9. nap

Lehet, hogy az Air France miatt haza nem jutok, de ha még is, nem lesz bennem moly, az biztos.Tegnap este szobát cseréltünk a kanadai öreglánnyal, aki amúgy sincs jó formában (a részletekről annyit, hogy induláskor a check in pultra ájult, majd lehányta sugárban) mert abba a szobába valaki ipari mennyiségű molyirtót rakott. A szekrény tele van kámforral, csak persze így a szoba is. Az öreglány nem élt volna túl ott egy éjszakát. Úgyh cseréltünk, mert ugyan a többi útitárs katasztrófa, de őt megkedveltem. Azért is mert állandóan inzultálja a velünk utazó pedofil németet, aki csiklandozza meg hátát simogatja a kislányoknak.. Illetve ez egyenlőre múlt idő, mert annyira rámásztunk, hogy leállt vele. De azért fog Johntól kapni a német rendőrség emailt pár fotóval.

Aztán reggeli programnak elmentünk a libériai határra egy faluba, ami a folyó feletti lián hídról híres. Csak mezítláb szabad rálépni, az esős évszakban elönti a folyó, de után kijavítják, és mindig éjszaka..(mert ehhez is van legenda). Na szóval ezen kétszer kellett átmenni, a túloldalon nézegettük a kakaó ültetvényeket. Ez másnak lehet nem lenne para, nekem tériszonnyal eléggé az volt.. Kb. 10-15 cm széles liáncsomó az alja, de van laza lián szövött oldalfal, amibe lehet kapaszkodni, viszont az egész mozog, az eső miatt most csúszik és van vagy 50 m hosszú.

A rettenetesen lealázó az volt, hogy jött két kutya egy vadásszal. Az egyik kutyának hiányzott a bal első lába. Simán átment a hídon. 3 lábon... A kutyák úgy használták a hidat, hogy a bal lábaik a középső lián csomón, a két/másfél jobb láb meg az oldalfalon támaszkodik.

Aztán lett ebéd, ami csak azért érdemel említést, mert végre nem szószos csirke volt, hanem mogyorós marha. Innen a Man városi Szent Erdőbe mentünk, ahol van egy csomó cuki mona majom, akik kézből veszik a banánt, és hihetetlen ügyesen ugrálnak ágról ágra.

Késő délutánra újabb falu, eső váró Dan/Yakuba maszkos tánccal. A maszkos pofa cuki volt, mert nőkkel elvileg nem kommunikál, de engem azért megtisztelt azzal, hogy a botját odaadta és pénzt kért :-) Ami érdekes volt, hogy itt 2 méteres botokkal zenéltek. Vagy a földhöz vagy két botot egymáshoz ütögetve. Szóval ez is tök érdekes volt, de minket élve felfaló legyek kevésbé.

Ez a környék egyébként sokkal szegényebb (ha lehet fokozni), mint az eddig látott részek az országban és sokkal szemetesebb, rendetlenebb is. Mondjuk ezen a reggeli felhőszakadás utáni sár se segített. Pedig a város fekvése körben a hegyekkel, sok méregzöld fával tényleg gyönyörű.

10. nap

Man városból a fővárosba Yamoussoukro-ba lenyomtunk 350 km-t, közben azért megálltunk megnézni ezt azt.. Gumiültetvényt, meg a felvásárlást néztünk – a megszilárdult kaucsuknak 250 CFA a kilója, a melós 50 CFA-t kap (egy sör minimum 500 CFA). Nem élnek belőle jól az biztos.

Az út mellett találtunk pár fiatal fiút, szépen törzsi ruhákba, tollas fejdísszel öltözve. A beavatási szertartásról tartottak hazafelé. Ez kvázi az erdei iskola, ahol megtanulnak mindent, ami kell ahhoz hogy a törzsben elfogadott felnőtt férfiak legyenek – harcolni, vadászni, gyógytani stb. Ezek a 16 éves srácok 7 hónapot töltöttek az erdőben, kimaradva az iskolából, ha még járnának egyébként. De ez a beavatás nekik olyan fontos, hogy enélkül nincs felnőtt élet, akkor se, ha az ember amúgy miniszter.

Ebédre végre kapok fufut, de itt az ipari banánból (plantain) csinálják és okrás csirkét, ami olyan csípős, hogy folyik a könnyem.. Után meg desszertnek megnézünk egy halász falut (kru típusú népek), sokkal lepukkantabb, mint általában a falvak, de találunk egy mennyasszonyt a füstölt hal mellé, úgyh végül is egész jó program lett. A folyóból a falu mellett itt is aranyat mosnak a kínaiak ipari méretekben.

A főváros az első elnök (1960-1992-ig) szülőfalucskájából épített mesterséges város, tavakkal, kormány épületekkel, elnöki rezidenciával – ezeket senki nem használja, illetve de a tavat a krokodilok. Akiket nem etetnek rendesen, ezért néha megeszik a gondozójukat.

Plusz ez a Félix nevű elnök csinált itt magának egy bazilikát, ami csak kicsit nagyobb a Szent Péter Bazilikánál a Vatikánban..Mármint ez a legnagyobb templom a világon. Szóval megint csak nem tudom kijárt jobban, mi a foci stadionokkal vagy ? Bár lehet, ha Viktornak 32 éve lesz „uralkodni” ezek otthon is megvalósulnak – úgy tűnik eléggé rajta van. Mondjuk Félix legalább épített egy kórházat is a bazilikája mellé, otthon ilyenek nem épülnek a stadionok mellett. Szóval itt 200.000 ember tud misét hallgatni a pusztában épített hatalmas kupolás izében. Ehhez nyilván a szerencsétlen/szegény népektől nyúlta le valahogy a pénzt. Eddig kétszer sikerült megtölteni, amikor II. János Pál itt járt, meg amikor a Félix meghalt. Az egész nagyon gáz, több hektár márvány, lift az oszlopokban.. Az egyedüli vmire való a rengeteg festett üvegablak, meg egy fa Mária szobor, amit egy muszlim! pasi faragott a börtönben, közelről szomorú az arca, távolabbról meg mosolyog.

A városban amúgy sok látnivaló más nincs.. így vacsora és Air France website a program, lassan kiderül megyek-e haza vagy maradok és keresek egy gazdag törzsfőnököt. A yamoussoukro-i szálloda is nyilván a Felix prezident miatt épült.. két bazi nagy épület, ilyen szocreál design és tök üres, egy GSK rendezvényen kívül. El is gondolkodtam, hogy beugrom és széttrollkodom az egészet. Amúgy a kaja ehető, a bárban este nekem adtak gin tonikot, de Johnnak sört nem, az 8 után nincs, WTF. A liftben pedig csak a liftkezelővel lehet utazni, aki egy széken ül és többnyire jóképű, mert amúgy biztos rosszul nyomnám meg a gombokat. Nem egy stresszes állás, bár a szék kényelmetlen…

11. nap

Úgy tűnik változik a csillagok állása, mert reggelre sem törölték a gépet.. még az is lehet rendben hazajutok, bár ezt ugye majd akkor, ha már Bagett és Zil szagolgat, hogy hol jártam már megint..

Abidjan-ig elvileg autópálya van, gyakorlatban is, de azért afrikai kivitelben, néha piac a leállósávban, néha biciklisek, néha iskolások. Meg egy felborult kamion, mind  két sáv tele kakaóval.

Abidjan-ban először megnézzük a ruhamosókat az egyik kisebb pataknál. Kőkemény meló – afrikai menekültek csinálják, Mali, Burkina Faso stb.. Nagy zsák ruhát levisznek minden klienstől és szürke mosószappannal, kefével mossák a vízben állva egy autógumira tett kövön, öblítés a patakban, aztán szárítás a füvön.. És vhogy tudjak melyik ruha adag kié, mert mosnak biztos több mint 50-en. Annyit mondok nincs elhízva egyik sem.

A lagúnán, aminek emésztőszaga van és a mikrobiológiai tisztasága enyhén szólva kétséges, hajózunk egyet, hogy lássuk a várost más irányból is. Aztán rettenet dugóban kiverekedjük magunkat Grand Bassamba.

Régen ez volt a francia gyarmat fővárosa, egy lagúna és az óceán közötti szigeten, gondosan híddal elválasztva az európaiak és a helyiek negyedét. Amúgy tele van gyönyörű, iszonyatosan lepukkant koloniális házakkal – világ örökség ugyan, de hogy mire költik a pénzt az nem tudom. Konkrétan leszakadt tetejű villák, amikből fák meg liánok nőnek ki. A tengerpart gyönyörű, a hullámok miatt itt se lehet fürdeni. Egy parti hotel/étterem, ahol én kalamári és plantain mellett szobrot ebédelek, mert M-nek ígértem vmit, amit vuduzhat. Még megnézzük a ruha múzeumot.. lepukkant kormányzói koloniális villa a szokásos afrikai poros 30 éve nem volt takarítva kiállítással, ezúttal a törzsi öltözékek közül néhánnyal. Nem túl érdekes főleg, hogy ennél többet láttunk élőben.

Vissza Abidjan-ba, egy reptér melletti hotelba egy zuhany/szieszta/átöltözés erejéig, aztán a reptérre – kb. 10 perc alatt intézünk el minden formaságot, hogy aztán az utolsó CFA-n még vegyünk egy Ivoire sört.

12. nap

Most nem A380 hozott „csak” egy Boeing 777, ami az abidjani vihar ellenére felszáll – a két német utitárs Brussel Airlines járatát törölték az utolsó pillanatban, úgyh kivételesen nem én szívok.

Párizsig egész sokat aludtunk, John még elérte a manchesteri csatlakozást, nekem még van pár órám, ugyh ülök a szokott helyen, csak a Csutka most nincs itt, de legalább be tudom fejezni a blogot.

Szóval Elefántcsontpartról annyit, hogy nevét ugyan az elefántokról kapta, de mivel trópusi őserdő kevés maradt, így elefánt sincs már sok, és az is csak nemzeti parkokban. A lagúnás parti rész, meg őserdős meg északon szavannás van, rendesen trópusi éghajlattal. Én már elvileg esős évszakban jártam ott (áprilisban kezdődik) de késett és esőt még nem nagyon láttunk.

Történelméről annyit, hogy a jelenlegi népek (senoufo, kru, akan, malinke) a 17. századtól települtek be, a franciák 1840-től gyarmatosították, kávé, kakaó, banán ültetvény helyi kényszermunkával. Függetlenek ugye Félix (Houphouët-Boigny) egy baoulé főnök fia vezetésével lettek. Az ország gazdaságilag sokáig baromi jól ment, aztán a 80-as évektől már nem. 93-ban adta át a kormányzást Bédiének, aztán puccsok, lázadások és vezetők jöttek mentek. 2002-től megint elindult a balhé, jelentős francia katonai beavatkozással (a volt francia gyarmatok csak PR szempontból függetlenek!, mai napig adót fizetnek Franciaországnak és ha vki olyan kerülne hatalomra/olyan történik aki/ami nekik nem tetszik hajlamosak akár a katonai beavatkozásra), végül 2010-ben lett választás, Ouattara lett az elnök, de ehhez megint pár ezren meghaltak. 2015-ben is ő nyert, és gazdaságilag jól működnek megválasztása óta, de politikai instabilitás még mindig van, meg hát szegénység is rendesen (GDP perc capita kb. 130-150 hely között).

Az infrastruktúra esetleges, vannak egész jó utak, de a legtöbb olyan kátyús, hogy komolyan szlalomozni kell, vagy földút és az ország nem kicsi (több mint 3x Magyarország). Wifi alig valahol, többségnek áram sincs.  Alapvetően mezőgazdasági ország, aminek láthatóan az erdők látják kárát – kakaó, banán, gyapot, kaucsuk, mangó, kávé, kesudió stb.

Az emberek kb. 40% muszlim, de 30% feletti a katolikus is és legfőképpen mindenki animista. Még mindig nagy erős törzsi kultúra, ami felülírja a felvett vallást, így ilyen jellegű konfliktusok nincsenek. Hivatalosan franciául beszélnek, a különböző törzsi nyelvek miatt is – de sokan kb. annyit tudnak franciául mint én, köszönni.

Amúgy turizmus szempontjából szinte érintetlen – ezt nem csak abból szűrtem le, hogy nem láttam turistát/utazót de hűtőmágnest sem lehet kapni!  Ez nekem nyilván bejön, de nem egy könnyen utazható ország, már a járművek állapota miatt sem, és ehhez minden falunál ellenőrző pontok korrupt rendőr/zsandár egyenruhás alakokkal. De kárpótlásul viszont van igazi Afrika. Fantasztikusak a színek – sötét vörös föld, méregzöld erdők, két ég fehér felhőkkel és ehhez a helyiek színes ruha kavalkádban. Akarva akaratlan bele lehet botlani igazi törzsi szertartásokba, maszkos táncok, beavatás, temetés, esküvő stb. ezeknek egy része nem nyilvános (pl. Szent Erdőbe nem lehet bemenni, ők is csak cipőt levéve), de a többin részt lehet venni. A népek, főleg a gyerekek gyönyörűek és még nincsenek megrontva, természetes kíváncsisággal kezelik az idegeneket. A kaja nekem kevésbé jött be, mint mondjuk Ghanában, de van itt is alloco a kedvenc ipari banánom pálmaolajban sütve, fufu (e inkább a plantain-es  foutou verzió) meg mogyoró leves és lehet enni agutit (helyi rágcsáló) vagy óriás csigát. Rendesen körbeutazva megtettünk szerintem több mint 2000 km-t, és baromi hosszú napjaink voltak, szóval nem ez volt életem legpihentetőbb utazása, de egy biztos jó nagy dózis rendes Afrikát kaptam.

6. nap

Khorogoban még nem voltunk piacon, ugyh reggel azzal kezdünk. Általában azon nyavalygok, hogy a túrákon nincs elég piac látogatás – hát most minden nap van, ugyh kussolok. És még mindig találok vmi újat/érdekeset... Ma mondjuk shoppingoltam is, shea vajat, 1,7 kg volt kevesebb mint 3 €. Itt hegyekben áll, otthon meg csilliárdokba kerül.

Aztán tovább álltunk Boundiali felé, ami max 100 km lehet, de ettől függetlenül baromi hosszú napunk lett. Közben már reggel 10-kor 39 fok volt.

Először egy fétis helyre megyünk, itt nem kifejezetten vudunak hívják, de lényegét tekintve az. Kívánsz valamit, beígéred az áldozatot, ha sikerrel jársz feláldozod az állatot, a helyi orákulum meg megeszi. Most a helyi vajákos Piri csirkét grillezett, de lehetne bárány is, lényeg hogy fehér legyen.

Nyilván kell magunknak is jósoltatni ha már.. nekem azt mondta, hogy lát egy férjet az életemben, de vannak kisebb bajok :-)

Megállunk még egy fétis faluban is, ahol a közösségi fétis ház olyan mint a mesében, magas nád sipkával, kígyó körben kifestve. Itt zajlanak a vudus szertartások, de koponyák nincsenek, mert a több száz év alatt annyi gyűlt volna össze, hogy nem látszik a ház. Szóval a koponyákat külön házban gyűjtik. Csak kívülről tudjuk megnézni, körbe van festve meg agyag domborművezve az egész…

Ezután ebéd a Boundiali hotelben, ahol sört elvből nem adnak, de mi simán elmegyünk a helyi kocsmába, ami 2 hatalmas mangó fa alatt található koszos székeket jelent és iszunk sört. Ebédre ugyan az a szaftos csirke, immár 5. napja.. meg persze mangó, mondjuk az utóbbit még mindig nem unom, pedig naponta 3 x tolom az arcomba.

Fulani falut nézünk, nagyon kedvesek és gyönyörűek a népek. Teljesen hagyományos kerek nádfedeles vályogházakban élnek – azaz ugyan nomád állattenyésztők, de félig meddig letelepedve. A férfiak a zebukat (afrikai marha - állat, nem ember) legeltetik, és fejik, a nők meg intéznek minden mást, sajtot, piacra járást stb. Nagyon jellegzetesen szépek, mindig csomó ékszerrel, gyöngyökből font láncokkal, fejdíszekkel. Pár lánnyal akik a piacról jönnek már útközben találkozunk, tárolókkal a fejükön sétálnak vissza a faluba miután a tejet eladták a piacon. Rávesszük őket hogy szálljanak be mellénk, óriási vihogással utaznak velünk. Cukik nagyon és tej szaguk van. Hoztam nekik gyöngyöket, óriási mert válogatják h melyik szín tetszik nekik jobban. Itt is rengeteg a gyerek a faluban, de lányoknak is örülnek, a fulani kultúrában a lánygyerek a gazdagság jelképe. Végül odáig fajulnak a dolgok, hogy engem a közös fotózáshoz beöltöztetnek fulaninak, kapok gyöngyöket a nyakamba, kendőt a fejemre, díszt a homlokomra, és a végén nagy tök edényeket a fejemre. Sokat nevettünk.

Estére félmeztelen szüzek táncolnak nekünk, de mondjuk a frissen beavatáson átesett pasik se rosszak, csak a sötétben tűz mellett táncolókat fotózni lehetetlen a porban. Ez megint Senufo falu, ahol az a szokás, hogy a Szent Erdőből a beavatás után hazatérő férfiakat félmeztelen szűz lányok táncolják körbe a tűznél. Klassz volt az egész, csak baromi későn lett vége. Konkrétan fél 10-re sikerült szószos csirkét találni vacsorára, a hotelben már annyian vannak, hogy a wifi nem bírja, de legalább van víz zuhanyozni, mert kegyetlen forró és hosszú nap volt.

7. nap

136 km, de földúton, Odienne-ig, 4-4,5 óra két rövid megállóval a bokornál. Közben a mangó/kesú erdők mellett, vörös hátú majmokat látunk. Ebéd után végre szieszta, eddig gyakorlatilag végig 11-12 órás napokat nyomtunk.

A délutáni program a Dozókkal való találkozás, akik nem etnikai csoport hanem részben kiválasztott/részben öröklött vadász szövetség.  De főleg Malinké népekből állnak, akiknek nem csak a neve tartalmazza Malit, de oda is származnak.. (50 km vagyunk a Mali határtól). A Dozók voltak ősi időkben a helyi rendőrség. Elég nehéz hozzájuk bekerülni, példás magaviselet a minimum. Mai napig látni, hogy a falvak határában nem csak a rendőrök/zsandárok/katonák állnak az ellenőrző ponton (akik mellesleg totál korruptak, pénzt szednek mindenkitől, kivéve mi) hanem a Dozók is a puskájukkal.

Hagyományos barna ruhában, vicces sipkákban, múzeumba illő puskákkal, zenélve várnak minket. A zene a hagyományos Mali hangzás, Ali Farka Touré helyi verziója.. a hangszerek is hasonlóak, mondjuk nem rendes kora mert nem 21 húros csak 5-6. A dozó griot ngoni-n játszik ez is tökből van, de kevesebb húrral. Griot a Nyugat-Afrikai mesélő, történész, sok idevalósi híres zenész valójában griot  Egy fél órát beszélgetünk, hogy milyen a dozó élet, aztán együtt megyünk a szent hegyhez. A mikrobuszba nagy nehezen bezsúfolódunk, de kárpótlásul végig zenélnek :-) . A főnök telefonján megnézzük a fotóit, elég komolyan vadásznak, pedig sok vadállat már nincs az erdőkben. A szent hegy szerencsére nem magas, a tetején van, két hatalmas egymásra rakott, gombóc szikla, itt mutatják be az áldozatokat. Kiderül a Főnöknek 5 felesége van, és látszik, hogy elgondolkodott a 6.-on, még fotókat is csinál rólam a mobiljával :-), de az ajánlat nem elég magas, úgyh maradok.

Este szépen időben elmegyünk aludni, mert korai indulás van tervben, majd éjfélkor felébredek a sör miatt.. és az ágy mellett úgy 2-3 cm vízbe lépek.. Fejlámpa elő, a fél szoba vízben áll, ami valami csőrepedés miatt alulról a burkolaton keresztül jön fel. Ezzel nem lenne baj, ha lenne hova pakolni a szobában, de jó afrikai szokás szerint nincs, így minden cuccunk a földön.. Ez egyszer a kényszeres dolgaimnak volt előnye, mert a nagy hátzsákban mind dry sack-ben volt, úgyh a hátizsák és a védőhuzat szarrá ázott, de benne a ruha nem. A kis zsákomat, amiben a komputer, töltők, útlevél stb meg egy kukás zsákra tettem (igen Orsika tudjuk, hogy kényszeres ez is, nem csak Miki2 :-) ), így nem lett vizes. Persze se recepció, se guide. Végül kimegyünk a kapuhoz, az éjszakai őrhöz, aki hívja a managert. Költözés száraz, de brutál meleg szobába, plusz cucc szárítás.. hát sokat nem aludtam. De még mindig jobb hogy időben észrevettem, reggel minden szarrá ázott volna.

8. nap

Korán indul, nyugatnak a külügyminisztériumok által kicsit sem ajánlott Libériai határ mellé, Man városába. Errefelé hegyek vannak, kávé, plantain, meg banán. Közben elsőnek úgy félúton egy catfish (harcsa) falunál állunk meg – ez a totemállatuk. A legenda szerint, hogy a háború elől a gyerekeiket mentsék harcsává változtatták őket. Csak valahogy vissza már nem sikerült, mert meghalt a varázsló. A népek itt Dan (Yakuba) etnikum szerint. A falu rendes, festett falu kör alakú, sipkás házakból áll, és van egy kis tó, amiben a szent halak vannak. Természetesen bagettet esznek.

A szomszéd faluban (Godufo) meg szertartást nézünk, egy új, a faluba most házasodott feleséget mutatnak be a közösségnek. Ehhez jár sok pasi félmeztelenül táncolva, csajokból kórus, pár szaltózó helyi fiú és két maszkos, akik táncolnak az egyik gólyalábon. Persze néha elesik ilyenkor az őrzőinek el kell kapni.

Ebédre szószos csirke szokás szerint, meg utána banán vásárlás. Man várost egy csomó hegy veszi körül, de legalább is a muszlim negyed, amit látunk még az eddigieknél is szegényebb. Itt is faragnak maszkokat, meg izmos fiúk gyapot szövetet kalapálnak..

3. nap

Az éjszaka vihar elvitte az internetet, de reggel kárpótolt, hogy egy antiloppal reggelizhettem, aki elegánsan ropogtatta a pirítósát az étteremben.. TIA.

Még Bouake-ban megnézzük a reggeli zöldség/gyümölcs piacot, színes reggeli kavalkád az út mellett, még a hentes rész is érdekes egy ezüst fehér foltos kismacskával.

Azt hittem ez a túra unalmas lesz, mert ugye eddig mindig volt útitárs, aki le akarta nyúlni Johnt. Tévedtem bakker reggel az egyik hallókészülékes ráugrott :-) Én meg egy rendes Polgihoz méltóan nem rohantam megmenteni. Viszont sokat nevettem.  Főleg hogy a hölgy rosszul állította be a hallókészüléket, hallani nem hallott mindent, viszont ordított.. 

Amúgy hosszú vezetés Khorogoba, és tényleg szar utakon, van aszfalt de akkora kátyúkkal hogy egy kamiont elnyel, ezekből meg van bőven, 2-3 emeletesre pakolva, ez az észak déli fő országút Nyugat-Afrikában. Pl visznek hagymát Maliból Abidjanba..

Közben megállunk banánt venni, többfélét, az evidens, hogy más íze van mint otthon, de egymáshoz képest is.. Van még kesúdió ültetvény látogatás, ami nagy fán nő, és a dió egy piros termés alján van. A termés is ehető, csomó leve van, mondjuk kb. mint az alma. Meg mangó vásárlás az út mellett. Nem jöttem volna vissza megint Nyugat Afrikába ilyen gyorsan a novemberi Benin Togo után, ha nincs a szabimmal kavarás, de az, hogy a mangó szezon közepe van, azt is nagyon élvezem.

Minden rosszban van vmi jó – a brutál szar úton konkrétan lerepültek a csomagok a kis mikrobusz tetejéről.  Az egyik bőrönd jól összetört, de John hátizsákjában a bornak nem lett baja. Pedig ebben Afrikában általában jók, minden a tetőn utazik.. Konkrétan elhagytuk az összes csomagot, szerencsére nem ment át rajtuk a hagymás kamion. Na ebben az volt jó, hogy mivel az enyém meg se érkezett, így lerepülni sem tudott.

Délutánra érünk a városba, és csodák csodája estére a csomagom is utol ér, a pálinkával együtt. Vacsi előtt még elmegyünk megnézni, hogy olvasztanak a magas vastartalmú homokból fémet, ez mondjuk így ment Beninben is. A homokból gombócok, bele a vályog kemencébe, rá a faszén, hogy mi jön ki azt reggel meglátjuk..

4. nap

Szóval reggel vissza a kovácsműhelybe, ahol kibontották az olvasztó kemence alját és kiszedték a kiolvadt vasat.. Ehhez egy éppen beavatási szertartáson áteső fiú segített, ágyékkötőben, annyit mondok nem állt neki rosszul :-) Az olvasztott vasat aztán porítják, újra hevítik kézi fújtatókkal parázson, aztán megy az öntőformába, onnan meg addig kalapálják amíg kés vagy kapa nem lesz belőle. Mindenki azt gondolta vagy 80 évig hogy már senki nemgyárt így kapát, amíg ebben az elhagyatott faluban meg nem találták a még élő/dolgozó kovács kasztot..

Innen az egyszerű nevű Ferkessedougou városba mentünk, ami elég közel van már a burkina fasoi határhoz. Az úton még néztünk piacot, ezek mindig jók. Meg vettünk mára is mangót az út mellett ebéd utánra. Ferke amúgy az állatpiacról híres, a Fula állattenyésztő népek árulnak mindent aminek 4 lába van. Van marha, boci, birka, kecske szépek, de nem túl kövérek így a száraz évszak végén. Ebéd egy helyi étteremben, ahol nagyságrendekkel több a légy, mint a vendég. Ez az a fajta hely ahol amúgy sok helyi eszik, a kaja sem rossz, csak nem nekem vannak averzióim a legyekkel, amik ha nem takarja le az ember a sörös üveget másodperceken belül úsznak.

Innen földúton megyünk (értsd nincs aszfalt a kátyúk között) még 100 km Kongba. Közben kimaxoljuk a mangó szezont – megállunk mangó szüretet nézni egy ültetvényen. Kézzel szedik a fákról, főleg nők meg fiatal pasik. Találkozunk az ültetvényessel is, akit jól kifaggatunk. Különféle mangó fái vannak, az érési idő is eltér, de mivel most van a szezon közepe minden típusból van érett. Így a különböző fajtákat egyből a fáról kóstoljuk meg, vagy 5 félét. Van édesebb, van amelyik jobban bírja a szállítást így exportra megy, van rostosabb, van juice-nak való stb.. De mind brutál finom, és itt egy láda annyi a legdrágábból, mint otthon egy darab. Meg mondjuk az íze is más. Amúgy a fák 4 éves koruktól teremnek, generációkon át, kell őket metszeni, meg körülöttük a talajt rendbe tartani. Tonnaszám lógtak a finomságok az erdőben, a melósok meg napi 5 €-ért szedik..

Még egy esküvői lány csapattal találkozunk, de amúgy a baobab fákon kívül túl sok érdekes nincs az úton. A táj egyre inkább a szahel típusú, bár végig kesú és mangó ültetvényekkel.

Kong egy falu, az egyetlen hotelben lakunk, 6-8 itt kurvázó/részegeskedő spanyol vendégmunkással, akik utat építenek, pár évszázadnyi melójuk még van. Mondjuk Johnnal sokat nevettünk a multifunkcionális lányokon, bár asszem, ha műszempilla lesz a levesben nem leszünk lelkesek.

