4. nap

Mára újabb világörökség jut, Timgad, ami kb. 120 km Constantine-tól, ezzel nem lenne baj, ha közben nem kellene minden közigazgatási kerület határán rendőrt cserélnünk, összesen volt vagy 8 escortunk és persze ugyan ennyi visszafelé. Ezek hol pontosan érkeztek, hol 20 perc késéssel, de papírmunka stb. szóval kissé nehezen értük el a tetthelyet.

Medracen-ben álltunk meg először, ez a múltkorihoz hasonló sír, csak öregebb és kisebb. Az egyik numidiai király sírja volt, kör alakú ugyanúgy oszlopokkal, úgy i.e. 200 körüli.

Egyébként a reggeli 6 fok nem jött be. 4 fok és szakadó hóesés, erős széllel.  Az út mentén hihetetlen mennyiségű gólyafészek, benne már kis gólyával, tojással, basszus szegények. Bár még mindig jobb mint azoknak akik Magyarországra visszaérve otthon fagyoskodnak (menjetek gólyát etetni!). Ebéd egy helyi kifőzdében kuszkusz birkával nyilván, mi más.

Timgad 1000 méter magasan fekszik, egy hatalmas római rom város, amit i.sz. 1 században Trajan alapított.  Csak a 7. században hagyták el végleg és szerencsére a romokat betemette a homok, így megmaradtak, a 19 században a franciák kezdték el kiásni.

Eredetileg úgy 15.000 ember élt itt, a teljesen szabályos városszerkezet lejön a romokból is. Van színház, diadalív, korinthoszi oszlop csarnok, fórum, templomok és a könyvtár. Nekem legjobban a delfinekkel díszitett nyilvános wc tetszett, ahol kettesével lehetett dolgokat intézni, akkoriban a szarás még szociális program volt. A másik kedvenc a piac faragott kövekkel díszített boltokkal.

A végén 10 percre csak elállt a hóesés és kicsit kitisztult, de a fotók asszem nem lesznek sajnos túl jók.

Hazafelé még megállunk Lambaesis-t, a római III. légió támaszpontját, isz. 123-ban alapították. A legnagyobb megmaradt épület a táborból egy 20x15 méteres, 2 szintes, persze ennek a falain is gólyákkal. Hatalmas sár, és hó vihar, nem volt hosszú látogatás.

A buszban délutánra sem sikerült igazán megfejteni, hogy kell fűteni, úgyh leginkább a több órás üldögélésben fagytunk szét. Este 8 után értünk csak vissza, a szállodában aztán forró zuhany, pálinka, Neocitrán.

 5. nap

Constantine városnézés, szakadó hóesésben, gyalog. Ez Algéria 3. legnagyobb városa, Alstom típusú modern villamossal. Ezzel mentünk pár megállót az egyetemi mecsetig. Jelenleg ez Algéria legnagyobb mecsete (nem sokáig egy monumentálisat építenek épp Algírban), és ahhoz képest hogy a 90es években épült, van egy fajta szent hangulata belül. Villamossal vissza a Múzeumhoz, ami pici, poros, felejthető. Közben elkezd hatalmas pelyhekben esni a hó, és meg is marad…

Tovább séta az Ahmed Bey palotához, Na ez már jobban tetszik, mondjuk a két gyönyörű belső kertben a pálma- és narancsfákon vastagon áll a hó. A palota 2000 m2 falán végig freskók a Bey utazásairól, van 540 faragott cédrus ajtó, meg pár száz márvány oszlop. Tudtak élni na.

A helyiek amúgy nagyon élvezik a március végi hóesést, a fiúk hógolyóznak, mindenki fotózik, mi azért kevésbé vagyunk lelkesek, hogy megint szarrá ázunk. Még sétálunk az itteni Casbah macskaköves utcáin, bár ennyi vízben raftingolni is lehetne. Egy olyan boltba megyünk még be ahol bársony ruhákat, csinálnak gazdagon arannyal hímezve. Egy egy ruha 9-12 kg és persze egy vagyonba kerül, szerencsére nem az én stílusom (nincs szürke) így nem kell személyi kölcsönt felvennem.

Ebéd egy helyi kifőzdében, elég felejthető, de legalább féli megszáradunk. Közben gyanús lesz, hogy zöldfoki zene szól, és igen Cesaria Evora (ebben az volt a fura, hogy pont előző este írtam M-nek, hogy hallgassa a dívát, mekkora eséllyel szól másnap egy algír étteremben?) Délután irány Tiddis, ami 30 kilométernyire egy római rom. Ezen a ponton olyan felhőszakadás van, hogy egy esőerdei monszunt megszégyenít, viszont legalább vízszintes a viharos szél miatt. Azért erőt vettem magamon és elindultam csinálni pár fotót amikor úgy tűnt csendesedik, kb. 5 perc alatt áztam úgy szarrá, hogy a délelőtti ehhez képest semmi nem volt. Pedig ezek a kevesek által látogatott romok elég csinosak a vörös sziklák között.

Vissza Constantine-ba hidakat nézni, nyilván olyan köd ereszkedett a szakadékba, hogy semmit nem lehetett látni. Holnap újra próbálkozás.

A várost amúgy még Nagy Konstantin római császár alapította, a Numidiai Cirta város helyén, i.sz. 311-ben, kb. 80 km a tengertől a Rhumel folyó két partján. A folyó egy mély szurdokban folyik, van ahol több száz méteres függőleges sziklafalakkal, összesen 8 hídja van, régiek kőből meg modern kábeles is. Nem, nincs bungy jumping, megkérdeztem.

