jalman Meadows nevű hely felé a Gorkhi-Terelj nemzeti parkban. Útközben még tiszteletünket tesszük Dzsingisz Khán bazi nagy lovas szobránál. A Tuul folyó partján emelték és 40 méter magas, fel lehet menni a ló fejére lifttel. Én ezt mondjuk kihagytam, ami jó döntés volt mert megint elkezdett szakadni az eső. Emiatt egy szép zöld domb tetején ugyan, de ebéd a buszban.

Dzsingisz Khán kultúsz igen erős az országban, gyakorlatilag a nemzeti öntudat megtestesítője. Mi mondjuk elég sokat tanultunk róla töri órán, de például John Angliában semmit. A kultusz amúgy jogos, mert a mongol törzseket Dzsingisz kánnak sikerült egyesítenie, és ezzel kezdődött a Mongol Birodalom virágzása. A világtörténelem legnagyobb hódítója 1162 körül született és aztán ahogy mondani szokás nehéz gyerekkora volt. Az apját megmérgezték, megölte féltestvérét, elrabolták Börtét a feleségét, az első szülött fiának nem tudni valójában ki volt az apja stb. Mindenféle törzsi háborúkat megnyerve végül 1206-ban egyesítette a mongol törzseket és megindult a vérszomjas hódítás, amely végül a földkerekség legnagyobb birodalmához vezetett. Igaz életében a birodalom még csak a Kaszpi tengertől a Japán tengerig tartott, magában foglalva Kína nagy részét. Voltak a vérengzéseken túl pozitív oldalai is uralkodásának – a Selyem út egységes politikai környezete, ami lehetővé tette a kommunikációt és kereskedelmet a nyugat, közel-kelet és ázsia között. Ő vezette be a mongol írást, nevéhez köthető az első írott törvénykönyv, tiltotta a korrupciót, a meghódított területeken vallásszabadságot engedélyezett stb.

Utódai aztán még tovább növelték a birodalmat, Kijevtől Koreáig, Szibériától Közép-Ázsiáig és az Ománi öbölig terjesztették ki. Halála utána birodalmát kánságokra osztották, utódja fia Ögedei lett. Még unokái is hódítottak Batu (a vitatott származású, korábban meghalt fia gyereke) volt felelős a magyarországi tatárjárásért, és övé volt Arany Horda, Kublai Khán elfoglalta egész Kínát, ő az alapítója Yuan dinasztiának. A családfa mondjuk van vagy 8 oldal kiprintelve, és ezek csak a törvényes gyerekek akikről tudnak, a hódítások alatt nyilván rengeteg további törvénytelen született – így állítólag a férfi lakosság 0,5% genetikailag rokon, bár nyilván ez főleg spekuláció.

Az esőből aztán elképesztő felhőszakadás lett, nyilván mikor már off road nyomtuk a nemzeti parkban. Olyan mennyiségű jégeső jött le, hogy a Monster raftingozott a méteres vízben az úton, minden pontján beázott a busz, a guide esernyővel ült az első ülésen.. A csomagos kisbusz is beázott, de szerencsére mind a ketten már reflexszerűen kukászsákban raktuk bele a csomagunkat, így a miénk legalább száraz maradt.

Némi sárban csúszkálás után csak elértük a tábort, ami egy szuper eco camp, körben 16 gerrel, de van külön könyvtár, étterem és zuhany ger is, viszont se térerő se wifi. Van viszont csomó aktivitás, és az egész egy elképesztően gyönyörű helyen 1800 méter magasan, virágos mezők, körben zöld tajga meg dombok fenyőerdőkkel.

Este bazi hideg van úgyh befűtenek a kályhába fával a ger közepén, de így is a merino cuccokban alszom.

13. nap

Mi naivan felkelünk hogy nézzünk napfelkeltét, de olyan köd van, hogy a műsor elmarad. Reggeli után a csapat egy része raftingolni indul, mi Johnnal bevállaltuk a kétszemélyes kajak műsorszámot a Tuul folyón. Kb. 5 km séta a beszállóhely a fura katamarán raftingokat jak húzta szekér hozza. A raftokon 4 ember konkrét székeken ülve evez, egy középen, a kifeszített ponyván drukkol.

Na alighogy elértük a beszállót, elkezdett szakadni az eső.. neoprén ruha persze nincs, mindenki vmi szedett-vedett cuccban nyomja (jó én vittem legalább egy Helly Hansen pólót), a folyó vize max 12-15 fokos, esik és fúj a szél, izzadni nem fogunk.

Aztán elindulunk, az ülőszékes raftok elég viccesen néznek ki, de aztán mi is, mert John elfelejtett szólni arról, hogy fogalma sincs hogyan kell kajakozni :-) Szerencsére a folyó max. grade 2 még eső után is, úgyhogy egy idő után megkérem, hogy inkább ne evezzen mert több meló korrigálni, mintha én tolom végig. Szerencsére nincsenek komoly rapidok, pár kidöntött fát kell kerülgetni, ezekben meg konkrétan jobbak vagyunk, mint a raftok, akik azért előadják a felakadunk a fára műsort többször is. Nem hiába jó tanáraim voltak (thanks Böjti, Mitya). A tábor vöröses kutyája meg nem hogy elkísér minket a beszállóhelyre, jön velünk végig a folyó parton aztán néha beúszik megnézni hogy jól vagyunk-e. Mekkora arc. Tulajdonképpen tökre élveztem az evezést, kivéve, hogy egy óra alatt annyira szarrá fagytam (mindenki), hogy nem éreztem konkrétan a lábaimat. Pedig voltak mert valahogy visszamásztam a táborba, de minden ízemben remegve fáztam, úgyh ha és még az előző megfázásból se gyógyultam ki, ha most nem lesz tüdőgyulladásom az csoda.

Szerencsére a ger-t már befűtötték, száraz ruha ebéd, utána kis szundi és kisütött a nap. Ami külön öröm, mert délután túrázni megyünk a közeli hegyekre. Nyomunk vagy 400-500 m szintet és teszünk egy hatalmas patkó alakú kört. Süt a nap, virágok, lepkék körben a gyönyörű táj. Elképesztő, hogy egy ilyen szép helyen 2 napig lehet gyalogolni míg az ember lát egy másik 2 lábút. Mi persze relatív gyorsak vagyunk és visszaúton le is lépünk a többiektől, mert időpontunk van a zuhanyzós sátorban :-) Kapunk finom vacsit, fröccsöt iszom na kb. ez a tökéletes nap számomra, persze lehetett volna fokozni ha délelőtt nem fagyok szarrá. Holnap ha minden jól megy és reméljük nem esik akkor kipróbáljuk a híres mongol lovakat.

14. nap

Reggel a békésen a ger körül legelésző jakok, bocik rágcsálására ébredünk.

Kipróbáltuk a híres mongol lovakat. És szerencsék volt az idővel, mert reggeli alatt esett kicsit, meg volt nagy szél, de 9 körül, amikor elindultunk borús, de elviselhető idő volt. A pacik itt félig vadak, szabadon legelésznek és csinálják a pacis dolgaikat, ha kellenek vmire akkor befogják őket, de sokszor addigra annyira elszoknak a melótól, hogy újra be kell törni őket. A mongoloknak összesen 300 szavuk van arra, hogy milyen színű egy ló. Én egy rőt vörösön ülök, de 7 ló 7 féle színű, a legszebb egy kapucsínó színátmenetes. És a ló sztori itt még mindig a napi élet része, a gyerekek előbb tanulnak meg lovagolni, mint írni vagy olvasni. 5-6 évesen már versenyeken indulnak, a híres Nadaam fesztiválon is gyerekek nyomják a lovon. Egy ló 300-1000 dollár árban, nem adnak nekik nevet sose, 25 évig használják, aztán ha kiöregedett megeszik. Mi is félvadak lovakon nyomjuk, fényképezni sem lehet róluk mert megijednek a zajtól, nem lehet őket simogatni, de amúgy nagyon rendesen sétáznak velünk egy pár órát a tajgán. Mikor jobban érezzük már őket akkor ügetünk is rövidebb szakaszokat. Az én heréltem azt játssza, hogy lemarad, aztán üget kicsit, hogy beérje a vezérlovat, aztán megint lemarad, és ügetünk, én meg rettenetesen élvezem. A vöröses kutya meg persze jön velünk végig, mert minden aktivitáson részt kell venni és közben ürgékre vadászik.

Ebéd után még beöltözünk Johnnal tradicionális mongol sokrétegű ruhába, megy egy kis íjászat, meg ugye a másik állandó hobbi a birkózás, a sofőrök, a guide bármely random pillanatban nekiállnak birkózni vérkomolyan. John-t kb. 12 másoperc alatt teszik a földre, és csak reménykedni lehet, hogy nem egy jak szar közepén landol.

Aztán lassan vissza Ulan Batorba. Most, hogy nem ömlik az eső végre látjuk mennyire szép volt a táj a tábor felé. A városban borzalmas dugó és fuldokolunk a szmogtól. Még van idő átöltözni, aztán búcsú vacsi, sajnos egy nem igazán nekem való olasz helyen. Email csere, elköszönünk Kenzótól stb.

Fura szobában aludni, de hogy meglegyen a végső csapás, álmomból felver a szoba telefon, a recepciós kérdezi, hogy nem ázik-e be a fürdőszoba, mert csőtörés van és a mellettünk levő fürdőbe ömlik le a víz. És én még azt hittem itt nem kell aggódni attól, hogy beázunk :-)

15. nap

Reggeli után további búcsúzkodás aztán irány a reptér. Szerencsére szombat van így normális a forgalom. Megint elképedek mekkora a város (a 2,9 millió mongol 40% itt lakik), szovjet és új lakótelepek, jurtásnegyedek a színes háztetőkkel, és konkrét undorító hőerőművek a városon belül.

Csak hogy tudjam hol vagyok a reptér előtt közvetlen a gyorsforgalmi út mellett lovak rohannak mellettünk. A reptér megint hihetetlen hatékony 10 perc alatt intézünk el minden formaságot, és még iszunk egy utolsó helyi sört.

Vissza úton is megáll a gép Bishkekben, ugyan ott iszunk kapucsínót ahol kb. egy évvel ezelőtt a Selyemútról haza. Még csomó utas itt száll fel a gépre, aztán irány Isztambul.

De még mielőtt odaérünk ráveszek egy kirgiz fiút, hogy tolja le a nadrágját :-)

Ez úgy történt, hogy egyszer csak elhangzott a bűvös mondat If there is any medical personal on board, please identify yourself to the crew – és már megint a Turkish-en (lsd haza út Kongóból). Úgyhogy megyek szerelni, kiderült, hogy az egyik kirgiz SAP-s (mellettünk ülnek amúgy és a másik megfelezte a repülőgépen található utolsó sört Johnnal, innen az info) magára öntötte a forró kávét. Gatya le, szerencsére nemesebb szervekre nem jutott, fedélzeti Fenistil meg jég, aztán kártyáznak tovább.

Isztambulban még elérem a csatlakozást, csak 45 percem van úgyhogy futok és valószínűleg a csomagom is mert rendben megérkezik Budapestre. Johnnak még van egy éjszakája Isztambulban, ami nem bonyodalom mentes, szegénynek most a Turkish Airlines, amit miattam vállalt be, annyira nem jött be.

Mongóliáról:

Amit nem Dzsingisz-nek hívnak az országban, annak a nevében a nomád szó biztosan benne van – és nem véletlenül. A hatalmas ország – több mint 1,5 millió!!! km2 – és a csak kb. 3 millió ember mai napig többségében a nomád életformát tolja, és egy részük még a városokban is jurtában él. A szélsőséges körülményekhez (az ország nagyrész 1000 méter feletti fennsík, a nyár csak 2-2,5 hónap, a januárban nem ritka hogy a középhőmérséklet -30 C és nagyon szeles) alkalmazkodott nomád állattartáson kívül nehéz is bármit csinálni. A kaja főleg hús és tejtermék, a zöldség minimál, gyümölcs gyakorlatilag nem része az étrendnek. A ritkán lakottság miatt a fővároson kívül az infrastruktúra minimális, tömegközlekedés nincs. Így aztán a nem világ legkönnyebben utazható országainak egyike. Ami látnivaló van – Buddhista kolostorok, Nemzeti Parkok, Gobi sivatag, és főleg maga az életforma – nekem nagyon bejött, gyönyörű a táj, minden zöld, szépek az állatok és minden előzetes híresztelés ellenére vendégszeretőek a népek. Sajnos viszont az elég halvány turistacsapástól nem nagyon lehet eltérni a fentiek miatt, viszont szerencsére nem is egy tömeges turista desztináció

A Nagy Kánról már írtam, de volt élet előtte is, utána is. Szóval nagy vonalakban, a terület ősi időktől volt lakott, az. i.e. 3 század környékén voltak itt a hunok (és emiatt lett Kínai Nagy Fal), aztán ők el, jöttek Türk törzsek, aztán Ujgorok és később a mongol törzsek, akiket Dzsingisz egyesített.

Altan Khan alatt 1578-ban térnek át a Buddhizmusra (ő adja a Dalai Láma címet a tibeti vezetőnek) és az első kolostort Erdene Zuu-t 1586-ban alapítják. Persze a sámánizmus is menő a mai napig, lásd a kő dombok (ovoo) körben járása 3x vagy a bokacsontos jóslás..

A XVII század közepén kerül mandzsu uralom alá, és ez tartott vagy 250 évig. Aztán 1911-ben Külső-Mongólia, Tibettel egy időben függetlenedett Kínától. Kína 1919-ben megtámadta és elfoglalta Mongóliát, majd 1924-ben jött a Szovjetunió és innen ők is csak 1990 körül szabadultak és lettek demokratikusak. Ugyan volt próbálkozás a téeszesítéssel, de a nomád életforma gyakorlatilag változatlan formában (na jó vannak napelemek már) fennmaradt. És ha lesz időm kiválogatni, egyszer csak teszek fel fotókat a fészre..

7. nap

Újra szakad az eső egész éjszaka, de hiába mienk a legöregebb ger, ez nem ázik be.. jó ötlet volt cserélni. A pisilést viszont jól meg kell tervezni, mert két hatalmas felhőszakadás között kb. 3 perce sincs az embernek, hogy elintézze amit el kell.

Hosszú buszút, ahol kiderül mire jó a Monster. 260 km, de végig földúton vagy legelőn, már az is csoda honnan tudja a sofőr merre kell menni, mert ugye a mongol pusztában kevés az út jelző tábla (<1) és még a családok is mozognak egyik legelőről a másikra.

A táj nagyon zöld, tele virágokkal (na ja a sok eső), háttérben hegyek és fura formájú felhők. Többször megállunk, először egy tehenes családnál fejni, aztán egy kancásnál kumiszt inni. Itt számítanak ránk úgyhogy mindenféle helyi finomsággal várnak – szárított aludttej, fura módon csinált túró/tejfölszerű cucc, sült sajt, és persze az erjesztett kancatej (airag helyi nyelven).. Ez utóbbi egész iható. Ilyenkor 2 óránként fejik a kancákat (de mindig úgy hogy maradjon a csikónak is maradjon tej) és utána 3-4 napig erjesztik amíg kész a kumisz, ez aztán akár 6-12 hónapig is eltartható. Elég savanykás íze van és nagyon enyhe 2-3 %os alkohol tartalma, úgyh simán isszák a gyerekek is. De ennél a családnál nem a finomságoknak van a legnagyobb sikere, hanem a valahonnan előkerülő 3 baba kecskének.. Iszonyat cukik, nekem az egyik gyerek egy koromfeketét nyom a kezembe.. úristen, selymes szőre van és bújik. Az állatok amúgy is hihetetlen egészségesnek tűnnek, ezeknek is fényes a szőre, és kézről kézre járnak. A kanca fejést már újra szakadó esőben nézzük, már nem is számolom hányadszor ázom szarrá.

Aztán elindulunk tovább, átkelünk egy kb méteresre duzzadt patakon, és a Monster simán átmegy pedig a busz küszöbén folyik be a víz. Az amúgy 2007-es járgánynak elől a vezető mellett a baloldali ülés helyén baromi magasan van a motorja, persze fűti rendesen az utasteret, de ilyen terepen sem ázik be. Egyszer viszont elakadunk, egy mocsaras részen gyakorlatilag a bal hátsó kerék elmerül a sárban. Elő a lapát, gyorsan körbe ássák, és a csomagszállító kis izé rásegítésével ki is jön a mocsárból.

A táj a Gobi felé amúgy egyre laposabb de még mindig zöld. Közben látunk egy csomó darumadarat meg ölyveket sokat, meg valami földi mókus szerű dolgot is.

Este egy tömeg turistás helyen (értsd vannak még rajtunk kívül 20-30-an brr) alszunk, de itt király melegvizes zuhany van, amit ki is kell használnunk. Az Ongi kolostor mellett táborozunk, de csak reggel megyünk megnézni, kerülendő a tömeges jeleneteket.

8. nap

Reggeli előtt elmegyünk kolostor romokat nézni, 28 temploma volt és 1000 szerzetes lakta az Ongi buddhista kolostort, amíg a szovjetek meg nem érkeztek. A szerzeteseket megölték, a templomokat lerombolták, pedig gyönyörű lehetett a hely a színes templomokkal, sztupákkal a smaragd zöld völgyben. Mi már csak az agyagtégla romokat látjuk néhány nyuszit meg fogoly szerű madarat, viszont felhő sincs az égen.

Reggeli a dombokra néző teraszon, után irány a Gobi sivatag déli része. Útközben újabb sámános helyen állunk meg, ezek kőből dombok, színes zászlókkal egy boton, amire a legfurább adományok kerülnek  a kormánykeréktől a mankón át a kajáig minden.  Háromszor kell körbe járni és három követ rátenni, ezt mindenki már automatikusan csinálja, most még egy csoportfotóval egészítjük ki, háttérben a nagy semmivel, vagyis a Gobival.

Aztán megállunk még tevézni, hatalmas csorda kétpúpú legelészik, természetesen mi Johnnal sikeresen becserkésszük őket, egész közel be a csorda közepébe, sőt megpróbáljuk őket közelebb terelni a többiekhez. Mondjuk ebben azért nem voltunk elég hatékonyak.

A táj egyre kopárabb, bár még mindig zöldnek tűnik a ritkás fűcsomók miatt, ez már nem az északon látott termékeny mező. Annyira nem, hogy homok dűnék is vannak, az egyiknek a tövében állunk meg ebédelni, illetve felmászni egy közeli dombra ahonnan jól látszik a holdbéli táj. Ennek ellenére találok színes virágokat, szóval itt is esett nem túl régen.

Később még megállunk egy faluban fagyizni, amit én nyilván kihagyok, helyette sétálok egyet a faluban. A falut úgy kell elképzelni, hogy a semmi közepén, hatalmas területen elszórva épületek, vagy szocreál beton izék mint középület vagy színes tetejű házak, mindegyik mellett a jurta, hozzá színes fa vagy vaslemez kerítés.

A következő pihenő egy sivatagi kút, ahol vizet merünk az állatoknak, hogy tudjanak inni. Ez más sivatagokban is szokás, hogy aki arra jár megtölti az itatót - egy teve ugyan csak havi egyszer iszik, de akkor 100 litert.

A ger tábor most a lángoló szikláknál van – ezek narancs színű homokkő sziklák, amiket az erózió csinált érdekes formájúra. De nem csak emiatt érdekesek, hanem mert itt találták a dinoszaurusz csontokat és tojásokat az 1920as években. Megnézünk egy korabeli dokumentum filmet, amcsik 1922-25 Dodge típusú járművekkel (ultra vicces a felvételeken) és teve karavánokkal elindulnak a Gobiba, ősember után kutatni, helyette találnak komplett dinókat, rajzolnak térképet, vadásznak stb. Az egész szürreálisan hihetetlen.

Naplemente persze a sziklákkal, amik égő narancsvörösek a lemenő nap fényében..

9. nap

Mi hajnali 4.30-kor kelünk (otthon 22.30 :-) ) és tök sötétben elindulunk a sziklákhoz napfelkeltét nézni. Ami szerintem 6 előtt van pár perccel, a guide szerint 5 kor. Na nyugodtan pakolhatunk volna még otthon, mert ugyan már a pirkadat fényében is szépek a sziklák a nap csak 5.55-kor kelt fel, viszont akkor brutál jól nézett ki.

Reggeli után átsétálunk a sziklákhoz újra, majd végig közöttük az ösvényen le a síkságra, a Monster valahogy addigra odaküzdötte magát.

Továbbra is a Gobian nyomjuk dél felé, a távolban hegyek, az egyik ilyen hegylánc a Gurvan Saikhan felé tartunk, egy közeli város mellett Dalanzadgad kempingezünk. Ez a hely a kincskeresők által gazdagodott meg – olcsó fémdetektor kínából, aztán mehet az arany és egyéb keresés, így lett a városnak saját reptere is.

A Yol völgybe megyünk sétálni, ez egy kvázi hasadék, ahol végig menve az ember egy vízeséshez és mivel annyira szűk a völgy közben a télről megmaradt jéghez ér. Amúgy 40 fok, de nyilván elkezd esni az eső mikor indulunk, amit lehet vízhatlan zsákokban hagyunk a gerben, mert ez a mostani minden eddigit felülmúlóan lepukkant.

Mire a völgyhöz érünk szerencsére eláll, minden gyönyörű zöld, körben érdekes sziklák, rengeteg virág, igazán szép séta csak rövid. A végén a vízesésben alig van víz, de két megmaradt jégtömböt még találunk. Visszafelé aztán elbújnak az állatok is, és persze én meg elkezdek belejönni az ott egy hörcsög ott meg egy patkány játékba. Ultracukik amúgy, még anyukát is találok a kicsikkel.

Este nagyon korán megyünk aludni, nem vagyok túl jól, vagy vmelyik útitárstól kaptam el a ragályt, vagy megfáztam, ez utóbbi se lenne meglepő, mert lehetetlen jól öltözködni. Nemhogy tájegységenként változik az idő, ugyan ott is lehet az egyik pillanatban 40 fok, aztán lemegy 16ra percek alatt. Arról már nem is beszélek hányszor áztunk szarrá az elmúlt napokban.  De az is lehet hogy egy Karin nevű útitársnő hozta rám a rontást, aki szemet vetett Johnra, szépen mellé ült a buszon, és gondolom erősen reménykedett, de hát mit mondjak csalódnia kellett, azóta gyilkos pillantásokkal méreget. Bár azt se fogom megérteni mégis mi járt a fejében, miért utazunk együtt?

10. nap

Laza nap, ami jó mert szarul vagyok.. Megfázás, láz és ehhez hasmenés, bár asszem nem az utazós (mert nekem olyan sosenincs) hanem az előző napi húsról derült ki, hogy disznó volt.. (Orsika :-) )

Késői indulás vissza a Nemzeti Parkba, de egy másik részéhez a Yol völgynek. Megint egy szurdokon sétálunk végig, rengeteg virág, minden hihetetlen zöld, körben hatalmas sziklák, középen egy patak amin oda vissza megszámlálhatatlan mennyiségben kell átkelni. Itt is meg szokott maradni a jég (ami 10 méter vastag kb télen) de mostanra elmosta az eső. Csomó madarat is látunk meg a hörcsögöket.

Persze mi túl megyünk azon a részen ahol a vezető szerint vissza kell fordulunk, csak a szokásos nézzük meg mi van a sarkon túl.. Kicsit veszélyesebb sziklákon kell átmászni, de utána ugyan úgy folytatódik a szoros. A guide persze utánunk jön és mint a rossz gyerekeket visszaterel.

A szakadékból sokáig a szikláktól nem vesszük észre a fekete felhőket, pedig ugye mikor indultunk felhő sem volt az égen. Még odaérünk az oroszhoz amikor szakadni kezd a jég, aztán az eső. Így piknik helyett ebéd a buszban, klassz.

Kifele a parkból még megállunk a múzeumnál. Csomó kitömött állat, ami itt él a Gobiban, közülük sajnos sokat fenyeget a kihalás veszélye – Gobi maciból összesen 16 db van, de a vad Bactrian teve is kihalófélben. Ez utóbbi ugyan az itteni háziasított teve rokona, de még is más, alacsonyabb, de hosszabb lába van és rövid a szőre. Max 20 fős csordákban él, és a tengervíznél sósabb vízzel is túlél. Nyáron 50 fok melegben télen -30 fokban nyomja és a sivatagban keres magának vizet. Van még hóleopárd cica, meg szürke farkas, meg vadjuh stb.

Délután legalább van pihenő idő, igaz egy busznyi dél-koreai tini ezt nagyjából meghiúsítja, ugyh pakolás a holnap repülő út előtt (összesen 10 kg lehet a feladott poggyász).

11. nap

A Hunnu Air nevű egzotikus légitársaság ATR típusú légcsavaros gépe ugyan egy óra késéssel de rendben elvisz minket Ulan Batorba. Itt egyből az egyik leghíresebb látnivalóval a Bogd Khan Palace múzeummal kezdjük. Több régi épület amikben a buddháktól a képekig van minden, de nem túl régiek, a Téli Palotában meg ékszerek, ruhák hintó és megint egy csomó 1901-ben kitömött állat, még halak is. Valakinek itt a taxidermia különös perverziója volt.

Ezután hotel és Nemzeti Múzeum, ezt én kihagyom mert még szarul vagyok, kár mert elég jó, de ez van. Este színházszerű, de turistás előadásra megyünk, mongol zene, tánc, ének – ebből az úgynevezett Khöömii tényleg különleges, másnéven torok éneklésnek hívják. Képesek egyszerre 2 féle hangot párhuzamosan kiadni, különféle állatok stb hangját utánozni egy különleges ének technikával úgy, hogy száj alakja változik és hangokat hasban, mellkasban, torokban képzik. A végén még van Tsam tánc – ez ilyen vallási ijesztő maszkos izé amit régen a lámák csináltak.

Mi kihagyjuk a közös vacsit és visszamegyünk kedvenc sörfőzdénkbe vacsorázni és Chinggist inni, kell az embernek néha pihenni is, mert holnaptól megint nomádkodás.

4. nap

Összepakol és elindul a Ulán Bátorból nomádkodni, na kijutni a városból nyugatfelé nem egyszerű. Egy Monster-nek becézett 18 üléses brutális orosz buszal megyünk, a cuccokat egy másik orosz (Barkas külsejű) izé hozza utánunk. A forgalom kemény, és a város ahogy kifele halad a központból egyre rondább, és az sem egy Párizs. Van ger (így hívják a mongol jurtát) kerület, ahol faházak és a hagyományos kerek fehér jurták nyomulnak, borzalmas szovjet lakótelepek, és ipari cucc, mind ehhez rettenet szmog, és forgalmi káosz.