Kong amúgy a mecsetről híres – ez a legrégebbi agyag mecset Elefántcsontparton, a szokásos fa darabok állnak ki belőle. Van egy régi 17 századi és egy újabb, ami nagyobb. Ebben van pár száz denevér is. Remélem a denevérszarnak gyógyhatása van, mert ugye a mecsetben csak mezítláb,és a denevérek nem szobatiszták. Ezeket szudáni típusú mecsetnek hívják a leghíresebb/legnagyobb a Djenne Maliban, de Ghánában is láttam hasonlókat. A fadarabok statikailag is fontosak, de esztétikailag is adnak hozzá.. Mivel agyagtégla és agyag tapasztás, az esős évszak után mindig fel kell őket újítani. Meglátogatjuk még a mecset melletti Korán iskolát meg mellette a családokat. Gyönyörűek a lányok meg a gyerekek és cukik ahogy kíváncsiskodnak meg fotózkodni akarnak.

A kuplerájnak hotelnek a ribancokon kívül más baja is van, úgyh marad a leves mint vacsora, meg sör.. de amúgy is jön a vihar úgyh szerintem áram se lesz sokáig..

5. nap

Visszaindulunk a földúton Khorogoba, közben megállunk egy fulani faluban, a nők még mindig gyönyörűek. Termeszvárakat, baobabfákat nézünk meg veszünk még mangót. Ezúttal egy albínótól – szegényeknek Afrikában nem könnyű az élet, azt sem értem a napsugárzást hogy élik túl, de mivel szerencsét hoznak/boszorkánynak tartják őket, sajnos gyakran rabolják el és áldozzák fel őket.

Mikor elérjük Feke után az aszfalt utat egy teherautóról egy láda szög borul az útra – szerencsére nem hajtunk rá.. A helyi kamionos, buszos csapattal egyenként szedegetjük kézzel a szögeket az aszfaltról, de 10 perc alatt sikerül annyira megtisztítani, hogy tovább tudunk menni.

Ebéd már a hotelben, ehetetlen csirke amin nincs hús, de a sör legalább hideg. Wifi kódot konkrétan 3 óra alatt nem tudunk szerezni, én végül magyaros megoldással a pincér saját kódjával tudok vmit kommunikálni, de csak a telefonomon.

Még délután is 36 fok, 83% páratartalom. Először tradicionális ruhafestőket nézünk, növényi festékkel, fogkefével és késsel festenek a vászon szövetre – Senufo törzs hagyományos mintáit, amit vízzel fixálnak. Ezután a Senufo gyöngy készítőket nézzük meg egy másik faluban. Az agyag gyöngyöket egy hurkapálcán forgatva festik be, ebből lesznek aztán a nyakláncok. A végén a hagyományos szövőket egy újabb faluban, szépek a cuccok, de mint általában, nem vagyok shoppingolós kedvemben. Ja poén az, hogy a fentieket mind pasik csinálják..

A nap végére még marad egy párduc táncos beavatási szertartás, ami a többlépcsős férfivá avatás része.. egész kicsi gyerektől a nagy darab felnőttig nyomják párducmezben, egy fétises tök egy húros gitárral és tök dobokkal csinált zenére a hátra meg előre szaltókat.. vau..

Közben a faluba érkezik vagy száz nő, de inkább több az erdőből, félig meztelen egy temetési szertartásra. Ezekhez már a parázs mellett melegítik a faragott temetési dobokat, de sajnos erre mi nem leszünk hivatalosak pedig komolynak ígérkezik az esemény.

1. nap

Egy hónap sem telt el és újra Afrika. Mondjuk erre a pár hétre is kár volt hazamenni. Ami a melót illeti, mindig azt hiszem, hogy nincs lejjebb.. de van. Viszont mivel a március elejére tervezett szabimat ugye egy 2 órás video konferencia miatt nem hagyták jóvá (szlovén ego), így a Johnnal közös Kamerun ugrott. Ő viszont Algériába nem tudott jönni (mert már nem tudta tovább tologatni a klienseket), kihasználva a már jóváhagyott pár nap szabimat a közös utazás Elefántcsontpart lett.

Vízum relatív egyszerűen, két bécsi kirándulással meg lett, biometrikus formában, ujjlenyomattal, fotóval. Mivel mazochista vagyok és ez is francia gyarmat volt – újra Air France. Indulás előtt napon derül ki, hogy az oda úton szerencsére nem, de vissza megint sztrájkolnak. Úgyhogy a hazajutásom még kétséges, lehet keresnem kell egy jóképű törzsfőnököt itt ragadásom esetére.

Johnnal szinte egyszerre szállt le a gépünk a CDG, így gyorsan iszunk egy sört. Eléggé elkerekedett szemmel nézzük, hogy egy Airbus A380 repül Abidjan-ba.. egy falunyi néppel, és majdnem tele van. Meg is érkezünk alig késve Abidjanba, kivéve a csomagom.. Azt 3 óra alatt nem sikerült egyik gépről áttenni a másikra. Ami azért király, mert holnap északra repülünk fogalmam sincs, hogy ér majd utol a motyó. Szerencsére készültem az AFra, és  2-3 napnyi cuccom volt a kézipoggyászban, úgyh valahogy túlélek. De ünnepélyesen ott az abidjani reptéren fogadom meg hogy büdös életben többet Air France-szal nem utazom, mert amit az elmúlt hónapban velem csináltak az több az elégnél, és még nem jutottam haza.

A reptérről kiérve aztán 30 fok, 80% páratartalom és a jellegzetes afrikai illatok.. A városból nem sokat látunk, de elég tipikus afrikai kivitelnek tűnik..

2. nap

Brutálisan jó reggeli a hotelben, elég csak annyit mondanom hogy a mangó szezon közepén vagyunk és van guáva és baobab juice, meg kókusz lé.. Reggeli után találkozunk a többiekkel, rajtunk kívül csak négyen vannak, de ebből háromnak van hallókészüléke, amelyik nem süket, az meg bolond és torontoi.

Csak rövid városnézés Abidjanban, de amúgy sincs túl sok néznivaló, tipikus 5 milliós nagyváros, gazdasági központ, de nem a főváros. A jobbik része a plató, itt van a katedrális is, a bírósággal szembeni börtön helyén. Hatalmas modern beton cucc, pont megy a vasárnapi mise. Ha vasárnap akkor templom után piac, Treichville igazi pszichedelikus kavalkád, színes ruhák, gyümölcsök, gyógyító növények, zöldségek, hentesek,.. és hatalmas csigák, darabja fél kiló..

A belföldi reptér elég vicces a gépet az udvaron padokon lehet várni, de el akarják venni a folyadékokat- beleértve a Párizsban beszerzett rozé maradékát. Ezt nyilván ott helyben megisszuk és jól bebaszom. Ami alapvetően nem nagy baj a safety recordjáról híres Air Cote d’Ivoire való felszállás előtt, amivel aztán keresztül-kasul repüljük az országot, mert csak a harmadik megállónál szállunk le.

Bouake is nagy város, de nem maradunk sokat, gyors ebéd és tovább egy közeli Baulé faluba nehogy lemaradjunk a temetésről. Az elhunyt hölgyet reggel helyezték örök nyugalomra és az egész falu a szertartás utáni buliban nyomul. Van modern rész, itt DJ nyomja és fiatal pasik, meg gyerekek táncolnak, közben avokádó ágakkal csapkodva a földet. A hagyományos búcsúztató tök dobokkal kísért maszkos tánc egy ház udvarán, de előtte mint udvarias, de távoli rokonok egyenként kezet fogunk a család tagjaival és részvétünket nyilvánítjuk, mert így illik.

Goli maszkosok először áldást kérnek a főnöktől aztán a dobszóra tolják a táncos pörformansz, néha a hátukon logó állatbőrre csapva egy bottal.. Van krokodil maszk, meg emberszerű, meg még valami állat, ezekhez fűből van ruha és mezítláb toljál a sok száz falubeli előtt. Közben lemegy a nap, úgyh érzékeny búcsút veszünk a családtól és Bouake-ba megyünk aludni. Közben megjön a monszun a sör mellé, és mivel itt relatív jó a wifi fel is töltöm, mert ahogy megyünk még északabbra erre kisebb esély van.

16. nap

Mahdia belvárosa anno rövid ideig volt Fátimida főváros volt a 10. században, egy földnyelven van a medina, aminek a vége az Cap d' Afrique (Afrika-fok). Vannak még 10-11 századi látnivalók, a Nagy Mecset vagy a Kashba. Az Skifa el Khala városkapu már 16. századi. Van még erőd (a belépő díját nyugodtan meg lehet spórolni, semmi sincs benne,még csinos rendőr se), meg tengerész temető, világító toronnyal. A medinában régi házak, színes ajtók, és magyarul utánad kiabáló árusok (szeretlek, olcsó, gyere - ebben a sorrendben).

A legérdekesebb azonban, hogy 1907-ben helyi halászok találtak itt egy hajóroncsot a i.e. 80-ból, a kincsek a Bardo múzeumben vannak.

Közben a hotel alig működő wifi-je mellett próbálom kideríteni mi a f.. van az AF sztrájkkal, szerencsére Mohamed helyi reptéri mágusa Hatim kinyomozza mi van – a Tuniszi gép megy, a Párizsi a kérdés.

Takrouna egy kis berber falu egy szikla tetején 200 méter magasan, ahol pár berber család lakik. A fehér házaknak jellegzetes hosszában keresztben kupolás teteje van és az egész baromi hangulatos. Mohamed mondta, hogy a hegytetőn egy öreg berber boszorka asszony készít hagyományos kenyeret. Ezt ebédelek nála olívaolajjal, bogyókkal meg harissával.

Zaghouan-nál voltak azok a források ahonnan a 132 km hosszú vízvezetéken Karthágóba vitték a vizet.. Az egész rendszert i.sz. 2 században építették és meglehetősen briliáns mérnöki munka. A vezeték 1 méter széles úgy 180 cm magas fedett cső volt, téglából, kőből építve. Simán sétálgattam benne. Magas boltíves rendszer tartotta – még ma is áll jó része, másrészt lejtés, víznyomás stb.

Délutánra Tunisz, ahol még lett volna kedvem sétálni, de ehelyett az AirFranc foglalkoztatott – kiderült, hogy a Párizs Budapest járat törölve, nyilván a légitársaság SEMMILYEN módon nem elérhető. Se telefon, se website nem működik. Üzenetet küldenek, hogy áttettek a másnap délutáni gépre. Köszi… 26 óra Párizsban.. hogy összességében 32 óra alatt érjek haza. Ebből minimum netto 5-7 óra sorban állással, a szállodai voucher, transzfer miatt, az amúgy 50%-os kapacitással működő reptéren. Az újra elvesző csomagomról már nem is beszélve. 

Szerencsére a barátaim, Alíz, Orsi, Gina segítenek nyomozni, hogy mik a lehetőségek, mert a wifi bazi gyenge. Végül elegem lesz a szívatásból és úgy döntök, hogy evakuálom magam. Veszek egy Lufthansára jegyet, ami pár óra múlva indul..  Újra megfogadtam hogy soha többet AirFranc – sajnos persze Elefáncsontpartra is velük megyek április végén..

17. nap

Hajnali 2-kor induló járatoknak egy előnye van, alig van vki a reptéren. Így aztán viszonylag fájdalom mentesen csekkolok be a Lufthansára, mivel a boltok sincsenek nyitva így visszaváltom a maradék dinárt euróra. A gép percre pontosan indul, előbb érkezik. Frankfurtban még van időm egy szendvicsre, aztán reggel 8.30-ra már FrankyHillen landolok, csomaggal együtt. Fél nappal előbb mint eredetileg tervezve volt.

Mindenesetre újra megállapítom, hogy én még utazással ennyit nem szoptam szenvedtem mint ezzel - vízum hiszti, késés, csomag elveszik, Bardo zárva, sztrájk stb. Remélem Ivory Coast kárpótol majd.

Tunéziáról

 Az 1300 km-nyi tengerparttól és a több ezer tömegturizmust szolgáló szállodáktól eltekintve, nagyon kellemes hely rengeteg látnivalóval és most relatív kevés turistával a merényletek óta. Van minden Atlasz hegység, Szahara, termékeny földek, tenger, olajfák.

Eredeti őslakosság itt is a Berber volt, a főníciai migránsok i.e.12-ban jöttek és csinálták a Karthágót. Őket i.e.184-ben nyomták le a Rómaiak és maradtak vagy 800 évig, behozva a kereszténységet és építve egy csomó szépet. i.sz 697-re aztán az arabok elfoglalták az egészet, ezután még voltak Ottománok is 1534-től vagy 300 évig. 1881-ben aztán gyarmatosították a franciák akiktől 1957-ben szabadultak. Ben Ali-t és shopaholic feleségét ugye 2011-ben a forradalom menekülésre kényszerítette –  egy fiatal 26 éves utcai árus halála indította el az eseményeket, de valójában a népeknek van, ahol elege lesz a munkanélküliségből, korrupcióból, a szólásszabadság hiányából. Marzouki mint választott elnök megtartotta a szekuláris államot.

A 2015-ös két támadás – Brado múzeum 22 halott, a Szúsza bícsen 38 – óta a turizmus mondjuk nagyon visszaesett. Részben persze érthető módom, továbbra is rendkívüli állapot van. Mondjuk sok a rendőr minden látványosságnál és bárhova megy az ember szálloda, bevásárló központ átvilágítják.. 

Nekem nagyon bejött a hely, iszonyat kedvesek és segítőkészek voltak a népek (sajnos kellett is a köcsög Air France miatt), és rengeteg látnivaló van (már ha valaki kiteszi a lábát az all inclusive Zoo-ból). Szóval ide is vissza kell jönni..

13. nap - mert ez az Algéria folytatása

Tunisz – 30 fok, többnyire napsütés, és a klasszikus egy napos túra, ami így elég fárasztó, de kívül akartam kerülni a városon, amilyen gyorsan csak lehet.

Nagyon közel, rövid sétára lakom a Medinától, közben ittam egy rendes kávét a helyiekkel. Meg benéztem a piacra – külön van a halas szekció. Gyönyörű és hatalmas vörös tonhalak, ha nem lennék ennyire visszafogott és kerülném a botrányt ott a piacon elkezdtem volna nyersen enni. De az ott eldőlt, hogy én tonhal steaket fogok enni ebédre.. A piac többi része is szép, van minden narancsvirág kilóra, datolya, kis macska, citrom árus aki DSL Cannonnal csinál rólam képeket.

A Bab al Bahr-nál harckocsik, rendőrök (még mindig szükségállapot van), itt az objectumot védik nem a turistát. A Medina macskaköves utcáinak sikátorainak van egy fajta hangulata, de baromi turistás a sok bóvli árussal. Kevés autentikus bolt van, Chechia (ez a jellegzetes piros fejfedő a pasikon, amit innen importáltak mindenfele az iszlám országaiba régen) készítő is alig maradt pár – a gyapjú kötött sapkát, forróvízbe teszik, szépen nemezesen összeugrik, majd befestik). Vannak mecsetek, kávézók, fűszerárusok.

A Bardo múzeum zárva – a miniszterelnök jön vmi delegációval L ez szomorú mert legközelebb hétfőn leszek Tuniszba, akkor meg amúgy nincs nyitva, úgyh a mozaikokról le kell mondanom. De ebédre szerzek tonhalat Karthágó felé menet egy kis városban, fél kilónyi, 2,5 cm vastag tonhal szelet, grillezve 3,5 euro.

Karthágóval az van, hogy ez szétszórva egy csomó site, elég nehéz megtalálni őket. Nem néztem meg mindet, a gyerekek temetőjével (ha gáz volt állítólag gyerek áldozatokat mutattak be az isteneknek) Thopet-tel kezdtem. Pun kikötőből kettő volt, a kereskedelmi és a hadi.  Hannibál innen indult Rómát meghódítani, körbe ugye az Alpokon át a híres harci elefántokkal. Az Antonine fürdő az akkori legnagyobb volt Afrikában (isz. 2 század), 1000 ember is elfért benne, ez mondjuk elég látványos, mert nagy és vannak különböző márvány/gránit cuccok helyben, még ha fürdőből nem is sok maradt.

Megnéztem az archeológiai múzeumot, meg a régi vízvezetéket – ez utóbbi is érdekes, 15 db 9 m mély vagy 100 m hosszú fedett ciszternában tárolták a vizet, ami vezetéken idefolyt.

Délután még Sidi Bou Said, egy falu ahol Szentendre meets Greece, egy szikla tetején macskaköves utcák, andalúz építészet, fehér házak kék mór ajtók, ablakok. Mindez még így off season is turistás az én ízlésemnek. Azért találok egy autentikus helyi kávézót – itt számolják a perceket a helyi öregek, van kávé meg menta tea, mást nem tartanak.

14. nap

Korai indulás a helyi kávézó után Tuniszból, először egy Testour nevű faluba amit a 17. században andalúziai migráncsok  menekültek alapítottak. Még van eredeti minaret, egy órával, amin fordítva vannak a számok és zsidó populációval való békés együttélés jegyében Dávid-csillagokat is tettek rá.

A téren a szokásos helyi kávézó, de én most narancs levet kapok. Aztán séta a főutcán, régi házak, kis boltok, és sehol egy turista. Veszek sajtot, találok egy híres férfiruha boltot ahol mai napig kézzel hímezik a ruhákat – 3 férfi a földön ülve. Gyönyörű djebba-k vannak kitéve és pár fotó, láthatóan a tulaj készített pár elnöknek ruhát itt a földön hímezgetve.

Douggába olyan korán érek oda, hogy egyedül vagyok az egész helyen (na nem mintha szezon előtt és a 2015-ös merényletek óta hemzsegnének a turisták – csak max oroszok, kelet-európaiak, kínaiak jönnek, meg újabban 2 millió algériai, mert lementek az árak – de biztosra mentem). Felhő nincs az égen, körben smaragd zöld dombok és mindenütt színes vadvirágok. Douggai római romok nagyon jó állapotban vannak, és persze ez is világörökség. 3500 fős színház, a templom oszlopai még állnak, a házak mozaikjai is egész jók, van persze a szokásos közös wc, egy bordélyház, nagyobb fürdő. Itt nem olyan szabályos az elrendezés mint amit kockás papíron terveztek, mert az egész egy már meglevő i.e. 6 században alapított numidiai-berber/pun városra épült. Ebből az időből egy nekropolisz és egy mauzóleum még meg van.

Ebédre, bárányt kapok, de nem is akár milyet.. A helyi rendőröktől kérdeztem meg melyik faluban érdemes (mégiscsak Húsvét van), egy pici semminek kinéző helyen, ettem életem legfinomabb grillezett bárányát – kb 2 kg-os darab 10 euro volt, amit ott helyben megsütöttek. Az utcán ettük Mohameddel (ő vezeti az autót, amiben wifi van megjegyzem, ennyit a migránsokról), előételnek a reggeli faluban vásárolt sajtot meleg kenyérrel és csípős helyi salátával, utána jött a bárány.. brutál.

Kesra egy még autentikus, turisták által véletlenül sem látogatott berber falu, egy hatalmas szikla tetején. A fennsíkon legeltetni és némi gabonát termeszteni is tudnak, de az igazi előny az volt, hogy  hihetetlen minőségű ivóvíz jön a sziklákból. Sétálok egy helyi fiúval egy órát, mondjuk a kilátás se gyenge.

Aludni egy olíva/mandula ültetvényes házában fogok ((Dar Henchir, Queslatia) – 1940 körül épült francia koloniális villa, még eredeti bútorokkal berendezve. A legjobb az egyébként még működő amerikai hűtőszekrény – gázolajjal megy a motorja. A fürdő kád is eredeti darab – de az elektromosságot már mind napelem termeli. És állítólag bárány lesz vacsorára is. Hát majd valahogy túlélem..

16. nap

Este olyan szél jött, hogy azt hittem leviszi a ház tetejét.. Egy pár sátrazni akart az ültetvényen, de ilyen szélben nem engedik őket, megágyaznak nekik a nappaliban. Reggeli ragyogó napsütésben, sajt meg olívabogyó, helyi méz meg narancs.

Kairouan is világörökség, i.sz. 7 században Omajjádok (Mohamed proféta követői) alapították, híres Korán iskolák működtek a városban. A Sidi Uqba Nagy Mecsettel kezdem, 9. századi, több mint 400 oszlopa van. De mind recycle-t, főleg föníciai, római, de keresztény is, márvány gránit stb. nincs két egyforma, némelyiket meg kellett toldani, hogy egy magasak legyenek. A minaretje a világon a legrégebbi és szögletes, meg napórák mutatták az időt az imához.. A belső részbe nem lehet bemenni, de az oszlopokkal faragásokkal az is látványos.

Az Aghlabid ciszternák, gyakorlatilag hatalmas tavak, ezeket is a 9. században építették, a környező hegyekből vezetve bele a vizet. A Medinában is sétálok egy órát, de nem a turistás részen, színes faragott ajtók, cipőt kézzel készítő bácsi, téren macskával kávézó pasik, szövőműhely, ahol persze egy magyart ismernek Puskás Öcsit, de az ő karrierjét aztán alaposan.

 A Sidi Sahab mauzóleum vagy berber mecset 7. századi, és állítólag Mohamed kísérőjét Abu Zama' al-Balaui temették ide újra. A hely elég hangulatos, színes csempék, fehér gipsz faragások. Sikerült úgy időzítenem, hogy épp egy 5-6 éves kisfiú körülmetélésére érkezzek.. Ünneplőbe öltözött rokonok kántálnak a szegény kis srácnak, aki még csak nem is sírt, mikor kikísérték, csak hatalmas fényes barna szemekkel nézett rám. Nulla érzéstelenítés, fájdalomcsillapítás. Látszott, hogy a szülők messzi vidéki elmaradott csapat. Mohamed (ő vezeti az autót ma is) jól baszta őket miért nem a kórházban csináltatják..

Erre felé elég sok az olajfa, mondjuk nem számoltam meg, de Tunéziában van összesen 85 millió. Egy fa általában csak 30 éves korától kifejlett, de akkor akár mérettől függően 250 kg olajbogyót is szüretelnek. Főleg kézzel. Egy fa félnap 3-5 embernek. 5 kg bogyóból lesz 1 liter olaj, ha már érett a cucc. De csak minden második évben hoz rendesen termést. Ahol szárazabb az éghajlat több helyet, akár 25 métert kell hagyni a fák között. A legöregebb fa 2500 éves, már Karthagó idején is meg volt és még mindig terem. Na akkor most lehet matekozni :-), utána tesztet írunk.

Ebéd El Djem-ben, először a múzeum hihetetlen minőségű mozaikokkal, aztán irány a hatalmas Amfiteátrum, ahol rendes vadállat és gladiátor harcok voltak anno. Az egyik legjobban megmaradt ilyen jellegű római emlék, Gordion császár építette a 3. században, csak kövekből van és több mint 30 méter magas a nézőtér, 30.000 férőhellyel.

Utána Mohamed még elvisz Mahdiába, amit holnap terveztem megnézni… Azt, hogy lesz-e belőle valami még nem tudni – az Air Franc emailben értesített, hogy 3.án sztrájkolnak, nyilván aznap repülnék haza. A hotelben a wifi alig működik, otthon húsvét minden zárva. A helyi kontaktjaimat tudom csak zaklatni, hogy segítsenek kideríteni érinti-e a Tuniszi járatot a sztrájk és intézni vmi alternatív utat haza. Már eddig is sokat segítettek (az elveszett csomagom stb. miatt) meg hát amúgy is hihetetlen kedvesek.. Mohamed etetett, itatott, sajtot, narancsot, kávét vett nekem, fizette a belépőimet és alig bírtam rátukmálni, hogy legalább egy részét hagyja kifizetni. Megjegyzem teljesen véletlen, de a felesége gyógyszerész és orvoslátogató egy itteni generikus cégnél, úgyhogy jól kibeszéltük a bizniszt – ugyan az még a 10+2 is stimmel.

10. nap

Tlemcen, észak-nyugat egyik nagyobb városa, nagyon csinos, pont jó méretű, tiszta, szép villákkal és híres a cseresznyéről, ami sajnos csak most kezd virágozni.

Volt római helyőrség, Almoravid majd Almohad uralkodók központja, aztán a 13. századtól Zayyanid főváros és menő kereskedelmi és egyetemi központ, később meg jöttek az ottománok, a marokkóiak, a spanyolok végül a franciák.

Reggel egy 11. századi mecsetben kezdtünk. És rögtön „belefutottunk” egy halottba, akit egy teherautó platóján hoztak egy széles fadeszkán. Egyszerre értünk az ajtóhoz a megboldogulttal, és segítenünk kellett, hogy be tudják vinni az ajtón. Mondjuk a hullamosást már kihagytuk. Amúgy mint kiderült, mikor a temetőbe viszik a városon át, az emberek a teraszokon, éttermekben, az utcán felállnak vagy az autókból kiszállnak és fejet hajtanak a tisztelet jeléül. A mecset nagyon hangulatos, és az imám is aranyos volt úgyhogy ettől eltekintve jól indult a nap.

A főtér másik oldala a múzeum, ami kicsi, de szépek a cuccok. A téren meg az öregek beszélik meg a világ dolgait, hihetetlen jól néznek ki a színes hagyományos ruhákban. Innen séta a piacra, hímzett ruhák, leértékelt női felsőtestek és gyönyörű zöld áruk a zöldséges gyümölcsös részen.

Következik a Sidi Abu Madyan mecset, az imám itt is beenged a mecsetbe, de a szufi szent sírját csak kívülről tudjuk megnézni, mert éppen szertartás megy, viszont szépen énekelnek. Van hozzá még palota rom, meg madrassa is, meg egy csomó cuki macska.

A Zianide királyi palota csinos, de gyakorlatilag csak egy autentikus másolata az eredetinek, igaz igényesen megcsinálva. Az épület önmagában nagyobb élmény, mint a tradicionális ruhák amik ki vannak állítva. Amúgy a Mechouar vár része volt valaha, de ennek már csak a romos  várfalai vannak meg. Ebéd előtt még felmegyünk a hegytetőre megnézni a várost a magasból, meg a cseresznye fákat, de virág még alig van.

Ebéd az előző esti étteremben, nagyon jó a kaja, a svéd csaj meg megint dupla ebédet eszik. Brutál mennyiséget fal fel, és mindig el tudja intézni, hogy két adag ebédet/vacsorát kapjon, amihez még eltűnik egy fél kiló kenyér is.. Meg is van az eredménye, úgy néz ki mint a sarokba baszott teleszart zokni.. Jó étvágyat!

Ebéd után meg Mansourah mecset romjait nézzük, hatalmas lehetett, de csak a körbe falak meg a minaret van meg, a Marinid dinasztia idejéből való, 14. sz.

Mindezeket mondanom sem kell 4 bőrkabátos, civil ruhás, autós rendőr kíséretében tekintjük meg, de pisztolya csak egynek van, ő viszont szereti mutogatni. Oránba menet le is kell őket cserélni egy másik hasonló bandára, aztán még egy escort csere, de már normál villogós rendőrautót kapunk.

Az oráni hotel a tengerre néz, de a rendőrünk közli, hogy nem mehetünk ki, főleg sötétedés után, mivel éhes nem vagyok és tudok venni egy üveg rozét úgyh alapvetően nincs miért reklamálnom.

11. nap

Reggel séta a parton, felhő sincs az égen a tenger meg türkiz kék. Oránt a 10. században mór kereskedők alapították, sokáig a spanyoloké volt, aztán ottomán, majd francia. Itt volt a hírhedt Torch hadművelet a II. VH alatt mikor az angolok megsemmisítették a francia Vichy hadihajókat.  

Van egy csomó szép épület, főleg francia persze, az opera meg a városháza, Algéria második legnagyobb, modern mecsete, meg egy csomó art deco ház, egy hatalmas zsinagóga, ami most már mecset, kávézók, teraszok.

Ami érdekes még a Pasa palotája, sajnos rémesen szar állapotban van, pedig gyönyörű lehetett. Külön tetszett, hogy a normál háremen kívül, ami nem kicsi, van egy szép villa kerttel a kedvenc hárem hölgynek. El is gondolkoztam a karrier váltáson, a motivációs levél nem lenne gond, de nem tudom mit kellene egy nyerő önéletrajzba beleírni..

Utána még fürdőt nézünk, a régi hammam-ot a franciák kórháznak használták, van benne két hatalmas nagyon régi ipari mosógép.