6.nap

Érdemes volt várni, reggelre tiszta idő, hideg, de napsütés végre. A hidak lenyűgözőek a szakadék felett, először egy 1912-ben épült függesztetten sétálunk át 170 méter magasan. Látszik pár másik híd, a város házai a sziklafal tetején, háttérben havas hegyekkel, kék éggel.. vauuu. Tátva maradt a szám. Még egy másik, a legmodernebb függesztett hídon is megállunk innen más hidakat és városrészt látni.

Aztán 150 km buszozás Djemila-ba, ami szépet jelent arabul. Útközben totál havas mezők, dombok – nekem ez nyilván nem különleges, de Algériában mégis az. Az autópályán tele a leálló sáv családokkal, akik megállnak hógolyózni a mezőn, egyszerűen nem tudnak ellenállni a 20 cm vastag fehérségnek.

Djemila is világörökség és eredetileg Cuicul-nak hívták a rómaiak. Az i.e. 1 században épült, mint helyőrség, de aztán egy 20ezres várossá nőtte ki magát. A 6. században néptelenedett el miután a vandálok, majd a bizánciak elfoglalták. Aztán az araboknak nyilván tetszett mert átnevezték szépségesnek és nem bántották.

A látott fotók alapján nagyjából tudtam mire számíthatok, de az, hogy a virágok és virágzó fák mellett a romokat egy 10-20 cm hóréteg fedi a napsütésben, elképesztően különlegessé és széppé tette. Konkrétan akkora flash volt az a pár óra, amit a romok között töltöttem, hogy fel sem tűnt, a latyakban, olvadó hóban mászkálva a GoreTexes Salomon is feladta és csuromvizes lábam (én voltam az egyetlen, akinek magasszárú túracipője volt, a többiek félcipőben, tornacipőben nyomták, a többség 100 m után feladta és visszament a buszba. Nyilván mi Adellel kitartottunk - ő a kedvenc útitársam, magas ősz floridai nagypapa, aki eredetileg egyiptomi kopt keresztény PhD mérnök, aki huszonévesen vándorolt ki az USA-ba, beszél persze arabul, de az algériai francia/arab keverék nyelvet persze nem érti és nagyon jó fej) . 

Van egy 800 m hosszú jón oszlopsorral szegélyezett cardo maximus, fürdők, városkapuk, fórum, Capitolium templom nyilván itt is, 3000 fős színház, piac a faragott asztalokkal és a mértékegységül szolgáló asztallal, szökőkutak és őskeresztény bazilika romjai a 4. századból, egy hatalmas márványból faragott férfimellkas és meg egy kő oltár állat áldozatos faragással.. A mozaikokat mondjuk a hó miatt nem lehetett látni.

Bár nem vagyok egy múzeum fan, de az itteni picike nagyon bejött, minden falán hatalmas mozaikok, összesen 1700 m2-nyi, van egy vadászos, meg egy Dionysos legendája, Ambrosia éppen meggyilkolva Lycurgus király által, ugró oroszlános stb.

Vissza Algírba, a 320 kilométert sikerült nagyjából 5,5 óra alatt megtenni, az egyik escort cserénél az autópályán, már sötétben gépfegyverrel őrizte a rendőr a buszt, amíg megjött a váltás. Nem viccelnek az biztos. Nyilván mire Algírba értünk szétfagyott a lábam a vizes zokniban, cipőben, ugyh megelőzésnek bevettem a pálinkát lefekvés előtt.

1. nap

Nem volt egyszerű.. Először is Kamerunba akartunk menni John-nal március elején de a ……… céges HQ nem engedett el szabira egy 2 órás video konferencia miatt (szlovénok – az ország méretével fordítottan arányos egoval), aminek nyilván meg lesz az ára.. Én eltoltam ugyan a szabimat, de John nem tudta már az ügyfeleket (mondjuk kicsit nagyobb cégnél/fontosabb pozícióban nyomja mint én). Szóval így lett március közepén Algéria, egyedül. Vele meg majd egy hónap múlva Elefántcsontpart ha minden jól megy.

Algéria bár Afrika legnagyobb országa, de nem sok turistát látnak, nos hamar rájöttem miért.  Bár elvileg cél, hogy fejlesszék a turizmust a vízum beszerzésért életemben nem szoptam küzdöttem még ennyit. A meghívó levél egy dolog, de ahhoz, hogy az ember mehessen a Szaharába ahhoz külön Minisztériumi engedély kell. Na ez se egyszerűsíti a dolgot, de a baj nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy a követség nem találta az elküldött engedélyt. Nyilván miután elővettem a rosszabbik modorom és kiabáltam kicsit, sikerült elérni, hogy a felek kommunikáljanak egymással és meglett az az átkozott papír. A vízum is. Utolsó nap. És mi baráti ország vagyunk, mi lett volna ha nem..

További nehezítésnek indulás előtti éjszaka megjött a márciusi hó, a reptérre reggel 3-kor kellett indulni, majd vártunk 1,5 órát a gépben ülve a jégtelenítésre. Nem baj mert a párizsi AirFranc is késett, itt több mint 2 órát ültünk ebben a gépben, mert vkinek nem volt meg a csomagja. De legalább az algériai járaton adtak bort. Egy darabig úgyse alkoholizálok.

A másik érdekes jelenség, hogy mindenhova rendőri kísérettel lehet csak menni. Konkrétan mint „escort” egy villogó, szirénázó rendőrautó kíséri a mikrobuszt mindenhova. Bár az ország elvileg biztonságos. Mindenesetre a dugóban előnyös és van némi ego növelő hatása, ha vkinek épp erre van szüksége. Viszont így biztosan nem lehet eltéveszteni, hogy kit kell elrabolni/felrobbantani stb..