Az utolsó raktárszerű szupermarketnél még veszünk vizet és gyümölcsöt (mind import, gyakorlatilag Mongóliában se zöldség, se gyümölcs nem terem), és neki indulunk a kb 300 km-nek nyugat, dél-nyugat felé. Az út 90%-a aszfaltozott és számomra meglepően sok az autó rajta.

Megyünk, megyünk körben puszta, aztán a távolban hegyek, és az Monster megmutatja mit tud, felmegyünk egy dombra off road és kapunk egy szendvicset ebédre. Kb. este 6-ra érünk a táborba, ami egy Khögnö Khan nemzetiparkban, 15 alvós ger, egy étterem ger ami nagyobb és egy amiben látszólag lehet zuhanyozni. Az egész eco módon megcsinálva, ha vége a párhónapos szezonnak minden eltűnik újra. Körben hegyek, gömbölyű sziklákkal, néhol fák, távolban homokdűnék, egyszerre legalább 3-4 fajta tájat látni.

A ger amúgy a hagyományos nomád ház, amit a helyiek 3an 1 óra alatt raknak össze, és költöznek másik legelőre, vagy a téli szállásra (ami általában egy szikla tövében levő szélvédett hely). Felállítani úgy kell hogy megcsinálják az alját (linoleum, néha fa) aztán berendezik és köré építik a ger-t, mert amúgy bútorok nem férnének be az ajtón J Régen állatbőröket használtak, most vmi vízhatlan vásznat, birka filcet, belül vmi színes anyagot, az egész egy fa vázon, középen kinyitható tetővel a szellőzés meg a kémény miatt. Jobbra, balra egy egy ágy, szemben asztal és a helyieknél még néhány láda, meg persze a kályha a tartozék. Apu anyu külön ágyban, a gyerekek a földön nyomják.

Én bevállalom a fürdést a pumpás zuhannyal, tiszta valószínűleg nem leszek (még egy pár napig), de még is csak tisztálkodtam. A vacsora kifejezetten finom, saláta, leves és édes savanyú csirke  - na a helyiek nem ilyet esznek. A hagyományos mongol konyha konkrétan a rizst sem ismeri, zöldség vagy krumpli is csak az utóbbi években és főleg a turistáknak került elő. Általában csak állati termékeket esznek, főleg birkát, meg kecskét, marhát, lovat, jakot, tevét stb. Ehhez max főtészta van semmi más. Nyilván csinálnak sajtot, joghurtot, ez utóbbit szárítva is és ne hagyjuk ki a híres kumiszt. A fővárosban persze van mindenfajta és jó étterem, a japántól az ír kocsmáig, de az meglepő, hogy itt az isten háta mögött kempingezve (se áram, se térerő, semmi.. ) ilyen jó a kaja. Ezzel csak az a baj, hogy fogyni jöttem nem hízni.

5. nap

Király módon aludtam a ger-ben, és szokás szerint 5-kor ébredtem magamtól és mentem napfelkeltét nézni az egyik közeli sziklára mászva, ami csak a felhők miatt nem volt tökéletes.

Utána gyalog elindultunk egy buddhista kolostorhoz, Erdiin Khambiin Khiid, kb 2,5 óra kényelmes, de nem fázunk típusú gyaloglás. Valahogy itt az augusztus már ősz, több az eső, ha felhős az ég hűvös van ha süt a nap, mint a sivatagban..

A régi kolostort lerombolták a szovjetek ( 1937 től 1990 bírták nyomorgatni az országot), de építettek pár új épületet amit 5 szerzetes használ. A hely nagy szép, de azért a templomok annyira nem hangulatosak. Vissza már a Monsterrel megyünk, bazi meleg van. Egész addig míg ebéd után meg nem jön ez eső.. Mi persze nyomjuk a délutáni szundit, és arra ébredünk, hogy beázik a ger.. először csak egy ponton az ágyam felett, aztán mindenhol. Úgyhogy jól jönnek a szárazzsákok, és még a kukászsákjaim is, mert mindent be kell csomagolni, nincs egy száraz cm2 a gerben, ömlik a víz mindenhol. Szerencsére mikor csendesedik John egyből elindul és lestoppol egy üres és többé kevésbé szárazat, ahova egyből költözünk is. Ez se hibátlan (még béka is van benne) de legalább az ágyak szárazak. A gyorsaság kifizetődő volt, mert a többiek is beáztak csak változó mértékben (miénk elég régi ger volt, nem bírta sokáig),

Több körben érkező brutális vihar ellenére elmegyünk délután a közeli kecsketenyésztő családot megnézni, az eső miatt Monsterrrel. Na az ő ger-jük bezzeg nem ázott be. A család egy gerben lakik, Papa, Mama, 4 lány akik közül a legidősebb lány babája csak 2 hónappal idősebb, mint a Mama 5 gyereke, aki viszont végre fiú és 8 hetes. Eszünk helyi sütit amit csináltak és beszélgetünk, meg babázunk. Aztán megnézzük és kipróbáljuk a kecskefejést. Én még ilyen fényes, egészséges kecskéket nem láttam, egyszerűen gyönyörűek az állatok. Van egy öreg terelő és őr kutyus is, de ő már szegény koránál fogva nincs olyan jó karban. Én még órákat el lettem volna velük, de megint jön a vihar úgyh hazamenekülünk, és most van idő írom a blogot az étkezős nagy gerben, ez alig ázik be :-)

6. nap

Egész jól alszom, bár hajnali 3kor jön az újabb özönvíz, ami aztán el sem áll. Reggeli után elindulunk a Monsterrel, az eddig homokos út helyett inkább patakban vezetve. Megállunk egy tónál ami a sárga homokdűnék előtt van, és tele vízimadarakkal, nagyon fotogén lenne, ha nem ömlene az eső.

Nemsoká elérjük az aszfalt utat és Karakorum fele megyünk. Ez volt régen a Dzsingisz Khan által kijelölt fővárosa a Mongol Birodalomnak, de csak fia Ögedej Khán épített ide igazi fővárost. Aztán Kublaj Khán áttette a fővárost a mai Peking helyére, ezt meg a Mancsuk rombolták le végleg 1388-ban.

Az eső miatt először a helyi szuper jó kis múzeumba megyünk, ahol a legérdekesebbek egy régi türk nemes sír leletei, az aranypénzektől a fura lovas anyagfigurákig mindenféle jó állapotban maradt tárgy látható, van róla érdekes film, és angol felíratok, persze innentől már gyanús- japánok csinálták a múzeumot.

Aztán még mindig az eső miatt fel off road az orosszal egy domb tetejére, ahol ebédelünk. Nem túl romantikusan a buszban mert szakad. Végül annyira kiszállunk, hogy a közeli kőből faragott szent péniszt megnézzük. Ezt is a szerzetesek csinálták állítólag..

A múzeumtól is látszik a hatalmas, 108 sztuppával körbekerített Erdene Zuu Khiid, Mongólia első buddhista kolostora (világörökség meg minden), amit 1586-ban Altai Khán alapított. Anno volt benne 100 templom és vagy 300 gerben 1000 szerzetes. Nyilván mind nem maradt meg, szovjetek miatt az is csoda, hogy ennyi és ilyen állapotban igen, 1937-ben persze bezárták, aztán kinyitott, de csak mint múzeum 1965-ben.

A főtemplomok 16. századiak, a benne levő cuccok a 18.ból vannak. A 3 megmaradt templom a Buddha életének 3 fázisának van szentelve. A baloldali templomban van egy múltbeli Buddha szobor, középen egy harmincas, aztán a jövőben szobra. Ezek ilyen bazi nagy felöltöztetett aranyozott szobrok, meg persze a színes zászlók, mandala, kis szobrok stb. A középsőben is van minden gyógyító Buddha, gyerek Buddha, meg egy csomó védelmező. A jobb oldaliban meg a tini Buddha, meg Tsong-khapa a Sárga Buddhista szekta alapítója (ezt a tibeti irányt nyomják itt is). Van még egy nagy régi sztyuppa, egy régi pici kék templom és egy nagy fehér, zászlókkal, ahol pont elcsípjük még a szertartás végét a kántáló szerzetesekkel.

Elmegyünk megvenni a következő két napra való vizet egy közértbe, aztán bár újra esik elsétálunk a helyi piacra. Hát sajnos ebben a szar időben alig van nyitva vmi, főleg szárított joghurot árulnak, meg a hentesnél állat darabokat.

A mostani ger tábor állandósított, de persze mi megint olyat kapunk amiben 5 cm víz áll. Csere, megyünk a legrégebbibe, az legalább ha nem is olyan komfortos száraznak tűnik. Közben csoda de eláll az eső, így gyorsan megyek zuhanyozni.. megszellőztetni a cuccaimat, mindennek ázott ger szaga van (= ázott birka szag, merthogy abból csinált nemezzel van szigetelve a teteje meg az oldala, na elképzelhető több tíz négyzetméter ázott birkával alvás után milyen szaga van az embernek, nem fogok csodálkozni ha hazamegyek és Bagett elkezd terelni :-) )

0. nap

Nyilván az utolsó napokon eluralkodott a káosz, de szerencsére a hátizsák már bepakolva, csak a reptérre kellett kijutnom. Elvileg John és én is Turkish Airlines-zal repkedünk, csak ő sokkal korábban indul és aztán megvár Isztambulban. Ahogy az lenni szokott, semmi nem megy simán. A reggel induló gépe annyit késik, hogy nem érné el az esti 19.00 órás csatlakozást Isztambulban. Gyorsan megírom sms-ben, hogy muszáj valamit kitalálniuk, mert a legközelebbi gépe a Turkishnek hétfőn, 3 nappal később megy Mongóliába. Végül átbookolják, először British-sel London, aztán Air China-val Peking aztán onnan Ulan Bator még mindig a kínaiakkal. Elég szoros átszállásokkal de végül fél nappal később mint én, megjön ő is meg a csomagja is.

Nekem mondjuk egyszerűbb volt, bár mi is késtünk egy órát és Isztambulban így eltöltött 3 óra hát izzasztóra sikeredett. Konkrétan olyan már a tömeg a reptér méreteihez képest, hogy se leülni se levegőt kapni nem lehet. Aztán késünk még egy órát mert vmi technikai hiba miatt visszamegyünk a kifutópályáról a parkolóhelyünkre, szerekés végett. Nekem még van egy technikai megállás Bishekek-ben, nem több mint egy óra, de legalább sétálok meg veszek egy üveg bort és nosztalgiázom.

 1. nap

Ulan Bator, kivételesen az első 2 nap szállását John intézte, és mindjárt transzfert is a reptérről a hotelbe. A reptér egyébként, ha nem is szép, de hatékonyak a népek, kevesebb mint fél óra és csomagostól már a taxiban ülök. A város sok sávos utakon is vagy 45 perc, pedig szombat van és alig van forgalom. A hotel klassz, főleg az ágy vonzó, mert az egész éjszakai repülés alatt alig aludtam 3 órát, ami azért tőlem szokatlan. Kicsit pihenek amíg John megjön, bár aznapra a vacsorán és sörön kívül nincs program. Mondjuk még kisétáltunk a főtérre, a népek pörögnek, a 3 évesek is távirányítós autókkal.

2. nap

Azért az angol nyelvvel eléggé küzdenek a mongolok még az egész jó szállodákban is – így történhetett az meg, hogy először nem hozzák, amit John kért reggelire, utána meg duplán kapja meg..

Elindulunk körbe nézni a városban, a nagyteret nyilván Dzsingisz Khánnak hívják, egyik végén a parlament, hatalmas, de fura épület, egy bazi nagy ülő Dzsingisz szoborral, meg más híres harcosokkal. Körben mindenféle jobban kinéző koloniális szerű épületek, régi tőzsde, meg kultur palota. A tér végén keresünk egy bankautomatát, egyből ad pénzt meglepő módon (mert ugye vasárnap van, a bankok zárva egy fillér helyi tügrük nincs nálunk). Séta az úgynevezett Állami Áruházig (mint nálunk a Corvin, csak nagyobb) belül a szokott márkák, de belseje még a várt szocreál design. Meglepetésünkre minden nyitva van, tudunk vásárolni, meg váltunk még pénzt, mert itt a legjobb az árfolyam.

Haza a szajréval, aztán elindulunk látnivalókat keresni, sajnos a természeti múzeum egy 2013as földrengés óta zárva van, de van helyette egy apró dinoszaurusz múzeum. Csomó dino csontvázat találtak a Gobi sivatagban, 65--100 millió évesek, csontok, tojások stb. Volt köztük egy éppen küzdő protoceratop és velociraptor. Egész jó a kiállítás még ha picike is. Következőnek megkeressük a Chinggis sörfőzdét és éttermet, ez kb ahogy német és mongol kultúra kihozza magából a legtöbbet. Az ablakból lehet látni a főzdét, a sör finom, a kaja is csak nem készül el gyorsan, viszont háromszor akkora, mint egy európai normál adag. Ki is fekszünk, szó szerint kell 2 óra szieszta, hogy újra el tudjunk indulni.

A tértől délre folytatjuk, a toronyházak között elbújva van egy régi Choijn Lama Templom, több kisebb templomból áll, és rögtön szembetűnő, a díszítésen, kiállított maszkokon és a rengeteg szobron, vallási tárgyon az indiai, tibeti hatás. A Buddhákon koponyák lognak, lefejezett emberek, véres testrészek és egyéb horror, meg ugye némelyiknek feltűnően sok keze van, inkább hindu kéztartással. Van tantrikus templom is itt szexelő szobrok vannak. Hát így.

Után John miatt muszáj megkeresnünk a Beatles teret, ahol a fiúk egy domborművön szerepelnek, aztán teszünk még egy kört, és végül az eső elől egy Ír kocsmába menekülünk.

 3.nap

 Gyalog indulunk a város keleti részébe megnézni a piacot, illetve előtte az úgynevezett Intellektuális Múzeumot :-) Az első jó pont, hogy beengedtek. Több emeleten van tele logikai játékokkal, puzzle-ökkel, de fából, van a labirintustól az ördöglakatig minden, hatalmas puzzle sakk táblák is, meg a világ minden tájáról logikai játékok stb. Még a tulajjal is találkozunk, aki 15 éves kora óta lelkesen gyűjti és építi ezeket a játékokat. Mondjuk Nórának kötelező a hely, ha egyszer erre jár..

A piacon alig van élet, ugyh értelme sincs körbejárni, inkább visszasétálunk egy másik sugárúton. Át kell költöznünk a csoport szállodájába, már reggel felderítettük, hogy nincs messze, de így is kettőt fordulunk gyalog a motyóval. Sajnos nem tudunk, bár szeretnénk, a Chinggis sörhelyen enni, mert zárva van, ugyh japán étterembe megyünk. Az udon leves itt is mongol méretű kb. 2,5 liter..

A városban amúgy mivel munkanap van, hatalmas a forgalom, szmog és dudáló autók mindenhol. Az utak elég jó állapotúak, viszont a járdás katasztrofálisak, gyalogosként minden lépésre figyelni kell ha az ember nem akarja kitörni a lábát. A házak meg teljesen összevisszák, van pici faépület magas toronyházak között, nagy gáz lakótelepi házak, és modernebb magas társasházak, történelmibb külsejű épületek és barakkok, mind ez totál rendezetlen összevisszaságban.

A városban persze van még látnivaló, múzeumok, templomok, de mivel még 2x jövünk vissza ide, vmit hagyni kell későbbre is. A csoport egy része már megérkezett ugyh van egy rövid találka velük meg a vezetővel, akinél elég nehéz elérni, hogy egy kérdésre konkrét választ adjon. Sokan leszünk és a pasi vhogy nem tűnik túl ügyesnek ..

Mivel a mai minimum 15 km gyaloglás meg volt, marad a pakolás és a civilizáció utolsó pillanatainak kiélvezése, mert holnaptól sokáig nomádkodni fogunk. Se mobil se wifi se áram.

12. nap

Délre tartva is folyamatosan változik a táj, füves szavanna szerű, megint egy nagy erdő szakasz, aztán egyre sivatagosabb, ahogy elérjük a Mozambiki csatornát. Ez a déli rész sokkal inkább emlékeztet a klasszikus fekete Afrikára, a törzsek is bantu származékok, akik több hullámban jöttek át Dél Afrikából. És végre vannak baobab fák.

Közben átmegyünk a zafír bányászatból élő falvakon, itt főleg férfiak élnek és a folyókból mossák a drágakövet. Az felvásárló helyeket fegyveresek őrzik, vastag rács van minden ajtón, ablakon.

Tulear felé autózva Mahafaly és Antandroy falvakon megyünk át, nekem szegényebbnek tűnnek és nagyon afrikainak. A sírok itt is komplett házak, amikre az elhunyt kedvenceit festik legyen az egy zebu vagy Stallone vagy egy Ferrari.

Tulear város már a nyugati parton van, de még előtte megállunk a Ráktérítőnél, ami vicces mert kb. 3 hónapja voltam itt utoljára csak akkor Namíbiában. Ebédre végre sea food, egy hatalmas tál tengeri herkentyű a királyráktól a langusztáig mindennel megrakva és nincs 10 euro.

Ifaty felé még megállunk egy szúrós erdőt megnézni, amiben nem is a tüskés fák az érdekesek, hanem hogy csomó baobab fa is van, így végre megölelhetünk egy egy baobab fát. A legnagyobb egy oldalág miatt teáskannára emlékeztet, hatalmas, 7-en érjük körbe és 1200 éves. A világon 12 féle baobab van, ebből 7 endémikus Madagaszkáron – a legöregebb több mint 3000 éves.

Vacsora már a parton, ahol a víztől 20 méterre lakunk egy jó kis bungalóban úgyh jót alszunk a hullámzásra.

 13. nap

Ma laza nap van, persze ettől függetlenül én már reggel 5-kor pörgök, aminek annyi előnye van, hogy lehet meztelenül fürdeni, nagyon szép napfelkeltét nézni és számolni a vitorlákat, ahogy a kis halászhajók elindulnak a tengeren.

Reggeli után elsétálok a két Johnnal a közeli faluba szétnézni (másik a holland pasi) – itt is egyértelműen látszik hogy még szegényebbek a népek. Nagyon afrikai bot és nád házak, néha pár malac, bár többségében a halászatból élnek. A parton nagyon könnyű fából vájt halászcsónakok és rengeteg gyerek. A kölyköknek itt ugye nincs videojáték (a lakosság 80-90%-ának nincs áram semmilyen formában) vagy lego, a tengerben játszanak vagy nejlon zacskóból fabrikált sárkányokat eregetnek a parton, de láthatóan boldog gyerekkoruk van.

Közben a halászok kezdenek a zsákmánnyal kikötni, úgyhogy látjuk mi lesz a vacsora – van minden méretben színben hal, vödrökben a fejükön viszik az asszonyok eladni. A tengerparton sétálunk vissza, kapunk ebédre friss hal carpaccio-t, aztán szieszta. A délutánt se pörögjük túl, de ez végül is pihenő nap a beach-en. 5 körül már ananászbort (édes) az egyik bungaló teraszán és várjuk a naplementét. Estére itt is kapunk a falusiaktól éneklős műsort meg hal vacsorát.

14. nap

Mi persze már megint reggel 5 kor kelünk, de kiderül, hogy nincs túl jó idő.. nagyon erős a szél, a hullámok is nagyobbak, sőt később esik is, úgyhogy a reggeli tengeri fürdőzés érdeklődés hiányában elmarad. Pakolás, indulás Tulear-ba ahol a megnézzük a helyi piacot, ez mindig érdekes, a szuvenír piac már kevésbé és az agresszíven kolduló gyerekek miatt hamar elmenekülünk (eddig mondjuk ilyen gond nem volt, de itt tényleg a legrosszabb verziót adták elő).

A helyi olasznál felszedjük az ebédünket és irány a repülőtér, hogy az Air Madagascar frenetikus propelleres ATR-jével Antananarivoba repüljünk. Túléljük a bokorugróval való közlekedést, aztán még shoppingolás egy szupermarketben, veszünk rumot, csokoládét. Irány a szálloda, majd búcsú vacsi egy szuper, de puccos étteremben. Megköszönjük Armelnek a túravezetést, aki megint sokat adott ahhoz, hogy megismerjük az országát (ezért szeretem, hogy mindig helyi vezető van, és általában tényleg a legeslegjobbak). Reptér, hogy a hajnali párizsi járattal hazainduljunk. A többiek a kenyai légitársasággal repülnek, de kb. azonos időben, úgyh a csoport többi tagjától érzékeny búcsút veszünk a váróban, tényleg kivételesen jó volt a csapat, még ha életre szóló barátságokat nem is kötöttem.

15. nap

Már csak repülés, de abból sok.. 11 óra az út Párizsig, többnyire alszunk. Aztán CDG elköszönés Johntól és ezt már a budapesti járaton írom. Szóval néhány szó Madagaszkár általában:

Földtörténetileg mind Afrikához mind Indiához tartozott mielőtt mint önálló sziget levált volna 160 millió évvel ezelőtt. Ennek köszönhetően aztán teljesen egyedi állat és növényvilág fejlődött ki. Nyilván a makik és a kaméleonok a leghíresebbek, de mondjuk a zsiráfnyakú ormányosbogár se mindennapi szerzet. Csak pálmafából van 170 féle, aztán ott a baobab, a 103 fajta maki, és a többi.

A gond az, hogy az eredeti erdők 90%-a eltűnt mióta az ember betette a lábát a szigetre. Egy csomó ritka állatfaj, mint az elefánt madár kihalt.

Az első lakosok borneoiak voltak és később is települtek be népek indonéziából meg polinéziából, aztán jöttek a bantuk, arabok, indiaiak. Ezek mind tettek hozzá a helyi kultúrához. A malagaszi nyelv borneoi nyelvvel rokon, de az írás például az araboknak köszönhető.

Történelmileg voltak független királyságok, amíg a franciák nem gyarmatosították őket, ettől csak a 60-as években szabadultak, de valójában teljesen függetlenek sokkal később a 2009-ben lettek.

Madagaszkár a csodálatos tájak, állat és növényvilág mellett azonban a világ 10 legszegényebb országa között van (olyanok vannak csak mögötte mint DRC vagy Közép-Afrikai Köztársaság). Gyakorlatilag nagyon egyszerűen, földművelésből stb él a lakosság nagy része, infrastruktúra alig van. 2010-ben még összesen 7000 km aszfaltos út volt (mivel a kínaiak itt is nyomulnak ez javult némileg, mondjuk most már van 10.000 - egy 580.000 km2-nyi országra) és elektromos áram kb. a lakosság 10%-nak van.  Turista csapás létezik, de csak a legnépszerűbb nemzeti parkok és látnivalók környékére korlátozódik. Ezen kívül az ember heteket tud úgy utazni hogy elektromos áram sincs, a mobil térerőről vagy wifiről nem is beszélve. Angolul gyakorlatilag alig beszél valaki, de az emberek többsége a franciát sem, szóval lehet malagasi szavakat tanulni, ha az ember kommunikálni akar. És mindenképpen érdemes felkészülni, hogy ők sem a kapkodós népek közé tartoznak – azaz mura mura (lassan lassan), na ezt kifejezést hamar megtanulja mindenki, aki Madagaszkárra látogat.

A legtöbbet hallott malagaszi kifejezés azonban a Bonzsúr Vazá (Bonjour Vazaha) - ami kb. a jónapotfehérember megfelelője :-) 

Mivel gyakorlatilag egy hétig a civilizációtól távol túráztunk (de közben persze írtam a gépen), most egyben teszem fel az elmúlt hetet. 

4. nap

Hánytatós reggel, olyan kanyargós az út, hogy majdnem viszontlátom a reggelimet, pedig elől ülök.. végül drogoznom kell hogy túléljem. Ranomafama Nemzeti Parkba megyünk, ami esőerdő és világörökség, csak odajutni szívás. Azért persze a táj szép, többször megállunk ahol jó a kilátás, sőt a piacra gyalog sétáló csapatokat is megnézünk. A betsielo törzsből valók, nagyon színes ruhákban, gyakran 20-25 km-es távolságról sétálnak a piacra, a gyerekekkel, kacsákkal, tyúkokkal meg a zsákokkal amiben ki tudja mi van. Ebédelni már a szálláson ebédelünk, majd rövid szieszta és éjszakai állat lesre megyünk. A Nemzeti Park amúgy több mint 41.000 hektár – azaz nem kicsi. Laknak benne olyan törzsek akik még ruhát se nagyon láttak nemhogy fehér embert. Ezen kívül 160 fajta béka, lemurok, csomó más ritka növény és állat – ezért aztán nagyban megy itt a kaméleon és maki biznisz. Az utóbbiból csak egyet látunk, de az ultra cuki, arasznyi és eszi a csali banánt a faágról. Kaméleonból van egész kicsitől a 20 cm hosszúig, találunk a fákon vagy 3-4 félét. Közben a persze szakad az eső és sötét van, úgyhogy vannak kétségeim a fotókat illetően.

 5. nap

Reggeli után rohanás a makik után.. 3 részre osztva indulunk el a parkban állatokat nézni, én azzal a csoporttal megyek, akiknek a legöregebb (35 éve járja az erdőt) vezetője van. Látunk egy nagy kaméleont, de az izgalom akkor kezdődik amikor először mondják az előreküldött állatkeresők (spotter) hogy megvannak a lemurok. Mondjuk az elsőket nem tudtam lefotózni, gyorsan mozogtak és bazi sűrű az esőerdő. A levegő olyan párás, hogy az ember néhány perc alatt úszik a saját levében, ehhez jönnek a szúnyogok és a piócák. Meg a tüskés fák, amikből egyet sikerült megfognom, amikor a makik után mászom a sárban. További kamélonok (kb. úgy néznek ki mint egy száraz levél, fogalmam sincs az öreg hogy vette észre ezeket), aztán még lemur. 2 család arany bambuszmaki, kicsikkel együtt. Ezek már akkorák mint egy nagyobb macska, vöröses színük és röfögő hangjuk van. Hihetetlen cuki a pofájuk. És azért kell a legöregebb vezetővel menni mert olyan közel visz, hogy 2-3 méterről vigyoroghacc a makira. Közben összevissza ugrálnak az ágakon és bambusz rügyeket esznek. és az egyik majdnem a fejünkre pisil. Ezekről sikerül fotókat is csinálni.