A Santa Cruz nevű spanyol erőd meg bazilika a hegytetőn – a kilátás pazar, a bazilika felújítás miatt zárva, az erőd meg cuki, csak nincs benne semmi a jóképű rendőrfiúkon kívül.. Közben titokban a svéd útitársnőt fotózom, kell a bizonyíték M-nek a zokni témában.

Algírig hosszú az út, de profin váltják az escortok egymást, és a három sávos autópályán használják is a szirénát, villogót mikor útépítéses terelések vagy rendőrségi ellenőrző pontok vannak. De így is brutál lassan, csak este 9 után érünk a fővárosba úgyh az utolsó escortot megint nem várjuk meg.

Közben elköszönés az útitársaktól. Az egyiptomi/amerikai nagypapa jó fej volt, vele már a végén szavak nélkül is megértettük egymást, de amúgy sokat/jókat beszélgettünk, meg a Genzyme részvényeken meggazdagodott, 47 évesen nyugdíjazott maláj is, meg a világhírű plasztikai sebész/távcső csempész 80 éves professzor is az ügyvéd csajával. A svéd dagadttal el lehetett lenni, végül is nem az én ebédemet ette meg és visszaadta az esőkabátomat. A két angol nőci nem sok vizet zavart, azt meg kifejezettem bírtam, amikor a visszafogott angol úrinő artikulátlanul üvöltötte le a haját a kínai/filippínó/szingapúri halálra kényeztetett,  rohadt önző picsának, aki azt hiszi pénzen mindent meg lehet venni, és napi 30-40 szelfinél alább nem adta..

 Algériáról még röviden:

Nagyon régóta lakott, az első emberszerű leletek i.e. 200.000-ból vannak. A csomó sziklarajz, amit Tassilinél van (még mindig le van zárva sajnos) i.e. 11.000 körüli.

Őslakosok a berberek, de karthágóiak nyomultak a part mentén, meg i.e. 600 voltak föníciaiak, meg háborúk a punokkal. Végül i.e 146 BC Karthágó lerombolása után kezdtek berber királyságok kialakulni, Numidia, Mauretánia, de a csúcs a Masinissa alatt jött el. Utána jött a Római Birodalom, a vandálok. A 7. századtól pedig a különböző arab törzsek. A közép-korban különböző dinasztiák nyomultak, menő a Almohads, Almoravid időszak volt. A 16.században ideértek a spanyolok, utána volt ottomán uralom is, a franciák 1830-tól jöttek, és nem kevesen. A lakosság egy ötöde gyakorlatilag európai volt. Algéria pedig mint egy kvázi francia megye üzemelt. A függetlenségi mozgalmak már 1930-ban elkezdődtek, de csak 1962-ben lett az az ország. Közben mindkét oldalon voltak nem csak katonai áldozatok, de civilek elleni terror is.

A 90-es években tört ki polgárháború az addig a függetlenség óta meggazdagodott korrupt vezetés vs iszlamista ellenzék között, ez utóbbi radikális fegyveres csoportok a 90-es évek végéig rettegésben tartották a lakosságot. Aztán ahogy az ország és az emberek gazdasági helyzete javult a polgárháború is abbamaradt.

Gazdaságilag amúgy az olaj és gáz a legjelentősebb, most kezdenek megint foglalkozni a mezőgazdasággal – érdemes mert nagyon termékeny részei vannak az országnak, a parttól a Tell Atlaszig, de még eközött és a Szaharai Atlasz közötti Berber fennsíkon is el lehet lenni. Szóval tényleg minden megterem annak ellenére, hogy az ország ¾-e sivatag. Az állatokról nem is beszélve, van hol legeltetni. Amúgy mai napig van egy fajta szocialista vonulat – szociális lakások ingyen, államilag támogatott élelmiszerek, cigaretta! és benzin (literje 50 Ft!), igaz az átlag fizetés havonta csak 75-100.000 Ft.

A rendőrség és a katonaság a legnagyobb foglalkoztató, hihetetlen létszámban nyomulnak, és mindenki kötelezően megy 5 évre a sivatagba szolgálni. Turisták mellé külön a legcsinosabbakat castingolják :-) BTW az orvosoknak is kötelező a szaharai betegellátás, csak utána lehet magánrendelést nyitni. Bár a guide szerint itt mindenki azt csinál amit akar, és a nők miniszoknyában is járhatnának, gyakorlatilag 90-95% hijab-ban nyomja, sőt elég sok a teljesen letakart is.

Szívesen jönnék vissza megnézni más részeit is (Tassili, Tamanrasset  - egyik kedvenc gyerekkori krimim a Desmond Bagley által írt Hajtóvadászat a Szaharában/angolul Flyaway játszódik itt, és a ponyva jellegű irodalom ellenére nagyon sok információ van benne Algériáról, Szaharáról, tuaregekről meg más sivatagi törzsekről - azóta akarom megnézni), de egyrészt a vízum hiszti nehéz más részt gyakorlatilag csak szervezetten lehet. Mondjuk utazók/turisták is csak az elmúlt 7-8 évben kezdtek szállingózni és 2 éve lehet egyáltalán vmi rendes turizmusról beszélni.. ugyh reméljük ez is változni fog.

12. nap

Mivel sem az Air Algerie sem Tunisair website-ján nem bírtam jegyet venni, az egyébként kb. 1,5 órás útra Algírból Tuniszba, az az elmebeteg ötletem támadt, hogy majd Párizson keresztül..

Így esett, hogy kora reggel ki az Air Franc-hoz, ahol közlik késik a gép nem érem el a csatlakozást, majd nem értették miért nem hisztizek. Nem baj mondtam nekik, ismerve az AF-ot késik majd a Tunéziai járat is. Ettől függetlenül persze volt egy futásom a nem kicsi CDG reptéren, de elértem a tuniszi gépet, mert az több mint egy órával indult később. Sajnos a csomagom nem tud sprintelni vagy csak vágyott egy párizsi éjszakára, úgyh holnap jön utánam. Mivel régóta szórakoztatom magam azzal, hogy az AF utazom, minden fontos amúgy is a kézipoggyászban volt. Csak a dugóhúzóm hiányzik nagyon.. mert láttam jóféle rozékat a közértben, de itt a csavaros kupak még nem divat.

Cuki taxissal jöttem be a reptérről – egy feka kislány aludt a hátsó ülésén (vmi követségi kölköt fuvaroz), egy toulouse-i nővel megosztva (akit úgy puszilgatott mintha minden héten látná, pedig most először) és kaptam narancsvirágot (mert nyilván látszott, hogy rám fér a törődés).

A hotel a belvárosban, sok kávézó, tele kiülős helyek – roham rendőrökkel és a francia követségnél harckocsival.

7. nap

A tervek szerint az eseménytelen napok egyike..

Ma Bechar-ba repülés volt a terv, majd onnan autóval a Taghit oázisba még 100 km-rel délebbre. Mivel a gép csak kora délelőtt indult, így lett volna reggel még 1-2 óra Algírban mászkálni, de hatalmas felhőszakadás jött, vízszintesen persze.. Nem volt kedvem megint fossá áztatni magam, így maradtam a szállodában és megcsináltam némi házifeladatot.

A kalandok a reptéren kezdődtek. Én szépen átjutottam az átvilágításon a bejáratnál, mentem becsekkolni, ember alig, 5 perc múlva már a beszállókártyával a kezemben csodálkozva néztem, hogy az egyik angol csomagját szétszedik a bejáratnál. El nem tudtam képzelni mi f.. lehet egy 80 éves angol bácsi csomagjában, amihez 3-4 rendőr kell.

A trip notes vastag betűvel írta, hogy senki ne hozzon távcsövet, mert az itt háborús fegyvernek minősül és bűncselekmény. Roy nem viccelt, hozott mindjárt 3 darabot. Hogy minek nem tudom, mert madarakat se láttunk gólyán kívül, az meg bazi nagy. Valószínűleg mindenképp szerette volna algériai börtönt beilleszteni a programba.

Hát őőőő lett egy kis izgalom rögtön – már csak azért is, mert amikor bejöttünk az országba is átvilágították a csomagot, meg ugye azóta is repültünk akkor is, hogy nem vették eddig észre.

Nyilván elvették mind a 3-at és a guide-al együtt mentek a rendőrségre magyarázkodni. Ez nem egy rövid program és jó esély volt rá, hogy nem érik el a gépet, de legalább nincs minden nap járat Becharba. Úgyh minden eshetőségre kineveztük guidenak az egyiptomi nagypapát, aki beszél arabul, és elolvastuk, hogy mi lenne a program. Végül aztán csak szabadon engedték őket és elérték a gépet is, mert késve indult..

Az ATR típusú bokorugró viszont ilyen viharban repülve el lehet képzeni, hogy hánykolódott, én csak azért nem, mert túladagoltam a Deadalont. Aztán repülési magasságon bemondta a pilóta, hogy mindenki nézzen ki az ablakon, mert nagyon ritka időjárási anomáliát látni – konkrétan olyan homokvihar volt, hogy a homokot 6000 méterre a felhők közé felvitte a szél. Úgy nézett ki mintha egy hatalmas tál vöröses madártej felett repülnénk, fehér bárányfelhő hab galuskákkal. Szerintem még egy rendellenes időjárási jelenség és engem kitoloncolnak..

Aztán csak leszálltunk Becharban, útlevél elvesz, csomag megjön, útlevél is. Ehhez a szakaszhoz kellett a külön minisztériumi engedély, le kellett ellenőrizni, hogy rajta vagyunk-e. Az egyik Algírban használt mikrobuszt lehozta a sofőr ide (1200 km) azzal megyünk, de kíséretnek itt 2 escort autó elől, 1 hátul. Nem rendőrök, hanem zsandárok – kvázi ez a vidéki rendőrség, de más az egyenruha, autó (Nissan Patrol 4x4) stb. Állítólag elég jók a terroristák ellen.. Hmmm.

Egész az első nomád tevés családig jutunk, itt muszáj megállni tevét simogatni. Van minden színben, az egész sötét barnától a szürkén át a fehérig. És plüss baba tevék is. Én megkóstolom a tevetejet is, a többiek nem merik. Kicsit édesebb, de nagyon finom. Állítólag egészséges és nincs benne allergén, de bazi ritka és drága. Ezek a nomádok 700 km délebbről jöttek fel tevét legeltetni, mert ugyan nem látszik, de itt több a zöld. Nagy sátrakban laknak, és alapvetően a tevetenyésztésből élnek.

A nomádok amúgy berber népek, ami az ókori róma által használt barbárból ered. Az észek-nyugat afrikai (Maghreb) őshonos népeket hívják így. Beszélnek arabul is, de nem arabok. Van 50 millió belőlük a legtöbb Algériában és Marokkóban. Különböző törzsek tartoznak ide – tuaregek, kabyle, mozabite, chenoui stb. Berber pl Zidane a focista is. Tamazight a berber nyelv, de ennek is különböző dialektusai léteznek. Kb. időszámításunk előtt 10.000 évvel már ők voltak az őslakosok itt, aztán három nagyobb királyságuk lett Mauri, Numidia, Gaetulia. Küzdöttek a főníciaiakkal, punokkal, rómaiakkal, aztán a középkorban jöttek az arabok meg az iszlám.

 8. nap

Először is sziklarajzok Taghit mellett, Zaouia Tahtania nevű helyen, fekete-vörös sziklákon van minden oroszlán, antilop, zsiráf, elefánt stb. Úgy 10-20.000 évesnek saccolják őket, akkor még más volt itt a klíma, sokkal több volt a víz. (Konkrétan a környéken is lehet hatalmas kagylókat találni, a Szahara anno tenger is volt vmikor). Sajnos a helyi részeg turista banda összevissza graffitizte a rajzokat.. Kár érte meg gyakorlatilag tönkretették jó részét annak, ami eddig fent maradt.

Most is vannak helyiek meg néhány árus, ennek köszönhetően kapok ajándékba édességet, nagy gombóc datolyából és magokból. Kezdek flow-ba kerülni..

Aztán visszafelé megállunk megnézni egy nagy barlangot, meg egy elhagyott falut. Közben összebarátkozom egy csacsival, aki egyszerűen odasétál hozzám legelészés közben egy kis simogatásra. A táj egyébként nagy homok dűnék és igazi sárga sivatag, közben az oázis pálmaerdői és még vmi víz is folydogál. Híresen finomak az itteni datolyák, több min 50 féle van belőlük. A pirostól a sötétig, egész kicsik és nagyok, szárazabb vagy lédúsabb, minden verziót termesztenek.

Megállunk a városban a piacon, picike, de narancsot meg datolyát venni itt is lehet. Ebédelni aztán egy beduin (nomád arab) sátorhoz megyünk a városon kívülre. Helyi lepény spenóttal, hagymával, paradicsommal sütve. Desszertnek meg az itteni hatalmas narancsok.

Némi szieszta után elmegyünk megnézni az itteni régi városrészt, ezeknek a házaknak sajnos egy része összedőlt, alapvetően sárból, szalmából vannak tapasztva. Pár bolt működik, az egyikben teázunk, a másikban szuveníreket árulnak és a 80as évekből származó Rossignol síléceket, ha vki ki akarja magát próbálni a dűnéken, és van egy romos mecset is. Egy hangszer készítőhöz nézünk még be, persze miután felismerem a kora-t (nem nehéz 21 húrja van, és amúgy Nyugat Afrikai hangszer, főleg Mali) és benyögöm Tuomani Diabeté nevét kezet csókol az öreg raszta.

Sétálunk még a pálmaerdőben, meg megyünk a dűnék közé off roadozni kicsit a sivatagban. Mivel szeretem az extrém sportokat és a 4x4 pick up nyitott hátuljában ülve és erősen kapaszkodva nyomom végig a túrát.

Vacsorázni visszamegyünk a beduin sátorba, és visszük magunkkal a zsandárokat is. Az eddigi legfinomabb algériai kaját kapjuk – elásott csirke, ami fölé tüzet raknak pálmatörzsből. Hihetetlen puha és jóízű. Én persze nem bírom ki, hogy ne szórakoztassam magam és amikor leszedik a tüzet meg a tetőt a csirkéről, előadom hogy képzeljük el ahogy kiugranak a tálból és a zsandárok meg lőnek rájuk.. A 3 zsandár testőrünk könnyesre röhögi magát. Amúgy valami komoly casting lehetett, mert hihetetlen jó képűek a fiúk, a legidősebb 33 éves és már 14 éve szolgál. Láthatóan nagyon élvezik, hogy törődve van velük. Mondjuk én se ettem még vacsorát úgy, hogy gépfegyverrel vigyáznak rám.

 9. nap

Elképesztő távolságok vannak az országban, délről északra 2100 km, keletről nyugatra 2400 km, a határ körben majdnem 7400 km. Így ma elindultunk délről vissza északnak Taghit-ból Tlemcen-be, ami nincs messze, 640 km. Szóval főleg autózás, 9 escorttal sikerült végig csinálni, bruttó 10,5 óra alatt. A taghiti zsandár fiúk 120 km/h-val repesztve vittek minket vissza Becharig, és onnan is egy darabig elég jó átlagot mentünk. Egész addig, amíg fél2-kor, ki nem fogtunk egy állítólag híresen barom zsandárt, aki az autópályán 70-80 km/h-val vitt minket. Ebéd előtt..

Ebből elég gyorsan villogás, kiabálás lett. Aztán egy ponton megelőztük őket, mentünk elől. Ebédre ezután a szivatás után nyilván nem hívtuk meg őket. Viszont utána én odamentem és nekik adtam a banánomat J Persze nem akarta elhinni, hogy nem tudok arabul (mert ugye pár szót beszélek), szóval ő sem az eszéről híres. Viszont a helyi guide-unk meg sofőrünk könnyesre röhögte magát, amikor mondtam, hogy megvesztegettem a zsandárt egy banánnal. Még este is ezen nevettek. A banán annyit ért, hogy 90-el mentek 80 helyett, de szerencsére nem sokára jött a váltás, és egyre gyorsabban haladtunk megint.

Közben változott a táj a Szahara homok dűnéi után kősivatag, aztán az Atlasz hegység marsbéli vörös hegyei (lefotóztam Papa, ha megint Marsi film lesz) aztán a plató, később meg északabbra már olajfa ligetek, fenyőfák.

Egyetlen érdemleges megállónk egy hatalmas állatpiac volt, sok száz pasi és több ezer juh, kecske, marha, lovak színes kavalkádja. Húzták vonták pakolták az állatokat, a barna kapucnis manó ruhába (qashabiya) öltözött, kék fejkendős nomádok alkudoztak. Hihetetlen szép tiszta birkák, kecskék mintha most jöttek volna a fodrásztól. Imádtam.

4. nap

Mára újabb világörökség jut, Timgad, ami kb. 120 km Constantine-tól, ezzel nem lenne baj, ha közben nem kellene minden közigazgatási kerület határán rendőrt cserélnünk, összesen volt vagy 8 escortunk és persze ugyan ennyi visszafelé. Ezek hol pontosan érkeztek, hol 20 perc késéssel, de papírmunka stb. szóval kissé nehezen értük el a tetthelyet.

Medracen-ben álltunk meg először, ez a múltkorihoz hasonló sír, csak öregebb és kisebb. Az egyik numidiai király sírja volt, kör alakú ugyanúgy oszlopokkal, úgy i.e. 200 körüli.

Egyébként a reggeli 6 fok nem jött be. 4 fok és szakadó hóesés, erős széllel.  Az út mentén hihetetlen mennyiségű gólyafészek, benne már kis gólyával, tojással, basszus szegények. Bár még mindig jobb mint azoknak akik Magyarországra visszaérve otthon fagyoskodnak (menjetek gólyát etetni!). Ebéd egy helyi kifőzdében kuszkusz birkával nyilván, mi más.

Timgad 1000 méter magasan fekszik, egy hatalmas római rom város, amit i.sz. 1 században Trajan alapított.  Csak a 7. században hagyták el végleg és szerencsére a romokat betemette a homok, így megmaradtak, a 19 században a franciák kezdték el kiásni.

Eredetileg úgy 15.000 ember élt itt, a teljesen szabályos városszerkezet lejön a romokból is. Van színház, diadalív, korinthoszi oszlop csarnok, fórum, templomok és a könyvtár. Nekem legjobban a delfinekkel díszitett nyilvános wc tetszett, ahol kettesével lehetett dolgokat intézni, akkoriban a szarás még szociális program volt. A másik kedvenc a piac faragott kövekkel díszített boltokkal.

A végén 10 percre csak elállt a hóesés és kicsit kitisztult, de a fotók asszem nem lesznek sajnos túl jók.

Hazafelé még megállunk Lambaesis-t, a római III. légió támaszpontját, isz. 123-ban alapították. A legnagyobb megmaradt épület a táborból egy 20x15 méteres, 2 szintes, persze ennek a falain is gólyákkal. Hatalmas sár, és hó vihar, nem volt hosszú látogatás.

A buszban délutánra sem sikerült igazán megfejteni, hogy kell fűteni, úgyh leginkább a több órás üldögélésben fagytunk szét. Este 8 után értünk csak vissza, a szállodában aztán forró zuhany, pálinka, Neocitrán.

 5. nap

Constantine városnézés, szakadó hóesésben, gyalog. Ez Algéria 3. legnagyobb városa, Alstom típusú modern villamossal. Ezzel mentünk pár megállót az egyetemi mecsetig. Jelenleg ez Algéria legnagyobb mecsete (nem sokáig egy monumentálisat építenek épp Algírban), és ahhoz képest hogy a 90es években épült, van egy fajta szent hangulata belül. Villamossal vissza a Múzeumhoz, ami pici, poros, felejthető. Közben elkezd hatalmas pelyhekben esni a hó, és meg is marad…

Tovább séta az Ahmed Bey palotához, Na ez már jobban tetszik, mondjuk a két gyönyörű belső kertben a pálma- és narancsfákon vastagon áll a hó. A palota 2000 m2 falán végig freskók a Bey utazásairól, van 540 faragott cédrus ajtó, meg pár száz márvány oszlop. Tudtak élni na.

A helyiek amúgy nagyon élvezik a március végi hóesést, a fiúk hógolyóznak, mindenki fotózik, mi azért kevésbé vagyunk lelkesek, hogy megint szarrá ázunk. Még sétálunk az itteni Casbah macskaköves utcáin, bár ennyi vízben raftingolni is lehetne. Egy olyan boltba megyünk még be ahol bársony ruhákat, csinálnak gazdagon arannyal hímezve. Egy egy ruha 9-12 kg és persze egy vagyonba kerül, szerencsére nem az én stílusom (nincs szürke) így nem kell személyi kölcsönt felvennem.

Ebéd egy helyi kifőzdében, elég felejthető, de legalább féli megszáradunk. Közben gyanús lesz, hogy zöldfoki zene szól, és igen Cesaria Evora (ebben az volt a fura, hogy pont előző este írtam M-nek, hogy hallgassa a dívát, mekkora eséllyel szól másnap egy algír étteremben?) Délután irány Tiddis, ami 30 kilométernyire egy római rom. Ezen a ponton olyan felhőszakadás van, hogy egy esőerdei monszunt megszégyenít, viszont legalább vízszintes a viharos szél miatt. Azért erőt vettem magamon és elindultam csinálni pár fotót amikor úgy tűnt csendesedik, kb. 5 perc alatt áztam úgy szarrá, hogy a délelőtti ehhez képest semmi nem volt. Pedig ezek a kevesek által látogatott romok elég csinosak a vörös sziklák között.

Vissza Constantine-ba hidakat nézni, nyilván olyan köd ereszkedett a szakadékba, hogy semmit nem lehetett látni. Holnap újra próbálkozás.

A várost amúgy még Nagy Konstantin római császár alapította, a Numidiai Cirta város helyén, i.sz. 311-ben, kb. 80 km a tengertől a Rhumel folyó két partján. A folyó egy mély szurdokban folyik, van ahol több száz méteres függőleges sziklafalakkal, összesen 8 hídja van, régiek kőből meg modern kábeles is. Nem, nincs bungy jumping, megkérdeztem.

6.nap

Érdemes volt várni, reggelre tiszta idő, hideg, de napsütés végre. A hidak lenyűgözőek a szakadék felett, először egy 1912-ben épült függesztetten sétálunk át 170 méter magasan. Látszik pár másik híd, a város házai a sziklafal tetején, háttérben havas hegyekkel, kék éggel.. vauuu. Tátva maradt a szám. Még egy másik, a legmodernebb függesztett hídon is megállunk innen más hidakat és városrészt látni.

Aztán 150 km buszozás Djemila-ba, ami szépet jelent arabul. Útközben totál havas mezők, dombok – nekem ez nyilván nem különleges, de Algériában mégis az. Az autópályán tele a leálló sáv családokkal, akik megállnak hógolyózni a mezőn, egyszerűen nem tudnak ellenállni a 20 cm vastag fehérségnek.

Djemila is világörökség és eredetileg Cuicul-nak hívták a rómaiak. Az i.e. 1 században épült, mint helyőrség, de aztán egy 20ezres várossá nőtte ki magát. A 6. században néptelenedett el miután a vandálok, majd a bizánciak elfoglalták. Aztán az araboknak nyilván tetszett mert átnevezték szépségesnek és nem bántották.

A látott fotók alapján nagyjából tudtam mire számíthatok, de az, hogy a virágok és virágzó fák mellett a romokat egy 10-20 cm hóréteg fedi a napsütésben, elképesztően különlegessé és széppé tette. Konkrétan akkora flash volt az a pár óra, amit a romok között töltöttem, hogy fel sem tűnt, a latyakban, olvadó hóban mászkálva a GoreTexes Salomon is feladta és csuromvizes lábam (én voltam az egyetlen, akinek magasszárú túracipője volt, a többiek félcipőben, tornacipőben nyomták, a többség 100 m után feladta és visszament a buszba. Nyilván mi Adellel kitartottunk - ő a kedvenc útitársam, magas ősz floridai nagypapa, aki eredetileg egyiptomi kopt keresztény PhD mérnök, aki huszonévesen vándorolt ki az USA-ba, beszél persze arabul, de az algériai francia/arab keverék nyelvet persze nem érti és nagyon jó fej) . 

Van egy 800 m hosszú jón oszlopsorral szegélyezett cardo maximus, fürdők, városkapuk, fórum, Capitolium templom nyilván itt is, 3000 fős színház, piac a faragott asztalokkal és a mértékegységül szolgáló asztallal, szökőkutak és őskeresztény bazilika romjai a 4. századból, egy hatalmas márványból faragott férfimellkas és meg egy kő oltár állat áldozatos faragással.. A mozaikokat mondjuk a hó miatt nem lehetett látni.

Bár nem vagyok egy múzeum fan, de az itteni picike nagyon bejött, minden falán hatalmas mozaikok, összesen 1700 m2-nyi, van egy vadászos, meg egy Dionysos legendája, Ambrosia éppen meggyilkolva Lycurgus király által, ugró oroszlános stb.

Vissza Algírba, a 320 kilométert sikerült nagyjából 5,5 óra alatt megtenni, az egyik escort cserénél az autópályán, már sötétben gépfegyverrel őrizte a rendőr a buszt, amíg megjött a váltás. Nem viccelnek az biztos. Nyilván mire Algírba értünk szétfagyott a lábam a vizes zokniban, cipőben, ugyh megelőzésnek bevettem a pálinkát lefekvés előtt.

1. nap

Nem volt egyszerű.. Először is Kamerunba akartunk menni John-nal március elején de a ……… céges HQ nem engedett el szabira egy 2 órás video konferencia miatt (szlovénok – az ország méretével fordítottan arányos egoval), aminek nyilván meg lesz az ára.. Én eltoltam ugyan a szabimat, de John nem tudta már az ügyfeleket (mondjuk kicsit nagyobb cégnél/fontosabb pozícióban nyomja mint én). Szóval így lett március közepén Algéria, egyedül. Vele meg majd egy hónap múlva Elefántcsontpart ha minden jól megy.

Algéria bár Afrika legnagyobb országa, de nem sok turistát látnak, nos hamar rájöttem miért.  Bár elvileg cél, hogy fejlesszék a turizmust a vízum beszerzésért életemben nem szoptam küzdöttem még ennyit. A meghívó levél egy dolog, de ahhoz, hogy az ember mehessen a Szaharába ahhoz külön Minisztériumi engedély kell. Na ez se egyszerűsíti a dolgot, de a baj nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy a követség nem találta az elküldött engedélyt. Nyilván miután elővettem a rosszabbik modorom és kiabáltam kicsit, sikerült elérni, hogy a felek kommunikáljanak egymással és meglett az az átkozott papír. A vízum is. Utolsó nap. És mi baráti ország vagyunk, mi lett volna ha nem..

További nehezítésnek indulás előtti éjszaka megjött a márciusi hó, a reptérre reggel 3-kor kellett indulni, majd vártunk 1,5 órát a gépben ülve a jégtelenítésre. Nem baj mert a párizsi AirFranc is késett, itt több mint 2 órát ültünk ebben a gépben, mert vkinek nem volt meg a csomagja. De legalább az algériai járaton adtak bort. Egy darabig úgyse alkoholizálok.

A másik érdekes jelenség, hogy mindenhova rendőri kísérettel lehet csak menni. Konkrétan mint „escort” egy villogó, szirénázó rendőrautó kíséri a mikrobuszt mindenhova. Bár az ország elvileg biztonságos. Mindenesetre a dugóban előnyös és van némi ego növelő hatása, ha vkinek épp erre van szüksége. Viszont így biztosan nem lehet eltéveszteni, hogy kit kell elrabolni/felrobbantani stb..

A harmadik, hogy semmilyen angol nyelvű utikönyv nincs – se LP, se Bradt, se Rough Guide.

De egyébként tényleg rajta vannak a turizmus fejlesztésén.

A délutánba már csak egy villámlátogatás fért bele a neo-mór stílusú postához (bemenni sajnos nem lehet), a mártírok emlékművéhez, meg egy gyors vacsora egy helyi kebab helyen. Ezen a ponton már annyira kész voltam, hogy gyakorlatilag elaludtam fogmosás közben.

2. nap

Tipasa, ami világörökség, kb. 70 km Algírtól (villogós rendőrrel egy óra) és a tengerparton fekvő római romok miatt érdekes. Van amfiteátrum, villa, bazilika, egy nagyon érdekes temető (már keresztény, kőkoporsók egy kör alakú szentélybe temetve), színház stb. De az egészben a fekvése a legjobb – fenyőerdő, tengerpart – és ehhez nekünk napsütés, és vadvirágok is jártak.

