14. nap

Besétáltam a Delfines hotelből a városkába, semmi extra, van pár leszakadt régen szép koloniális ház, helyi viskók, múzeum, pár étterem és a piac. Az egész hely pici, magán a Bubaque szigeten vagy 6000 ember lakik, 75 km2 (a Csepel-sziget 257, Sal Zöldfokon 220 km2), sok erdővel és a távolság miatt érintetlen tradíciókkal. A kikötőben itt is vannak színes fa halászhajók és az egész sziget tele van örült csirkékkel. A hotelben teljesen szelídek, az étteremben mászkálnak, a kikötőben viszont az egyik megpróbálta elcsenni egy kutyától a halat :-) Crazy chicken. Nem jött össze, de nem esett le a feje..

Délután tuk-tukkal (ez még nem volt, ha lesz időm egyszer összeszámolom hányféle járművön nyomtam ezen a túrán..) elmentünk egy másik faluba a szigeten. Vörösagyag, tornácos házak, rengeteg gyerek, a kiscsajok hajában színes gyűrűk..

Vaca Bruto (brutális tehén vagy vad bika) ceremóniára érkeztünk – bemelegítésnek két maszk táncol, majd jönnek lányok is tök edényekkel. Következő körben cápa maszkos nyomja. Aztán jön a gonosz maszk, aki ijesztgeti a rossz gyerekeket, el is visz egy fiút a lábánál lógva fejjel lefelé, majd leteszi a földre aztán szórja rá a homokot.

Aztán csúcspontként jönnek a Vaca Bruto-k – rendes szarvuk van, fülük és az orrukban kötél. Egy asszony fegyelmezi őket – ők azokat a már erős, de még nem bölcs férfiakat jelképezik, akik még nem estek át a végső férfivá avatáson. Egymással is verekednek, összeakasztva a szarvukat, ők is kergetik kicsit a gyerekeket, és közben eszméletlen tempóban bírnak a dobokra táncolni.

Nem rossz ez így év kezdésnek..

15. nap

Ezt már a Bissau reptérről írom.. az egész akkora mint nálunk egy mezőgazdasági reptér és kb a biztonsági ellenőrzés is ennek megfelelő. Egyszer megtapogatták a hátizsákomat, egyszer pedig vizuálisan megnéztek ezt azt a kézipoggyászban, egyetlen átvilágító gép sem működik.. Ilyen organoleptikus biztonsági vizsgálat után atombomba is lehetne nálam, tuti nem szagolta volna ki a 160 kg-os feka asszony, csak reménykedni tudok hogy békés útitársakkal hoz össze a sors. Persze az se volna baj, ha a repülő megérkezne Lisszabonból mert egyenlőre se híre se hamva, wifi nincs h lecsekkoljam elindult-e egyáltalán..

Már reggel elindultam haza Bubaque szigetről először páran átmentünk hajóval a Bolama szigetre, 1,5 óra állva, mert annyira verődött a hajó hogy a szélén ülve nem volt vidám, ülések meg nem voltak. Én mondjuk élveztem. (A múmiák nem jöttek.. hál istennek). A többiek ebédre szendvicset kaptak, én rizs/bab kombót egy kisebb kék lavórban. Teljesen autentikus Afrika :-)

Bolama volt portugál Guinea fővárosa 1871-1941-ig. A koloniális épületeket maguk a portugálok hagytál lerohadni, ma már úgy néz ki mint Angkor, nő a dzsungel a házakon át, gyökerek, fák stb. Van kormányzói palota, mozi épület, a régi kaszárnyák.

Újabb 2 óra alatt elértük Bissau-t – rövid városnézés alatt megnéztük ugyanazt, amit a shoppingoláskor, csak világosban. A kézműves piacon semmi nincs, ami eredeti lenne. Kaptunk fürdési célra egy hotelszobát, ettem valamit. Elköszöntem a népektől, hát nem lettek életre szóló barátságok, de Albertoval biztosan kapcsolatban maradok. Aztán irány a dugóban a reptér.

16. nap

Megérkeztünk Lisszabonba rendben, a motyóm is, kiszedtem átküzdöttem magam busszal a másik fapados terminálra. Elértem a simán a Ryanair-t pedig pontosan indult, (így ezzel a kis sétával spóroltam vagy 300 €), most valahogy baromi hosszúnak tűnt Budapestig.. Ahol aztán megfagyok, mert nincs rendes meleg ruhám és a fél repteret körbe kell sétálni.. IJB

Megjött a cuccos, Afrikában nem is tűnt a hátizsákom koszosnak, itt azért rendesen megnéznek. Haza taxi és kipakolni sincs időm mert SZ-al ebéd aztán Petivel vacsi, és ivászat a Szörnyekkel.

Ha össze akarnám foglalni, nem ez volt életem legjobb túrája, részben a társaság a nyikorgó múmiákkal nem adott hozzá, szerencsére az olasz házaspár jó fej volt legalább. Másrészt Szenegál északi része és a Gambia nagyon nem jött be, igaz nem is ezek miatt mentem. A Casamance régió és Guinea-Bissau viszont rendes nekem való Afrika volt és lehet az egésznek a titkos értelme az Albertoval való találkozás volt.. Azért a TransAfrica tulajdonosától állás ajánlatot kapni elég komoly elismerés :-)

Szenegál 2x Magyarország alapterületre, és majdnem lakosságra is, akik főleg wolof  (43%) és fula, serer, és mandinka népek lakják, francia gyarmat volt. A régió politikailag egyik legstabilabb országa, gazdaságilag is jobban állnak mint a másik kettő (149. GDP/fő), főleg ásványkincsek (foszfát, petróleum származékok, arany, cement) és a halászat jelentős bevétel, de a turizmus sem megy rosszul, meg fociban is jók.

Nekem az északi rész túlságosan turistás, gyakorlatilag egy másodpercre nem lehet létezni az erőszakos szuvenírárusoktól. A Casamance régió viszont szebb is, atmoszférája is sokkal jobb, látni még autentikus afrikai életet és alig van turista.

A Gambia, a hasonló nevű folyó két partján kicsit nagyobb mint Bács-Kiskun megye, de 2 millióan lakják, főleg mandinka, fula és wolof népek, ők is főleg iszlám vallás szerint. Gazdaságilag sem állnak jól, (GDP 171. ennek nagy része mezőgazdaság, mogyoró és kesú, fa.

Nekem eddig ez a legkevésbé bejövő afrikai ország, korrupcióban és a tömeg turizmusban jók, nekem ezek viszont annyira nem. Itt nem a szuvenír árusoktól hanem a nyomuló pasiktól nem lehet létezni. Mivel rendes bevételük származik az angol nőknek nyújtott szexuális szolgáltatásokból, így próbálkoznak és nem kicsit erőszakosan minden fehér nőnél. 

Guinea-Bissau (a főváros neve különbözteti meg a volt francia Guinea-tól) 1/3 Magyaro., 2 millió lakossal akik főleg fula, balanta és mandinka törzshöz tartoznak. Itt az iszlám kb 45%, keresztény 20% de ezek erősen átfednek az animista vallásokkal (és önmagában az is 38%).

Gabu királyság részeként a Mali Birodalomhoz tartoztak, ennek egyes részei a 18. századig kihúzták. Amúgy a portugálok nagyon korán a 16 sz. gyarmatosították, de csak a tengerparti részt, az ország belseje maradt törzsi kézen és meggazdagodott a rabszolga kereskedelemből. Oda csak a 19. sz jutottak be.

A függetlenségért Cape Verdével együtt harcoltak, ők gerillaként is, Amílcar Cabral itt is nemzeti hős, de portugáloktól csak 1973-ban szabadultak. Aztán össze se számolható mennyiségű katonai puccs következett (asszem 7) és több elnököt kinyírtak, ugyh finom szólva sem volt az ország politikailag stabil. Mi most pont az új elnök választásra érkeztünk amit egy iszlamista ellenzéki nyert.. hát meglátjuk.

Gazdaságilag is szarul állnak, főleg mezőgazdaság van meg halászat (GDP 168) a lakosság két harmada brutál szegény, aszfalt, elektromos áram alig. És híresek, mint drog csempész útvonal, főleg dél-amerikai kokain szállítmányok mennek Európa felé. Mondjuk ahogy a vízum és a reptéri organoleptikus ellenőrzés ment, hát nem csodálom.

Utazási szempontból Bijagos szigetcsoport természetileg gyönyörű, autentikus Afrika de sajnos az ország belsejébe most nem jutottam el pedig törzsi élet szempontból az is érdekes.                                                                                                                                                                           

11. nap

Ma leléptem a csapattól végre – mint kiderült Alberto pick up-ja is kell a csomagok szállításához, mert Ziginsóból kisebb busszal megyünk tovább. Így én a lecsapó villám sebességével ültem át hozzá a pick upba, egy jó fej olasz házaspárral.

A határátkelés Guinea Bissau-ba egész gyors volt, de amíg az autó papírjait (togói rendszáma van) intézte Alberto, megpucoltuk az ablakot hogy legalább ki lehessen látni :-) Az egyik ellenőrző ponton megállítottak, minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek hangosan röhögni mikor Alberto azt mondta a rendőröknek hogy akik az utazás célját kérdezték h a közeli katolikus missziót látogatjuk meg. A határ után rögtön jobbra el egy földúton egy tradicionális Felupes falucska irányába. Az út borzalmas rossz volt, de pick up speciálisan átalakított, ezzel szokott Alberto átkelni a Szaharán. A busz cserét is értem már, az is spéci és az is bírja ha lassabban is.

Útközben utazásokról, helyekről dumálunk, Alberto több mint harmincöt éve él és utazik Nyugat Afrikában, akkor szelte át először a Szaharát teherautóval amikor én még óvodás voltam.

A falucska nagyon szép, körben rizsföldek, hatalmas baobab és kapok fák, és teljesen tradicionális agyag házak, fánk alak itt is menő, dupla elcsúsztatott szalmatetővel, ami légkondicionálóként működik. Nincsen annyira erőd jellege, de a stílus hasonló. Fa bot kerítések vannak, és külön hely a cuki malacoknak. A falu portái nagyobb területen vannak elszórva, közte rizsföldek. Az egyik parcellán kézzel csépelik a rizst a kislányok, a másiknál a kútból vízzel mosnak. A faluba eddig csak csónakkal lehetett eljutni a Cacheu folyón, de tavaly óta van egy gát amin végig lehet autózni. Ettől függetlenül nem lett több a látogató szerencsére..

Visszafelé mi kicsit megtoltuk, hogy előre megrendeljük az ebédet a csapatnak, és mivel volt fél óra előnyünk muszáj volt megosztoznunk egy üveg vinho verde-n amit az utolsó falusi közértben is lehet kapni, ennyi előnye van a volt portugál gyarmatoknak.

Bissau felé néhol jó az aszfalt, de legtöbbször az kátyúk után fizetünk, itt már igazi afrikai utakon toltuk, de a táj gyönyörű, pálmafák, kesudió, néhol mangrove, sokkal zöldebb. Két hatalmas folyón is átmegyünk, szerencsére már van híd, ha kompozni kellene rá menne pár óra.

Bissauból a többiek tovább mentek, mi átpakoltuk a pick upot és bezsúfoltuk a kemping cuccokat, majd elmentünk bevásárolni a fővárosba. Nagyon szakadt de még is sajátosan hangulatos város. Az egyetlen történelmi látnivaló az erőd, ami most is katonai támaszpont, fotózni nem lehet. Van pár jóképű koloniális ház, és óriási dugó. A bevásárlás volt nem egyszerű mert minden bezárt, de valahogy veszünk pezsgőket, reggelit, jeget stb. Holnap egy lakatlan szigeten fogunk táborozni, a csendes szilveszter jegyében.

A szállásunkig még 1,5 óra minimum ugyh végül csinálok zenét hogy ne unatkozzunk a dugóba, brutál hogy Alberto úgy ismeri Bissaut hogy sötétben is simán navigál a kis utcákon. Mondjuk amikor a dugó közepén hisztizve követelte hogy most azonnal nyissuk ki az egyik vinho verdet és igyuk meg a kocsiban, azért ellenálltunk :-) Aztán száguldoztunk még egy kicsit sötétben, kaptunk halat vacsorára és nagyon későn, egy nagyon egyszerű szobát aludni.

Holnaptól a Bijagos (bidzsagosz) szigeteken nyomjuk, a telefonom nem működik, wifi nincs, és remélem társaságnak csak a törpevízilovak meg teknősök lesznek.

12. nap

Bijagos szigetcsoport is világörökség a 88 szigettel az óceánban. Reggel egy óra alatt pakolják be a hajókat, két sport horgász teknővel indultunk el az elvileg 4 órányi hajózásra levő szigetre. A 4 órából egész nap lett, mert a mi hajónk (amin legalább voltak ülések) motorja nem igazán bírta erővel. A dagály miatt a sós víz jött a nyakunkba így is rendesen. Végül jött egy 3. teknő, folyamatos hajó csere, emberek át egyik hajóról a másikra. Orango szigetet du 2-re értük el, már túl későn ahhoz, hogy tovább menjünk a hippokhoz :-( és még újabb 3 óra hajózással elértük a legszélső lakatlan szigetet. Ez a Canhabaque szigeten élő törzs szent helye, csak egy kijelölt táborhelyen lehet sátrazni. Viszont itt van a a leves teknősök egyik legfontosabb költőhelye. És persze úgy néz ki ahogy a trópusi szigetek képeslapon, pálmafák, baobabfák, buja zöld növényzet, ehhez fehér homok, kék ég és nincs senki csak mi.  

Vacsit hoztunk magunkkal, ittunk hozzá vinho verdét és elmentünk aludni éjfélig. Szerencsére az egyik múmia beállította az ébresztőt mert Alberto úgy bealudt hogy nélküle pezsgőztük és mentünk teknőst nézni. Mivel a dagály még nem volt igazán magas csak egyet láttunk.

13. nap

Újévre hatalmas levesteknősöket kaptam. Az volt a terv, hogy reggel 7-kor, aki szeretné látni a törpe vízilovakat és további 8 órát szívatni magát a hajón azt elviszik. Viszont olyan szél lett, hogy a hajókat eleve be kellett vinni mélyen a tengerre ugyh nem lett hippo nézés.

Ha már felkeltem én azért elmentem napfelkeltét fotózni és találtam egy hatalmas teknőst, aki nem indult el az óceánhoz időben és a kövek miatt itt ragadt. Úgy vettem észre hogy beszélt hozzám kicsit röfögős méltatlankodó hangon. Aztán még kettőt, reméltem túl élik a napsütést és a meleget amíg megjön a dagály és el tudnak úszni. A negyedik hatalmas és fiatal volt, átment a köveken és szépen elúszott, de még volt időm lefotózni és boldog új évet kívánni neki.

Egy másikat a táborhoz közel a bokor alatt találtuk, éppen befejezte a tojásrakást és elindult a vízhez, de persze rossz helyen, őt nemes egyszerűséggel átemeltük pár kövön és már úszott is.

Persze órákig vártunk, hogy a szél csökkenjen és el lehessen indulni, sétálgattam fel le, és láttam ahogy egyeske teknős az emelkedő dagállyal elúszott. Ő egyébként akár hányszor elmentem mellette mindig felemelte a fejét, a többieknek meg döglöttnek tetette magát, feje betéve a víz alá. Ezek a tekik mindenféle trópusi óceánokban és tengerekben megtalálhatók, és elérhetik a 400 kg-ot is, pedig vegák (green :-) turtle angolul). Nyugat Afrikában ez a pici Poialo sziget a fő költőhelyük, akár 30.000 tojást is leraknak itt évente.

Bubaqui-re hajókáztunk át egyenesen, mert a Meio szigetre nem volt értelme ebben a szélben, a múmiák így is végig vinnyogtak a hajón. Pedig most nem jött ránk a víz, csak dobáltak a hullámok, én fülig érő szájjal vigyorogtam a félszemű kapitány mellett állva. Bubaqui a sziget a kvázi főváros. Egy egyszerűbb sport horgászos hotelben alszunk, szuper a kaja, és vau van wifi az étteremben..   

8. nap

A Gambia folyó felett is szép a napfelkelte, szóval korán indultunk. Rendes szakadék bozóttaxival a megalitokhoz egy Siné Ngayéne nevű helyre, másképp nem is lehet odajutni, és így se egyszerű. A megalitok világörökség (Wanar nevű szenegáli és pár gambiai site-tal együtt), és ugyan ebben a régióban a világon a legnagyobb faragott kő koncentráció, szinte semmit nem tudni ezekről a pre-iszlám kő körökről, azon kívül hogy temetkezési célokra készültek valszeg a 12.-13. században. Itt 1102 van, 52 körben. Van egy atmoszférája a helynek, de azért a pulzusom nem ment feljebb a kövektől vagy a pár négyzetméteres múzeumtól amiben gyakorlatilag semmi sincs.

Ami aztán mérsékelten megdobta a pulzusomat az a Gambiai határátkelés Farafenninél, bár fel voltam készítve. A Sierra-Leone/Libéria túrát ugyanis Sean-nal nyomtam végig, aki a Szenegál Bradt útikönyvet írta (kb mint a Lonely Planet de jobb/több kulturális infoval, és elég jók az afrikai országokra) és akivel első percben jóban lettem, a lengyel-magyar barátságot igazolva (félig lengyel, Chicago-i a srác). BTW valami van a levegőben, mert a mostanit meg a Trans-Africa (legnagyobb nyugat-afrikai utazós cég) tulajdonosával, a Togóban élő, de olasz Albertoval tolom. Aki a 3. nap kérdezte meg nem akarnék-e neki túrákat vezetni Afrikában (4x4 Mauritániától Lagosig vagy vmi ilyesmik) mert végre valaki aki érti Afrikát J (nos a szenilis amcsi útitársaknál nem nehéz jobban érteni, de ez még nem elég)

Szóval Seantól tudom, hogy ez a világ egyik legkorruptabb határátkelője, ahol naponta változik, hogy kell-e vízum valakinek vagy nem. Az EU-s országból jövőknek kevés kivétellel, mint francia, szlovén stb eddig se kellett, magyaroknak se, annyi változással, hogy októbertől minden EU útlevél vízummentes. Ezt Sean még az egyik határőrtől anno WhatsApp-on is megkérdezte. Ezt is, meg minden internetes infot a hivatalos website-okról kiprinteltem.

Nos nyilván két útlevélbe kötöttek bele, a görög útitársnőébe és az enyémbe. (De az amerikaiaktól akiknek előre benne volt a vízum, a pecsétért akartak pénzt kérni..) Először egy alacsonyabb rangú kezdett el nyomulni h nekünk kell vízum, mondtuk nem, itt a lista. De nekik más listájuk van. Amit nyilván nem volt hajlandó megmutatni. Amikor mondtam, hogy írja le a nevét hogy feltehessem a fészbukra, hogy ő volt aki vízumot akart velem fizettetni lett egy kis kiabálás :-) Mármint ő ordított.

Végül mentünk a főnökhöz, aki azt mondta, hogy tudja, a törvény szerint nekünk nem kell, de az ő parancsnokának a parancsnoka azt mondta hogy kell, úgyh akkor kell. Igaz az ára egyre csökkent. Nagyon udvariasan csak annyit kérdeztem hogy ha én most befizetem ezt a 14.000 CFA-t és ad egy elismervényt, amit lefotózok és felteszem a fészbukra a Gambia Tourist Board alá - ahol kint van a poszt hogy nekem nem kell vízum - vajon neki lesz-e baja belőle? Nos annyi válasza volt, hogy takarodjunk és odaadta az útleveleket egy cetlivel, amire kaptunk vízumot fizetés nélkül (gondolom h ne veszítse el az arcát a beosztottak előtt). Persze ettől még meg fogom írni a sztorit a fészre.. És persze megírtam Seannak is WhatsApp-on, aki csak annyit válaszolt, a fészbukos ötlet brilláns és ellopja :-)

Az egész The Gambia 10,689 km2, 2 millió lakosú volt brit gyarmat, egy mini ország amit Szenegál vesz körül és ahol rendes afrikai csóróság van, pedig komoly bevételt hoznak a óceán parti resortokba érkező tömeg turisták. A hely amúgy az idősebb hölgyek által nyaralás alatti szex céllal vásárolt raszta fiúkról híres.

Banjul a főváros egy szigeten van, ide egy felejthető, de tipikus afrikai ebéd után (senki sem azt kapta amit rendelt, de legalább 1,5 óra múlva) a komppal jutottunk át. A fővárosban van pár koloniális házon, egy múzeumon, a piacon a szokásos káoszon kívül nem sok minden van.

A híres Senegambia hotelben alszunk – hatalmas rettenet medencékkel az óceán parton. Meg szert tettünk egy meglepően jó seafood vacsorára egy helyi turistás helyen

9. nap

A hotel a kertje gyönyörű és több száz féle madár van benne, ha éppen a hangos partizás nem zavarja el őket. Én úgy döntöttem, hogy a délelőttre inkább maradok a madarakkal és kihagyom a banjuli múzeumot és dugót. Még napozni is tudtam kicsit az óceán parton, a hullámok miatt fürdeni nem lehetett. Amúgy elég idegesítő hogy a security-s csávótól a takarítóig mindenki nyomul az emberre hátha lízingeli jó pénzért.

Gambiából ennyi elég is volt, valószínűleg ez lesz az általam legkevésbé kedvelt afrikai ország. A határon mondjuk már simán kiengedtek majd kis várakozás után bepecsételték újra Szenegált. Várakozni azért kellett mert pár marabu (nem a dögevők, hanem a szufik) betolakodott elénk..

Szenegál Casamance régiója már az az Afrika amit szeretek, már a határ túloldalán megváltozik a hely kisugárzása. A vegetáció is sokkal zöldebb, pálmafák, kesudió, mangrove mocsár.

Ez a rész >35 éve vív függetlenségi háborút a rendes Szenegállal, és valójában annak sose volt része. Másik törzs a diola lakja - nem az északon domináns wolof népek - akik főleg animisták meg kicsit keresztények. Ez a terület anno Guinea Bissau része volt, amíg a francia gyarmatosítok el nem cserélték egy darabra a másik Guineaból a portugálokkal. Ezt a részt hozzácsapták Szenegálhoz (így lett A Gambia bezárva) majd nem sokat foglalkoztak vele. A régió infrastrukturálisan és minden szempontból elhanyagolódott, amíg aztán a 80-as években fellázadtak. Most béke van de mindenütt katonai ellenőrző pontok.

Ziguinchor-ba (ejtsd ziginsó) ugyan este 7-re érünk de még el kellett menni a Guinea-Bissau konzulátusra vízumot csináltatni. Konkrétan 5 perc amíg a konzul - aki ezért bejött szombat este túlórázni – átmásolja az adatokat a vízumra az útlevélből és 20.000 CFA (10.000 Ft). Még papírokat se kellett kitölteni.. Bárcsak minden vízum így menne.

Kivételesen rendes hotelben lakunk, de ettől a vacsora ugyan úgy 1,5 óra múlva érkezik, így Albertoval iszunk egy üveg rozét (mivel sört nem ihatok, megszánt és borozik velem

10. nap

Hát nem lett rövid.. de kezdek végre flowba kerülni. Először körbenéztünk Ziginsorban van pár régen jól nézhetett ki koloniális ház. Aztán a Casamance folyó árterülete és a mangrove erdők mentén elmegyünk egy tipikus diola házhoz, imploviumnak hívják, a római vagy görög házak után. Gyakorlatilag a régi törzsi háborúk miatt kialakított erőd ház, ami kvázi egy nagy fánk. Egy jól védhető ajtóval, ablakok nélkül. Középen a tetőn nagy nyílás, mint egy tölcsér befele lejt egy udvarra – így ezen a lyukon át jutott fény és gyűjtődött esővíz, a házban pedig több család is ellakhatott. Sajnos ilyen házból egyre kevesebb van, mert a fű borítás nagyon drága és pár évente cserélni kell a tetőt..

Következőnek először bort veszünk mert vendégségbe menni így illik, az egyik legősibb diola királyságba hívattuk meg magunkat. Egy faluban vásároltunk, én megléptem a piacra pálmaolajat meg hibiszkuszt venni.

A király piros ruhában és zokniban fogadott bennünket egy árnyékos külső helyen. Mindenkivel szépen kezet fogott, de ő se beszélt velünk közvetlenül hanem a miniszterén keresztül. Elég fiatal (40 körül) és még csak pár éve király – itt sem a legidősebb fiú örökli a trónt, hanem a vének bizonyos spirituális jelek alapján döntik el ki lesz az új király. Akik ennek nem mindig örülnek, mert addig életüket - a feleséget, szakmát stb - is beleértve fel kell adniuk. Ő menő taxis és autószerelő volt, aki éppen elnyert egy belgiumi ösztöndíjat h tovább tanuljon, ehelyett itthon kellett maradni egy új 17 éves feleséggel királykodni. Addig egész jól ment minden amíg el nem kezdtünk elköszönni – itt Őfelsége betolta, hogy van akivel szerinte már találkozott közülünk. Majd a minisztere rám mutatott. Hát ööö mondtam max előző életemben. De de, szerinte Ő velem már találkozott.. Az útitársaim ezen rendkívül jól szórakoztak és úgy fordították le maguknak, hogy el akar venni feleségül a király. Well..ha igen, ez megint egyike lehetett a jobb napjaimnak, pedig nem is mostam hajat, és hát az ellenfelek helyes megválasztása is fontos része a győzelemnek, szerintem relatív kevesen akarnak amerikai múmiákkal házasodni.

Ebéd a folyóparti szakadt helyen, majd hatalmas csónakban az árterületen elindultunk egy helyi faluba, ahova csak vízen lehet eljutni. Mangrove erdők között, fejünk felett repülő vízipulykákkal (a pelikán új neve) és mindenféle más vízimadarakkal már az út is brutál szép. A faluban aztán 20 perc sétával egy maszkos szertartás közepébe érkezünk. (egy helyi kapcsolattól tudtuk meg előző nap hogy buli lesz) Vagy 100-120 ember nyomul, a lányok körben fa darabokkal ütik a ritmus, de vannak rendes dobok is. A férfiak leveles faágakkal táncoltak, voltak rafia ruhás maszkosok és két hatalmas rafia kúp tetején zászlóval.  A rafia kúpok elképesztően jól pörögtek, de ipari mennyiségű port toltak az arcomba, mondjuk tudtam hogy ez lesz, nem véletlen nem mostam hajat :-)

A zöld zászlós kúp a fő jó maszk, mellé végül egy kicsinosított esernyő alatt besétált egy fiatal lányka- őt választották hercegnőnek – ez kvázi az új eladósorba került lányok bulija, őket oltalmazza a rafia kúp.

Visszahajózás naplementében is klassz, de annyi erőm már nincs, hogy órákat várjak a vacsorára ugyh inkább alvás lett.

Holnap újabb határátkelés Guinea-Bissauba, nem tudom lesz-e internet ugyh ezt megpróbálom feltölteni hajnalban innen, így valszeg ez lesz az év utolsó posztja.                                                                                                            

4. nap

Még mindig Gorée, reggel a kedvünkért kinyitják az 1786-ban épült rabszolgás házat.. Ezt még II. János Pálon kívül vagy 3 amerikai elnök látogatta meg eddig.  Itt nem hatalmas erőd, csak nagyobb kereskedő házak voltak a rabszolga kereskedés központjai. Felül laktak az uraságék, alul a ghánai erődökhöz hasonlóan a rabszolgák cellákban szétosztva, nők, gyerekek, pasik. És persze itt is van door of no return, azaz aki azon az ajtón átmegy nem tér vissza.. Amúgy a pestis járvány, ami miatt Dakar létrejött, ebből házból indult anno. Addig a ma 4 milliós főváros egy lebou halászfalu volt. Visszafelé végre leesik a tantusz hogy a hatalmas teherszállító tengerjárók mellett álló furcsa hatalmas hajó mi – Africa Mercy– a híres kórházhajó. Ez a világon a legnagyobb, 152 méter és 470 fős a legénységgel nyomulnak – 5 műtőben 7000 műtétet tudnak elvégezni évente, 2020 júniusig állnak Dakarban.

Még felmászunk a dombtetőre, aztán vissza a hajóval Dakarba. Amin kb. jött vagy >500 turista.. el lehet képzelni délre mi lesz a szigeten. Megérte itt aludni, mert így legalább késő délután és reggel nem volt senki.

A Lac Rose, rózsaszín tó 35 km Dakartól, és régen itt ért végett a Párizs-Dakar. Amúgy az óceán egyik lagúnája volt,  amit a 70es évekbeli nagy szárazság idején lezártak így tó lett, majd ahogy a víz párolgott a só egyre koncentráltabb, a színe meg rózsaszín lett. Mai napig termelik ki a sót, csónakba a pasik, ki tolják a part közelbe, ahonnan meg a nők viszik partra, kupacolják, eladják. Egy tonna 40 $. Európában út szórásra használják, itt ebből él vagy 1000 ember.. Durva meló, de itt már a szuvenír árusok se gyengék, még Goreé-hoz képest sem. Folyamatos a zaklatás.