A harmadik, hogy semmilyen angol nyelvű utikönyv nincs – se LP, se Bradt, se Rough Guide.

De egyébként tényleg rajta vannak a turizmus fejlesztésén.

A délutánba már csak egy villámlátogatás fért bele a neo-mór stílusú postához (bemenni sajnos nem lehet), a mártírok emlékművéhez, meg egy gyors vacsora egy helyi kebab helyen. Ezen a ponton már annyira kész voltam, hogy gyakorlatilag elaludtam fogmosás közben.

2. nap

Tipasa, ami világörökség, kb. 70 km Algírtól (villogós rendőrrel egy óra) és a tengerparton fekvő római romok miatt érdekes. Van amfiteátrum, villa, bazilika, egy nagyon érdekes temető (már keresztény, kőkoporsók egy kör alakú szentélybe temetve), színház stb. De az egészben a fekvése a legjobb – fenyőerdő, tengerpart – és ehhez nekünk napsütés, és vadvirágok is jártak.

Ebéd egy parti hal étteremben, szuper grillezett haltál, közben néha esett, néha sütött a nap. Az ördög felesége tuti már kék-zöld.

Délután egy hatalmas sírt néztünk meg, Qabr er Rumia, (egy római hölgy sírja) is világörökség, és Juba II mauritániai király és felesége (állítólag Kleopátra és Mark Antony lánya) volt itt eltemetve. Maga a kő építmény 40 méter magas volt és 60 méter átmérőjű és két sírkamra van benne alul.

Algírban még volt idő megnézni Afrikai Notre-Dame-ot, római katolikus bazilika a hegyen, 1872-ben avatták fel. Az oltár feletti Szűz Mária pedig egy feka asszony. Nem csak a templom szép, de a kilátás is, alatta van egy zsidó és egy keresztény temető.

Aztán még sétálgattunk egy svéd nőcivel, aki kabát nélkül jött – kb. minden szembejövő kabátot felpróbált, férfit is, de akkora hasa van, hogy nem mentek rá. Végül megszántam és neki adtam az XXXLes Decathlonos esőkabátomat, cserébe meghívott vacsorázni.

Algír egyébként gyönyörű, persze vannak lepukkant tömbházak, de a belváros a hófehér francia koloniális házakkal, pálmafás sugárutakkal, Art Deco épületekkel, gyönyörű mecsetekkel, villákkal és sötét kék tengerrel tényleg Afrika legszebb városa. A házak egy része lepukkant, de egy csomót már felújítottak, egy csomót most csinálnak.

Algír is elég rendes történelemmel bír, voltak itt Föníciaiak, Rómaiak, Berberek, Ottománok, franciák.. Aztán a függetlenség óta egy 5 milliós várossá nőtte ki magát, metróval és stadionokkal.

 3. nap

Reggel korán mi a svéd csajjal piacra mentünk – lapos szezámmagos kenyér, olívabogyó, friss eper, kardamom a kávéba.. Igen cukik voltak a népek, elég nagy sikerem volt a piacon (a lányoknál is :-) )

Reggeli után irány a Casbah – ez kb. a citadella és a régi, tradicionális negyed körülötte.  Világörökség ez is. Eredetileg egy közepes város volt, már a 17. századból voltak itt mecsetek. De voltak gyönyörű ottomán paloták, mauzóleumok, dzsámik stb. A függetlenségi háborúban központi szerepe volt, az ellenállás fellegvára lett az átláthatatlan sikátorokkal, alagutakkal összekötött házakkal. A franciák meg persze rombolták is rendesen.

Manapság az egész meglehetősen szar állapotban van, de legalább már biztonságos. Persze ettől egy civil ruhás (szürke melegítő), pisztollyal és rádióval felszerelt rendőrt kaptunk kíséretnek. Őszintén reméltem hogy nem kerül sor fegyverhasználatra, mert amilyen profinak tűnt, csak az kérdés merülT fel magát vagy minket lő lábon.

A Casbah-ból némi város fal látszik, és bár elkezdték a felújításokat, sok ház az összedőlés határán. Ettől független hangulatos séta a macskaköves sikátorokon, lépcsőkön, sok macskával. Vannak szép paloták, amikbe be lehet menni, ezek általában a világító udvar szerű középső tér köré épült, 3-4 emeletes épület, színes csempékkel, faragott oszlopokkal, boltívekkel. Van amelyiknek a tetejére is fel lehet menni, persze jó a kilátás a városra. Iszunk menta teát a helyiekkel, megnézzük a híres asztalos házát, még több palotát, a régi zsinagógát, ami most már mecset, piacot, zöldségekkel, a híres datolyával, meg a ruhás részt.

Ez utóbbinak az az oka, hogy kitört a pánik, mert holnaptól Constantine, és a többiek most nézték meg az időjárás jelentést. 6 fok. Nappal. Jó én is bajban voltam, hogy mit csomagoljak, mert az egyik helyen +25 a másikon 10 fok alatt, hol esik hol tűz a nap, a tavasz itt is elég változékony. Mindenesetre a bénák most irigykednek, hogy van melegebb ruhám és/vagy helyi retteneteket vásárolnak.

Ebédelni egy régi palotában ebédelünk, rendes házikosztot, menta teával a tetőn. Délután múzeumozás. Először az Antikvitásos, amiben főleg római cuccok – bronzok, mozaik, szobor; meg némi iszlám művészet – jók az ékszerek meg az edények. Aztán a híres Bardo muzeum, amit ugyan felújítottak csak a kiállításokat nem tették vissza. Ez az épület is egy jellegzetes mór villa, nagyon szép belső udvarral, pálmafával, színes csempékkel.