Ebéd egy parti hal étteremben, szuper grillezett haltál, közben néha esett, néha sütött a nap. Az ördög felesége tuti már kék-zöld.

Délután egy hatalmas sírt néztünk meg, Qabr er Rumia, (egy római hölgy sírja) is világörökség, és Juba II mauritániai király és felesége (állítólag Kleopátra és Mark Antony lánya) volt itt eltemetve. Maga a kő építmény 40 méter magas volt és 60 méter átmérőjű és két sírkamra van benne alul.

Algírban még volt idő megnézni Afrikai Notre-Dame-ot, római katolikus bazilika a hegyen, 1872-ben avatták fel. Az oltár feletti Szűz Mária pedig egy feka asszony. Nem csak a templom szép, de a kilátás is, alatta van egy zsidó és egy keresztény temető.

Aztán még sétálgattunk egy svéd nőcivel, aki kabát nélkül jött – kb. minden szembejövő kabátot felpróbált, férfit is, de akkora hasa van, hogy nem mentek rá. Végül megszántam és neki adtam az XXXLes Decathlonos esőkabátomat, cserébe meghívott vacsorázni.

Algír egyébként gyönyörű, persze vannak lepukkant tömbházak, de a belváros a hófehér francia koloniális házakkal, pálmafás sugárutakkal, Art Deco épületekkel, gyönyörű mecsetekkel, villákkal és sötét kék tengerrel tényleg Afrika legszebb városa. A házak egy része lepukkant, de egy csomót már felújítottak, egy csomót most csinálnak.

Algír is elég rendes történelemmel bír, voltak itt Föníciaiak, Rómaiak, Berberek, Ottománok, franciák.. Aztán a függetlenség óta egy 5 milliós várossá nőtte ki magát, metróval és stadionokkal.

 3. nap

Reggel korán mi a svéd csajjal piacra mentünk – lapos szezámmagos kenyér, olívabogyó, friss eper, kardamom a kávéba.. Igen cukik voltak a népek, elég nagy sikerem volt a piacon (a lányoknál is :-) )

Reggeli után irány a Casbah – ez kb. a citadella és a régi, tradicionális negyed körülötte.  Világörökség ez is. Eredetileg egy közepes város volt, már a 17. századból voltak itt mecsetek. De voltak gyönyörű ottomán paloták, mauzóleumok, dzsámik stb. A függetlenségi háborúban központi szerepe volt, az ellenállás fellegvára lett az átláthatatlan sikátorokkal, alagutakkal összekötött házakkal. A franciák meg persze rombolták is rendesen.

Manapság az egész meglehetősen szar állapotban van, de legalább már biztonságos. Persze ettől egy civil ruhás (szürke melegítő), pisztollyal és rádióval felszerelt rendőrt kaptunk kíséretnek. Őszintén reméltem hogy nem kerül sor fegyverhasználatra, mert amilyen profinak tűnt, csak az kérdés merülT fel magát vagy minket lő lábon.

A Casbah-ból némi város fal látszik, és bár elkezdték a felújításokat, sok ház az összedőlés határán. Ettől független hangulatos séta a macskaköves sikátorokon, lépcsőkön, sok macskával. Vannak szép paloták, amikbe be lehet menni, ezek általában a világító udvar szerű középső tér köré épült, 3-4 emeletes épület, színes csempékkel, faragott oszlopokkal, boltívekkel. Van amelyiknek a tetejére is fel lehet menni, persze jó a kilátás a városra. Iszunk menta teát a helyiekkel, megnézzük a híres asztalos házát, még több palotát, a régi zsinagógát, ami most már mecset, piacot, zöldségekkel, a híres datolyával, meg a ruhás részt.

Ez utóbbinak az az oka, hogy kitört a pánik, mert holnaptól Constantine, és a többiek most nézték meg az időjárás jelentést. 6 fok. Nappal. Jó én is bajban voltam, hogy mit csomagoljak, mert az egyik helyen +25 a másikon 10 fok alatt, hol esik hol tűz a nap, a tavasz itt is elég változékony. Mindenesetre a bénák most irigykednek, hogy van melegebb ruhám és/vagy helyi retteneteket vásárolnak.

Ebédelni egy régi palotában ebédelünk, rendes házikosztot, menta teával a tetőn. Délután múzeumozás. Először az Antikvitásos, amiben főleg római cuccok – bronzok, mozaik, szobor; meg némi iszlám művészet – jók az ékszerek meg az edények. Aztán a híres Bardo muzeum, amit ugyan felújítottak csak a kiállításokat nem tették vissza. Ez az épület is egy jellegzetes mór villa, nagyon szép belső udvarral, pálmafával, színes csempékkel.

Utána repülés Constantine-ba, azt senki se tudta megmagyarázni miért, mert a busszal gyorsabb lett volna. A belföldi reptér olyan káosz, hogy szinte mindenki lekésné normálisan a gépet, ha nem szednék ki a sorból őket, amiatt aztán a többieket is kell egy idő után, mert akkor meg már azok késik le. Szokásos nyomtatványok papírmunka, aztán futva, de elérjük a gépet. Jó lepukkant, de a pilótán legalább van cipő és nem egy kecske mellett ülök.

13. nap

Puszanba vissza sikerült jobbféle repjegyet kifognom, még lett délelőtt Csedzsu-ra pár órám. A terv az volt, hogy először reggel kávé, aztán a Seongsan Ilchulbong, Woljeong beach és még a híres Manjang-gul barlang.

Hatalmas szélre ébredtünk (én mondjuk hajnali 3-kor itteni szokásom szerint) Istvánék főztek nekem kávét, csomagoltak reggelit, és a segítettek a GPSbe beírni a cuccokat, mert továbbra sem volt hajlandó csak koreai nyelven felismerni a dolgokat. Nem csak szuper helyen laktam náluk, de etettek, itattak és segítettek mindenben. Remélem, hogy egyszer itthon tudom viszonozni a sok segítséget.

Na szóval összeszedtem magam és szépen elautókáztam Seongsan Ilchulbong-hoz vagy más néven a Sunrise Peak-hez. Ez egy 182 méter magas tufa vulkán, rögtön a tengerparton, a 600 méter átmérőjű kráterben erdővel, körben éles sziklákkal, kicsit olyan, mint egy korona. Szépen fel kellett mászni a lépcsőkön (persze tegnap nagy volt a pofám, de csak lett némi izomlázam), és odafent csodás a kilátás. És megint kék ég és napsütés (állítólag nincs sokszor ilyen szép tiszta idő, szerencsém van), és ellátni a Hallasan hegyig is.

Reggel pont a híres csedzsui mandarinokról beszéltünk Istvánnal, aminek most már javában szezonja van, hát láttam is egy árust, volt vagy fél tucat féle, az emlegetett hatalmas körteformájú is.

Innen gyorsan el a Woljeong bícsre, ami a fehér homok miatt híres – a dagály meg a szél miatt gyakorlatilag a bícs eltűnt, mert úgy kilötyögött a tenger, hogy az úttestre jöttek a hullámok.

Manjang-gul barlangról konkrétan lemaradtam, minden hónap első szerdáján zárva :-(. Pedig ez is része a Világörökségnek és a világ legszebb láva barlangja. Egy 1 kilométeres szakasz járható, szép cseppkövekkel és mindenféle láva formákkal. Úgyh ez legközelebbre marad.

Kis késéssel, de átrepültem Puszanba, itt már az utolsó két napom szervezésével telt a délután. Próbálok még minél több látnivalót belesűríteni.

14. nap

Puszan ugyan Korea második legnagyobb városa, de azért annyi sok értelmes látnivaló nincsen. Viszont rájöttem lehet nyomni egy komolyabb túrát, és így 3-4 látnivalót összekötni, persze ez melósabb.

Reggel elég korán kimetróztam Beomeosa-ba, a metrótól a 90-es busszal lehet a templomig felmenni. Beomeosa egy Ui Sang nevű szerzetes építette 678-ban, a Silla Királyság idején. A 16. században az Imjin háborúban (japán invázió) lerombolták, aztán szépen újjá építették 1613-ban. A Daeungjeon Hall nagyon szép, van eredeti templomból kő lámpás és Iljumun az egy oszlopos kapu, és a 3 emeletes pagoda 4 oszloppal a 9. századból.

Sikerült nem csak a tömeg előtt ide érni, de még a szerzetesek reggeli kántálását is hallottam – és megint ragyogó napsütés, felhők nélkül.

A templom maga a Geumjeongsan hegy észak-keleti részén van, a hegyen meg egy csomó túra útvonal van. Na gondoltam, akkor ezt kihasználva én szépen körbejárok. A templomtól felmentem 1.7 km-t Geumjeong Erőd északi kapujáig, végig felfelé kőlépcsőkön. Na rajtam kívül senki nem is volt ezen a szakaszon, aminek külön örültem. Az Erőd meg nem is igazi erőd, csak 17 km-nyi kőfal négy kapuval. Szóval felértem az északi kapuig és innen akartam megcsinálni a 8,8 km túrát a déli kapuig, illetve onnan le Geumgang Park felvonóig. Ezzel nem lett volna gond, ha van rendes térképem, vagy vannak koreain kívül mondjuk angol feliratok. Az úton megjegyzem, ha jött is valaki, az is szembe, de ezek se voltak sokan. Az egyik szikláról 360 fokos körpanoráma volt, hitetlen szép volt a kilátás a városra, még ha többnyire a lakótömb tömegeket látta is az ember. A déli kapuig végül is 3,5 óra alatt jutottam el, volt szintkülönbség rendesen.

Eltévedni meg csak az utolsó 300 méteren akartam a felvonó felé, de ott pont jött egy koreai pasi, aki angolul akart beszélni és megkérdezte hova megyek, mondtam cable car, úgyh szépen útba igazított. De akart még angolozni úgyhogy azt is megkérdezte honnan indultam, mondtam a Beomeosa templomtól, na itt elkerekedett a szeme :-), és közölte, hogy kemény csaj vagyok. A felvonó nem olcsó (5000 W egy irány), de megérte mert lefelé brutális panoráma volt a városra.. Én még ennyi tömbházat egyben nem láttam, de látszott a folyó, hidak stb.

Valahogy megérzés alapján a metrót is megtaláltam és 16 megálló múlva a Jagalchi halpiacon nyomultam. Na ez tényleg olyan amilyennek Jeti mesélte. Mindenféle tengeri élőlény, hal, rák, a tengeri ananász, hatalmas polipok, osztrigák, kagylók, uborkák.. Van kinti rész, benti élő halas medencében, meg éttermes, meg szárított halas. El voltam egy darabig míg körbejártam. Aztán persze jött a dőzsölés, csak szert tettem egy fél kiló nyers halra, ha már itt voltam, mindenféle nyers meg savanyított, csípős zöldséggel, ennél egészségesebb vacsorát nehéz elképzelni, az endorfinszint emelkedésemről nem is beszélve. Sajnos imádom a nyers halat :-)

15. nap

Mivel csak este megy a gépem, gondoltam csinálok még programot. Mivel Szöul környékét kihagytam, és Szuvonban (Suwon) van egy világörökség, megállok ott a reptérre menet és jól megnézem.

Még Puszanba visszaérve vettem a reggeli KTX-re az interneten jegyet (ezt aztán az útlevél ellenében szépen kiprintelik a jegyirodában), a 8.20-as pont 11-re ér Szuvonba. Így legalább a Korean Train eXpress is ki lett próbálva. Főleg alagutakban megy, szóval a tájat kb. 25%-ban látni, és általában úgy 273-275 km/h órával. Egyszer mentünk 299-el, de lejtőn lefelé.

Szépen odaértünk Szuvonba, ahol nyilván egyből Korail információ, telefonon fordító program  - mert hol hagyjam amíg lófrálok a csomagomat. Próbáltam a neten okosodni, de úgy tűnik csak hülyék utaznak, vagy ha okosak is, ők nem írják le. Mert van csomagmegőrző automata, ujjlenyomatos :-), de nem terveztem bot mixert használni így kicsi a kockázat. Csomag lerak, turista információt is foglalkoztatni kell, úgyh oda is bementem megkérdezni, melyik busz visz hova. Ilyenkor mindig adnak térképet is, ha kéred ha nem.

A világörökség a Hvaszong (Hwaseong) erődítmény, ami a legjobb állapotú a koreaiak körül. Csongdzso király csinálta a 18. században. A falak összesen 5,7 km hosszúak, négy kapuval, én a Paldalmun nevű déli kapuval kezdtem. Innen persze találtam pár száz nagyon meredek lépcsőt, hogy a mai adag is meglegyen. A falon sétálva aztán vannak parancsnoki posztok, titkos kapuk, nagy harang, meg ágyúzó helyek. A panoráma eléggé rendben van, bár főleg a szokásos tömbház erdőt látni és nyilván mondanom se kell, hogy felhő sincs az égen.

Lesétálok még a palotáig (Hwaseong Haenggung) a Paldal hegy lábához, ez is 18 századi, de nem túl izgalmas. Szokásos termek üresen.. Úgyhogy tovább álltam az északi kapuhoz Hwahongmun, és megyek innen is egy darabot a fal másik oldalán visszafelé. Kicsit még nézelődöm a közeli piacon, aztán visszamegyek az állomásra.

Szerencsére az ujjlenyomatom nem változott, úgyh visszakaptam a táskámat, kinyomoztam, hogy busszal jobb menni a reptérre, mert így nem kell bemenni és átszállni Szöulban, mint a vonattal. Megvárom a buszt, és irány a reptér. Persze jó pár óra van még a szokásos repülő szőnyegemig, de addig is válaszolok az emailekre (újabb rádiós felkérés - Lánchíd, újabb utazós előadós felkérés – Vendéglátóipari Múzeum stb.) meg írom ezt is.. Közben örömmel hallom a hangos bemondón, hogy ha terrorista támadás éri a repteret gyorsan meneküljek biztonságos helyre. Ez utóbbi hollétéről sajnos nem adtak közelebbi információt. De közben már dübörög a reptéren is a téli olimpia műsor a két idióta babával.

10. nap

Ma szabin voltam, mert nem láttam egy világörökséget se, illetve igen csak a repülőgép ablakából..

Csedzsura (Jeju) 30.-án akartam átrepülni, de gyakorlatilag minden jegy sold out volt, újratervezés, találtam jegyet 31.-ére, délre. Így viszont sajnos ez a nap „ugrott”, mert sem előtte sem utána nem tudtam már komolyabb programot szervezni, úgyh maradt a relax.

A reptérre végül taxival mentem ki, túl bonyolult lett volna a tömegközlekedés, és mivel vasárnap alig volt forgalom, a normál 20.000 W helyett csak 14.000 volt. Egy rendes nagy Boeing repült, totál tele utasokkal. De nem ezen sokkolódtam, hanem megérkezve a szigetre, az autóbérlő helyek és a reptér között legalább 50 külön cég shuttle busza köröz. Mi lehet itt nyáron??

Mindenesetre egy 20 perc alatt lett egy kis KIA automata váltós autóm (mindenhol máshol szuper a tömegközlekedés és elég olcsó, de itt nehéz autó nélkül megnézni a dolgokat), szerencsére angol nyelvű GPS-szel, így is elég nagy kihívás volt megfejteni, hogy működnek a jelzőlámpák Koreában.

De egy darabban megérkeztem a Budapest Innbe, Istvánhoz és a feleségéhez Mikyounghoz. (https://www.facebook.com/budapestinn/?pnref=about.overview). Ez a kapcsolat Papán keresztül lett, együtt dolgoztak még Varga stúdióban, a boldog rajzfilmes időkben. István munka révén került ide, és itt is ragadt sok évvel ezelőtt, beszél koreaiul. Ezt megjegyzem elég furcsa hallgatni, én egy élet alatt nem tanulnám meg, ő meg folyékonyan nyomja.. Náluk lakom a hotelben pár napot, pazar szobában kilátással a tengerre. Szilveszter estére meg, mint potyautas csatlakoztam hozzájuk egy másik itt élő magyar srácnál Andrisnál volt házibuli, isteni kajákkal, borokkal és zenékkel. Én némi pálinkával és a szokásos utazós karácsonyi sütivel tudtam hozzájárulni. A világ amúgy tényleg kicsi mert csak ma állt össze a kép, hogy Andrisról már hallottam, mert Őt meg Ügyvéd Úr emlegette, mint itt élő osztálytársát. Nekem ugyan 8 órával előbb lett 2018, és mivel polgári időben ágyba kerültem így a magyar éjfélre már ki is aludtam magam. 

11. nap

Mikyoung hagyományos koreai újévi levesével (húsos batyus, rizskekszes leves és persze kimcsi) és a hagyományos napfelkelte nézéssel kezdődött az új év, ez utóbbit én kényelmesen ágyból követtem el.

Gyönyörű napsütéses idő lévén én szokás szerint a gyaloglás mellett döntöttem, a Budapest Inn pár perc sétára van Songaksan nevű hegytől (ok, inkább domb 395 m), amit körbe lehet egy óra alatt sétálni, és közben szuper kilátás a tengerre és a látványos sziklákra.

Innen még tovább gyalogoltam a parton Sagyeri faluba és onnan fel a Sanbangsan hegyen (a mi önmagában érdekes, mert gyakorlatilag egy hatalmas kupac 7-800.000 éves láva, jó meredek oldalakkal) levő Sanbanggulsa barlangban levő Buddhához másztam fel. Még mindig kék ég és napsütés úgyh már a kilátás miatt is megérte.

Aztán szépen hazasétáltam, bepótolva ezzel a tegnapi lustaságot, mert lenyomtam vagy 16-18 km-t.

Úgyhogy megérdemeltem a szuper koreai vacsorát, amit Istvánék főztek a barátaiknak, én meg megint jól jártam. Ők utána koreai kártyáztak, persze pénzben. Én meg korán akartam lefeküdni a holnapi vulkán túra miatt. Megkértem őket, hogy segítsenek beállítani a GPSen a helyet, mert nem igazán találja meg az angol nevek alapján. Na ezen a ponton derült ki, hogy nem indul a bérautó. Klassz. Mikyoung felhívta őket, és utána Istvánnal ők segítettek elintézni az egészet. Örök hálám. Ki jöttek megnézni, bebikázták, majd közölték, hogy ez máskor is előfordulhat. Mikyoung mondta nem ok, holnap hajnalban mennem kell tutira. Erre hoztak egy másik autót. Este 11-re kerültem ágyba.

12 nap

Valahogy csak felkeltem fél 6-kor, és szépen elmentem a hegy lábához, ami nem volt annyira közel, több mint egy óra volt pedig semmi forgalom.

Halla hegy (Hallasan) Csedzsu szigeten 1950 m magas, Dél-Korea legmagasabb csúcsa. Több túra út is van, de csak 2 megy fel a csúcsig. Én a könnyebbet, de hosszabbat választottam (a Gwaneumsa végig lépcső, térdileg nem legjobb nekem, bár állítólag szebb a kilátás), és a Seongpanak úton caplattam fel, 1200 m szintkülönbség, 9,6 km. Ez kétszer, mert le is kell jönni.

Sejtettem, hogy lesz hó… De hogy már 750 méteren a beszállásnál, azért az meglepett. Az is, hogy mindenki hágóvassal indult el. Rendes túra bakancsot még hoztam, de hágóvasat nyilván nem cipeltem. Mindegy elindultam, gondoltam max visszafordulok, ha annyira gáz lesz a helyzet. Elég sok helyi jött felfelé (nyilván profi cuccokban), de tömegekkel csak akkor találkoztam, mikor már lefele mentem. A két menedékház tök kultúrált, természetesen, mint mindenhol itt is van AED. A szemetet mindenkinek le kell vinni magával, és meg is teszik. A hegyen az egyedüli szennyezés a K-Pop volt, mert persze azt túrázás közben is hallgatni kell.

A túra úton meg van adva, hogy az 1500 méteren levő második menedékházat mikorra kell elérni, hogy az ember még tovább indulhasson a csúcsra (télen max 12-re oda kell érni). Én végül fél 8kor indultam a parkolóból, bőven 10 előtt már a menedékháznál voltam. De nem volt egyszerű főleg a középső rész. Ahogy ott üldögélek és iszom, eszem a reggelimet, látom ám, árulnak hágóvasat, nem is drágán (6000 W). Gyorsan vettem egyet, persze ez ilyen legegyszerűbb gumis vas, így 20 percig bénáztam, amíg rendesen be tudtam állítani. De mindegy is, mert így fel tudok mászni a csúcsig. Lényegesen jobb lett a helyzet, pedig ez a szakasz a legnehezebb, csak 2,3 km, de ezalatt 450 méter szintet kell lenyomni, mély hóban. 11-re fel is értem.

Gyönyörű kék ég, napsütés, de olyan szél, hogy szétfagytam. A látvány viszont eszelősen szép, a gyönyörű Baekrokdam kráter tóval, ami most persze befagyva behavazva, körben a sötét sziklák. Sajnos alattunk azért volt felhő úgyh el lehetett ugyan a tengerig látni, de nem volt tiszta a kép.

A cudar idő ellenére még toppogtam fenn egy kicsit, aztán elkezdtem ereszkedni. Hát a hágóvas életmentő volt, főleg a térdeim miatt. Gyakorlatilag egyszer álltam meg inni, és lementem egyben. Mondjuk az utolsó 2 km-t már nagyon untam, meg fájtak rendesen a térdeim, de végül is kibírták.

7. nap

Reggel buszoztam a pályaudvarra, hogy felüljek egy újabb buszra, ami mozgó szauna is lehetne, mert tuti több volt benne mint 30 fok, de gyorsan elszállított Kjongdzsuba (Gyeongju).

Ezt a várost hívják úgy, hogy múzeum falak nélkül. Egy fél nap gyaloglás után ezt meg tudom erősíteni – bár merre megy az ember belebotlik valami látnivalóba. Én néhány óra és >10 km után úgy érzem leírni is sok lesz..

Kjongdzsu Silla királyság fővárosa volt és ma világörökség mint történelmi körzet, 52 helyszínnel – palota maradványok, erődítmények, templomok, kolostor, illetve a királyi sírok.

Silla királyság egyike volt a 3 koreai királyságnak, i.e. 57 – i.sz. 953-ig létezett, azaz vagy 1000 évig, bár azt mondják valójában csak i.sz. 2 század körül jöhetett létre maga az állam. Fennállása alatt nem csak a másik két királysággal (Pekcse és Kogurjo/Korjo) de hol Japánnal, hol Kínával is háborúzott. A 6 századtól vezettek be közigazgatási reformokat, lettek buddhisták, majd miután a 7. századtól a félsziget egységesítése megtörtént és békésebb időszak jött, jól meggazdagodtak.  

Először is van egy csomó király sír – de ezt úgy kell elképzelni, hogy a belvárosi sétálós utca végén, meg mindenhol halomsírok, nagy füves dombok, néha fa is nő rajtuk. A belvárosi vásárlós a Noseo-dong, 4.-5. századiak a sírok, volt bennük aranykorona. A másik ilyen rész a Tumuli-gongwon, 23 sírral, ezekben fakoporsókat találtak, és az elhunytakkal együtt eltemetve arany-, üveg- és kerámiatárgyak, amik a múzeumban vannak. A Cheonmachong nevű sír elvileg megnézhető, de most épp felújítják úgyh nem jutottam bele. A Michu király sírdombja előtt meg szobrok vannak.

A Cshomszongde (Cheomseongdae) a legrégebbi obszervatórium Ázsiában, 7 századi. Úgy van összerakva kövekből, hogy 12 alapkő, 30 rétegben, szóval valahogy kijön a 366 kő. Közben van egy nagyon öreg erdő, Kjerimnek (Gyerim) hívják, és Naemul király itt van eltemetve a fenyős részen. A Volszongnak (Wolseong) nevezett rész egy régi erőd/palota maradvány egy hatalmas parkos részen, egyedüli értékelhető darab a megmaradt jeges tároló, amiben a kaját tartották. Ezután elsétáltam a Punhvangsza (Bunhwangsa) templomból maradt a legrégebbi koreai buddhista pagodához, 634-ben Seondeck királyné építette és téglából van kőszobrokkal.

Mellette a Hvangnjongsza (Hwangnyongsa) templom maradványai vannak, 553-645-ig építették legnagyobb koreai templom volt, 72 500 m²-es alapterülettel, ehhez még a királynő 645-ben építtetett egy 80 méter magas, kilenc szintes pagodát fából (csak fából!, no szög). Ez a buddhista sillai egységet jelképezte, amíg 1238-ban a mongolok meg nem látogatták és fel nem égették az egészet.

Mindezekből sokat nem látni (semmit), de van egy múzeum, ahol szuper 3D mozi van az egész templom, pagoda építésről, meg nagy fa makettek, meg rajzok, meg egy-két kiásott tárgy.

Na miután mindezeket megnéztem, még elsétáltam az itteni Nemzeti Múzeumhoz, igaz, hogy ingyen van, de rám szólt az őr, hogy menjek jegyért. Mentem. Adtak egy színes papírt. Ingyen. WTF? Szóval vannak azért jó dolgok itt is, bár az 1. épületben besokalltam a kő/vas szerszám, cserépedény stb felhozataltól, szerencsére a többi épület jobb volt, különös tekintettel a sillai arany tárgyakra, meg szobrokra. Van még egy bazi nagy buddhista harang is a kültéren.

Még mindig nem volt elég, ezért bementem Donggung palota/Anapcsi (Anapji) tavacskához (ez este 10-ig nyitva azért hagytam utoljára, kivilágítják sötétedés után, a többi cucc már 5-kor bezár télen), ami cuki tó szép fákkal és pár pagodával, meg megnyugtató nyenyere zenével pont jó volt naplementében.

És már csak haza kellett magam vonszolni a 2,7 km levő szállásra, de legalább hazamenet szereztem egy sört, úgy éreztem van mit leöblíteni. Megnéztem mindent, ami a városban van, de ez talán egy harmada sincs annak, ami környéken van összességében látnivaló. A Namszan hegyvidékre asszem sajnos nem lesz időm, és van még egy csomó minden más (és a játékmaci múzeumot nem is számolom).

8. nap

Pulguksza (Bulguksa) azért nyilván nem marad ki, de zombiként kirándulok, mivel megint brutál szarul aludtam (ok, elvileg van +8 óra időeltolódás, de miért ébredek fel úgy reggel 4-kor – ami otthon este 8 - most már napok óta, hogy nem tudok visszaaludni, akkor sem ha iszom sört és éjfélkor fekszem le, mint tegnap). A 11 busszal szépen kijutottam a templomig, ami megint csak Világörökség, de jó drága a belépő (5000 W) a többihez képest.

Itt is szép a kert, tavak, szigetek, hidak. A templom maga i.sz. 751 ben épült Szongdok király főminisztere Kim Deszong rendeletére, és eredetileg több mint 80 épületből állt. Ezeket a 16. századi japán invázió alatt rombolták le, ma már csak a 2 kőhíd, ami a templomhoz vezet és a két híres kőpagoda a Tabothap és a Szokkathap eredeti. Ettől függetlenül szép az egész, a festett fa részek különösen. Sajnos mivel nem értem ide elég korán a sok nép (persze relatív, abszolút döglött szezon van, mi lehet itt nyáron?) szelfizése és hangoskodása élvezhetetlenné teszi az egészet. Megnézem a hátsó épületeket, ahol a híres szobrok vannak, az aranyozott Vairocsana és az Amitábha is 9. századi, és hál istennek ide kevesebb idióta jött.

Aztán úgy döntöttem, hogy a Szokkuram (Seokguram) Buddhához én gyalog megyek fel, ez 2,2 km a parkolóig, és utána még 0,6 km a barlang, de néhol elég meredek séta (~400 m szint). Nem mentem gyorsan, de senki nem előzött meg – mert mindenki lusta és busszal vagy autóval megy fel. Amit annyira nem bántam, mert szép az erdő, süt a nap és csönd van. Aztán még is utolért valaki, de neki vmi nagyon sürgős megbeszélni valója volt a Buddhával, mert gyakorlatilag futott, viszont legalább mezítláb! (+5 C). Ugyh úgy döntök, hogy ő annyira más ligában nyomja, hogy nem ciki.