A következő megálló, az OT rendszámot kérdés nélkül megkapó Land Roverekkel Kayar, egy brutál méretű halászfalu a Cape Vert félsziget alján. Na ez is rendesen színes, kb. 1000-1200 festett halászhajó végig ameddig a szem ellát a tengerparton. Méteres ráják, murénák, polipok a homokban, ládaszám a mindenféle halak, amiket lovas kordé aztán a várakozó kamionok visznek Afrika szerte. A népek nem túl barátságosak, jellemzően Szenegálban mindenki pénzt akar a fotózásért, amit alapból utálok. Az egész hely ettől függetlenül lélegzetelállító.  Még a marabuhoz is bemegyünk, aki a tudja a Koránt meg Szent Erdőt ötvözve megáldani a hajókat, hogy ne süllyedjenek el. Beleértve a migránsokét, akik innen Spanyolba mentek.

Végül még egy off road szakasz, de most nem jeep, hanem teherautó plató, rendes afrikai kivitelű utazás és a sivatagban éjjel mauritániai módra épített sátrakban alvás.

5. nap

Saint-Louis még mindig meg van a varázsa… A Szenegál folyó torkolatában levő parányi szigeteket csak a 1659-ben kezdték belakni. Eleinte csak a kereskedők nyomultak, de az európaiak nem hozták a családot, hát csináltak sajátot a szép feka lányokkal- így kerültek egyre nagyobb hatalom birtokába a métis signare néven elhíresült mulatt asszonyok. Itt is küzdöttek az európai hatalmak és végül 1779-ben a franciák tették rá a kezüket. Sokáig ez volt a francia Nugat-Afrika fővárosa amíg nem tették át Dakarba.

Már bejutni is egy 1897-es Pont Faidherbe-ről elnevezett híres hídon lehet, ami még a hajó forgalom miatt el is forgatható. Saint-Louis apró utcái és koloniális házai között sétálgatni már önmagában egy program – amin sokat javítana, ha pár másodpercenként nem tukmálna valaki valami szuvenírt az emberre. Tele van az utca a korán iskolában tanuló, és koldulni kényszerített talibes gyerekekkel is, úgyh ilyen szempontból is jó döntés volt a klasszik lovaskocsis körbenézés, így nem zaklatnak másodpercenként. Átmentünk a szomszédos halászos szigetre is, tele színes piroggal a part. Van új fotó múzeum, kevés de tényleg szuper képekkel, keresztény és muszlim negyed, városháza, és mecset amiben harang van.

Karácsony estére nekem a híres 1700-es évek óra létező las Fanales jut. Ez a métis signare hölgyek tradicionális vonulása volt a legjobb ruhájukban, ékszerekkel és a lámpást vivő szolgákkal az éjféli misére. Most türkizkék vagy narancssárga ruhában énekelve vonultak egy papírmasé kivilágított templomszerű építmény mögött, közben zene, pár maszkos táncos. A templomban misére már nem mentek be, gondolom majd az éjfélire, de azt nem vártam meg.

6. nap

Felmentünk a mauritániai határhoz a Djoudj (dzsudzs) Nemzeti Parkoz, ami ugyan mesterséges de a világ harmadik legjelentősebb madaras parkja, és világörökség. Eleinte még van aszfalt, aztán rizsföldek között földút. Azért előjön belőlem a spotter. Így a többiek is látnak piros majmot, meg varacskos disznókat. Megérte korán kelni mert itt több turista van, mint hajó. Így mi lelépünk au első eresztéssel, a többiek várnak a tűzőnapon amíg visszaérünk. Csomó madarat látni, ezeknek többsége költöző, évente pár százezer áll meg itt – szürke gém, gólya, kormoránok, de leghíresebbek a pelikánok mert ezekből egy szigeten több ezer tanyázik. És repkednek a nem kis testükkel (14 kg) az ember feje felett.

Ezután ebédhez vissza Saint Louis-ba, na itt lett elegem a turistákból – három csoport nyomult ugyanabban az étteremben, a kaja felejthető, de legalább mikro adag.

Szerencsére innentől leakadtunk a turistacsapásról. Egy Koba nevű fulani faluban mentünk aludni, ide se vezet aszfalt és szerencsére nem látogatják a tömegek. Útközben még kifogunk egy kisvárosban piac napot, és szépen körbe sétáltam. Ez már a rendes Afrika, szakadt mikrobuszok, rétegesen tömve, zöldség, kecske, ember, nem mindig ebben a sorrendben. Lovas kordék, árusok színes kavalkádban. Egyből látszik hogy erre nem jár a turista horda, barátságosak, mosolyognak, köszönnek és senki nem tukmál rám semmit, sőt ők kérik h fotózzam őket.

A faluba sincs út, és csak naplementére érünk oda. Peul típusú fula népek laknak de ezek a letelepedett típusúak. A gyerekek cukik, világosabb a bőrük, a lányok gyönyörűek. Mindenki azt akarja, hogy őt fotózzam, elég vicces.

Ugyanolyan szalma házakban alszunk, mint ők, ágy és szúnyogháló van (nekik is) és ki gondolná zebu volt vacsorára még pedig nagyon finom. Sejteni lehetett közben hogy vmi készül mert pár autó hangoskodó népekkel elhajtott a házak mellett. És lőn, a falusiak még elvittek minket bulizni a szomszédba, a griot (nyugat afrikára jellemző történetmondó, sok híres zenész származik ilyen családból) állítólag ott volt sztorizni, őt nem láttam viszont a helyi csajok versenyt táncoltak nekünk. A zene néhány fém és műanyag konyhai cuccon dobolás. Én megúsztam a fellépést, de csak azért mert a 2 méteres főnök kisfia ült az ölemben, így aztán mondhattam hogy baby sitterkedem.

7. nap

Touba – egy szenegáli városállam, vagyis kalifátus, az ország leghíresebb szufi városa, a murid testvériség központja. Az alapító (1887) Bamba itt van eltemetve, a híres mecsetet halálakor kezdték építeni és még szándékosan nincs befejezve. Minden utód kalifa hozzátesz valamit, a 8.-nál tartanak, de ő már minaretet nem építhet, mert abból már van 7 és több Mekkában sincs. Amúgy beengednek mindenkit, ha rendesen felöltözik, adnak szoknyát, én kékben parádéztam, fej letakar, cipő levesz, mint rendes muszlim helyeken. Ez egyébként az iszlám egyik kivételesen békés ágazata, itt miattuk nincs terrorizmus meg dzsihad (szemben a szomszédos Malival). Gazdag népek amúgy mert vámmenetesen vehetnek/vihetnek mindent. (Afrikában az állami bevétel nem jövedelemadóból van hanem az árukat vámolják meg, de rendesen).

A mecsetet éppen kék ruhás önkéntes nők takarították, mert holnap péntek, és 10.000 feletti murid fog imádkozni. Mondjuk van, hogy többen vannak mert ez a 2. legnagyobb zarándok hely Mekka után.

Dél fele tartottunk egész nap, egy Kaolack nevű városban tettünk még kört, ez a legnagyobb kereskedelmi központ és főleg mogyoróban menők. Van egy tengeri nyulvány, ami bejön ide úgyh mind a szárazföldi mind a tengeri forgalom jelentős.

Ebédet egy helyi családnál kapunk, a ház melletti fa alatt a homokra terített szizál szőnyegeken. Hatalmas fém tálakon a tabaski-nak (más iszlám helyeken Eid) itteni tálat, de birka helyett barrakudával. Rizs vagy kuszkusz, hal és csomó finom zöldség nagy darabokban. Ehhez baobab vagy hibiszkusz juice, dinnye, banán stb. Na éhesek nem maradtunk kicsit se.

Vacsorázni már Gambia folyó partján vacsoráztam varacskos disznó pörköltet.

0. nap

Ennél a cégnél is utolért az indulás előtti hisztérikus káosz, mert nyilván az 5 éves tervezés számait muszáj december 19-20 csinálni, amikor már mindenki szabin… De miért? Nem lehet sem 2 héttel előbb, sem 2 héttel később. No comment.

Ehhez még hozzájött, hogy nem sikerült becsekkolnom, mivel a választott ülést nem tudtam kifizetni a TAP website-on, beragadtam a rendszerbe. Ki kellett mennem a reptérre előbb, ott végre el tudtam intézni. Aztán egy óra késéssel irány Lisszabon, mivel így <30 percem maradt átszállni, addig stresszeltem, amíg a steward meg nem nyugtatott, annyira borzalmas idő van Nyugat-Európában, hogy valszeg a dakari gép is késni fog.

Késett. 3 órát.. Ebből 1 órát állva egy reptéri buszon töltöttem szerencsés utastársaimmal, mert beszállítottak, vártunk, elindultak velünk a géphez, vártunk, majd vissza a terminálhoz. Mondjuk esett rendesen és olyan szélvihar volt, hogy majdnem felborított mikor kiléptem az épületből.

Végül csak felszálltunk, volt turbulencia rendesen, de bevettem a Deadolon-t előre és elfeküdtem 3 ülésen aludni. Gyakorlatilag fel se ébredtem Dakarig. Ott is nehezen, mert hajnali 4-kor szálltunk le.. de legalább rendes Afrika illat volt.

Szenegálba nem kell vízum, és ezt bemondásra elhitte nekem a cuki határőr fiú, aki szokás szerint úgy nézegette a magyar útlevelet mintha én csináltam volna otthon guminyomdával. Megjött a csomagom is, lett taxi is. Az új reptér jó messze van, több mint 50 km a várostól, akkor értem a szállodához, amikor máskor felkelni szoktam.

1. nap

Teljesen használhatatlan lettem az éjszakai vergődéstől, úgyh főleg alvás, olvasás, írás. Van egy csomó elmaradásom, igyekeztem legalább ezekből behozni valamit. Pár óra melóval befejeztem a Sierra-Leone/Libéria fotók válogatását. Az otthon töltött pár hétben nem volt erre sem időm, a Járatlan Utakon fesztiválos és egyéb előadások, bortúra, jótékonysági vacsora, meló stb mellett nem csoda.

A platón van a szállás, ez itt kvázi a belváros. Sétáltam egy kört, bank automata, víz vásárlás, bambulás. Nyilván minden második sarkon nyomul valaki, (itt az a menő, hogy ő a hotel biztonsági őre – nem – és majd ő vigyáz rád stb) de nem túl agresszívek, így csak közepesen idegesítő. A szokásos afrikai káosz az utcákon, mindenki árul mindent is.

Ami érdekes volt, hogy délután 1-kor az egész utca megtelt pénteki imádkozó muszlim férfiakkal. Imaszőnyeg az úttestre és több százan hajlongtak Mekka felé, hátulról meg nyomta a mecsetből az imám kihangosítva.

Vacsorára kaptam rákokat, és legalább azonos mennyiségben fokhagymát. Attól nem kell félnem, hogy vámpírok vagy szúnyogok jönnek a közelembe, és remélem turisták ellen is jó.

2. nap

Pont 17 éve Karácsonykor toltunk egy pár hetes hátizsákos túrát Böjti Úrral a Szenegál Mali vonalon, sok emlékezetes sztorival.  Kíváncsi vagyok mennyit változott az ország. Közben megismerkedtem pár utazóval, aztán további séta a városban, olyan amilyenre emlékeztem, de az akkori 25 év feletti Peugeotok úgy tűnik kihaltak és többen beszélnek angolul.

A régi ismerős 1912-es vonat pályaudvart felújították, anno itt vettünk az emlékezetes Dakar-Bamako 1200 km-es vonat útra jegyet (gyakorlatilag napra pontosan 17 éve :-) de tényleg, van dátum a fotókon 2002.12.21.) úgy, hogy gumibottal a katonák szabadítottak ki a nyomuló jegyüzérek közül pénztárnál. Végül aztán 42,5 óra után megérkezzünk Maliba, olyan állapotban, hogy a bio hazardnak minősített ruhák egyből a kukába mentek. Konkrétan a vonaton ez idő alatt egyszer pisiltem, mert a WC csésze és a padló nem ért össze, ugyh kb. 2-3 cm húgy folyt fel le ahogy a vonat imbolygott. Jó étvágyat. De a legdurvább az volt, amikor egy hatalmas bambara feka jött egy 120 literes kék kukás zsákkal, hogy dobjuk bele az útleveleket.. pár száz fekete laminált személyije bár benne volt. Bedobtuk, közben már vizionáltam ahogy a senki földjén Szenegál és Mali között töltünk úgy 20 évet, mire vki kiszabadít minket. Végül hajnalban megállt a vonat a határon, tök sötétben, Böjti maradt vigyázni a hátizsákokra és mentem az útlevelek után. A vonat összes utasát név szerint felolvasva gyertyafény mellett, utoljára a miénket adták vissza. Így legalább név szerint ismertem mind az >1000 útitársunkat.

A pályaudvar ugyan felújítva s jól néz ki, de még nem nyitott meg, de ha igen, akkor TGV lesz csak az új reptér és  város között. A legendás vonaton utasokat már 10 éve nem szállítanak.

A szállás közelében van a nagy piac, Marché Sandaga ahol anno a színes anyagokra alkudtunk, ez leégett és úgy tűnik nem akarják újra nyitni, az árusok azért a környéken újra szervezték magukat. A Függetlenség téren is körbe totyogok koloniális és szovjetes épületek között.

3.nap

Ha vasárnap akkor templomba kell menni, szóval a kicsit szudáni stílusú katedrálist (Souvenir de Africain) kaptam reggelire. Meg a borzalmas észak-koreai szobrot, 52 méter magas, Sztálin legjobb éveire emlékeztető, 30 tonnás réz gyerek, hiányosan öltözött nővel és pasival.

A másik régebben leégett piacot a Marche Kernelt újraépítették, szép zöldségek, halak és gyönyörű óriási languszták vannak, kevésbé kellemesen nyomuló szuvenír árusokkal. Itt van a maszkos fal, sok m2 az utcai falon afrikai maszkokkal borítva.

Ennél azért eggyel jobbak vannak az új múzeumban, ez a fekete civilizációról van, a kínaiaktól kapott feleslegesen hatalmas épületben. Kivételesen az afrikai átlag múzeumnál színvonalasabb, igaz minden csak franciául és pl. a vizet a kínaiak kihagyták, így a WC-k állapotát nem részletezném. Az előemberekről 3D filmek, koponyák és több teremnyi szuper törzsi cucc, maszkok, szobrok anyagok, meg persze a kortárs művészet sem maradhat ki. Történelmi okai vannak annak, hogy Szenegál ennyire erős az afrikai kortárs művészetben – mondjuk eleve az első elnök egy költő volt (Leopold Senghor) és meglehetősen agresszíven erőltette a művészeteket, legyen az tánc, festészet, szobrászat vagy zene. Aztán egyszerűen így maradtak.

Ezért aztán a művész falut (Village de Arts) is meg kell nézni, bár vasárnap nem sokan aktívkodnak, aki igen azok elég jók, csak haza már nem viszek semmit.

Ebédre hal, utána hajókáztunk át a világörökség Ile de Goreé-ra, ami egy pici (36 hektár) sziget pár kilométerre Dakartól. Szerencsére a turista hordák már visszafelé mennek, úgyh mivel itt alszunk nekünk lesz pár nyugisabb óránk. A hely már mikor először láttam is bejött, nagyon színes bordó és sárga házak, baobab és pálmafák, koloniális házak hatalmas virágzó bougainvilleakkal. Amúgy Soros házai is meg vannak még, de a helyet már jóval előtte 1444-ben felfedezték a portugálok. Persze itt is ment a tulajdonosi vita, ugyh voltak itt angolok meg hollandok is és híres ez is a rabszolga kereskedelem miatt lett. Van erőd, múzeumok, szuvenír árusok de legjobb csak simán csatangolni a macskaköves sikátorokban a tarka házak között.

10. nap

Monrovia azért vasárnap elviselhetőbb a forgalom szempontjából, ez szerencse mert egész nap a fővárosban csavargunk. Van bulvár, ami mentén az elnökök szoknak lakni, ezekből elég sok volt mert bizonyos időszakokban elég rövidre sikerült az élettartamuk. Jobb esetben kiestek a hatalomból, rosszabb esetben kivégezték őket. Mondjuk életbiztosítás libériai elnökként tuti feláras.

Emellett az sugárút mellett vannak a minisztériumok és az egyetem is. Ezt megnéztük közelebbről, semmi extra, viszont olyan a korrupció, hogy még a kertbe való belépésért is pénzt kért valaki. Következőnek a Ducor hotel biztonsági őrét kellett lefizetni, hogy beengedjen a lezárt, romos hotelbe. Ez mondjuk megérte, kiváló film forgatási helyszín lehetne, a 70-es évek legjobb nyugat- afrikai szállodája, csak egy rohadó betonváz, néhol szürreális graffitikkel, golyó nyomokkal és pazar kilátással a 8. emeletről körben a városra. Tériszonnyal annyi nem egyszerű a korlát nélküli lépcsők és nyitott liftaknák között, de megérte. Az egész hotel egy domb tetején van, egy emlékmű és néhány ágyú mellett, és vki jó fej módon egy teherautó szemetet is odaborított hogy meglegyen az összhang.

Ebédelünk a diplomata negyedben, meg megnézzük a szuveníreket, de nem igazán van autentikus cucc. Utána irány a sziget, amelyiken Libériát alapították, le van zárva, csak a hídról lehet megnézni. A nyomornegyed, mint külön városrész elég közel van egy földnyelven, rettenet módon néz ki és nem teszteltem le, hogy tényleg olyan veszélyes-e mint mondják.

Még megnézzük az amúgy zárva levő nemzeti múzeumot kívülről, kertjében egy páncélozott Mercedesszel. Természetesen az őr itt is pénz kért a semmiért. Shoppingoltunk a helyi közértben aztán haza a lagunás hotelbe, mert páran már ma délután hazarepülnek. Sean-tól is elköszönök, aki amúgy a Bradt Sierra Leone könyvét update-elte és jó arc, szokott Magyarországra jönni, mert bár chicagói és lengyel származású itt is vannak rokonai.

11. nap

Utolsó napra leszerveztünk 4-en magunknak egy csimpánz túrát, ami ráadásul a reptérhez közel van. Egy pink ronccsal valahogy elvergődtünk a reptérig, onnan viszont 4x4, mert az út a folyóig megint kátyús/pocsolyás földút.

A múltban a csimpánzokat ideális orvosbiológiai kutatási alanyoknak tekintették, mivel DNS-ük több mint 98% megegyezik az emberekével. 1974-ben egy amerikai kutatóintézet létrehozott egy laboratóriumot Libériában és a következő három évtizedben több mint 400 csimpánzt tartottak ketrecekben invazív hepatitis B kísérletekhez. A 2000-es évek elejétől a labor abbahagyta a működést elkezdték a csimpánzokat a közeli szigetekre költöztetni. Itt szabadon élnek, csak nincs elegendő táplálék vagy édesvíz, így naponta HSI emberei járnak őket csónakkal etetni.

Még több szigeten 60 csimpánz él, mi 3 szigetre vittünk nekik enni a motorcsónakkal. Az elsőn már messziről hangoskodva fogadtak, és lelkesen szaladtak a banánért. Irtó jó fejek, mind hallgat a nevére és a vízbe besétálva nyújtják a kezüket a kajáért. Banánt kapnak, valami zöldsalátát és amit imádnak popcornt. Ehhez cola és mozi nem jár, de így is elszórakoznak vele egy darabig amíg összeszedik. Szaporodni nem igazán engedik őket, de számuk nem csökken mert jönnek sérült vagy más okból mentett darabok. Itt is volt egy félkarú akinek ellőtték az egyik kezét. A legidősebb 47 éves, a legfiatalabb a 3. szigeten volt, egy ultra cuki egy hetes bébi, akinek még a nemét se tudták, de ha lány Amanda lesz :-) 

A csimpánzos buli méltó befejezése volt a túrának, utána már csak átöltöztünk a reptéri szállóban és át sétáltunk a géphez. Az új reptér elég rendbe van és a szokásos sorban állós tömegjeleneteket is megúsztuk.

12. nap

Most indul a harmattan szezon, nem tudom emiatt-e olyan turbulencia volt végig Afrika felett, hogy még 2 deadolonnal 4 ülésen kinyúlva se nagyon aludtam. Brüsszelben aztán négyen háromfelé mentünk, mondanom sem kell, hogy az én gépem egyszerre és egymás melletti kaputól indult a norvég koppenhágai gépével. Így aztán szépen megreggeliztünk együtt, amíg ő dolgozott mellettem megmutattam, hogy kell reptéren aludni. Állítólag még körbe is porszívóztak, de ez sem zavart meg.

Nagyon jól elvoltunk az utazás alatt - különösen sokat nevettünk Jerry-n a virginiai nagypapán, akinek az akcentusát a többi amcsi se értette nemhogy mi - szóval vele még szívesen bejárnék pár országot.

Röviden a két országról:

Mind Sierra-Leone, mind Libéria a világ 10 legszegényebb országa között van. Történelmük is hasonló, a felszabadított és visszatelepített afrikai rabszolgák, évtizedes véres polgárháborúk zsoldosokkal és gyerekkatonákkal, és mire ezt kiheverték volna jött az ebola. Sierra Leone a gyémántból, Libéria a hajó regisztrációból él. Egyenlőre egyik ország sincs az átlagos turista térképen, bár jelen pillanatban biztonságosan utazható.

Utazóként mégis volt különbség, Sierra Leone nekem jobban bejött, könnyű vízumot kapni, lazák, kedvesek és vidámabbak az emberek. Kisebb a korrupció és nem annyira elszálltak az árak. Líbiában az emberek nem igazán kedvesek, inkább mérgesek, gyanakvók és nem csak az idegenekkel egymással is. Iszonyat a korrupció és nem igazán látni fejlődést, de én drukkolok nekik is.

6. nap 

Bo-tól már 4x4 Toyotákkal mentünk tovább mert az út első fele volt csak leaszfaltozva, az is afrikai kivitelben (ez mondjuk manapság nem sokkal rosszabb, mint otthon). De előtte még beugrottunk a helyi postára, mert az egyik útitárs bélyeget szeretett volna a képeslapjaira. 26 bélyeget végtelen lassúsággal nyaltak fel, de ahogy mondani szokás az afrikaiaknak idejük van, nem órájuk. Hogy szórakoztassam magam vettem pár bélyeget 1 $-ért, ha valaki szeretne oroszlános sierra-leonei bélyeget, jelentkezzen, ezek nem nyálasak.

A táj errefelé is szuper zöld, pálmafák, erdők, néha rizsföldek. A házak is hagyományos kivitelben, sárból, szalmatetővel. Egy ilyen faluban, ahol vége az útnak szálltunk csónakba és átvittek minket a folyón a Twai szigetre. Ez egy nemzeti park, igaz csak 12 km².  A szigeten van egy kutatós központ, meg egy kempingszerűség, sátrak egy beton platformon, felettük tető. Ez utóbbinak örültünk, mert a sátrak finom szólva nem tűntek vízállónak, és körben fekete felhők, villámok. Én Batman-el aludtam J mármint egy fullos batman matrac volt az ágyam.

Ebédre kaptunk finom peanut stew-t (megint földimogyoró pörkölt, imádom) és utána elvittem kutató központig a jóképű norvégot sétálni. Annyira fél a kígyóktól, hogy nem mert elindulni egyedül. Láttunk Sean-nal mangabey majmokat, egész közel a táborhoz, de mi mondjuk csendben tudtunk maradni 10 percre.

Délután túráztunk a szigetek körül a motorcsónakkal. Nem csak a vihar előtti fények voltak brutálisak, de a helyi horgászok is kitettek magukért, a felfújt csónakkal felmotoroztak velünk az elárasztott homokos partokon, a végén pedig kvázi pár rapidon és elárasztott pálmafák között (jó rafting skálán kb. 1,5, de felfelé a sziklák között egy motorral…).  A többiek tökre paráztak, én betettem a cuccom egy drysack-be és fülig ért a szám.

 Este megittunk egy üveg bort, hogy a norvég tudjon aludni (sátorban kígyó parával nem könnyű) én mondjuk imádtam a dzsungel hangokat, még a termeszeket is lehetett hallani ahogy leveleket rágcsálnak (tényleg).

7. nap

Tipikus afrikai nap – felkeltünk 5.30 kor, hogy 6-kor elinduljunk 1 órás reggeli sétára az esőerdőben. Guide-ok sehol. 7-re megjöttek majd sétáltunk 2 órát. Közben mondjuk láttunk ugrálni cuki vörös colobus majmokat és egy Diana majom csapatot is, de sajnos törpe vízilovat nem. Reggeli 20 perc. Utána a számla kiegyenlítésén egy óra vita Sean-nal és a helyi fixer emberrel. Ezzel se lenne bajom, ha mondják előre, pont megszáradt volna a ruhám a napon, és pont tudtam volna egy órát dolgozni a Járatlan Utakon előadásomon.

Visszacsónakáztunk és elindultunk a Libériai határra – 70 km 2,5-3 óra alatt. És állítólag rengeteget javult az út állapota, ez régen 8 óra volt, mert kompolni is kellett, és az 2-3 óra várakozás. Öhhh hát az első 30 km tényleg új aszfalt, de utána, gyakorlatilag a legrosszabb féle földút, kátyúkkal és hatalmas pocsolyákkal vagyis inkább kisebb tavakkal. Na itt megértettem miért 4x4 nyomjuk. Olyan sáros volt a kis Land Cruiser, hogy lefotóztam, amikor megálltunk egy rendőrségi ellenőrző ponton bevárni a többieket. A rendőr amúgy annyira kedves volt, hogy már gyanakodtam. Onnan már csak 7 km volt a határállomás. Na itt ért az igazi meglepetés, életemben még ilyen laza határátlépésem nem volt. Először is minden határőr kedélyesen csacsogott velünk amíg az útleveleket pecsételték. Majd egészségügyi vizsgálat következett, sárga könyv, kérdések és hőmérés. Amikor a negyedik ember volt 36.5 C mondta, ennyi elég a többiek menjenek nincs kedve tovább vizsgálódni. Aztán az épület előtt az egyik elkezdett hülyéskedni, hogy a fiatal amcsi srác az ikertestvére, aztán valahogy kiderült ki drukkol a M Unitednek, aztán csoportképet kellett velük csinálni. Szétröhögtem magam.

Közben a libériai buszunk odaért, bepakoltunk és a defektes kerékkel átgurultunk a libériai határállomásra. Itt is 2 ellenőrzés, de semmi hajcihő, közben pénzt váltottunk (1 $ 200 libériai dollár), a helyiek meg kereket cseréltek.  

Innen még újabb 70 km de többnyire földúton. A táj hasonló, de házak kicsit mások ezen az oldalon. Újra leértünk az Óceán partra Robertsport-nál, itt leszünk két estét. Mivel a szobákat elszámolták és eggyel kevesebb van, én összeköltöztem a norvéggal :-)

8. nap

Reggeli után séta Robertsport-ban – kb. 4-5000 lakosú, de elég nagy alapterületű városka. A házak között van pár jobbféle, vagyis volt, mert le vannak szakadva afrikai módon, a fele csak rom semmi már. A helyiek fa és/vagy bádog bódékban nyomják többnyire. Több iskola is van, találkoztunk két amerikai önkéntes tanárral is. A gyerekeken egyen póló, jó fejek, kíváncsiak. A felnőttek viszont kifejezetten barátságtalanok, nyoma sincs a sierra-leonei lazaságnak. Komolyak és inkább gyanakodva/mérgesen néznek. Állítólag nem csak ez a város ilyen – nem tudom, hogy ez még a polgárháború utóhatása (a háborús bűnösöket itt sem igazán állították bíróság elé) vagy ahogy a fixer magyarázta az iskolázatlanság és a rossz gazdasági körülmények miatt van (az infláció állítólag az új bankjegyek piacra dobása miatt rettenet magas). Fotózni se nagyon lehet, bár a nőket/gyerekeket könnyebben.

 A városkában főleg halászatból, halfüstölésből élnek. Nagy színes fahajók állnak a kikötőben és a nők hatalmas vas hordókban füstölik százával a halakat. Az egyik utcai árustól isteni sült afrikai krumplit veszünk chili szósszal, de rajtam és Sean-on kívül senki se meri megkóstolni. Pedig annyira jó h visszafelé is veszek egy adagot. A vörös keresztes épület mellett még áll egy ebola járványos sátor, ezekkel tele van az ország itt is. Bár a helyiek lassan elkezdik újra hasznosítani.