A Park után elindulunk Fianarantsoa felé, de közben egy faluban megállunk megnézni a piacot. Brutál sok nép kiöltözve (mi tetőtől talpig sárosan) árul mindent, amit el tudunk képzelni és azt is amit nem.

A városban aztán mindenféle bevásárlások előtt (a 2 embernek még mindig nem jött meg a csomagja thanks to air france ezenkívül asztma gyógyszert vásároltam a tasmán csajnak, aki kb. úgy néz ki mint az odavalósi ördög ) megnéztük az óvárost. Meredek macskaköves utcák, hagyományos házak, régi piactér, tényleg hangulatos. Ebédelünk egy szuper helyen, ami tök elegáns (mi mint a varacskos malacok még mindig) és hihetetlen minőségű kaját kapunk.. mindezt kb.10 euronak megfelelő összegért. Közben próbáljuk a tüskéket kioperálni a tenyeremből és a vágásokat fertőtleníteni. Az ujjamból kiszedett cucc után fertőtlenítésre kapok helyi rumot 52 fokos, ebbe belelógatom az ujjam majd szépen megiszom, mert tudok élni.

További 2 óra buszozással elérjük a szállást, ahol komoly pakolás következik, mert holnaptól 4 nap trekking a hegyekben,  civilizációtól távol az Andringintra parkban kempingezve. Úgyhogy most aztán végképp eltűnök a térképről pár napra, mert itt térerő sem lesz..

6. nap

Hajnali kelés, a cucc nagy részét hátrahagyva még a trekking előtt elmegyünk egy selyem és egy papír üzemet megnézni. Az utóbbi elég érdekes, az arabok által a 12-13. sz betelepített fákból csinálnak kézműves papírt. Közben még mindig a két csomagot várjuk, amik végre legalább Madagaszkárig eljutottak de az autó, ami hozta őket az éjszakai rohanásban lerohadt. Amíg az angolok várják a csodát én szépen ellógok a helyi piacra fotózni..

Végül a buszunkat 4 jeepre cserélve elindulunk a parkba.. Nyilán Johnnal mi az ablak és biztonsági öv nélküli legalább 30 éves Land Roverbe ülünk, de terepen ez a leggyorsabb, mert hogy utak nincsenek. Vannak viszont patakok folyók, amiken fa hidakon próbálunk átkelni, néha finoman szólva hajmeresztő. Kb 50 km-t 3 óra alatt teszünk meg..

A Park bejáratánál piknik– főtt tojás, szardínia konzerv és paradicsom.

Mivel az egyik fahidat valami barom felégette így sokkal előbb el kell kezdeni gyalogolni mert a jeepek ott nem tudnak átjutni… Így a délutáni adag 7 km helyett 10 km lesz, egy része persze felfelé.

Este 6-ra érjük el a kemping helyet, ami egy fedett kunyhó mint konyha és a zebuk által összeszart mező, ahol a sátrak lesznek.

A konyhát, kaját, vizet, és a cuccunk egy részét 20 db helyi teherhordó hozza, brutál tempóban nyomják mezítláb vagy flip-flop-ban, sokszor egy boton 2x 30 kg egyensúlyozva.

Főznek nekünk zebu vacsorát meg kapunk rumot és nyilván van a tűz körül éneklés táncolás. Mind a tűz mind a rum bejön mert elég hideg van – már 2000 méter magasan vagyunk. A porterek is isznak rumot - az olcsóbb, viszont 60 fokos verziót. És közben az éjszaka közepén 2 hordár felhozza az air france által közel egy hete elhagyott motyót is.. épp ideje mert mászó bakancs nélkül a holnapi nap esélytelen.

 7. nap

Ébredés hajnali 4kor, sötét van, benne a felhőben és esik. Az indulással így várunk fél órát és iszunk kávét a konyha kunyhóban. Még sötétben fejlámpákkal indulunk el megmászni a Peak Boby-t, ami 2658 méter és a második legmagasabb csúcs (az első is csak 200 m magasabb, de mivel esőerdőben van, nem lehet rá felmászni). 3 csoportban megyünk, én a leglassabbal indulok és a leggyorsabbal érek fel – 5 km és kb 800 méternyi szintet lenyomva, egy részét kő lépcsőkön. A táj hihetetlen szép közben, de terep elég nehéz, meg hát ugye oxigén se annyi van mint otthon. A csúcson a panoráma király, kék ég, körben sziklás csúcsok és zöld völgyek. 8.15-re érünk fel és jó az időzítés mert jön egy felhő és a kilátásnak annyi. Az ereszkedés a kőlépcsőkön… hát nem lett a kedvencem, de valahogy leérünk a táborba és kapunk ebédet.

A délután is elég kemény, egy óra pihenés után újabb 13 km vár ránk, egy része egy plató, de van újabb 200 méter felfelé és vagy 800 méter ereszkedés a következő kempingbe. Ez utóbbi főleg kőlépcső és a térdeimből nem sok marad. Közben a táj is változik, átkelünk egy hold tájnak nevezett részen, ahol csak sziklákat lehet látni, pár gömb alakú és közben mindenki által irigyelhető sziklakertek virágokkal, mintha profi kertész csinálta volna. Egy kő alatt aztán sziszegő csótányokat találunk, ami nélkül mondjuk tudtam volna élni.

Az új kemping 1600 méteren van, és van egy patak amiben lehet fürdeni.. ez jó is lenne annak ellenére hogy kb 18 fokos, csak közben az eső is el kezd esni. A jó oldala hogy dupla szivárvány van, a rossz, hogy így már minden létező cuccunk vizes a száradás legkisebb esélye nélkül.

Vacsira a magunkkal hozott csirkéből van curry – a pipik saját lábon jöttek, vagyis mivel trekkingben annyira nem jók a porterek hozták őket, de legalább friss a hús. Közben megint éneklés rumozás, bár most nem fázom.

A sátor alatt van egy hatalmas kő, ezzel alszom..

 8. nap

Reggeli kávé és elindulunk lefelé a völgybe, a mai táv 13 km a következő kempingig. A hegyről lefelé szerencsére nem csak kő lépcsők vannak, jó része simán ösvény még ha meredek is. A völgyben rizsföldek, vörös sárból házak, szürkés fekete tetővel, nagyon szép a látvány. Konkrétan minden zöld árnyalat megtalálható a rizsföldeken, mert van ami friss vetés van amelyiket most aratják. Nekem már ez a látvány is elég a boldogsághoz. A teherhordók persze megint órákkal később indulnak de előbb érnek célba, hihetetlen milyen súlyokkal szaladgálnak fel le.

A kemping a Tsaranoro völgyben valójában egy francia tulajdonú hotel kertje, amelyik a sziklamászókra szakosodott, többszáz méteres sziklafal van szemben a hellyel. Állítólag ez Afrika leghíresebb mászóhelye.

Mi Johnnal szerzünk egy szobát, hogy megszárítsuk a dolgainkat, mert szó szerint egy száraz pólón kívül mindenem vizes vagy izzadt. A szobáról kiderül, hogy egy szuper lakosztály. Valójában egy kétszintes flintstone ház, a felső szinten a háló, plusz veranda teleszkóppal és kilátással a sziklára. Alul egy király fürdőszoba, a wc-ben maki mozaikkal és hatalmas ablakokkal a hegyekre.

De a legjobb mégis csak, hogy 3 nap izzadás után meg tudok fürdeni és reggelre minden cuccunk száraz.

9. nap

Értünk jönnek a jeepek, és elmegyünk gyűrűsfarkú makikat nézni egy újabb nemzeti parkba, Anjanak hívják. Jó korán indulunk, mert a húsvét hétfő miatt a helyiek is pörögnek – és nagyon zajosan.

A park egy része totál Indiana Jones-os, jól eljátszunk, mászunk sziklákra, megyünk barlangba ahol régen az arabok laktak, már csak egy zebu fejes temetkezési hely, meg a lakásul szolgáló barlangban a konyha nyomai vannak meg.

Pár száz méter után aztán ott vannak a gyűrűsfarkú makik.. sokan, fenn a fa tetején, de néhány lejjebb jön és egész közel lehet menni hozzájuk. Összebújva alszanak, mossák egymás meg a magukat tényleg irtó cukik. Valahogy olyanok mint egy macska meg mókus keveréke, mert ugye közben egyik ágról ugrálnak a másikra. El is vagyunk pár órát velük.

Után a még 5 óra buszozás (visszakaptuk a régi járművet és a csomagok maradék részét) megérkezünk egy újabb nemzeti parkhoz. A wifi ebben a hotelben sem működik, és újabb 2 nap jön a civilizációtól távol.

10. nap

Úton az Isalo Nemzeti Parkhoz – már ha útnak lehet nevezni, mert az ok, hogy off road, de mondjuk annyi a gödör meg a pocsolya, hogy párszor szóba kerül, meg kell tolni a buszt.

Egy füves mezőről indulunk, hogy 13 km és 600 méter szint (természetesen felfelé) után elérjük a kempinget. Közben sétálunk egyet a Maki kanyonban és látunk is egy vöröses makit és fehér sifakát. Maga a völgy olyan, mint a paradicsom, patak, vízesés, kék és zöld tavacskák, sziklák, homok és pálmafák egy szűk kanyonban. El tudnánk még itt lenni, de Armel a vezetőnk eléggé pánikol mert a terep nehéz, napos és a hőségben még sok km van hátra. Szóval izzadunk felfelé, mi Johnnal és Armellel megyünk középen. Aztán szegénynél megváltozik az aggódás tárgya, mert ahogy felérünk egy magasabb sziklára kiderül, hogy körben közben brutál vihar jön. Szerencsére a táv 80% járunk már mikor el kezd esni, és ez se vészes, de legalább nincs napszúrásunk mert felhős az ég. Még egy paradicsomszerű völgybe ereszkedünk le, ahol komolyabb tavacska is van, és lehetne fürdeni de ez sajnos nem jön össze, részben a vihar részben a helyi tömegek miatt (mert ugye egy parkolóból az egész 800 m séta, a papírkutyák így érkeznek).

A kemping hely hatalmas fák között, sátor helyekkel, kőasztalokkal, kőkonyhákkal – tömegesen jönnek a turisták mert ugye a parkolóból csak ide kell sétálni és a makik garantáltak.. Oda vannak sajnos szokva a turista kajára, bár tilos őket etetni. Mondjuk az egész hely délután 4-re üres, csak mi alszunk itt meg a makik. Van a vöröses meg a gyűrűsfarkú, olyan közel jönnek hogy meg lehetne őket fogni.

Elmegyünk fürdeni a patakba, itt is van egy pici medence, amiben meg lehet mártózni. Ez kb. 20 méter séta a kempingtól, Johnnak ez alatt sikerül kificamítani a bokáját, de legalább nem hiába hoztam a fáslit.

Vacsorára kapunk egy helyi falusi együttest, akik hihetetlen minőségű minikoncertet adnak nekünk, 3 gitár, 1 dob és igazi afrikai zene. Közben ömlik az eső, úgyhogy a 2 fedett asztalnál szorongunk és imádkozunk hogy a sátrak ne ázzanak be. Mindentől függetlenül nagyon jót aludtam.

11. nap

A makikkal reggelizünk, majd elindulunk egy körtúrára a parkban. 300 méter emelkedés a platóig, közben egy nagyon kitett sziklafalról hihetetlen kilátás a kanyonra. Körben színes, sárgás vöröses homokkő sziklák, amikbe az eső meg a szél vájt bizarr formákat. Virágok, pillangók, makik a sziklákon. Még pár kilométer (6-8 lehetett összesen, de ennyi már fel se tűnik) és újabb kilátó hely. Itt megállunk meditálni, vagyis csak szeretnénk, de ez a legnépszerűbb park az országban és tényleg sok a turista. A cuccokon látszik ki az, aki csak a fényes 4x4 meghajtással jött a parkolóig, majd felsétált, ebédel és hazamegy és ki az aki csinál vmi komolyabbat. Van egy szlovák csoport, az egyik pasi Viva Benyovszky felkiáltással szelfizik és csodálkozik mikor rávágom, hogy Móric. Végül kivárjuk míg mindenki eltűnik és van 15 percünk, amit a sok km sziklafalat és völgyet nézve csendben elmélkedéssel töltünk.

A visszaséta eseménytelen a kempingig, de látunk egy baglyot és kapunk ebédet, amit persze megint védeni kell a makiktól.

Délután pihi, ruha és cucc szárítás meg pakolás mert sajnos a trekkinges résznek vége, de nem baj holnaptól a nyugati parton bícselünk.

0. nap

Makiföldre eljutni nem egyszerű.. Gyakorlatilag már a -1. napon elindultam Párizsba, nyilván késett két órát a gép, csak hogy tudjam Air France-szal repülök. Így éppen még John előtt értem a szállodához, a reptér mellett aludtunk egy nagyon modern, de jó hangulatú helyen.

Reggel aztán megint egy óra késéssel, de végül csak felszáll a repcsi, hogy egy bő 10 órás út után éjfélre megérkezzünk Antananarivoba. Az út elég eseménytelen, mondjuk a folyamatos turbulencia miatt gyakorlatilag felállni sem nagyon lehetett, de a vészkijáratnál valahogy kibírtuk.

A szokásos fejetlen sorban állás hogy az országba bejussunk, először az egészségügyi pecsét, vízum annak akinek nincs (a budapesti konzulátuson nekem 15 perc alatt megcsinálta a konzul, drágább volt, de kevesebb macera), aztán pecsét az útlevélbe újabb félórás sor, és a csomagok összeszedése sem egyszerű, de legalább megjött mind a kettőnké. Alkudozás a taxira, aztán végre hajnali 2-re csak odaértünk a szállodába.

1. nap

Antananarivo tipikus afrikai város, egy csomó dombra épült, mindez reggel derül ki mikor kinézek az ablakon. A szálloda relatíve új és nagyon hangulatos, a teraszon kávézva belátni az egész várost.

A városban mondjuk nem veszélytelen mászkálni .. mindenhol írják, mondják hogy semmi értéket ne vigyél magaddal. Na persze ettől függetlenül elmegyünk egy rövid sétára, megnézzük az elnöki palotát (nagyon franciás villa) egy parkot ahonnan jó a kilátás, a katedrálist (ez meg a Notre Dame-ra hajaz). Az utcán a szokásos afrikai élet, árusok, taxi sofőrök 30-40 éves Citröen kacsákkal, szépen öltözött emberek templomból hazafelé, mert hogy vasárnap van. Rövid időre felmerül, hogy menjünk-e mi is gyónni, de hamar rájövünk hosszú lenne és vacsorára se érnénk haza és sötétben tényleg nem ajánlott a városban sétálgatni.

Az emberek nem tipikus afrikai feketék, egy csomó inkább malájnak, indonéziainak néz ki (mert az is származásilag) és aztán van mindezek keveredése nagyon változatos arcvonásokat eredményezve.

Én nyilván összebarátkozom a hotel macskájával, cuki kb. 3 hónapos, aztán kiderül, hogy nem egy van hanem kettő, vagy elkezdtünk a malária gyógyszertől hallucinálni. Az ebéd finom, a sör hideg, úgyhogy gyorsan elmegyünk sziesztázni. A maradék népek csak késő délután érkeznek, szóval holnap reggel derül ki kikkel utazunk.

2. nap

Reggelinél aztán kiderült, hogy elég nagy a csoport, de ezek legalább jófejek már elsőre is. Mindenki angol, bár az egyiknek orosz feje van (Alex) és nyilván van egy holland, de nem kell izgulni nem a lányokat szereti, és nincs biciklije, de legalább nagyon jóképű. Neki meg egy másiknak persze elhagyta az Air France a cuccát, ami persze nem meglepő. 5-en jöttünk Párizsból, ebből 3 cucc érkezett meg. Így John  számára is értelmet nyert, hogy az Afrikában pótolhatatlan és drága cuccok mért vagy rajtam vagy kézipoggyászomban voltak (trekking cipő, hálózsák stb), ami konkrétan így nehezebb volt, mint a feladott motyó. Ezt az Air France velem már eljátszotta egyszer amikor 5 hétig nyomtam Mexikó-Belíz-Guatelmala túrát cucc nélkül.

Reggel szétnéztünk még Antananarivoban, királynői palota, függetlenség sugárút, vasútállomás, piac… Vannak szép házak, a lepukkant afrikai módon beszorítva viskók közé, a tömeg brutál, annál csak a légszennyezés durvább. Konkrétan 30-40 éves autók, dől a fekete füst és ehhez mindenki faszénnel főz. Nagyon kell keresni az oxigén molekulákat. 3 millió ember lakik a fővárosban, az egész országban 23 millió, de többnek tűnik. Az ország amúgy a 4. legnagyobb sziget a világon és kb 6 x Magyarországnyi terület.

Aztán némi bevásárlás után elindulunk, hogy egész napi buszozás után megérkezünk egy kisvárosba, Ambositrába. Közben csomó látnivaló van – főleg hogy minden kanyarban megállunk venni valamit, ananászt (10 db bazi nagy 1200 Ft), kakiszilvát, almát meg az utolsó mangókat, mert vége a szezonnak és szépen kértem. Ebédelni egy pataknál állunk meg ahol van pici vízesés. Mellettünk egy helyi asszony árul hántolatlan rizst kiterítve, csakhogy jön az eső, szóval vissza kell a zsákokba pakolni. Én meg nyilván segítek neki a szakajtóba kézzel bele aztán meg a zsákokba. Az angolok nézik, a holland jön segít. Nagyon tipikus.

A táj brutál szép, sziklák, rizsföldek, dombok, ugyan kevés az erdő, de minden zöld. A falvak is nagyon jól néznek ki, vörös téglából kétszintes tornácos házak. Mindegyik másra szakosodott - van az epres, a krumplis, a répás, az újrahasznosított alumínium lábasos stb..Néha a dombok tetején a családi sírbolt, ami sokszor legalább akkora mint a házuk maga. Ebben vannak szépen a halottak, akiket 5-7 évente elővesznek (szó szerint exhumálnak) és partiznak egyet a tetemmel, majd újra csomagolják és visszateszik. Ez elég drága mulatság, nagyon sok pénzt kell gyűjteni, mert az egész tágabb család hivatalos, kaja és rum és táncos zenés buli sokszor egy hétig. Simán táncolnak a fehér selyembe csomagolt nagyi hullájával és így tisztelik az ősöket.

3. nap

Az első komoly trekking egy Antoetra nevű faluba, ami világörökség és csak gyalog egy ösvényen lehet megközelíteni. A Zafimaniry törzs emberei laknak itt és falu a tradicionális házak, faragások miatt híres. Előtte hajnali kelés, indulás 6.30 mert a beszállásig rém szar utakon még másfél óra zötyögés. A táj erre is szép, rizsföldek zebuval vagy kacsával, vörös téglás házak, csomó madár, de az off roadozás elég kemény.

Egy kis faluból indulunk összesen oda-vissza kb. 14 km és vagy 5-600 méter szintkülönbség. Szóval sokat megyünk fel meg le, hogy aztán visszafelé ugyanez meglegyen még egyszer.

Közben a táj csodálatos, vannak felhők, de nem esik és néha pár perce kisüt a nap (ezzel már szarrá is égtünk mind). Néha a fülemen próbálok levegőt venni, mert mindezt 1800-2000 méter magasan követjük el. Közben mini orchideák, színes virágok, az első kaméleon, hogy ne unatkozzunk. Itt is látszik sajnos az erdőírtás, bár elkezdtek fákat telepíteni, a dombok kopaszok, de zöldek és mindenhol rizs teraszok.

A faluban hagyományos sár és fából házak, de nem emiatt hanem a fafaragások miatt híresek. Minden deszka vagy ablak, ajtó szépen megfaragva. Amúgy térdig sár, rongyos ruhában gyereksereg, a házakban kézzel őrlik a gabonát, közben kacsák csirkék mászkálnak mindenütt. Van néhány modernebb ház is, sajnos úgy tűnik az Unesco pénzt nem a régiek megőrzésére fordítják. Visszamászás közben még eszünk szendvicset meg mangót és simán eső nélkül visszaérünk.

11. nap

Elindultunk vissza Windhoek felé, volna, ha az alkesz nem hány egész reggel. A mai program az volt, hogy kijutunk a parkból és megnézünk egy gepárd mentő helyet Outjo-ban. Na pár liter kiizzadása után csak odaértünk. Van sok gepárd, akiket mentettek innen onnan, de maga a program leginkább ismeretterjesztés hogy ne lőjék le az állattartó gazdák őket. Meg analtóliai pásztor kutyákat tenyésztenek és adnak a gazdáknak, hogy a kutyák védjék a gepárdoktól és más ragadozóktól a nyájat és így a gepárdok is nagyobb biztonságban vannak a gazdáktól. Igazából azt néztük meg, hogy ebédelnek, elég vicces jelenetek vannak. Kergetik egymást körbe, majd mindenki ugyanabba a lavórba visszateszi a kajáját, amiben kapta és szépen rágcsál. Gyönyörűek egyébként. Meg megtanítottam egy másik kutyát pörögni, mert a csajnak fogalma nem volt, hogy kell a klikkert használni. Persze totál elkéstünk aztán, de nem miatt kutyázhattam volna még nyugodtan.

Úgyhogy a mai igazi attrakció gázosra sikerült. Waterberg Plateau nevű sziklafal tövében levő lodge-ban az lett volna a poén, hogy felmászunk a sziklára, csak hogy mire odaértünk majdnem besötétedett, mi ugyan naivan elindultunk, de azt elfelejtették megmondani hogy 30 perc csak feljutni a beszállásig. Még attól kicsit feljebb lakott a bicajos csapat és amikor találkoztunk velük kérdezték, hogy tutira felmegyünk-e és van-e lámpánk, mind a ketten a fittebb brit csajjal, azt hittük, hogy viccelnek. De nem, ők már voltak fenn. Szóval kukk sötétben értünk fel, közben láttunk egy dik-dik-et meg egy cuki rágcsálót, de csak 95% ig jutottunk mert közben jöttek a páviánok, akik sokan vannak és agresszívek, meg totál ránk sötétedett szóval visszafordultunk és lejöttünk. Az egyik lányt konkrétan a hátamon hoztam le, és csak nekem meg a kínai lánynak volt fejlámpája, azt az utat amin felmentünk nem is találtuk meg, egy másikon indultunk le, valahogy lejutottunk, de már tényleg semmit nem lehetett látni. Na ez nem volt szép összességében.

Aztán Oryx steak vacsi, felgyalogolok a bárba, van vagy egy 1,5 km, erre kiderül nincs wifi, pedig szignál van a telefonomon, nem baj írok blogot meg iszunk még egyet a holland bringással. Ő fizet mert neki van szobája, mi meg a homokban sátrazunk.

12. nap

Vissza Windhoek-be, nagy rohanás, mert van akinek ma megy a gépe. Csak annyira időre állunk meg, hogy tankoljunk illetve lefotózzuk a varacskos disznó veszély táblát. Ilyet lehetne használni nálunk is, van belőle bőven.. Úgyhogy a délután már egy csinos hotelben azzal telik, hogy átpakolom a cuccomat mert nincs több sátrazás, illetve ha épp működik a net kommunikálok és egy hosszú homokmentesítő fürdés is rám fért.

Vacsorára elmegyünk az itteni legmenőbb helyre Joe Beer House, brutál hodály, és összevissza nép stílusban díszítve, a kitömött zsiráffejtől a hatalmas kosarakig minden van.. a kaja állítólag szuper, hát én átlagosnak mondanám, nyilván kudu steaket eszem, de semmi különös, konkrétan a túrán a szakács jobbat csinált. Közben Patriciával beszélgetek, ő a 70 feletti ír csak, akit tényleg birok ebből a bandából (vele ittunk üvegből bort a teherautón a vihar alatt).

Aztán leszállíttatom magam Ronnie-val (a guide-unkkal) egy kvázi rock klubba, hogy előzenét hallgassak a tulipános bringással.. Warehouse Theater a neve, és nyilván egy régi raktár épület, vegyesen feka és fehér közönség és nagyon cool zene - Slickartie & Nayasha! – egy srác dobol és énekel a másik meg billentyűzik énekel. Nagyon jó hangulatú az egész.

13. nap

Reggel elköszönés a többiektől, majd költözés Joanna-val (ír nő, elég normális, de közel sem annyira jó fej mint Patricia) az Arrebusch Lodge-ba, ahol kiderül, hogy kvázi se étterem se bár, minden zárva. Mondjuk amúgy sem vagyok egy nagy szilveszteri parti arc, de enni azért csak kellene valahol.

Még beszélgetek, zenét hallgatok a hollanddal aztán elbúcsúzunk, repül haza tulipánföldre, úgyhogy neki le van a gond a szilveszteri buliról.

Aztán kiderítem, hogy van egy shopping mall a közelben, 2.5 km séta, ugyh elgyalogolok szépen, veszek enni, inni, csak éppen szeszes italt nem árulnak ünnepnapokon. Klassz.

Este rábeszélem Joannát, hogy ne a szemben levő Shell kúton együnk pizzát szilveszter este, azért az elég nyomorúságos lenne. Úgyhogy séta vissza a Mall-ba, ahol csak egy hely van nyitva viszont azzal megfogjuk az Isten lábát – koktél bár és szuper kaja van. Ez gyakorlatilag a legfinomabb kaja, amit Namíbiában ettem, volt hozzá passion fruit mojito meg jóféle bor. Éjfélkor még lenyomok egy páleszt, hogy ne hibázzak aztán jöhet 2017. 

14. nap

Konkrétan nem csinálok semmit, azon kívül hogy emailekre válaszolgatok, olvasok, sétálok. Minden zárva van sajnos január elsején, úgyhogy semmi programot nem lehet csinálni. De mondjuk rám fér a döglés, túl sok szabadidőm nem volt az utazás alatt. Mivel tényleg semmi nincs nyitva, a Shell kutas pizzéria marad mint vacsora (nem is rossz amúgy), annál is inkább mert jön a vihar megint. Szarrá ázunk vacsi után mire hazaérünk, de legalább tudjuk hogy tényleg esős évszak van.

15. nap

Indulok haza, és remélem semmi olyan nem történik amiről írnom kellene :-) úgy hogy helyette egy kis összefoglalás Namíbiáról általában:

Ős idők óta lakják törzsek damarák, bushmanok, namakák és aztán még jöttek bantuk is később. Az első portugál 1486-ban kötött ki a parton. A XIX században a németek gyarmatosították (és a német hatás mai napig érződik, kolbász meg sör), aztán az első VH után Dél-Afrika része lett, akkor még Brit uralom alatt. 1920--tól a Népszövetség mandátum területe, de Dél-Afrika kormányozza, konkrétan függetlenek csak 1990-től lettek.