A Buddha lélegzetelállítóan gyönyörű, és az 1267 évéből pár százat nyugodtan letagadhat. A szobor 3,2 m magas, 751-ben készült, faragott gránit, egy mesterséges barlangban ül és a Keleti Tengerre néz és reggelente rá süt a nap.

Sajnos, bár a szobor eredetileg körbejárható mostanság már egy csak egy Plexi* (nyau) mögül lehet megnézni és fotózni sem szabad. A rotunda 6,6 m átmérőjű és egy mesterséges kupolával fedett. Körben dévák, bódhiszattvák, arhátok.

Szerencsére itt most nincs tömeg, úgyh nyugodtan kigyönyörködőm magam, aztán elindulok lefelé, ahol a kolostorból egy szerzetes hölgy felszeletelt görögdinnyével kínál.. vau.

Én nyilván lefele is gyalog megyek végig, elkapom a buszt és szépen visszajutok a belvárosba kajálni.

Lakni a piros lámpás negyedben lakom, van vagy 50 szobáztató motel a környéken (más sincs), ezeket arról lehet megismerni, a néha egyértelmű feliratokon túl, hogy a parkolójuk rojtos vagy műanyag függönnyel védett, ne lássák az illetéktelenek (feleség/férj) a rendszám táblákat. A kedvencem az ablakommal szemben a Potato (Krumpli) Motel, ennek a tábláit lefotóztam – kapcsolatok, romantika, érzelem, emlékek, szerelem – ebben a sorrendben :-)

*Plexi -  a sorrendben harmadik, homogén szürke mentett macskám, egy zöldszemű kiscica, akit valaki nyáron 4 hetesen beba..szott a kertembe, és olyan átlátszóan vékony volt, hogy Ügyvéd Úrtól a PlexiCat nevet kapta a keresztségben.

9. nap

Még mindig Kjongdzsu (Gyeongju), hogy kimaxoljam a látnivalókat reggel mentem még megnézni egy újabb világörökséget, ez is egy csoszon kori falu Jangdong (Yangdong). Kb. egy órányi busz és némi séta elvergődni oda.

A házak azért hasonlóak a Hahoe-ben látottakhoz, van cserép tetős, meg nádfedeles, ez utóbbinak, ha jobban megnézi az ember kicsit más a technikája. A táj itt sokkal dombosabb, kifejezetten meredek utcácskákon lehet feljutni némelyik nagy udvarházhoz. Kb. 160 ház van, a jó része itt is lakott, ebből 54 van, ami 200 évnél idősebb. A falut amúgy a 15 században alapították, a legrégebbi ház itt a Szobektang, ez még akkor épült és egy ős öreg fa is van az udvarban.

Mivel dombokra épült a falu jobban belátni a portákra a kőkerítések felett, némelyiknek olyan rendetlen az udvara, hogy kis hazánkban is elmenne, és sok kutya van, de szinte mind láncon. Sajnos az idő elég ködös úgyh nem lesznek szuper fotók, de egy-két óra nézelődést megért.

Aztán szépen visszabuszoztam, felvettem a motyót a szállodában és már ültem is a következő buszra, hogy Puszanba (Busan) menjek. Komolyan itt minden buszon bikram jóga órát lehetne tartani olyan a hőmérséklet. És ahogy a sofőr ráadja a gyújtást, még nem is mozog a busz, de az összes koreai (mínusz a sofőr) már alszik is.

Puszan amúgy Korea második legnagyobb városa, a szálloda felé néhol a felszínen megy a metró, itt is böhöm nagy lakótelepek vannak. Ezek mondjuk modernebbek voltak (Szöulban láttam olyat, ami egy rosszabb kijevi panel szintjén volt), de akkor is tök lélektelen, bár nyilván valahova kell rakni az 5x annyi embert.

Itt a legnyüzsgőbb részen Szujongban (Seomyeon) lakom, megyek még este megnézem az éjszakai életet. Hát.. van fényszennyezés bőven – bárok, éttermek, pubok – és az átlag életkor biztos nincs több 20 évnél. Megy minden, amit a koreaiak imádnak, barbecue, plüss állatka horgászat, karaoke, játékterem, utcán éneklés.

Én holnap átrepülök Csedzsu (Jeju) szigetre, ahol Papa egyik barátjánál fogok szilveszterezni (ha már Papával nem tudok..), de pár nap után még visszajövök Puszanba itt is rendesen szétnézni.

Csedzsu egyébként a legnagyobb koreai sziget, 60 km a déli parttól és egy elég nagy ~70x30 km-es vulkán az egész, nyilván ez is világörökség. De majd erről többet ha ott leszek.

4. nap

Tudtam, hogy hosszú nap lesz, mert gyönyörű időt ígértek – ragyogó kék ég, napsütés és hideg (-3 C).

Még nem volt elegem a palotákból úgyh gondoltam megnézem a maradékot.

Kezdtem a Kjongbokkung-gal (Gyeongbokung), az utcán ugyan alig volt ember (koreaiak 10 előtt ritkán kelnek), de palotánál már nagyobb volt a népsűrűség, és végre nekem is jutott a tradicionális viseletbe öltözött, szelfiző lányokból. A ruhákat szépen kibérelik, sminkelnek majd kezdődhet a vihogás. Nagyon kemény, amit művelnek, a végén már őket fényképeztem.

A Kjongbokkung volt a fő palota a Csoszon dinasztia idején, 1395-ben lett kész, de a japánok állandóan leromolták, a 16. meg a 20. században is, és mindig újra kellett építeni. Világörökség és hatalmas területen helyezkedik el, kell egy két óra míg bejárja az ember. Rengeteg hatalmas csarnok, terem, pavilonok, lakosztályok, szépek, de valójában nincs bennük semmi. Illetve majdnem semmi az egyikben egy gyönyörű és hatalmas kék vázára éppen rásütött a nap a nyitott ablakon át vauuu, meg nagyon jók a festett plafonok, tetők, a koronázási teremben még aranysárkány is van a plafonon.

Ami itt még híres az az őrségváltás, a Kvanghvamun kapu előtt. Jellemzes idióták, bajuszos katonák állnak nagy zászlókkal és néha megindulnak, át a turista tömegen.

A palota északi részénél belebotlottam a Néprajzi Múzeumba, ha már ott volt bementem. Egyrészt ingyenes másrészt meg szuper a múzeum. Tudvalevőleg nem vagyok egy múzeum rajongó, de ez hihetetlenül bejött, mindenen van angol (meg japán, meg kínai) felirat és nem csak ízlésesen (van nekik, csak nem az öltözködésben nyilvánul meg) vannak a tárgyak kiállítva, de video is van hozzájuk. Főleg az Csoszon arisztokrácia élete, meg a földműveléses tárlat van. Voltak ideiglenes kiállítások  - téli olimpia, meg mivel a Kutya éve lesz, a Kutya az ember társa kiállítás. Ezt mondjuk nem néztem meg, nem hiszem, hogy a koreaiak nekem újat tudnak mondani a kutyákról, hacsak nem recepteket, de arra meg nem vagyok kíváncsi.

Aztán még kicsit sétálgattam a Bukchon Hanok faluban, ez pár száz tradicionális hanok házat jelent, de nekem nagyon turistás volt, mindegyikben vmi biszbasz bolttal. Az épületek csinosak amúgy.

Átsétáltam inkább a Csongmjo (Jongmyo) konfuciánus szentélybe, ez is világörökség, 1394-ben csinálták, de többször újjá kellett építeni. Ide is érvényes a kombi jegy, de csak csoporttal lehet bemenni. Mivel a koreait már untam, ezért ide kínai csoporttal mentem. Szokás szerint nem értettem semmit, de mindenen van részletes leírással angolnyelvű tábla is, meg láttam, amit látni kell.

Itt a meghalt Csoszon királyok és királynők szellemeinek táblái vannak elhelyezve a szentélyben, a 3 éves gyászperiodus után, és minden évben rituális tánccal tisztelegnek az ősök szellemének. Igazából mint a világ legrégebben folytatott szertartása lett világörökség.

A városházához közeli palota maradt már csak, de legalább közben megnéztem a hatalmas hajlított üveg City Hall-t, amit fura módon félig betakar a könyvtár tök más stílusú épülete. És lefotóztam előtte a platós Barkasra szerelt mozgó hajóhintát. Ez régi vágyam volt. A Burger King házhoz szállítós motorost is akartam, de arról lemaradtam.

A Deoksugung először csak simán palota volt, de mikor a többit leromboltál királyi státusza lett 1593-ban. Itt is vannak pavilonok, csarnokok, de nyugati stílusú épületek is (mondjuk ezeket kihagytam). A Seokeodang épület tetszett nagyon, mert teljesen csak sötét barna fa meg a fehér papír ablakok és két emeletes.

Ennyi mászkálás után úgy éreztem végre lehet kellene enni valamit, úgyh szert tettem Bibimbap-ra, ami mély tálkában rizs, saláta, meg marhahúsi, és szezám mag is volt rajta. Én a szószt már nem tettem rá, mert a kimcsi (erjesztett káposzta vagy retek stb, sok chilivel, kb. mint nálunk a savanyúság, minden mellé ezt eszik) elég csípős amúgy is nekem.

Hazamentem ejtőzni, hogy aztán elmenjek metróval andongi vonatjegyért a Cheongnyangi állomásra. Papa mondjuk igazán jöhetett volna (részben ezért is lett Dél-Korea hátha el tud szakadni, ez neki sincs Montreálból annyira messze), nem csak mert rég utaztunk együtt, meg hiányzik, és jó lett volna megint együtt karácsonyozni, de most nekem kell mindent szervezni és még a blogot is írni.

A szöuli metró egy külön sztori, számozott csak a városhatáron belüli 9 vonallal, ez összesen csak 331 km, de összesen 21! vonal van a agglomerációs járatokkal együtt, ez összesen 1.108 km (szerintem összesen autópálya nincs ennyi Magyarországon nemhogy metró. És Korea területe hasonló, 100.000 km2, igaz 51 millió felett laknak, ebből 10 millió Szöulban). Én az 1. vonallal mentem pár megállót és közben volt időm megszámolni a térképen, hogy ennek a vonalnak 76 megállója van. Mindemellett elég profin lehet tájékozódni, mert itt is ki van írva a megállók neve angolul (meg japánul meg kínaiul) és számozva is vannak a hülyék kedvéért.

A vonat jegyet gyorsan megvettem, de utána az OTPnek köszönhetően csináltam magamnak programot, megpróbáltam automatából pénzt felvenni, na egyből letiltották a kártyámat. Ami azért annyira nem vidám így a föld túloldalán karácsonykor. Némi idegeskedés meg Telebankos telefonálgatás után vhogy sikerült magamnak újra aktiválni.. Úgyh még lementem a szálloda melletti Starbucksba egy forrócsokiért (ezt utána egy kis pálinkával feljavítottam) meg kipróbálni működik-e a kártya. Huhh.

Mondtam, hogy hosszú nap volt.

5. nap

Metróztam, aztán ügyesen felszálltam az Andong-ba tartó vonatra, ez lassú vonat, több mint három óra volt odaérni és 15.000 W volt (és késtünk is 10 percet a KoRail se a régi már). Busszal is ennyi, de a vonaton kevésbé jön ki a kinetózisom.

Közben meg szép hegyek, falvak, városok. Azért a vidék nem tűnik olyan gazdagnak pedig a koreai GDP per capita 29.000 $ (a magyar csak 12.700 $) és nem is túl rendezettek a porták. Hatalmas gyárak mellett is ment a vonat, meg egy nemzeti parkon keresztül, de ebből csak annyit láttam h sok fa van.

Andong egy pici városka kb 160.000 lakossal a Naktong folyó két partján. A világ legízléstelenebb szobájában lakom, ami amúgy mindennel fel van szerelve. Még hajlakkot is adnak WTF. Ezen egész éjszaka gondolkodni fogok ki merjem-e próbálni :-)

A városka cuki, van éttermek utcája, sétáló utca csomó kisebb, de csinos ruhabolttal és rengeteg sport bolttal, minden ismert márka képviselteti magát (Millet, Salewa, Merrell stb). A piacot is megtaláltam, zöldséget meg szárított makrélát árulnak főleg.

Holnap a közeli (egy óra busszal) Hahö-be megyek régi házakat nézni, ez is világörökség.

6. nap

Ragyogó napsütés, kék ég, -9 fok reggel amikor elindulok busszal (46-os) a Hahö (Hahoe) faluba. Az út kb. 45 perc, ~25 km, 1300 W, ami 300 Ft, és a sofőr mogorva idősebb fickó (valahogy az idősebb pasik ilyen mogorvák, a fiatalabbak és a bármilyen korú nők mosolyognak sokat)

Hahö egy Csoszon időkből megmaradt, 16 századi hagyományos falu, amit a kanyargó Naktong folyó szinte teljesen körbe vesz. A falut 3 klán alapította, de aztán csak a Rju maradt.

Nagyon jellegzetesek a házak – kétféle van, a szürke cseréptetős fehér mintával, ami általában sötét barna faszerkezetű pavilonok és rezidenciák tetején van, na meg a kerítéseken is. Meg vannak a sárga szalmával fedett házak, ezeknél a kerítés tetején is szalma van. Nyilván a cseréptetős volt az arisztokráciáé, a nádfedeles meg a szolgáké. A folyópart túloldalán szemben van egy nagy sziklafal, ennek két oldalán egy-egy tudósok (ezekből volt több a faluban) által kedvelt pavilon van, ezen a parton meg fenyőerdő. A falu legmagasabb pontján egy 600 évesnél idősebb gyertyánszil (zelkova) fa áll, Samsin istennő lakhelye, meg pár tízezer fehér kívánságokat tartalmazó fehér papírszalagé. Persze nekem is kellet egyet írni, ami elfagyott kézzel nem túl egyszerű.

Az egész falut 2-3 óra alatt alaposan be lehet járni a girbe-gurba utcácskákon. A házakban ugyan laknak, de minden maradt a régiben, nem csináltak turista bazárt belőle. Reggel a hidegben rajtam kívül hál istennek senki sincs, dél körül érkezik 2-3 busznyi koreai turista (nyilván nem bírnak korán kelni), de el tudom képzelni a parkoló mérete alapján milyen brutál tömeg lehet itt szezonban.

Úgy 1 km sétára visszafelé van a helyi Maszk múzeum (ami amúgy fizetős, de ma valami kultúr nap volt, ugyh ingyen mentem be), mert a hely a maszkokról és a maszkos ősi táncokról is híres. Ez a múzeum sem okoz csalódás. Sokkal nagyobb, mint az ember hinné, és nem csak koreai vagy más ázsiai maszkok (japán, kínai, mongol, indiai stb.) de európai (velencei) meg afrikai (főleg kongói) és óceániai (pápua stb.) van.

Visszafele ugyanazzal a mogorva buszossal jövök. Megnézem még egyszer a piacot, aztán eszem vmi helyit (nagyjából naponta 1x eszem rendesen) és elcsoszogok az információs irodába. Ezekből mindenhol van az állomások vagy látnivalók mellett, tudnak angolul és ilyenkor holt szezonban nagyon unatkoznak. Így aztán szépen bejárok kérdezősködni és mindig örülnek nekem, adnak térképet, menetrendet stb. Most is kiokosítanak hogyan jutok el busszal holnap Gyeongju-ba..

0. nap

Indulás Ljubljanából – az amúgy is rettenet év végét (14 nap meeting 18 munkanap alatt, meg utazós fesztivál előadás, meg rádió1, meg afrikai fotó válogatás, meg foglalások Koreában stb) még lehetett fokozni a szokásos Karácsony előtti céges HQ meetinggel. De legalább megnéztem a feldíszített Ljubljanát, nincs olyan tömeg a karácsonyi vásárban és itt is adnak forralt bort.

Viszont legalább volt annyi eszem?, hogy innen repüljek egyből Szöulba, Turkish-sel, és még 200 €-val olcsóbb is volt. Mondjuk az is kérdőjeles, hogy vki miért akar Koreában menni télen, amikor ott is hideg van és esik a hó. De ha azt mondom, ilyenkor néhány millió főleg kínai turistával kevesebb van, akkor talán érthető

Az út eseménytelen, de az Isztambuli repteret még mindig utálom – nincs hol leülni, nincs normális wifi, csak brutál tömeg. A 10 órás utat szinte végig alszom szokás szerint a Deadalon és némi fehérbor segítségével.

1. nap

Egyben megérkeztem Szöulba, több mint félóra az útlevél ellenőrzésig a sor, de szerencsére az egészségügyi vizsgálat előbb van, így nem látják, hogy nemrég még Nyugat-Afrikában nyomultam. Elég komoly para úgy tűnik a sárgaláz, kolera stb. itt, nekem meg nem hiányzik néhány hét karantén Koreában.

A csomag is megjön és nem nézik meg a vámon (nyilván megint van benne csempész cucc) váltok pénzt, és feltöltöm Jeti utazós kártyáját. A busz meg lesz gyorsan, de így is délután 3 elmúlt mire a szálláson vagyok. Sok mindenre nincs erőm, de azért elindulok körbe nézni. Szerencsére, mivel a City Hall mellett lakom, szinte minden gyalog elérhető. Amúgy tiszta amerika Dunkin Donuts, Starbucks minden sarkon stb. A városháza előtt ízléstelen karácsonyfa a téli olimpia két kabala figurájával.. Jajj. Azt mondjuk sejtettem eddig is, hogy nem ízlés fejlesztő túrára jövök :-)

2. nap

Reggel 8-kor már úton a DMZ felé.. Ezt még otthonról interneten befoglaltam szerencsére, egyrészt ide nem lehet egyénileg bemenni (nyilván) és másrészt a Karácsony miatt ez az utolsó nap idén, hogy nyitva van. Sajnos a JSA (Joint Service Area) így is kimarad, mert az már bezárt az ünnepekre. Ott van az a híres bilikék barakk, ahol leszoktak egymással ülni tárgyalni, már ha éppen beszélő viszonyban van a két ország. És itt szökdösnek át néha északi katonák, mint a nemrég elhíresült, aki kapott 4-5 golyót. De mint megtudtuk tegnapelőtt is átszökött egy, pedig állítólag ez nem olyan gyakori.

A DMZ (Demilitarized Zone) csak 50 km északnak Szöultól, és azt a 4 km széles 250 km hosszú sávot jelenti, ami a 38. szélességi kör mellett elválasztja Dél és Észak Koreát. Mind a két oldalán beásott tankok, fegyverek, taposó aknák, és katonák harc készültségben. Bejutni csak pár utazási iroda csoportjával lehet, szigorú útlevél ellenőrzés után, de az is meg van adva milyen ruhában kell lenni.

A két ország valójában még mindig háborúban áll, mert ugyan 1953-ban aláírtak egy tűzszüneti megállapodás, béke szerződést azóta sem. A két Korea úgy lett amúgy, hogy 1910-ben Japán megszállta az országot, aztán 1945-ben felszabadították délen az amcsik, északon a szovjetek. Középen találkoztak és felosztották az országot. Aztán a két fél viszonya úgy elmérgesedett, hogy 1950-ben ebből lett a koreai háborút, de egyik sem nyert. Létrejött a tűzszünet, meg a DMZ.

Konkrétan civilek csak az úgynevezett Civilian Control Zone területre juthatnak be, itt lehet megnézni a Freedom Bridge-t, ami összeköti a két országot az Imjin folyón keresztül, itt cseréltek ki 13.000 hadifoglyot 1953-ban. Meg bemenni a 3. Infiltration Tunnel-be, amit a DMZ alatt ástak az észak-koreaiak, hogy meglepetésszerűen tudjanak támadni. De egy átszökött katona elárulta, úgyhogy ezzel is lebuktak (összesen 4 alagútról tudnak a déliek, amiket megtaláltak). 73 méter mélyre kell lemenni és a 265 m hosszú, de nem túl magas alagútban el lehet gyalogolni egészen közel 170 méternyire az Észak-Koreai határhoz. Mondjuk nem az én magasságomhoz csinálták az biztos, de melós lehetett, mert az egész gránit. Közben biztatásképpen gázálarcok vannak a falon.

 A Dora Observatory-ból, ami egy egyébként aláaknázott domb tetején van, át lehet látni Észak Koreába, ha nincs köd. Én sajnos emiatt nem sokat láttam, csak a fotón amin elmagyarázzák mi van a túloldalon. Kaesong ipari park, ami Dél-Korea épített, de északiak dolgoztak benne, olcsó munkaerőként, a kereset 90%-át visszaadva a rezsimnek. A nem tudom hányadik atom kísérlet után Dél-Korea bezárta, mint gazdasági szankció (és pont tegnap olvastam, hogy az ENSZ bezáratja a hasonló orosz és kínai gyárakat is, ahol vendégmunkás északiak dolgoznak).

Ami bizarr, hogy DMZ-ben van egyébként két falu, ahol konkrétan rizst és ginzenget termesztő földművelő emberek élnek. Legalább is a déliben, az északi állítólag csak patyomkin falu. Mivel ezen kívül gyakorlatilag ember oda be nem teszi a lábát (már az aknák miatt se) csomó ritka állat meg növényfaj bírt fenn maradni, csak hogy vmi jó is legyen benne.

Délután Itaewon városrészben tesznek ki, itt van egy nagy háborús múzeum, de nekem egy napra ennyi vhogy elég a háborúból, úgyh a nagy amerikai támaszpontot körül sétálva inkább elmegyek a Nemzeti Múzeumhoz.

Na ez nagyon bejön, több mint 2x akkora, mint az egész MüPa (asszem 138.000 m2). Szóval hatalmas modernista épület, belül márvány, csomó kávézó teázó és ingyenesek az állandó kiállítások. Szépek is, gyönyörű tárgyak a 6-7 századból, arany koronák, ékszerek, Buddha szobrok, elsüllyedt hajóból 13 sz.-i kerámiák, mindez jól megvilágítva és angol feliratokkal. Még megnézem az Ermitázs francia festős ideiglenes tárlatát, ami fizetős és nem esek hasra tőle, nem a legjobb képeket adták kölcsön.

Aztán haza busszal, szerencsére elég profi a tömeg közlekedés. Egyrészt a Jetitől kapott utazós kártyával bárhol lehet fizetni, a Google ugyan nem tervez sétás útvonalat, de tömegközlekedőset igen, és minimum bemondják, de némelyik járművön ki is írják, melyik megálló jön angolul.

3. nap

A plusz 8 óra időeltolódás miatti jetlag most jön ki, éjszaka felébredtem nem tudok visszaaludni, reggel meg jól elalszom. Áhh. Viszont legalább az idő is pocsék, szakad az eső, 3 fok van és erős szél.

Szerencsére tényleg minden sarkon van egy kávézó, elvonszolom magam egy Starbacks-ba, hogy legalább addig is behozzam a lemaradást és végre válaszolok Johnnak.

Végül csak összeszedem magam annyira, hogy elinduljak az esőben palotákat nézni. Bár Szöul területe nagyon régen lakott (i.e. 4000) a várost „csak” Pekcse alapított i.e 18-ban. A palotaépítési korszak a 11.-14. századik zajlott. A négy híres palotába + egy szentélybe lehet kombi jegyet venni, 10.000 Won (2500 HUF).

A Cshangdokkung (Changdeokgung) világörökség, 1405-ben épült a Csoszon (Joseon) dinasztiának, de 1610-ben a japán invázió után újra kellett építeni. Több hatalmas udvara van – királyi lakóudvar, nyilván külön palotával a királynak és királynőnek, adminisztratív udvar és az audenciás rész. Van egy hatalmas trón terem is, ahol régen koronáztak, meg fogdásokat tartottak. Az épületek szépek, de belül nincs semmi és nekem még tradicionális ruhában helyiek sem jutnak, mint a Jetinek. (Ruhát lehet bérelni, és úgy ingyenes a belépés, de elmebetegnek kell hozzá lenni ebben az időben).

Az épületek inkább a déli részen vannak, Feng Shui szerint építve és az egész hátsó rész egy gyönyörű Huwon-nak hívott Titkos Kert. Ide csak vezetett túrával lehet bemenni, én egy koreai nyelven tartott csoporthoz csatlakoztam, mert szeretem a kihívásokat. A kert még ilyen zord időjárásban is szép, gondolom nyáron még látványosabb a sok ezer fa meg virág. Különböző pavilonok, tavacskák vannak és a szakadó eső ellenére nagyon élvezem. A legtöbb fa több száz éves, a legöregebb egy boróka a 750 évével, kár hogy a fák nem írnak blogot. Közben pedig alkalmam nyílik a koreai népek tanulmányozására, különös tekintettel a cipőkre (szőrös csizmától a zokni nélküli balerina cipőig minden) és esernyőkre (Helllo Kitty meets GumiPanda).

Ebből a palotából át lehet sétálni egy másikba Cshanggjonggungot (Changgyeonggung) a 15. század elején építették, van egy öreg kőhíd (1483) és szépen dekorált plafonú főterem.

Na ide már elég közel volt a híres kajapiac a Gwangjang, ahol van vagy 200 kajaárus, mindenféle leveseket, kimcsiket, hurkaszerű meg sütött lepény cuccokat és persze tengeri herkenytyűket árulnak. Én levest eszem töltött batyukkal meg kimcsivel, ami finom, de nekem még mindig túl csípős. (A koreai konyhával Kambodzsában ismerkedtem meg, mikor Ákossal mindig Phnom Phenben a koreai éttermek utcájában laktunk, vmi rém szakadt, de olcsó helyen).

És mivel karácsony este van, hazafelé nyilván alaposabban megnézem a karácsonyi fesztivált, ami a Cheonggyecheon nevű helyreállított 11 km hosszú patak partján van a belvárosban. Most mindenféle ultra giccses led dekorációval (hattyú, szívek, Bambi, bicikli, táncoslány, kacsa, nyuszi és elefántok) és szelfiző tömegekkel van tele. A végén nyilván koncert vagy ha nem akkor karácsonyi dalok, és mivel kb. 100 méterre sem lakom ezeket hallani egész este. De a csúcs nem ez, hanem a party kamion, amit a városháza előtt csípek el, ahogy megy végig a városon, K-Pop slágerek fehér nyuszi ruhában táncosok, sok pink leddel megvilágítva. Hazaérve ki kellett bontanom a barack pálinkát és nem csak azért mert át voltam fagyva..

12. nap

Egy tavon töltöttük a napot – Ganvié a legnagyobb cölöp falu Beninben, a Tofinou törzs költözött ide még a XVI. században a rabszolga kereskedők elől. Egy motoros csónakkal a parttól 25 percnyire van a falu, az egész cölöpökön. Némi változás van az alapítás óta – van iskola, kórház, némi elektromos áram estére (napelem vagy generátor) és külön kapnak ivóvizet ( a tóban tenyésző bilharziát kihagynám). De mai napig halászatból élnek, a piacon csónakokból árulnak és vásárolnak, a gyerekek csónakkal mennek iskolába, csónakban van a büfé, ahol reggeliznek munkába evezve. Kisebb nagyobb fatörzsből vájt kenuval közlekednek mindenhova, színes ruhákban, szalmakalappal a nap ellen.

A szállásunknak volt egy felső terasza, ami a fő csatornára nézett, egész délután ott ültünk ittuk a sört és lestük ahogy zajlik az élet a vízen. Szemben velünk volt az ivóvíz vevő állomás, egy hatalmas csőről töltötték a vizet a csónakokban levő műanyag hordókba, amivel aztán tovább eveztek. Egyszer csak látom, hogy jön egy nagyobb csónak rajta vagy 10-12 méter magasra pakolva és minden irányban messze kilógva egy egész zöld erdő. Nem hittünk a szemünknek annyira vicces volt (és még alig ittunk 2 kis sört), főleg hogy még vhogy navigáltak is.

A hotelben is történtek vicces dolgok – felfedeztem, hogy a szuvenír bolt faszobros helységében él a hotel két kecskéje.. A fekete konkrétan a poros, eladásra váró trónszékben uralkodik, a drapp meg az elefánt mögött lakik. Óriási arcok.