Pár óra séta után visszaértünk a bungalókhoz, délután szabadprogram, de olyan fülledt meleg van hogy az izzadáson kívül nem bírtam semmit csinálni. Olvasni próbáltam az árnyékban, meg bámultam az óceánt, halászokat, az alvás esélytelen a bungalóban 70 C van.

9. nap

Indulás Monrovia a főváros felé, de előtte volt még egy kis halászhajó nézés a reggelihez. Útközben falvak, piacok, szokásos megpakolt lepukkant autók, szóval az afrikai élet, háttérnek sok zöld erdővel..

Nyugat-Afrika egyik legnagyobb megmaradt erdősége Libériában van. Valahogy megúszta az erdőirtást - a 70-es években az arany, gyémánt stb vonalra fókuszáltak, és nem alakult ki ipari szinten a mezőgazdaság (itt nincs kakaó vagy kesudió ültetvény), a polgárháborúk alatt senki nem foglalkozott ezzel, de az ország fő bevétele amúgy is a libéria zászló alá beregisztrált hajókból van. A világ tengeri járműveinek 30% libériai bejegyzéssel működik (másik 30 panamai).

Mivel a mezőgazdaságot, farmereket lenézik így az önellátásra sincs elég, az élelmiszer import miatt került az ebola is az országba, mert nem tudták lezárni a határokat.

Monrovia felé még megálltunk egy kék tónál, ez egy elárasztott, nagyon mély bányató, egy UN békefenntartó bázis mellett. Nagyon mély kék és türkíz színe van, lehetne benne úszni de én inkább megeszem a szendvicsemet és adok a halaknak is.

A főváros szélén ebédelünk, ez csak azért érdekes mert 10 percre lett wifi, illetve mert kisétáltam a folyópartra ne szarj ide táblát fotózni (kettő is volt, az egyikre egy teológiai kurzus plakátja volt kiragasztva). Mellette egy helyi bushmeat-et egy antilopot árult – ez nagyon drága csemege, és egyben potenciális ebola forrás.

A főváros kb 1,5 milliós, de úgy tűnt ezek mind a piacon vannak mert több mint 1 óra volt a szélén átvágni. Szokásos afrikai káosz, ahol mindent lehet kapni, aztán csak meg lett a hotel egy laguna szélén, egyszerű de van wifi meg sör, úgyh nincs rinyálás.

1. nap

A héten másodszor indultam a reptérre hajnalban, mondjuk a hétfő durvább volt, Sz-al az 5 napos hedonista túráról jöttünk haza Grúziából, a gép 4.40-kor indult Tbilisiből haza. Most „csak” 4-kor indultam otthonról, de ez se esett jól. Főleg, hogy a kettő között még megjártam munka után oda vissza Bécset, de egy Supertramp koncertet nem lehet kihagyni. Tudok élni..

Brüsszelből kb. 6 óra Lungi, Sierra Leone nemzetközi reptere, hát sokat nem voltam ébren. Már az útlevél ellenőrzés vicces volt, kérdezte a pasi meddig maradok, mondtam egy hét. Mondta, hogy ő megadja az egy hónapot, de eljönne velem nyaralni J Tényleg elég lazák..

Arra is rájöttem, aki megérkezik Sierra Leonéba amúgy egyből milliomos lesz, feltéve, hogy átvált 100 $ helyi Leonesre. Egy 10.000 bankjegy ér kb. 1 USD-t, ugyh egyből lett egy vastag köteg irgalmatlan mocskos pénzem.

Lungiból a főváros, Freetown vagy 4 óra körben kocsival, vagy az ember átvág a tengeren hajóval. Ez utóbbi csak 30 perc és elég jól szervezetten ment. Kisbusszal le a kikötőbe 5 perc, épp ment le a nap, elég giccses erre érkezni. Felszálltunk a katamaránra, nekem meg kellett néznem hova vezet fel a lépcső, nem meglepő, a kapitányi fülkébe. Mivel jóképű volt egyből ott is maradtam és dumáltunk amíg átértünk, és így már azt is tudom,s hogy kell katamaránt vezetni.

Azért Freetownban eljött a rendes Afrika, úszott a szemét a vízen és jeep, ami a szállodáig vitt volna sehol. TIA. Némi telefonálgatással persze megoldódott minden, lett wifi is, meg zuhany, meg alvás.

2. nap

Sierra Leone említésre mindenki összevonta a szemöldökét, a katonai puccsok (volt év, hogy 3 volt, ez még Afrikában is rekord), a több mint 10 évnyi polgárháború, majd 2 évnyi ebola nem tett jót az image-nek. Pedig most még az angol külügy honlapján is totál zöld és elvileg biztonságosan utazható. A vízum nem olcsó, de interneten megszerezhető, pár nap múlva küldik pdf-ben, ki kell printelni és kész. Turizmus pedig nulla, nem kell izgulnom a kínai turista csoportok miatt.

Freetown amúgy a szokásosnál kicsit attraktívabb afrikai főváros, főleg a zöld dombok és a tenger találkozása miatt. Egyébként a szokásos beton ház, rozsdás fém tetők, szmog és dugó. Építészetileg talán az 1787 után visszatelepített, felszabadított afrikai rabszolgák házai érdekesek, fadeszkás cuccok, stílus amiket anno az USA-ban használtak. Kb. 400 fekete és 60 fehér érte el akkor Sierra Leonét, ahol az ígéretek ellenére nem volt semmi. Sokan meghaltak betegségben, vagy helyi törzsekkel háborúzva és végül 1792-ben újabb 1200 visszatelepült alapította a várost – folytatva az Amerikában megismert életstílust. Később még több felszabadított rabszolga jött, végül egy új etnikai csoport jött létre a kriok. Az ő nyelvük mai napig leggyakoribb nyelv az országban (hivatalos az angol) bár mindig is pár % voltak a lakosságnak, ennék jóval nagyobb hatalommal.

A belváros amúgy maga a piac, rettenet dugó és mindenki árul mindent. Elsőnek a vasúti múzeumot néztük meg, nyilván a britek csinálták, de amikor a 70-es években megszűnt működni a dolgozók elrejtették a mozdonyokat és a kocsikat. Így aztán ezek túléltek 30 évet amíg egy angol ezredes újra fel nem fedezte őket.

A dugó miatt aztán innen ebéd a híres cotton tree (Ceiba pantandra) mellett, kasszava levél és rizs, víz, üdítő 5 $. A kapokfa tényleg hatalmas, és már 1792-ben a fekete telepes ex-rabszolgák alatta pihentek .. ugyh látott mindent. Mindent is.

A nemzeti múzeum a szokott poros afrikai kivitel, vannak klassz maszkok, ruhák úgyhogy azért megéri benézni. Az Old Fourah Bay Egyetem 1848-es romjai még így is jól néznek ki, de nem hiába vannak a veszélyeztetett műemlék listán – még a fákat se irtják, ami a romok között kinő. Ezután templomba mentünk, ahol pont a gyerekkórus gyakorolt meg megnéztük a szuvenír piacot, ahol semmi érdekes/autentikus nincs, de kedvesek a népek.

Vacsora Lumley Beach mellett egy parti helyen, tigris rák grillezve, Star sörök (14 $), ehhez terepszínűbe öltözött gépfegyveresek, de persze nem minket őriztek.

3. nap

Ezt éppen Nyugat-Afrika egyik legszebbnek tartott bícsén írom – River number 2, avagy ahol a kettes számú folyó megy bele a tengerbe. Itt fogatták az egyik Bounty reklámot.. ez asszem sokat elmond.

Egy közösségi létesítményben lakunk, amit a falu üzemeltet, elég jó pénzekre tesznek szert a tengerpartjukból. Van belépő az autóknak, az asztalok székek után, étterem és pár rendesen lepukkant afrikai szoba, wifi nincs. De a part brutál gyönyörű.. és amikor érkezünk üres, de mivel vasárnap van délutánra megtelik, estére pedig rendes tömeges jelenlét és parti hangulat lesz..

 Várunk pár órát az ebédre, ami alatt még úgy is megégünk hogy végig felhős az ég..  Aztán csónakba szálltunk és helyi srácok felvittek a folyón pár kilométert, két oldalt mangrove erdők és minden smaragd zöld. Pár madarat is láttam, jégmadár, góliát gém (nem tudom mi a magyar neve), meg pici krokodilt . Vízesésnél kiszállás és elindulunk az erdőbe túrázni. Nyilván felfelé a hegyre, hogy eljussunk valami kilátó pontig. A vezető srác kb. fut, ami meredeken felfelé mindenféle kivágott fatörzs átmászással nehezítve 90% páratartalom mellett elég izzasztó, vagyis mindenki fürdik a saját levében.

Végül kiderül, hogy esélyünk sincs elérni a kilátót úgy, hogy még világosban visszaérjünk, egy kisebb vízesés résznél, kb féltávon megfordulunk. Kérdezem a feka srácot milyen messze van a hely? ha délben vagy egykor elindulunk meg lehet csinálni, köszi, lehet ha az előre megrendelt ebéd fél2 előtt elkészül lett volna esélyünk időben indulni :-(

 Mire visszaérünk sok százan buliznak a parton, pia, zene, vízipipa, táncolnak, ordítanak, szelfiznek, de jó hangulat van, hullámok, majdnem telihold. Vacsorát is 2 óra késéssel kapunk, de szerencsére vettem egy üveg vinho verde kedvenc rozét Freetownban ugyh a jóképű norvég pasival és a miami 75 éves filipinó szobatársammal megisszuk, hogy addig is történjen valami. Partit csak 11 után lőtték le, ugyh onnantól végre lehetett normálisan aludni.

4. nap

Csónakkal a Banán szigetekre, ami állítólag 1,5 óra,  African time, de kicsit több mint két óra alatt oda is értünk. Igaz közben a helyi fiúk horgásztak a csónakból. Az óceán hihetetlenül tiszta kék meg zöld, ehhez fehér vagy sárga homokos beachek, kék ég és buja zöld erdős dombok. Hát el lehet nézegetni bármeddig. A Banán szigeteken rabszolga kereskedelemmel kapcsolatos emlékek vannak, ágyuk, templom, erőd, de ennél érdekesebb a helyiek élete. Paradicsomi körülmények között kb 1000 ember él a szigeten. Dublinnak hívják a falut (itt gyakori h embereknek és helyeknek rendes angol neve van), templom, iskola, (egy üres gázpalack lóg a fán azzal „csengetnek” be), kórházszerűség ahol a szüléstől a malárián át mindent intéznek, de az ott dolgozó nővér takarít.  Fából és rozsdás lemezekből vannak házak ezek egy része tényleg 2 századdal ezelőtti. Látszik, hogy szegények, de nagyon kedvesek, ezért megérte áthajózni.

Szemben 20 perc hajózással az egyik legszebb bícs, itt kapunk halat ebédre, aztán mi a norvéggal elmegyünk fürdeni. Olyan meleg az óceán hogy órákat el lehetne pancsolni, rajtunk kívül nincs senki, az egész pálmafás, homokos strand a miénk..  Vissza már naplementében hajózunk. a saját helyünkön sajnos megint parti, de szerencsére mivel holnap munkanap kevesebben buliznak és 10 kor vége. Lujza a szobatársam viszont reggel 3-kor indul, még kirándul aztán repül haza, úgyh ma se jött össze a nyugodt alvás.

5. nap

Az ország másik felébe, Bo felé vesszük az irányt, ehhez előbb vissza kell menni Freetown-ba és onnan kicsit északnak aztán keletnek fordulni. 270 km 7,5 óra és jó utakon mentünk (made in China, fizetős). Igaz közben megálltunk vásárolni, meg pénzt váltani. Meg Freetownban egy két érdekes helyen – amikor rájöttek, hogy a szúnyogok terjesztik a betegséget, elkezdtek cölöpökön álló fa házakat építeni, volt egy két jó darab, meg egy cuki pici rendőrőrs.

 Az út pont ott megy el, ahol 2017 augusztus 14.én a földcsuszamlás történt, konkrétan 3 napig tartó eső miatt leszakad a hegyoldal, egy teljes közösséget maga alá temetve. 1141 halálos áldozat nagy részét azonosítani sem sikerült, mert nem voltak olyan állapotban. Egy Waterloo nevű hely mellett temették el őket tömegsírban.

 Sean (Connolly) a Lupine guide aki velünk van, megkérdezte hogy bár a programban nincs benne. de meg akarjuk-e nézni a temetőt ahová a földcsuszamlás és a 2014-16 ebola járvány áldozatainak egy részét temették. Meg akartuk. Egy húsz perces földutas zötyögés után megtaláltuk.

A hely fekvése gyönyörű, odébb folyópart, pálmafák, néhány virágzó bokor. És százával egyszerű beton sírkövek, hatalmas, néhol fűvel benőtt parcellákon. Nehéz felfogni mit jelent 12.000 ebola megbetegedés és 4000 (hivatalosan riportált, de valóságban sokkal több) halott. Mit jelentett, amikor egymás után, de pár napon belül haltak meg a családtagok. Milyen lehetett azoknak, akik ugyan túlélték, de betegségtől való felelem miatt kiközösítették őket. Amikor leszoktak a kézfogásról és sorra haltak meg az ország legjobb orvosai.

Az ebola áldozatok sírjára többnyire legalább tudtak nevet írni, de alatta van a sorszám: 1681, 1745, 1593 stb.. És az életkor – külön hatalmas parcella csak a gyerekek – élt 1 napot, 3 évet, halva született. A földcsuszamlás áldozatainak neve és életkora sincs, de ezeket is gondozzák az önkéntes helyiek. (A környékbelieket az ebola alatt kitelepítették innen, nem csak a fertőzés veszély de trauma miatt is, ne lássák ahogy folyamatos hordják zsákokban a halottakat) Elég megrendítő a hely, néma csöndben sétálgattunk, de senki nem bánta meg a kitérőt.

 Visszaküzdöttük magunkat a főútra, és tovább Bo felé. A táj itt már nem annyira dombos, de minden smaragd zöld, falvakban azért többnyire modernebb házakkal bár van pár agyag/szalmatetős verzió is. Az ellenőrző pontokon én az ablakon át vásárolok, rendes afrikai rutin szerint, grill kukorica, ipari banán (plantain) chips, rendes banán, mert ebédelni Bo-ban ebédelünk de csak délután fél 5-kor. Igaz akkor rendes peanut (földimogyoró) pörkölt csirkéből.

 Délután még bevásárlós expedíció mert holnaptól nomádkodni fogunk a Moa folyón levő Tiwai sziget esőerdejében. Onnantól valószínűleg nincs wifi egész Brüsszelig, úgyh én csinálom a házi feladatokat amíg tudok kommunikálni. A többiek elmentek a helyi kocsmában bulizni, mi a jóképű norvég pasival  (Oddbjoern) maradtunk dumálni, gin tonicot inni és kipletykáltuk az útitársakat.

22. nap

Azért az gáz, hogy Dél-Afrikában sehol internet, se a Krügerben, de még az utolsó posh lodge-ban sem. Reggeli elköszönésnél érték vhogy utol Gordont, hogy az anyja stroke-t kapott napokkal ezelőtt és a Birminghami kórházban van... Így aztán a búcsúzkodás az angol családtól még szomorúbb lett, az extra ölelés ellenére is.

Mivel wifi nélkül a szváziföldiekkel sem tudtam kommunikálni, voltak kétségeim, lesz-e fuvarom, de pontban reggel 9-kor ott állt a kis fehér Toyota.

A Nelspruit-ig jót dumáltam a sofőr fiúval, ott viszont bealudtam, 4.00-kor keltem a többiekkel, hogy el tudjak köszönni. A határátlépés Szváziföldre kb. 3 perc volt, még papírokat se kellett kitölteni. A határ után is meglepően jó minőségű utakon nyomtuk, a táj elég dombos, hegyes, de fa nem sok van. Az egész kicsit Dél-Afrika csak valamivel lepukkantabb kiadásban, viszont mindenki ultra kedves.

Megálltunk egy Ngwenya nevű helyen itt egy üveg üzem van, amit meg lehet nézni, de sajnos nem fújtak épp semmit mert szombat van, viszont a működő, meleg kemence mellett egy hatalmas hím páva aludt. Wifi itt se működött, de csajok jó fejek voltak az étteremben.

Malolotja NP-ban aludtam, olyan faházban, ami kísértetiesen emlékeztetett a 80as évek sí edzőtáboraiban használt szocialista szállásokra. Mondjuk a hegyek között ebben a magasságban elég hideg is volt. A 18.000 hektáros parkban csomó ritka állat van. Kaptam egy hatalmas adag vacsorát (fél csirke stb), de annyira hulla voltam hogy inkább beájultam.

23. nap

Végre trekking, reggel elvittek egy jeep-pel a beszálláshoz és egy helyi kiscsávóval elindultam a a Malolotja vízeséshez. Körben elég nagy dombok, inkább csak fűvel és csomó színes virággal, jön a tavasz. Fák csak a völgyekben. Csomó állatot láttam közben, blesbok antilopot, sast, zebrát, nyala antilopot, elandot (1 tonnásra is megnövő jávor antilop). Egy meredek sziklás terepen másztunk le egy kilátós helyre, ahonnan két vízesés is látszódott (a nagyobb 93 méteres és bár száraz évszak van, 3 hónapja nem esett, van benne víz, de honnan?), szemben pedig az ország 2. legmagasabb csúcsa, 1829 méter Ngwenya hegy.

Sajnos, amit leereszkedtünk vissza is kellett mászni, ez a sziklás részen annyira nem esett jól. Kiderült miért, a 3 órás túrát 2 óra alatt nyomtam le, ugyh a haza fuvar sehol. Így aztán még visszasétáltam a szállásra egy újabb 1,5 óra alatt.

Délután a fővároson át (dombokon, de semmi különös) Mlilwane (Kis Tűz szváziul) Vadas Parkba mentem tovább. Itt annyi állat van szállásul szolgáló kaptárszerű kis házak között, hogy felesleges állatlesre menni.

És végre van wifi, legalább vmit tudtam kommunikálni, főleg, hogy itt sincs roaming és a telefonon sem lehet utolérni. Esti viszont szvázi táncest lesz.. ugyh gyorsan innom kell valamit.

24. nap

Volt farmok és ón bányák helyén csinálták a Parkot az Ezulwini völgyben. Nincsenek ragadozók, így csomó tök jó aktivitást lehet csinálni egyedül, lovagolni, mountain bike-ozni vagy csak sétálgatni.

Így elmentem a hippo ösvényre gyalogolni, persze a térkép elfogyott, de valamennyire ki volt táblázva, nem vesztem el. Láttam csomó fajta antilopot, meg varacskos malacot, de főleg sportértéke volt, mert jöttek értem időre. így letoltam a bő 7 km 1 óra 40 perc alatt.

A délelőttbe még belefért egy szvázi skanzen, ezen kívül már nincs hagyományos építkezés, pedig rohadt jó házakat csináltak nádból, fűből, szalmából. Nagy (5-10 m átmérős, státusztól és vagyoni helyzettől függően) kör alakú és kb. 25 évig nem kell hozzányúlni, ha kint hőség van bent hűvös. Külön 3 ház minden feleségnek – alvós, főzős, kifőzdés, ahol a szeszt csinálják. Itt mai napig akár hány feleség lehet.. de nem olcsó buli.

Ezzel értelmet nyert a nád fesztivál (Umhlanga) ami BTW a jövő héten lesz – mindenfelől jönnek a gyerektelen, hajadon lányok hogy az egy hetes ünnepségen részt vegyenek. Az egészet 1940-ben kreálták egy régi ceremónia alapján. A lányok nádat gyűjtenek, fél meztelenkednek, a király választ 365 darabot és esetleg egy feleséget (de ezt nem kell minden évben) és ha bírja, ezekkel mind szexelhet egy évig.

A turista vakítás jegyében táncoltak is nekünk, ezt sem csinálják már amúgy a hétköznapokban. Sok dob, izmos fiatal fiúk félmeztelen, meg állatbőrben, és mindenki magasra tudja emelni a lábát.

Ebédelni egy House on Fire nevű fura helyre mentem, elvileg eklektikus előadós hely, de nekem inkább Gaudi meets Africa. Mindenesetre az étterem lassú, de jó a saláta.

Ez hosszú nap volt mert még elautóztunk a Hlane Királyi Nemzeti Parkba. Ez a része az országnak jóval szegényebb, rendes Afrika fíling. Még épp elértem a délutáni sunset drive-ot, gyorsan kértem 2 cidert és már mentünk is állatokat keresni. Nem kellett sokat, pedig 300 km2, egyből lett egy csomó szélesszájú orrszarvú.

A rhino orrvadászatnak az elmúlt évtizedben közel 10ezer esett áldozatul, köszönhetően az impotens  kínainak. Az északi alfaj utolsó hím példánya Sudan tavaly pusztult el, 45 évesen. Olyan sokat vadásztak le a Krügerben (volt év, hogy >1000 darabot :-( ), hogy ott megpróbálták őket a dél részre terelgetni és még turisták sem látják őket. Mikor legutóbb itt voltam simán fotóztunk naponta többet, most egyet sem. Így aztán örültem nekik és nem is voltak kevesen. Hlane híres az orrszarvukról, min 20 darabot láttam köztük bébiket is. Volt még fiatal hím oroszlán, rendes macskákhoz illően aludtak. No stress.

25. nap

Azért az fura hogy Hlane Park részei elég rendes elektromos kerítéssel vannak elválasztva, de a kis házakban nincs villany. Így aztán este petróleumlámpák mellett pakoltam, fürödtem stb. Hangulatos, csak büdös.

Reggel iszonyat mérges röfögésre ébredtem, azt hittem a pumbák marakodnak. De nem basszus Nyala antilopok verekedtek és adták ki a fura hangokat. Reggel még elmentem madarakat és dagonyázó orrszarvúkat nézni.

Sajnos ma elindulok haza, Szváziföld keleti részéről, hát idő lesz míg megérkezem.. Először All out Africa-s autóm elvitt Manzini-ig. Közben még fotóztam a vicces svázi rendszámokat, mind úgy kezdődik hogy három betű, az utolsó kettő SD.. így van LSD, USD stb. Az úton amúgy két veszély van: 1. tehenek, ezeket elakadás jelzővel jelzik a mögöttük haladóknak, 2. cukor nád szállító bazi nagy kamion, ezekből lesz a cukor abból meg a GDP.

Manzinitől profi shuttle busz (wifivel) a Jo’burg reptérig, onnan remélhetőleg Doha, és Budapest.  

5 napig nem volt wifi.. úgy hogy ez még az elmaradás..

17. nap

Újabb kamikaze akciót sikerült összehoznom. A tegnapi Windguru/Windfinder előrejelzése mára még vállalható 9-10 csomós szelet mondott… Én pedig rábeszéltem a többieket, hogy menjünk óceános szafarira. Reggelre a szél meghaladta a 20 csomót. Azért elindultunk a felfújós (RIB) búvárcsónakkal, a helyi csaj szerint csak az első 8 perc lesz szar, amíg elérjük a fokot és onnan szélárnyék. Azért a két gyereket és a többi 2 csajt a hajó másik oldalára ültette. Én mentem a pasikkal a bal oldalra.

Nos nem csak az első 8 perc volt szar.. hatalmas hullámok között nyomtuk, durván kellett kapaszkodni a két kötélbe, hogy megmaradjunk a hajó szélén ülve, a lábamat meg nem volt hova bedugni, mert ezen az oldalon már ki voltak szakadva a lábtartók.

A fokon túl tényleg kicsit kisebbek voltak a hullámok de az, hogy elővegyük a fényképező gépet szóba nem került. Pedig rengeteg púpos bálnát láttunk, főleg anyát bébivel. Amennyire lehetett, de úgy h ne zavarjuk őket, közel mentünk. Hatalmas élmény látni őket ahogy bálnáskodnak a nagy kék vízben. Voltak delfinek is, ezek tényleg odajöttek a hajó mellé, de sajnos ilyen időben nem lehetett bemenni úszni a vízbe velük. Így aztán cetcápa (whale shark) kimaradt, pedig pont itt van egy zátony (Tofo) ami mellett össze szoktak gyűlni. Velük lehet úszni, bár nagyobb busz méretűek, nem bántják az embert.  A snorkelling persze törölve, őszintén szólva a tengeribetegségemmel már annak is örültem, hogy nem répáztam össze az bálnákat. De legalább nem csak az én kezemen lettek véres horzsolások a kötéltől..

Délutáni programnak bementünk a kamionnal Inhambane városba, ami azért van vagy 45 perc (23 km) Barra-hoz. A külváros a szokásos afrikai káosz, kis boltok, árusok, az utca egy piac. De a belvárosban csomó még egész jó állapotú modernista, koloniális házacska, és megnéztem az art deco vasút állomást még egyszer. A régi templom a kikötőnél elég híres, a vízen meg éppen regatta volt, csomó vitorlással az öbölben. Nyilván kellett innunk az angol családdal egyet a kikötői kocsmában, ha már.. Ők egyébként tök jó arcok, a papa Gordon autista gyerekekkel dolgozik, Lucy a sportos, szuper anyu meg az NHS-nél tanácsadó, a két gyerek teljesen mobil telefon és foci függő, de amúgy elég jó fejek. Sokat utaznak ők is függetlenül szerte a világban a gyerekekkel. A német/holland páros nekik sem annyira jön be, úgyh inkább együtt szoktunk lógni. Ma pl a Zöld Teknősbe megyünk vacsorázni meg szeszes italt fogyasztani.

18. nap

Alig 230 km a mai menet, de nagyon keskeny utakon, viszont forgalom alig. Az elején még mindig a kókusz pálmák, közte legelésző tehenek, narancs fák. Két kisfiú húzta maga után a játékát – műanyag kupak kerekeken pet palack autót. Bár a turista csapáson ahova a dél afrikaiak járnak nyaralni, bícselni úgy tűnik, hogy van életminőség (nekik) és pl lehet bankkártyával fizetni, ez is a világ 10 legszegényebb országa közé tartozik. A maradék kaját mindig a helyieknek adjuk (és Shengli egy hadseregre főz) és mindig rettenet hálásak érte… Itt az embernek eszébe sem jut, hogy akár a maradék kenyeret a kutyáknak adja. Még egy üres pet palack is érték.

Shoppingolás új minősége, a salátát egyenesen a helyi veteményesből vesszük, ennél frissebbet nehéz lenne. Vettem csilit Orsikának, híres a mozambiki peri-peri, remélem nem törik össze csomagba és füstöli el a ruháimat (nem, mert már a teherautóban kifolyt.. volt mit takarítanom)

Végül megérkezünk az Óceán parton egy újabb elhagyatott helyre, 6,5 km az aszfaltos úttól, végig mély homokban, de a teherautón csak az utolsó 10 m ássa el magát. Viszont vannak traktorok (nem véletlen, másnak járhatatlan) a lodge-nál majd holnap kirángatják az elakadt piros elefántot.

Sajnos sok mindent nem lehet itt csinálni a vízben, a szél és a hullámok túl erősek, úgyh marad a parti séta a homokban, de közben voltak ugrabugráló bálnák, olvasás, cider, alvás, vacsora.

19. nap

És az utolsó Mozambikban, először délnek mentünk Xai Xai-on (sájsáj-nak ejtik) és aztán onnan nyugatnak fordultunk. Itt már szinte csak homokos/szikes talaj némi bozóttal, itt ott falvak. Az egyikben salátát veszünk, a másikban paradicsomot. Az út mellett csomóba kötött fa, kesudió és nád a menő. A házak pedig inkább szürke téglából vannak.

Átmentünk egy hatalmas duzzasztó gáton, nagy tó, vízerőmű. Ehhez már közel volt a Limpopo nemzeti park széle, ami gyakorlatilag a Krüger mozambiki folytatása, de állat egyenlőre alig van. Jellemzően egész Mozambikban a polgárháború alatt megették őket, a parkokba most próbálják visszatelepíteni őket.

Limpopo-ban az a jó, hogy brutál a szárazság, és nincs aszfalt, így megint adok egy adag port a tüdőmnek, az afrikai masszás is meg van, mert nem kicsit ráz, és olyan zajos hogy csak heavy metalt érdemes hallgatni.

A határra még pont zárás előtt (15 óra) odaértünk, de Shengli csinált egy váratlan manővert, hogy be tudjon kanyarodni és nagy faág az arcomba csapódott, szerencsére nem vérzett. Mozambiki kilépés 2 perc viszont a dél-afrikai oldalon megint kezdődik a szivatás. Szerinte nekem vízum kell Dél-Afrikába. Szerintem meg nem és már amikor 8 éve először voltam se kellett. Ezzel el vagyunk egy darabig. Mutogat vmit a komputeren, nem, akkor se fogok vízumot venni. Szerencsére elég határozottan adtam elő magam, bemegy vmi papírt keresni. Amire rá van írva, hogy nem kell vízum. Mert ő még sosem látott magyar útlevelet, hát nem is fogsz sokat látni a Giriyondo-i határon. Egy biztos imádom, hogy a magyar útlevelem miatt mindig cirkusz van.