Utána repülés Constantine-ba, azt senki se tudta megmagyarázni miért, mert a busszal gyorsabb lett volna. A belföldi reptér olyan káosz, hogy szinte mindenki lekésné normálisan a gépet, ha nem szednék ki a sorból őket, amiatt aztán a többieket is kell egy idő után, mert akkor meg már azok késik le. Szokásos nyomtatványok papírmunka, aztán futva, de elérjük a gépet. Jó lepukkant, de a pilótán legalább van cipő és nem egy kecske mellett ülök.

13. nap

Puszanba vissza sikerült jobbféle repjegyet kifognom, még lett délelőtt Csedzsu-ra pár órám. A terv az volt, hogy először reggel kávé, aztán a Seongsan Ilchulbong, Woljeong beach és még a híres Manjang-gul barlang.

Hatalmas szélre ébredtünk (én mondjuk hajnali 3-kor itteni szokásom szerint) Istvánék főztek nekem kávét, csomagoltak reggelit, és a segítettek a GPSbe beírni a cuccokat, mert továbbra sem volt hajlandó csak koreai nyelven felismerni a dolgokat. Nem csak szuper helyen laktam náluk, de etettek, itattak és segítettek mindenben. Remélem, hogy egyszer itthon tudom viszonozni a sok segítséget.

Na szóval összeszedtem magam és szépen elautókáztam Seongsan Ilchulbong-hoz vagy más néven a Sunrise Peak-hez. Ez egy 182 méter magas tufa vulkán, rögtön a tengerparton, a 600 méter átmérőjű kráterben erdővel, körben éles sziklákkal, kicsit olyan, mint egy korona. Szépen fel kellett mászni a lépcsőkön (persze tegnap nagy volt a pofám, de csak lett némi izomlázam), és odafent csodás a kilátás. És megint kék ég és napsütés (állítólag nincs sokszor ilyen szép tiszta idő, szerencsém van), és ellátni a Hallasan hegyig is.

Reggel pont a híres csedzsui mandarinokról beszéltünk Istvánnal, aminek most már javában szezonja van, hát láttam is egy árust, volt vagy fél tucat féle, az emlegetett hatalmas körteformájú is.

Innen gyorsan el a Woljeong bícsre, ami a fehér homok miatt híres – a dagály meg a szél miatt gyakorlatilag a bícs eltűnt, mert úgy kilötyögött a tenger, hogy az úttestre jöttek a hullámok.

Manjang-gul barlangról konkrétan lemaradtam, minden hónap első szerdáján zárva :-(. Pedig ez is része a Világörökségnek és a világ legszebb láva barlangja. Egy 1 kilométeres szakasz járható, szép cseppkövekkel és mindenféle láva formákkal. Úgyh ez legközelebbre marad.

Kis késéssel, de átrepültem Puszanba, itt már az utolsó két napom szervezésével telt a délután. Próbálok még minél több látnivalót belesűríteni.

14. nap

Puszan ugyan Korea második legnagyobb városa, de azért annyi sok értelmes látnivaló nincsen. Viszont rájöttem lehet nyomni egy komolyabb túrát, és így 3-4 látnivalót összekötni, persze ez melósabb.

Reggel elég korán kimetróztam Beomeosa-ba, a metrótól a 90-es busszal lehet a templomig felmenni. Beomeosa egy Ui Sang nevű szerzetes építette 678-ban, a Silla Királyság idején. A 16. században az Imjin háborúban (japán invázió) lerombolták, aztán szépen újjá építették 1613-ban. A Daeungjeon Hall nagyon szép, van eredeti templomból kő lámpás és Iljumun az egy oszlopos kapu, és a 3 emeletes pagoda 4 oszloppal a 9. századból.

Sikerült nem csak a tömeg előtt ide érni, de még a szerzetesek reggeli kántálását is hallottam – és megint ragyogó napsütés, felhők nélkül.

A templom maga a Geumjeongsan hegy észak-keleti részén van, a hegyen meg egy csomó túra útvonal van. Na gondoltam, akkor ezt kihasználva én szépen körbejárok. A templomtól felmentem 1.7 km-t Geumjeong Erőd északi kapujáig, végig felfelé kőlépcsőkön. Na rajtam kívül senki nem is volt ezen a szakaszon, aminek külön örültem. Az Erőd meg nem is igazi erőd, csak 17 km-nyi kőfal négy kapuval. Szóval felértem az északi kapuig és innen akartam megcsinálni a 8,8 km túrát a déli kapuig, illetve onnan le Geumgang Park felvonóig. Ezzel nem lett volna gond, ha van rendes térképem, vagy vannak koreain kívül mondjuk angol feliratok. Az úton megjegyzem, ha jött is valaki, az is szembe, de ezek se voltak sokan. Az egyik szikláról 360 fokos körpanoráma volt, hitetlen szép volt a kilátás a városra, még ha többnyire a lakótömb tömegeket látta is az ember. A déli kapuig végül is 3,5 óra alatt jutottam el, volt szintkülönbség rendesen.

Eltévedni meg csak az utolsó 300 méteren akartam a felvonó felé, de ott pont jött egy koreai pasi, aki angolul akart beszélni és megkérdezte hova megyek, mondtam cable car, úgyh szépen útba igazított. De akart még angolozni úgyhogy azt is megkérdezte honnan indultam, mondtam a Beomeosa templomtól, na itt elkerekedett a szeme :-), és közölte, hogy kemény csaj vagyok. A felvonó nem olcsó (5000 W egy irány), de megérte mert lefelé brutális panoráma volt a városra.. Én még ennyi tömbházat egyben nem láttam, de látszott a folyó, hidak stb.