Az ország amúgy bazi nagy alapterületre, kb 9 x Magyarország, de összesen csak 2,2 millió ember lakik itt, amin nem is lehet csodálkozni, nagy része sivatag. Az Atlanti  óceán partján 1300 km hosszan van a Namib sivatag, ezt amúgy fura módon a belső részek homokjából építi az Oranje folyó úgy, hogy elviszi a törmeléket az Óceánba, onnan a hullámok a partra teszik, majd jön a szél.. Van Központi Fennsík 1300-1700 méter magasabban a legélhetőbb vidék, de mondjuk itt sincsenek fenyőerdők. A legmagasabb pont valami 2600 méteres hegy, és nyilván Königsteinnek hívják. Észak nyugaton van a Bozótos rész, benne Ethosa Nemzeti Parkkal, ami egy sós pusztaság az év nagy részében, de vannak benne állatok. Illetve nincs víziló meg bivaly mert ezeknek kevés a víz de cserébe a madárvilág jelentős. Aztán a Caprivi sáv, ami benyúlik majdnem a Viktória vízesésig, na ott azért sok az eső. Végül keleten a Kalahari sivatag, ami megint csak életre alkalmatlan, kivéve ha az ember bushman. Kb. az ország 1% alkalmas művelésre. Mondjuk pl ahol a megkövesedett fák voltak, több mint egy éve nem esett eső. Itt most van nyár, azaz brutál meleg és éppen kezdődik az esős évszak, szóval kevesebb a turista, de nekem így is sok. Nehéz elképzelni mekkora tömeg lehet amikor itt tél van, Európában meg éppen nyári szünet. Az infrastruktúra amúgy teljesen jó, még ha nincs is mindenhol aszfaltos út, a földutak is jól járhatók. A csapvíz például mindenhol iható. Windhoek úgy néz ki, mint egy amerikai kisváros, és nem túl érdekes. A természeti látnivalók nagyon klasszak, és változatosak, de a távolságok is nagyok köztük. Szóval laza, gyerekes vagy kezdő afrikai utazásnak pont jó, de harcedzett utazóknak nem kihívás.

8. nap

Ez olyan csendes napnak indult, nem sok minden volt tervezve azon kívül, hogy elautózunk az Etosha Nemzeti Parkhoz és elmegyünk egy délutáni vadlesre. A teherautózással nem is volt baj, főleg hogy közben egy német sörkertben hűsöltünk egy órát. A parkban sátrat vertünk, ettünk és megpróbáltuk túlélni a hőséget. Aztán fél 5-kor elindultunk állatnézőbe, de nem túl sok mindent láttunk – volt zsiráf, zebra, teknős, madarak sokféle, sakál és én megláttam egy rókát is, de az hamar elbújt. Már hazafelé lehetett látni, hogy körben villámlik és óriási vihar jön, úgyhogy én azzal kezdtem hogy még vissza se értünk a kemping becsomagoltam minden értékes cuccot egy szárazzsákba, aztán elrohantam zuhanyozni és mindent ami sátorban volt bele a vízhatlan tokba. Na kb. idáig jutottam mire olyan szél lett, hogy gyakorlatilag felborította a sátramat. A fekák ekkor kezdtek a cövekekkel rohangálni, mert rögzítve se voltak a sátrak… Szarrá áztam mire lehúztuk az összes ablakon legalább a cipzárat. Aztán bemenekültem a teherautóba, ahol Patrica nevű öreglánnyal elkezdtünk megkeresni a hűtő boxban az előző napi maradék borainkat. Elmúlt már tutira 70 éves de kb. 20 másodperc volt meggyőzni hogy ez most vészhelyzet és ihatunk üvegből. Igaz, valaki addigra az én rozémat eltüntette felháborító módon. De az övé meglett, szépen megittuk s néztük az özönvizet. Átmenekültünk az egyetlen vízálló helységbe, egy apró konyhába, ahol kb 15en próbáltunk elférni. Szerencsére a vacsi készen volt, valahogy megettük, de brutál trópusi vihar csak este 10 után állt el. Addigra a sátrak úsztak. Szó szerint. Volt amelyik egy tóban állt, kb. 20-30 cm vízben. Volt amelyikben a benne alvó szanaszét hagyta a holmiját és mindene szarrá ázott. Volt amelyik sátorból másnap vödörrel merték a vizet. Szóval eltartott egy darabig amíg térdig vízben átraktuk a sátrakat amik vízben álltak, és mindenkinek szereztünk többé kevésbé száraz helyett. Közben elővettem a pálinkát. Kellett. Mi még a bicajos hollanddal elindultunk a térdig érő vízben a bárba, közben megismerkedtünk egy dél-afrikai családdal. Együtt ittunk sör Jäger kombót, aztán végre mikor sikerült tüzet gyújtaniuk még egy éjszakai vurst evés is belefért. Mondjuk a csuromvizes totál fülledt sátrakban aludni úgyse lehetett.

9. nap

Reggel korán vadles, láttunk oroszlánokat de elég messze voltak meg orrszarvúkat, csomó madarat, zebrát, rengeteg sakált..

Utána további kármentés a sátrak körül, cucc szárítás, ejtőzés. De túl sok mindent nem lehetett csinálni a dög melegben. Ültünk egy kicsit a vizesgödör körül, de a nyakamba szaró hernyókon kívül semmi állat nem volt. Ha esik az eső nem kell az itatóhelyekre menniük inni..Dumáltunk a holland bringással, mondjuk az angol bandához képest, ő mindenképpen eggyel érdekesebb, bár ezzel nem mondtam sokat. A délutáni vadlesre én már el se mentem, gondoltam állatok úgy se lesznek. Ez utólag jó döntés volt, mert állatok nem voltak, de hatalmas homokvihar igen. A nyitott teherautóban minden, de minden tele lett homokkal, ez mondjuk műszaki cikkek esetén nem előnyös. A bezárt sátram falán át fújta a szél a homokot, úgyhogy én is takaríthattam a matracról. Közben elég jó wifit találtam úgyhogy sikerült kicsit utolérnem magam. Vacsi után mi még kiültünk az itatóhoz, hátha.. de csak sakálokat láttunk meg egy fára mászó patkányt.

10. nap

Újabb pár óra vadles az Ethosa Nemzeti Parkban, ami az egyik legnagyobb Afrikában (1/5 Magyaro), és alapjaiban egy kiszáradt sós tó.. ezt eddig nem láttuk, de most átköltöztünk egy másik kempingbe a Parkon belül és menet közben láttuk a nagy lapos, szikes részt. Meg egy csomó állatot megint, de újdonság már nem volt, csak közelebb voltak és többen.

Ez a kemping is elég kulturált a szokásos itatóval, bárral, étteremmel, de nem annyira tömeges mint az előző. Délután újabb vadlesre indulunk a teherautóval. Minden szálláshelyen van egy nagy könyv, amibe beleírják az emberek, hogy milyen állatokat láttak és hol. Az itteniből kiderült egy Büdös Tó nevű helyen még pár napja is láttak elefántokat. (elvileg ilyenkor az elefántok elvándorolnak a Park nyugati részére). Szóval elvergődtünk oda, tényleg büdös, de pár kacsán kívül nem volt ott semmi. Aztán az út mellett láttunk varacskos disznót, meg egy pár gyönyörű kudu pasit, és miközben ezeket fotóztuk egyszer csak megjelent egy hatalmas elefánt csorda a hátunk mögött, mentek át az úton. Huhhh. Nyilvánvaló, mikor máskor, ebben a pillanatban megadta magát a fényképezőgépem, ugyh csak mobillal tudtam fotózni. Voltak vagy 30-an, hatalmas nőstényektől az 1-2 hónapos bébiig minden méretben. Ami érdekes volt, hogy a pasi elefántok odajöttek a teherautóhoz, olyan közel hogy meglehetett volna őket simogatni, lecsekkolni, hogy kik vagyunk. Nem voltak ellenségesek (a támadást hangos trombitálás, fejrázás, füllobogtatás előzi meg) inkább kíváncsiak. Na ez volt az a pont amikor az összes angol végre bekussolt :-) úgy beszartak, hogy befogták a szájukat végre 5 percre. Még hazafele láttunk oroszlánokat, de értékelhetetlen távolságban.

Eddig nem nagyon voltak bogarak, de csak azért nem, mert mind ebben a kempingben van. Ez lámpagyújtásnál derült ki, ültünk a tűz körül a vacsorával, de alig lehetett enni. Volt minden méret a legnagyobb vagy 10 cm-es.

4. nap

Tegnap élután végre találtam wifit, de csak a tableten működött, szóval mérsékelt siker az életjel adásban.  Közben megjöttek a paralel csoport bringásai, akiket elég sokat cinkelünk azzal, hogy kizárólag sörözni, fagyit enni, vagy sörözni látjuk őket, bicajozni soha :-) És ekkor kerül sor a túra legszürreálisabb beszélgetésre, amikor is egy Solitaire-i sivatagi kemping pirinyó bárjában, egy sör mellett a nagy darab holland bringatúrással arról beszélgetünk, miután kiderült szereti az Iron Maiden-t (ne kérdezzétek, hogy keveredtünk ide), hogy Bruce Dickinson operaénekes hangja jó-e egy heavy metal bandában, amellett persze h rém menő, hogy közben ő vezeti a banda Boeing 747esét. Gyakorlatilag 5 perc alatt egy másik dimenzióba kerültünk, az angol nyuggerek fejét látni kellett volna..

Solitaire-ben amúgy semmi nincs a benzinkúton, almás pitén és egy autószerelőn kívül, de ez utóbbi hasznosnak bizonyul. Éjszaka tényleg megjön az alkatrész (ez mégsem Afrika), és reggel hatkor ahogy ígérte (mondom, hogy nem) itt a szerelő, szedik szét a teherautónkat. Kixnek (így hívják a teherautót :-) ) két laprugója is eltört.. Mondjuk eltart reggel 9-ig mire kicserélik és aztán kiderül a kereket is ki kell mellette, aztán csak elindulunk Walvis Bay felé.

Az úton aztán van minden, kősivatag, homok sivatag, fekete sziklás sivatag, de látunk állatokat is – oryx, zebra, keselyűk, mókusok.

Walvis Bay (Bálna Öböl) ugyan kicsi, de stratégiailag jelentős városka az Atlanti óceán partján, mert itt van mélyvízű kikötő, meg pár száz flamingó az öbölben. Mi az utóbbiakat nézzük meg, két féle is van a kicsi meg a nagy, abban különböznek hogy az egyik rózsaszínebb, mint a másik. Sajnos maga a lagúna, ami több százezer madárnak ad otthont eléggé veszélyeztetett a sóbányászat meg a homok miatt.

Swakopmund-ban alszunk, rendes hotel fürdőszobával, úgyhogy másnapra több kiló homokkal leszünk könnyebbek. Amúgy egy nagyon szép rendezett város, olyan mintha nem is Afrikában lenne, főleg hogy német feliratokkal van tele - Hotel Zum Kaiser stb. Kicsit sétálunk, megnéztük a kézműves piacot, ami nem nagy szám, aztán vacsora egy pub-ban ahol olyan kaják vannak az étlapon, hogy sauerkraut, brutwurst.

5. nap

Reggel elmentem egy helyi falut megnézni, így aztán végre láttam némi igazi Afrikát. Itt a helyiek laknak, 11 különféle törzsből. A vezető srác a damara törzsből volt, akik klikkelős nyelven kommunikálnak egymással. Voltunk kaja piacon, ahol holland fánkot ettünk (a bringás szerint autentikus), igaz mi a mellé járó birkahús nélkül. Meglátogattunk egy herero törzsből származó családot, ahol az anyuka beöltözött a tradicionális ruhájukba, ami gyönyörű, de a 7 réteg alsó ruha miatt nem hinném hogy kényelmes. Kvázi az a cél hogy a nő úgy nézzen ki benne mint egy tehén, mert hogy a tehén termesztésből él a törzs. Az 1800as évekig kb. meztelenül jártak, ezt a viktoriánus ruhát a hittérítők kényszerítették rájuk, Aztán úgy maradtak. Kb. csak húst esznek, meg tejet isznak, a zöldség itt ritka tekintve, hogy a sivatagban nehéz termelni. A társadalmi berendezkedés elég praktikus, a nagyszülők a farmon csinálják az állattartást, a szülők beköltöznek a városba, küldik haza nekik a pénzt, ők meg nekik a húst, tejet. A gyerekek kötelezően járnak suliba és ha végeztek és megállnak saját lábon, ők használják a várost a lakásban, a szülők mennek a farmra.

Láttunk egy ideiglenes telepet is ahol laknak (DRC- de nem a Kongó), itt kvázi feltöltős kártyára kapnak vizet,, de olcsón, és nincs áram. Favela szerű épületekben várják, hogy épüljön nekik kőház, és ezek épülnek is az önkormányzat által. Ettől függetlenül mondhatni nem ideálisak a körülmények…

Délután sétarepülni mentem mert szeretem a kihívásokat. Itt amúgy mindenféle extrém sportokat lehet csinálni, tandem ugrás, meg siklóernyőzés, meg homokon boardozás, na nekem a 4 személyes repülő a kinetózisommal pont elég extrém. Főleg, hogy 2,5 óra a repkedés és az óceán miatt van turbulencia, erre még rájön az unatkozó pilóták akrobata mutatványa. Amúgy brutál szép és érdekes, repültünk homokdűnék felett, láttunk szakadékot, a homokban a csontváz hajókat, elhagyott gyémánt bányákat, még homok dűnét, az óceán parton fókákat, olajfúrótornyot, flamingót stb. A legnagyobb para az volt, amikor az útitársak repülője megjelent mellettünk .. a szárnyak között pár méter és ott repültünk párhuzamosan egymást fotózva… Este még egy seafood vacsora a parton, meg pár gin tonic a biciklis csoportban szimuláló holland pasival.

6.nap

Egyszerre indultunk a bringás bandával északnak, először az óceán parttal párhuzamosan sóval borított úton (mossák is a kocsikat rendesen alulról is, a sós út miatt úgy néznek ki mint nálunk télen), néztünk még egy elsüllyedt hajóroncsot a parttól nem messze, aztán be a szárazföldre.. Na jött megint a hőség, nem is bírtuk jól. Nyilván innen már a szokásos murvás-homokos úton, de most Kix (a teherautó) jól bírta. Ebéd az egy darab fa alatt ami volt az út mellett, aztán tovább egy sivatagi elég lepukkant kempingig. Még elsétálunk az olvasztó hőségben busmanok által csinált sziklarajzokat nézni. Különböző állatok, mellé rajzolva a lábnyomuk, a vadászok így tanították a fiatalabb generációt. A hely amúgy világörökség, van vagy 2000 darab 2-6 ezer éves rajz. Aztán egyszer csak jön a karácsonyi vacsora, ami kudu pörkölt, mondjuk nem szívesen eszem a vadállatokat, de ha már, akkor a kudu a kedvencem. Hogy ez a nap se múljon el a szürrealitás nélkül, a nyuggerek karácsonyi dalokat énekelnek a lepukkant kempingben vacsi után a tűz körül és nekik sincs sokkal jobb hangjuk mint nekem.. A biciklisek most más úton mennek, szóval ők megúszták a műsort, na de én komolyan mit vétettem :-)

7. nap

Reggel egy megkövesedett erdőt néztünk meg.. 260 millió éves fenyőfák, amiket annak idején kidöntött Afrika közepén egy hatalmas áradás és elsodort eddig, ahol a rárakodó hegynyi kőzet alatt megkövesedtek .. aztán az erózió miatt előbukkantak. Ezen a területen sok ilyen van, de nincs mind kinn a  földből, a leghosszabb fatörzs, ami kilátszik 37 méteres. Amúgy itt egy csomó fura dolog van, pl egy virág ami 15 év alatt 2 db 10 cm levelet növeszt, egy 200 éves kb 50 cm levelekkel bír, csakhogy van belőle még élő 1000 éves példány is.  És fura módon valahol a virágok és a tobozosok között van, nincs is még hasonló se a világon, szóval gyanús hogy ez valami nagyon ős időkből származó szerzet. Welwitschia-nak hívják amúgy és nemzeti jelkép.

Aztán még felmászunk egy hatalmas kiálló sziklához, amit Vingerklip-nek hívnak, mindezt nyilván a déli legnagyobb hőségben hátha valamelyik nyugger elpatkol. Ebéd szokás szerint egy fa alatt. Aztán valahogy eljutunk a következő kempingbe a semmi közepén, itt már látszik hogy körben vihar van, villámlik stb, úgyhogy ma kipróbáljuk vízállóak-e a sátrak. Az angol banda még elmegy egy délutáni vadlesre, de én inkább maradok és egyedül elmegyek megmászni a kemping mögötti dombot meg sétálni, komolyan milyen jó volt egy óra csönd .. Karácsonyi vacsora alkalmából megetettem a kempingben a tarajos sülöket, cukik.

1.nap

Ami valójában már a 3. mert igazából eltartott egy darabig (45 óra bruttó) amíg Namíbiáig elvergődtem. A bizonytalan hó és határhelyzet miatt, meg hogy Mikikét ne szívassam a vasárnap hajnali indulással, már szombat délután leszállított a bécsi reptérre (örök hálám magas alkoholtartalmú süteményben nyilvánult meg). Aztán másnap reggel Quatar Airways-zel Doha, ott több mint nyolc óra a csatlakozásig. Ilyenkor a QA add ingyen szállást a városban (de ha 7 óra 55 perc a tranzit akkor maradsz a reptéren), meg vízumot, meg transzfert, szóval legalább lehet pár órát vízszintesen az ember, meg a zuhany is jól jön. Ezután még 9 óra repülés, de ezt viszont most a törzsutas pontjaimnak köszönhetően Business Class-on.. Vauu. Hát ehhez hozzá tudnék szokni. Rendesen elkényeztettek főleg, hogy a stewardessem éppen lengyel volt, és örült, hogy végre beszélgethet valakivel, aki tudja hol van Varsó. Még szürke pizsamát is kaptam. Szóval gintonic, szuper kaja, alvás és a 9 óra egész jól eltelt, és mivel a Quatar nem hibázik percre pontosan landoltunk hétfőn reggel Windhoek-ben. A főváros reptere kb. úgy néz ki mint a sármelléki, de a csomag gyorsan megjön és negyedóra múlva már hivatalosan is Afrikában vagyok, úton a szállás felé.. Boldogság.

A csoport többi része is összeverődött estére, a szokásos bolond angolokból álló banda, bár most a változatosság kedvéért van egy kínai Sydneyből, 2 ír nő, és a csoport fele még legalább nem nyugger.

Bár kivételesen egyedüli szobám van, azért akad lakótársam egy helyi egérke személyében. Konkrétan mikor harmadszor láttam hittem a szememnek, de az egér tényleg az ágyam alatt lakott. Mondtam neki, hogy ha jól viselkedik alhatunk együtt, de minden kaját betettem a hűtőbe a biztonság kedvéért.

Reggelre már nagy haverok lettünk Lajossal, nem csak hagyta, hogy fotózzam, de rá kellett szólnom, hogy a szandimba ne másszon bele. Bár Cucu és Cián tuti örülnének egy ilyen szuvenírnek. Az angolok meg teljesen kikészültek, pedig csak fotón látták.. This Is Africa.

 2. nap

Elindultunk Windhoek-ből délnek (úgy mondják helyiül, hogy Vinhuk), azon kívül hogy engem szokás szerint elöntenek a boldogság hormonok a vörös föld és az afrikai táj láttán a mai program főleg autózás. A teherautónk most csak közepes méretű, éppen elférünk 12-en,de jól bírja, merthogy 50 km után már nincs aszfalt, murvás de meglepően jó állapotú úton nyomjuk 100-al. Megállunk bevásárolni, aztán meg azzal szórakozunk, hogy összeszedjük amit egy előttünk menő autó elhagyott, hol egy alufólia tekercs, hol egy csomag kávé vagy egy neszesszer hever az úton. Tisztára kincskeresés fílingje van. A táj amúgy akácia, később meg inkább köves sivatag, körben színes hegyekkel.

Sátrat egy profi kempingben verünk a sivatagban, ahol van bár hideg sörrel és egy medence annak, aki nem tanult mikrobiológiát. Én inkább kihagyom. Közben találkozunk a még bolondabb angol csapattal, akik csak 4en vannak, mert biciklizni jöttek. Konkrétan ma 4 liter vizet izzadtam ki és egész nap ültem, meg segítettem sátrat állítani, igaz állítólag csak 36 fok van árnyékban, de most ez is soknak tűnik a pesti mínuszokhoz képest. Arról nem beszélve, hogy a sivatagban nincs árnyék.

Este még megyünk kanyonban naplementét nézni, ha addig túlélünk… Ebben a hideg sör sokat segített. A Sesriem kanyon 30 m mély, ilyenkor száraz, és le lehet mászni és végig sétálni. Esős évszakban állítólag tele van vízzel (régen az itt lakók kötélen mentek le vízért) és van benne harcsa. Ez elég meseszerűen hangzott a 40 fok feletti tök száraz sivatagi kanyonban, de állítólag beássa magát az iszapba, mikor kezd a kanyon kiszáradni hibernálja magát a következő esős évszakig.

Ez volt az első sátrazós éjszakánk, olyan meleg volt a homok, hogy még órákig nem lehetett aludni, viszont legalább reggel 4.30kor volt indulás.

3. nap

Hajnali indulás még sötétben.. Ezek itt Namíbiában komolyan veszik a dűne bizniszt meg a sivatagot. A felkelő nap fényeinél másszuk meg (elsőként, de utánunk aztán jöjjenek a turista hordák) a 45-ös számú dűnét a világ egyik legrégebbi sivatagában. Hogy miért pont 45 a száma az nem derült ki, de némi pihenővel sikerült felküzdeni magam a tetejére. Elég jó a látvány, egy biztos itt dűnékből nincs hiány, és mind kicsit más színű. Mire leérünk csinálnak nekünk reggelit, ez ilyen luxus túra vagy mi. Aztán, mert mára még nem volt elég a homokból, elmegyünk megnézni egy Dead Vlei nevű helyett. Elég földönkívüli látvány amikor az ember felmászik az aktuális dűne tetejére és egy elhagyott folyómedret talál, fehér ezüst, megkeményedett sárral, amiben 500-800 éves halott akáciák törzse áll, körben meg narancs és vörös homokdűnék. Ennyi homokra aztán muszáj inni egy hideg sört, összepakoljuk a sátrakat és megyünk a következő kempingbe. Közben kicsit elromlik a teherautó, de már küldik az alkatrészt meg a szerelőt, úgyh reméljük holnap már működni fog. Mondjuk ez a hely annyira jellemzően Afrika, mint amennyire ott van a térképen, mert szuper kempingek vannak (medence, sör stb, persze a wifi az már nehezebb) és 20 éves szőke lánykák mennek túrákra bérelt kocsival. Így, hogy már nyár van és kvázi off season is túl sok a turista, nem is akarom elgondolni mi lehet itt főszezonban. Tényleg ez az ideális ország kezdőknek Afrikában, szép, biztonságos és rettenet széles a turista csapás.

Gondoltam, ha már kötelező szabadság kihasználom, és végre eljutok Albániába is. Szégyen, hogy ilyen közel van és még sohasem voltam. Ebből nyilván 16 nap Közép-Ázsia után ilyen nyaralós, utazós lazább program lesz, amihez kölcsönkértem Peti barátnőjét. Edina is hátizsákos világutazó, nagy baj nem lehet.

Az odajutással vannak bajok, mert mióta nincs Malév nem lehet Tiranába repülni. A Wizzair reméljük végre összeszedi magát és indít járatot. Az autózás is természetesen opció, de ha a déli országrészre kíváncsi az ember az már tuti két teljes nap az autóban, oda is vissza is, mert Saranda Tiranából 5-6 óra kocsival és ennek a fele akkor hegyi szerpentinen értendő. Ha valaki csak az északi részt és Tiranát akarja megnézni, úgy már jobban megéri a levezetni.

Mi délre akartunk lejutni, hogy egy Himara nevű városka legyen a bázis és innen kirándulgassunk. Ehhez két opció van, vagy Tirana repülve (Bécsből Austrian, vagy Budapestről Turkish, mi az utóbbival jöttünk, szóval vagyok párszor Isztambulban ezen a nyáron) és onnan bérelt autóval a 217 km-t 4 óra alatt lehet megtenni, vagy Korfura fapaddal, autóbérel, kompol, és délről vezet fel kb. 2 óra alatt.

A repülés Tiranáig eseménytelen, és izzasztó volt, gyakorlatilag nem volt klíma az Atatürk reptéren. A tiranai reptér, pici, de csinos és 5 perc alatt kapunk pecsétet az útlevelünkbe, és újabb 5 percen belül a csomagunk is megjön. Veszünk ki pénz az ATMből és felvesszük a bérelt autót, ez összesen még 15 perc és már úton is vagyunk az éjszakában.

A GPS-szel eleinte vannak bajok, így inkább Edina navigál, de az út itt még jó minőségű és kétsávos. Ennek ellenére vannak meglepő dolog – szembe tekerő biciklis az autóúton, vagy sétáló gyalogos a külső sávban, meg az hogy a GPS egyszer csak beküld minket a kukoricásba. De legalább tudom, hogy Albániában vagyok. Az út vagy 100 km-en ok, de onnantól kezdődnek a bajok, vagyis az egy sáv, hegyi szerpentinen. Ehhez már kell az Isztambulban vett Red Bull. Az út sokszor megy a tenger mellett, de itt is 2000 méteres hegyekre kell felkapaszkodni majd letekerni, ez éjszaka a kátyús utakon elég fárasztó. A vége fele már eléggé unom.

Végül csak elérjük Himara-t, az apartman kulcsokat a hozzátartozó benzinkúton vesszük át – a lakás tipikus Albánia. Még nincs teljesen kész, de már kicsit le van lakva. A konyha hiányzik, meg még egy szekrény, és egy légkondi se ártana. De amúgy OK, és szuper helyen 50 m a beach-től van, a városka nyugodtabb részén. Reggel látom, hogy velünk szemben egy faputriban lakik egy család, kecskék és juhok az udvaron az ablakunk alatt. Ilyen az egész ország, százával épültek kívülről szép apartman házak a tengerparton, de tényleg brutál volt az ingatlan fejlesztés itt az elmúlt 10 évben, de ehhez a kecske, szamár, birka ugyanúgy ott van.