Innentől már Krüger NP, vannak állatok is, egy horda elefánt az itatónál, bivalyok, zsiráfok, csomó antilopféle, kudu. Kudu később lett a tányéron is, sajnos nagyon finom steaket lehet belőle csinálni.. A Limpopo folyó mellett sátrazunk, egy hatalmas kempingben. Vannak házak, telepített sátrak, és normál kemping rész, de ide sok dél-afrikai hetekre jön, hatalmas sátrakkal még TV is van benne a szatelitet hozzák magukkal. A kempingben van étterem, közért, komplett szabadtéri konyhák ahol főzni lehet és szelíd antilopok. Mivel sötétedéskor vertünk sátrat, gyorsan mentem zuhanyozni. Csak törülközőt nem vittem.

Na ezen a ponton állapítottam meg hogy ez nem az én napom és elővettem a Kozo féle almapálinkát. Gordon  úgy hívja Gee (útitársak így becéznek, a nevemet nem tudják kimondani) Juice, mert a pálinkát nem tudja megjegyezni, de ez nem zavarja abban hogy szépen igyon velem.

20. nap

Hajnali kelés, aztán elmentünk állat lesre, de sajnos a nagy piros elefánttal. Ez azért nem optimális, de így is sok mindent láttunk, főleg az itatók körül. Most bivaly csorda volt és csomó zebra. De lettek zsiráfok, krokodil, varacskos pumba malac, hatalmas gigászi elefánt bikák, kosok, sasok, karvalyok, lepények és sünök. Sajnos oroszlán hiányunk van és most is csak sok száz méterre láttuk őket aludni a bokor alatt.

Ebédre antilop burgert kaptunk aztán kiültem a folyópartra egy fa árnyékába írni. Annyi állatot láttam a padról a folyómederben téblábolni, hogy elgondolkodtam felesleges délután teherautós lesre menni. 

De azért mentem persze, de nem sok minden volt, ami az előtt nem, másik fajta sas, és egy albínó mókus cukiskodott egy vékony ágon.

Ittunk még vacsi előtt a folyó parton, angol család rendesen rákapott a pálinkára, nem bánom mert nagyon jó fejek, haza vinni meg nem fogom.

21. nap

Kifelé a Krüger NP-ból, de persze megálltunk minden érdekes állatnál – zsiráfok, bivalyok, kuduk, elefántok stb. változatos szögekből. Volt sakál, és csomó érdekes madár pl 15-20 kg bastard :-) (óriástúzok)

De a nap fénypontja egy baby sitterkedő idősebb hiéna hölgy, 2x2 hiéna gyerekkel. Az óvoda egy föld alatti üreg, rögtön az út mellett. 2 nagyobb, úgy 2 hónapos gyerek ott játszott egymással, rohangált ki, be. A sitter odacipelte a másik kettőt, ezek csak egy hónap körüliek lehettek, az egyiket a szájában hozta. Nyilván ez a két bébi is játszott egymással, ultra cukik voltak, néztek kíváncsian nagy szemekkel, nedves nózival, kerek fülekkel majd pofozták egymást tovább.

Sajnos, az albínó mókusnál adta meg magát az SD kártya a fényképezőgépben és erre csak a hiénák után jöttem rá. Úgyh ezekről csak kölcsön fotóim lesznek. A mindenre felkészült kényszeres agyam miatt persze volt nálam másik SD, úgyh mire megtaláltuk a két fa alatt alvó nagy hím oroszlánt tudtam újra fényképezni. Csak annyira aludtak, hogy a fejük nem nagyon került a fű fölé, a lusta macskájuk.

Autóztunk még pár órát, egy folyó parti piknik helyen ebédeltünk – jellemző, hogy ezek az árnyékos asztalokon, mosogatón, serpenyőn, rezsón kívül szelíd impala, mókus, fényes kék madár (seregély féle)  cuccokkal is fel vannak szerelve.

Ez az utolsó este, a Sunway lodge-ban luxus szoba, de az kiakasztó hogy mióta Dél Afrikában nyomom sehol sincs wifi. Pedig van pár dolog ami miatt muszáj lenne kommunikálni.

Én ma este elköszöntem a többiektől, mivel a Greater Krüger látnivalói megvoltak, és egyedül nyomulok Szváziföldön holnap reggeltől. A búcsú vacsi igazi tányérból, finom curry, de a holland pasas annyira kiakasztott megint, hogy elment az étvágyam. Hihetetlen önző, az ablakhoz nem engedett oda oroszlánt fényképezni, majd undorító stílusban meggyanúsít hogy megittam a ciderjét.. de előtte nem kérdez. Persze kiderült a nyavalyás ciderje a teherautón a happy boxban. Bocsánatot nyilván nem kér. Megálltam, hogy ne szóljak be, de nem volt könnyű. Annak kifejezetten örülök, hogy sose látom többet, de az angol család hiányozni fog, bár szerintem velük még úgy is fogok találkozni..

12. nap

Az olaszok leléptek, mi pedig elindultunk Mozambik felé. A napfelkeltét halászcsónakokkal még megnéztem a Malawi tó felett, giccses. Aztán a szokásos keskeny út, biciklisek, kecskék, ökrös szekér, nők a fejükön színes vödrökben vízzel, az út mellett árusok piacok, piros agyagtéglás házak.

Megálltunk a baobab fák völgyében, imádom őket és jó sok van belőlük. Az út mellett itt ott dohány nő, ez itt a fő bevételi forrás az országban, Malawi a nikotinból él.

A határon gyorsan kiléptünk, persze ehhez afrikai szokás szerint jó pár papírt kellett kitölteni. A senkiföldje jó hosszú a két határ között. De aztán a hegyek mögött ott van Mozambik. Ez a 29. afrikai országom :-) Újabb papírok, de a beléptetés kb. 2 perc se volt, a fickó persze úgy nézte a magyar útlevelet mintha otthon csináltam volna krumpli nyomdával (mert ugye a borítólap magyarul van, amit csak magyarok tudnak elolvasni, bár az útlevél legjobb tudásom szerint arra szolgál, h olyan helyre menjünk, ahol nem tudnak magyarul), de ezt már megszoktam, végül még a fotót se nézte, csak a vízumot. Ami ugye nem kis szívás volt, Berlinben van csak követség, DHL kifelé nem volt kihívás, de visszafelé.. import szám, fuvarlevél, megbízás.. végül barátok, ismerősök, kollégák segítségével, de csak hazakeveredett, ezúton is köszönet nekik a segítségért.

Mozambikban eltűntek a biciklisek és mások a házak, kerek és nádtetős. Hatalmas kamionokon kívül más nem nagyon van az utakon. Mellette sok a faszén árus, színes zsákokkal, piacok az útszélén, de lehetett haladni. Így aztán polgári időben elértük Tete városát. Itt van újra Zambézi, néztem is hátha a béna spanyolokat lehozta idáig a víz. Készlet feltöltés (happy boxba jég + pia, jó kaját is vettünk) a városban a folyóparton kempingezünk, egy bulldoggal és egy vizsla keverékkel.

Végre működik a telefonom, viszont itt meg wifi nincs, és muszáj a Szváziföld túrát szervezni.

Nos tudok élni - kb. 5 perc alatt szerzek egy fiatal helyi fiút, aki motorral elvisz a közeli szállodába internetezni.. Mindezt olyan sebességgel sikerül leszervezni, hogy végül azon kaptam magam, hogy flip flop-ban száguldozom a sráccal egy homokos úton bukó nélkül nyilván, és persze elvitt a kukoricásba elsőre, aztán csak meg lett a hotel, meg a wifi, amit a helyiek a kerítés túl oldalán ülve lopnak. Mi bementünk, jellemző mivel fehér csaj ült a motoron a biztonságiak semmit nem kérdeztek csak mosolyogtak, integettek. Valahogy elintéztem az utalást, amihez egyszerre kellett wifi, sms.. viszont az OTP nem tud ZAR-t utalni.. végül elküldtem euroban, remélem rendben lesz. Aztán a fiatalember szépen visszavitt a hotelbe, ahol a kedvenc vinho verde rozémat iszom, van előnye a volt portugál gyarmatoknak.

13. nap

Még mindig tranzit Mozambikban dél felé, de nem unatkoztam, nézegetem a falvakat, néha megálltunk venni ezt azt – faszén, baobab termés nasolni, krumpli stb. Ilyenkor mindig van alkalom a helyiekkel kommunikálni. A falvak itt azért rendesen szegények, mindenhol kútról viszik a vizet, áram sehol.

Tábort vmi víztározós mesterséges tó mellett vertünk, meglepő a létesítmény, miért pont itt a semmi közepén. Lehetett volna kabinban aludni, de inkább a sátrat választottam, abban tuti egyedül alszom nincsenek ízeltlábú hálótársak. A fürdőszobáról kellett egy fotót csinálnom, olyan helyen volt a tükör hogy max egy zsiráf látta volna magát benne ha nagyon nyújtja a nyakát. Csodálatos. TIA.

Sokat beszélgettem a tulajjal, Peter zambiai születésű, de brit gyárilag. Ez itt valójában egy 500 hektáros állatpark, az első privát az országban, ahova a környező országokból telepítette vissza az egykor őshonos állatokat. Vannak zsiráfok, zebrák, kuduk stb.. Nem vadásznak rájuk, a felesleges szaporulatot eladják más állatparknak. Horgászversenyeket szerveznek, krokodil farm van stb.

Amúgy a hely elég kellemes, van medence mert a tóban ugye a krokodilok úsznak, egy csomó cica és egy teljesen bolond majom gyerek. Őt pici korában az út mellett árulták, onnan mentették meg. Most 4 hónapos és mindennel játszik, sokat nevettem rajta. Imádja a macskákat piszkálni. Próbálják visszavadítani, de annyira szereti a cicákat hogy ez nem túl sikeres.

Péter szerint amúgy már komoly gondok vannak Zimbabwe-ban és Dél Afrikában is (tegnap Johannesburgban volt lázongás) és kezdődik Zambiában és Malawiban is. Úgyh jól időzítettem az utazást úgy tűnik. Eleve 3 éve nézem ezt a túrát, mert végig akartam utazni északról délnek, de pont ezekben régióban volt politikai instabilitás, Renamo csoportok lázadtak 2016-tól, a normál buszokat is megtámadták. Úgyh a helyi közlekedés is csak katonai konvojokkal működött, emiatt pár évig Zimbabwen keresztül mentek. Aztán vhogy szerencsére nem fajult újabb polgárháborúvá a dolog, elég volt nekik 1977-1992-ig. Szóval csak kivártam, hogy Mozambik utazható legyen újra.

14. nap

Még mindig tranzit délfelé, Vilankulo-ba, ma 550 km olyan utakon amiken több a kátyú néhol mint az aszfalt. A többiek elég rendesen kikészültek, én valahogy jobban bírtam, valszeg hozzá vagyok szokva az afrikai utakhoz. Azért nekem is jól esett kiszállni a teherautóból mikor elértük végre az Indiai Óceánt/Mozambiki csatornát. Én akartam végig menni hát most megkaptam. 2500 km a tengerpart északról délnek ennél is hosszabb lekavarni, ez se kis ország kb. 800ezer km2.

Ma mondjuk a táj nem volt annyira érdekes, kevesebb falu, sok kesudió és mangó fa az út mellett. Az árusok inkább seprűben, kesudióban, krumpliban utaztak. Az úton meg szinte kizárólag kamionok, személy autót szinte nem is láttam. A falvakon még itt is Frelimo zászló.

Az óceán part viszont brutál szép, csónakok, homokos bícs, és ehhez van két cuki plüss kutyakölyök. Hogy vmi mozgás legyen elsétáltunk a parton kocsmázni, egy kite surf helyre, egyből honvágyam lett az Angulo/Cape Verde iránt. Wifi itt sincs, de most normális ágyban fogok aludni.

15. nap

Kirándulás a Bazaruto szigetekre, Magaruque-re, hagyományos dhow-val (arab beütésű, fából vitorlás), 5 szigetből álló csoport az Indiai óceánban, nemzeti park. A Tsonga népek lakják pár ezer éve, akik főleg halászatból élnek, de láttam hogy van kecskéjük is, és összesen nincsen 6000 lakos a szigeteken.

Odafelé motorral mentünk és kaptuk a sós vizet mert rendesen becsaptak a hullámok a hajóra. Aztán ahogy egyre közelebb értünk, tudtam miért van oda mindenki – fehér homok, türkíz kék zöld tenger, pálmafák. Sétáltunk a szigeten, másztunk homokdűnét, fürödtünk. Ebéd után pedig kimentünk a koralzátony túloldalára kergetni a színes halakat. Alig lehetett kirángatni a vízből, láttam néhány jó darabot ami Papának is bejönne az akváriumba :-) Volt minden kék, sárga csíkos, fekete narancs… Kb. 2000 féle hal van, dugong is (tengeritehén fajta, vele sajnos nem találkoztam) és egy csomó madár.

Visszafele megnéztük a flamingókat, aztán felhúztuk a hagyományos vitorlát és azzal toltuk vissza a szárazföldre, elég jó szél volt úgyh másfél óra alatt átértünk.

16. nap

Mentünk megint sokat, valahogy össze kell jönnie a több mint 6000 km-nek.. Ezúttal, hogy legyen változatosság elég jó volt az út, a falvakban alumínium lemezből voltak a házak, de sokszor rendesen dízájnolva, csak bizonyítandó, hogy Mozambikban meg a nyers alumínium a fő bevétel. A táj annyiban változott, hogy mindenhol kókusz pálma, de tényleg száz kilométereken keresztül. Jönnek a felvásárló kamionok és dobálják fel. Valahol meg kell termelni a kókusz reszelék, olaj, tejnek valót.

Ma salátát, paradicsomot és vmi fura mángold szerű növényt shoppingoltunk az út mellett. Láttam egy zimbabwei függetlenségi harcos emlékművét, autóbalesetben halta meg magát. A Rák térítő táblát itt is lefotóztam, ebből kezd rendes gyűjteményem lenni. És egy kamiont, amin raklap volt kb. 6x előztünk meg, ő meg vissza mikor megálltunk, könnyű volt felismerni a raklapok tetején utazó 3 kecskéről.

Kora délután értünk Inhambane-ba (helyesen kiejtve valami ilyesmi Inyamban, de ezt még gyakorolnom kell alkoholos italok mellett). Híres üdülő hely, homokos bíccsel, és sok koloniális nyaralós házzal, katedrálissal, és art deco vasútállomással. De majd holnap jobban megnézem.

Barra bícsen lakunk, szuper saját kis házam van, konyhával, terasszal az óceánra, luxus kecó na. Mivel saját hűtőm van gyorsan elmentem pár kilométerre a helyi kisboltba cidert meg vizet venni. Aztán szerveztem magamnak holnapra óceános szafarit, mert most bálna szezon..                                                                       

8. nap

Gyalog szafaris nap lett, indulás reggel 6-kor az első körre, egy vezető, meg egy puskás ember. A puska muzeális darabnak tűnt, reménykedtem nem támad ránk semmi, mert voltak kétségeim a golyó melyik irányba távozik belőle.

Először egy legelésző vízilóval találkoztunk, aki le se szart minket, bár közben mindent megtudtam a hippo és összes egyéb szarról amit láttunk (zsiráf, varacskos disznó, elefánt, tarajos sül…), mert a vezetőnk mindet részletesen elmagyarázta. Jó a lábnyomokat is, meg egy csomó növényt. A kedvencem a kolbász fa (sausage tree), hatalmas 10 kg terméssel, nagyon viccesen néz ki, és btw az állatok szívesen eszik, a népek meg úgy tartják mellnövesztő hatása van. Inkább nem próbáltam ki, hátha mégis működik.

Volt még vízben alvó hippo, meg még több hippo, több mint 40 ezer van a parkban. Antilopok, impalák, csomó vízi madár, néhány nagy fekete gólyaféle, meg halászsas, íbisz, kócsag.. Láttunk egy magányos csaj zsiráfot és belegyalogoltunk egy hatalmas elefánt csorda közepébe. Ami azért annyira nem volt vicces, mert egyrészt rossz irányból fújt a szél, másrészt ezek a falusiakkal való rossz tapasztalatok miatt (az elefánt nem felejt) nem barátságosak az emberrel, és persze a bébi elefántokat is védik. Valahogy elgyalogoltunk közöttük sok kerülővel, de fotózni nem tudtunk megállni.  

Ebéd után, megpróbáltuk az állítólag létező wifivel a kommunikálást.. hát vhogy 2 óra alatt sikerült letölteni pár emailt és elküldeni 2 üzenetet. Viszont közben besétált pár elefánt dagonyázni, így közben sem unatkoztam.

 Délutáni szieszta után elmentünk még egy sétálós állatnézésre a folyó mellett de újabb elefántokon és madarakon kívül csak varacskos disznókat láttunk, ezeket is én vettem észre. Kezdek flow-ba kerülni. És elkiabáltam mert megérkezett egy nagy Acacia Afrika kamionos overlanding csapat, vége csak miénk Afrika fílingnek. A sofőrrel beszélgettem, kenyai, mindjárt Issa jutott eszembe...

Itt egyébként mivel a Rift Valley-ben vagyunk bazi meleg van, pólóban tudok csak aludni, hajnalban kell a hálózsák bélés, nappal rendes izzadás van és olyan szárazság hogy a kimosott ruháim 20 perc alatt száradtak meg.

9. nap

Ma terepjárós állatnézést toltuk a parkban, de még ki se mentünk a parkolóból már jött a zsiráf szembe. És hasonló szellemben folytatódott a reggel mert rengeteg állatot láttunk.

Egy vizes réten madarakat, meg puku-t meg impalákat. és két sétáló hiénát. Zebrákat, akik jellegzetesek mert csak fekete-fehér színűek átmenet nélkül. Még zsiráfokat, bébit is, ezek is csak itt található alfajt képviselnek (Thornicroft, a Maszáj zsiráfokon belül), csillagszerű a mintájuk és barna a lábuk. A vezetőnk vhogy kiszúrta hogy oroszlánok vannak az egyik kiszáradt folyómeder homokján, és tényleg két nőstény heverészett, az egyik egy 5-6 hetes bébi oroszlánnal, aki iszonyat cukin szaladt a mama után. Mivel odébb sétáltak próbáltuk őket követni körbe menve, de nem lettek meg, vhol a fűben bealudtak.

Aztán a guide kapott egy telefont, hol vannak az afrikai vadkutyák és elindultunk oda. Én pedig megláttam egy hmm érdekes sziluettet, ami úgy tűnt, hogy leopárd. Gyorsan szóltam, hogy stop, stop menjünk vissza van ott egy leopárdnak tűnő vmi. Basszus az volt. Ott ült a bozótosban a leopárd, a többiek 3 méterről sem látták annyira terepszínű és kiakadva kérdezték, hogy vettem észre, hát magam sem értem. Tényleg kezdek flowba kerülni, viszonylag ritka hogy Te veszed észre a leopárdot.. Amúgy az autók ezeknek az állatoknak olyanok mint egy mozgó büdös bokor, egész közel voltunk ez meg ott ült nyugodtan, antilopra várva.

Azért elmentünk a kutyákhoz, nagy foltosak és kerek fülük van, aludtak egy 13 fős falka. Az alfa nőstényen és hímen GPS nyomkövető nyakörv, ezt a fajt is a kihalás fenyegeti (összesen 6600 darabra becsülik a számukat, de mondjuk oroszlán sincs több mint 20ezer, leopárd kevesebb) . Mellettük még hiéna, felettük a keselyük, mindenki arra várt, hogy elinduljanak vadászni és a maradékból jusson nekik is.

Kifele a parkból aztán szinte belerohantunk egy nagy elefánt csordába, mellettük a vízi bivalyok hatalmas tömegben, pár kudu, meg víziantilop. Egy helyben álltunk az úton és özönlöttek az állatok. Mikor elindultunk a sarkon majdnem nekünk jött egy zsiráf.. Ez mondjuk egy elég jó kis délelőtt volt.

Sziesztáztunk a köcsög lopós páviánokkal a kempingben, aztán elmentünk egy esti körre. Ahogy beértünk a NP kapuján, hát láttuk több terepjáróról néznek valamit. Leopárd a bokor alatt. Szépen kivártuk míg mindenki elmegy, és megérte. Egyrészt közelebb tudtunk menni, egy hím ette a vadászzsákmányt, egy tarajos sült a bokor alatt. A fejénél kezdte és láthatóan finom volt. Leopárdok ritkán esznek a földön, mert a nagyobb hiénák elveszik a zsákmányt, de még túl meleg volt, ahhoz hogy a hiénák aktívkodjanak. Aztán hallottuk h valami közelít a bokorban, de nem hiéna volt, hanem a csaja, egy gyönyörű leopárd lány. Aki először megmosakodott, mi közben kb.2 méterről néztük majd mikor úgy érezte elég jó a sminkje, odament és elvette a sül fejét. Láthatóan egy éppen leopárd gyerekeket gyártó párt találtunk, vacsora randi közben, mert semmi veszekedés nem volt a sülön.

Néztünk még a Luangwa parton naplementét, aztán már sötétben lámpával keresve néztük az állatokat, nagy izgalom nem volt, de sok kis érdekes sztori igen, mongúz, kis testű macska aminek magyarul nem is tudom a nevét (megnéztem: ami angolul genet az magyarul petymeg), hatalmas bagoly amelyik egy gyöngytyúkot evett a fán, mézevős borz gyerekkel, kaméleon az ágon, hippo mama a bébivel közelről ilyesmik.

10. nap

Hajnali kelés, 450 km plusz határátkelés Malawiba. Közben shopping, tankolás, jég vásárlás a happy hour boxba (ebben vannak a piák), gáz palack csere..

A zambiai részen elég jól lehetett haladni, és a határ átkelés is afrikai viszonylatban gyors volt. Kaptunk pecsét hogy Zambiából ki, aztán a Malawi oldalon megmérték a hőmérsékletünket egy radarpisztolynak látszó tárgyal hogy nem vagyunk-e ebolásak?! WTF. Megkérdeztem, ha lázam van mi lesz. Válasz itt tartanak míg kiderítik mi bajom van. Ne menjetek lázasan a Chipatánál Malawiba, mert annyira nem klassz a határátkelő hogy 2 óránál többet ott akarjatok maradni. A vízumom amúgy 5 perc alatt meglett 75 $, nem rossz órabér.

Malawi a világ egyik legszegényebb országa (GDP PPP 182. a listán). Az utak nem túl jók, és millió összevissza kerékpáros, kecske, disznó stb. Az falvakban másfajta agyagtéglás házak, de elektromosság nélkül, úgy sokkal több a piac/árus az útmentén, itt nincs szupermarket meg hűtő, hagyományosan naponta friss árút kell venni.

Lilongwe mint főváros a szokásos menekülésre késztető, itt nem is időztünk. És nem sokkal később vauu elértük a Malawi (Nyasza) tavat, ma este a homokban sátrazunk a bícsen. A tó amúgy kicsit nagyobb mint a Balaton – 587 km hosszú, 84 km széles és van ahol 700 m mély, upsz. Ez is a Kelet Afrikai Árok (Rift Vallley) mentén fekszik úgyh nem lesz hideg.

11. nap

Reggel a távozó katamarános vitorlázók maradék kávéjára besitteskedtem magunkat, úgyis kiöntötték volna, nekünk meg kivételesen csak 8 körül lett volna reggeli, de már annyira megszoktam a korán kelést, hogy 6 kor pörögtem.

Nehéz elhinni erről a tóról, hogy nem tenger és sós, mert minden irányban csak a végtelen nagy vizet látni, homokos parttal. Bementünk egy 1 km levő Kígyó szigethez snorkellezni, aminek örültem mert ott tuti nincs bilharzia (a falvakhoz közel ahol szennyezett a víz van…).

Voltak viszont gyönyörű halak - türkíz kék, meg fekete, meg csíkos, meg szivárványszínű, sárga, minden forma meg méret úszkált körülöttem, és ezek az én kedvenc bölcsőszájú sügéreim. Nagyon szép kis akvárium ez. Egész délelőtt ellubickoltam, ugráltam a sziklákról és megtanítottam úszni a hangyákat, akik rámásztak a cuccaimra.

Délután végre kihasználtam a mellettünk levő luxus lodge wifijét és próbáltam magam utolérni a házi feladatokkal. Holnap hajnalban tovább nyomulunk Mozambik felé, az olasz pár nélkül.

3. nap

Reggeli még sötétben 5-kor, táborbontás. Megindultunk a nagy piros elefánttal, és mentünk, mentünk, és még mentünk, összesen több mint 500 km-t, ami afrikai utak mellett egész napos program. Közben cukornád ültetvény, falvak, templomok, iskolák, piacok. Ami érdekes, hogy Zambiának vannak egész fejlett részei, meg van a hagyományos afrikai létezés is, de ettől szarok az utak még ha le is van aszfaltozva. Viszont pl. minden nagyon közértben (Shoprite/Spar) lehet bankkártyával fizetni.

Ebédeltünk az út mellett egy fa alatt, aztán mentünk még. Én azért közben bealudtam az Iron Maiden maraton alatt.. Megálltunk egy megkövesedett erdőnél, vannak itt is teljes fatörzsek még abból az időből, amikor Afrikában hideg volt és fenyőfák.

Vettünk kaját sört/bort a következő nomád napokra, aztán sátor verés a Kafue folyó partján pár km-re attól ahol belefolyik a Zambézibe. A kempingben néhány páván, egy bébi kecskén aki kosárban alszik és pár majmon kívül nincs senki és a bár teraszáról jó a naplemente a folyó felett.

4. nap

Reggel nagy pakolás, aztán biztonsági tréning mielőtt kenukba szállunk, de kajak lapáttal. Én ügyesen a Rubennel a helyi vezető sráccal egy kenuba helyezkedtem, feltételezve, hogy nem csak magas és jó képű, de lehet hogy tud evezni is.

A biztonsági izé azért kellett mert a folyóban vannak állatok, amik cukik amíg a kenuban vagy, de elég veszélyesek amikor a vízben pl. krokodil, hippo, elefánt.. A víziló ellen állítólag az a jó, ha libasorban egymás mögött mennek a kenuk. Nos az már az első métereken világos volt látva a többiek kajaktudását, hogy ebben azért lesz kihívás.

Szóval a Kafue folyó elég lakott úgyh ott madarakon és mosó asszonyokon kívül nem sok érdekes volt, de ez rögtön megváltozott ahogy elértük a Zambézit. Egyrészt a folyó hatalmas, a sodrása is erősebb, fúj a szél, hullámzik. És itt egy víziló család, ott egy krokodil, még víziló, meg még krokodil aztán néha változatosság kedvéért elefánt is a magas fűben.

Az én csapatom egész jól paskolgatta a vizet, de csatlakozott hozzánk 3 spanyol, akik közül egy az első vezetővel, a másik kettő egyedül egy kajakban próbálkozott. Konkrétan nem mentek 10 métert egyenesen, viszont annyit nem tudtak angolul hogy jobb, bal.. mert persze Rubennel mi voltunk a zárókenu és próbáltuk a két hülyét terelgetni. Azt hogy hogyan kell fordulni, hátrafelé evezni, vagy egyszerre lapátolni azt nem sikerült a délelőtt folyamán kitalálniuk még segítséggel sem.

Nem árt, ha az ember tudja irányítani a kenut, vagy nem borul be mikor 20 méterre a vízilótól evez el. Ezek megindultak egyenes a hippo csapat közepébe, ugyh Ruben pánikolva mondta, hogy kapcsoljunk rá – és ezen a ponton rájött hogy tudok kajakozni (nem hiába éltem egy vb érmeket nyert kajakossal sok évet, Böjti mellett muszáj volt megtanulni rendesen evezni). Így megkért szépen hogy menjek én az egyik hülyével. A nőt választottam mert kettő közül ő volt a kevésbé béna. Kiszálltunk pihenni, pisilni egy homokszigetre aztán én a spanyol nővel indultam neki. Előre ültem, hogy tudjon követni, és próbáltam magyarázni mit kell csinálni.

Ebédeltünk egy szigeten egy nagy akácia fa alatt (tök furcsa, hogy tél van, száraz évszak és minden sárga, nincs levél a fákon, az akácia a kivétel), aztán már csak 2 óra evezés volt hátra. Közben a spanyol csaj kezdett belejönni, ami nem volt baj mert most már úgy eveztünk, hogy jobbra balra vízilovak. És közel.

Végül elértük a táborhely szigetet, de én már alig bírtam kiszállni a kenuból. Gyakorlatilag letoltam a csajjal 35 km-t szembeszélben, ami azért nem kevés..