Valahogy megérzés alapján a metrót is megtaláltam és 16 megálló múlva a Jagalchi halpiacon nyomultam. Na ez tényleg olyan amilyennek Jeti mesélte. Mindenféle tengeri élőlény, hal, rák, a tengeri ananász, hatalmas polipok, osztrigák, kagylók, uborkák.. Van kinti rész, benti élő halas medencében, meg éttermes, meg szárított halas. El voltam egy darabig míg körbejártam. Aztán persze jött a dőzsölés, csak szert tettem egy fél kiló nyers halra, ha már itt voltam, mindenféle nyers meg savanyított, csípős zöldséggel, ennél egészségesebb vacsorát nehéz elképzelni, az endorfinszint emelkedésemről nem is beszélve. Sajnos imádom a nyers halat :-)

15. nap

Mivel csak este megy a gépem, gondoltam csinálok még programot. Mivel Szöul környékét kihagytam, és Szuvonban (Suwon) van egy világörökség, megállok ott a reptérre menet és jól megnézem.

Még Puszanba visszaérve vettem a reggeli KTX-re az interneten jegyet (ezt aztán az útlevél ellenében szépen kiprintelik a jegyirodában), a 8.20-as pont 11-re ér Szuvonba. Így legalább a Korean Train eXpress is ki lett próbálva. Főleg alagutakban megy, szóval a tájat kb. 25%-ban látni, és általában úgy 273-275 km/h órával. Egyszer mentünk 299-el, de lejtőn lefelé.

Szépen odaértünk Szuvonba, ahol nyilván egyből Korail információ, telefonon fordító program  - mert hol hagyjam amíg lófrálok a csomagomat. Próbáltam a neten okosodni, de úgy tűnik csak hülyék utaznak, vagy ha okosak is, ők nem írják le. Mert van csomagmegőrző automata, ujjlenyomatos :-), de nem terveztem bot mixert használni így kicsi a kockázat. Csomag lerak, turista információt is foglalkoztatni kell, úgyh oda is bementem megkérdezni, melyik busz visz hova. Ilyenkor mindig adnak térképet is, ha kéred ha nem.

A világörökség a Hvaszong (Hwaseong) erődítmény, ami a legjobb állapotú a koreaiak körül. Csongdzso király csinálta a 18. században. A falak összesen 5,7 km hosszúak, négy kapuval, én a Paldalmun nevű déli kapuval kezdtem. Innen persze találtam pár száz nagyon meredek lépcsőt, hogy a mai adag is meglegyen. A falon sétálva aztán vannak parancsnoki posztok, titkos kapuk, nagy harang, meg ágyúzó helyek. A panoráma eléggé rendben van, bár főleg a szokásos tömbház erdőt látni és nyilván mondanom se kell, hogy felhő sincs az égen.

Lesétálok még a palotáig (Hwaseong Haenggung) a Paldal hegy lábához, ez is 18 századi, de nem túl izgalmas. Szokásos termek üresen.. Úgyhogy tovább álltam az északi kapuhoz Hwahongmun, és megyek innen is egy darabot a fal másik oldalán visszafelé. Kicsit még nézelődöm a közeli piacon, aztán visszamegyek az állomásra.

Szerencsére az ujjlenyomatom nem változott, úgyh visszakaptam a táskámat, kinyomoztam, hogy busszal jobb menni a reptérre, mert így nem kell bemenni és átszállni Szöulban, mint a vonattal. Megvárom a buszt, és irány a reptér. Persze jó pár óra van még a szokásos repülő szőnyegemig, de addig is válaszolok az emailekre (újabb rádiós felkérés - Lánchíd, újabb utazós előadós felkérés – Vendéglátóipari Múzeum stb.) meg írom ezt is.. Közben örömmel hallom a hangos bemondón, hogy ha terrorista támadás éri a repteret gyorsan meneküljek biztonságos helyre. Ez utóbbi hollétéről sajnos nem adtak közelebbi információt. De közben már dübörög a reptéren is a téli olimpia műsor a két idióta babával.

10. nap

Ma szabin voltam, mert nem láttam egy világörökséget se, illetve igen csak a repülőgép ablakából..

Csedzsura (Jeju) 30.-án akartam átrepülni, de gyakorlatilag minden jegy sold out volt, újratervezés, találtam jegyet 31.-ére, délre. Így viszont sajnos ez a nap „ugrott”, mert sem előtte sem utána nem tudtam már komolyabb programot szervezni, úgyh maradt a relax.

A reptérre végül taxival mentem ki, túl bonyolult lett volna a tömegközlekedés, és mivel vasárnap alig volt forgalom, a normál 20.000 W helyett csak 14.000 volt. Egy rendes nagy Boeing repült, totál tele utasokkal. De nem ezen sokkolódtam, hanem megérkezve a szigetre, az autóbérlő helyek és a reptér között legalább 50 külön cég shuttle busza köröz. Mi lehet itt nyáron??

Mindenesetre egy 20 perc alatt lett egy kis KIA automata váltós autóm (mindenhol máshol szuper a tömegközlekedés és elég olcsó, de itt nehéz autó nélkül megnézni a dolgokat), szerencsére angol nyelvű GPS-szel, így is elég nagy kihívás volt megfejteni, hogy működnek a jelzőlámpák Koreában.