Estére jött egy helyi jövendőmondó vudu mester, félszemű görbelábú pasi. Nyilván a kérdés feltevéséhez le kellett tenni némi pénzt (1 $) majd jött a csontok, kavicsok, növényi izék csörgetése, és a válasz, ami hát nem volt túl adekvát, de végén még kellett neki sört venni vagy további pénzt adni. Ugyan a kérdést nem árulhatom el, de nekem azt mondta hogy ne legyek mérges állandóan, és próbáljak türelmes lenni :-) állítólag minden kívánságom teljesül.

13.nap

Mai történelem óra volt – mentünk Quidah nevű városba, követni a rabszolgák útját. De még előtte a python templomba mentünk, mert ez a nép az aki a kígyókat tiszteli istenként évszázadok óta. A vudunak van sokféle istene – föld, nap, eső, fa, vas stb..

A rabszolgaságról írtam elég sokat Ghána kapcsán, az egész Nyugat Afrikai partszakaszon ment a biznisz. Beninben is, végig a parton erődök, francia, portugál, angol, dán, holland… A rabszolgaság amúgy létezett Afrikában a fehérek előtt is, évszázadok óta. Dahomey királyságban is, akik ugye azért is harcoltak a többi törzzsel hogy a szerzett hadifoglyokat eladják a portugáloknak.

Quidahban a régi portugál erőd múzeum (és egész jó állapotú). Onnan 4 km sétáltak a rabszolgák (meg mi is) a tengerig, ahol hajóra rakták őket. A különböző mementók vannak közben, a fa helyén amit 9-szer meg kellett kerülniük emlékmű, szobrok, a tömegsírnál  emlékfal stb. Sok fotó nem készült (zero), mert a benini hadsereg ezt az időpontot választotta arra, hogy gyakorlatozzon az utcában, gépfegyverrel, harckocsival, tankokkal :-) Így az átlagnál több benini katonát ismerek arcról – vannak lányok is.

Végre tengeri halat ettem ebédre (meg kalamárit vacsorára), utána még megnéztük a szent erdőt. Itt vált fává az a király aki nem halt meg csak eltűnt. A vudu cuccokon kívül még denevérek voltak.

A szállásunk egy palota ez eddigiekhez képest és homokos tenger parton van – sajna fürdés csak a zuhanyban, mert a hullámok hatalmasak. De van wifi és gin tonic, királyság.

14. nap

Még vudu.. Reggel csónakon gyorsan átugrunk Togóba meg vissza, mindenféle útlevél vagy vám cirkusz nélkül, újabb törzsi táncokat nézni. Ez alkalommal ilyen kúp alakú földig érő rafia izék táncoltak, de mindig volt még a nagy kúpban elrejtve valami - kisebb kúp, mozgó baba, vízköpő vmi, sőt az egyikből egy kisebb, de élő krokodil került elő.

Aztán megtesszük ugyanezt, de hivatalosan az útlevél cirkusszal együtt (így összesen 3x léptem be Togóba és 2x Beninbe), ami eltart vagy egy órát.

Isteni lepényhalat ebédelek, aztán megyünk tradicionális gyógyítót nézni, aki állítólag erdei növényekkel meg vudu cirkusszal gyógyít pszichés betegségeket. Mindenesetre a szentély elég autentikus.

 A végre marad egy igazi vudu szertartás, ahol a szokásos dobolásra addig táncolnak a népek amíg transzba nem esnek. Mind ehhez természetes kellenek profi (és gyönyörű hmm) dobos fiúk, némi puskaporos füstölés és sok gin. Főleg csajok táncolnak és nem is akárhogy – még az egész kicsi 5-6 évesek is hihetetlenül mozognak. Néhányan tényleg fennakadt szemű transzba kerülnek, ezeket elviszik kapnak repülősót, aztán nyomják tovább. Közben, akik nem táncolnak éppen felállnak és a ruhájukkal letörlik a táncolókról az izzadságot, meg tapssal énekkel ők is részt vesznek.

Estére újra Loméba érünk, mi az amcsi öreglánnyal még elindulunk sörözni, a helyiekhez a lagúna partra. Nyilván nulla közvilágítás – szólok az öreglánynak, hogy vigyázzon a sötétben, mert ott egy beton árok. Megtorpan egy pillanatra, majd szépen belelép a semmibe és elterül hanyatt a betonárokba. Persze rohannak a helyiek segíteni, hárman vhogy kiszedjük. Szerencsére nincs komolyabb baja mint horzsolások, meg egy bekékült hüvelykujj.

A búcsú vacsin aztán megisszuk az M-től kapott szilvapálinka maradékát, mert lesz mit hazacipelnem – a földimogyoró paszta mellett pálmaolaj, gari és persze pár mangó (ami sajnos csak itt dél Togóban a túra elején meg végén volt, még nincs igazán szezonja)

15. nap

Nekem még van egy szinte teljes napom, de annyi minden van, hogy inkább maradok a szálloda lagúnára néző teraszán élvezem a napsütést és birkózok a Járatlan Utakra írandó előadással, meg próbálom letölteni a fotókat stb. Este repülök Párizsba, ahol még lesz egy fél napom úgyh valójában csak szombat éjszaka érek haza.

A reptéren az Air Franc hozta szokásos formáját mert minden ember után lefagyott a rendszer, így 10 percenként csekkoltak be egy utast. De hogy legyen vmi vicces is - az utasokat azonnal átvilágítják minden motyóval ahogy belép a reptérre, engem nyilván kiszedtek. Milyen üveg van nálam? Mondtam üres (pálinkás), nem mutassam van másik. Ja tényleg a 1,5 literes vörös pálmaolajjal.. hát a biztonsági ember könnyesre röhögte magát. Annyit tudtam mentségemre felhozni, hogy szeretek főzni.

16. nap

Csak hogy ne maradjak a szokásos szürreál sztori nélkül.

Elrepültem Párizsba, ahol lett 14 órám a kiváló CDG reptéren. Megpróbáltam bemenni a business lounge-ba - a ruházatom miatt be se engedtek (This is Africa). Ok eszem vmit, dolgozom, aztán egy tiszta polóban újra megpróbálom. Végül találtam egy csendes sarkot egy biznisz dolgozós részen, ahol kicsit írtam, aztán a 120 cm padon szépen lefeküdtem aludni, magzat pózban pont elfértem. Közben félálomban hallom vki magyarul telefonál mellettem. ElzsIbbadtam megfordultam, látom sáros bakancsa van, ok ez biztos rendes utazó. Aludtam tovább.

Nem akarván feladni a nyugis helyet, mikor felébredtem, mondom a pasinak magyarul  - Itt marad még egy kicsit, vigyázna a cuccomra, amíg hozok egy kávét? Ugrott egyet a székben szegény, felkelt a csöves és magyarul beszél :-) Kiderül 1 hónapja nem hallott magyar szót, mondom én se beszéltem már több mint 2 hete magyarul..

The rest is history - hamar rájöttünk, mind a ketten utazók vagyunk, még ha más stílusban is nyomjuk. Gondoltam megkérdezem Járatlan Utak Fesztivál? Hát Ő előad. Hát én is. Tovább beszélget. Mutatja, hogy csinált TED előadást. Mondom én meg holnap megyek egy TEDConversation-re, mint résztvevő. Az előadásommal nyilván nem haladtam semmit - beszélgettünk vagy 5-6 órát a gép indulásáig Camino Steve-vel (Csutka István).

9. nap

Egy Fula táborban kezdtünk – vannak azért olyan családok akik ideiglenesen vagy végleg, de letelepedtek az állataikkal. Sőt művelnek némi földet és szakítva az évszázados hagyományokkal járnak a gyerekek iskolába.. Így kiderült hogy vannak köztük kifejezetten intelligensek is – lett fulani miniszter is. Ez egy kisebb család, talán 20 fős összesen a gyerekekkel együtt. Egy kút mellett telepedtek le és a marha csorda mellett van kukorica, köles, és kesúdió fa. A nők, lányok gyönyörűek, színes horgolt sapka, apró gyöngyökből hasonló színű fülbevalók és láncok, amiket ők fűznek. És hát ízé nem csak a csajok szépek, konkrétan két olyan jó pasi volt a családban, hogy tényleg megfordult a fejemben, hogy maradok és beköltözöm az egyik agyag-szalma házba. Amúgy az nomád pásztorkodás alapelvei továbbra is érvényesek, ha egy beteg gyerek vagy marha között kell választani, kit gyógyíttatnak, akkor a marha az első

A következő a Taneka törzs egyik faluja volt – na itt a gyereksereg kicsinált minket, a falu se volt kicsi, de elképesztő mennyiségű koszos kölyök került elő semmi perc alatt. Itt a házak köralakúak, nádból kúpos fedéllel, amit agyagedény zár le. Két mecsetet épített nekik valaki, amit nem használnak mert animisták, de ivóvizes kút nincs rendes.. A gyerekeken kívül a törzsfőnökkel találkoztunk, aki audencián fogadott minket a palotájában (kb. mint nagyanyám fészere, benne egy női körülmetélés elleni plakáttal a falon), a protokoll szerint cipő és kalap le, valamint nem lehet közvetlen megszólítani egy tanácsnokán keresztül lehet vele beszélgetni. Amúgy jó nagy darab ember volt, szép zöld hosszú ruhában, kezében egy oroszlános bottal. Na mikor meglátta a dagadék utitársat elkezdett hangosan röhögni, nem törzsfőnöki stílusban, annyira tetszett neki. Csodálatos. Kiderült, hogy ő a legmenőbb a csapatban. Konkrétan megkérdezte ő is nagy főnök-e otthon (nem villanyszerelő) és megkérte, hogy fotózzuk le vele (szerintem a törzsfőnök még nem látott magánál kövérebb embert, na most megkapta).. A faluban poligámok a népek, mint megtudtuk 4-5 feleséggel és 12-15 gyerekkel, ami túl sok és ez sajnos látszik is a kölkökön. Nagyon szakadt, koszos ruha, girhesek és nem járnak iskolába. Még a törzs papjával is találkoztunk, ő szegény nagyon öreg, de cuki és pipázik.

Na innentől a világ második legkátyúsabb útján nyomultunk délnek még egy olyan 8-9 órányit. Közben ettünk ebédet egy helyi vendéglátósnál, ahol egy cseh rendszámú terepjáró parkolt az udvarban és 4 jó képű cseh legény eszegetett. Nyilván beszéltem velük, 13.000 km-nél tartanak a rozsdás Land Roverrel és láthatóan élvezik.

Még egy helyen álltunk meg egy vudu szentélynél Dankoli nevű helyen. A szentély az erdőistennek van szentelve és botokat kell leszúrni, közben kívánni valamit, felkínálni az áldozatot és persze ha teljesül akkor vissza kell menni és az áldozatot (ez lehet tyúktól a marháig minden, de az anyós nem jáccik) bemutatni. Na mármost a vuduval kapcsolatban két hírem van, a jó hír, hogy mindig kell hozzá pia. Sok. Részben áldozni részben inni. A rossz hír, hogy itt nincs negatív vudu (ahhoz valszeg Haitira kellett volna mennem), szóval olyat nem lehet kívánni h valakit vigyen el az ördög vagy essen a fejére a tehén. Mindent át kell fordítani pozitívra (úgyh drága kollégáim kezdhettek kreatívan gondolkodni :-) )

10. nap

Na ma sok minden volt. Először is Dassa (Dacsa) városban mentünk temetkezési helyet nézni. Egy XIV sz híres királyság után maradt a hagyomány, hogy az elhunytat felviszik a hegy tetejére, ott van egy csomó temetési rituálé majd leviszik és eltemetik. Na szóval felmásztunk a hegyre, nagy kerekded sziklákon, és vhogy sikerült a szent helyre is bekéredzkednünk. Sok időnk nem volt, gyakorlatilag futottunk felfelé, mert aznap is volt temetés és már indultak felfelé a vudu papok meg előkelőségek. Ha ott találnak minket akkor kitör a balhé, de megúsztuk. Mindenféle áldozat bemutatás és rituálé helyszín van, kövek, szobrok, csirketoll, olaj stb.. ami nyilván érdekesebb lett volna ha látjuk hogy csinálják…

Még egy volt rabszolga piacot láttunk, meg egy szent barlang szent víz mellé települt hatalmas katedrálist. Az utóbbinál eredetileg egy helyi asszony gyógyított de kifúrta a katolikus egyház. Viszont szembe vele voltak árusok ahol végre ipari mennyiségű földimogyoró pasztára tettem szert, ami elengedhetetlen lesz ha otthon afrikai mogyorólevest akarok főzni.

Ezután úton Abomayba még megálltunk megnézni egy misét, vasárnap van vagy mi, ilyenkor templomba kell menni. Méghozzá mezítláb, fehér ruhába és letakart fejjel. Még meg is áldott minket a pap meg szórt ránk kölnis vizet. A legjobb az volt hogy gyerekek énekeltek, dob, szinti minden volt és ehhez óriási tánc..

Abomay-ban volt régen a Dahomey dinasztia királyainak palotája,  1985 óta világörökség és szép példája az afrikai korrupciónak. Mert ugyan gyönyörűek a tárgyak (uralkodói botok, trónok, ruhák, domborművel stb.) a múzeumban, de az egész iszonyat elhanyagolt még afrikai viszonylatban is. A vezetőnk ebből a városból származik, dolgozott itt a múzeumban, úgyhogy megkérdeztem  - 20 éve nem nyúltak semmihez. Egy épület összedőlt onnan átvitték a cuccokat egy másikba. 5 cm vörös por áll mindenen, a vitrinek üvegén nem lehet átlátni, pedig az UNESCO ad pénzt, amit nyilvánvalóan nem erre költenek el. Bár a portörlés, üveg takarítás nem kerül sokba. Megjegyzem fotózni tilos volt, gyanítom azért, hogy ne derüljön ki milyen állapotok vannak.

11. nap

Ma törzsi szertartásos nap volt – délelőtt Gelede maszkos, délután Egun kosztümös. Mind a kettő tradicionális rítus, és mai napig része a kultúrának, az ősök lelkével való kapcsolat tartásnak.

A délelőtti pár dobos, és egy teljes kórus adta az alapot, akik táncoltak is közben szépen körben. A maszkosok vonultak egyenként és sztorikat adtak elő, nyilván táncos formában. A fejükön nagyon színes maszkok, amiknek a tetején még kézzel mozgatható kis izék voltak – FöldAnya, rafia pofa, pénztárca amiből kijött a pénz, két ember koporsóval amit felemeltek, bábu ami meghajolt tapsolt, kondom amit használt a pár, hatalmas  rózsaszín bábú, pipázó táncos lány, hiéna és elefánt stb.. Volt 14 maszkos összesen. Egy csomó maszkot edukációs céllal csinálnak (kondom, vagy oltás) van ami meg csak a poén kedvéért van (a gigantikus rózsaszín baba, vagy a táncos).

A délutáni még jobban tetszett, sok dobos, brutál gyönyörű kosztűmök és sok száz helyi, akik részei voltak a műsornak, mert a táncosok rendszeresen megkergették őket. A kosztümök között elképesztően nagyok is voltak, több méter átmérőjű csillogó brokátban pörögtek, egy kávézó asztallal a hátukon, óriási. Az is hogy a helyiek papucsot, cipőt levéve, térdre esve beszéltek velük és nyilván adtak aprópénzt. Nekem a délutáni jobban tetszett, még ha ezekkel a ruhákkal a szálló por mennyisége meghaladta az egészségügyi határértéket.

6. nap

Sűrű nap volt, találkoztunk az út mellett Fula népekkel, ők vándorló nomádok, vannak szerte Nyugat Afrikában. Sajtot vettünk tőlük, és volt egy nagyon szép tini lány huhh. Elmentünk egy Kabiye faluba, ahol kőkorszaki módon csinálnak eszközöket a Bassaroktól vásárolt vasból. Kézifújtató és nagy kődarabbal ütik az izzó vasat. Hát nincsenek elhízva annyit mondok. Meg is csodálták a dagadék útitársat, egy teljes iskolányi gyerek vette körül (amúgy a gyerekek imádják – szóval valszeg nem rossz ember, csak rémesen kövér), A nők meg tradicionális anyagedényeket csinálnak, de csak úgy a kezükkel egy kődarabon.

Eyadéma ide származik, neki nem a foci stadion a hobbija, hanem a nemzetközi repülőtér, épített egyet a szülőfalujának. Nem tudom kik jártak jobban a togóiak vagy mi.

Aztán mentünk tovább Tata-kat nézni – ezek hihetetlen érdekes lakóépítmények az Atakora hegyekben élő Tamberma népek laknak bennük. Kvázi egy agyagerőd, ahol alul van parkoló a házállatoknak, konyhának, raktárnak hely és ilyen kis bástyaszerű kerek tornyokra rakják a szobákat, ahova csak egy lyukon lehet bemászni. Ezek tetején meg a termények száradnak, jelen esetben földimogyoró. A tetőről van egy lyuk, ahonnan le lehetett íjjal lőni az ellenséget, aki alul bejött. Az épület előtt meg hatalmas fallosz alakú fétisek.. Tudnak élni.

Több ilyet is megnézünk kívül belül, nem meglepő módon világörökség, tényleg gyönyörű példái a tradicionális afrikai építészetnek.

A benini határon úgy kellünk át hogy nincs is határállomás csak egy föld út meg a szavanna csomó baobab fával. A Togóból kilépek pecsétet a rendőr egy baobab fa alatt egy fatáblát használva pecsételte be, a pecsét egy koszos fekete nejlon zacskóban van. Ha nem vitték túlzásba, mert az útlevelet és az embereket egyszer nem nézték össze. Benin belépés hasonló, de itt legalább volt épület, előtte egy majommal láncon.

Koussou-ban alszunk, egy eco lodge-ban, ami csinos Tata dizájn, viszont nincs vezetékes víz, így két napig vödörből fürdés lesz. Mindig kell egy első alkalom.. olyat még nem láttam hogy valaki egy vödörre szerel WC deszkát.

Tűz mellett vacsoráztunk, mert valaki felgyújtotta a szavannát mellettünk, hatalmas lángok, ropogó hangok és néhány pánikolló útitárs – mondtam nekik semmi gond majd futunk, hát ööö kissé elsápadtak. Mondjuk láthatóan nem felénk terjedt a tűz, és a lodge kutyája is unott pofával mászkált, márpedig a kutyáknak jók az ösztönei.

Sajnos olyan forró volt az agyag szoba, hogy aludni mondjuk alig aludtam..

7. nap

Reggeli után 4 órás trekking, még mindig az Atakora hegyekben. Most Somba népek falvait látogatjuk – ők a 70es évekig meztelenül nyomták, és amilyen hőség van, volt rá okuk. Ők is tata házakban laknak, aminek a falai csíkos mintákkal van díszítve, ugyan ilyen minta van az arcukon is, hajszálvékony sűrű csíkok a férfiakon, a nők meg tele amulettekkel.

Elsétálunk egy szép vízeséshez, attól különleges, hogy egy hatalmas fa gyökerei bele nőttek a sziklákba, azon megy le a víz. Mellette barlang, régen ide bújtak a rabszolgakereskedők elől a népek.

Errefelé nagyon sok hatalmas baobab fa van és az egyiknek üreges a belseje, konkrétan mintegy szoba, 8-10 ember belefér simán.

Mindenféle földeken mászkálunk van bab, jam gyökér, okra (nagyon szép mályva szerű sárga virágja van) mogyoró, kukorica stb.

Aztán megint afrikai ebéd, nem reklamálnék, ha mindig ezt kellene ennem. Kaja után szundi, sikerült legalább egy órát aludnom, amíg a hőség miatt fel nem ébredtem.

Este még jöttek a faluból a lányok és megtanították nekem a férjhezmenős helyi törzsi táncot, nagy tök dobok, vas csörgők a lábon .. hát, ha így tudnék mozogni nem lenne gond a férjhezmenés for sure.

Mivel ma senki nem rakott tüzet így unalmas este lett, megetettük a helyi kutyusokat, aztán erőltettem az alvást, a hőség miatt kevés sikerrel.

 8. nap

Natitingou város – múzeum, ami tipikus afrikai kivitel, kevés cucc, de az legalább olyan poros, hogy alig látszik, nulla felirat, vagy ha még is csak csigaevő nyelven. Ami tetszett az néhány régi fekete-fehér fotó, ezeken még mindenki meztelen, szalma tanga, gyöngyök amulettek stb. Meg voltak makettek a különböző törzsek tata-iról, ami tényleg érdekes, mert mind más dizájn.

Aztán nyomultunk a piacon, amit imádok, itt is hihetetlen színes kavalkád nem csak az áruk, hanem a ruhák miatt is. Volt gyönyörű zöld salátától a frissen vágott marháig minden.

Ebéd egy helyi menő helyen, jam püré és mogyorószószban helyi sajt (én már tejesen afrikai kaján nyomom, reggelire gari volt, el fogok hízni annyira finom). Még odafele találkoztunk pár tucat szépen törzsi cuccba öltözött pasival – meztelen felsőtest, amulettek, fejen piros fejfedő fehér kagylókkal és a lábon neon zöld focista zokni, térdig felhúzva. Óriási. Ők mind körülmetélésre vártak, ami itt nem gyerekkorban, hanem 18-35 év között történik de ugyan úgy a férfivá avatás része. Ha felszisszensz nem vagy pasi, és bukod a feleséged meg a gyerekeket.

Délután csendes pihenő, de előtte végre 3 nap után zuhany, ehhez mondjuk elő kellett venni a jobbik modorom (csak for the record a következő appraisel miatt, nem vagyok mindig kedves az emberekhez, bár asszem a főnököm nem olvassa a blogot :-) ). Szóval kaptunk az én kedvenc amcsi gipsy szobatársammal egy szobát, amiben a zuhany konkrétan széttörve. Hmmm Szóval elég gyorsan lett két szobánk van, az egyikben alszunk a másikban zuhanyozunk. This is Africa.

Én ezután pihiztem, Ti meg olvassatok Beninről:

Benint régen Dahomey Királyságnak hívták, de már ezelőtt is csomó kisebb törzsi birodalom létezett itt. A Dahomey a fon népek birodalma volt és híres harcosok voltak, nem csak a férfiak, de a nők is. Már 1492-ben volt szerződésük portugál rabszolga kereskedőkkel. Szóval elfogott ellenséget meg eladták a fehéreknek rabszolgának, és lett egy csomó pénzük.. Utána a XIX században rátették a kezüket franciák, azoktól 1960-ban ők is megszabadulták, majd 1975-1991ig ők is részei lettek a kommunista blokknak, mert azt még nem próbálták. Itt amúgy szeretik a puccsokat, így került a Kérékou nevű elnökük hatalomra 1972-ben, először úgy döntött kommunista lesz, így az ország is az lett. Később áttért az Iszlámra, aztán meg Újraszületett Keresztény lett. Többször is vezette az országot egészen 2006-ig.

Beninnek kvázi két fővárosa van, (de egyik sem a nigériai Benin City) a hivatalos Porto Novo meg a nem hivatalos de gazdaságilag jelentősebb Cotonou. Fura alakú ország mert 700 km hosszú és a legszélesebb pontján 300 km, összesen kicsit nagyobb, mint Magyarország területre meg lakosságra is. Egész sok állatot nem ettek meg: oroszlán, elefánt, antilop, víziló stb. van a Pendjari Nemzeti Parkban. Gazdaságilag nem állnak rosszul, a baj az, hogy a populáció is hasonló ütemben nő. Főleg mezőgazdaság menő– gyapot, kesudió, mogyoró.

42 féle etnikum él itt, a legnagyobbak a Yoruba (12%), Dendi, Bariba (9%), Fula, Somba (8%), Fon (40%), Aja (15%). 43% keresztény 24% muszlim, de valójában itt is mindenki vudu a mai napig.

3. nap

Északnak indulunk Kpalime felé, de azért megállunk itt ott nézelődni. A déli rész elég sűrűn lakott, egész rendezett falvak, hagyományos házak és mindenhol mise - a templom vályog hullámlemezzel fedve, vagy legalább a vakolatlan, ablaktalan szürke téglaépület.

Megállunk az egyik pici faluban, benézünk a misére, itt pálmalevél templom van, pár tucat hívő, a fele szépen kiöltözött gyerek, mennek a zsoltárok, ének dob.

Körbe járunk a faluban, én labdázok az egyik kölyökkel – zacskóból és papírból van a labda. Megkóstolom a helyi szeszt, pálmaborból erjesztik, nem rosszabb mint az elvetemült törköly pálinkák. Itt nincs áram, vályog házak, pálma tető, de van iskola meg egy pirinyó bolt.

Egy szeszlepárlót is meg kell nézni, és újra inni.. hát ahogy készül a cucc az mondjuk nem túl bizalom gerjesztő, de nem vakultunk meg.

Ebéd egy helyi étteremben, én a 2 helyivel és az étterem vörös macskájával fufu-t eszem és mogyorólevest csirkével. Brutál finom, végre kiélhetem magam. A többiek úgy tűnik tonhal konzerves szendvicsen kívül nem esznek mást.

Délután elérjük a nemzeti parkot, pár órás séta egy lepkés emberrel, aki hálóval fogja a lepkéket nekünk, de olyan óvatosan mutatja meg, hogy utána simán repülnek tovább. Mindenféle növényeket mutogat, amiből természetes festéket lehet csinálni és az összest rajtam próbálja ki, szépen ki vagyok festve a végére -madagaszkári sárga, vérvörös, indigó zöld meg kék és vmi erős narancssárga. Az utóbbit nem is tudtam rendesen lemosni. A faluban még megnézhetjük a háziállat gyűjteményét – hatalmas botsáskák, kígyó, vagy 12-15 cm skorpiók. Asszem maradok a szőrös állatkáimnál..

4. nap

Reggel lefelé a hegyekből (kis túlzással 986 m a legmagasabb pont), igazi trópusi esőerdő fíling, de amit imádtam hogy ősöreg mangófák szegélyezték az utat, meg volt egy pici vízesés is. Itt is gond az erdőírtás, de vannak legalább nemzeti parkok, még maradtak állatok is bivaly, pár elefánt. Állítólag van még nyugat-afrikai oroszlán, de lehet ez csak a turista vakítás. A Kpalime katedrális nem izgalmas kicsit se, egyébként csomó mecset is van, kb. 29 keresztény 20% muszlim, de persze leginkább mindenki vudu meg animista.  Megyünk északnak pár száz km, de mondjuk az egész ország nem nagy (57.000 km2), legalább is afrikai léptékkel. Egész jó aszfaltos út van majdnem végig, bár az ország elég fejletlen, gazdaságilag nem állnak rosszul. Főleg a foszfát bányák, meg a kakaó-kávé-földimogyoró vonal erős. Volt egy csomó cukornád föld is az út mellett, meg cukor gyár, amit eladtak a kínaiaknak..

Egy kisvárosban megállunk enni, sült jam gyökér meg robbantott csirke, de a hideg sör segít. Megállunk út melletti kovácsokat nézni, ez itt menő cucc, de nagyon kemény ilyen melegben az izzó vasakat kalapálni. Az egyik útzárnál a katona megkéri a kezem – úgy tűnik kezdek flow-ba kerülni.

Egy Sokode nevű városban fogunk aludni, a szállodára ráférne egy alapos takarítás, ha már felújításra nem fussa és nyilván a wifi se működik.

5. nap

Még előző este tűz táncot kellett volna néznünk egy közeli faluban, ami elmaradt mert biztonsági okokból nem mehetünk oda, helyette reggel a táncosok jöttek hozzánk, tűzifával dobbal felszerelkezve. Hangulata világosban a tüzezésnek kevésbé van, de legalább jobban látszott, hogy tényleg megrágják az izzó parazsat meg simogatják magukat az égő botokkal. Nem jöttem rá mi a trükk, de jól csinálják.

Aztán mentünk északnak meg nyugatnak, közben megálltunk megnézni egy muszlim falut ahol persze ugyanúgy vuduznak mint mindenhol – itt csak fehér színű állatokat áldoznak, csirke, birka, kecske, nyilván rá kellett kérdeznem a turistára. A 160 kg-os útitárssal ellettek volna a szellemek egy darabig míg átrágják magukat rajta. Amúgy csak 8an vagyunk, a többi elég rendben van, bár nem egy túl intellektuális csoport, a szobatársam egy bostoni öreglány, de iszik sört és cigány származású úgyh jól el vagyunk. De a dagadék brutál, megmondtam neki, hogy én nem élesztem újra. Mondjuk az egyik kis mikrobusz hátsó ülésén utazik, ha ott elpatkol azzal együtt temetik el, mert kiszedni hidegvágóval se fogjuk tudni. Jó étvágyat.