Sátor, konyha felállítás után, csak ültünk és néztünk ki a fejünkből, de volt mit, szemben víziló család henyélt, meg csomó elefánt úszott át a szigetünkre, meg rengeteg madár, a kedvenc egyiptomi libáim, mindenféle gémek, és halász sas is. Vacsi után meg kaptam tiszta afrikai égboltot, ahol máshol vannak a csillagok, és Marcus énekelt nekünk a tábortűznél helyi slágert– szám címe what should I do és arról szól, hogy a HIV + kurvázó férj haza megy és meg akarja csinálni a feleséget is.. aki miután kifizették érte a 10-12 marhát kénytelen házaséletet élni vele. Itt most, hogy csökkent a HIV fertőzöttség „csak” 13%. No sex in Africa. Mondtam..

5. nap

Végre toll kabát nélkül aludtam és egész jól, bár a könyököm fájt rendesen, de hátérnek volt megnyugtató víziló röfögés, oroszlán ordítás, zebra röhögés és olasz túratárs horkolás. Reggeli, táborbontás és újra kenuzás, hát nem voltak őszinték a mosolyok. A spanyol pár újra együtt bénázott, de legalább a csaj tanult annyit, hogy egyenesben tudta tartani a hajót és nem eveztek egyenesen a víziló szájába.

Mondjuk a mai adag nem volt vészes, de olyan erős szembe szél volt, hogy hátrafelé fújta a kenut, ha az ember nem evezett. Aztán felszedtek minket egy motorcsónakkal és visszaszállítottak az eredeti kempingbe, de közben mindenféle érdekes állat volt, és ezeknél szépen megálltunk nézelődni. Sokszor láttam már elefántot, de még mindig bejön, a varacskos disznó még mindig pumba és vicces, csomó antilop, kudu, és hatalmas kövér krokodilok közelről.

Kempingben persze pont ahogy mentünk volna zuhanyozni végre, eltűnt a víz, TIA. Mikor mentem a recire szólni találtam egy baba kecskét simogatni, úgyh a fürdés mindjárt nem volt olyan sürgős.

Délutáni program a táborverés, pakolás, minden cuccunk szanaszét és fontos lesz, hogy megnézzük a naplementét a teraszról a folyó felett vmi alkoholos itallal.. És ehhez még találtam egy szelíd pici dik-dik antilopot is. De persze wifi csak a telefonon, úgyh a blogot nem tudtam feltenni.

6. nap

Ébresztő reggel 4-kor, pakolás, sátorbontás után kaptunk ugyan valami reggelit és már úton is voltunk Lusaka a főváros felé. Ott aztán bevásárlás mert pár napig nomádkodni fogunk megint. Lusaka a szokásos nem attraktív főváros, ahol látnivaló gyakorlatilag nincs, úgyh mentünk is tovább.

A mai adag elég brutális, 580 km… South Luangwa nemzeti parkhoz tartunk, csak hát Zambia elég nagy, konkrétan vagy 8x magyarországnyi. A táj eleinte teljesen kiégett sárga, levél nélküli fákkal. De vannak a kedvenc baobab fák. Nekem szokatlan mivel mindig off season az esős évszakban jövök. Mondjuk a tömegek miatt nem kell aggódnom, eddig még másik overlanding csapatot se láttam, pár 4x4 tetején sátor volt az összes utazó eddig.

Aztán lett zöldebb rész is, meg rendes helyi falvak, ebéd megint egy fa alatt saláta, aztán tovább. Viszont szuper minőségű úton, ez még Európában is ritka, Great East Roadnak hívják, nem meglepő módon keletnek megy. Átmentünk a Luangwa folyón egy hídon, a túl oldal már Mozambik.

Bruttó 12 óra (nettó 10 óra menés…) után megérkeztünk a Chimwemwe lodgehoz, mert ágyban aludtunk  (6 kor már sötét van, és sötétben sátrat verni nem praktikus). De nem lesz időm elkényelmesedni, mert holnaptól megint kempingezünk.

Wifi itt sincs, viszont már a komputerem is lemerült, amit a kamionos töltőn nem sikerült tölteni, remélem a kempingben rendes áramról menni fog, mert különben nem lesz blog írás. 

7. nap

Még mindig volt 300 km út a nemzeti parkig, az viszont a masszírozós afrikai kivitel.. Erre felé már szegényebb falvak vannak, a szokásos vályog házakkal szalmatetővel, és a gyerekek nyársra húzott grillezett egereket árulnak. Megállunk dinnyét venni, meg faszenet a főzéshez. Főzni amúgy a sofőr, guide, mindentmegoldó Shengli főz, aki minimum 160 kg, ebből lehet sejteni, a kaja nem rossz, még ha egyszerű is – ebéd saláta, vacsi barbecue. Ma pl ebédre hatalmas avokádókból saláta, ananásszal meg levelekkel, paradicsommal, uborkával.. a többiek eszik hozzá az afrikai felvágottat és cukros szeletelt kenyeret, én ezeket ki szoktam hagyni.

Még megálltunk egy Tribal Textil nevű helyen, nagyon szép kézzel festett anyagokat csinálnak, de nem olcsó, azért szereztem magamnak pár darab párnahuzatot a hencser felújításhoz. És enyelegtem a kanapén talált fekete macskával.

Innen már közel volt a Park, még alig léptünk be már láttunk egy rakat hippot.. A wildlife camp nevű helyen tanyázunk a Luangwa folyó partján. Nyitott a kemping, délután jöttek az elefántok inni, meg páviánok mászkálnak mindenhol. Az utóbbiak lopnak mindent - szinte az ember tányérjáról - ami kaja. A sátrakra lakat kell, mert a zipzárat simán felhúzzák, és kutatnak az ember cuccai között ehető dolgok után.

A többiek elmentek esti állat lesre, de mivel még 2 napot itt leszünk, én inkább csak ültem a folyó parton innen néztem az állatokat ahogy jönnek mennek. Sikerült tölteni a gépem a kempinges áramról ugyh blog lesz írva, de ha fel akarom tölteni holnap nincs ebéd, mert wifi csak 12-14 óráig ha egyáltalán működik majd.  

0.-1. nap

Régi szokásom szerint reggel be dolgozni, majd onnan reptérre, ahol az utolsó emaileket leöblítettem egy sörrel. Becsekkoláskor Doháig sikerült a repülő szőnyeg vészkijáratát megszereznem, legalább tudtam valamit aludni. Doha Johannesburg szakaszon találkoztam az első elefánttal, sajnos mellettem ült, és voltak hólyag problémái. Így aztán a több mint 8 órás út alatt nem sokat aludtam. Jo’burgban aztán futás, mert összesen bruttó 45 percem volt elérni a bokorugrót, közben útlevél pecsételés, átvilágítás. De elértem, és meglepetésemre ugyan álnéven, de valójában a British Airways szállított át Livingstoneba, és szuper finom kaját adtak.

Végül nettó 20 óra vergődés után megérkeztem, Zambiába, ahol a reptéren többszáz fős katonai tiszteletadás várt. Kicsit csalódottan vettem tudomásul mikor kiderült, a távozó kenyai elnöktől köszönnek el. A Qatar Airways-ben azt szeretem, hogy még az ilyen rövid csatlakozásnál is megjön az ember motyója. 10 perc alatt lett vízumom, mivel 50 USD a KAZA is, ami Zimbabwe-Zambia közös vízum, inkább ilyet kértem, mert jobban néz ki.

Eltaxiztam a kempingbe, nagyon durva, hogy Livingstone szélén már elefánt csorda sétálgat, meg zebrák vannak (nem a festett, hanem a sétálós). A tábor a Zambézi partján van, innentől majdnem 4 hétig sátrazni fogok, és többnyire nem ilyen luxus helyeken, ahol meleg vizes zuhany, rendes étterem és wifi van.

Délután összeverődtek az útitársak, 4 angol, 1 holland, 1 német, 2 olasz lesz a teherautón, vállalható csapatnak tűnik. Mindenki volt már overlanding túrán, úgyh valószínűleg nem lesz sok hiszti. A teherautónk egy közepes piros elefánt.

Próbaútra a Viktória vízeséshez mentünk, ugyan a zimbabwei oldalról már láttam, de innen talán még jobb és kevesebb a turista, azok is főleg helyiek. Brutálisan gyönyörű ahogy 108 méterrel zuhog alá a víz, és ehhez szivárvány is jár. Pár órát elsétálgattam, a kialvatlanságtól zombiként, de megérte mert a naplementében narancssárga fényben szürreálisan szép volt az egész.

A város nevét adó skót Livingstone találta meg 1855-ben, mint első fehér ember, el se tudom képzelni milyen érzés lehetett egyszer csak erre a zajos csodára bukkanni. Amúgy sem nem a legszélesebb (1708 m) sem nem a legmagasabb, de ha a kettőt kombináljuk még is a legnagyobb vízesés a földön.

2. nap

A mikor/hol fáztam éjszaka legjobban top 3-ba ez benne lesz (még mindig a Großglockner parkolójában 2200 m sátras este vezet mikor Pance Lóri és Böjti között próbáltam túlélni). Szóval itt most tél van, ami nappal 28 fokot jelent, napsütést, és nulla esőt. De éjszaka 6-7 fokra van csak és hiába készültem egy hálózsákbéléssel, a nyári zsákban még toll kabátban! aludva is fáztam. Megjegyzem nem csak én, a társaságban mindenki, reggelinél mindenki próbált napos foltot találni, hogy melegedjen.

Reggeli bevásárláshoz mi is csatlakoztunk, fel kell tölteni a teherautót vízzel, kajával mert pár napig nem leszünk lakott területen. Mondjuk mi elsősorban plusz pokrócra hajtottunk. És végül a helyi bébi boltban találtunk szerencsére felnőtt méretet. Jó lenne végre aludni, most ugyan nem a munkahelyi stressz miatt (bár ott sem unatkozom), de azért sikerült indulás előtt egy Xavier Rudd koncert Bécsben, egy vasárnapi brutál kaja, pia parti bortúra társakkal, majd Fezenen Airbourne Gáborkával. Aztán repülés, aztán fázás, és holnap reggel 5-kor indulunk. Nem tudom mikor alszom ki magam..

Mivel vasárnap így elmentünk a shoppingolás után templomba, festett ablakok, zsiráffal, oroszlánnal, éneklős mise angolul. Én délután leginkább nem csináltam semmi izgit, múltkor leraftingoltam már a Zambézin, annyira nem jó a vize, hogy sok pénzéért még egyszer kiigyam, a repülős dolgokra meg nehezen veszem rá magam.

Így a legizgalmasabb az volt, hogy ebéd közben néztem hogy úszik át egy elefánt a Zambézin, és kihasználva a melegvizet hajat mostam. A következő napokban zuhany és wifi biztos nem lesz, mert az alsó Zambézin fogok kenu túrázni, úgy ki kellett használni a civilizációs lehetőségeket.

11. nap

Vannak érintések, amiket az ember nem felejt el, ilyen volt, amikor a gorilla gyerekek bukfenceztek a lábamon, vagy megsimogattam a sétáltatott oroszlánt. A mai az volt, amikor kaptam egy csimpánz gyerektől puszit, vauuu :-)

A csimpánzokért (is) meg kell szenvedni, Yaoundéből szokás szerint reggel 6-kor indulás, később vmi kisvárosban, majonézes spagetti rántotta kombó, abban fabódé kifőzdében, ahol több volt a helyi, mint a légy. A Sanaga folyó partján fekvő Edea-ig van aszfaltos út, 220 km. A városban megálltunk a benzinkúton folyóügyeket intézni, vettem egy colát, a pénztáros csajnak kezébe öntöttem meg se számolva egy marék fémpénzt, utánam hozta a parkolóba a visszajárót. Shoppingoltunk a piacon is, ananászt, banánt, és 10 liter benzint a csónakmotorba. Majd lekoccoltunk egy biciklist, és rögtön utána egy pick upot. Rövid ordibálás után még 50 km a szokásos vörösporban. Joseph szerint itt nem lesznek faszállító teherautók. Nem voltak. Helyette pálmaolajos tartálykocsik jöttek.

A végén sikerült 2x elakadnunk a nyomvályúban, már egész közel a csimpánz menhelyhez. Jöttek a helyiek segíteni.. Közben először a kutyák, aztán a csimpánz gyerekek is elindultak megnézni, mi ez az iszonyat bénázás, utánuk a gondozónő. Akit csimpánzostól sodort el a nyomvályúból kirepülő autó. Szerencsére nem lett bajuk. Én mindenesetre reménykedem, hogy ezzel minden erre a túrára jutó közlekedési balesetet letudtuk.

Az talán annyira nem meglepő, hogy az összes kutya mindenkire morgott/ugatott, rám meg farok csóválva ugráltak. De az igen, hogy a gondozó csaj ölében hurcolt csimpánz gyerek egyszer csak elkezdett felém nyúlkálni, hogy adjam oda a kezem. Szépen megfogta, megszagolgatta a karomat, aztán adott a kezemre egy puszit és elkezdett nyújtózkodni, mint a gyerekek, hogy vegyem át. Sajnos ezt már a gondozója nem hagyta. De lehet jobb is, nehezen adtam volna vissza :-)

Végül az a szerencsétlen Toyota kikecmergett, de én akkor már inkább gyalogoltam. A menhelyen elvileg csak pár kölyök csimpánz van, estére nagy ketrecekben, napközben kint a gondozókkal csavarognak. Akit lehet a mentettek közül a Sanaga folyón levő 14 nagy szigeten elengedik. Ezek csimpánz családok kvázi szabadon élnek, de egy védett helyen és mivel a folyó hatalmas elmenni sem tudnak. Láthatóan visszavadultak, jól vannak és szaporodnak. Elcsónakáztunk egy-két ilyen szigetre, meg a kölyköket is megnéztük megint, de a víz felől. Kaptak ananászt, banánt, papayát. A legjobb az volt, hogy a gyerekkel együtt a kutyák is rámozdultak az odadobott ananászra, de nem vesztek össze...cukik 

Sajnos vissza is meg volt az 50 km porolás, így először volt rajtam vörös por, utána a csimpánzoknak dobált gyümölcsökből fröccsenő lé, aztán pár csepp eső, majd ebbe további vörös por. Kár, hogy vége a farsangi szezonnak, ha a szálláson lett volna jelmezbál, a varacskos disznóhoz át se kellett volna öltözni.

Az Edea hotel volt az eddigi legnormálisabb szállásom, nem csak hogy volt légkondi, de működött is.. Wifi viszont itt is csak kb. fél órára. Szóltam a recin, hogy nem megy. Buta arccal néz a recepciós, csóválja a fejét. Feladtam, elmentem vacsorázni. Az étterembe jön egy fiatal feka srác és hoz nekem egy teljes routert. Angolul nem tudott, de elmagyarázta a password-öt stb. Bakker sokkot kaptam, sokkot, működött. Ez még se Afrika?

12. nap

Irány Kribi a nagy sós víz partján. Az út minősége és a forgalom úgy tűnik fordítottan arányos, egész jó aszfalt út, nulla forgalom. Brutális méretű olajpálma ültetvény mellett autóztunk el.. persze itt is jött ment egy két fatörzs az összecsukható teherautón (kvázi van egy „utánfutó”, sok kerékkel és egy bazi hosszú vassal, amivel a vontatóhoz tud csatlakozni, így állítható a hosszúság a fatörzs hosszának megfelelően. Utána ezt az „utánfutót” felteszik a vontató kamionra).

Először Londjiben álltunk meg, ez egy színes halászfalu, főleg nigériai népekkel. Aztán Lobe folyón kenu pici madarakkal és pici majomokkal. Ez a folyó a végén vízeséssel megy a tengerbe. A vízesést összekötöttem egy nagyobb adag, grillezett, 15 cm-es rák elfogyasztásával a tengerparton. Aztán a kribi piacon vettem pálmaolajat és egyéb otthoni afrikai vacsorákhoz szükséges kellékeket.

A szállásom a szokásos (wifi és légkondi nélkül), illetve a változatosság kedvéért áram se mindig van, de a bícsen, ugyh valahogy majd kibírom. Sört inni sötétben is kiválóan tudok.

13. nap

Még mindig Kribi. Próbáltam volna magam utolérni a házifeladatokkal, már amit wifi nélkül meg lehet csinálni. A 8. Járatlan Utakon Fesztivál óta 6 előadás felkérés érkezett különböző múzeumok, klubok, Walt Disney, azt se értem honnan tudják, hogy létezem, mi lenne, ha promóznám magam?

De gyakorlatilag délután 4-ig se áram, se víz. Így maradt bícselés, fürdés, pakolás…

Azért írok kicsit Kamerunról általában:

Kamerunt mini Afrikának is szokás hívni, mert az 5x magyarországnyi helyen, a táj meg növényzet szintjén minden van, az egyenlítői esőerő dzsungeltől a füves szavannától a sivatagos részekig. Az ország portugál felfedezőktől (1472) kapta a nevét, akik a Doualán átfolyó Wouri folyóban élő sokféle rákról Rio dos Camaroes-nek nevezték el… Az ország meglehetősen csúnyán kizsákmányolt német gyarmat volt eredetileg, aztán az I. VH után egy részét a franciák egy részét az angolok kapták.

1960-ban lettek „függetlenek” a franciáktól, aztán egyesültek 72-ben az angol résszel. Azóta gyakorlatilag 2 elnök volt összesen, elvileg vannak már ellenzéki pártok, de továbbra is Biya nyomul, több mint 37 éve.

Alapvetően agrár ország, hihetetlenül termékeny, és nem is megy nekik gazdaságilag rosszul (már az afrikai országokhoz képest), de brutális a korrupció. Van amúgy olaj is, ez az egyik oka az anglophone régiós válságnak, a másik a diszkrimináció. Gond északon a Boko Haram és a nigériai menekült áradat. Kínai is van bőven, utakat építenek és itt is menők a stadionok, a különbség, hogy a kameruniak tudnak focizni. Infrastrukturálisan nincsenek jól eleresztve, az úthálózat gáz, internet ellátottság minimális.

Aggasztó mennyiségű fa szállítódott az utakon, az ország több mint 35% erdő, és szerencsére nehezen megközelíthető, de nem tudom meddig fog ez így maradni..

A diverzitásról gondoskodik az angol/francia nyelvi megoszlás, 280 körüli etnikai csoport (bantu, szemibantu, csádi és szudáni törzsek), plusz hogy főleg keresztény, de jelentős a muszlim is, akár egy családon belül is. Ami érdekes még az állami közigazgatás mellett párhuzamosan létező királyságok, amik szignifikáns helyi hatalommal bírnak a mai napig.  

Bár viszonylag magas az iskolázottság (>90%) még a lányoknál is, 25% így is az analfabéta. Mai napig szokás a tini lányok mellét „vasalni” (forró kő vagy vas…) és lekötözni, ezzel próbálva megakadályozni, hogy a mellük nőjön és túl korán szexuálisan kívánatossá váljanak. Divat a többnejűség, nem csak a főnökök esetén. Joseph mesélte, hogy pl. az ő apjának 5 felesége volt, így neki összesen 32 testvére. Nincsenek kellemes emlékei erről, mert bár az apjuk mindegyiküket iskoláztatta, nagyon kevés figyelem jutott egy gyerekre. Manapság átlagosan 5 gyerek jut egy családra, és az afrikai standard itt is meg van: 60% 25 év alatti és alig 3% van 65 év felett.

A közlekedés és kaja elég olcsó, már ha az ember a helyiekkel nyomul. Itt is egyen pénz van CFA, de ez a közép afrikai verziója, fix árfolyamon az eurohoz. Forintra könnyű váltani, el kell osztani kettővel. Simán 1000-1500 forintból meg lehet kajálni egy rendesebb helyen, de mondjuk a sör 500 Ft, igaz 6,5 dl. Rengeteg a friss zöldség gyümölcs, és elég jól főztek, mondjuk én imádom az afrikai kajákat ugyh a fufu, peanut soup, sült ipari banán vonalon nagyon jól elvoltam. Menő a bushmeat, bár tilos, de sok helyen árulnak rágcsálókat az út mellett.

Kár, hogy biztonsági okokból az ország jobb részei nem utazhatók – az anglophone régióban gerilla harcok miatt a Barmenda körül a ring road, vulkánok és a Mt Cameroon, északon a Boko Haram emberrablásai miatt a Waza nemzeti park elefántokkal kimaradt… szóval ugyan igazi Afrikát láttam, de nem ez volt életem legizgalmasabb utazása a kontinensen, de legalább lesz miért visszajönni.

14.-15. nap

Nem volt kedvem a nagy városi rettenethez, ugyh mivel a gépem csak éjfélkor indul (ha az erfranc is úgy akarja) maradtam Kribiben és innen megyek a reptérre.

Gyakorlatilag most már folyamatosan nincs áram, éjszaka vihar volt és még reggel is esett, úgyh azon kívül hogy a parton sétálgattam, olvastam nem nagyon tudtam mit csinálni, de még mindig jobb mint a szmogos, zajos nagyvárosban.

A reptérig a 160 km sikerült 4 óra alatt megtenni, ennek egy részét sötétben, adtam az adrenalinnak. A doualai reptér borzalmas, semmi nincs még wc-se, de kivételesen pontosan indultunk és érkeztünk Párizsba 6 óra múlva. 6 fok, szakadó eső, én mezítláb szandiban (ezt Papától tanultam).

7. nap

Nem tudom kitalálta ki ezt a Dja nemzeti parkot, de sikerült az ultra sz…s eddigi időarányos afrikai rekordját beállítanom, ami az A-ból B-be jutást illeti (ez egyetlen összemérhető a Dakar-Bamako 1200 km vonaton eltöltött 42,5 órát mondanám, de ott legalább voltak vicces/érdekes részek).

Szóval ébredés reggel 4, hajnali indulás, hogy a Yaoundé csúcsforgalom kimaradjon, 5 perc kenyér vásárlás, majd 240 km relatív oké aszfaltos úton, sok rendőr, sok útlevél mutogatás. Közben 15 perces reggeli egy helyi helyen (deszka bódé, kiscsávó majonézes vödörben keveri a rántottát, a helyiek néztek, itt még nem láttak fehér embert enni), és később még 10 perc pihi, ezalatt tankolás és Forma 1 sebességű kerékcsere. Ezt a szakaszt sikerült 5 óra 30 perc alatt abszolválni.

A következő 120 km 4,5 óra, végig iszonyatos vörös porban, földúton. Szembe irdatlan farönköket (értsd akár 3 méter átmérő, vagy több darab, min 10 m hosszú fatörzs) szállító kamionok jönnek 60-80-nal. Már az első annyi port küldött be a kocsiba, hogy percekig nem láttunk. Gyakorlatilag minden kamionnál félre kell állni, akkora port kavarnak az úton hogy nincs 1 méteres látótávolság, de legalább 3-5 percenként jön egy. Kameruné Afrika második legtöbb erdeje, az első a Demokratikus Kongóé. Nem tudom ezek honnan jöttek, de ha ilyen tempóban szállítják el, nem fog maradni.

Azért ahhoz is tudni kell, hogy valaki egy ilyen kamion feje tetejére állítson, de sajnos egy ilyen horror balesethez érkeztünk, a kamion összes 26 kereke az ég felé, a másik egy NGO pick up az is hamuvá törve.  Ennyit a porban száguldozásról.

60 km után egy fa alatt megebédeltünk -egy hete „lavaskiri” (La Vache qui rit, azaz nevetős tehén sajt) és kenyér az ebéd - majd újabb 2 óra rettenet a porban. Összesen 3 személy autót láttam, mind légkondis és NGO – épeszű ember ide nem jön olyan autóval, aminek az ablakán át kell szellőztetni és nem záródik a csomagtartója. Ezt az utolsó szakaszt már elég rosszul viseltem, fuldoklás, kemence meleg a kocsiban, mert állandóan fel kell húzni az ablakot, a térdeim az üléstől kikészülve. A táj persze közben szép lenne, de nem ebben az állapotban, és még azt se mondhatom zöldek voltak a fák. Mind vörös a portól.

Lomie nevű porfészekben van a szállás. A hátzsákom felismerhetetlen lett. De azt hiszem én is…

Nyilván mivel a kutya nem jön ide a hotel egy rettenet lepukkant izé, ahol 50 perc után folyik kevésbé rozsdás víz a csapból, és meleg a sör :-( Ezen a ponton már tudtam volna hisztizni kicsit, de nem volt kinek.

8. nap

Dja egyébként a legjobban védett (ebből a szempontból szerencse, hogy megközelíthetetlen) és legnagyobb, állítólag 90%-ban érintetlen trópusi esőerdő a Kongó medencében, és világörökség. Vannak benne elefántok, egy csomó főemlős gorillák, csimpánzok, mangabey, mandrill, drill stb.

Kulturális jelentősége is van – baka pigmeusok élnek az erdőben, továbbra is folytatva a tradicionális életmódot. Konkrétan egy ilyen pigmeus faluban lakom egy zöld levelekből, növényekből készült tradicionális kunyhóban, az ajtón guggolva férek be J

Egy darabig el tudtunk jönni kocsival, aztán séta a faluhoz, ehhez 4 kísérőm lett, van egy tolmács, aki beszél baka nyelven, de bantu, van öko guard gépfegyverrel és még egy srác meg persze Joseph. Az utóbbi ujabb szerepben, mert most ő "főz"rám. A pigmeus menű helyett hal konzerv, sült ipari banan,  avokádó salata volt, mango stb volt a kajam.                                                                               A fegyveres (Lionel) az angol régióból van, szóval meg tudtam kérdezni, hogy minek a puska, főleg az orvvadászok miatt, meg ugye lehetnek vadállatok is.. Az orvvadászok ellen elég komoly akciókat csinálnak a parkban, plusz próbálják a töltényeket eltüntetni a piacról.

A délelőtt az erdőben szaladtam a pigmeusok után, a magasabbak sincsenek 140 cm-nél többek, de baromi gyorsan sétálnak az erdőben. A nők megmutatták, hogy készült a kunyhóm, kevesebb mint egy óra alatt raktak össze egyet heten, zöldmezős építkezéssel. Először megtisztítják a földet, aztán hajlékony vesszőkből készül az összefonott váz, erre jönnek a levelek, de profin hornyolva, majd amit a tisztításnál kivágtak szigetelésnek rá, majd pár bot neki döntve nyomatéknak.

Gyűjtöttünk pálmabort is, a pálmafát megcsapolták a tetején, ahova egy bambusz rúdon másztak fel. Ebből lesz az erjesztett pálmabor, amivel alkoholizálnak. Hát nem tudom van-e az a gin tonic amiért elindulnék felfelé azon a rúdon.  

Mindenféle növényeket, kérgeket használnak gyógyításra, egy növénytani PhD lehetne írni abból, amit megmutattak, malária, sárgaláz, dizentéria, sebkötözés, fejfájás és persze szerelmi bájital.

Baromi babonásak amúgy, és a Jengi nevű Erdő istenben hisznek. Ma délután mentem velük amíg az esti szertartásra megcsinálták rafia pálmából Jengi ruháját. Segítettem, így most már profin tudok szétszedett pálmaleveleket liánra kötözni, bár még nem tudom a megszerzett tudást hol fogom kamatoztatni.

Este pigmeus házibuliba mentem, ahol megjelent Jengi az erdőből. Mondjuk, ha én is annyi pálmabort ittam volna mint ők, lehet még azt is elhiszem, hogy Elvis táncol pálma ruhában. Konkrétan az egész falu bebaszott, de alaposan, nem lehet ezt a Jengi dolgot a véletlenre bízni.

Egész jót aludtam a levélkunyhómban, a bambuszrúd ágyon. A civilizációhoz már csak a nedves törlőkendő, fejlámpa és szardínia konzerv által kötődöm.

9. nap

Ma is az a program, hogy azt csinálom, amit a pigmeusok csinálni szoktak.

Ők amúgy Kamerun legrégebbi lakói, de sajnos sem a bantuk sem az erdőirtás nem teszi könnyűvé az életüket.. A bantu farmerek évszázadok óta kvázi szolgaként használják őket. Franciául sem beszélnek, csak baka nyelven, iskolába nem járnak mert minek is, az ő életformájukhoz nem ott fogják tanulni a dolgokat. Amúgy a családokban nincs túl sok gyerek max 3-4, monogámok sőt igen szoros kapcsolatban élnek a párok. Ha elfogy a kaja tovább vándorolnak az adott régióból.

Kizárólag gyűjtögetésből és vadászatból/halászatból élnek, de ehhez sem használnak modern eszközöket, pasik bot és madzag csapdával fognak állatokat, vagy mérgezett végű dárdát használnak, és a fák tetejéről gyűjtik a mézet. Már hajnalban mentek ellenőrizni a csapdákat, hoztak is vmi bushmeat-et reggelire.