De egy darabban megérkeztem a Budapest Innbe, Istvánhoz és a feleségéhez Mikyounghoz. (https://www.facebook.com/budapestinn/?pnref=about.overview). Ez a kapcsolat Papán keresztül lett, együtt dolgoztak még Varga stúdióban, a boldog rajzfilmes időkben. István munka révén került ide, és itt is ragadt sok évvel ezelőtt, beszél koreaiul. Ezt megjegyzem elég furcsa hallgatni, én egy élet alatt nem tanulnám meg, ő meg folyékonyan nyomja.. Náluk lakom a hotelben pár napot, pazar szobában kilátással a tengerre. Szilveszter estére meg, mint potyautas csatlakoztam hozzájuk egy másik itt élő magyar srácnál Andrisnál volt házibuli, isteni kajákkal, borokkal és zenékkel. Én némi pálinkával és a szokásos utazós karácsonyi sütivel tudtam hozzájárulni. A világ amúgy tényleg kicsi mert csak ma állt össze a kép, hogy Andrisról már hallottam, mert Őt meg Ügyvéd Úr emlegette, mint itt élő osztálytársát. Nekem ugyan 8 órával előbb lett 2018, és mivel polgári időben ágyba kerültem így a magyar éjfélre már ki is aludtam magam. 

11. nap

Mikyoung hagyományos koreai újévi levesével (húsos batyus, rizskekszes leves és persze kimcsi) és a hagyományos napfelkelte nézéssel kezdődött az új év, ez utóbbit én kényelmesen ágyból követtem el.

Gyönyörű napsütéses idő lévén én szokás szerint a gyaloglás mellett döntöttem, a Budapest Inn pár perc sétára van Songaksan nevű hegytől (ok, inkább domb 395 m), amit körbe lehet egy óra alatt sétálni, és közben szuper kilátás a tengerre és a látványos sziklákra.

Innen még tovább gyalogoltam a parton Sagyeri faluba és onnan fel a Sanbangsan hegyen (a mi önmagában érdekes, mert gyakorlatilag egy hatalmas kupac 7-800.000 éves láva, jó meredek oldalakkal) levő Sanbanggulsa barlangban levő Buddhához másztam fel. Még mindig kék ég és napsütés úgyh már a kilátás miatt is megérte.

Aztán szépen hazasétáltam, bepótolva ezzel a tegnapi lustaságot, mert lenyomtam vagy 16-18 km-t.

Úgyhogy megérdemeltem a szuper koreai vacsorát, amit Istvánék főztek a barátaiknak, én meg megint jól jártam. Ők utána koreai kártyáztak, persze pénzben. Én meg korán akartam lefeküdni a holnapi vulkán túra miatt. Megkértem őket, hogy segítsenek beállítani a GPSen a helyet, mert nem igazán találja meg az angol nevek alapján. Na ezen a ponton derült ki, hogy nem indul a bérautó. Klassz. Mikyoung felhívta őket, és utána Istvánnal ők segítettek elintézni az egészet. Örök hálám. Ki jöttek megnézni, bebikázták, majd közölték, hogy ez máskor is előfordulhat. Mikyoung mondta nem ok, holnap hajnalban mennem kell tutira. Erre hoztak egy másik autót. Este 11-re kerültem ágyba.

12 nap

Valahogy csak felkeltem fél 6-kor, és szépen elmentem a hegy lábához, ami nem volt annyira közel, több mint egy óra volt pedig semmi forgalom.

Halla hegy (Hallasan) Csedzsu szigeten 1950 m magas, Dél-Korea legmagasabb csúcsa. Több túra út is van, de csak 2 megy fel a csúcsig. Én a könnyebbet, de hosszabbat választottam (a Gwaneumsa végig lépcső, térdileg nem legjobb nekem, bár állítólag szebb a kilátás), és a Seongpanak úton caplattam fel, 1200 m szintkülönbség, 9,6 km. Ez kétszer, mert le is kell jönni.

Sejtettem, hogy lesz hó… De hogy már 750 méteren a beszállásnál, azért az meglepett. Az is, hogy mindenki hágóvassal indult el. Rendes túra bakancsot még hoztam, de hágóvasat nyilván nem cipeltem. Mindegy elindultam, gondoltam max visszafordulok, ha annyira gáz lesz a helyzet. Elég sok helyi jött felfelé (nyilván profi cuccokban), de tömegekkel csak akkor találkoztam, mikor már lefele mentem. A két menedékház tök kultúrált, természetesen, mint mindenhol itt is van AED. A szemetet mindenkinek le kell vinni magával, és meg is teszik. A hegyen az egyedüli szennyezés a K-Pop volt, mert persze azt túrázás közben is hallgatni kell.

A túra úton meg van adva, hogy az 1500 méteren levő második menedékházat mikorra kell elérni, hogy az ember még tovább indulhasson a csúcsra (télen max 12-re oda kell érni). Én végül fél 8kor indultam a parkolóból, bőven 10 előtt már a menedékháznál voltam. De nem volt egyszerű főleg a középső rész. Ahogy ott üldögélek és iszom, eszem a reggelimet, látom ám, árulnak hágóvasat, nem is drágán (6000 W). Gyorsan vettem egyet, persze ez ilyen legegyszerűbb gumis vas, így 20 percig bénáztam, amíg rendesen be tudtam állítani. De mindegy is, mert így fel tudok mászni a csúcsig. Lényegesen jobb lett a helyzet, pedig ez a szakasz a legnehezebb, csak 2,3 km, de ezalatt 450 méter szintet kell lenyomni, mély hóban. 11-re fel is értem.

Gyönyörű kék ég, napsütés, de olyan szél, hogy szétfagytam. A látvány viszont eszelősen szép, a gyönyörű Baekrokdam kráter tóval, ami most persze befagyva behavazva, körben a sötét sziklák. Sajnos alattunk azért volt felhő úgyh el lehetett ugyan a tengerig látni, de nem volt tiszta a kép.