Az első nap körbesétáljuk a városkát, dombos-völgyes még Himara-n belül is, méretre Vlore-hoz képest kisebb (átautóztunk rajta, irgalmatlan mennyiségű apartman és nép, nagyon zsúfolt) de nem csak egy falu mint Borsh. Van egy csinos tér és városközpont a parton a kikötő mellett, vagy három tucat étterem, görög és olasz főleg, de mindenhol hasonló a menü ettől függetlenül. Megkapom az első sört, eszünk szuper finom pizzát egy dombtetőn levő helyi kajáldában szuper kilátással. Az árak elképesztően olcsóak, vacsorára saláta, tengeri herkentyűs kaják, bor, víz, plusz dinnye és a háztól előétel 5000 Ft. Borravalóval, kettőnknek.

A terv az, hogy egyik nap beach, másiknap kirándulás. A beach-csel kezdünk, a tenger itt tiszta, szép, és nem hideg. Az én ízlésemnek a strandok sok az ember, de főszezon van, erre lehet számítani.

Következő nap kirándulós, elég komoly programmal. Elindulunk már reggel korán, fél7-kor Butrint-ba. Az úton a következő állatokkal találkoztunk: tehén, szamár, kecskék, albán paraszt, juhok, 3 kacsa, még kecske, egy foltos malac, hányós helyi és turista. Ez utóbbi elég gyakori, az út csak szerpentin a parton is, nincs két km egyenes. Kb 1,5 óra alatt lehet megtenni a 70 km-t. Közben látjuk a parti falvakat és Saranda-t ami a déli nagyobb város, közel a korfui komphoz. Ez utóbbi bazi nagy, de szép, viszont hihetetlen mennyiségű nyaraló van, százával épült új apartman házakban és hotelekben.

Butrint világörökség romváros a göröghatárnál délen, Korfuval szemben. Papíron a trójai Helenus alapította. A leletek alapján már i.e. 10-8 században volt itt valaki. Később ugye görög telepesek, rómaiak, bizánciak, szicíliai anjouk, velenceiek. Egészen a 13 századig menő volt, utána elhagyatottabb, amíg a 18 században még Franciaország is tulajdonolta egy rövidideig, amíg az ottománok el nem szedték.

A romok nagyon szép helyen fekszenek, nem a megszokott pusztaságban, hanem egy tölgyerdőben körben víz és minden korszakából van látnivaló. Az epiróta és görög időből van i.e. 4 századi szentély, Oroszlános kapuval, amin valójában bika van, és egy nagyobbacska csinos színház is. A római uralom korából fennmaradt egy 1–2. századi mozaikpadlós fürdő valamint egy tornaterem. Az ókeresztény korból egy elég nagy bazilika és a mozaikpadlós keresztelőkápolna, ami nagyon érdekes kör alakú, oszlopokkal. A mozaikokat homokkal védik szerencsére egy részét pont láttuk. Van egy 5. századi lakóház is, a Trikonk-palota. A Velencei időkből a 18. századi őrtorony, és a magaslat tetején lévő kastély, amiben egy pici de szép múzeum van. A Vivari-csatorna másik partján áll Ali Tepeleni pasa kis vára, ide csak a kis komppal lehet átmenni, ezt kihagytuk, hogy legyen miért visszajönni.

Ezután Gjirocaster felé indulunk és útközben megnézzük a kékszemet, ami egy természeti jelenség, rengeteg helyi turistával. Tulajdonképpen egy víz alatti forrás 45 méter mélyről jön fel és nagyon, nagyon kék. Meglepő módon Gjirocaster felé a végén van 20 km egyenes út, ilyet már régen láttunk.

A város világörökség, van a hegyen egy vár a 13 századból, amúgy bizánci város volt, amíg a 17 században el nem foglalták az ottománok. Innentől felvirágzott, többségében áttért a muszlim hitre, a Bektashi szufi hit központja lett. Megnéztük az erődöt a dombon, nem túl érdekes, de a kilátás jó. Van egy fegyvermúzeum, amit kihagytunk, régi amcsi repülő roncs, óratorony meg egy csomó fal.

A város a régi ottomán házakkal, macskaköves utcákkal sokkal érdekesebb. A házaknak lapos kővel van fedve a teteje és nincs két egyforma. Némelyiket belülről is meg lehet nézni, egy 1700-ban épültbe mi is bemegyünk. Van vagy 3 szintes plusz pince, összesen 64 ablaka, 9 kéménye és 6 pottyantós wc-je van. Minden kőből meg fából, vannak téli szobák amik fűthetőek, a nyitott tűzrakó másik oldala a gőzfürdőként működő fürdőszoba, nyári szobák amik levegősek és vendégfogadó nagyszoba ami gyönyörű rozettás plafonnal és gránátalmákkal díszített tűzrakó hellyel van díszítve. Az esővizet gyűjtik a tetőről és egy 130.000 literes ciszterna látta vízzel a házat.

Sétálgatunk még, de nagyon meleg van és mivel még semmit nem ettünk beülünk egy lugasos étterembe. Kérünk sajtos tésztát, ami gyorsan elkészül. Vagy legalább is ezt hisszük, mert 1,5 óra múlva még sehol nincs. Mint kiderül a pincér albánul sem ért, vagy olvasni nem tud,mert amit az étlapon megmutattunk sem volt számára értelmezhető. Mindenestre kis csúszással kapunk enni, bár az hogy a fügés desszert, hogy nézett volna ki sose tudjuk meg. Az étterem neve amúgy Kuka.. nyilván minek ül be ide az ember, de csak utólag olvastuk el.

Rekord idő alatt, 2,5 óra vezetéssel és pár tucat tehénnel megúszva ügyesen hazaérünk és megkapjuk a jól megérdemelt fröccsöt egy lengyel bajnoki focimeccsel kísérve. Nem, nem tudom miért lengyel meccset néznek, de 2:2 volt az állás mikor egy paraszt olasz elkapcsolta úgyhogy a végeredményt sose fogjuk megtudni.

Reggel futás, hogy meglegyen a motiváció a cél a pék, friss bureket venni. Amúgy laza strandolós nap, este nagyon bezabál rizottóból.

A kirándulós nap a 7 km levő másik Ali Pasa vár. Nagyon szép helyen, egy kvázi szigeten, nagy kővár háromszög alakú alaprajzzal, körben gyönyörű türkiz kék zöld tengerrel. Reggel korán mi vagyunk az elsők a kecskék után, még nincs nyitva. Amíg lehet, körbesétáljuk közben jön az ember és leveszi a lakatot. Belül nagy termek, boltívek, kell a fejlámpa, hogy körbe tudjuk járni. A tetejéről szuper kilátás van. Kifelé már ott a bácsi, aki magyarul mondja hogy száz lek lesz a belépő és még tud pár szót, amit rajtunk elgyakorol. Sétálunk még a közeli kikötőben, mert annyira szép a víz hogy nehéz otthagyni. Vannak bunkerek is a parton, meg messzebb egy tengeralattjáró parkoló még az USSR időkből. Megállunk hazafele ezt lefotózni, meg még egyszer a bunker biznisz miatt hogy megnézzünk egyet közelről. Beton félkupola, két nyílással – egy előre lőni, egy hátra hogy vizuálisan lássa a katona a hegytetőről a parancsnok mit mutogat. Pár tízezer még van ebből országszerte.

Vasárnap újabb bícs nap, reggel futással, este búcsú vacsorára mennék az olaszba megint. Itt kiderül hogy 19.45-ig ki se nyit az étterem. Akkor is mi vagyunk az elsők és egy félórán belül is csak két asztalnál ülnek, azok is külföldiek. A helyiek este 7kor még a strandon kártyáznak, vagy politikai gyűlésre mennek (volt az is, hangos nagyon de rendőrök jóképűek) és kb. este fél10-10 mikor vacsoráznak.

Reggel hajnali kelés és bepakoljuk a bérautót és elindulunk Tirana felé a szerpentinen. Világosban sem jobb, csak többet látni. A szamár, bunker, kecske sztori váltakozik randomszerűen. A repülő csak éjszaka megy, így van még idő megnézni pár dolgot. Berati-ba megyünk, ami az egyik legöregebb és legattraktívabb város Albániában, és persze világörökség. Annyit tudtam, hogy itt is van citadella, meg vár, meg szép házakkal az óváros, de semmi eddig látott fotó nem készít fel a valóságra és hogy milyen jó hangulatú a hely. Simán el lehet akár 2 napot is csatangolni, a baj csak az, hogy jó messze van mindentől, Himara-tól 4 óra volt odajutni, de Tirana is van 2-3 óra autózás.

Először a várhoz megyünk fel, itt már i.e. 4 században is laktak és még mindig több száz ember lakik benne. I.sz 860 körül egy bolgár birodalomé volt, aztán bizánci uralom alá került, a 14 század közepén egy Dusan nevű szerb-görög birodalom szerezte meg, aztán a helyi Muzakaj család uralkodott, majd Skanderbeg minden erőfeszítése ellenére ottomán kézre került 1455-ben és úgy is maradt vagy 500 évig.

A várfalon belül szűk sikártorok, 8 középkori templom, 2 mecset. Megnézzük a régi ciszternát, a piros mecset romjait, a kilátópontról a város többi részét, és kívülről pár templomot. A 13 századi Szentháromság nagyon jól néz ki, de le van zárva. Bemenni csak egybe lehet, az is múzeum. Onufri  Múzeumnak hívják, a híres albán ikonfestőről. A templom csak 18 századi, de hihetetlen szép belül, és az ikonokkal díszített oltár meg lélegzetelállító. Egy csomó gyönyörű ikon van kiállítva, tudtam volna választani. Amúgy ebben a templomban találták a 60as években a világ egyik legrégebbi templomi kéziratát a 6. századból, az oltár alatt volt elásva.

A citadellában egy fél napot simán el lehetne bóklászni, de sajna ennyi időnk nincs, lemegyünk megnézni a régi városrészeket. Ügyesen pont a mecset mellé parkolok, a Királyok mecsete az egyik legrégebbi Albániában. Pont nyitva van, úgy hogy kendő fel, cipő le, nagyon szép faragott festett mennyezete van. Vele szemben van egy szufi szekta, a Halvetihez tartozó teqe (gyülekező hely), festett mennyezet, festett üvegablakok, nagyon szép.

A múzeumi városrészek közül kettőt is megnézünk, Gorica a folyó túlpartján van. Ez lett az ottomán uralom alatt a keresztény negyed. Jó érzékkel érkezünk az egyik templomhoz a Szent Spyridonhoz ahol keresztelőre készülnek, itt is van ikon meg freskó.

Az egész város nagyon hangulatos és rendezett még a modern városrész is. Ide biztos vissza kell még jönni, nagyon tetszett mind a kettőnknek. De így is több időt voltunk, mint gondoltuk, úgyhogy ebéd a helyi burek az autóban és irány Tirana.

Az egész albán vezetés elég hajmeresztő, de néhány tiranai körforgalomban éveket lehet öregedni, mire az ember kijut a megfelelő irányba anélkül, hogy hamuvá törné a bérautót. Nehezen, de bejutunk a belvárosba, és kis szerencsével lesz parkoló helyünk. Igazából annyi időnk maradt, hogy a Skanderbeg teret és környékét megnézzük. Van óratorony, amibe felmászunk. Nagyon szép mecset, festett falakkal, a Et’hem Bey a 17-18 századból. Működő mecset, de kendővel bemehetünk. Megnézünk egy régi Toptani család ottomán házát, ami elvileg étterem, sajnos be van zárva. Körbesétálunk és kiderül, hogy bár hétfő van, de nyitva a történeti múzeum, úgyhogy végig nézzük.  Mondjuk, a függetlenségi harcig jutok csak, az újabb kori része nem érdekel annyira, inkább megyünk itt is ikonokat nézni.

Némi keringés után meg lesz a reptérre vezető út, búcsúzóul nekem még jut pár körforgalom, és megnyugodva látjuk, hogy a reptérre vezető úton is van birka. Ez még mindig Albánia.

 11. nap

Megyünk tovább hegyek között Issyk Kul tóhoz, ami a második legnagyobb sós tó a Kaszpi tenger után, 70 km x 180 km és 705 méter mély és sose fagy be. Ehhez át kell menni Dolon hágón ami 3000 méteren van. Az Orto Tokoi tározót érintve aztán elérünk egy Jety Ögüz szorosba, ahol jurtában alszunk majd végre.

De előtte megállunk egy faluban és ebédet kapunk egy helyi kirgiz családnál, nyilván a tisztaszobában. Tipikus kirgiz kaját kértünk – darált birkahús tésztával összekeverve, meg csalamádészerű saláta, teljesen finom és kb. 6 dollárba került. A ház meg olyan, mint a nagymamám háza volt a 70es években, csak kirgiz cuccokkal díszítve.

A következő program hogy megnézzük, hogyan vadásznak a sasokkal. Egy helyi családdal megyünk ki a dombok közé mert ugye a sas a hegyről lefele indulva vadászik. De egyébként simán a kocsiban hozzák az egyik a csomagtartóban bólogat, a másik a hátsó ülésen a kisgyerek mellett. Látszik, hogy nagyon szeretik a madarakat, úgy kezelik, mint nálunk a kutyákat, becézgetés, jutifalat stb. Sok kérdésünk van – három madaruk van, ebből egy 10 kg. Akiket hoztak az két lány az egyiket fióka kora óta nevelik, csak 4 éves és elég agresszív. Őt felviszik karon a hegyre, aztán egy rókaszőrre megy rá, jutalmul egy fél galambot kap. A másik a nagy kedvenc, 7 éves és 8 kg, már nagyobb korában fogták be. Őt a nagypapa viszi fel és a fia karjára repül vissza, megkapva a galamb másik felét. Ő állítólag olyan értelmes hogy vadászatkor meg tudja különböztetni a kutyájukat a rókától és az ebet nem bántja. Amúgy 2 naponta fél kiló húst esznek, és minden nap van edzés. A szezonban főleg rókára, kistermetű szarvasra stb. vadásznak velük, lóháton. Kb. 15 évig használnak egy sast utána visszaengedik a természetbe, amúgy 50 évig élnek. Héjával is vadásznak, befogják a szezon elején, 2 hét alatt megtanítják, szezonvégén elengedik hadd szaporodjon.

Később több sast látunk de azok csak a turista fotózásra tartott, nem trénelt és szerencsétlen sorsú állatok.

Nem egyszerű egy mikrobusszal felmenni a szorosba, van szenvedés rendesen.

Jety Ögüz azt jelenti 7 bika fej, a név a vörös 7 szikla miatt van, elég fotogének amúgy. A tábor jó magasan van, pár jurta egy nagy smaragd zöld mezőn egy folyócska mellett. Hideg van éjszaka, 2 nehéz vastag paplan alatt alszunk, de a folyón kívül nem hallani semmit és totál csillagos az ég.

 12. nap

Reggeli közben elkezd esni, de aztán pont mindig eláll, mikor kiszállunk valami programra. Először sétálni indulunk a szorosban, fenyőerdők között (látszik mit telepítettek a fogságba esett német katonák, akik itt voltak – szép egyenes az út mentén a fasor).

Tudnak ezek a nomád népek valamit - zöld rét, hegyek fenyőfával, tehenek, lovak, birkák, jurtákban élnek, teljesen paradicsomszerű a hely. Látok két irtó cuki hosszúszőrű kölyök kutyát, annyira szét gyömöszöltem őket. Amúgy vagy 60 kg-sak lesznek, de jól vannak szocializálva, ennyi állat/ember között.

Még megállunk egy ex-szovjet szanatóriumot megnézni, lepukkant épületek, de szép kert. Kiderül, hogy csak én ismerem fel Lenint szobor formájában. A többiek lefényképezik, hogy tudjanak később gyakorolni.

Karakol városba megyünk - síelős üdülőhely télen, szintén orosz helyőrségként kezdte a XIX. században. Akkor még kozákok laktak, ehhez jöttek a dunganok (kínai muszlimok), aztán a tatárok, ujgurok. Van itt dungan (kínai) mecset fából, ami inkább pagodára emlékeztet, vagy buddhista templomra, piros zöld sárga – nem véletlen a dunganok buddhisták voltak mielőtt áttértek a muszlim hitre. Van fából csinált szép ortodox templom is Szent Háromság néven 1895ből. Ezt is tornateremnek használták a szovjet időkben. Nagyon finom ebédet kapunk, egy totál szocreálnak kinéző helyen. Amúgy olyan az egész város, mint Szolnok a 70es évek végén. Vacsora a város trendi helyén, a kaja ok, de a kiszolgálás pocsék. Alvás egy szuper szálláson, ami kb. falusi háznak néz ki az utcáról, de belül nagyon klassz, több épület, hatalmas szobák és hihetetlen jó reggeli. Ezután végig legeljük a kertet, van meggyfától a szilváig minden – és mivel az időjárás itt el van csúszva, minden gyümölcs most érik.

 13. nap

Reggelre is jut múzeum, ebben a városban halt meg egy híres orosz kutató és/vagy kém Przsevalszkij tífuszban mielőtt Tibetbe indult volna 1888-ban. Lhasa-ba sosem jutott el, de sokat jött ment Ázsiában, nem csak tudományos, hanem katonai érdeklődéssel is utazgatva. Állítólag Sztálinnak ő a biológiai apja, a fotójuk eléggé hasonlít, de ez nem sokat jelent, mind a kettőnek van bajsza. Megnézzük a múzeumát, egész jó, csak van egy oklevél a magyar királyi földrajzi társaságtól, amire azt írják, hogy holland, meg csomó kitömött állat van.

 A tó északi partján Cholpon-ata nevű városkához megyünk. Ami azért jó mert itt vannak sziklarajzok, amiket meg lehet nézni. Némelyek i.e. 1500ból valók, de vannak Saka-Scythian időszakból is (i.e. VIII- i.sz I sz) illetve pár újabb a türk periódusból is. Azt gondolják, hogy ez valamiféle nyitott templom lehetett. A faragott köveken állatok (kecske, antilop, hó párduc), nap, vadászok stb. vannak.

 Kapunk ebédet, jóféle helyi kajáldában, de a sört itt is szívószállal hozzák. De csak a lányoknak. Ez valami fura kattanás itt, hogy a lányoknak a korsóból szívószállal kell inni.

Amúgy általában orosz leveseket (borscs, szoljanka stb) és kirgiz főételt (mantry, langman stb) eszünk. De az utóbbiból ketten egyet, akkorák az adagok.

A harmadik múzeum már általános kirgiz dolgokat mutat be, a kőkorszaki cuccoktól a ruhákon át újabb kitömött állatokig.

Alvás egy helyi családi rezortban a tóparton – király homokos bícs, bár a parton, nagyon tiszta és rendezett. Tudnak élni. A tó gyönyörű, háttérben a havas csúcsokkal.

 14. nap

Tovább indulunk reggel Biskek felé, de közben még megállunk a Burana toronynál, világörökség, valójában egy XI századi Minaret és az első ilyen volt Közép Ázsiában. Akkor 45 méter magasra építették most már csak 24 méteres. Eredetileg egy Balasagun nevű, karakhanid város állt itt, évszázadokig híres hely volt, míg a XV században elhagyták. Vannak még a fűben ilyen kőre faragott fejek is, ezek régi harcosok temetkezéseihez voltak használatosak, jól néznek ki a sárga repce között.

Az úton amúgy balra a tó, jobbra havas csúcsok, csinos falvak olyan házakkal, mint nálunk régen, csak kék zsalusak az ablakok. Az út mentén sárgabarackot, meggyet, füstölt halat és kecske/birka szőrmét árulnak.  

Biskek, nincs olyan magasan csak 700-900 méteren fekszik, ez a főváros. Errefele is régóta, 7000 éve laknak. A mai város elődje egy Sogdian település volt a VI. – XII századig. Mondjuk aki idáig eljutott az olvasásban, min ki tudja találni ki rombolta le a XIII. században. A XIX században éledt újra Khokand Kán által, de aztán jött a Cár, meg a bolsevikok.

Van egy Ala Too Tér, amit régen nyilván Lenin térnek hívtak, de Vladimir Iljics Uljanovot pár éve elköltöztették valami múzeum kertbe. Van parlament, meg a Történeti Múzeum ami Lenin új albérlete. Baromi sok szocreál épület van, és kiderül hogy Marx-Engels-t is felismerem. A többieknek ez az egész szovjet cucc új, én kicsit unom már, de ez van. Megnézzük a helyi művészeti múzeumot, pár szőnyeg jóféle, de az egész tele szovjet alkotásokkal, felejtős.

Megint nagyon jó a szállásunk, John-nal egy lakosztályt kapunk. Búcsú vacsora egy jobbféle helyi étteremláncban, aztán még van pár óránk aludni.

 15. nap

Hajnali indulás, 3kor kelünk fel, a reptér egy óra busszal, az úton még ilyenkor is van lézeres traffipax. A reptéren elköszönünk a sofőrtől Marattal (volt afganisztáni veterán és nagyon jól vezet) és testes orosz vezetőlánytól, Elizabethától. Megint szerünk vészkijárati ülést, viszonylag fájdalom mentesen átmegyünk az összes csekkoló ponton, iszunk kávét. Isztanbul majdnem 6 óra repülés, van alvás meg beszélgetés aztán Szudánhoz képest rendesen el tudunk köszönni Johnnal egymástól. Még pár óra és már lecsót főzök Dianáék kertjéban.

 Kirgizisztán

 A domborzat leírásával nem kell vesződnöm, csak hegyek vannak, van Kirgiz hegység, Tien Shan, meg a Turkesztáni, a legmagasabb majd 7400 méter. Huhh.

Az ország 90% 1500 méterrel a tengerszint felett van, 70%-a 2000 méter felett. A leghosszabb gleccser 62 km, de összesen van belőlük 6500 darab. Ha az összes egyszerre elolvadna az egész ország több mint 3 méterrel lenne a víz alatt.

Már a paleoliticumban laktak itt valakik, úgy 40ezer évvel ezelőtt. Úgy i.e 2000ből vannak sziklarajzok is, sok helyen. A Kirgizek állítólag az Ujgurok ellen egyesült 40 törzsről kapták a nevüket, 840-ben jól el is verték őket, ekkor volt a kirgiz birodalom a legnagyobb. Ahogy jöttek mentek a birodalmak, úgy mozogtak a hegyek között. Viszonylag békésen beolvadtak a mongol birodalomba a XIII században. 7-12. századi kínai és muszlim források a kirgizeket vörös, sőt szőke hajú népként írják le zöld vagy kék szemmel. Genetikailag meg állítólag Szibériából származnak. Egy biztos jó nagy buli lehetett, ha most így néznek ki.

 A Kirgiz törzseket aztán mindenki legyőzte, a XVII században újra a mongolok, a XVIII ban a Mancsu Qing dinasztia, a XIX-ben az üzbég Kokand, aztán Kína odaadta őket az oroszoknak, 1876-ban csatolódtak a Birodalomhoz.

Már a Szovjetunióban is a második legszegényebb állam volt, most is az Közép Ázsiában. Nekik a SZU összeomlása nem tett jót, minden piacukat elvesztették. A GDP 40%át az Oroszországban dolgozó 800.000 kirgiz küldi haza.

Van amúgy egy csomó ásványkincsük, főleg arany, urán ilyesmik. A legtöbb család a kaját tekintve mai napig önellátó, és mindenbe tesznek húst, viszont az legalább bio.

6. nap

 Elindulunk a határ felé, és már itt elkezdődnek a bajok, se John se az ír útleveles srác Tim nincs jól, főleg az utóbbi fekszik ki egy gastrointestinális fertőzéstől. Gyorsan kap Normixot meg rehidráló port, de lehet sejteni, hogy sajnos ez mindenkin át fog menni. (az előző utazók review-ját olvasva, pont így jártak, Kínába már mindenki betegen érkezett).

A határ felé Margilan-ban állunk meg, ez Üzbegisztán selyem központja, szóval amit itt látni lehet, az a selyem, selyem, és még egy kis selyem. A Yodgorlik selyemgyár nem régi, de tradicionális technikával csinálják a selymet. Mivel még sose láttam selyem hernyót, főleg nem bebábozódva, kifejezetten érdekes a gyárlátogatás. Hihetetlen hogy egy kb. 2-3 cm hernyóról 1,5 km selyemszál jön le.. A helyi ember tök jól tud angolul, szépen elmagyarázza, hogy mennyit esznek eperlevélből és milyen növekedési fázisaik vannak. Vagy 2000-en dolgoznak itt, mármint emberek a hernyókat nem tudtam megszámolni, de sokan lehetnek.

Elérünk a határra, minden előzetes izgalom ellenére, egész simán átjutunk, kinyitják a zsákomat, de a pálinkás üvegen kívül nem érdekli őket semmi, ennyit a gyógyszerhisztiről.

Kirgizisztánba nem kell vízum, kedvesek az őrök, simán besétálunk. A Kirgiz vezető egy itt született orosz srác, tipikus orosz fejjel. Osh városba megyünk, ahol teljes a káosz, dugó.

Osh van vagy 3000 éves város, egy biztos i.sz. VIII században már fontos kereskedelmi központ volt a selyemúton. Egy szent hegyet kellene megnéznünk, amivel nincs is baj, de hatalmas trópusi vihar jön, dörög, villámlik. Felkapunk egy esőkabátot és elindulunk mégis.

Solomon trónja, vagyis Tahti Suleiman, nagy szikla izé egy muszlim temető felett. A domb tetején Barbur háza van, ami egy szentély, ahol a XV század végén Barbur egy spirituális elvonuláshoz épített magának menedéket. Se ezt se a múzeumot nem látjuk, mert mindent bezárnak az eső miatt.

A hotelben vacsorázunk, most már Margaret az angol hölgy is nagyon szarul van. Király.

 Üzbegisztán:

 Furcsa formájú ország, amit csak olyan országok vesznek körül, akiknek szintén nincs tengerük (egy ilyen van még Liechtenstein). Van viszont Aral-tó, ami gyakorlatilag kiszáradt és Amu-darja, Szir-darja folyók, csomó sivatag, meg hegyek.