A halászat is fontos, vagy gátat építenek vagy növényi cuccal elvonják az oxigént a halaktól és amikor felszínre jönnek szépen összeszedik. Ezt a nők csinálják, ugyh a ma mentem a csajokkal halat fogni. Gátépítéses technikával csinálták, faágak, kövek és machetevel kivágtak darabokat a patakpartból és földet rádobálták. Majd faleveleket vagy edényeket használva kimerték a vizet az eltorlaszolt részből és utána kézzel szedegették az iszapból a rákokat, és halakat. Brutál melóval 4 óra alatt lett kb. 1 kg apróhal meg rák. Az egyetlen nagyobbacska hal egy fatörzsekkel megemelt nagy kő alól kiszedett 15 cm harcsa.

A növénytermesztéshez állattenyésztéshez nem értenek, de azért sem megy nekik, mert csak a mában tudnak gondolkodni. Amit találtam ma, azt eszem. Nincs jövőben gondolkodás, mert a tradicionális életmódjukban nem volt szerepe, így pl ha elültetnek vmit nem várják meg hogy 6 hónap múlva megérjen, kiszedik már 2 hónap után, és megpróbálják megenni.

Pénznek nem igazán van szerepe az életükben, de ha kell rendes bevételük van amúgy balaka magjából (bazi nagy szentjánoskenyér szerű termése) csinálnak olajat. Sajnos ez is többet árt, mint használ, többnyire alkohol és cigi formájában hamar eltűnik.

A délutáni program mézgyűjtés lenne a fa tetejéről, de még nem találták meg a mézet, úgyh addig (nem mérgezett) fa dárdákat lehet velük célba dobálni. Több mint 10 méterről simán beleállítják egy vékony fatörzsbe.

Nagyon vidám népek, sokat nevetnek és baromi ügyesen dolgoznak össze a kaja szerzésben. A legkisebb 2 cmes halnak is úgy örültek, mint más egy mászás tonhalnak. Megint kultúrsokk lesz hazamenni, baromi gyorsan hozzá tudom szokni ehhez az egyszerű élethez. Mondjuk terápiás jelleggel beutalnám pár ismerősömet levélkunyhó kúrára, egy ilyen térerő és wifi mentes övezetbe, rögtön kevesebbet költenének felesleges/drága dolgokra, amiknek valójában semmi valódi értékük nincs.

10. nap

Tegnap este is buli volt, most éneklés, táncolás a tűz körül. Meg kell mondanom, a kis emberek jobban bírták, mint én, elég hamar eltakarodtam aludni a kunyhómba. És mire én reggel 6-kor felkeltem ezek már végignézték a csapdákat és reggelit csináltak.

Sajnos nekünk vissza kell indulnunk a „civilizációba”, úgyh érzékeny búcsút vettünk a baka falu népétől. Fura volt látni az elszomorodott arcokat, eddig mindig mosolyogtak, nevettek.

Visszafelé sem lett rövidebb vagy gyorsabb az út, de a kevesebb szembejövő teherautó miatt a por is kevesebb volt, vagy csak már megszoktam. Ettől független mire Yaounde-ba értünk úgy néztem ki, mint egy piros disznó piros hátizsákkal.

4 nap után végre normális zuhany, és hát ööö 2x fürödtem meg, szerintem alaposan. A törülköző még így is piros lett a portól.. De mivel kaptam egy sört lenyugodtam és kihasználca h véletlen van wifi próbálom a házifeladatokat managelni.

4. nap

Az otthonról hozott köhögésem ugyan a 2. napra elmúlt, de biztosra mentem és ma sikerült lefojtanom pár kg letüdőzött vörös porral.. Meglátogattunk egy bororo (fulani) falut. Off road 1,5 óra, ugyanennyi vissza, vörös porba takarva. Egy Mars expedícióra mindenképp jó edzés.

Nyilván udvariasan el kellett beszélgetnem előbb a falu főnökkel, aztán tettem egy kört, de marhák és a férfiak valahol legelni voltak.. Még nem kezdődött el az esős évszak, úgyhogy nem vándoroltak vissza a faluba. Az asszonyok ilyenkor fát gyűjtenek és a fejükön hordják haza. A gyerekekből gyanúsan kevés volt, de aztán megtaláltam őket az iskolában. Szakadt épületek, poros fapadok, egy teremben két osztály, de a kölkök baromi cukik és fegyelmezettek..

További izzadás Bafoussam-ig, ami egy nagyobb város, még annál is nagyobb közlekedési káosszal. Mezőgazdasági pénzből épült, sok helyen föld, ez is bamileke törzs. Náluk a legnagyobb népsűrűség, itt még divat a feleségenként 10 gyerek és nem egy feleségük van. A gimiből a nap végén jó pár száz gyerek özönlött ki, nem ritka a 160 fős osztály. Nem szeretnék kameruni tanár lenni.

Egy közeli szent vízeséshez mentem (Mectchie) ahol lehet a barlangban lakó jószándékú istentől kívánni, persze némi áldozatot be kell mutatni. A felső szentélyt is meg akartam nézni, de foglalt volt.. egy meztelen feka pasi fürdött a vízben, és mivel az én kívánságom nem ez volt, gyorsan leléptem mielőtt kiderül, hogy jószándékú barlang isten valamit félreértett.

Batoufam a Főnök (Király) palotájáról híres, ami tényleg lélegzetelállító a sok faragással, maszkokkal, festéssel. 16 század óta fennálló labirintus szerű komplexum a törzsi háborúkban jelentős védelmi szerepet játszott. Kapuk, udvarok, épületek mind faragásokkal díszítve, van nagy bambusz parlementi épület, hatalmas dobbal, és persze a sok feleség külön lakrészei a palotán kívül. Sajnos úgy tűnik nincs felvétel, pedig a hely láttán elgondolkodtam, hogy a 17-es számú főnökömet lecserélem egy olyanra, amelyiknek faragott palotája van. A helyi királyság jelenlegi XIV. Főnöke a volt hercegnői szobákból „airbnb-t” csinált, úgyh ma este itt alszom. Miközben körbe sétáltam a helyet látom, hogy jön egy jobbképeségű autó, hmmm egy másik Főnök érkezik. Kiderült, hogy fontos meeting van, 3 Főnökkel. Ehhez a szolgák rendes Coca-Colát is szereznek valahonnan (utoljára Párizsban láttam). 

Itt ez a Főnök (Király) sztori nagyon menő, apáról fiúra öröklődik és egy csomó szertartás jár hozzá – a beiktatás előtt 9 hét a Szent Erdőben, 3 nővel, ebből mire kijönnek legalább egynek terhesnek kell lenni. Aztán még 9 hónapig nem lehet elfoglalni a palotát, hanem a beavatás részeként szegényként kell élni és bizonyítani utána, hogy alkalmas a népéről gondoskodni. Ezt, ha jólértettem a végén úgy bírálják el, hogy a Főnök betép és nem szabad a bolondra meg a feltett kérdésekre reagálni. Bármennyi feleségük lehet, a XII.-nek 60 felesége és 123 élő gyermeke volt amikor meghalt.

A külső kerti étkezőben kaptam vacsorát, én azt eszem mint a helyi sofőr, fufu-t és mángold szerű levelekkel főzött húst, meg persze pár mangót, mert az jár.. Vissza a szobámba sétálva láttam, hogy pár alak jókedvűen beszélget a külső kapunál. Mondtam Josephnek, hogy itt vannak a Főnökök, de nem hitt nekem. Pedig de, sikerült egyszerre hárommal megismerkedni. Tradicionálisan fejhatással és két tapssal kell őket köszönteni, de mire rájöttünk, hogy tényleg azok, (XIV) Nayang Toukam Innocente már jött is kezet fogni velem :) Így bájosan elcsevegtem velük, a (XIV) házigazda Főnök civilben volt és tényleg jófejnek tűnt. A másik kettő tradicionális ruhában, a köpcösebb nem bírta levenni rólam a szemét és csevegett velem angolul. Sajnos annyira nem beszélt jól, hogy értelemes társalgást tudjunk folytatni, Joseph meg annyira meg volt illetődött a 3 Főnök láttán, hogy elfelejtett tolmácsolni, de a tapsolást hajlongást bepótolta. Mindenesetre ez még itt sem mindennapi tapasztalat pedig 100-nál több Főnökség (Királyság) van Nyugat-Kamerunban, és tényleg baromi kedvesek voltak

5. nap

300 km 8 óra alatt, Batoufam-tól Yaounde-n át Ebogo faluig. Úgy, hogy közben kb. 2x álltunk meg 5 percre egyszer kólát venni, egyszer pisilni. Az utóbbi tevékenységre többet nem volt szükség, mert 11 óra után olyan meleg volt a kocsiban 2 liter folyadék párolgott el belőlem.

 A Toyota még bírta, bár a csomagtartót pár napja már nem lehet lezárni, így a cuccom felismerhetetlenül vörös és poros. 80 km/h eddig egyszer mentünk gyorsabban, lejtőn le, ez szerencse mert halálfélelmem volt. Az utakról annyit, hogy mind fizetős, de úgy tűnik a pénzt a kátyúk után szedik, mert van bőven, bizonyos szakaszokon kvázi csak az. Közben felszedtünk pár stoppost, utazik velünk egy bazi nagy kaszáspók szerű 8 lábú, egy nagy méretű és egy kicsi csótány. TIA.

A táj menet közben a füves, bokros pusztából átment erdőbe ahogy dél-keletre haladtunk. Tipikus afrikai falvak, minden vörös a portól, pár faluban helyi piac. Az erdős részen már bantu népek laknak. Szerencsére én reggel csináltam magamnak egy életmentő szendvicset, mert ma Joseph kövér hernyók nyárson menüt ebédelt, amit az útmenti ellenőrzőpontnál lehetett ablakon át beszerezni.  

A fővároson átautózni 2 óra volt, giga dugó és légszennyezés, úgyh por mellé jutott ólom is. Közben megcsodálhattam az elnöki gárdát, mert Paul Biya (1982 óra ő a góré) épp jött ment valahova, a fiúkból pár százat elhelyeztek úgy egy 50 km szakaszon Yaoundétól a szülőfalujáig. Teljes felszerelés, golyóálló mellény, sisak, gépfegyver, kemény azért ebben az időben..

Ebogo faluban a Nyong folyó partján terveztem aludni egy Eco lodge-ban. Hogy mitől eco még nem tudom, de a hely klassz, erdőben, vízparton, wifi itt sincs, de állítólag kapok halat meg sört. Az utóbbira nagy szükségem van..

6. nap

A sör jéghideg volt, a hal egy nagyobb nílusi sügér (capitaine) volt grillen, mind a helyi macska mind én meg voltunk vele elégedve.

Reggel fatörzs kenuban elvittek a Nyong folyón egy körre, volt egy csomó kacsa meg más vízi madár, virágok és napsütés. Mivel nincsenek falvak közvetlen a folyó mellett és halászni is csak a fa kenukban szokás baromi tiszta volt a víz. Kiszálltunk és mutattak egy hatalmas méretű Kassipo nevű fát (entandrophragma candollei), nagyon öreg és több mint 80 méter magas, afrikai mahagóni.

Mivel sajnos nem valószínű, hogy nyugat-afrikai síkvidéki gorillát lássak vadon elmentem egy főemlős mentő helyre. Ide kerülnek az orvvadászok miatt elárvult, megsebesült, vagy házikedvencnek tartott aztán kezelhetetlenné vált csimpánzok, gorillák, páviánok stb..

Több mint 200 csimpánzuk van, több tucat mindenféle majom, és 22 gorilla, pávián 25 volt de 3 megszökött az elektromos kerítések ellenére. Hatalmas erdős területek vannak lekerítve nekik, de úgy tűnik még így sem elég a hely mert pl. az egyik gorilla csapatban a 3 szürkehátú egyfolytában harcol, amit a vadonban sohasem, ugyh nekik kell még egy helyet építeni, hogy szét tudják őket választani. Amúgy kicsit kisebbek, mint a hegyvidékiek (de így is 160-180 állva egy hím és 160-200 kg), itt is ezüst hátú a nagy hím és menő a melldöngetés. Az egyik nőstényt meglőtték az orvvadászok, és mivel amputálni kellett fél karral nyomja.

A csimpánzok gyárilag is agresszívek, itt is van ordítva marakodás, meg hajigálnak az emberhez a 4 méteres kerítésen át mindent, ha nem elég a banán :) de okosak is, nekik nincs itató külön kinyitják maguknak a kerti csapot..

Aztán vissza a Yaoundéba, nem ez lesz a kedvenc afrikai városom. Megint sz..ás a dugóban órákig, volt kereszteződés, ami előtt egy órát puhultunk a tűző napon. A hotelben jellemző afrikai sztori, hogy harmadjára sikerült elfogadható szobára szert tennem, az első borzadály volt, csöpögő klímával amitől úszott a szoba... Kértem másikat, na ott nem volt még kitakarítva, bár az előző vendéget már legalább elvitték. A folyosón láttam takarítónőt mentem hozzá hogy izé.. kb. 5 szót beszélt angolul de elmagyarázta, a második szoba se jó, mert a klíma ott se működik, de majd ő szerez nekem szobát. Így is lett. Letelefonált a recire és intézett nekem egy normális szobát majd boldog nőnapot kívánt :-) Mondjuk még csukott ablaknál is olyan zaj van, mintha 3 buli és egy focimeccs lenne a folyosón, az alvást illetően vannak kétségeim. Viszont végre van wifi, legalább le tudtam az elmaradásaim egy részét..

A következő napokban délre távozom a Dja Reserve-be, ami világörökség és elég közel van már Gabonhoz meg a Kongóhoz (a Brazzaville, nem a Demokratikus, ha ez valakit megnyugtat), ugyhogy nem hogy wifi, de valszeg térerő se lesz a pigmeusoknál.

0. nap

Újra Afrikában :-)

Végre összejött Kamerun ahová évek óta készülök, de a köcsög szakmai tudásukkal fordítottan arányos egojú szlovénok miatt nem jött össze. Így hát céget váltottam, (ami az alattam dolgozókat illeti, életem legjobb csapatát hagytam ott), és végre úgy utazom, hogy nem a stressztől kikészülve érkezem meg valahova. Március ennél a cégnél sem volt ideális időzítés, de jelenlegi (17.-es számú) főnököm emberileg is normális és elengedett. A teljes hozzánemértés/seggnyalás/hazudozásban remek magyar és szlovén felsővezetők után még mindig csak pislogok, hogy emberileg, értékrendben is vállalható főnököm van (persze ezt neki nem mondom, nehogy elbízza magát :-) ). Mint minden cégnél itt is vannak problémák (különben minek vennének meg?), de az a húsz éve mindent ugyanúgy csinálunk mert ígyszoktukból fakad, mert világ közben elment mellettük, de még az eredmények jók...

Kamerunba legegyszerűbb/olcsóbb Air Franccal jönni, megint kísértettem a sorsot, de a szokásos „Is there any medical personal on board” ébresztésen kívül, semmi extra nem történt. Mivel véletlenül orvos is volt a fedélzeten, nem kellett szerelnem, mentem vissza aludni. 3 széken feküdtem köszönhetően a jóképű apukának, aki a kislányával elült mellőlem az anyuka mellé, ezt kb. 3 percig sajnáltam, majd vízszintesbe helyezkedtem..

Oltási könyvet itt is kértek belépéskor, de sárgaláz pecsétet nem csekkolták. Viszont a Bécsbe méregdrágán kapott krumplinyomdás vízumomat nézegették egy darabig, aztán a szokásos fotó, ujjlenyomat után bejutottam. A rózsaszín bogyó csomagom (újabban Ferihegyen rózsaszínbe fóliáznak, és annyira kevés a cuccom h bogyósodott) egyszerre érkezett velem, bár nem arra a szalagra amire ki volt írva. Csak hogy tudjam Afrikában vagyok.

29 fok, 96% páratartalom, afrikai por és illatok, taxisokkal vitatkozás… boldogság.

1. nap

Douala nem Afrika legszebb városa, és általában az afrikai városok amúgy sem szépek. Ez Kamerun legnagyobb és gazdasági fővárosa, de nászútra ne ide gyertek. Van hatalmas kikötő, állítólag pezsgő éjszakai élet (ezt egyedül nem tervezem kipróbálni) és klassz a zöldség piac.

A mai város helyén levő településen a portugálok voltak az első európaiak, de igazi város a 17. században ide vándorolt duala nyelvet beszélő kongói migráncsok alatt lett. A 18. században a rabszolga kereskedés miatt volt jelentős, aztán egy darabig hívták Kamerunstadtnak a németek alatt.

A városban nagyjából semmit nem lehet csinálni, de megnézem a zöldségpiacot. Hatalmas, iszonyat zsúfolt, de hihetetlen gyönyörű zöldségeket árulnak a sárban. Van minden a répától a zellerig, paradicsom tonna szám, káposzta szekció stb stb. Nagyon afrikai, színes kavalkád a népekkel, de a városokban nem tolerált a fotózás. ugyh képek nem készültek.

A Wouri deltában levő szállásomon aztán az egészségügyi határértéket meghaladó fokhagymát vettem magamhoz, némi csirke és zöldség kíséretében és persze a túléléshez kellett egy sör is. A wifit tényleg megszerelték, és délutánra legalább működött így Bogyókával :-) tudtam kommunikálni. Nála most jött el a kognitív disszonancia/gyászreakció amin én már július/augusztusban túl estem.. De sajnos a jó csapat kevés a maradáshoz, ha ennyire gázosak az ember vezetői. Mondjuk nagyjából azért lehetett sejteni, ha én megyek Ő sem fog maradni. Mivel úrinő azért, hogy elég mély legyen az ütés, a felmondással ő is megvárta amíg kinevezik..

2. nap

Doualából gyorsan menekülőre fogtam és egy huszonX éves, rettenet szakadt Toyotával, plusz a hozzájáró sofőr/tolmács (Joseph) kíséretében elindultam északnak. Már ameddig el lehet jutni, mert sajnos a biztonsági helyzet sokat romlott az elmúlt években. A észak-nyugati két anglofon régióba a „függetlenségi harcok” és emberrablások, az északi részbe a Boko Haram és emberrablások miatt nem lehet menni. BTW ezeken van a legtöbb turistás rész, a Ring Road, Mt Cameroon, Limbe stb stb. Kénytelen leszek a ritkán látogatott kelet részben utazgatni, jellemzően az ország ezen részéről nulla info van a Lonely Planetben.

Mondjuk azt kétlem hogy valakit, aki ilyen lerohadt, rozsdás Toyotában közlekedik bárki el akarna rabolni.. Abban viszont őszintén bízom, hogy Joseph ért az autószereléshez is, mert a járművet nézve előbb utóbb szükség lesz rá. Bár volt olyan hogy elsőre bevette a sebességet, ez nem gyakori..

Tudtam, hogy Kamerun elég termékeny ország, de élőben hihetetlen a vegetáció, vörös föld, ehhez durván zöld erdők és ültetvények. Van minden – pálma, kávé, banán, papaya és még annyit tennék hozzá hogy elkezdődött a mangó szezon… lehet utálni.

Megállunk az út mellett az egyik pálmaolaj készítő helyen. Itt, mint nálunk a pálinkát, a hozott anyagból bérbe főzik, aztán  préselik az olajat a pálmamagból. A vörös pálmaolaj sokkal egészségesebb, mint bármi, amit mi sütésre, főzésre használunk, csak sajnos a megnövekedett kereslet több pálmafát igényel, így túl jó hatással nincs az eredeti erdőkre.

Trópusi virág ültetvényt is láttunk, innen megy gondosan csokronként vagy szálanként csomagolva a virág repülővel az európai boltokba. Mellette profi banánültetvény, ezt abból gondoltam, hogy repülőből permetezték.

A fő látnivaló amúgy az Ekom vízesés, ez úgy 80 méter magas és most, hogy már elkezdődött az esős évszak elég látványos. Lesétáltam a lépcsőkön ameddig tudtam, szemből is megnéztem, hiba volt, visszafélé rendesen szarul lettem – valszeg még nem akklimatizálódtam a trópusokhoz, és a szokott tempóban másztam a lépcsőket, itt viszont 34 fok volt árnyékban, 100% páratartalommal, valszeg sima hőguta mert nem ittam eleget.

Egy Mboroukou nevű faluban aludtam, néhány nagyobb gyíkkal, de legalább az éjszakai viharban nem ázott be a kunyhó. A hely egyébként egy régi ültetvényes ház, az állapotokból ítélve kameruni tulajdonban,  wifi nincs, de a reggeli jó volt.

3. nap

Az autó még megy, de alig van ellenőrző pont, ahol megállítanak ezzel a rozsdateknővel, ahol viszont igen, nagyon igyekeznek vmit találni, hogy lehessen pénzt kérni. Az egyik zsaru még az én útlevelemet is elkérte. Ilyenkor sokat segít, hogy minden magyarul van ráírva, és ahhoz meg túlfiatal volt, hogy Puskás mondjon neki valamit..

Baham nevű városban megnézem a Bamileke törzsfőnök (király) palotáját legalább kívülről.. van múzeum is, ami kivételesen elég színvonalas.  A szertartásokhoz használt (ha buli van kiviszik a múzeumból és használják) kosztümök, maszkok, dobok, trón stb. Ezek a főnökök mai napig jelentős informális hatalommal bírnak a közösségben, és természetesen sok feleségük van. A feleségek házai mellett vannak további fura kunyhók, ezekben tartják a Titkos Társaságok az üléseiket. Minden fontos témára van társaság, dobbal hívják össze őket – harci, vadászati, bíráskodós stb. Ezekben a helyi nemesek adnak tanácsot a főnöknek (kb. mint a management meeting nálunk, mínusz a dob)

Foumban felé még meglátom az állatpiacot, úgyh megállunk… Főleg zebu, de az minden színben, a fulani pásztorok vitatkoznak az áron, imádom az ilyen helyeket. Itt is ebédelünk a piacon, szokásos ipari banán sütve, némi grill hús, meg helyi fánk, ami babból van. A kaja frissen készül, de zacskó meg a papír amibe beleteszik… hmm ilyenkor hátrány ha vki tanult mikrobiológiát. Közben többen lefotóztatják magukat, párszor megkérik a kezem, de végül marha nélkül távozom.

Foumban-ban van a bamoun szultán palotája, ő is helyi főnök csak így hívják. 1392 óta 20 szultán volt, a legrövidebb 30 percig uralkodott és persze nő volt. Kicsit nehéz volt követni ki volt kicsoda, de annyi megmaradt, hogy az egyiknek 600 felesége volt még a Viagra előtti időkben. Hmmm.  A palota nem túl régi, de van baobab fa az udvarban, és épp virágzik, ilyet se láttam még. A múzeum itt felejthető és a világítás sem működik. TIA. Van a mecset mellett egy hatalmas dob, három ember ült rajta és úgy ütötte. Az állítólag fantasztikus kézműves piacon pár helyre bementem, de ezeknél jobb maszkjaim vannak otthon.

Visszaautóztunk egy kisebb városba, a hotel szakadt és nincs wifi, remélem legalább sört adnak.

Wifi lett Joseph telefonjáról megosztva, de legközelebb normális majd a fővárosban sok nap múlva :-(

20-21-22-23. nap

Sokáig nem tudtam eldönteni mit nézek meg még Panamában, eredetileg Bocas del Toro-t akartam, de akkor még úgy volt a végén megyek Puerto Viejoba, Raffa Boquete-t javasolta a hegyekben, Jetiék San Blas-t és a guna törzseket. Ez utóbbit próbáltam leszervezni, de pl a hely akiknek tudtam írni (nincs áram, internet, telefon stb. arra felé) nem fogadnak szóló utazót :-(, annyi időm meg nem volt, hogy felszedjek egy pasit.. 3 nap amúgy sem sok mindenre elég és valahogy az ihlet sem szállt meg, amíg nem olvastam egy mondaton belül, hogy bálnák és Las Perlas. Meg hogy augusztusban van ott a púposoknak a párzási időszak.

Szóval így lett Las Perlas, azaz Gyöngy szigetek. 200 aprócska sziget a Csendes Óceánban, mindössze 50 km Panama City-től. 1513-ban fedezték fel a spanyolok, addig indiánok lakták, de ők hamar eltűntek, a behozott feka rabszolgák meg halászták a gyöngyöt, amiről a nevét kapta. A leghíresebb Contadora – itt volt SzámBácsi aki számolta a kincseket – sok gazdag/híres ember fordult meg a szigeten, az iráni Sah-tól a Survivor forgatócsoportjáig.

Nem számít egy olcsó helynek, de vmi hatalmas mákkal sikerült 3 éjszakára elfogadható árú szállást találnom, egy osztrák pasinál (Ausztria 9565 km tábla van az ajtón). Ide jutni komppal vagy kis repülővel lehet, az előbbi olcsóbb úgyhogy azzal jöttem. Persze gazdagék kis magánrepülőkkel meg jachtokkal jönnek hétvégére..

Reggel indult a komp, jó korán 6.30kor kellett becsekkolni, elég komolyan megnézték az útlevelem 3x is. Vicces volt nézni a modern katamaránra miben és miket hordtak fel a helyiek – tojás, láda szeg, motor alkatrészek, cserepes fák, hűtőládákban kaja.. A katamarán 1,5 óra alatt ér Contadorára, de előtte meg áll Saboga szigetén, meg közben ha érdekeset lát a kapitány. Ez utóbbi általában delfin vagy bálna.

És yessss, még ide se értem már láttam a bálnákat :-) Ott púposkodtak vagy 20 méterre a hajótól, és tényleg nem kicsik, 16 méter hosszúra és 40 tonnásra nőhetnek. Ehhez mondjuk el sem tudom képzelni mennyi kis halat meg rákot kell megenniük, de buborékokkal vadásznak és egyszerre több ezer halat is lenyelnek. Jellegzetes ahogy kiugrálnak a vízből, és tényleg. Évente akár 25.000 km-t is vándorolnak, és csak nyáron a sarki vizekben esznek, télen fogyóznak a trópusokon zsírégető diétán, meg csinálják a kis bálnákat. A bálna bébi 4-6 méter és 1,8 tonna, iszik min 40 liter tejet naponta.

Contadorára úgy érkezik a katamarán hogy nincs hol kikötni, kis csónakba kell átszállni, majd csónakból a vízbe és partra kisétál. A szigeteken ATV (all terrain vehicle) vagy golf kocsi a közlekedési eszköz – mondjuk a kb. 1,4 km2 elég is. Értem is ilyennel jött Charly, elvitt a szállásra, kaptam egy méreg erős koktélt hogy tudjam hol a helyem, aztán körbe vitt a szigeten megmutatta a helyeket.

Láttam előtte képeket, de a hely élőben még brutálisabban gyönyörű – fehér homokos strandok, kék, zöld, türkiz minden árnyalatában a tenger, kék ég fehér fátyolfelhőkkel és buja sötét zöld őserdei növényzet. Leírhatatlanul szép színek vauuu. Csomó szép villa, de sok lepukkant elhagyott épület is van. Egy 300 szobás hatalmas resort, amit egy kolumbiai drogbáró vett meg mosodának, gyakorlatilag szétrohadt vasbeton rengeteggé vált miután őt lelőtték, a család meg eladta az egészet az oroszoknak.

Én nyilván gyalogoltam a szigeten, elég dombos úgyh némi sportértéke azért van. Az erdőkben fehérfarkú szarvasok és agutik (kb 3-5 kg rágcsáló, mintha a tengeri malacot patkánnyal kereszteznék)  mászkálnak mind olyan szelíd, hogy vigyázni kell neki ne menjen az ember.

Kinéztem az egyik bícset, giccsesen képeslapszerű.. ez lett a törzshelyem, és gyakorlatilag alig volt rajtam kívül valaki. Az elmúlt 3 évben nem volt alkalmam gyakorolni a bícselést (mint sok mást sem, inkább nem is sorolom, elég nyilvánvaló az összefüggés a szlovén cég az életminőség romlás között :-( ), de úgy tűnik, ha sokat sétálok akkor 3 napot kibírok, főleg  hogy Orsikának volt igaza, és minden időjárás előrejelzés ellenére gyönyörű idő volt. Amúgy snorkelezni, meg bálnát lesni lehet a szigeten. Az utóbbiból annyi van, hogy szabad szemmel is többet láttam mikor sétáltam vacsorázni, visszafelé a katamaránról meg vagy 4x.

Reggeli a szálláson, na ezen leesett az arcom milyen gyümölcs és felvágott/sajt tálat kaptam. A reggelihez mindig volt társaság, ananászomat nyalogató gyíkocskát levideóztam, de amúgy a szarvasok és agutik jól nevelten terasz mellett várták a részüket. Vacsorázni meg elsétáltam, van pár étterem a szigeten, első este Geraldnál eszem felejthető sült mahimahit (arany makréla), második este Pimienta y Sal, de ez se jobb – ilyet rosszabb napjaimon még én is csinálok, és egyből eszembe jutott László.. jajjj visszasírtam a grillezett halait.  