A cudar idő ellenére még toppogtam fenn egy kicsit, aztán elkezdtem ereszkedni. Hát a hágóvas életmentő volt, főleg a térdeim miatt. Gyakorlatilag egyszer álltam meg inni, és lementem egyben. Mondjuk az utolsó 2 km-t már nagyon untam, meg fájtak rendesen a térdeim, de végül is kibírták.

7. nap

Reggel buszoztam a pályaudvarra, hogy felüljek egy újabb buszra, ami mozgó szauna is lehetne, mert tuti több volt benne mint 30 fok, de gyorsan elszállított Kjongdzsuba (Gyeongju).

Ezt a várost hívják úgy, hogy múzeum falak nélkül. Egy fél nap gyaloglás után ezt meg tudom erősíteni – bár merre megy az ember belebotlik valami látnivalóba. Én néhány óra és >10 km után úgy érzem leírni is sok lesz..

Kjongdzsu Silla királyság fővárosa volt és ma világörökség mint történelmi körzet, 52 helyszínnel – palota maradványok, erődítmények, templomok, kolostor, illetve a királyi sírok.

Silla királyság egyike volt a 3 koreai királyságnak, i.e. 57 – i.sz. 953-ig létezett, azaz vagy 1000 évig, bár azt mondják valójában csak i.sz. 2 század körül jöhetett létre maga az állam. Fennállása alatt nem csak a másik két királysággal (Pekcse és Kogurjo/Korjo) de hol Japánnal, hol Kínával is háborúzott. A 6 századtól vezettek be közigazgatási reformokat, lettek buddhisták, majd miután a 7. századtól a félsziget egységesítése megtörtént és békésebb időszak jött, jól meggazdagodtak.  

Először is van egy csomó király sír – de ezt úgy kell elképzelni, hogy a belvárosi sétálós utca végén, meg mindenhol halomsírok, nagy füves dombok, néha fa is nő rajtuk. A belvárosi vásárlós a Noseo-dong, 4.-5. századiak a sírok, volt bennük aranykorona. A másik ilyen rész a Tumuli-gongwon, 23 sírral, ezekben fakoporsókat találtak, és az elhunytakkal együtt eltemetve arany-, üveg- és kerámiatárgyak, amik a múzeumban vannak. A Cheonmachong nevű sír elvileg megnézhető, de most épp felújítják úgyh nem jutottam bele. A Michu király sírdombja előtt meg szobrok vannak.

A Cshomszongde (Cheomseongdae) a legrégebbi obszervatórium Ázsiában, 7 századi. Úgy van összerakva kövekből, hogy 12 alapkő, 30 rétegben, szóval valahogy kijön a 366 kő. Közben van egy nagyon öreg erdő, Kjerimnek (Gyerim) hívják, és Naemul király itt van eltemetve a fenyős részen. A Volszongnak (Wolseong) nevezett rész egy régi erőd/palota maradvány egy hatalmas parkos részen, egyedüli értékelhető darab a megmaradt jeges tároló, amiben a kaját tartották. Ezután elsétáltam a Punhvangsza (Bunhwangsa) templomból maradt a legrégebbi koreai buddhista pagodához, 634-ben Seondeck királyné építette és téglából van kőszobrokkal.

Mellette a Hvangnjongsza (Hwangnyongsa) templom maradványai vannak, 553-645-ig építették legnagyobb koreai templom volt, 72 500 m²-es alapterülettel, ehhez még a királynő 645-ben építtetett egy 80 méter magas, kilenc szintes pagodát fából (csak fából!, no szög). Ez a buddhista sillai egységet jelképezte, amíg 1238-ban a mongolok meg nem látogatták és fel nem égették az egészet.

Mindezekből sokat nem látni (semmit), de van egy múzeum, ahol szuper 3D mozi van az egész templom, pagoda építésről, meg nagy fa makettek, meg rajzok, meg egy-két kiásott tárgy.

Na miután mindezeket megnéztem, még elsétáltam az itteni Nemzeti Múzeumhoz, igaz, hogy ingyen van, de rám szólt az őr, hogy menjek jegyért. Mentem. Adtak egy színes papírt. Ingyen. WTF? Szóval vannak azért jó dolgok itt is, bár az 1. épületben besokalltam a kő/vas szerszám, cserépedény stb felhozataltól, szerencsére a többi épület jobb volt, különös tekintettel a sillai arany tárgyakra, meg szobrokra. Van még egy bazi nagy buddhista harang is a kültéren.

Még mindig nem volt elég, ezért bementem Donggung palota/Anapcsi (Anapji) tavacskához (ez este 10-ig nyitva azért hagytam utoljára, kivilágítják sötétedés után, a többi cucc már 5-kor bezár télen), ami cuki tó szép fákkal és pár pagodával, meg megnyugtató nyenyere zenével pont jó volt naplementében.

És már csak haza kellett magam vonszolni a 2,7 km levő szállásra, de legalább hazamenet szereztem egy sört, úgy éreztem van mit leöblíteni. Megnéztem mindent, ami a városban van, de ez talán egy harmada sincs annak, ami környéken van összességében látnivaló. A Namszan hegyvidékre asszem sajnos nem lesz időm, és van még egy csomó minden más (és a játékmaci múzeumot nem is számolom).

8. nap

Pulguksza (Bulguksa) azért nyilván nem marad ki, de zombiként kirándulok, mivel megint brutál szarul aludtam (ok, elvileg van +8 óra időeltolódás, de miért ébredek fel úgy reggel 4-kor – ami otthon este 8 - most már napok óta, hogy nem tudok visszaaludni, akkor sem ha iszom sört és éjfélkor fekszem le, mint tegnap). A 11 busszal szépen kijutottam a templomig, ami megint csak Világörökség, de jó drága a belépő (5000 W) a többihez képest.