Aztán nézzük még, hogy készül a gari – ez az alap táplálék kasszava meghámoz, ledarál, présel, erjeszt, szitál, megsüt és már kész is. Természetesen baromi kemény meló és nők csinálják. Egy faluban megálltunk megnézni, a csajok imádták a rájuk irányuló figyelmet, teliszájjal mosolyogtak és a fiatalabbaknak még foguk is volt hozzá.

A Bassar régióban nyomultunk még egészen a ghánai határnál – elmagyarázták hogyan olvasztottak vasat az bányászott ércből, elég sok szabály volt például az ércet csak öregasszonyok gyűjthették, spéci fa kellett stb. Meg láttam az első baobab fát, lesz megint ölelgetés már érzem. És megnéztük a törzsfőnök palotáját, úgy 11 felesége lehet, mert ennyi festett, kör alakú, nádsipkás ház volt az udvarban. A legfiatalabbal találkoztam, hát jó ízlése van a górénak.

Kb 40 törzs él az országban, a legnagyobb délen az Ewe 32% a népeknek, aztán van még Tem, ők a tüzesek, Kabiye stb. Történelmileg minden irányból mozogtak a népek ide, kb. a 11-16 század között, aztán a 16. századtól itt is nyomultak az európai rabszolga kereskedők, a guineai öbölben levő part szakaszuk is része volt a Slave Coast-nak. Aztán 1884-tól német gyarmat volt, az I. VH után lepasszolták a franciáknak, akiktől 1960-ban függetlenedtek. 1967 óta egyfolytában ugyan az a család kormányoz, Eyadéma kezdte, most a meg a fia, úgyhogy újabban vannak tüntetések és atrocitások, mert úgy tűnik annyira már nem népszerűek.

Kara nevű városban alszunk, jobbféle hotel és ellógtam megnézni a helyi piacot is, imádom a piacokat még mindig.

Holnaptól meg már elvileg Beninben nyomjuk. A kommunikáció ott se lesz egyszerűbb, (eddig minden harmadik nap van vmi wifi szerű, ami óránként 2 percre működik) mert annyira elhagyatott helyre megyünk, hogy ma minden sarkon vásároltunk vmi ehetőt, biztos ami biztos (ipari banán, jam gyökér, gari, rendes banán tele van az autók teteje - ami logikus a 160 kilós mellé kaját rakni veszélyes)

1. nap

Életemben először szolgált az Air France kellemes meglepetéssel – a párizsi beszállásnál elvették az eredeti beszálló kártyámat és adtak egy újat. Nézegettem a gépen melyik sor, aztán alig hittem a szememnek mert bizniszre szólt… Vauu.

Jellemzően annyira túlbookolták a gépet, hogy csak úgy fértek fel az utasok, ha prémiumra és bizniszre is raktak embereket. Nekem ez most a legjobbkor jött, mert olyan szinten fáradtan indultam el, hogy az utolsó nap már sírtam a kocsiban a fáradtságtól, így legalább lett reményem arra, hogy pihenjek a gépen és nem kellett izgulnom adnak-e eleget inni.

Mellettem egy ébenfekete istennő ült - magas, szép alakú feka lány, akinek a feje fényeskopaszra volt borotválva, fülében nagy ezüst bizsu, ízlés kérdése de szerintem gyönyörű volt, csak sajnos nem beszélt angolul..

Ittam, ettem, jót aludtam, percre pontosan érkeztünk és nem csak én, de a csomagom is. Már az Air France se a régi..

Ugyan sötét éjszaka érkeztem, de már a fényekből látszott, hogy igazi Afrika, párás, meleg és a jellegzetes afrikai szagok, illatok. Boldogság.

Belépéskor csekkolják a sárgakönyvben a sárgalázoltást, de amúgy szokatlan gyorsasággal jutottam át..

2. nap

This Is Afrika, ezt onnan tudom, hogy 4 órába és számtalan próbálkozásba került míg találtunk egy bankot, ahol váltanak valutát. Mármint Eurot. Dollárt úgy nézegették, mint ha most nyomtuk volna a krumplinyomdán a gazdálkodj okosanhoz.

Nyilván a fekete (itt mind az) piacon mindez 5 percbe került.

Amúgy ez Togo fővárosa, Lomé.. Homokos bícs, rengeteg hatalmas konténer szállító teherhajó, halászok, koloniális épületek. Vannak aszfaltozott utcák, de nem sok. A piac igazi afrikai pszichedelikus kavalkád, ahol mindent lehet kapni. Kb. egymás mellett árulják a kínai műanyagcipőt a levágott kecskét, a hamis viszkit és a samponokat. Ami jó hír, hogy mangót is, csak elkezdődött a szezon.

A fétis piac meg olyan, mint gondoljuk – csomó döglött állati rész, sün, lófej, kutyaláb, száraz gyík, tehén farok, kecske pata stb. Meg ilyen vudu szobrok szögekkel, és talizmánok. Beültünk egy gyógyítóhoz, akitől jó pénzért lehetett volna vásárolni – biztonságos utazást, családi védettséget, sikeres szerelmet és buffalo sexet (ez utóbbit potencia növelő ágakból teával kellett volna elérni) és a pasi az ehhez tartozó mozgást be is mutatta, ha esetleg addig nem értettük volna.

Mivel itt sok látnivaló nincs holnap vidékre távozunk, ahonnan viszont wifi hiányában post-olni lesz nehéz, de TIA.

12. nap

Ulan Bator-ban még egy fő látnivaló kimaradt a Gandantegchilen nevű buddhista kolostor, ide reggel megyünk épp mikor a szerzetesek elkezdik az éneklést. Több templomban is megy párhuzamosan a szertartás. Ezt a kolostort valahogy a szovjetek megkímélték, ez a mongol buddhista központ, különböző stílusú iskola épületekkel (tibeti, mongol, nepáli stb.) körülvéve. Van egy nagy, többszintes gyönyörű favázas épület, benne egy 23 méter magas aranyozott Buddhával, meg több ezer kicsivel a vitrinekben, ezeknek pénzt is adnak.

Aztán északnak vesszük az irányt egy Jalman Meadows nevű hely felé a Gorkhi-Terelj nemzeti parkban. Útközben még tiszteletünket tesszük Dzsingisz Khán bazi nagy lovas szobránál. A Tuul folyó partján emelték és 40 méter magas, fel lehet menni a ló fejére lifttel. Én ezt mondjuk kihagytam, ami jó döntés volt mert megint elkezdett szakadni az eső. Emiatt egy szép zöld domb tetején ugyan, de ebéd a buszban.

Dzsingisz Khán kultúsz igen erős az országban, gyakorlatilag a nemzeti öntudat megtestesítője. Mi mondjuk elég sokat tanultunk róla töri órán, de például John Angliában semmit. A kultusz amúgy jogos, mert a mongol törzseket Dzsingisz kánnak sikerült egyesítenie, és ezzel kezdődött a Mongol Birodalom virágzása. A világtörténelem legnagyobb hódítója 1162 körül született és aztán ahogy mondani szokás nehéz gyerekkora volt. Az apját megmérgezték, megölte féltestvérét, elrabolták Börtét a feleségét, az első szülött fiának nem tudni valójában ki volt az apja stb. Mindenféle törzsi háborúkat megnyerve végül 1206-ban egyesítette a mongol törzseket és megindult a vérszomjas hódítás, amely végül a földkerekség legnagyobb birodalmához vezetett. Igaz életében a birodalom még csak a Kaszpi tengertől a Japán tengerig tartott, magában foglalva Kína nagy részét. Voltak a vérengzéseken túl pozitív oldalai is uralkodásának – a Selyem út egységes politikai környezete, ami lehetővé tette a kommunikációt és kereskedelmet a nyugat, közel-kelet és ázsia között. Ő vezette be a mongol írást, nevéhez köthető az első írott törvénykönyv, tiltotta a korrupciót, a meghódított területeken vallásszabadságot engedélyezett stb.

Utódai aztán még tovább növelték a birodalmat, Kijevtől Koreáig, Szibériától Közép-Ázsiáig és az Ománi öbölig terjesztették ki. Halála utána birodalmát kánságokra osztották, utódja fia Ögedei lett. Még unokái is hódítottak Batu (a vitatott származású, korábban meghalt fia gyereke) volt felelős a magyarországi tatárjárásért, és övé volt Arany Horda, Kublai Khán elfoglalta egész Kínát, ő az alapítója Yuan dinasztiának. A családfa mondjuk van vagy 8 oldal kiprintelve, és ezek csak a törvényes gyerekek akikről tudnak, a hódítások alatt nyilván rengeteg további törvénytelen született – így állítólag a férfi lakosság 0,5% genetikailag rokon, bár nyilván ez főleg spekuláció.

Az esőből aztán elképesztő felhőszakadás lett, nyilván mikor már off road nyomtuk a nemzeti parkban. Olyan mennyiségű jégeső jött le, hogy a Monster raftingozott a méteres vízben az úton, minden pontján beázott a busz, a guide esernyővel ült az első ülésen.. A csomagos kisbusz is beázott, de szerencsére mind a ketten már reflexszerűen kukászsákban raktuk bele a csomagunkat, így a miénk legalább száraz maradt.

Némi sárban csúszkálás után csak elértük a tábort, ami egy szuper eco camp, körben 16 gerrel, de van külön könyvtár, étterem és zuhany ger is, viszont se térerő se wifi. Van viszont csomó aktivitás, és az egész egy elképesztően gyönyörű helyen 1800 méter magasan, virágos mezők, körben zöld tajga meg dombok fenyőerdőkkel.

Este bazi hideg van úgyh befűtenek a kályhába fával a ger közepén, de így is a merino cuccokban alszom.

13. nap

Mi naivan felkelünk hogy nézzünk napfelkeltét, de olyan köd van, hogy a műsor elmarad. Reggeli után a csapat egy része raftingolni indul, mi Johnnal bevállaltuk a kétszemélyes kajak műsorszámot a Tuul folyón. Kb. 5 km séta a beszállóhely a fura katamarán raftingokat jak húzta szekér hozza. A raftokon 4 ember konkrét székeken ülve evez, egy középen, a kifeszített ponyván drukkol.

Na alighogy elértük a beszállót, elkezdett szakadni az eső.. neoprén ruha persze nincs, mindenki vmi szedett-vedett cuccban nyomja (jó én vittem legalább egy Helly Hansen pólót), a folyó vize max 12-15 fokos, esik és fúj a szél, izzadni nem fogunk.

Aztán elindulunk, az ülőszékes raftok elég viccesen néznek ki, de aztán mi is, mert John elfelejtett szólni arról, hogy fogalma sincs hogyan kell kajakozni :-) Szerencsére a folyó max. grade 2 még eső után is, úgyhogy egy idő után megkérem, hogy inkább ne evezzen mert több meló korrigálni, mintha én tolom végig. Szerencsére nincsenek komoly rapidok, pár kidöntött fát kell kerülgetni, ezekben meg konkrétan jobbak vagyunk, mint a raftok, akik azért előadják a felakadunk a fára műsort többször is. Nem hiába jó tanáraim voltak (thanks Böjti, Mitya). A tábor vöröses kutyája meg nem hogy elkísér minket a beszállóhelyre, jön velünk végig a folyó parton aztán néha beúszik megnézni hogy jól vagyunk-e. Mekkora arc. Tulajdonképpen tökre élveztem az evezést, kivéve, hogy egy óra alatt annyira szarrá fagytam (mindenki), hogy nem éreztem konkrétan a lábaimat. Pedig voltak mert valahogy visszamásztam a táborba, de minden ízemben remegve fáztam, úgyh ha és még az előző megfázásból se gyógyultam ki, ha most nem lesz tüdőgyulladásom az csoda.

Szerencsére a ger-t már befűtötték, száraz ruha ebéd, utána kis szundi és kisütött a nap. Ami külön öröm, mert délután túrázni megyünk a közeli hegyekre. Nyomunk vagy 400-500 m szintet és teszünk egy hatalmas patkó alakú kört. Süt a nap, virágok, lepkék körben a gyönyörű táj. Elképesztő, hogy egy ilyen szép helyen 2 napig lehet gyalogolni míg az ember lát egy másik 2 lábút. Mi persze relatív gyorsak vagyunk és visszaúton le is lépünk a többiektől, mert időpontunk van a zuhanyzós sátorban :-) Kapunk finom vacsit, fröccsöt iszom na kb. ez a tökéletes nap számomra, persze lehetett volna fokozni ha délelőtt nem fagyok szarrá. Holnap ha minden jól megy és reméljük nem esik akkor kipróbáljuk a híres mongol lovakat.

14. nap

Reggel a békésen a ger körül legelésző jakok, bocik rágcsálására ébredünk.

Kipróbáltuk a híres mongol lovakat. És szerencsék volt az idővel, mert reggeli alatt esett kicsit, meg volt nagy szél, de 9 körül, amikor elindultunk borús, de elviselhető idő volt. A pacik itt félig vadak, szabadon legelésznek és csinálják a pacis dolgaikat, ha kellenek vmire akkor befogják őket, de sokszor addigra annyira elszoknak a melótól, hogy újra be kell törni őket. A mongoloknak összesen 300 szavuk van arra, hogy milyen színű egy ló. Én egy rőt vörösön ülök, de 7 ló 7 féle színű, a legszebb egy kapucsínó színátmenetes. És a ló sztori itt még mindig a napi élet része, a gyerekek előbb tanulnak meg lovagolni, mint írni vagy olvasni. 5-6 évesen már versenyeken indulnak, a híres Nadaam fesztiválon is gyerekek nyomják a lovon. Egy ló 300-1000 dollár árban, nem adnak nekik nevet sose, 25 évig használják, aztán ha kiöregedett megeszik. Mi is félvadak lovakon nyomjuk, fényképezni sem lehet róluk mert megijednek a zajtól, nem lehet őket simogatni, de amúgy nagyon rendesen sétáznak velünk egy pár órát a tajgán. Mikor jobban érezzük már őket akkor ügetünk is rövidebb szakaszokat. Az én heréltem azt játssza, hogy lemarad, aztán üget kicsit, hogy beérje a vezérlovat, aztán megint lemarad, és ügetünk, én meg rettenetesen élvezem. A vöröses kutya meg persze jön velünk végig, mert minden aktivitáson részt kell venni és közben ürgékre vadászik.

Ebéd után még beöltözünk Johnnal tradicionális mongol sokrétegű ruhába, megy egy kis íjászat, meg ugye a másik állandó hobbi a birkózás, a sofőrök, a guide bármely random pillanatban nekiállnak birkózni vérkomolyan. John-t kb. 12 másoperc alatt teszik a földre, és csak reménykedni lehet, hogy nem egy jak szar közepén landol.

Aztán lassan vissza Ulan Batorba. Most, hogy nem ömlik az eső végre látjuk mennyire szép volt a táj a tábor felé. A városban borzalmas dugó és fuldokolunk a szmogtól. Még van idő átöltözni, aztán búcsú vacsi, sajnos egy nem igazán nekem való olasz helyen. Email csere, elköszönünk Kenzótól stb.

Fura szobában aludni, de hogy meglegyen a végső csapás, álmomból felver a szoba telefon, a recepciós kérdezi, hogy nem ázik-e be a fürdőszoba, mert csőtörés van és a mellettünk levő fürdőbe ömlik le a víz. És én még azt hittem itt nem kell aggódni attól, hogy beázunk :-)

15. nap

Reggeli után további búcsúzkodás aztán irány a reptér. Szerencsére szombat van így normális a forgalom. Megint elképedek mekkora a város (a 2,9 millió mongol 40% itt lakik), szovjet és új lakótelepek, jurtásnegyedek a színes háztetőkkel, és konkrét undorító hőerőművek a városon belül.

Csak hogy tudjam hol vagyok a reptér előtt közvetlen a gyorsforgalmi út mellett lovak rohannak mellettünk. A reptér megint hihetetlen hatékony 10 perc alatt intézünk el minden formaságot, és még iszunk egy utolsó helyi sört.

Vissza úton is megáll a gép Bishkekben, ugyan ott iszunk kapucsínót ahol kb. egy évvel ezelőtt a Selyemútról haza. Még csomó utas itt száll fel a gépre, aztán irány Isztambul.

De még mielőtt odaérünk ráveszek egy kirgiz fiút, hogy tolja le a nadrágját :-)

Ez úgy történt, hogy egyszer csak elhangzott a bűvös mondat If there is any medical personal on board, please identify yourself to the crew – és már megint a Turkish-en (lsd haza út Kongóból). Úgyhogy megyek szerelni, kiderült, hogy az egyik kirgiz SAP-s (mellettünk ülnek amúgy és a másik megfelezte a repülőgépen található utolsó sört Johnnal, innen az info) magára öntötte a forró kávét. Gatya le, szerencsére nemesebb szervekre nem jutott, fedélzeti Fenistil meg jég, aztán kártyáznak tovább.

Isztambulban még elérem a csatlakozást, csak 45 percem van úgyhogy futok és valószínűleg a csomagom is mert rendben megérkezik Budapestre. Johnnak még van egy éjszakája Isztambulban, ami nem bonyodalom mentes, szegénynek most a Turkish Airlines, amit miattam vállalt be, annyira nem jött be.

Mongóliáról:

Amit nem Dzsingisz-nek hívnak az országban, annak a nevében a nomád szó biztosan benne van – és nem véletlenül. A hatalmas ország – több mint 1,5 millió!!! km2 – és a csak kb. 3 millió ember mai napig többségében a nomád életformát tolja, és egy részük még a városokban is jurtában él. A szélsőséges körülményekhez (az ország nagyrész 1000 méter feletti fennsík, a nyár csak 2-2,5 hónap, a januárban nem ritka hogy a középhőmérséklet -30 C és nagyon szeles) alkalmazkodott nomád állattartáson kívül nehéz is bármit csinálni. A kaja főleg hús és tejtermék, a zöldség minimál, gyümölcs gyakorlatilag nem része az étrendnek. A ritkán lakottság miatt a fővároson kívül az infrastruktúra minimális, tömegközlekedés nincs. Így aztán a nem világ legkönnyebben utazható országainak egyike. Ami látnivaló van – Buddhista kolostorok, Nemzeti Parkok, Gobi sivatag, és főleg maga az életforma – nekem nagyon bejött, gyönyörű a táj, minden zöld, szépek az állatok és minden előzetes híresztelés ellenére vendégszeretőek a népek. Sajnos viszont az elég halvány turistacsapástól nem nagyon lehet eltérni a fentiek miatt, viszont szerencsére nem is egy tömeges turista desztináció

A Nagy Kánról már írtam, de volt élet előtte is, utána is. Szóval nagy vonalakban, a terület ősi időktől volt lakott, az. i.e. 3 század környékén voltak itt a hunok (és emiatt lett Kínai Nagy Fal), aztán ők el, jöttek Türk törzsek, aztán Ujgorok és később a mongol törzsek, akiket Dzsingisz egyesített.

Altan Khan alatt 1578-ban térnek át a Buddhizmusra (ő adja a Dalai Láma címet a tibeti vezetőnek) és az első kolostort Erdene Zuu-t 1586-ban alapítják. Persze a sámánizmus is menő a mai napig, lásd a kő dombok (ovoo) körben járása 3x vagy a bokacsontos jóslás..

A XVII század közepén kerül mandzsu uralom alá, és ez tartott vagy 250 évig. Aztán 1911-ben Külső-Mongólia, Tibettel egy időben függetlenedett Kínától. Kína 1919-ben megtámadta és elfoglalta Mongóliát, majd 1924-ben jött a Szovjetunió és innen ők is csak 1990 körül szabadultak és lettek demokratikusak. Ugyan volt próbálkozás a téeszesítéssel, de a nomád életforma gyakorlatilag változatlan formában (na jó vannak napelemek már) fennmaradt. És ha lesz időm kiválogatni, egyszer csak teszek fel fotókat a fészre..

7. nap

Újra szakad az eső egész éjszaka, de hiába mienk a legöregebb ger, ez nem ázik be.. jó ötlet volt cserélni. A pisilést viszont jól meg kell tervezni, mert két hatalmas felhőszakadás között kb. 3 perce sincs az embernek, hogy elintézze amit el kell.

Hosszú buszút, ahol kiderül mire jó a Monster. 260 km, de végig földúton vagy legelőn, már az is csoda honnan tudja a sofőr merre kell menni, mert ugye a mongol pusztában kevés az út jelző tábla (<1) és még a családok is mozognak egyik legelőről a másikra.

A táj nagyon zöld, tele virágokkal (na ja a sok eső), háttérben hegyek és fura formájú felhők. Többször megállunk, először egy tehenes családnál fejni, aztán egy kancásnál kumiszt inni. Itt számítanak ránk úgyhogy mindenféle helyi finomsággal várnak – szárított aludttej, fura módon csinált túró/tejfölszerű cucc, sült sajt, és persze az erjesztett kancatej (airag helyi nyelven).. Ez utóbbi egész iható. Ilyenkor 2 óránként fejik a kancákat (de mindig úgy hogy maradjon a csikónak is maradjon tej) és utána 3-4 napig erjesztik amíg kész a kumisz, ez aztán akár 6-12 hónapig is eltartható. Elég savanykás íze van és nagyon enyhe 2-3 %os alkohol tartalma, úgyh simán isszák a gyerekek is. De ennél a családnál nem a finomságoknak van a legnagyobb sikere, hanem a valahonnan előkerülő 3 baba kecskének.. Iszonyat cukik, nekem az egyik gyerek egy koromfeketét nyom a kezembe.. úristen, selymes szőre van és bújik. Az állatok amúgy is hihetetlen egészségesnek tűnnek, ezeknek is fényes a szőre, és kézről kézre járnak. A kanca fejést már újra szakadó esőben nézzük, már nem is számolom hányadszor ázom szarrá.

Aztán elindulunk tovább, átkelünk egy kb méteresre duzzadt patakon, és a Monster simán átmegy pedig a busz küszöbén folyik be a víz. Az amúgy 2007-es járgánynak elől a vezető mellett a baloldali ülés helyén baromi magasan van a motorja, persze fűti rendesen az utasteret, de ilyen terepen sem ázik be. Egyszer viszont elakadunk, egy mocsaras részen gyakorlatilag a bal hátsó kerék elmerül a sárban. Elő a lapát, gyorsan körbe ássák, és a csomagszállító kis izé rásegítésével ki is jön a mocsárból.

A táj a Gobi felé amúgy egyre laposabb de még mindig zöld. Közben látunk egy csomó darumadarat meg ölyveket sokat, meg valami földi mókus szerű dolgot is.

Este egy tömeg turistás helyen (értsd vannak még rajtunk kívül 20-30-an brr) alszunk, de itt király melegvizes zuhany van, amit ki is kell használnunk. Az Ongi kolostor mellett táborozunk, de csak reggel megyünk megnézni, kerülendő a tömeges jeleneteket.

8. nap

Reggeli előtt elmegyünk kolostor romokat nézni, 28 temploma volt és 1000 szerzetes lakta az Ongi buddhista kolostort, amíg a szovjetek meg nem érkeztek. A szerzeteseket megölték, a templomokat lerombolták, pedig gyönyörű lehetett a hely a színes templomokkal, sztupákkal a smaragd zöld völgyben. Mi már csak az agyagtégla romokat látjuk néhány nyuszit meg fogoly szerű madarat, viszont felhő sincs az égen.

Reggeli a dombokra néző teraszon, után irány a Gobi sivatag déli része. Útközben újabb sámános helyen állunk meg, ezek kőből dombok, színes zászlókkal egy boton, amire a legfurább adományok kerülnek  a kormánykeréktől a mankón át a kajáig minden.  Háromszor kell körbe járni és három követ rátenni, ezt mindenki már automatikusan csinálja, most még egy csoportfotóval egészítjük ki, háttérben a nagy semmivel, vagyis a Gobival.

Aztán megállunk még tevézni, hatalmas csorda kétpúpú legelészik, természetesen mi Johnnal sikeresen becserkésszük őket, egész közel be a csorda közepébe, sőt megpróbáljuk őket közelebb terelni a többiekhez. Mondjuk ebben azért nem voltunk elég hatékonyak.

A táj egyre kopárabb, bár még mindig zöldnek tűnik a ritkás fűcsomók miatt, ez már nem az északon látott termékeny mező. Annyira nem, hogy homok dűnék is vannak, az egyiknek a tövében állunk meg ebédelni, illetve felmászni egy közeli dombra ahonnan jól látszik a holdbéli táj. Ennek ellenére találok színes virágokat, szóval itt is esett nem túl régen.

Később még megállunk egy faluban fagyizni, amit én nyilván kihagyok, helyette sétálok egyet a faluban. A falut úgy kell elképzelni, hogy a semmi közepén, hatalmas területen elszórva épületek, vagy szocreál beton izék mint középület vagy színes tetejű házak, mindegyik mellett a jurta, hozzá színes fa vagy vaslemez kerítés.

A következő pihenő egy sivatagi kút, ahol vizet merünk az állatoknak, hogy tudjanak inni. Ez más sivatagokban is szokás, hogy aki arra jár megtölti az itatót - egy teve ugyan csak havi egyszer iszik, de akkor 100 litert.

A ger tábor most a lángoló szikláknál van – ezek narancs színű homokkő sziklák, amiket az erózió csinált érdekes formájúra. De nem csak emiatt érdekesek, hanem mert itt találták a dinoszaurusz csontokat és tojásokat az 1920as években. Megnézünk egy korabeli dokumentum filmet, amcsik 1922-25 Dodge típusú járművekkel (ultra vicces a felvételeken) és teve karavánokkal elindulnak a Gobiba, ősember után kutatni, helyette találnak komplett dinókat, rajzolnak térképet, vadásznak stb. Az egész szürreálisan hihetetlen.

Naplemente persze a sziklákkal, amik égő narancsvörösek a lemenő nap fényében..

9. nap

Mi hajnali 4.30-kor kelünk (otthon 22.30 :-) ) és tök sötétben elindulunk a sziklákhoz napfelkeltét nézni. Ami szerintem 6 előtt van pár perccel, a guide szerint 5 kor. Na nyugodtan pakolhatunk volna még otthon, mert ugyan már a pirkadat fényében is szépek a sziklák a nap csak 5.55-kor kelt fel, viszont akkor brutál jól nézett ki.

Reggeli után átsétálunk a sziklákhoz újra, majd végig közöttük az ösvényen le a síkságra, a Monster valahogy addigra odaküzdötte magát.

Továbbra is a Gobian nyomjuk dél felé, a távolban hegyek, az egyik ilyen hegylánc a Gurvan Saikhan felé tartunk, egy közeli város mellett Dalanzadgad kempingezünk. Ez a hely a kincskeresők által gazdagodott meg – olcsó fémdetektor kínából, aztán mehet az arany és egyéb keresés, így lett a városnak saját reptere is.

A Yol völgybe megyünk sétálni, ez egy kvázi hasadék, ahol végig menve az ember egy vízeséshez és mivel annyira szűk a völgy közben a télről megmaradt jéghez ér. Amúgy 40 fok, de nyilván elkezd esni az eső mikor indulunk, amit lehet vízhatlan zsákokban hagyunk a gerben, mert ez a mostani minden eddigit felülmúlóan lepukkant.

Mire a völgyhöz érünk szerencsére eláll, minden gyönyörű zöld, körben érdekes sziklák, rengeteg virág, igazán szép séta csak rövid. A végén a vízesésben alig van víz, de két megmaradt jégtömböt még találunk. Visszafelé aztán elbújnak az állatok is, és persze én meg elkezdek belejönni az ott egy hörcsög ott meg egy patkány játékba. Ultracukik amúgy, még anyukát is találok a kicsikkel.