Először iráni nomád népek lakták, úgy I.e.1000 körül és Taskent, Szamarkand és Buhara már létező települések voltak ebben az időben. A 10. században érkeztek a területre török nyelvű népek, akik megalapították a Karahanida államot. Aztán jött Dzsingisz Kán meg mongolok, 1227es halála után a második fia és leszármazottai uralkodtak. 1370-ben Szamarkand központtal Timur Lenk alapított hatalmas birodalmat. Timur brutális hódító volt, népirtás egyebek, de emellett támogatta a művészetet, tudományt, építészetet szóval Szamarkandot rendesen felhozta ilyen téren is. Egészen 1500ig uralkodtak leszármazottjai, akkor viszont jöttek a kipcsak-törökök északról, akik üzbégnek hívták magukat, az Arany Horda egyik Kánja után. Ekkor alapították a Buharai Kánságot, 1598ban a Hívai Kánság jött létre, a buharaiból pedig 1709-ben kivált a Kokandi Kánság. Aztán a XIX. században jöttek az Oroszok, majd 1924től az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság.

31 millióan lakják, főleg üzbégek, de van egy észak-koreai kisebbség is akiket még Sztalin telepített be..

 7. nap

Rövid Kirgiz tartózkodás után elindulunk Kína felé. Egész nap buszozni fogunk Kasgharig, és azt már előre tudjuk, hogy a határ itt nem lesz egyszerű. Az út viszont gyönyörű, a tegnapi eső miatt a föld sötét vörös a fű smaragd színű, fehér havas hegyek a háttérben, néha jurták, jak, ló, kecske..

Allay völgyön át a Irkeshtam hágó felé megyünk, az eleje még Tien Shen, de utána elérjük a Pamír hegyeket. A Lenin csúcs felhőben, de sok szép havas hegy azért látszik.

A határ brutál tortúra, kb. 10-szer csekkolnak minket, már a kirgiz oldalon elkezdődik, mert a határ lezárt terület csak engedéllyel lehet odamenni, aztán a kirgizek kiléptetnek, de Kínába nem könnyű bejutni, mert a senki földje 4 km, végig kell gyalogolni a kb. 4x-ei átvilágítás után. Elvileg katonai kísérettel elénk jöhet a busz, de elkésnek és vagy 3 km legyalogolunk az ellenőrző pontig. Ebben az a jó, hogy én mostanra lettem szarul, de nem csak a bélfertőzés, hanem a szerpentinen való buszozás is megviselt. Ehhez a tűző napon a közel 20kg cuccot cipelni, nem vidám. A többiek is csak kicsivel vannak jobb formában.

Végre megjön a kínai busz a vezetővel, kiderült, hogy eddig is csak azért engedték elénk, mert az egyik határőr tiszt is ujgur és kíváncsi volt hogy néz ki egy magyar rokon.

Kb. 4 szer világítják át összesen a cuccunkat, utoljára ott ahol a pecsétet is kapjuk az útlevélbe, ez kb 150 km a határtól. Nyilván ebédidőben érünk ide, várunk egy órát beengednek, végre van pecsét. De az utolsó átvilágításon valaki kiöntött a futószalagra egy pár liter nyomtató tintát, az okosok meg ebbe küldték bele a hátizsákjainkat. Nekem a kis zsákom totál fekete, ráadásul a hátán, bemegy a szivacsot takaró háló alá. De a többiek sem ússzák meg, mindenkinek tintás lesz valamije. Azt meg kell állapítanom, hogy ez nem az én napom, egyre szarabbul vagyok, és mindenem tintás.. John reklamál, de előre megtudtam volna neki mondani, hogy ezzel egy szocialista országban nem fog semmire menni, leszarják.

Újabb két óra buszozás után végre Kashgar..

 8. nap 

Erről az éjszakáról nem szeretnék hosszabban írni, mondhatni relatív mélyponton voltam. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy ez a nap kimarad, már azért is, mert 40 fokban nem egyszerű az amúgy is dehidratált állapotban úgy mászkálni hogy jártányi erőd sincs.

A szállodai szoba legalább légkondis, de nem ez a legjobb benne, totál vicces a felszerelés – van gázmaszk!! benne, hatalmas elemlámpa, egy komplett iroda az asztalon, monitor, billentyűzet ceruza, olló, vonalzó stb.. ezen reggel azért elég sokat nevettünk.

De az egész működése is rejtélyes, pár napig állt a víz a fürdőben, de sose jöttünk rá honnan jött, majd eltűnt, a TV néha elindult magától, vagy elkezdett világítani az automata elemlámpa.

A cuccomat a vezető elviszi a mosásba, de vannak kétségeim ebből mi és milyen állapotban kerül majd vissza hozzám.

Délután azért kicsit jobban leszek és elmegyek a csapattal a Brit konzulátus régi épületébe vacsorázni.

Kasgarról amúgy annyit kell tudni, hogy Kína legnyugatibb városa, van vagy 2000 éves és nyilván fontos kereskedős hely volt a selyemúton. Tradicionális Ujgur és Kirgiz népek lakják, a kínaiak betelepülök mind.

A Han dinasztia idején említik először i.e 125-ben, szóval voltak a Han-ok, aztán Kushan aztán újabb kínai dinasztiák. 711-ben jöttek az arabok, aztán a türkök a X században és ezzel jött az iszlám is. Nyilván később erre is jártak a mongolok Dzsingisz Kánnal, és persze Marco Polo is 1273-ban, neki nagyon bejött a hely. A XVIII sz megint jött valami kínai dinasztia, és innen vagy száz évig elég zavaros ki harcolt kivel, ujgur csapatok, kínai muszlimok ellen, de voltak a spájzban oroszok is. 1949-ben lett a Kínai Népköztársaság része.

Id Kah mecset a legnagyobb Kínában, péntekenként 10ezer ember imádkozik itt, 140 fa oszlop tartja az imatermet, az egész mecset 16.800 négyzetméter. Van olyan része ami 996-ből származik, de amúgy 1442 körül építették.

Afaq Khoja sufi tanító volt, sírja a legszentebb muszlim hely Xinjiang-ban. A XVII században építették.

 9. nap

Szerencsére reggelre sokkal jobban vagyok, mert a mai program kihagyhatatlan ujgur élő állat piac. Az ujgurok ugye úgy tartják, hogy rokonok vagyunk, de mindenképp érdekes egy nép amelyik vagy 1000 évig független volt aztán csak bekerült Kína alá, de továbbra is muszlim, arabra hasonlító írása van, és nagyon már kultúrája.

Az élő piacon ezrével árulják mai napig az állatokat, van tehén, kecske, juh, szamár, ló. A hatalmas bikák, amik tényleg félelmetesek, néha elszabadulnak, nagyon kellett figyelni nehogy eltiporjon minket egy-egy jószág. A piacon a népviseletbe öltözött ujgurok alkudoznak, a szélen meg kajáldák vannak, persze nagyon szakadt helyeket kell elképzelni, térdig sárban a reggeli eső miatt. Nyilván nem tudunk ellenállni és veszünk két friss samozát amit akkor vesznek ki a kemencéből (= az indiai tésztabatyu benne hús+hagyma, megsütve).

Ezután még sétálunk egy órát a bazárban de ez kb. olyan mint bármilyen kínai piac, csak nagyobb. Ebéd a helyi gyorsétterem megfelelőjében, nem túl jó robbantott csirkével. Délután szieszta, de mi elmegyünk inkább az óvárosba sétálni, ez nekem úgyis kimaradt. Nem sok ó van benne, de hangulatos. Vacsi a változatosság kedvéért a volt orosz konzulátus mellett.

10. nap

Torugart hágón át megyünk vissza Kirgizisztánba, a Tien Shan hegyeken keresztül. A látvány leginkább kies hatalmas sziklás hegyek, de néha meglepően színesek. A határátkelés kicsit könnyebb a kínai oldalon is, a kirgizeknél meg szinte semmi idő. Mondjuk vagy kb. 50 kamiont kell a kínai oldalon elmozgatni, hogy járhatóvá tegyék az utat nekünk, teljes a káosz.

Őszintén szólva mindannyian megkönnyebbülve hagytuk el Kínát. Sajnos a vezető srác enyhén szólva sem volt a topon, és ez meg a rémes kezdés rányomta a bélyegét az ott tartózkodásra. De a határon túl egy nagy darab kedves orosz/kirgiz guide lány vár, és csak pár mondatot mond már is jobb a hangulat.

Elindulunk Narynba, közben megállunk egy tónál. A Chatyr Köl a második legnagyobb tó a kirgizeknél – 3500 méter magasan a Ak-Say völgyben. Mocsaras a partja, és jakok legelnek errefelé. Megszavazzuk, hogy megnézzünk az út mellett egy Tash Rabat karavánszerájt, ami vagy 25 km földutas kerülő. De nagyon megéri, láttunk mormotákat, hatalmas sasokat vadászni, kis patkányt, jurtát, jakot, lovat és a karavános hely se rossz, bár kiderül hogy lehet még is inkább kolostornak épült a X században. Ebédre piknik a zöld mezőn, egy patakparton, hatalmas feeling, rögtön mindenkinek megjelenik a mosoly az arcán.

Naryn-ban alszunk, nem egy attraktív hely, orosz helyőrségként kezdte pályafutását, 2040 méteren fekszik és télen -40 fok van. De addig nem tervezünk maradni.

1. nap

A szokásos örültek háza az indulás, 3 napos szlovénekkel nehezített meeting után. Macskák táborozni mentek, a ház a felújításhoz ki-, a hátizsák bepakolva. Arról mondjuk, fogalmam sincs mivel mert fél kómában hetekkel ezelőtt raktam össze. a Silk Road-ra nyilván Turkish Airlines-zal megyek, csak hogy legyen a barátoknak miért izgulni. De rendben megérkezem Isztambulba, ahol már John vár, és összejön a borozás a lounge-ban. Még azt is kiügyeskedjük, hogy egymás mellett üljünk a vészkijáratnál, bár pár ezer km és egy nap különbséggel csekkolunk be. Az út eseménytelen, de nem sokat alszom. Reggel 6kor landolunk Tashkentben, és itt jön a neheze. Mintegy 2,5 óra amíg bejutunk Üzbegisztánba. A határon nem viccelnek, több mint 1,5 óra az útlevél ellenőrzésnél a sor, és ez után jön még a vám, az már alig egy órácskát vesz igénybe. Onnan már hamar a hotelben vagyunk, az egész csapat 5 fő, ennek 40%-a mi vagyunk.. van még egy 70 feletti angol hölgy, a nemsokvizetzavar fajtából és két normális pasi, 1 skót 1 meg aki ír, angol és amcsi útlevéllel is rendelkezik.

Amúgy az egész úti szervezés kissé szürreális. Először is John kapott 5% kedvezményt lojalitás alapon, de még sose utazott a céggel. Aztán hol azt mondták, hogy 6-an leszünk hol hogy 5-en, már kezdett 10 kicsi néger feelingem lenni. Aztán én eredetileg kértem plusz pénzért különszobát, amit lemondtunk később, gondolván összebútorozunk lesz, ami lesz és a különbséget elisszuk (1 dollár egy sör, nem állunk jól eddig). Aztán érkezéskor kiderül, hogy bár nem fizettünk extrát még is külön szobában alszunk, mert nem vagyunk házasok. Ingyen, minden üzbég szálláson. Vicces :-)

Kapunk reggelit és egy óra pihenést a szálláson aztán már megyünk is Tashkentet nézni.

Nyilván oázisként kezdte, mostanra pedig egy post-szovjet nagyvárossá nőtte ki magát. Amúgy a kazah határnál és a Tien-San hegység nyugati lábánál fekszik, kontinentális éghajlattal, azaz télen esik a hó, nyáron meg bazi meleg van – simán 45 fok júliusban. A turistás részek nagyon rendezettek, és tiszták, díszvirágnak az út mellett mindenhol bazsalikom van ültetve. De amúgy a külváros már olyan, mint amit vár az ember, gazos, szemetes, palatetős, lepukkant beton cuccokkal.

Többször lerombolták, Dzsingisz Kán 1219-ben (de Timur visszaépítette) majd 1966-ban egy földrengés, ezután sajnos a szovjetek építették újjá. A széles sugárutak szimpik, de amúgy ronda lakótelepekkel és szovjet szobrokkal van tele. Az Óvárosban Hazroti Imam mecsetet nézünk, meg egy hatalmas ősi Koránt – bár ezt végül is nem látjuk mert az őr elcsámborgott valahova a kulccsal, meg egy mauzóleumot a 16.századból. A piac viszont hatalmas, a belső rész egy óriási kupolás csarnok, árusok százaival. Végigjárunk minden részt, húsos, tejtermékes zöldséges, sőt bemegyünk a pékekhez kenyérsütést nézni. Utána metrózunk, tényleg szépek az állomások, de a mozgólépcső és a metró kocsik hozzák a 25 évvel ezelőtti pesti feelinget. Még Johnnal elmegyünk vízért a közértbe, de a vacsora kimarad, végre alszunk. Reggel korán kelés mert vonatozunk Szamarkandba.

 2. nap

A vonat szuper modern és olyan tiszta az állomás, hogy nem hiszünk a szemünknek. Itt is mindenkit átkutatnak a rendőrök (a metro bejáratánál is, tiszta rendőrállam). Gyakorlatilag 2 óra alatt visznek minket Szamarkandba és még reggeli teát és muffint is kapunk. Szamarkand már tényleg a Silk Road része, de nem a deepweb és nem darknet market-es Silk Road, az már évekkel ezelőtt lebukott. Hanem az az évszázadokon át használt kereskedelmi útvonal, ami Kína egyik régi fővárosából Csangan-ból indult (mai nevén Xian), és Európáig tartott. I.e. 100 körül kezdték el használni és a középkor végéig nyomultak rajta, onnan már inkább hajókkal oldották meg. A több mint 8000 kilométeres Selyemút a Kelet jelentős civilizációit kötötte össze a Nyugattal.

 A Selyemút nem egy kijelölt út volt, elhelyezkedése attól függött, hogy merre voltak ellenséges törzsek, merre volt biztonságos közlekedés. Persze volt néhány bejáratott főbb útvonal, amin haladtak a karavánok. És hatalmas területeket kötött össze – Kínát Indiával, Arábiával, Afrika szarvával, Perzsiával, Európával. Az egyik északi útvonal Kirgizisztán, Kína és Üzbegisztán területére eső részein fogok utazni. Ezeken az utakon a karavánok Kínából selymet, porcelánt, féldrágaköveket, lakkozott cuccokat hoztak, visszafelé Észak - Afrikából származó tömjént, mirhát, Perzsiából datolyát, sáfrányt, pisztáciát, Indiai szantálfát vittek.

 Jellemzően egy-egy kereskedő nem tette meg az egész útvonalat, közbenső piacokon adták, vették a cuccokat és vitték tovább. Az árukon kívül nyilván a más is cserélődött – gének, kultúrák, vallások, technológiák, betegségek, különböző népek és nyelvek találkoztak. Az Egyiptomi Birodalomtól, Nagy Sándor, Római és Bizánci Birodalom. Néha háborúk miatt lezárták, de tulajdonképpen a XVI századi hajós útvonalak megnyitásáig működött.

Szamarkand, az egyik legrégebben lakott település Közép Ázsiában, úgy i.e. 8 században alapíthatták, Akhaimenida-dinasztia (II. Kürosz, Dáriust huhh rémlik valami) idején a Perzsa Birodalom Sogdiana provinciájának fővárosa volt. i.e. 329-ben Nagy Sándor elintézte, szóval jártak erre görögök, irániak, perzsák, törökök, nyilván Dzsingisz Kán se hagyta ki, míg a 14. században Timur birodalmának fővárosa lett.

Sok mindent láttunk, de 39 fokban azért ez sem egyszerű, jó, hogy edzettünk Szudánban.

Az Obszervatóriummal kezdjük, Ulugh Beg (1428–1429), ő volt az unoka, és egyben asztronómus is volt állítólag ezt használta, alig maradt belőle valami, egy bazi nagy műszer és egy kis múzeum van csak.

Volt Bibi-Khanym mecset, ami replika, az eredetit Timur csinálta a XIV században egy indiai hadjárat után, az onnan hozott 95 elefánt segített a 450 márvány oszlopot felrakni, de 1897-ben egy földrengés tönkretette.

Aztán Shah-i-Zinda nekropolisz, jó régóta temetkeznek ide, a IX századtól, állítólag Mohamed egy unokatesoja is itt van eltemetve Kusam ibn Abbas, az épületek többsége XIV-XV századi és egész a XIX sz. használták.

Siyob Bazár, kisebb mint a tegnapi de felfedezem hogy hatalmas tök méretű sárgadinnyéjük van, amit csak ki kell majd próbálni valamikor. Amúgy a hőség brutál, van vagy 40 fok.

A végére marad a leghíresebb Registan híres iszlám építészeti remek, ami 3 külön épületből áll, ezek madrasa-k iszlám iskolák voltak :

Madrasa of Ulugh Beg (XV sz.)

Sher-Dor Madrasah (Lions Gate) (XVII sz).

Tilla-Kori Madrasah (XVII sz)   

Este vacsi egy helyi étteremben a teraszon, a kaja drága, de jó és adnak sört. Ami szuper, hogy alig van turista, csak a pár helyi (főleg esküvői fotók) mászkál a téren.

3. nap

Lakni a Gur-e Amir Mauzóleum mellett laktunk közvetlenül, úgyhogy reggel ezzel kezdünk. Itt van Timur, a fia, és az unokák eltemetve (1404). Építészetileg nagyon különleges, mozaikok egyedileg festve és feltéve. Van egy csomó virág és növény minta, ami a kerteket, azaz Paradicsomot jelképezi az iszlámban. A kéket különösen szerette Timur, ami itt van, ez az árnyalat a gyászt jelképezi. Mondjuk az is látszik, hogy az aranyat is szerette..a kupola színaranyból volt mintázva, de az egész műemlék mint a többi is Üzbegisztánban 90%ban felújított.

Elindulunk busszal Buhara-ba. Meleg van, szarok az ülések, de annyira nem bánjuk (még) mert érdekes dolgokat mesél a guide-unk a szovjet időkről. Az angoloknak ez nyilván új, nekem mondjuk kevéssé, úgyhogy a régi szovjet kocsik azonosításával szórakoztatom magam (Zil sok Zil), amúgy mostanság az itt gyártott Chervrolet-tel vannak tele az utak. Megkérdeztem az Aral tóról, azt mondja annak már annyi menthetetlenül eltűnt belőle a víz. Gyakorlatilag a Szovjetunióban Üzbegisztánt nevezték ki fő gyapot termelőnek, 6 millió tonna volt az éves kvóta. Erre használták el a két nagy folyó vizét, hogy öntözzenek, közben a tóba nem jutott és kiszáradt. A srác is részt vett a kötelező gyapot kampányban, egyetem elején 3 hónapig volt a kötelező napi 35 kg gyapotot szedni miközben egy állatok által használt pajtában laktak és makaróni levest ettek.. na az is klassz lehetett.

Ebédre kapunk szuper finom pilav-ot ami a nemzeti kaja, rizses hús szerű cucc, nagy tálból esszük paradicsomsalátával.

Ezután még egy XI századi karavánszerájt és a XIV századi víztározót nézzük, majd megpróbáljuk az eddig sem kátyúmentes út szignifikáns romlását túlélni. Afrikában nem láttam már ilyen szar minőségi utat az elmúlt évben, több a gödör, mint közte az aszfalt.

Még este sétálunk egyet Buharában, még most is brutál meleg van, de város nagyon szimpi, kis kompakt, sok látnivalóval. Lyabi Khauz komplex a XVI.-XVII. században épült, egy mesterséges vízgyűjtő, aminek a medencéjét madrassa-k és khanaka veszik körül. Az utóbbiban szufi dervisek meditáltak és laktak, van egy nagyon színes mihrab, bíbor, kék, zöld és arany. A Nadir Divan Beghi madrassa amúgy karaván szerájnak épült, de mivel az Emír a megnyitón tévedésből azt mondta madrassa, hát az lett. A homlokzaton két repülő valami és 2 szarvas van mozaikból (ez mondjuk iráni shia hatás, hogy élőlényt ábrázolnak)

A belváros kifejezetten jó hangulatú és ezt még egy helyi pub-ban kézműves sörrel fokozni tudjuk. Amúgy a világ legkisebb szállodai szobájában alszunk, egy volt Madrassa átalakítva.

 4. nap

Buhara világörökség, szinte önmagában egy múzeum annyi látnivaló van, a város a selyemút egyik legfontosabb állomása volt. De itt is minden műemlék 70-90%ban felújított, igaz mindenhol hagynak mintát milyen volt a lepukkant hogy össze lehessen hasonlítani.

A buharai oázist ugyan már jóval korábban i.e. 4. évezredben is lakták, de a várost magát i.e. 500-ban alapították, ekkor nőtt össze a 3 itt levő település, amiket fallal vettek körül.

Van az alapításról legenda is, elég akciófilmes: A Shahnameh című középkori perzsa eposz szerint a várost Siavash herceg, Kai Kavoos sah fia alapította. A legenda szerint azzal vádolták meg Siavash, hogy elcsábította a saját mostohaanyját. Hogy bebizonyítsa ártatlanságát, tűzpróbát kellett kiállnia. Miután sértetlenül emelkedett ki a lángok közül, az Oxus folyón (a mai Amu – darja átkelt Turánba, ahol Szamarkand királya, Afrasiab hozzáadta a lányát, Ferganiza-t és ajándékul a buharai oázis királyává nevezte ki, ahol Siavash Ark-ot, azaz várat, köré pedig várost épített. Na azt hihetnénk hogy ennyi de nem.. Néhány évvel később ismét megvádolták, ezúttal apósa feleségének elcsábításával, meg azzal hogy meg akarta dönteni apósa hatalmát. Afrasiab ezért megölette és a legenda szerint a szalmaárusok kapuja alá temettette a fejét. Erre apja Kai Kavoos bosszúból odaküldte Rostam-ot a perzsa szuper hőst, aki megtámadta Turánt és megölte Afrasiabot, és Siavash fiát és annak feleségét Perzsiába vitte.

Mivel gazdag város volt, mindenkinek kellett: volt itt Nagy Sándor, a hellenisztikus Seleucid birodalom, Greco-Bactrians, Kushan Birodalom. Aztán volt mongol törzsé ez nem tett jót, a Sassanian Birodalom alatt valószínűleg keresztény volt, aztán jöttek az arabok a VII században, majd a Samanid perzsa Birodalom, aztán Karakhanid Birodalom része lett. Majd jött Dzsingisz Kán, meg a mongolok és aki nem halt meg az ment rabszolgának a város meg szinte teljesen elpusztult.

Csak a XVI században mint a Shaybanid birodalom része éledt újra, innentől újra vallási központ lett, csak most már iszlám. Állítólag 150 madrassa és vagy 300 mecset állt benne. A Buhara Emirátus központjaként aztán 1920-ban elfoglalta a Vörös Hadsereg.

Kukeldash madrassa, ez a legnagyobb Buharában, 86 m x 69 m, és 1560-ban épült.

Kalyan minaret, 48 méter magas agyagtéglás és 1127-ben épült, ez a város szimbóluma. Anno állítólag ez volt a legmagasabb torony a világon, csak elvesztette a tetejét egy földrengés miatt. Dzsingisz Kánnak amúgy annyira teccett hogy nem romboltatta le.

A hatalmas Kalyan mecsetnek 288 dómja van egy régi 8 századi mecset helyén épült, azt kedvenc mongolunk nem kímélte. Az új 1514-ben épült, több mint 10.000 ember tud imádkozni benne egyszerre. A mihrab (a félkör alakú bemélyedés a falban, ez jelöli Mekka irányát) a kék dóm alatt nyolcszögletű, úgy tervezték h javítsa az akusztikát és erősítse az imám hangját. A Szovjetunió alatt raktárnak használták.

Miri Arab Madrassa 3000 perzsa rabszolga árából épült 1535-ben és ez az egyetlen működő iszlám iskola a városban, még a szovjetek alatt is működött, most 180 diák tanul imámnak itt.

Samani parkban két mauzóleum is van, a Ismail Samani, gyakorlatilag a legrégebbi Közép Ázsiában, kora X sz.-ban épült. Téglamunka gyönyörű, mind a négy homlokzaton egyforma. Ez az egyik legszentebb hely Bukharaban, évszázadok óta jönnek ide zarándokok

Ark, a V századi citadella ami minden képeslapon rajta van a vályogtégla falaival. Az eredeti citadella 3 hektárnyi területen épült, volt benne palota, zoroastriánus templom. Ennek a romjain aztán mecset épült a VIII században. Az egész helyet többször megerősítették, Samanidok és Karahanid-ok is, de jött Dzsingisz Kán mint tudjuk. Amit ma látunk leginkább XVI századi, a Shaybanid dinasztia által épített cucc, 3000 ember fért el a citadella falai között. Aztán 1920-ban leégett az egész, vagy a bolsevikok gyújtották fel vagy az emír maga.

Délután szieszta, ami muszáj a hőség miatt, de nem bánjuk van mit pótolni alvásilag, csak még előtte visszamegyünk a Pub-ba enni, inni. Este felszállunk az éjszakai vonatra, hogy visszamenjünk Tashkentbe. Hát ez az vonat messze nem olyan modern mint a Kacsa amivel jöttünk. Van ugyan szakadt büfé kocsi sörrel, ez jó pont, de a 60 cm ágyon szinte semmit nem alszunk.

 5. nap

Reggeli Tashkentban, majd 2 autóval a Fergana völgybe indulunk, ide mikrobuszok sem mehetnek mert veszélyes az út a hegyekben.

Fergana völgy a Tian Shan hegyek és a Gissar Alai között egy 300 km hosszú és néhol 70 km széles átjáró, gyakorlatilag a folyók miatt Üzbegisztán legtermékenyebb része. Sztálin bácsinak köszönhetően a térség legproblémásabb szeglete mivel felosztotta 3 ország (Tadzsik, Kirgiz, Üzbég) közt jó kis beékelődött területekkel.

Gyakorlatilag lezárt terület az üzbég rész, csak útlevél ellenőrzés után mehetünk be. A táj amúgy annyira nem extra, termékeny földek, a szovjet időket túlélt ipari részek, és néhol magasabb 3000 méter feletti hegyek hófoltokkal.

Kokandban megállunk, a városka területén már a X századtól laknak de csak a XVIII-ban nőtte ki magát.

Khudoyar Khan palota az egyik legcsillogóbb uralkodói lakhely, 113 szoba volt, 7 belső udvar körül. A szovjetek persze rátették a mancsukat, így csak 19 szoba maradt.

Még egy helyen töltünk egy órát útközben, Rishtan, az egyik legfontosabb kerámia központ Üzbegisztánban, állítólag 800 éve csinálják, van gyakorlatuk. Tényleg szépek a cuccok.