Utolsó napra persze szakadt az eső, de szerencsére mire a katamaránnal visszaindultam elállt. A Causeway vasárnapra teljesen megváltozott, óriási tömegek, minden étterem nyitva, bicikliznek, görkoriznak a népek.. Így inkább én is itt vacsiztam és sportként elsétáltam a Biomuzeumhoz, aztán übereztem ügyesen a szállásra.

24. nap

Még egy utolsó bikram túra egy Panamavároson belüli 265 hektáros természetvédelmi területen. Nyilván reggel über hív, jó fej csaj jött aki kivételesen tudtam valamennyit angolul (alig beszél valaki, még a hotelekben se igazán), így megkérdezem hol vegyek a kölyköknek passion fruit-ot (magyar/spanyol maracuja).

A Metropolitan parkban van pár ösvény, de talán összesen ha 5 km.. én 1.5 óra alatt végig sétáltam az összesen. Mondjuk izzadni itt is lehetett. A kilátó dombról körben látni a várost a felhőkarcolókkal meg a csatornával, igaz a fák eléggé benőtték, de így is állat. Fákon kívül élőlényt amúgy pár pókot, majmot, tukánt és 2 fiatal meleg fiút láttam, ez utóbbiak nem szerepeltek a leírásban, úgyh valszeg nem állandó lakók. Sajnos a lepkeház hétfőn zárva, kívülről jónak tűnt.

Az überes nőci által javasolt supermercado-ban tényleg volt maracuja, ugyh bevásároltam vagy 2 kg a keresztfiaimnak, lesz boldogság ha túléljük a repülést. A közérthez tartozó önki-ben meg emberi áron meg tudtam kajálni, utolsó tamales (banánlevélben főtt kukorica polentaszerű a közepében pici hús, meg néha olajbogyó) meg patacones (ipari banán). A közért már a felhőkarcolós városrészben volt - tiszta Amerika, nekem annyiban nem szimpi hogy mindenki mindenhova kocsival, járda nincs is, gyalogolni nem nagyon lehet. A másik hogy brutális nyomornegyedek, lepukkant, csóró háztömbök vannak. Nyilván nem rosszabb mint Afrikában, csak a kontraszt nagyobb.

Irány a reptér - überrel persze, de kiscsávó totál nem volt képben és a cargo bejárathoz vitt elsőre. Lehet, hogy a passion fruit miatt.. Szerencse, hogy előbb elindultunk mert jó sokat kellett kavarni mire tényleg odaértem. Ilyenkor meg lehet az Überen reklamálni hogy a sofőr nem jó útvonalon vitt és csökken a fuvardíj (a GPD végig követi merre vitték az embert), úgyh végül 22 $ lett 42 helyett.

A KLM pontos, nem is értem mit keres az Air Farnce-szal egy csapatban, így 10 óra múlva már Amsterdamban fűvezek..

16. nap

Korán indulás a KödErdőbe, maga a Nemzeti Park meglepő módon az ide migránsként érkezett amerikai kvékerek közössége és a természetvédők együttműködésének eredménye.

A guide-unk egy jó nagy darab ember volt, de mivel 35 éve járja ezt az erdőt nem sok minden volt, amit nem tudott róla. Sajnos főleg növényekkel tudott minket szórakoztatni mert az előző esti szél és vihar szó szerint eltüntette az állatokat.

A köderdőt egyébként ilyen Gyűrűk Ura helyszínként kell elképzelni, bazi nagy fák, mohákkal és harasztokkal benőtt fatörzsek, lelógó liánok, hatalmas páfrányok. A növények jó része ismerős – house plants on steroids – szobanövények csak kigyúrva. Az egész búja zöld, de közben a köd sejtelmesen szivárog be a fák közé..  Csomó virágot láttunk, meg egy tukánt, néhány más madarat.. de se majom se lajhár :-( Még a békák és a lepkék is letűntek. Mondjuk a végre kaptam kolibriket, amiket iszonyat nehéz fotózni, pörögnek ezerrel, de végén azért csak sikerült értékelhető képet csinálnom.

Santa Elena utcái amúgy olyan meredekek, hogy hegymászással is felér le- meg felmenni a szállásra. De enni csak kell ugyh tolok egy helyi casados. Ez egy tál étel, a buszmegálló mellett szokás szerint hatalmas adagot kaptam 6 $ – sült hátszín hagymával, sajt, bab, rizs, paradicsom, saláta, sült ipari banán. Vettem gyorsan magamnak nyers kakaót az otthoni csokitortákhoz, meg szereztem dollárt az automatából (lehet colont és dollárt is kivenni, mind a kettővel lehet fizetni mindenhol).

Délután jön a para program, adok a tériszonynak – függő hidakon a köderdő felett (35$). Összesen 9 híd és egy pár km séta a Nemzeti Parkban. A legmagasabban levő híd 34 méteren van, gyakorlatilag a fák felett, és 157 méter hosszú… ehhez fújt a szél, de amúgy is mozog az egész. Nem mondom, hogy a végére megszoktam, de már kevésbé remegett a lábam. Állatokat pár madáron kívül sajnos most sem láttunk, de legalább a nap kisütött és szépek voltak a fények.

Mivel rettenetesen el vagyok maradva a házi feladatokkal – panamai következő hetem szervezése, levél Johnnak stb. a mai vacsi kimarad, mondjuk a brutál ebéd után nem is vagyok éhes. Csak a közérting megyek el este még innivalóért, és találok egy utolsó csomag kakaóport, ezt is megvettem, még több csokitorta lesz. Hurrá.

17. nap

Éjszaka megint felébredek, de most kiabálásra/sikoltozásra – reggel aztán kiderül, hogy 4 lányt megtámadtak kiraboltak éjszaka a szállásunktól egy sarokra. Úgy tűnik annyira még sem biztonságos mostanság Costa Rica (két nőt öltek meg a bícsen az elmúlt hetekben..). Mondjuk én is sokat mászkáltam/futottam egyedül, de pl amikor tegnap kukk sötétben elmentem a közértbe otthon hagytam minden értéket, még a telefonomat is, pedig csak este 9 volt. Megérzések működnek. A csajok mondjuk részegen tántorogtak haza fél1-kor a kocsmából, de azért…:-(

Reggel Stella pékségében reggelizünk, én szépen lesétálom a 1,5 km a többiek taxiznak.. le is maradnak a kilátásról mert épp süt a nap, tiszta az idő és a sok zöld erdő mező felett a Csendes Óceánig ellátni. Még edzésképen lesétálok a városba ajándék kávékat venni, aztán indulás San Joséba.

Az út rém szar és majdnem 4 óra, de még időben érkezünk hogy elmenjek a jade múzeumba. Itt múltkor nem voltam. 5 emeleten nagyon színvonalas kiállítás, nem okoz csalódást, bár 15$ a belépő. Sok jade tárgy van, gyönyörű ékszerek, vallási cuccok, meg egy csomó festett kerámia a pre-columbiai időkből. Ezekből az állatfejesek között nagyon szépek vannak.

Este búcsú vacsi a csoporttal, Überrel megyünk, vicces. Egész jó társaság volt hálistennek, bár a fapados túra jellegből adódóan nem sok időt töltöttünk együtt, talán legtöbbet az Erika nevű torontói egyetemista lánnyal, mert a néha gyalogolt velem.

18. nap

Azért még mindig érdekes érzés, hogy akkor fekszem le, amikor normálisan otthon felkelni szoktam vagy már a reggeli kávémat iszom. De a hajnali 3-kor ébresztés minden időzóna szerint gáz..

Hajnalban ki a reptérre, mert végül úgy döntöttem repülök Panamába (eredetileg Puerto Viejoból akartam busszal átmenni, de az itiner változás miatt ez meg volt a túra közepén, bár László biztos örült volna, ha visszamegyek). Ugyh Copa Airlines, pontosan indul, 54 perc múlva érkezik és újabb 15 perc múlva csomaggal együtt már a taxiban. Nem szaroztak na.

Panamavárost 1519 alapították, többször lerombolták újjáépítették, tartozott Spanyolországhoz, Kolumbiához. A Csatorna megépítése után szépen felvirágozott, ezt amúgy 1999 adták vissza az amcsik.

Casco Viejo-hoz Überrel mentem, Panamában is remekül működik, mert ugyan csak pár km lakom, a régi negyed rehabilitálás még csak részleges és a nyomornegyeden átvágni még nappal sem feltétlen egészséges. Az óváros világörökség és tényleg sok ház profin fel van újítva, csomó hotel, bolt. Van egy fajta kirakat turista jellege.

A San Jose templomban van egy arany barokk oltár, a Santo Domingo leégett kétszer csak a falai vannak meg, a La Merced barokk és kívülről jól néz ki de bemenni nem tudok, a Katedrálist meg felújítják, építési terület az egész.. Van még Francia nevű tér ahol a csatorna építésbe belehalt tízezrek emlékműve van, főleg maláriába és sárgalázba haltak bele. Az útitársaim csodálkoztak is hogy lehet hogy jövök Panama mikor ide sárgaláz oltás/oltási könyv kell.. Ja kérem, aki állandóan Afrikába mászkál annak van ilyen, de a határon persze a kutya se kérte.

Egy perui étteremben ceviche-t kellett vacsoráznom, közben a nagyon helyes venezuelai (migráns) pincérsráccal beszélgettem, aztán szépen haza Übereztem ügyesen.

19. nap

Reggel szakad az eső, panamázni indulok - 5 $ Überrel a 30 $ taxi helyett - Miraflores zsilipnél levő látogató központba.

A panamai csatorna ötlete már a 16. században felmerült, de végül a franciák fogak neki 1880-ban. 20.000 melós küzdött, általában fekák a karib térségből, ennyien meg is haltak az első 6 évben. Még a felénél sem tartottak amikor a francia csatorna társaság csődbe ment, persze volt korrupció rendesen, innen a panamázás kifejezés. Aztán újrakezdték, és mikor már majdnem kész volt eladták az amcsiknak akik 1914-re befejezték. Mindezt jól meg lehet nézni a múzeumban, fotókkal, makettekkel stb együtt, tényleg érdekes.

A csatorna amúgy 82 km hosszú, a régi zsilip rendszer 3 zsilipből állt – a zsilipek segítségével emelik/süllyesztik a hajókat tengerszintre. Egy zsilip kapu 2 db 2 méter vastag acél darab, ami 22 méter magas és összesen 33 méter széles. A zsilipkapu megszabja mekkora hajó fér át – ugyh a hajókat már direkt erre szabták – pont egy ilyet láttam áthaladni, centire ki volt számítva h beférjen. Összesen volt vagy 45 perc amíg a Miraflores zsilipjein átjutott. A csatornáért persze súly alapján fizetnek a hajók – a legdrágább majdnem fél millió $ volt, a legolcsóbb 36 cent – ezt egy amerikai úszó fizette ki 1928-ban. A forgalom amúgy rettenet, és azóta már 2x bővítették a csatornát.

Kemény 2 $-ért átübereztem a biomúzeumhoz, ami színes minden szögben álló tetejéről is híres és a csatorna déli részén a Causeway nevű töltésen van. Ez 4 pici szigetet köt össze a várossal és egy 2-3 km szép sétány kilátással a felhőkarcolókra. Szépen be- meg kisétáltam, közben ebéd – nem volt könnyű nyitvatartó helyet találni, mert van ugyan több tucat de mind zárva, elég hullaszagú volt az egész.

Mivel el kellett mennem bevásárolni, kinéztem google barátunk segítségével hol van a legközelebbi nagy supermarket. Ajjajj. Sikerült az Albrook nevű shopping mallban (pláza :-) ) kikötnöm. Akkora, hogy GPS kellett hogy kitaláljak a megfelelő (Delfin) kapun (ezek állatokról vannak elnevezve, a gyengébbek – én – kedvéért). A méretekről annyit ez a világon a 16. legnagyobb, 700 üzlet, 380.000 m2 eladótér. Végül is láttam ilyet is, és vizet is vettem.

12. nap

Sarapiqui, az erdei tábor elég lepukkant, de azért hangulatos a folyóparton nagy fák között, viszont állítólag veszélyes a faluba besétálni, ami 3 km – nehéz elhinni, inkább helyi taxis maffia PR-nak tűnik, de nem próbáljuk ki.

Éjszaka iszonyat vihar, 2-től 6-ig ömlik az eső, villámlik dörög, kellett idő míg megszoktam és visszaaludtam. Nyilván az esőerdőt azért hívják így, mert szokott esni – itt évente lehet akár 6,6 méter eső is (Magyarországon az átlag 60 cm..). Viszont sajnos a környéken az ösvények járhatatlan sárrá változtak, pedig itt nagyon mást nem lehet csinálni, mint a Nemzeti Parkokban túrázni.

Végül a tábor körül próbálunk sétálni, én simán elcsúszom egy sáros banán héjon levélen és seggre ülök a sárban, így legalább már varacskos disznó is van a parkban. Látni tukánt, színes békákat, zöld/fekete és piros/fekete nyílméreg békát, meg piros banánokat látunk és én megint találok lajhárt.

Ez a lajhár is magasan a fa tetején szunyókál, és ha nem integetett volna az egyik kezével néha, elment volna madárfészeknek is. Lajhárok amúgy iszonyat cukik, de fura lények: csak leveleket esznek a fa tetején, emészteni is egy hónapig emésztik a kaját, ez ugye nem sok kalória, ugyh nem gyorsak, és napi 9-10 órát alszanak. A lábaikon levő hatalmas karmokkal szinte izommunka nélkül tudnak csimpaszkodni, így elélnek a leveleken. A csimpaszkodáshoz 9 nyakcsigolyájuk és 24 bordájuk van. Azt meg itt és most értettem meg hogy miért nő alga a lajhárok szőrén – 37 C fok van és 100% páratartalom (csináltam printscreen-t, mert ilyet még nem láttam leírva). Olyan mintha az ember egy gőzkabinban próbálna létezni. A lajhár meg ugye nem kapkod, úgyh szépen bealgásodnak, ezzel még terepszínűbbek a cukiságok.

Délután hajókázunk a Sarapiqi folyón, ez jó mert, ha van menetszél nem izzadok annyira. A folyó persze barna és elég gyorsan folyik az eső miatt, de állítólag az elmúlt 2 hétben minden nap így esett és volt hogy a vízszint reggelre 2 méterrel magasabb volt mint most, nem csoda hogy sár van.

Látni kajmánokat látunk, szégyenlős krokodilt messziről, bőgő majmokat, bazilikusz gyíkot, sok kisebb leguánt, madarakat.

Estére vacsi a faluban. A Bamboo nevű hodályszerű étterem felejthető és lassú. Lehet mégsem kamu, hogy veszélyes a 3 km séta a faluba, mert az étteremben a TV-n pont egy Sarapiqui bolt fegyveres rablása megy a hírekben, és az étteremet is a fegyveres őr védi (ez mondjuk El Salvadorban általános de Costa Ricában még sehol nem láttam), és a taxisok nem hajlandók a tábor felé csak együtt 3-an konvojban elindulni.

13. nap

Hajnalban arra ébredtem hogy a tábori barakkomat körbehugyozta egy mosómedve.. el lehet képzelni milyen büdös volt. Reggeli után még sétálgattam a tábor körül, a lajhár eltűnt a fáról, de a baglyot megtaláltam megint és volt egy csomó madár meg bőgőmajom.

Rövidet buszoztunk La Fortunába az Arenal vulkán mellé, de sajnos olyan felhős az ég hogy a vulkán egyáltalán nem látszik. A városka teljesen a turistákra van ráállva, éttermek szuvenír boltok és adventure túrákat kínáló helyekből áll.

Sajnos a délutánba semmi programot nem bírtunk csinálni már, a városban lődörgésen és a melegvizű folyóban áztatáson kívül. A folyóvíz a vulkán miatt konkrétan forró és ha az ember kövekkel eltorlaszolja lehet saját medencéje.

Vacsorázni két vihar között megyünk, remélem holnap lesz pár órára jobb idő, hogy körbe tudjak sétálni a vulkán körül.

14. nap

Reggel szereztem egy jó kávét aztán 6-an nekivágtunk az Arenal vulkán körüli túrának. Az már látszott hajnalban, hogy a vulkánt látni nem fogjuk annyira felhős az idő, de szerencsére 4 éve Papával kifogtuk tiszta napsütéses időben úgyh oda tudtam képzelni a felhők mögé.

 Az 1968 nevű maszek parkba mentünk, ez az akkori híres kitörésről kapta a nevét, amikor Arenal pár száz év után úgy döntött felébred, ennek 4 falu, csomó ember és tehén látta kárát. Aztán a kitörés folytatódott egész 2010, amikor előzetes értesítés nélkül újra bealudt.

Szóval az első túra 3,5 km volt, rendesen karbantartott ösvényen, egy tó körül, és részben a láva maradványokon mászva, közben smaragdzöld esőerdő, liánokkal és néha kisebb záporral.

A többieknek ennyi elég volt ugyh vissza taxiztak La Fortunába, én meg elsétáltam a rendes Arenal Nemzeti Parkig. Itt szépen besétáltam (jegyet azok vesznek, akik kocsival jönnek :-) ) és végigmentem minden létező ösvényen: Old Lava Flow Trail (4 km), a láva meg a tó megvolt, a vulkánból semmi nem látszott, El Ceibo (1,8 km) ez egy bazi nagy gyapot vagy kapok fához visz, ami 57 méter magas, 400 éves és túlélte az összes vulkánkitörést. Aztán felmentem egyenesen a 1,5 km-re levő kilátóhoz, mert emlékeztem hogy le lehet ülni és fedett, úgyh mivel jött az újabb rövid zápor és hatalmas szél, itt meghúztam magam egy negyedórára, aztán vissza megint 1,5 km, hogy utána a Los Heliconias 1 km, aztán a főúton megint lesétáljak 1968 Park bejáratáig (2 x 0,5 km).

Itt ügyesen leintettem egy taxit, ami éppen indult két olasz sráccal visszafelé és bár először 7 $ kért végül 2000 colon-ért vissza is vitt La Fortunába és kirakott vhol a templom előtt. Onnan még séta a hotelig, úgyh mentem min. 15 km összesen, de jól esett. És már a szállodában hallattam ahogy leszakad az ég, úgyh a szarrá ázást is megúsztam.

15. nap

A legpraktikusabb Fortunából Monteverdébe menni a busz-hajó-busz kombóval, úgyh reggel mi is így tettünk. Rövid 20 perc busszal az Arenal tó partjára. A vulkán körül mászkálva ezt mondjuk mindenhonnan látni, mert nem kicsi 85 km2 és van, ahol 60 méter mély. Úgy 45 perc míg áthajókáztunk, közben azért vannak vízi madarak meg szép zöld táj.

Aztán még két óra, köves úton a hegyek között. A táj mondjuk alpesi is lehetne, hűvös, szeles tele zöld domboldallal és tehenekkel, mínusz persze a trópusi növényzet.

Santa Elena/Monteverde az egyik leghíresebb rész Costa Ricában, és itt még nem voltam, hurrá – van köderdő, ami 2000 méter feletti trópusi örökzöld erdő. A nemzeti parkban 2500 növény, 100 fajta emlős, vagy 400 féle madár stb van – az aranyszínű varangytól a híres quetzal-ig, ami világ egyik legszebb vörös/zöld madara.

Úgy döntöttem éjszakai életet élek, nem a kocsmában hanem az őserőben.. éjszakai túra fejlámpával, mert az igazán parás dolgokat ilyenkor látni és legalább tudja az ember miért vannak rémálmai. Láttam pókokat, botsáskákat különböző méretben, alvó madarakat, repkedő denevéreket. Volt persze pár érdekesség: egy neon zöld vipera, nem barátságos, hőre megy úgyh nem érdemes túl közelről fotózni, egy alvó quetzal ahogy gubbasztott az ágon és lárvákkal, békákkal álmodott.

A lajhárt persze megint én találtam meg, ez a guide is azt mondta lehetek az asszisztense, de szerintem fordítva kellene. Igaz ahhoz szereznem kell egy zöld lézer pointert az itt kötelező kellék, de majd kérek a Jézuskától.

Itt a hegyekben amúgy most szar idő van a helyiek szerint, éjszaka vihar, erős széllel, és bagzó ordító macskákkal, meg fáztam is 18 fok volt és a kis faházamon átfújt a szél. Persze rémálmaim is lettek, de nem az erdei állatoktól, az mindig emberek miatt van, még mindig nem bírom a hazug/látszat dolgokat. Most épp egy ismerősöm jó pénzért fészbukra csináltatott nyaralós, gyönyörű/tökéletes család vagyunk fotóitól fordult fel a gyomrom.

9. nap

Buszozás a másik Óceánhoz, vagyis a Karib tengerhez, Puerto Viejo de Talamanca-ba. Papával 4 évvel ezelőtt imádtuk a helyet, igazi hippi/szörfös falu.. még a mellékutcákban is fűszaggal :-)

Ugyan az a busz állomás San Joséban, de most a világ legszarabb sofőrjét sikerül kifogni. Konkrétan minden ok nélkül satu fék, szlalomozik, gyorsít majd fék, de haladni csak lassan haladunk, a végén meg 100-zal tolja ott, ahol 40-es tábla van a kanyarban. Közben az ablakba kapaszkodik és a fejét vakarja.. Nem tudtam eldönteni, hogy másnapos/elalszik/infarktusa lesz. Végül csak odaértünk.

A hely semmit nem változott szerencsére, csak több bolt/étterem van nyitva. Egy Jacaranda nevű klasszik hátizsákos helyen lakunk. Az mondjuk vicces, hogy én többet tudok a helyről, mint a guatemalai guide, de ezzel azért együtt tudok élni.

Némi erőfeszítéssel a fészbuk segítségével előkerítem Lászlót, aki mikor megkapja az üzenetet, annyira megörül nekem, hogy egyből felhívja a hotelt :-) Ő az a híres erdélyi magyar sporthorgász, akinek étterme van a parton és Papával sokáig kerestük, mert egy árva felirat sincs rajta. Direkt. Aki a karib tenger legjobb grillezett halát akarja nyomozzon. Szuper vacsikat ettünk/koktélokat ittunk nála 4 éve, most már direkt hoztam neki pálinkát/kolbászt. Kiderül, hogy hétfőn nincsenek nyitva - na nem mintha amúgy a nyitva tartás nem attól függene fog-e halat vagy sem – de épp megjött a tengerről rengeteg hallal úgyh nem kellett sokat győzködnöm, hogy kinyisson miattunk holnap.

Elviszem a csapatot a régi szokott bícsre, a sziklával szemben, ahol most dagály van és hatalmas hullámok (2,5 m, egy igen jó képességű szörfös fiú mondta aki velünk egy hotelben lakik, sajnos csak spanyolul tud). Azért persze megyünk ugrálni kicsit a szörfösök közé. A hongkongi Idiótának majdnem elviszi a víz az Ipad tokját, ha nem ugrok érte annyi – és mint kiderül abban volt az útlevele.. Aztán meg Őt viszi el az áramlat, de a szörfös fiúk sajnos kimentik. Ahogy a helyi lányt is, aki segítségért kiabál. Karibi ide vagy oda, olyanok az áramlatok, hogy a derékig érő vízből beviszik az embert az Óceánba – úgyh a piros zászló nem véletlen van kint. Visszasétálva találok bőgőmajmokat is a csapatnak, na persze ezt nem nehéz, mert hangosan bőgnek.

Vacsorázni egy nagyon szar helyre sikerül minket vinni Raffának (Ő a guatemalai guide, aki mellesleg fanatikus sziklamászó..), pedig itt szinte mindenhol jó a kaja. Evés helyett Lászlóval dumálok, aki bejött a városba, hogy tudjunk találkozni. Az angol párt még elviszem a HotRocks nevű kocsmába, mert valamivel le kell öblíteni a vacsora helyetti ihatatlan koktélt. Itt még salsa és latin tánc bemutatót is kapunk a pia mellé, a legdurvább hogy egy fehér hatvanas csaj tolja a feleidős feka pasival, rohadt profin. Vauu.

10. nap

Újra Cahuita Nemzeti Park, ami 20 perc busszal és végig a Karib tenger partján fekszik és tele van cuki állatokkal. A csapat ugyan csak az első 2 km csinálja végig és megy vízesést nézni, én úgy döntöttem újra végig sétálom a 2x6 km-t.

A Parkot amúgy a part menti korallzátony miatt hozták létre, de azt egy földrengés eléggé tönkretette. Szerencsére a többi része továbbra is rendben van, még a teknős tojásoknak is van védett keltető.

Gyorsan leakadtam a többiekről és mivel komolyabb pszichiátriai problémák nélkül egyedül  az ember többnyire csendben van, látok egy csomó állatot.

Elsőnek rögtön találtam egy szupercuki lajhár bébit, egész pici úgy 30-40 cm és egyedül mászkál, nem kapkodva a fán, aztán két mozdulat között elalszik. Szerencsére még mozgás közben sikerül levideózni, de annyira cukin alszik, hogy alig bírtam otthagyni. Találtam még több lajhárt, de annyira magasan voltak a fákon, hogy túl jó fotóim nem lesznek. A csuklyás majmokkal is ez a helyzet, és most a mosómedvét is csak a fa tetején látok, ahogy zabál és közben magokkal hajigál engem.

Aztán jött egy elég ijesztő sztori mert egy hatalmas, legalább 1,5 méteres testű zöld leguán mászott ki elém az ösvényre. Én jól összeszartam magam és reménykedtem, hogy már reggelizett. Nagyon színes hím, zöld alapon arany pöttyök és nagy tüskék a hátán. Na róla lett fotó, bár eltartott egy darabig amíg közelebb mertem hozzá menni :-)

Egyszer csak sétált felém egy ormányosmedve, le se szarva, hogy ott vagyok kikerült, én meg bosszúból levideóztam ahogy korzózik. Találtam még gyönyörű színes zöld baziliszkuszt, amin türkizkék pöttyök vannak. Meg a hatalmas türkiz kék lepkéket, itt ez a divatszín. Közben persze kissé felforrt az agyam, mert nem mindenhol a fák között visz az ösvény, és van vagy 32 fok (árnyékban) és 96% páratartalom.

László tényleg kinyitott miattam/tunk :-) 3 féle halat is fogott, úgyh lehetett választani: red snapper (vörös sügér), rainbow bass, vagy egy szelet a hatalmas közel 100 kg-os black grouper-ből (fekete sügér) Mivel hétfőn amúgy nincsenek nyitva, szakács nem volt, úgyh László sütött nekünk személyesen, közben ivott szépen és szórakoztatta a csapatot, a fia Robi meg brutál jó koktélokat csinált nekünk. A maradék két asztalra meg sorban álltak az emberek. Én rábíztam magam és black groupert kaptam, Robitól meg igazi ananásszal csinált Daiquirit. Cserébe László pálinkát ivott és kapott rendes csípős kolbászt is.

A grillezett halunk iszonyat finom volt, a zöldség/sült krumpli is – konkrétan és szó szerint mindenki kinyalta a tányérját, senki nem hagyott meg semmit, pedig hatalmas adag halakat kaptunk, az enyém biztos volt fél kiló. A kis torontói diáklánynak, aki vega meg szinte semmit nem kért a kajájáért, pedig tök jó zöldségtálat csináltak neki. Élvezetes estém volt és amúgy is egy igen elégedett társaság távozott, hogy az eső elől még igyon pár koktélt és élvezze a salsa órát a HotRocks-ba. 

11. nap

Hajnali 6-kor mentem el futni, de még ilyenkor is olyan meleg/pára van, hogy az 5 km többnek tűnt, de legalább csináltam pár reggeli képet is és megdolgoztam a Cafe Rico-s szuper reggeliért.

Sikerült leszervezni, hogy ne reggel kelljen tovább menni (Raffa szerint a következő hely nem annyira király) és inkább elmentünk a Janguár mentő központba  – itt múltkor nem voltam. Janguár nincs, csak két kisebb vad cica, de csomó más mentett állat van – madarak, kígyók, lajhárok, majmok, szarvas stb. Ezeket sérülten/árván hozzák be a központba, ahol meggyógyítják őket és ha lehet mennek vissza a vadonba. A létesítmény most már kissé túl szervezett és tömegesen látogatott (kár hogy nem mentem 4 éve), de jó és fontos munkát végeznek.

Láttunk csomó bébi boát, bőgő és csuklyás majmot, kamasz pókmajmokat, lajhár bébiket..Szegény lajhárokat gyakran éri baleset – áramütés, kutyák, autók stb, de őket és a majmokat könnyű visszaereszteni a természetbe. Pl a mentett krokodilokat és szarvasokat nem lehet, mert hamar emberhez szoknak..

Aztán busszal egy másik Puerto Viejo-ba, ennek de Sarapiqui a neve és egy erdei tábor a szállásunk. Hogy mit lehet itt csinálni fogalmam sincs, főleg hogy először láttam a telefonomon 100% páratartalmat egy helyhez írva.