Este nagyon korán megyünk aludni, nem vagyok túl jól, vagy vmelyik útitárstól kaptam el a ragályt, vagy megfáztam, ez utóbbi se lenne meglepő, mert lehetetlen jól öltözködni. Nemhogy tájegységenként változik az idő, ugyan ott is lehet az egyik pillanatban 40 fok, aztán lemegy 16ra percek alatt. Arról már nem is beszélek hányszor áztunk szarrá az elmúlt napokban.  De az is lehet hogy egy Karin nevű útitársnő hozta rám a rontást, aki szemet vetett Johnra, szépen mellé ült a buszon, és gondolom erősen reménykedett, de hát mit mondjak csalódnia kellett, azóta gyilkos pillantásokkal méreget. Bár azt se fogom megérteni mégis mi járt a fejében, miért utazunk együtt?

10. nap

Laza nap, ami jó mert szarul vagyok.. Megfázás, láz és ehhez hasmenés, bár asszem nem az utazós (mert nekem olyan sosenincs) hanem az előző napi húsról derült ki, hogy disznó volt.. (Orsika :-) )

Késői indulás vissza a Nemzeti Parkba, de egy másik részéhez a Yol völgynek. Megint egy szurdokon sétálunk végig, rengeteg virág, minden hihetetlen zöld, körben hatalmas sziklák, középen egy patak amin oda vissza megszámlálhatatlan mennyiségben kell átkelni. Itt is meg szokott maradni a jég (ami 10 méter vastag kb télen) de mostanra elmosta az eső. Csomó madarat is látunk meg a hörcsögöket.

Persze mi túl megyünk azon a részen ahol a vezető szerint vissza kell fordulunk, csak a szokásos nézzük meg mi van a sarkon túl.. Kicsit veszélyesebb sziklákon kell átmászni, de utána ugyan úgy folytatódik a szoros. A guide persze utánunk jön és mint a rossz gyerekeket visszaterel.

A szakadékból sokáig a szikláktól nem vesszük észre a fekete felhőket, pedig ugye mikor indultunk felhő sem volt az égen. Még odaérünk az oroszhoz amikor szakadni kezd a jég, aztán az eső. Így piknik helyett ebéd a buszban, klassz.

Kifele a parkból még megállunk a múzeumnál. Csomó kitömött állat, ami itt él a Gobiban, közülük sajnos sokat fenyeget a kihalás veszélye – Gobi maciból összesen 16 db van, de a vad Bactrian teve is kihalófélben. Ez utóbbi ugyan az itteni háziasított teve rokona, de még is más, alacsonyabb, de hosszabb lába van és rövid a szőre. Max 20 fős csordákban él, és a tengervíznél sósabb vízzel is túlél. Nyáron 50 fok melegben télen -30 fokban nyomja és a sivatagban keres magának vizet. Van még hóleopárd cica, meg szürke farkas, meg vadjuh stb.

Délután legalább van pihenő idő, igaz egy busznyi dél-koreai tini ezt nagyjából meghiúsítja, ugyh pakolás a holnap repülő út előtt (összesen 10 kg lehet a feladott poggyász).

11. nap

A Hunnu Air nevű egzotikus légitársaság ATR típusú légcsavaros gépe ugyan egy óra késéssel de rendben elvisz minket Ulan Batorba. Itt egyből az egyik leghíresebb látnivalóval a Bogd Khan Palace múzeummal kezdjük. Több régi épület amikben a buddháktól a képekig van minden, de nem túl régiek, a Téli Palotában meg ékszerek, ruhák hintó és megint egy csomó 1901-ben kitömött állat, még halak is. Valakinek itt a taxidermia különös perverziója volt.

Ezután hotel és Nemzeti Múzeum, ezt én kihagyom mert még szarul vagyok, kár mert elég jó, de ez van. Este színházszerű, de turistás előadásra megyünk, mongol zene, tánc, ének – ebből az úgynevezett Khöömii tényleg különleges, másnéven torok éneklésnek hívják. Képesek egyszerre 2 féle hangot párhuzamosan kiadni, különféle állatok stb hangját utánozni egy különleges ének technikával úgy, hogy száj alakja változik és hangokat hasban, mellkasban, torokban képzik. A végén még van Tsam tánc – ez ilyen vallási ijesztő maszkos izé amit régen a lámák csináltak.

Mi kihagyjuk a közös vacsit és visszamegyünk kedvenc sörfőzdénkbe vacsorázni és Chinggist inni, kell az embernek néha pihenni is, mert holnaptól megint nomádkodás.

4. nap

Összepakol és elindul a Ulán Bátorból nomádkodni, na kijutni a városból nyugatfelé nem egyszerű. Egy Monster-nek becézett 18 üléses brutális orosz buszal megyünk, a cuccokat egy másik orosz (Barkas külsejű) izé hozza utánunk. A forgalom kemény, és a város ahogy kifele halad a központból egyre rondább, és az sem egy Párizs. Van ger (így hívják a mongol jurtát) kerület, ahol faházak és a hagyományos kerek fehér jurták nyomulnak, borzalmas szovjet lakótelepek, és ipari cucc, mind ehhez rettenet szmog, és forgalmi káosz.

Az utolsó raktárszerű szupermarketnél még veszünk vizet és gyümölcsöt (mind import, gyakorlatilag Mongóliában se zöldség, se gyümölcs nem terem), és neki indulunk a kb 300 km-nek nyugat, dél-nyugat felé. Az út 90%-a aszfaltozott és számomra meglepően sok az autó rajta.

Megyünk, megyünk körben puszta, aztán a távolban hegyek, és az Monster megmutatja mit tud, felmegyünk egy dombra off road és kapunk egy szendvicset ebédre. Kb. este 6-ra érünk a táborba, ami egy Khögnö Khan nemzetiparkban, 15 alvós ger, egy étterem ger ami nagyobb és egy amiben látszólag lehet zuhanyozni. Az egész eco módon megcsinálva, ha vége a párhónapos szezonnak minden eltűnik újra. Körben hegyek, gömbölyű sziklákkal, néhol fák, távolban homokdűnék, egyszerre legalább 3-4 fajta tájat látni.

A ger amúgy a hagyományos nomád ház, amit a helyiek 3an 1 óra alatt raknak össze, és költöznek másik legelőre, vagy a téli szállásra (ami általában egy szikla tövében levő szélvédett hely). Felállítani úgy kell hogy megcsinálják az alját (linoleum, néha fa) aztán berendezik és köré építik a ger-t, mert amúgy bútorok nem férnének be az ajtón J Régen állatbőröket használtak, most vmi vízhatlan vásznat, birka filcet, belül vmi színes anyagot, az egész egy fa vázon, középen kinyitható tetővel a szellőzés meg a kémény miatt. Jobbra, balra egy egy ágy, szemben asztal és a helyieknél még néhány láda, meg persze a kályha a tartozék. Apu anyu külön ágyban, a gyerekek a földön nyomják.

Én bevállalom a fürdést a pumpás zuhannyal, tiszta valószínűleg nem leszek (még egy pár napig), de még is csak tisztálkodtam. A vacsora kifejezetten finom, saláta, leves és édes savanyú csirke  - na a helyiek nem ilyet esznek. A hagyományos mongol konyha konkrétan a rizst sem ismeri, zöldség vagy krumpli is csak az utóbbi években és főleg a turistáknak került elő. Általában csak állati termékeket esznek, főleg birkát, meg kecskét, marhát, lovat, jakot, tevét stb. Ehhez max főtészta van semmi más. Nyilván csinálnak sajtot, joghurtot, ez utóbbit szárítva is és ne hagyjuk ki a híres kumiszt. A fővárosban persze van mindenfajta és jó étterem, a japántól az ír kocsmáig, de az meglepő, hogy itt az isten háta mögött kempingezve (se áram, se térerő, semmi.. ) ilyen jó a kaja. Ezzel csak az a baj, hogy fogyni jöttem nem hízni.

5. nap

Király módon aludtam a ger-ben, és szokás szerint 5-kor ébredtem magamtól és mentem napfelkeltét nézni az egyik közeli sziklára mászva, ami csak a felhők miatt nem volt tökéletes.

Utána gyalog elindultunk egy buddhista kolostorhoz, Erdiin Khambiin Khiid, kb 2,5 óra kényelmes, de nem fázunk típusú gyaloglás. Valahogy itt az augusztus már ősz, több az eső, ha felhős az ég hűvös van ha süt a nap, mint a sivatagban..

A régi kolostort lerombolták a szovjetek ( 1937 től 1990 bírták nyomorgatni az országot), de építettek pár új épületet amit 5 szerzetes használ. A hely nagy szép, de azért a templomok annyira nem hangulatosak. Vissza már a Monsterrel megyünk, bazi meleg van. Egész addig míg ebéd után meg nem jön ez eső.. Mi persze nyomjuk a délutáni szundit, és arra ébredünk, hogy beázik a ger.. először csak egy ponton az ágyam felett, aztán mindenhol. Úgyhogy jól jönnek a szárazzsákok, és még a kukászsákjaim is, mert mindent be kell csomagolni, nincs egy száraz cm2 a gerben, ömlik a víz mindenhol. Szerencsére mikor csendesedik John egyből elindul és lestoppol egy üres és többé kevésbé szárazat, ahova egyből költözünk is. Ez se hibátlan (még béka is van benne) de legalább az ágyak szárazak. A gyorsaság kifizetődő volt, mert a többiek is beáztak csak változó mértékben (miénk elég régi ger volt, nem bírta sokáig),

Több körben érkező brutális vihar ellenére elmegyünk délután a közeli kecsketenyésztő családot megnézni, az eső miatt Monsterrrel. Na az ő ger-jük bezzeg nem ázott be. A család egy gerben lakik, Papa, Mama, 4 lány akik közül a legidősebb lány babája csak 2 hónappal idősebb, mint a Mama 5 gyereke, aki viszont végre fiú és 8 hetes. Eszünk helyi sütit amit csináltak és beszélgetünk, meg babázunk. Aztán megnézzük és kipróbáljuk a kecskefejést. Én még ilyen fényes, egészséges kecskéket nem láttam, egyszerűen gyönyörűek az állatok. Van egy öreg terelő és őr kutyus is, de ő már szegény koránál fogva nincs olyan jó karban. Én még órákat el lettem volna velük, de megint jön a vihar úgyh hazamenekülünk, és most van idő írom a blogot az étkezős nagy gerben, ez alig ázik be :-)

6. nap

Egész jól alszom, bár hajnali 3kor jön az újabb özönvíz, ami aztán el sem áll. Reggeli után elindulunk a Monsterrel, az eddig homokos út helyett inkább patakban vezetve. Megállunk egy tónál ami a sárga homokdűnék előtt van, és tele vízimadarakkal, nagyon fotogén lenne, ha nem ömlene az eső.

Nemsoká elérjük az aszfalt utat és Karakorum fele megyünk. Ez volt régen a Dzsingisz Khan által kijelölt fővárosa a Mongol Birodalomnak, de csak fia Ögedej Khán épített ide igazi fővárost. Aztán Kublaj Khán áttette a fővárost a mai Peking helyére, ezt meg a Mancsuk rombolták le végleg 1388-ban.

Az eső miatt először a helyi szuper jó kis múzeumba megyünk, ahol a legérdekesebbek egy régi türk nemes sír leletei, az aranypénzektől a fura lovas anyagfigurákig mindenféle jó állapotban maradt tárgy látható, van róla érdekes film, és angol felíratok, persze innentől már gyanús- japánok csinálták a múzeumot.

Aztán még mindig az eső miatt fel off road az orosszal egy domb tetejére, ahol ebédelünk. Nem túl romantikusan a buszban mert szakad. Végül annyira kiszállunk, hogy a közeli kőből faragott szent péniszt megnézzük. Ezt is a szerzetesek csinálták állítólag..

A múzeumtól is látszik a hatalmas, 108 sztuppával körbekerített Erdene Zuu Khiid, Mongólia első buddhista kolostora (világörökség meg minden), amit 1586-ban Altai Khán alapított. Anno volt benne 100 templom és vagy 300 gerben 1000 szerzetes. Nyilván mind nem maradt meg, szovjetek miatt az is csoda, hogy ennyi és ilyen állapotban igen, 1937-ben persze bezárták, aztán kinyitott, de csak mint múzeum 1965-ben.

A főtemplomok 16. századiak, a benne levő cuccok a 18.ból vannak. A 3 megmaradt templom a Buddha életének 3 fázisának van szentelve. A baloldali templomban van egy múltbeli Buddha szobor, középen egy harmincas, aztán a jövőben szobra. Ezek ilyen bazi nagy felöltöztetett aranyozott szobrok, meg persze a színes zászlók, mandala, kis szobrok stb. A középsőben is van minden gyógyító Buddha, gyerek Buddha, meg egy csomó védelmező. A jobb oldaliban meg a tini Buddha, meg Tsong-khapa a Sárga Buddhista szekta alapítója (ezt a tibeti irányt nyomják itt is). Van még egy nagy régi sztyuppa, egy régi pici kék templom és egy nagy fehér, zászlókkal, ahol pont elcsípjük még a szertartás végét a kántáló szerzetesekkel.

Elmegyünk megvenni a következő két napra való vizet egy közértbe, aztán bár újra esik elsétálunk a helyi piacra. Hát sajnos ebben a szar időben alig van nyitva vmi, főleg szárított joghurot árulnak, meg a hentesnél állat darabokat.

A mostani ger tábor állandósított, de persze mi megint olyat kapunk amiben 5 cm víz áll. Csere, megyünk a legrégebbibe, az legalább ha nem is olyan komfortos száraznak tűnik. Közben csoda de eláll az eső, így gyorsan megyek zuhanyozni.. megszellőztetni a cuccaimat, mindennek ázott ger szaga van (= ázott birka szag, merthogy abból csinált nemezzel van szigetelve a teteje meg az oldala, na elképzelhető több tíz négyzetméter ázott birkával alvás után milyen szaga van az embernek, nem fogok csodálkozni ha hazamegyek és Bagett elkezd terelni :-) )

0. nap

Nyilván az utolsó napokon eluralkodott a káosz, de szerencsére a hátizsák már bepakolva, csak a reptérre kellett kijutnom. Elvileg John és én is Turkish Airlines-zal repkedünk, csak ő sokkal korábban indul és aztán megvár Isztambulban. Ahogy az lenni szokott, semmi nem megy simán. A reggel induló gépe annyit késik, hogy nem érné el az esti 19.00 órás csatlakozást Isztambulban. Gyorsan megírom sms-ben, hogy muszáj valamit kitalálniuk, mert a legközelebbi gépe a Turkishnek hétfőn, 3 nappal később megy Mongóliába. Végül átbookolják, először British-sel London, aztán Air China-val Peking aztán onnan Ulan Bator még mindig a kínaiakkal. Elég szoros átszállásokkal de végül fél nappal később mint én, megjön ő is meg a csomagja is.

Nekem mondjuk egyszerűbb volt, bár mi is késtünk egy órát és Isztambulban így eltöltött 3 óra hát izzasztóra sikeredett. Konkrétan olyan már a tömeg a reptér méreteihez képest, hogy se leülni se levegőt kapni nem lehet. Aztán késünk még egy órát mert vmi technikai hiba miatt visszamegyünk a kifutópályáról a parkolóhelyünkre, szerekés végett. Nekem még van egy technikai megállás Bishekek-ben, nem több mint egy óra, de legalább sétálok meg veszek egy üveg bort és nosztalgiázom.

 1. nap

Ulan Bator, kivételesen az első 2 nap szállását John intézte, és mindjárt transzfert is a reptérről a hotelbe. A reptér egyébként, ha nem is szép, de hatékonyak a népek, kevesebb mint fél óra és csomagostól már a taxiban ülök. A város sok sávos utakon is vagy 45 perc, pedig szombat van és alig van forgalom. A hotel klassz, főleg az ágy vonzó, mert az egész éjszakai repülés alatt alig aludtam 3 órát, ami azért tőlem szokatlan. Kicsit pihenek amíg John megjön, bár aznapra a vacsorán és sörön kívül nincs program. Mondjuk még kisétáltunk a főtérre, a népek pörögnek, a 3 évesek is távirányítós autókkal.

2. nap

Azért az angol nyelvvel eléggé küzdenek a mongolok még az egész jó szállodákban is – így történhetett az meg, hogy először nem hozzák, amit John kért reggelire, utána meg duplán kapja meg..

Elindulunk körbe nézni a városban, a nagyteret nyilván Dzsingisz Khánnak hívják, egyik végén a parlament, hatalmas, de fura épület, egy bazi nagy ülő Dzsingisz szoborral, meg más híres harcosokkal. Körben mindenféle jobban kinéző koloniális szerű épületek, régi tőzsde, meg kultur palota. A tér végén keresünk egy bankautomatát, egyből ad pénzt meglepő módon (mert ugye vasárnap van, a bankok zárva egy fillér helyi tügrük nincs nálunk). Séta az úgynevezett Állami Áruházig (mint nálunk a Corvin, csak nagyobb) belül a szokott márkák, de belseje még a várt szocreál design. Meglepetésünkre minden nyitva van, tudunk vásárolni, meg váltunk még pénzt, mert itt a legjobb az árfolyam.

Haza a szajréval, aztán elindulunk látnivalókat keresni, sajnos a természeti múzeum egy 2013as földrengés óta zárva van, de van helyette egy apró dinoszaurusz múzeum. Csomó dino csontvázat találtak a Gobi sivatagban, 65--100 millió évesek, csontok, tojások stb. Volt köztük egy éppen küzdő protoceratop és velociraptor. Egész jó a kiállítás még ha picike is. Következőnek megkeressük a Chinggis sörfőzdét és éttermet, ez kb ahogy német és mongol kultúra kihozza magából a legtöbbet. Az ablakból lehet látni a főzdét, a sör finom, a kaja is csak nem készül el gyorsan, viszont háromszor akkora, mint egy európai normál adag. Ki is fekszünk, szó szerint kell 2 óra szieszta, hogy újra el tudjunk indulni.

A tértől délre folytatjuk, a toronyházak között elbújva van egy régi Choijn Lama Templom, több kisebb templomból áll, és rögtön szembetűnő, a díszítésen, kiállított maszkokon és a rengeteg szobron, vallási tárgyon az indiai, tibeti hatás. A Buddhákon koponyák lognak, lefejezett emberek, véres testrészek és egyéb horror, meg ugye némelyiknek feltűnően sok keze van, inkább hindu kéztartással. Van tantrikus templom is itt szexelő szobrok vannak. Hát így.

Után John miatt muszáj megkeresnünk a Beatles teret, ahol a fiúk egy domborművön szerepelnek, aztán teszünk még egy kört, és végül az eső elől egy Ír kocsmába menekülünk.

 3.nap

 Gyalog indulunk a város keleti részébe megnézni a piacot, illetve előtte az úgynevezett Intellektuális Múzeumot :-) Az első jó pont, hogy beengedtek. Több emeleten van tele logikai játékokkal, puzzle-ökkel, de fából, van a labirintustól az ördöglakatig minden, hatalmas puzzle sakk táblák is, meg a világ minden tájáról logikai játékok stb. Még a tulajjal is találkozunk, aki 15 éves kora óta lelkesen gyűjti és építi ezeket a játékokat. Mondjuk Nórának kötelező a hely, ha egyszer erre jár..

A piacon alig van élet, ugyh értelme sincs körbejárni, inkább visszasétálunk egy másik sugárúton. Át kell költöznünk a csoport szállodájába, már reggel felderítettük, hogy nincs messze, de így is kettőt fordulunk gyalog a motyóval. Sajnos nem tudunk, bár szeretnénk, a Chinggis sörhelyen enni, mert zárva van, ugyh japán étterembe megyünk. Az udon leves itt is mongol méretű kb. 2,5 liter..

A városban amúgy mivel munkanap van, hatalmas a forgalom, szmog és dudáló autók mindenhol. Az utak elég jó állapotúak, viszont a járdás katasztrofálisak, gyalogosként minden lépésre figyelni kell ha az ember nem akarja kitörni a lábát. A házak meg teljesen összevisszák, van pici faépület magas toronyházak között, nagy gáz lakótelepi házak, és modernebb magas társasházak, történelmibb külsejű épületek és barakkok, mind ez totál rendezetlen összevisszaságban.

A városban persze van még látnivaló, múzeumok, templomok, de mivel még 2x jövünk vissza ide, vmit hagyni kell későbbre is. A csoport egy része már megérkezett ugyh van egy rövid találka velük meg a vezetővel, akinél elég nehéz elérni, hogy egy kérdésre konkrét választ adjon. Sokan leszünk és a pasi vhogy nem tűnik túl ügyesnek ..

Mivel a mai minimum 15 km gyaloglás meg volt, marad a pakolás és a civilizáció utolsó pillanatainak kiélvezése, mert holnaptól sokáig nomádkodni fogunk. Se mobil se wifi se áram.

12. nap

Délre tartva is folyamatosan változik a táj, füves szavanna szerű, megint egy nagy erdő szakasz, aztán egyre sivatagosabb, ahogy elérjük a Mozambiki csatornát. Ez a déli rész sokkal inkább emlékeztet a klasszikus fekete Afrikára, a törzsek is bantu származékok, akik több hullámban jöttek át Dél Afrikából. És végre vannak baobab fák.

Közben átmegyünk a zafír bányászatból élő falvakon, itt főleg férfiak élnek és a folyókból mossák a drágakövet. Az felvásárló helyeket fegyveresek őrzik, vastag rács van minden ajtón, ablakon.

Tulear felé autózva Mahafaly és Antandroy falvakon megyünk át, nekem szegényebbnek tűnnek és nagyon afrikainak. A sírok itt is komplett házak, amikre az elhunyt kedvenceit festik legyen az egy zebu vagy Stallone vagy egy Ferrari.

Tulear város már a nyugati parton van, de még előtte megállunk a Ráktérítőnél, ami vicces mert kb. 3 hónapja voltam itt utoljára csak akkor Namíbiában. Ebédre végre sea food, egy hatalmas tál tengeri herkentyű a királyráktól a langusztáig mindennel megrakva és nincs 10 euro.

Ifaty felé még megállunk egy szúrós erdőt megnézni, amiben nem is a tüskés fák az érdekesek, hanem hogy csomó baobab fa is van, így végre megölelhetünk egy egy baobab fát. A legnagyobb egy oldalág miatt teáskannára emlékeztet, hatalmas, 7-en érjük körbe és 1200 éves. A világon 12 féle baobab van, ebből 7 endémikus Madagaszkáron – a legöregebb több mint 3000 éves.

Vacsora már a parton, ahol a víztől 20 méterre lakunk egy jó kis bungalóban úgyh jót alszunk a hullámzásra.

 13. nap

Ma laza nap van, persze ettől függetlenül én már reggel 5-kor pörgök, aminek annyi előnye van, hogy lehet meztelenül fürdeni, nagyon szép napfelkeltét nézni és számolni a vitorlákat, ahogy a kis halászhajók elindulnak a tengeren.

Reggeli után elsétálok a két Johnnal a közeli faluba szétnézni (másik a holland pasi) – itt is egyértelműen látszik hogy még szegényebbek a népek. Nagyon afrikai bot és nád házak, néha pár malac, bár többségében a halászatból élnek. A parton nagyon könnyű fából vájt halászcsónakok és rengeteg gyerek. A kölyköknek itt ugye nincs videojáték (a lakosság 80-90%-ának nincs áram semmilyen formában) vagy lego, a tengerben játszanak vagy nejlon zacskóból fabrikált sárkányokat eregetnek a parton, de láthatóan boldog gyerekkoruk van.

Közben a halászok kezdenek a zsákmánnyal kikötni, úgyhogy látjuk mi lesz a vacsora – van minden méretben színben hal, vödrökben a fejükön viszik az asszonyok eladni. A tengerparton sétálunk vissza, kapunk ebédre friss hal carpaccio-t, aztán szieszta. A délutánt se pörögjük túl, de ez végül is pihenő nap a beach-en. 5 körül már ananászbort (édes) az egyik bungaló teraszán és várjuk a naplementét. Estére itt is kapunk a falusiaktól éneklős műsort meg hal vacsorát.

14. nap

Mi persze már megint reggel 5 kor kelünk, de kiderül, hogy nincs túl jó idő.. nagyon erős a szél, a hullámok is nagyobbak, sőt később esik is, úgyhogy a reggeli tengeri fürdőzés érdeklődés hiányában elmarad. Pakolás, indulás Tulear-ba ahol a megnézzük a helyi piacot, ez mindig érdekes, a szuvenír piac már kevésbé és az agresszíven kolduló gyerekek miatt hamar elmenekülünk (eddig mondjuk ilyen gond nem volt, de itt tényleg a legrosszabb verziót adták elő).

A helyi olasznál felszedjük az ebédünket és irány a repülőtér, hogy az Air Madagascar frenetikus propelleres ATR-jével Antananarivoba repüljünk. Túléljük a bokorugróval való közlekedést, aztán még shoppingolás egy szupermarketben, veszünk rumot, csokoládét. Irány a szálloda, majd búcsú vacsi egy szuper, de puccos étteremben. Megköszönjük Armelnek a túravezetést, aki megint sokat adott ahhoz, hogy megismerjük az országát (ezért szeretem, hogy mindig helyi vezető van, és általában tényleg a legeslegjobbak). Reptér, hogy a hajnali párizsi járattal hazainduljunk. A többiek a kenyai légitársasággal repülnek, de kb. azonos időben, úgyh a csoport többi tagjától érzékeny búcsút veszünk a váróban, tényleg kivételesen jó volt a csapat, még ha életre szóló barátságokat nem is kötöttem.

15. nap

Már csak repülés, de abból sok.. 11 óra az út Párizsig, többnyire alszunk. Aztán CDG elköszönés Johntól és ezt már a budapesti járaton írom. Szóval néhány szó Madagaszkár általában:

Földtörténetileg mind Afrikához mind Indiához tartozott mielőtt mint önálló sziget levált volna 160 millió évvel ezelőtt. Ennek köszönhetően aztán teljesen egyedi állat és növényvilág fejlődött ki. Nyilván a makik és a kaméleonok a leghíresebbek, de mondjuk a zsiráfnyakú ormányosbogár se mindennapi szerzet. Csak pálmafából van 170 féle, aztán ott a baobab, a 103 fajta maki, és a többi.

A gond az, hogy az eredeti erdők 90%-a eltűnt mióta az ember betette a lábát a szigetre. Egy csomó ritka állatfaj, mint az elefánt madár kihalt.

Az első lakosok borneoiak voltak és később is települtek be népek indonéziából meg polinéziából, aztán jöttek a bantuk, arabok, indiaiak. Ezek mind tettek hozzá a helyi kultúrához. A malagaszi nyelv borneoi nyelvvel rokon, de az írás például az araboknak köszönhető.

Történelmileg voltak független királyságok, amíg a franciák nem gyarmatosították őket, ettől csak a 60-as években szabadultak, de valójában teljesen függetlenek sokkal később a 2009-ben lettek.

Madagaszkár a csodálatos tájak, állat és növényvilág mellett azonban a világ 10 legszegényebb országa között van (olyanok vannak csak mögötte mint DRC vagy Közép-Afrikai Köztársaság). Gyakorlatilag nagyon egyszerűen, földművelésből stb él a lakosság nagy része, infrastruktúra alig van. 2010-ben még összesen 7000 km aszfaltos út volt (mivel a kínaiak itt is nyomulnak ez javult némileg, mondjuk most már van 10.000 - egy 580.000 km2-nyi országra) és elektromos áram kb. a lakosság 10%-nak van.  Turista csapás létezik, de csak a legnépszerűbb nemzeti parkok és látnivalók környékére korlátozódik. Ezen kívül az ember heteket tud úgy utazni hogy elektromos áram sincs, a mobil térerőről vagy wifiről nem is beszélve. Angolul gyakorlatilag alig beszél valaki, de az emberek többsége a franciát sem, szóval lehet malagasi szavakat tanulni, ha az ember kommunikálni akar. És mindenképpen érdemes felkészülni, hogy ők sem a kapkodós népek közé tartoznak – azaz mura mura (lassan lassan), na ezt kifejezést hamar megtanulja mindenki, aki Madagaszkárra látogat.

A legtöbbet hallott malagaszi kifejezés azonban a Bonzsúr Vazá (Bonjour Vazaha) - ami kb. a jónapotfehérember megfelelője :-)