Ferganában alszunk, a helyi medencés party hotelben. Készülünk lélekben a határátkelésre, ehhez csekkolom mindenki gyógyszerkészletét, mert 6 oldalas lista van arról mit nem szabad bevinni. Mondjuk az én kis félkilós csomagom láttán biztos elérzékenyülnek és szét fognak szívatni.

8. nap

Annyira Korán :-) keltem hogy a müezzint is beelőztem, reggel 4 kor ugye már a teraszon ülve interneteztem és így hogy nem volt senki működött is.

Amúgy is korai indulás volt tervezve, mert felmásztunk napfelkeltét nézni a Jebel Barkal tetejére (volt akit úgy vonszoltunk fel, de mindegy is). Elég király a kilátás a szent hegyről, város, Nílus és felülről a rom templomok, ahogy jön fel a nap, vauuu. Még elmegyünk Karimába a piacra, ezeket hogy imádom. Végignéztem a zöldséges, húsos, halas részt, de a legjobb a fűszeres volt. Itt helyben darálnak az embernek fűszerkeverékeket. Nem is tudtam ellenállni, vettem kardamomot a kávéhoz, (úgy hogy van utánpótlás Papa :-) ). Arabul habbahan-nak hívják, ezt Mohamed a másik udvarlóm tanította, mert szem előtt tartja az arab tudásom fejlődését.

Aztán mentünk még pár órát hajókázni a Nílusra, láttunk madarakat, meg nílusi gyíkot, meg a 4. katarakt helyén a nagy gátat.

Konkrétan még melegebb van mint eddig, úgyhogy ebéd után szieszta..

Délután először keresztény kolostor i.sz. 10-13 szerint úgy 100 körüli núbiai szerzetes által lakott kolostor romjait nézzük meg, mondjuk elég röviden, mert még du fél 5kor is ájult meleg van. Csomó nagyon szakadt kis gyerek jön kíváncsiskodni és most értelmet nyer, hogy délelőtt a piacon miért vásároltunk nagy zacskó banánt és egyebeket. Hatim odaadja egyénként a gyerekeknek és nagyon jó fej módon elbeszélget velük. Egyébként is segít a helyieknek ahol tud, a Toyota pick up-okra felvesszük hátra a helyieket és visszük magunkkal őket ha tudjuk.

Innen a Nuri piramisokhoz megyünk, de még előtte kiszúrom, hogy jön egy beduin teveháton, egy csomó különböző korú baba tevével. Szerencsére az első autóban ülök Mohameddel (ő a fősofőr) és Hatimmal így szépen megállítom a csapatot és megyünk tevét nézni. A beduin tevéje nagyon szépen van felszerszámozva, a plüss baba teve meg zabálnivaló úgyhogy mindenki örül.

Nuriban valami 73 piramis van, de a legfontosabb Taharqáé. Van amelyikben találtak cuccokat is, ezek már mind vmi múzeumban vannak, i.e. 7 századból valók, ezek Szudánban a legnagyobb és legrégebbi piramidok. Taharqa 26 évig uralkodott (i.e 690-664), sokat harcolt az asszírek ellen, megvédve az izraeli beduinokat, így bekerült a Bibliába is. Neki két kígyó van a koronáján, mivel Egyiptom és Nubia fáraója is volt. Tudott valamit az biztos.

9. nap

Túléltem életem hivatalosan is (eddigi) legmelegebb napját – 48-50 fok volt. Árnyékban. Bayuda sivatag.

Jól éreztük az előző napokban hogy melegszik az idő (a 40 fokban egész jól elvoltunk), természetes mára igazi sivatagi program volt tervezve. Meroé felé menet, ami úgy 7-8 óra főleg off road a sivatagban, közben az arab beduin életformával ismerkedtünk.

Meglátogattunk egy beduin családot, ahol Hatim elmesélte hogyan élnek. A mi értelmezésünk szerint nagyon szegények, zsákokból és faoszlopból tákolt viskóban laknak és állattenyésztenek. A kút 5-6 kmre van, onnan hozzák a vizet, kecskebőr tömlőkben és oda terelik az állatokat inni. A családban 4 lány és 3 fiú gyerek van, de iskolába tradicionálisan nem küldik a gyerekeket. A törzs gyerekeit a bölcs ember tanítja alapdolgokra. Ebben a családban Ali az egyik fiú jár iskolába, Hatim meggyőzte az apukát küldje suliba a gyereket, most 4-dikes. Nagyon szép emberek, a 2 nagyobb lány simán modellkedhetne.. Él még a nagymama is, van vagy 90 éves állítólag, ki is néz annyinak. Elég egészségesen étkeznek, reggeli kecsketej, sajt stb, ebédre okra szárítva hagymás pörköltnek kenyérrel. A családok egymás között házasodnak, hogy a vagyon (az állatok) megmaradjanak törzsön belül. A nők szex előtt olajjal kenik be és szertartásosan illatokkal füstölik magukat egy pokróc alatt, kvázi szauna – vizet csak ivásra használnak. Bár egyébként törvényileg már tiltott, egész Szudánban hagyomány még nem csak a férfiak, de nők körülmetélése is (FGM) :-(

Megálltunk egy kútnál megnézni hogyan itatnak, rengeteg teve, kecske, szamár, juh és néhány beduin. A kút 45 m mély (de van ahol 210 méteren van víz), vagy két szamár vagy egy teve húzza fel a hatalmas tömlőt, amit egy csatornába borítanak és a víz a kb. 10-15 m levő vályúkba folyik, ott isznak az állatok hogy ne zavarják a munkát. Egy kútnál 5-6 csörlő is van, egyszerre ennyien tudnak vizet húzni.

Közelben egy fa alatt ebédelünk aztán tovább mentünk.. Mivel én megint az öreg Land Cruiserben nyomtam, sikerült a hőgutához közeli állapotba kerülnöm. Árnyékban volt 48-50 fok, de árnyék sehol, napon olyan volt mintha az ember egy villanysütő platniján járkálna. A kocsiban én ültem elől, végig engem sütött a nap, és az amúgy is gyenge légkondit az off road nagy részén ki kellett kapcsolni, mert túl melegedett a motor. Mikor Hatim megnézte mi jön ki a klímából csak káromkodott egyet arabul és hozta a vizet, hogy lelocsolja a fejem.. Megittam kb. 5-5,5 liter vizet napközben, és még éjszaka 2 litert.

Átkompoltunk vmi teknőn a Níluson, és a gépésztől kaptam egy narancsot :-) (azt még mindig nem sikerült megfejtenem miért én kapok ajándékokat a helyiektől, én vagyok leginkább decensen öltözve, fejem letakarva és a norvég lány ugyanolyan magas, kék szemű, és még szőkébb). Meroé piramisok mellett táborozunk, fixen felállított katonai sátrakban. A beton alapjuk olyan forró, hogy nem lehet mezítláb rálépni. De nem csak a padló forrósodott át, hanem az ágyak is. Olyan volt mintha sütőben próbálna aludni az ember. Úgyhogy alvás helyett tovább izzadtam.

10. nap

Meroé piramisok – világörökség. A táborhoz közeli piramisokhoz megyünk, szerencsére hajnalban, és még tudunk normális képeket készíteni, mert nemsoká brutál homokvihar jön és marad is. A napot nem látni, fúj a szél és alig lehet látni a porfelhőben.

Meroe volt a kushita királyság másik fővárosa. Itt uralkodott Arkamani és ő helyezete át a temetkezést ide Jebel Barkal mellől, i.e. 3. század - i.sz 350. Amúgy vas, textíliák és arany stb volt a gazdagság alapja. A déli és északi piramisok összesen 41-en vannak és egy kivételével királyok és királynők sírjai (volt igazi koronázott kusita királynő, valódi hatalommal). A piramisok mások mint Egyiptomban, 70 fokos a szögük, és mindegyik előtt van egy kápolna és amúgy egy titkos lépcsőn lehetett lemenni a sírkamrába ahova temették az előkelőségeket. Egy olasz régésznek álcázott kincsvadász sajnos a legtöbbnek lerobbantotta a tetejét..a barom, mert kincset nem talált. A piramisok közül sokat helyreállítottak, és pár kápolna falán tényleg szépen megmaradtak a domborművek, hieroglifák. Persze ezeket Hatim úgy olvassa mint a képregényt és utána szépen eltáncolja nekünk az egész sztorit.

Megnézünk egy denevérekkel teli barlangot, innen vésték a köveket a piramisokhoz és még egy helyet ahol a fekete núbiai homokkövet a szobrokhoz. És itt végre megtudom, hogy kerül a fekete kő a sivatagi homok tetejére. A nap, eső stb beindít egy kémiai reakciót és a homokkőből kiolvad a vastartalmú kőzet – ez a fekete cucc a hegyek tetején meg a homokon.

Szieszta után elmegyünk a Meroe királyi város romjait megnézni. Először is találkozunk Hatim archeológus professzorával. Nagyon jó angolsággal beszél, de olyan akcentussal hogy 3 mondat után jöttem rá, hogy ez angol lenne. Azért van egy feeling-je mikor teázgatva körbeüljük az egyébként hatalmas darab professzort, akihez PhD-re járnak a félvilág archeológusai, és aki mesél a legújabb ásatásokról és arról, hogy tegnap milyen sírokat találtak. De mind megígértük, hogy nem mondjuk el senkinek, amíg nem publikálja. Itt a romok közül egy római fürdő értékelhető mint látnivaló, a többi laikusoknak annyira nem érdekes. De a bácsi aki őrzi nagyon szépen énekel nekünk.

Jön egy ember szamáron, rápakolva egy hatalmas köteg zöld fű, szuper fotó, csak persze meg van az ára.. szura.. és már mehetek is pózolni a szamárral meg az öreggel, hogy legyen közös kép is. Vannak nyugati piramisok is, ezeket is megnézzük, de már nagyon kevés a fény a homokvihar miatt. A sofőr fiúk közben birkóznak, Mohamed nyer, jutalmul csinál Hatim a telefonjával egy közös fotót rólunk.

Este jön egy kis lehűlés, így képes vagyok aludni éjszaka valamit..

11. nap
    

Utolsó nap :-(, úton Khartoum felé persze még megállunk ezt azt megnézni..

A meroe-i időszakban elszakadtak az egyiptomi Amon és Isis istenektől, lett helyette Apedemak az orszlán isten, sőt elefánt isten is volt. Plusz a papság már nem állt az Isten és az uralkodó között (mert szépen kinyírták mindet), hanem a király közvetlen Istennel kommunikált.

Naga az első hely, van egy i.sz. 1 századbeli Amun templom és mellette egy gyönyörű és jó állapotban maradt oroszlános templom – szép faragások, Natakamani király és itt királynő is látszik Amanitore. Nem messze van Musawarat a legnagyobb meroei templom komplexum Szudánban, és itt is van egy oroszlános templom az i.e. 3. századból.

Közben megszereljük a Land Cruiser 3. defektjét és újabb ajándékot kapok Mohamedtől, ezúttal egy színes helyi karkötőt. Hatim pedig felvilágosít, hogy egy dinka fiúnak 300 tehenet is megérnék. Mivel egy tehén úgy 1500-2000 dollár, nem is rossz, de nem mondtam igent, mert hátha lesz jobb ajánlat is. Pár óra még és Khartoum-ba érünk hogy elköszönjünk Hatimtól és a sofőröktől.

Ez a búcsúzkodós rész most különösen nehéz, semmi kedvem hazamenni.. A fiúk (Mohamed az Assassin becenevet kapja, a kövér srác a Wrestler és Husszein a Joker) megkapják a tip-et egy-egy borítékban, Mohamednek nyilván én adom oda.. ajjjaj.

Még van pár óra amíg másnap elindulok haza, így találkozom Rémusz bácsi (aki Ibrahim) bátyával, hogy odaadja amit szeretne Budapestre küldeni. És kapok tőle, 3 szép képeskönyvet Szudánról ajándéka – elképesztő mennyire kedvesek itt az emberek velem. Mondta hogy mindenképp jöjjek vissza, mert meg kell ismerkednem a család többi részével is, mondtam hogy szívesen, erre megkérdezte mikor jövök, 2 hét múlva? :-)

12. nap

John-nal és Marcus-szal megyünk a reptére, ők Turkish-el utaznak majdnem egy időben. Szokásos afrikai  hajnali indulás és reptéri káosz. És mivel rendes muszlim ország, a nők átvilágítása külön van, na itt meg is szívom mert én még nem mehetek, John meg már bent van, úgyhogy elköszönés bukta.

Doha-ba érve amúgy már kifejezetten szar a gyomrom, nyilván benyaltam valami bacit az utolsó napokban, meg emocionálisan is meg vagyok viselődve.. de azért csak hazavergődöm valahogy.

Ha summázni akarnám ez volt a ghánai mellett a legjobb szervezett út minden szempontból – meg lehet ezeket nézni egy független úton is, de így értettem mit látok Hatim jóvoltából. És hiába a net stb amit infot találtam annak ő a százszorosát tudta és mesélte el ezekről a helyekről. Egész Szudán amúgy egy archeológiai paradicsom, de tényleg brutál mi van itt, a földön és a föld alatt még mindig, feltárva és feltáratlanul. De azon félelmem is alaptalan volt, hogy csak régészeti dolgokat fogok látni, sokat voltunk a helyi emberekkel, és sokat sétáltunk, nem csak az autóból néztük a dolgokat. Jó volt a csapat is, a norvég lány és a meleg olasz/amerikai fiú kifejezetten alkalmasak egy következő kalandra és John-nal is, akivel a végén már éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, valószínűleg nem ez az utolsó közös utazásunk. Ez a része, amit bejártam Szudának teljesen biztonságos és nem csak hogy a látnivalók csodálatosak, gyakorlatilag turistát nem is láttunk. És szuper kedvesek a népek! Az egyetlen hátrány a 45-50 fok meleg volt, azt még gyakorolnom kell. De mindenképpen és minden szempontból pozitív meglepetés volt az egész, főleg az emberek. Hiányozni fog a sivatagi száguldás Mohameddel (na jó az udvarlása is :-) ), Hatim viccei, Husszein hülyéskedése és az esti vicces? beszélgetések Csádról mint következő úticélről. 

Szudáni történelem, hogy el lehessen helyezni térben és időben a dolgokat, sajnos a vége kicsit hiányos, de majd egyszer pótolom ha több időm lesz:

Paleolitikum (nem, ez most nem a diéta) – úgy 500 000 – i.e. 8000ig - itt a népek halászgattak, vadászgattak, és minden zöld volt nagy fákkal.

Mezolitikum – i.e. 8000-7000 - az első állandó települések, El Barga falu és temető, vannak háziasított állatkáik és bőrrel borított kerek kunyhókban laknak

Neolitikum – i.e. 6000-3000 – Wadi El Arab falu és a Kadruga temetők, már vannak társadalmi különbségek a sírok alapján.

Pre-Kerma időszak – i.e. 3000 – első városias települések, és valószínűleg az első királyság

 Kerma – i.e. 2500-1500 – Kerma Királyság az egyiptomi Óbirodalommal egy időben, i. e. 2500 körül, a 3. katarakta környékén jött létre. Afrika belsejéből való árukkal kereskedtek, jellegzetes kerámia edényeik voltak (vörös, fekete mintha csíkozva lenne). A defuffát és az ember áldozatos kerek sírokat ők csinálták.

Egyiptomiak – i.e 1550 - 1070 – egyiptomi fáraók jöttek mentek, azaz Kerma virágzásának az Újbirodalom hódítása vetett véget, akik i. e. 1550–től fokozatosan meghódították Núbiát, egészen az 5. katarakta vidékéig. Domborművekkel és hieroglifákkal díszített kőtemplomok épültek az egyiptomi isteneknek, és núbiai harcosok is az egyiptomi hadsereg fontos részét alkották.

 Kusita Királyság - i.e. 1070 – 270 – és jöttek a fekete fáraók, azaz a kusita birodalom

Napata a főváros – i.e. 746- 656   - kusita birodalom hatalma kiterjedt egészen a Nílus deltáig (1600 km), azaz meghódították Egyiptomot és mint fekete fáraók álltak az egyiptomi 25 dinasztia élén. Óriási gazdasági és kulturális fellendülés kora volt Núbia számára. Az első, aki egyiptomot is uralma alá hajtotta a Nílus-deltáig Piankhi volt, ő megalapította a 25. dinasztiát. Ez a dinasztia egy évszázadon keresztül uralkodott Kusban és Thébában. Rendesen szembekerültek Asszíriával, és nyertek is egy darabig. Amikor az asszírok válaszul megszállták Egyiptomot, Taharka (i.e. 688-663), az utolsó kusita fáraó, visszavonult Napatába, ahol dinasztiája tovább uralkodott Kus királyaként.

Meroé - i.e.270 – i.sz 350 – Meroe a főváros, azaz még mindig kusita birodalom csak a főváros máshol van. Meroé királyai felügyelték a belső-afrikai kereskedelmet, feliratokkal és reliefekkel díszített kőtemplomaik, palotáik és piramisaik szerint nagyon gazdag népek voltak. Diplomáciai és kulturális kapcsolatban álltak a mediterrán világgal és az Egyiptomot elfoglaló Római Birodalommal is. A meroéi írnokok az i. e. 2. században sajátos ábécén alapuló írásrendszert hoztak létre nyelvük leírására, de szerintem akkor még nem volt ilyen meleg.

Post-Meroe – volt ilyen is, de nem lényeges

Nubiai Kereszténység – i.sz. 6 – 13 sz – 3 keresztény királyság jött létre, a Makuriai Birodalom, Nobatia és Alawa

Iszlám – 13 sz. – Miután több katonai hódítási kísérletük kudarcot vallott, Egyiptom arab parancsnokai arra a következtetésre jutottak, hogy érdemesebb rendszeresen megújított szerződéseket kötni a núbiaiakkal. Ez a rendszer 678 évig működött. A paktum szerint a núbia rabszolgákat adott, átengedte a kereskedőket és lehetett mecsetet építeni, cserébe bort, meg kaját kaptak. Fokozatosan a kereskedők beházasodása stb útján évszázadok alatt tértek át az iszlám vallásra.

Ottomán uralkodás – A török szultán mint egyiptom alkirálya szépen bekebelezte és Egyiptommal egyberakta Szudánt.

Brit gyarmatosítás – 1898 – 1956                                                                                           

Függetlenség és lázadás-1956

1989 - Al Bashir kormányoz

2003 – Darfur megpróbál elszakadni, Darfurban nem arab hanem másfajta törzsek élnek (furok stb), és bár ők is muszlimok a központi kormány szembeni lázadás nagyon csúnya genocídumba ment át. A kormány által támogatott Janjawid milícia (jelentése az ördög lóháton - a helyiek nem hitték el hogy ember ilyen kegyetlen gyilkolásra képes) válogatás nélkül gyilkolt nőt, gyereket. Akit nem ők öltek meg az éhen halt. A helyzet jelenleg stabilabb de legalább nagyon szar. Nincs törvénykezés, a milícia tagjai a hadurak.

2005 – Dél Szudán autonóm terület – ez a része az országnak mindig is keresztény vagy törzsi vallású volt. mikor megpróbálták a saria iszlám törvényeket rájuk kényszeríteni persze fellázadtak. Plusz van az olaj miatt gazdasági vetülete is, meg ugye az elsivatagosodás, de elsősorban a vallási ellentétek vezettek a háborúhoz és a déli rész elszakadásához.

2011 – Dél Szudán népszavazás, majd elszakad és viszi az olajat

Ez most több nap egyben, mert ugyan már visszaértünk a "civilizációba" de internet az nem igazán van, vagyis igen de olyan gyenge hogy emaileket nem lehet letölteni. Én nyilván rájöttem a megoldásra, reggel 4-kor nem ül itt a teraszon senki :-) és úgy tűnik működik.

3. nap

Elindultunk északnak, át a Szaharán – 650 km, egy Land Cruiser hátsó ülésén 3-an, de ebben a kocsiban ült a szakács és az összes kaja (mert helyezkedni tudni kell, és mindig a szakáccsal barátkozunk össze először, ugye Juditka..). Eltartott este 7ig míg Solebbe értünk. Annyira amúgy nem volt rossz, szuper minőségi úton mentünk végig (nem kínai, egyiptomi). Órákig csak a sivatag homokját lehetett látni mást nem, de mivel imádom, volt boldogság, és legalább meghallgattam újra a Maiden maratont. Megálltunk kajálni vmi szakadt benzinkútnál, amikor újra elértük a Nílust. Meg még egyszer teázni, kb. bádogtető alatt pár koszos, törött műanyag szék, asztal. Itt láttam egy szép fényes patkányt, nyilván megmutattam a csajoknak, hadd sikítsanak, mindenki úgy szórakoztatja magát ahogy tudja (avagy Polgi utazik).

Megálltunk még egyszer tevekaravánokat nézni, a karavánok Darfurból jöttek, 25 nap, de nagyon kemény mert az oázisok kiszáradtak.. Egy csomó teve tetem van mindenfelé, szegények elgyalogoltak idáig, és itt pusztultak el a víz és kaja mellett, a Nílushoz közel annyira legyengültek. Innen még 40 napot gyalogolnak Asszuánig, Egyiptomba – de csak mint mozgó hús, mert kajaként adják el őket. Mondjuk nem sok hús marad rajtuk mire odaérnek. Később változott a táj, köves sziklás sivataggá, még sziklás hegyeket is lehetett látni. Tökéletes időzítéssel elértük a Soleb romokat éppen naplementében, úgy hogy az oszlopok felett már fenn volt a majdnem telihold.. Ma mégsem homokban alszunk, vagyis de csak nem sátorban, hanem egy núbiai háznál. Vályogház, homokos föld, egy ágy, villany nincs, fürdeni vödörből Nílus vízben, de van macska az ágyban az egyik szobában, így mindenki megnyugszik, hogy patkány nincs.

Míg a vacsorát várjuk Hatim elmondja milyen népek élnek Szudánban. Khartoumtól északnak núbiai, nyugatra Darfurban a Furok, keletre a Bedzsa, délnek meg mindenféle vegyes. Arab törzsek kevesen vannak és csak középen. Még arról mesél hogy a núbiai népek nem a híres Kush-ok leszármazottai (róluk még lesz szó) hanem genetikailag stb eltérő eredetileg beduin népek, akik beköltöztek a Nílushoz és megerősödve kiszorították a kushokat. Csak nagyon későn a 17. sz vették fel az iszlám vallást. Kaptunk vacsit, találtam macskát (így mindenki megnyugodott h nincs patkány) és holnap megyünk vissza a romokhoz, meg még egy csomó más helyre és most már tényleg fogunk sátrazni a homokban.

4. nap

Reggel még meg van a macska, és a solebi egyiptomi templom romjai is. Jók a fények, szépek a hieroglifák a köveken. Nem csak hogy turista nincs senki, de templom romok sincsenek körbekerítve, őrizve - állítólag a helyiek nem rongálják, mert úgy tudják, hogy a dzsin őrzi- Nálunk reggelre nem csak a templomot lopnák el, de valami szemfüles a dzsint is, és találna rá orgazdát az tuti. Sétálunk a núbiai faluban. Vályog házak, simára tapasztva kívülről és kidíszítve, a kapuk körül főleg, színes geometrikus mintákkal.

Ezután egész napos sivatagi off roadozás jön, sok látnivalóval.. Először is a sivatag sem egyféle, van sárga homokos, fehér homokos, kavicsos, kicsi köves és nagy sziklás.. Vannak benne tevék, jobb esetben 4 lábon, rosszabb esetben csontvázként. Nílus parton, oázisban pálmafák. Embert nem sokat látni (kivéve, ha megpróbálsz egy dűne vagy száraz bokor mögött pisilni, akkor egyből van ember is). Látunk még egy egyiptomi templom romot, ezen nagy arcok voltak amíg le nem estek.

Aztán csónakkal átmegyünk a Níluson Sai szigetre, itt fura temetőt nézünk. Hatalmas szabályos kör alakú lapos kőhalom, a tetején fehérkavics, lejjebb fekete kő borítja. Belül a halott mellett még emberáldozatok vannak és temetési edények, bútorok. Fogalmam sincs, hogy jöttek rá egyáltalán hogy ezek sírok, kívülről kb semminek se néz ki egy köves sivatagban. Van még a szigeten keresztény templom rom, hatalmas ottomán erőd, amihez az egyiptomi köveket is felhasználták, itt a vezetőnk előadja a magyarabokat :-) akik állítólag az ottomán hadseregben szolgáló magyar katonák leszármazottai.. de amúgy fekák.

Visszacsónakázunk, nézünk még egy templom romot, Sesibi-t de ez igazából csak 3 oszlop bár állítólag nagyon fontos. I.e. 14 században Akhenaten csinálta, ő ilyen nagy Aten hívő lett a régi egyiptomi istenek helyett. Átkompolunk a Nílus túl oldalára, de mind a 3 autó nem fér fel, így egy út melletti szakadt kávézóban várjuk meg a 3.-at. Közben veszünk egy hatalmas tilápia halat vacsira, Fagyott, baltával próbálják pucolni. Még újabb 5 km off road és meg van a sivatagi placc ahol sátrazni fogunk. Pár szikla mellette, de szép sima homok. Felverjük a kis narancssárga sátrainkat, amíg a sofőrök megépítik a konyhát. Azt mondanom sem kell, hogy Hatim engem kért meg hogy segítsek demonstrálni hogy kell csinálni, 3 perc alatt felállítottuk a sátrat mintha 10éve ezt csinálnánk együtt. A naplemente már giccsesen szép tényleg.. Barakat a szakács szuper finom fish and chipset csinál a tilápiából – és ehhez gyönyörű majdnem telihold világít. Szürreálisan szép az egész.

5. nap

Napfelkelte a sivatagban, kicsit fázós éjszaka után, konkrétan viharos szél volt és persze lehűlt a levegő. Reggeli után gyalog indultunk sivatagi sétára, és sok érdekes dolgot láttunk, sivatagi róka nyomokat, strucc tojáshéjat és lábnyomot, pár száz millió éves fatörzs foszíliákat. Pár kilométer után utolértek az autók minket és azokkal mentünk tovább sziklarajzokat nézni egy Sebu nevű helyre. Sziklákon sok millió éves elefánt, zsiráf, antilop stb vésetek vannak, de sajnos semmilyen települést nem találtak, így nem tudni semmit azokról, akik a rajzokat csinálták. Innen irány a folyón az egyik zúgó, azaz a 3. katarakt. Ezek régen a Níluson hajóval közlekedő hadseregek ellen természetes védelemül szolgáltak. Egy ottomán erőd romjaihoz kell felmásznunk, de a kilátás 360 fokban pazar, Nílus, zúgó, körben sivatag. Ezután Kermába, a nyugati deffufához megyünk – hatalmas 4500 éves agyagtégla romváros. Kerma már egyébként úgy 10.000 éve lakott, egyike a legrégebbi városoknak Afrikában. Csúcson a Kus királyság fővárosaként i.e. 1800-1600 körül volt. Ekkor építették a két hatalmas sártégla templomot. Egy svájci professzor ásta 38 évig, mikor végül 2003ban megtalált 7 db hatalmas gránitszobrot. Napata birodalom 2 egyiptomi és 3 kush uralkodó 7 szobrát (van akiről 2 van, csak biztos van aki jó matekban) – i.e. 7-6 század.