5. nap

Suchitoto nagyon csinos koloniális városka és amolyan kulturális központ, egy vízi erőmű gát miatt egy hatalmas tó került mellé. Színes házak, macskaköves utcák, fák, virágok mindenütt. Reggel fél 7 kor elindultam körbe sétálni, mert napközben rohadt meleg van. Pár óra alatt be lehet barangolni az egészet, hófehér templom a főtéren, még a lámpa oszlopokon is színes festéssel. Találtam egy szuper kilátó helyet, buja zöld erdők és kilátás a tóra. Aztán elmentem a piacra reggelizni a helyiekkel, 2 db pupusa és bögre kávé 1 $, királyság. A piacon zöldségek, halak, húsok és meglepő tisztaság. 

A helyiek baromi kedvesek, mindenki köszön, mosolyog. A salvadori cowboy-ok meg lóháton nyomják a színes házak között a városban. A nőknek amúgy fura jellegzetes alakjuk van, nem soványak, és totál téglalap formájuk van, váll, derék csípő egyforma széles, előre szerelve nagyobb has és mellek.

Délután kipróbáljuk a salvadori bikram jógát -  egy félórányi autózásra levő Cinquera nevű esőerdőbe megyünk túrázni. Ez most esős évszakban jóval 30 feletti hőmérséklet és bőven 90% feletti páratartalom. Több litert sikerült kiizzadnom.. Az erdőben lepkéket (most kezdődik a szezon hurrá) és madarakat látunk. Illetve ez a környék volt a híres gerilla harcok egyik első helyszíne, az erdő tele van régi gerilla helyekkel – tábor, konyha, kórház, bunker stb.

A városban még beszélgettünk Rafaellel, ő egyike az életben maradt gerilláknak, 17 évesen 1980-ban kezdte és folytatta is egész az 1992-es békekötésig. A polgárháborút alapvetően a társadalmi különbség váltották ki, a salvadoriak többségének sem földje sem megélhetése nem volt. Szépen elmeséli a háború különböző szakaszait, meg hogy képezték ki Kubában, hogy jártak később helikopter lelövő tanfolyamra stb. A városka temploma és főtere egyébként tele polgárháborús falfestményekkel (junta papokat is gyilkolt) meg lelőtt helikopter ronccsal, és rozsdás AK-47-esekkel.

6. nap

Hajnali kajak túra a tavon, ami ugyan mesterséges de fontos migrációs állomás lett a madaraknak. Én a Hector nevű hongkongi Idiótával nyomom egy kajakban. És mivel én ülök elől, azaz ő követi az én tempómat kihajtom a belét :-) Annyi előnye van annak, hogy mi vagyunk a leggyorsabbak, hogy van időnk csendben oda siklani a madarakhoz, és egész jó fotóim lesznek. Meg így legalább sport értéke is lett a túrának. A legdurvább utána ahogy elindulunk vissza a városba az Idióta előkap egy fél csirkét és elkezdi enni a kocsiban. WTF. De honnan? 

Pár óra buszozással eljutunk a Csendes Óceánhoz,  egy El Tunco nevű szörf és party bícsre. Hát nem az én esetem. Ebben a kategóriában sokkal jobbakat láttam .. ez kb. mint Siófok csak szarabb és kisebb.

Viszont van Ceviche vacsorára, perui style imádom csak brutál sokat kell rá várni, beszélgetni lehetetlen, mert legalább két dizsiből szól 3 féle zene, és nem halk. Szerencsére jön a vihar, az áram meg megy, úgyhogy bekussolnak. Jót alszom, de itt a levegőben is van vmi, mert sorozatban álmodok hülyeségeket.

7. nap

Reggel megpróbálok elmenni futni – csak nincs hol. A part szürke több kilós kavicsokból áll, a El Tunco fő és egyetlen utca pedig pár száz méter. A fő úton futni a csőrös kamionokkal ugyan menő, de veszélyes. Teszek két kört, arra jó hogy megizzadjak, nem nehéz, mert reggel 6.30-kor már dög meleg van.

Az elszántak ma szörfözni tanulnak egy fekete homokos bícsen, én meg nézem és szórakozom a gépfegyveres őrökkel. Őrök amúgy bazi nagy fegyverekkel mindenütt vannak – benzinkút, étterem stb. Megjegyzem legtöbb gyilkosság statisztikát a világon El Salvador vezeti, és Honduras, Guatemala Panama sincs nagyon lemaradva – igaz, ezek inkább a banda háborúk következményei..

Ez a part már jobban tetszett, sok a helyi (szinte mind túlsúlyos) az óceán hullámos és meleg, de azért használható. És hatalmas mangókat árulnak a parton. És az egyik szörf oktató úgy néz ki hogy ha 20 cm-vel magasabb lenne, nem mennék haza.. így csak pár fotóval kedveskedek a barátnőimnek :-)

Délután csak sziesztázom és a panamai programomat próbálom leszervezni.

Vacsizni busszal megyünk valami menő és drága helyre, egy szikla tetejére az Óceán parton, ahol naplemente azért rendben van, a seafood meg isteni. Jellemző amúgy, hogy ha helyiekkel nyomja az ember 1-3 $ jól lehet lakni, de az esti helyen ha az ember belehúzott simán el evett/ivott 50 $-t.

8. nap

Sajnos a Nicaragua része elmarad a túrának, mert ott közben zavargások törtek ki és nagyon lőnek. :-(  Így marad a repkedés Costa Coffee Ricába. Ott ugye Papával én már voltam 4 éve, igaz nem írtunk rendesen blogot (mert ez Papa feladata, ha együtt megyünk, de belustult), illetve most megyek olyan részekre is, ahol akkor nem voltam és szerencsére vulkánok itt is vannak. Meg Costa Rica király hely amúgy is, igaz nem olcsó..

Indulás 5-kor a Salvadori reptérre, ami szuper modern és gyors, úgyh bőven marad időm kávézni gép indulás előtt. Egy sosem hallott mexikói légitársasággal (Volaris) repülünk/alszunk San Joséig.

A belváros nem sokat változott, kivéve hogy azóta működik az Über,  megyek a piacra enni (10$ csak összehasonlításnak) meg sétálgatok a városban. Azért nem ez a legjobb hely az országban, de holnap helyi busszal irány Puerto Viejo de Talamanca és kis szerencsével már megint Lászlónál fogok este halat enni. 

1.nap

Hajnali indulás, az előtte napokat/heteket hagyjuk, de vhogy összepakoltam, bár ha ilyen állapotban vagyok, van hogy a fele felesleges.. csak nem tudom eldönteni melyik fele. Reggel még Norcival tali a reptéren, Ő a Nagymamáját viszi Cannes-ba (mondtam pasizni ;-) – de akkor még nem tudtam, hogy mennyire gyönyörű nő még 80 felett is), kávéznak mert kultur lények. Én szokás szerint sörözöm, reggel 6-kor, de így legalább tudom, hogy innentől nyaralok.

Budapest-Amsterdam-Panamaváros-Guatemalaváros, laza 26-27 óra háztól házig. Relatív eseménytelen, lődörgök pár órát a Schipolon, de csak tulipán van, a fűszag ideig nem jut el. A 10,5 órát Panamáig szinte végig aludtam, a végén amikor a mellettem ülő barom próbálja levenni a csomagtartóból a gurulós bőröndjét, de nem bírja el viszont fültövön vág a kerekével teljesen felébredtem. A panamai reptér totál káosz, de gép vhogy még is időben indul és a vihar ellenére egész jól meg is érkezik Guatemalába. Semmi perc alatt beléptetnek, a csomag is megjön, és már ülök a buszon Antigua felé..

2. nap

Antigua-ról sok jót hallottam (John kedvenc városa), és nem okozott csalódást. 1543-ban épült és az 1773-as földrengésig ez volt a főváros. Mostanság kb. 45 ezren lakják és a híres spanyol barokk építészet/templomok miatt világörökség. 1500 méteren van és 3 vulkán veszi körül. Reggeli a koloniális szállodában tetőteraszán, vulkán, kávé és gyümölcsök. Kezdek flowba kerülni. Aztán sok órányi séta a macskaköves utcákon színes házak között (egyik se aszfaltozott, viszont olyan hepehupás, hogy nem kell fekvőrendőrre költeni). Hihetetlenül hangulatos a hely, de még off season is elég sok a turista. Szerencsére valahogy nem rontják el a hely hangulatát. És ha a főtértől messzebb megy az ember már szinte csak helyiek vannak. A színes házakhoz csiricsáréra festett amerikai iskola buszok járnak, művirággal és lufival a szivárvány minden színében.

Szinte minden sarkon van egy templom romos vagy működő, úgyh kissé megint overchurched lettem. Voltam misén 9-kor, 10-kor és 12-kor… Elvégre rendes lányoknak vasárnap ez a program. A romos templomok közül a Santa Clara (1700), San Jeronimo (1675) és a Recolección-ban voltam, ez utóbbi a leglátványosabb – a földrengés az épület több méter vastag falait összevissza szétdobálta de a nagy boltíves kapu megmaradt.. A belépő mindenhova 6 $, úgyh a többit kihagytam. A főtéren van a Kapitányság palota, Városháza és egy szirénes szökőkút (1773) a tetején virágokkal, a szirén egyik cicijéből spriccel a víz. Működő templomokban sincs hiány, én a Santiagoba, La Merced-be, San Francisco-ba mentem be, egy vasárnapra ennyi legyen elég. Közben pont belefutottam reggel egy iskola zenekari felvonulásba, volt minden rézfúvóstól klasszik latinig, vagy egy tucat banda vonult táncosokkal, kiöltözve. A templomok között még megnéztem a piacot, vasárnap elég csendes, és felmásztam Cerro de la Cruz-ra, ahonnan belátni az egész városkát a háttérben az Agua vulkánnal.

Úgy fél2 fele eljött a sör és ceviche ideje, és még az eső előtt pont haza is értem. Estére lett pár útitársam is, jó fejek tűnnek, elég vegyes banda, kenguru, kandai, angol, svájci, hongkongi. Elmentünk együtt vacsizni, sörözni, nyilván engem próbáltak átbaszni a fizetésnél .. haha..

3. nap

Szívesen maradtam volna még Antigua-ban pár napot, vulkánt mászni stb, de ez már csak legközelebb jön össze. Magyar idő szerint normálisan keltünk, de Guatemalában még csak reggel 3 volt. Napközben rémálom átbuszozni Guatemalavároson, még hajnalban is bazi nagy a forgalom. Reggelizéssel együtt 8 óra alatt vergődtünk el a hondurasi határra. Guatemalában vagy 2 sávos szuper út van, vagy semmilyen mert éppen építik. Mindehhez főleg amerikai autók és csőrös kamionok. Ezeket mondjuk imádom úgyh legalább kiéltem magam, szebbnél szebbek jöttek mentek minden színben.

A határon a szokásos megvesztegetés – kb. 15 éve amikor először jártam Közép-Amerikában (még Böjtivel az elhíresült Mexikó-Beliz-Guatemala túrán, ahol az Air France elhagyta a hátzsákom és 5 hetet nyomtam egy mexikói piacon összesen 100 $ vásárolt göncökben, amiből 30 $ volt a fürdőruhám. Sok kép nem készült rólam) még 5 $ volt a tarifa a határon és mivel nem volt aprónk váltani kellett, és persze hamis 5 $ adtak, én szemrebbenés nélkül becsomagoltam egy igaziba és megvesztegetés gyanánt azt adtam oda. Böjti persze kikészült mennyire állat vagyok. Most 3 $-ra szedtek le minket, de csak a hondurasiak mert a guatemalaiaknál ellenőrzés volt éppen. Amúgy egyik országba sem kell vízum és mindenhol lehet USD-vel fizetni, El Salvadorban és Panamában hivatalosan is ezt használják.

Copan csak 10 km a határtól, a romok melletti kisvárosban töltjük a délután. A szálláson az utcai legzajosabb szoba marad nekem, nem tudom honnan tudják mindig, hogy én vagyok a legkevésbé hisztis. Mondjuk azért még én is szólok, hogy 3 különféle rovar van az ágyamban. Kettőt le is fotóztam, a csótány túl gyors a portréhoz. Érdekes éjszakám lesz. Lehet a mordori almapálinkából nagyobb dózisra lesz szükségem.

A kanadai kislánnyal mi a híres teázó, kakaózó helyre megyünk, guajáva levél teát iszom, meg kakaó leveleset egy gyönyörű villában, szép a hely, de bazi drága. De mondjuk egész Honduras (és Guatemala) az, főleg ár-érték arányban.

4. nap

Korán reggel elsétáltam a romokhoz, 8-kor nyitnak a városból kb. 15 perc gyalog. Így kb. egy órát csak egyedül voltam a maja Istenekkel. (Fapados túrára jöttem – csak a transzport meg a szállás van befizetve, ez előbbi is többnyire shuttle/tömegközlekedés, a programokra helyben lehetne, de elég drágán, én meg amúgy is jobb szeretek magam menni).

Copán az egyik leghíresebb maja város, látnivaló van bőven – smaragd zöld fű, hatalmas fák és szürke romok. Van Akropolisz, vagyis királyi negyed, 2 udvarral, lépcsőkkel összekötve, egymásba/ra épülő templomok, piramisok. Van labdapálya, tér, szobor formájú sztelék, és oltárok. Több szobor van mint bármilyen más pre-kolumbiai városban, szépen faragott kövekkel van tele. Copán i.sz. 5-9 század között volt menő, és a maja birodalom legdélkeletibb területe. Az uralkodók neveit nem szeretném megtanulni, pl. a 14.-et Ajaw K’ak’ Joplaj Chan K’awiil-nak hívták (magyarul Füst Majom) és nem neki volt a legbonyolultabb neve. Leghosszabban a Füst Imix (Jaguár) uralkodott, 15 évesen koronázták és 67 évig bírta. Híres volt még a 18 Nyúl nevű mert ekkor kezdődtek a bajok, egy évekkel korábban kinevezett vazallusa lefejeztette, na ez volt a Füst Majom. A sztorinak egyébként a túlnépesedés és betegségek vetettek véget.

A romokat úgy 1-2 óra alatt lehet körbe sétálni, vannak még a régészek által ásott alagutak, mert az egymásra épült templomokat csak így lehetett feltárni. Alagutazni nem mentem, mert nem sokat látni és külön belépő kell. A romok amúgy 15 USD, plusz 7 a múzeum. Az utóbbi sem akkora szám, bár az egyik ilyen felülépített templomnak a Hold Január által épített Rosalilának a mását meg lehet nézni össerakva (ez annyira szent volt, hogy szinte tökéletes állapotban találták egy másik alatt). Viszont kifelé még több ara papagály volt (vörös arakanga), ezeknek a bejáratnál van itató hely, több tucat repked belőlük, rémesen hangosak, de brutál jól néznek ki, úgyh itt azért el voltam még kicsit.

Kora délután tovább álltunk busszal, azaz vissza Guatemala, és onnan El Salvador, úgyh még két határ átlépés, elég sok pecsét kerül az útlevelembe. És így már 3x jártam Guatemalában életemben..

El Salvador már elsőre is bejön, nagyon buja zöld, szuper utak, és sokkal tisztább.. Suchitoto nevű városkába megyünk, több mint 6 óra busszal (ebben egy defekt is benne van a szakadó esőben). Este egy pupusa helyen vacsizunk – ez a helyi kukorica lepény, mindenfélével töltve. Én csirkével, morával (helyi gaz) jalapenoval és sajttal eszem. Sörrel együtt 3 $ és én a turista árat fizettem.

9. nap

Lehet, hogy az Air France miatt haza nem jutok, de ha még is, nem lesz bennem moly, az biztos.Tegnap este szobát cseréltünk a kanadai öreglánnyal, aki amúgy sincs jó formában (a részletekről annyit, hogy induláskor a check in pultra ájult, majd lehányta sugárban) mert abba a szobába valaki ipari mennyiségű molyirtót rakott. A szekrény tele van kámforral, csak persze így a szoba is. Az öreglány nem élt volna túl ott egy éjszakát. Úgyh cseréltünk, mert ugyan a többi útitárs katasztrófa, de őt megkedveltem. Azért is mert állandóan inzultálja a velünk utazó pedofil németet, aki csiklandozza meg hátát simogatja a kislányoknak.. Illetve ez egyenlőre múlt idő, mert annyira rámásztunk, hogy leállt vele. De azért fog Johntól kapni a német rendőrség emailt pár fotóval.

Aztán reggeli programnak elmentünk a libériai határra egy faluba, ami a folyó feletti lián hídról híres. Csak mezítláb szabad rálépni, az esős évszakban elönti a folyó, de után kijavítják, és mindig éjszaka..(mert ehhez is van legenda). Na szóval ezen kétszer kellett átmenni, a túloldalon nézegettük a kakaó ültetvényeket. Ez másnak lehet nem lenne para, nekem tériszonnyal eléggé az volt.. Kb. 10-15 cm széles liáncsomó az alja, de van laza lián szövött oldalfal, amibe lehet kapaszkodni, viszont az egész mozog, az eső miatt most csúszik és van vagy 50 m hosszú.

A rettenetesen lealázó az volt, hogy jött két kutya egy vadásszal. Az egyik kutyának hiányzott a bal első lába. Simán átment a hídon. 3 lábon... A kutyák úgy használták a hidat, hogy a bal lábaik a középső lián csomón, a két/másfél jobb láb meg az oldalfalon támaszkodik.

Aztán lett ebéd, ami csak azért érdemel említést, mert végre nem szószos csirke volt, hanem mogyorós marha. Innen a Man városi Szent Erdőbe mentünk, ahol van egy csomó cuki mona majom, akik kézből veszik a banánt, és hihetetlen ügyesen ugrálnak ágról ágra.

Késő délutánra újabb falu, eső váró Dan/Yakuba maszkos tánccal. A maszkos pofa cuki volt, mert nőkkel elvileg nem kommunikál, de engem azért megtisztelt azzal, hogy a botját odaadta és pénzt kért :-) Ami érdekes volt, hogy itt 2 méteres botokkal zenéltek. Vagy a földhöz vagy két botot egymáshoz ütögetve. Szóval ez is tök érdekes volt, de minket élve felfaló legyek kevésbé.

Ez a környék egyébként sokkal szegényebb (ha lehet fokozni), mint az eddig látott részek az országban és sokkal szemetesebb, rendetlenebb is. Mondjuk ezen a reggeli felhőszakadás utáni sár se segített. Pedig a város fekvése körben a hegyekkel, sok méregzöld fával tényleg gyönyörű.

10. nap

Man városból a fővárosba Yamoussoukro-ba lenyomtunk 350 km-t, közben azért megálltunk megnézni ezt azt.. Gumiültetvényt, meg a felvásárlást néztünk – a megszilárdult kaucsuknak 250 CFA a kilója, a melós 50 CFA-t kap (egy sör minimum 500 CFA). Nem élnek belőle jól az biztos.

Az út mellett találtunk pár fiatal fiút, szépen törzsi ruhákba, tollas fejdísszel öltözve. A beavatási szertartásról tartottak hazafelé. Ez kvázi az erdei iskola, ahol megtanulnak mindent, ami kell ahhoz hogy a törzsben elfogadott felnőtt férfiak legyenek – harcolni, vadászni, gyógytani stb. Ezek a 16 éves srácok 7 hónapot töltöttek az erdőben, kimaradva az iskolából, ha még járnának egyébként. De ez a beavatás nekik olyan fontos, hogy enélkül nincs felnőtt élet, akkor se, ha az ember amúgy miniszter.

Ebédre végre kapok fufut, de itt az ipari banánból (plantain) csinálják és okrás csirkét, ami olyan csípős, hogy folyik a könnyem.. Után meg desszertnek megnézünk egy halász falut (kru típusú népek), sokkal lepukkantabb, mint általában a falvak, de találunk egy mennyasszonyt a füstölt hal mellé, úgyh végül is egész jó program lett. A folyóból a falu mellett itt is aranyat mosnak a kínaiak ipari méretekben.

A főváros az első elnök (1960-1992-ig) szülőfalucskájából épített mesterséges város, tavakkal, kormány épületekkel, elnöki rezidenciával – ezeket senki nem használja, illetve de a tavat a krokodilok. Akiket nem etetnek rendesen, ezért néha megeszik a gondozójukat.

Plusz ez a Félix nevű elnök csinált itt magának egy bazilikát, ami csak kicsit nagyobb a Szent Péter Bazilikánál a Vatikánban..Mármint ez a legnagyobb templom a világon. Szóval megint csak nem tudom kijárt jobban, mi a foci stadionokkal vagy ? Bár lehet, ha Viktornak 32 éve lesz „uralkodni” ezek otthon is megvalósulnak – úgy tűnik eléggé rajta van. Mondjuk Félix legalább épített egy kórházat is a bazilikája mellé, otthon ilyenek nem épülnek a stadionok mellett. Szóval itt 200.000 ember tud misét hallgatni a pusztában épített hatalmas kupolás izében. Ehhez nyilván a szerencsétlen/szegény népektől nyúlta le valahogy a pénzt. Eddig kétszer sikerült megtölteni, amikor II. János Pál itt járt, meg amikor a Félix meghalt. Az egész nagyon gáz, több hektár márvány, lift az oszlopokban.. Az egyedüli vmire való a rengeteg festett üvegablak, meg egy fa Mária szobor, amit egy muszlim! pasi faragott a börtönben, közelről szomorú az arca, távolabbról meg mosolyog.

A városban amúgy sok látnivaló más nincs.. így vacsora és Air France website a program, lassan kiderül megyek-e haza vagy maradok és keresek egy gazdag törzsfőnököt. A yamoussoukro-i szálloda is nyilván a Felix prezident miatt épült.. két bazi nagy épület, ilyen szocreál design és tök üres, egy GSK rendezvényen kívül. El is gondolkodtam, hogy beugrom és széttrollkodom az egészet. Amúgy a kaja ehető, a bárban este nekem adtak gin tonikot, de Johnnak sört nem, az 8 után nincs, WTF. A liftben pedig csak a liftkezelővel lehet utazni, aki egy széken ül és többnyire jóképű, mert amúgy biztos rosszul nyomnám meg a gombokat. Nem egy stresszes állás, bár a szék kényelmetlen…

11. nap

Úgy tűnik változik a csillagok állása, mert reggelre sem törölték a gépet.. még az is lehet rendben hazajutok, bár ezt ugye majd akkor, ha már Bagett és Zil szagolgat, hogy hol jártam már megint..

Abidjan-ig elvileg autópálya van, gyakorlatban is, de azért afrikai kivitelben, néha piac a leállósávban, néha biciklisek, néha iskolások. Meg egy felborult kamion, mind  két sáv tele kakaóval.

Abidjan-ban először megnézzük a ruhamosókat az egyik kisebb pataknál. Kőkemény meló – afrikai menekültek csinálják, Mali, Burkina Faso stb.. Nagy zsák ruhát levisznek minden klienstől és szürke mosószappannal, kefével mossák a vízben állva egy autógumira tett kövön, öblítés a patakban, aztán szárítás a füvön.. És vhogy tudjak melyik ruha adag kié, mert mosnak biztos több mint 50-en. Annyit mondok nincs elhízva egyik sem.

A lagúnán, aminek emésztőszaga van és a mikrobiológiai tisztasága enyhén szólva kétséges, hajózunk egyet, hogy lássuk a várost más irányból is. Aztán rettenet dugóban kiverekedjük magunkat Grand Bassamba.

Régen ez volt a francia gyarmat fővárosa, egy lagúna és az óceán közötti szigeten, gondosan híddal elválasztva az európaiak és a helyiek negyedét. Amúgy tele van gyönyörű, iszonyatosan lepukkant koloniális házakkal – világ örökség ugyan, de hogy mire költik a pénzt az nem tudom. Konkrétan leszakadt tetejű villák, amikből fák meg liánok nőnek ki. A tengerpart gyönyörű, a hullámok miatt itt se lehet fürdeni. Egy parti hotel/étterem, ahol én kalamári és plantain mellett szobrot ebédelek, mert M-nek ígértem vmit, amit vuduzhat. Még megnézzük a ruha múzeumot.. lepukkant kormányzói koloniális villa a szokásos afrikai poros 30 éve nem volt takarítva kiállítással, ezúttal a törzsi öltözékek közül néhánnyal. Nem túl érdekes főleg, hogy ennél többet láttunk élőben.

Vissza Abidjan-ba, egy reptér melletti hotelba egy zuhany/szieszta/átöltözés erejéig, aztán a reptérre – kb. 10 perc alatt intézünk el minden formaságot, hogy aztán az utolsó CFA-n még vegyünk egy Ivoire sört.

12. nap

Most nem A380 hozott „csak” egy Boeing 777, ami az abidjani vihar ellenére felszáll – a két német utitárs Brussel Airlines járatát törölték az utolsó pillanatban, úgyh kivételesen nem én szívok.

Párizsig egész sokat aludtunk, John még elérte a manchesteri csatlakozást, nekem még van pár órám, ugyh ülök a szokott helyen, csak a Csutka most nincs itt, de legalább be tudom fejezni a blogot.

Szóval Elefántcsontpartról annyit, hogy nevét ugyan az elefántokról kapta, de mivel trópusi őserdő kevés maradt, így elefánt sincs már sok, és az is csak nemzeti parkokban. A lagúnás parti rész, meg őserdős meg északon szavannás van, rendesen trópusi éghajlattal. Én már elvileg esős évszakban jártam ott (áprilisban kezdődik) de késett és esőt még nem nagyon láttunk.

Történelméről annyit, hogy a jelenlegi népek (senoufo, kru, akan, malinke) a 17. századtól települtek be, a franciák 1840-től gyarmatosították, kávé, kakaó, banán ültetvény helyi kényszermunkával. Függetlenek ugye Félix (Houphouët-Boigny) egy baoulé főnök fia vezetésével lettek. Az ország gazdaságilag sokáig baromi jól ment, aztán a 80-as évektől már nem. 93-ban adta át a kormányzást Bédiének, aztán puccsok, lázadások és vezetők jöttek mentek. 2002-től megint elindult a balhé, jelentős francia katonai beavatkozással (a volt francia gyarmatok csak PR szempontból függetlenek!, mai napig adót fizetnek Franciaországnak és ha vki olyan kerülne hatalomra/olyan történik aki/ami nekik nem tetszik hajlamosak akár a katonai beavatkozásra), végül 2010-ben lett választás, Ouattara lett az elnök, de ehhez megint pár ezren meghaltak. 2015-ben is ő nyert, és gazdaságilag jól működnek megválasztása óta, de politikai instabilitás még mindig van, meg hát szegénység is rendesen (GDP perc capita kb. 130-150 hely között).

Az infrastruktúra esetleges, vannak egész jó utak, de a legtöbb olyan kátyús, hogy komolyan szlalomozni kell, vagy földút és az ország nem kicsi (több mint 3x Magyarország). Wifi alig valahol, többségnek áram sincs.  Alapvetően mezőgazdasági ország, aminek láthatóan az erdők látják kárát – kakaó, banán, gyapot, kaucsuk, mangó, kávé, kesudió stb.

Az emberek kb. 40% muszlim, de 30% feletti a katolikus is és legfőképpen mindenki animista. Még mindig nagy erős törzsi kultúra, ami felülírja a felvett vallást, így ilyen jellegű konfliktusok nincsenek. Hivatalosan franciául beszélnek, a különböző törzsi nyelvek miatt is – de sokan kb. annyit tudnak franciául mint én, köszönni.

Amúgy turizmus szempontjából szinte érintetlen – ezt nem csak abból szűrtem le, hogy nem láttam turistát/utazót de hűtőmágnest sem lehet kapni!  Ez nekem nyilván bejön, de nem egy könnyen utazható ország, már a járművek állapota miatt sem, és ehhez minden falunál ellenőrző pontok korrupt rendőr/zsandár egyenruhás alakokkal. De kárpótlásul viszont van igazi Afrika. Fantasztikusak a színek – sötét vörös föld, méregzöld erdők, két ég fehér felhőkkel és ehhez a helyiek színes ruha kavalkádban. Akarva akaratlan bele lehet botlani igazi törzsi szertartásokba, maszkos táncok, beavatás, temetés, esküvő stb. ezeknek egy része nem nyilvános (pl. Szent Erdőbe nem lehet bemenni, ők is csak cipőt levéve), de a többin részt lehet venni. A népek, főleg a gyerekek gyönyörűek és még nincsenek megrontva, természetes kíváncsisággal kezelik az idegeneket. A kaja nekem kevésbé jött be, mint mondjuk Ghanában, de van itt is alloco a kedvenc ipari banánom pálmaolajban sütve, fufu (e inkább a plantain-es  foutou verzió) meg mogyoró leves és lehet enni agutit (helyi rágcsáló) vagy óriás csigát. Rendesen körbeutazva megtettünk szerintem több mint 2000 km-t, és baromi hosszú napjaink voltak, szóval nem ez volt életem legpihentetőbb utazása, de egy biztos jó nagy dózis rendes Afrikát kaptam.