Mellette van egy szuper múzeum de jó afrikai szokás szerint nem jön akinél a kulcs van…úgyhogy eszünk egy mangó fa alatt, és megnézünk még egy deffufát. Emellett sírok százat tárták fel.. a legnagyobb 150 m átmérőjű és 600 emberáldozatot temettek az uralkodó mellé (hogy ne legyen egyedül a túlvilágon). Mire visszaérünk csak kinyitották a múzeumot, a szobrok lélegzet elállítóak, és egy csomó más érdekes van. Főleg az a jó, hogy van egy időrend a falon, ami segít mert kezdek megzavarodni, hol mit látok és milyen korból való. Megállunk a konyhás (Kitchener) angol vasútjánál, mármint a nyomvonalnál, a síneket már felhasználták. Ma is núbai háznál alszunk, de legalább van víz fürdeni.. Ez így 50 fokban, brutál porban, homokban, fürdés nélkül jó tréning hogy szokjam a koszt.

A helyi sofőr fiúk, csak összerakták hogy nincs férjem a csoportban, így elkezdtek udvarolni. Az egyik kezet csókol reggel a másiktól ajándékokat kapok (szép köveket – szerinte pattintott kőszerszám, hát.. simán lehet, itt tényleg annyi minden hever a földön). Nyilván nem mondtam meg férjem otthon sincs, mert elszabadulnának a dolgok itten nagyon gyorsan.

A csoport amúgy egész normális, rendesen harcedzett utazókból áll úgyhogy rinyálás nincs. Ide tényleg csak a hardcore arcok/totál bolondok jönnek. A norvég lány az egyetlen aki haragszik a világra és totál negatív, na ő az akit mi baszatlan picsának hívunk, már bocsánat. A new yorki olasz srác akivel utazik totál meleg, és nem az egyetlen a csoportban. A sváci pasi teljesen introvertált, de kis igyekezettel rá lehet venni, hogy mondjon mondatokat.. Az egyik angol pasi jó fej, de hogy felesége vagy férje van otthon az még eldöntendő. A szobatárs egér, nem lenne rosszfej csak még is az valahogy, kompenzál egész nap. És sokat beszél, úgyhogy az MP3as megint jó szolgálatot tesz, hosszú sivatagi utakon amúgy is (set list is available upon request), szerencsére van mivel feltöltenem :-)

6. nap

Reggel elindulunk Tombos faluban gyalog, találunk egy fa tradicionális felukkát, meg sziklákat. Úgy hever köztük egy pár ezer éves szobor, hogy alig jön rá az ember mi az (Taharqa). Más sziklákon meg egyiptomi vésetek, hieroglifák. Jó, ha az embernek vannak udvarlói, Husszein szépen berakott a régi (16 éves, de nagyon jól bírja) Land Cruiser anyós ülésére (Barakat helyére, a szakács ment a hátsó ülésre) és kezdetét vette a sivatagi rally – 80-100 km/h off road a sivatagban. Nem kis flash volt az egész, elég kemény a homok hogy gyorsan lehessen rajta menni, néha még kavicsok is voltak a felszínen. És semmi más csak a kék ég, sárga homokdűnék, néha teve, pálmafa, délibáb.. Egyszer megálltunk mert 2 hete elhagyta a mobilját egy homokdűne mellett a sivatag közepén.. megkeresni :-) Úgyhogy tettünk egy kört mindannyian hátha meglesz.. aztán még megmásztunk egy dűnét, mert ott volt.

Old Dongolába mentünk amúgy, a sivatagon átvágva, mert tudtak egy rövidebb utat. A régi Dongola nubiai keresztény Makuria királyság központja volt a 6.századtól a 14.ig, utána fokozatosan tértek át iszlámra és a 17 században hagyták el a helyet. Hatalmas területen vannak a romok, pár megmaradt oszlopot néztünk meg, 2 templom romjait, az elő szudáni mecsetet és a hegytetőn a Townhall-nak hívott félig templom félig erődszerű dolgot, ami később mecsetként funkcionált. A keresztény templomokból a freskókat még khartoumi múzeumban láttuk, gyönyörűek. Fentről Pazar volt a kilátás körben a romok, Nílus, sivatag – annyira brutál meleg volt (úgy 45 fok árnyékban) hogy kocsival mentünk szégyenszemre egyik romtól a másikig. De ezt már a helyiek se nagyon bírják, én szerintem egy napot élnék itt túl, azt is csak ha egy nagy vizes hordóban ülhetek.. Aztán szufi szentek sírjait látjuk, egy hatalmas muszlim temetőben.

Innen még 150 km autóztunk a Paradicsomig, ahogy a vezetőnk a Nubian Guest House-t hívja Jebel Barkal mellett. De ezt már aszfalt úton nyomjuk, igaz a homokot jól befújja a szél néhol. Megállunk szokás szerint teázni egy helyi helyen, hát… mellettünk a mindenes szereldében egy csacsi kordén cserélnek defektes kereket. A szamár meg csak áll és néz J És tényleg hihetetlen kis oázis a hotel, nagyon ízléses afrikai stílusú szobákkal és melegvizű zuhannyal. Csak a wifi nem működik :-( és nincs alkohol a sörben..

 7. nap

Napok óta reggel van először vmi internet kapcsolat a külvilággal, kb. 5 perc alatt jönnek be az üzenetek.. így hallok a brüsszeli sztoriról, nehéz megmondani a mai világban hol biztonságos....

Reggel kimegyünk gyalog Jebel Barkal-hoz, amit már 18. egyiptomi dinasztia idején szent hegynek tartottak – kobra szerű sziklája miatt = Amun Isten. Ez volt Napata a kusíta királyság első fővárosa. Amun isten templomának romjai vannak itt, gyakorlatilag a történelmen járkál az ember, a föld tele van az áldozati korsók agyagdarabkáival. Állítólag 72 uralkodót avattak itt fel – és a korsók egyszer használatosak voltak, el lehet képzelni.. A hegy belsejében Mut templom (keselyű isten) van lélegzetelállító freskókkal a falon.

Olyan meleg van hogy szépen eltakarodtunk sziesztázni, és csak délután 4 körül merészkedtünk elő. Kurru-ba mentünk sírokat nézni, egész konkrétan Tanwetamani király sírját, ő volt az utolsó fáraó aki Núbia és Egyiptom felett is uralkodott, i.e. 653-ban temették ide. A sír felett piramis volt, de recycling címszóval újra hasznosították a keresztény/ottomán időkben. Megmaradt viszont a titkos földalatti kamra gyönyörű freskókkal. Sajnos itt több tucat ilyen volt, de egy Nílusi árvíz tönkretette a többit.

Megyünk erdőt nézni a sivatagban, igaz nem mostani. Találtak egy erdőnyi fát, azaz fosszíliát, 40 millió éves fatörzsek hevernek szerteszét, kvázi kővé válva, de annyi archeológiai csoda van itt, hogy még senkinek se volt ideje kutatni ezeket a fákat.

Megállunk még a Jebel Barkal melletti piramisokat fotózni, illetve előtte én egy teljes kisbusznyi szudánival barátkozom össze, csekély arab tudásomnak köszönhetően. Először a sofőr kéri, hogy fotózzam le, (szura, szura ezt értjük ugye Papa :-) ) nyilván erre az összes utas leszállt, mind szépen öltözött nők, gyerekek és beálltak ők is fotóra. Minden csaj kezet fogott velem, most lehetett az egyik esküvője mert még a henna tetoválás nem kopott le róluk, nevetgéltek, cukik voltak.

Itt megmaradt egy fél tucat piramis, nem túl nagyok, de ezekhez meg titkos freskós kamra nincs. Amúgy mire itt núbiában a kus-ok elkezdték ezt a piramis bizniszt, Egyiptomban már rég nem így temetkeztek, hanem mentek a völgybe. Ott i.e. 2900ban lett vége, itt úgy 900 körül kezdődött, de szerencsére jó sokat csináltak. Egérkével mi hazasétáltunk a Paradicsomba, hogy meghallgassuk Hatim előadását arról hogy a szudániak nem arabok, csak van aki véletlenül felvette a muszlim vallást (ő ugyan muszlimnak tartja magát, de nem hívő, nem jár mecsetbe.. és valahogy fontos számára hogy ne gondoljuk a szudániakat egyenlőnek az arabokkal)

0. nap

Szerencse, hogy hátizsákot már 2 hete összepakoltam, éreztem, hogy a szokásosat is meghaladó őrület lesz indulás előtt. Még a reptérre vezető úton is dolgoztam, Alizka vitt ki, hogy még áttudjuk beszélni a dolgokat..

Sikerült ügyesen minden motyót becsekkolnom – igazi afrikai módon utazom, a hátizsákomon kívül egy kartondobozban, gondosan duct tape-pel körberagasztva kaját viszek. Ok, nem vérző birkafej, így nem teljesen autentikus, de azért ilyet kevesen adnak fel Ferihegyen.

A kaja Rémusz bácsi családjának lesz, Ő a szudáni követség recepciósa, régóta Magyarországon él és jól beszél magyarul. A követség most cuccolt ide Bécsből, óriási szerencsémre, nagyban könnyítve így a vízumbeszerzést. Konkrétan 1 nap alatt csinálták meg (Londonban 5-7 hét) – mondjuk azt a konzul bácsi sem tudta mennyibe kerül, nem gyakran kér valaki turista vízumot (70 €). Rettenetesen kedvesek voltak, és Rémusz bácsi tényleg aggódott, hogy úgy utazom Szudánba, hogy nem ismerek senkit :-) Végül szépen összebarátkoztunk és megkérdeztem nem akar-e küldeni a szüleinek valamit. Így tettem szert a dobozra, amit persze kibontottam, mert ugye ismeretlen izéket nem szállítunk repülővel, úgyhogy tudom, hogy kávét, teát, csomó diabetikus kekszet, lekvárt, édesítőszert, csokit, meg némi pipere cikket hoztam egy levél és 200 $ kíséretében.

A reptéren még ittam egy sört – Szudánban nincs alkohol, úgyhogy próbáltam az utazás alatt előre meginni a két heti mennyiséget. Az út amúgy eseménytelenül telt, leszámítva azt az apróságot, hogy Dohában, szó szerint futnom kellett egyik géptől a másikig, közben a beszálló kapu és a gép között kiesett az útlevelem (nem, nem tudom, hogy tudok ilyen béna lenni), de szerencsére még a gép indulása előtt észrevettem és szépen utánam hozták. (azért az elég meredek lett volna, ha Szudánba útlevél nélkül érkezem, 2 hétig sem tudtam volna kimagyarázni és a reptér annyira nem fancy, hogy ott csövezzek hazaútig). De amúgy a khartoumi reptéren is mindenki szuper kedves volt, és a csomagok is megjöttek rendben. Persze itt a dobozom már egyáltalán nem volt feltűnő, mindenki ilyenekkel utazik (csak a birkafejessel). Aztán még az egyik vámos megkérte a kezem, úgyhogy ez egyike lehetett a jobb napjaimnak..

1. nap

Egy nagyon klasszikus régi hotelben lakom a Nílus partján – teljesen biztos vagyok benne, hogy Poirot-val és Miss Marple is fogok találkozni, bár még nem gyilkoltak meg senkit. Kaptam reggelit, átköltöztem egy másik szobába és szépen elmentem sétálni. Azért szerencse, hogy nem a múlt héten jöttem amikor 45 fok volt, most csak 40 van, de többnek éreztem. Az etnikai múzeumba szerettem volna elmenni, de be volt zárva egy nagy lakattal :( Úgyhogy végül vettem pár üveg vizet és hazatotyogtam, visszafelé olyan melegem volt hogy libabőrös voltam.. Jajj. Sok járda nincs, szélesek és egyirányúak az utcák, és hát nem ez a világ legcsinosabb fővárosa, Kairó kicsit jobb kiadásban. Közben megjött a szobatársam, rendes bolond angol, akinek nem kell jelmez, ha egérnek akar öltözni farsangkor. Bár azt hiszem az egerek kicsit kevesebbet beszélnek. Eddig annyit tudok róla éjszaka környezetvédelmi okokból nem húzza le a wc-ét. Még két újabb útitárssal is megismerkedtem, egy Kiwi hölgy és egy londoni úr, a többiek holnap hajnalban érkeznek, összesen 8an leszünk.

   2. nap

Hosszú nap volt, úgyhogy gyanítom hosszú poszt lesz.. Még mindig nagyon meleg van, de már jobban bírom a 40 fokot.

Először is megjöttek a többiek, nagyon nemzetközi a csapat, van ugye az Egér akivel lakom, és a kiwi nő. Aztán van egy norvég nő, egy fejjel alacsonyabb new yorki olasz pasival, egy svájci pasi, és még két angol fickó. Hatim a guide egy núbiai pasi, aki archeológus, és rappelve mond el mindent. Tényleg eltáncolta a csatákat a múzeumban amikről beszélt.

Először Omdurman-ba mentünk, kb. mint egy külváros csak a Nílus másik partján, és kicsit nagyobb úgy 2,5 millióan lakják (Khartoum mindennel együtt úgy 5 millió körül van). Egyébként a világ egyik legmelegebb városa, nyaranta van, hogy 53 fokot mérnek. Híres 1884-től lett amikor Muhammed Ahmad megtette főhadiszállásnak. Kinevezte magát Mahdi –nak (szunnita iszlám szerint Mohamed utódja), és elkezdett az országot adókkal csúnyán elnyomó török-egyiptomi megszállok ellen harcolni. Csomó törzs csatlakozott hozzájuk és bár csak kardjaik voltak, ezekkel is csomó csatát nyertek a dervisek, annyira hogy egy Gordon nevű angol tábornok által védett Khartoumot is elfoglalták. Mhadi aztán kormányt alapított és a bevezette a Sharia törvényeket. 6 hónappal később tífuszban meghalt, és végül Abdallahi Kalifa lett az utódja. Őt meg egy angol tábornok, Kichener győzte le 1898-ban. Persze ezt az egész sztorit Hattim sokkal színesebben táncolta el nekünk a Kalifa palotájából csinált múzeum termeiben. A múzeumban mondjuk sok minden nincs ami érdekes, viszont legalább minden nagyon poros.

Omdurman-ban van amúgy Szudán legnagyobb piaca, utána itt sétálgattunk. Lett volna mit fotózni, de sajnos itt (és Khartoumban is) tilos fotózni, úgyhogy képek nem lesznek.

Ebédeltünk nagyon finom arab kaját a Nílus parton, aztán irány a Nemzeti Múzeum. Ez is poros, de sokkal érdekesebb. Kifejezetten szép tárgyak vannak kiállítva - a neolitikum végétől kezdve itt már magasan fejlett kultúra jött létre ( i.e. 2-2 évezred), meg voltak ugye a fekete fáraók aztán a 6.sz-10 sz-i keresztény freskók stb. – és múzeumon belül legalább lehet fotózni. Végül még hajóra szállunk és lemegyünk addig ahol összefolyik a Fehér Nílus (nem fehér, csak világosabb és szélesebb) és a Kék Nílus és innen fotózni is tudunk. Közben mindenféle vízimadarakat látunk, de krokodil nincs. A Nílus a világ leghosszabb folyója 6.853 km. A Fehér Nílust ma sem tudják pontosan honnan indul, Burundi vagy Ruanda, átfolyik a Viktória tavon, Tanzanián, Ugandán hogy itt találkozzon a Kékkel amelyik Etiópiában a Tana Tóból jön. Hát így, itt meg szépen összekeveredik a kettő és megy a Földközi tengerbe. A többiek még elmennek egy közeli 5 csillagos hotelbe megnézni a kilátást (ilyen tojás alakú magas épület) és inni valami koktélt, de mivel én utálom a sok csillagos szállodákat é a koktélban úgy sincs alkohol, maradok inkább írogatni, Egérkével beszélgetni, meg pakolni. Holnap elindulunk északnak át a sivatagon, (2 Toyota pick up és egy Land cruiser, kíváncsi vagyok melyik döglik be először, this is africa) és éjszaka sátrazni is a homokban fogunk, igazi vadkemping :-)

13. nap

Reggel minden cuccunkkal együtt indulunk egy Teke faluba, Kimpoko-ba látogatóba. A tekék a bantu etnikum tagjai és jellegzetes lapos kerek színes maszkjaik vannak. Egy ismerős családhoz látogattunk el, ahol a családfő egy értelmiségi, aki megunta a fővárosi munkanélküliséget és falura költözött őstermelőnek. Papa Paul részben a családi, részben szövetkezeti földeket művel, özvegy asszonyokat foglalkoztatva termesztenek zöldséget. Körbenézünk a birodalmában és meglátogatunk más családokat is. Látunk olyan kovácsműhelyt, ami kis tűzhelyeket, lábasokat állt elő újrahasznosítva a fém hulladékot. Még egy pár napos babát is kihoznak az egyik házból, hogy megcsodáljuk. Papa Paul vezetésével a gyerekek színdarabot adnak elő nekünk – bemutatva a tipikus társadalmi problémákat, a gyerekek nem tudnak iskolába menni,mert nincs pénz tandíjra, ennivalóra, a fiúk verekedésbe keverednek, a lányok tiniként terhesek lesznek, az apuka alkoholista.. Az előadás után még bemutatják mivel egészítik ki az étrendet - kukac és hernyó szárítva és elkészítve ponduval (ez a manióka leveléből készített szósz), köretnek fufuval (a fufu egész nyugat Afrikában menő, kasszavából vagy más néven maniókából csinált puliszkaszerű cucc, én nagyon szeretem) .. Ezek fontos fehérje források, de mi mind papírkutyák vagyunk és egyikünknek sincs kedve itt ebédelni. Megnézhetjük a házukat is, raktár, hálószoba ággyal szúnyoghálóval, a gyerekek az előtérben gyékényen alszanak. Adunk nekik adományt, iskolaszereket, cipőt, bébiruhát, gyümölcsöt stb.. Egy biztos itt jó helyre kerül minden, amit idecipeltünk. Nekem ebből a látogatásból a legfontosabb tapasztalat az volt, hogy Afrikában is vannak azért a jövőben gondolkodó emberek, akiknek van stratégia a fejében – Papa Paul tökéletes példa erre. Hajlamosak vagyunk általánosítani, hogy az afrikaiak csak a mában gondolkodnak nincs jövőkép, nincs stratégiai gondolkodás stb, ez igaz is nagy általánosságban, de szerencsére kivételek mindig vannak.

Utolsó kongói ebéd stílszerűen a Kongó folyó partján, egy már lepukkant étteremben, amit Petit Paradis-nak hívnak. Csónakázunk is egy fatörzsből kivágott csónakban, és veszünk nagyobb kapitány halat az egyik szerencsés horgásztól. Közben irtózatosan megrakott teherhajók mennek el mellettünk, ezek műszaki állapota sem jobb, mint a közúton látott teherautóké. Vannak pici zsákokból varrt vitorlával is csónakok. Ebédre külön adag makembát, azaz sült ipari banánt kérek, még mindig ez a kedvenc afrikai kajám..

Aztán átöltözés és elindulunk a reptérre. Ez megint tipikus afrikai tapasztalat, de nem csak mert élő kecskét láttok a becsekkolásnál a reptéren. A következő ellenőrzéseken megyünk át – kilépési illeték befizet, csomag átvilágít, pultnál utaslista vs repjegy ellenőrzés, feladós poggyász manuális átvizsgálása (az ipari banán nagyon gyanús volt), becsekkolás, oltási könyv ellenőrzés, útlevél ellenőrzés, kézipoggyász manuális átvizsgálása, beszálló kártya ellenőrzés, kilépési illeték nyugta másodpéldányának ellenőrzése, útlevél ellenőrzés, beszállókártya ellenőrzés. És ezek után kiderül, hogy az egy hónapja befoglalt ülésemen már valaki ül, és nem ő nézte el a sort, ugyan oda szól a beszállókártyánk.. Így megy ez. Aztán az úriembert elköltöztetik, és végre elindulunk Gabonba, mert van egy megállás Librewille-ben is. Ezen is túl vagyunk és végre próbálnék vmit aludni, mikor arra ébredek hogy azt kérdezik van-e orvos a fedélzeten. Megyek összeszedem az orvos útitársamat és megyünk gyógyítani a kisfiút akinek nagyon fáj a hasa.. Mint kiderül valószínű szorulása volt, bár elég érdekes ezt úgy kideríteni, hogy én magyarról angolra fordítom Marabu (ő a nőgyógyász utitárs) kérdéseit, Rebeka angolról franciára – majd ugyan ez a válaszokkal visszafelé. Keresek a kisfiúnak NoSpa-t az elsősegélyládában, és mire leszállunk már sokkal jobban van. Az út innentől már szerencsére eseménytelen, és az összes csomagunk is megérkezik, boldogság.

Elköszönünk a reptéren – jó volt szép volt elég volt – ez kb. az általános vélemény. Láttunk szinte mindent, amit akartunk, de pár dolog (mint a múzeum Gunguban vagy a kígyófarm) kimaradt. Kellemes csalódás volt, hogy a karhatalom (rendőrök, katonák stb) szinte alig zaklatott minket, se börtön, se letartóztatás, a burjánzó korrupció miatt néha pénzt próbáltak lenyúlni, de ez sem volt annyira rossz, mint amire számítottam. Kifejezetten harcedzett utazókból állt a csapat (kivéve alkeszék ugye), de talán mert sok volt az erős egyéniség, akik külön-külön ugyan jó fejek meg érdekesek, de messze nem volt olyan jó hangulatú és összetartó társaság mint Iránban. Sok volt a személyeskedés és a konfliktus az én ízlésemnek. Ennek nyilván az is oka volt, hogy rengeteget szívtunk – az alkeszek már az elején komoly pszichés terhelést jelentettek, a baleset, az hogy Gunguban Ildikó nélkül próbáltunk helytállni és meg kellett küzdeni minden minimál dologért is, az hogy állandóan küzdöttünk az autókkal, vagy a sofőrök benzin hisztije, hol az örült vezetésük, hol az, hogy lerohadt alattunk a busz vagy az autó. Szóval valljuk be This Is Africa.

Szóval akartam még írni kicsit a Gungu fesztivál alatt a különböző törzsekről, de aztán se idő se energia.. de majd most. DRC-ban kb. 80 millió ember él, egy 25 Magyarországnyi területen (de pontosan adat nincs, mert a falufőnökök néha csak a felnőtt férfiakat adják meg a népszámláláskor, a többi nem számít) – 4 fő népcsoport van: bantuk :-), szudániak, pigmeusok, niloták, ez oszlik kb. 250 etnikumra (pl: luba, kongo, mongo, mbala, pende stb.) akik összesen vagy 300 nyelvet és 700 dialektust beszélnek.. Öreg embert mondjuk nem láttunk egyáltalán, de nem is csoda, mert a várható élettartam úgy 55 év körül lehet. Gunguban mi pende, bunda, kuba, mbala, yanzi, jombe, pigmeus népcsoportokat láttunk, de főleg pendéket. Nekem kedvencem a Gitenga, a lemenő napot szimbolizáló pende maszk, meg ahogy körülötte ugrálnak, bukfenceznek a Minganjk, tetőtől talpig rafiába öltözött, 'gülü-szemű' maszkosok. Ezeknek mind a férfivá avatási szertartások során volt szerepe. Itt tanulják meg a fiúk a bozót iskolában, amit egy pende pasinak tudni kell, a rafia szövéstől a titkos varázslós tudományokig. Minganjik a férfivá avatási szertartások során a beavatási tábor 'őrzői'. Védik és ijesztgetik a táborban található fiúkat. Volt sok Mbuya-maszkosok is, ezek pendéknél a beavatási szertartások végén a közös faluünnepen kerülnek elő és egy részük a pende ősöket, másik részük a falvak tipikus karaktereit jelenítik meg, például a bohócot, a beteget, vagy a főnököt. Zene mindehhez dobokon és egy szilofon szerű hangszeren..

Kis történelem: Kongóban amúgy a pigmeus népek az őslakosok, anno őket szorították ki a különböző bantu törzsek. Volt Kongói Királyság (XIV. – XIX. sz.), közben az első portugál 1483-ban érkezett, és ezzel együtt aztán a kereszténység is. Volt egy csomó háború, trónviszály stb. A rabszolgaság már a portugálok előtt is létezett, később arab kereskedők révén (Zanzibár Tippu Tip) virágzott. Aztán gyarmatosításban a belgák jártak az élen, Sir Morton Stanley-t II. Leopold belga uralkodó szponzorálta, hogy fedezze fel a Kongó folyó vidékét. A Kongói Szabad Állam II. Leopold magángyarmata volt, aki a feketék brutál kizsákmányolásával vagyonokat hurcolt el az országból. 1908-ban aztán a Belga állam elveszi tőle a gyarmatokat, hogy véget vessen a kegyetlenkedéseknek. 1960-ban lesznek függetlenek, Lumumba az első miniszterelnök, őt később meggyilkolják, Kasavubu az elnök. Pár évvel később az utóbbit Mobutu a hadsereg altábornagya puccsal eltávolítja. Mobutu aztán megcsinálta a saját személyi kultuszát, az országot átnevezte Zaire-nek, és miközben az ország egyre szegényebb lett ő szépen meggazdagodott. Végül a ruandai népirtás elől menekülő tutsi lázadok vetettek véget a hatalmának 1997-ben. Az elnök az öreg Kabila lett, de aztán kitör a nagy afrikai háború sok millió áldozatot követelve, amit más afrikai országok is támogatnak ki ezen, ki a másik oldalon. 2001-ben az öreg Kabilát saját testőre meggyilkolja, így fia lesz az elnök. Az első választások 2006-ban voltak, a harmadik majd jövőre lesz.. Elvileg az ország keleti részen 2013-ban aláírtak egy megállapodást a lázadó milíciákkal, de a helyzet azóta sem stabil.