Itt is szép a kert, tavak, szigetek, hidak. A templom maga i.sz. 751 ben épült Szongdok király főminisztere Kim Deszong rendeletére, és eredetileg több mint 80 épületből állt. Ezeket a 16. századi japán invázió alatt rombolták le, ma már csak a 2 kőhíd, ami a templomhoz vezet és a két híres kőpagoda a Tabothap és a Szokkathap eredeti. Ettől függetlenül szép az egész, a festett fa részek különösen. Sajnos mivel nem értem ide elég korán a sok nép (persze relatív, abszolút döglött szezon van, mi lehet itt nyáron?) szelfizése és hangoskodása élvezhetetlenné teszi az egészet. Megnézem a hátsó épületeket, ahol a híres szobrok vannak, az aranyozott Vairocsana és az Amitábha is 9. századi, és hál istennek ide kevesebb idióta jött.

Aztán úgy döntöttem, hogy a Szokkuram (Seokguram) Buddhához én gyalog megyek fel, ez 2,2 km a parkolóig, és utána még 0,6 km a barlang, de néhol elég meredek séta (~400 m szint). Nem mentem gyorsan, de senki nem előzött meg – mert mindenki lusta és busszal vagy autóval megy fel. Amit annyira nem bántam, mert szép az erdő, süt a nap és csönd van. Aztán még is utolért valaki, de neki vmi nagyon sürgős megbeszélni valója volt a Buddhával, mert gyakorlatilag futott, viszont legalább mezítláb! (+5 C). Ugyh úgy döntök, hogy ő annyira más ligában nyomja, hogy nem ciki.

A Buddha lélegzetelállítóan gyönyörű, és az 1267 évéből pár százat nyugodtan letagadhat. A szobor 3,2 m magas, 751-ben készült, faragott gránit, egy mesterséges barlangban ül és a Keleti Tengerre néz és reggelente rá süt a nap.

Sajnos, bár a szobor eredetileg körbejárható mostanság már egy csak egy Plexi* (nyau) mögül lehet megnézni és fotózni sem szabad. A rotunda 6,6 m átmérőjű és egy mesterséges kupolával fedett. Körben dévák, bódhiszattvák, arhátok.

Szerencsére itt most nincs tömeg, úgyh nyugodtan kigyönyörködőm magam, aztán elindulok lefelé, ahol a kolostorból egy szerzetes hölgy felszeletelt görögdinnyével kínál.. vau.

Én nyilván lefele is gyalog megyek végig, elkapom a buszt és szépen visszajutok a belvárosba kajálni.

Lakni a piros lámpás negyedben lakom, van vagy 50 szobáztató motel a környéken (más sincs), ezeket arról lehet megismerni, a néha egyértelmű feliratokon túl, hogy a parkolójuk rojtos vagy műanyag függönnyel védett, ne lássák az illetéktelenek (feleség/férj) a rendszám táblákat. A kedvencem az ablakommal szemben a Potato (Krumpli) Motel, ennek a tábláit lefotóztam – kapcsolatok, romantika, érzelem, emlékek, szerelem – ebben a sorrendben :-)

*Plexi -  a sorrendben harmadik, homogén szürke mentett macskám, egy zöldszemű kiscica, akit valaki nyáron 4 hetesen beba..szott a kertembe, és olyan átlátszóan vékony volt, hogy Ügyvéd Úrtól a PlexiCat nevet kapta a keresztségben.

9. nap

Még mindig Kjongdzsu (Gyeongju), hogy kimaxoljam a látnivalókat reggel mentem még megnézni egy újabb világörökséget, ez is egy csoszon kori falu Jangdong (Yangdong). Kb. egy órányi busz és némi séta elvergődni oda.

A házak azért hasonlóak a Hahoe-ben látottakhoz, van cserép tetős, meg nádfedeles, ez utóbbinak, ha jobban megnézi az ember kicsit más a technikája. A táj itt sokkal dombosabb, kifejezetten meredek utcácskákon lehet feljutni némelyik nagy udvarházhoz. Kb. 160 ház van, a jó része itt is lakott, ebből 54 van, ami 200 évnél idősebb. A falut amúgy a 15 században alapították, a legrégebbi ház itt a Szobektang, ez még akkor épült és egy ős öreg fa is van az udvarban.

Mivel dombokra épült a falu jobban belátni a portákra a kőkerítések felett, némelyiknek olyan rendetlen az udvara, hogy kis hazánkban is elmenne, és sok kutya van, de szinte mind láncon. Sajnos az idő elég ködös úgyh nem lesznek szuper fotók, de egy-két óra nézelődést megért.

Aztán szépen visszabuszoztam, felvettem a motyót a szállodában és már ültem is a következő buszra, hogy Puszanba (Busan) menjek. Komolyan itt minden buszon bikram jóga órát lehetne tartani olyan a hőmérséklet. És ahogy a sofőr ráadja a gyújtást, még nem is mozog a busz, de az összes koreai (mínusz a sofőr) már alszik is.

Puszan amúgy Korea második legnagyobb városa, a szálloda felé néhol a felszínen megy a metró, itt is böhöm nagy lakótelepek vannak. Ezek mondjuk modernebbek voltak (Szöulban láttam olyat, ami egy rosszabb kijevi panel szintjén volt), de akkor is tök lélektelen, bár nyilván valahova kell rakni az 5x annyi embert.

Itt a legnyüzsgőbb részen Szujongban (Seomyeon) lakom, megyek még este megnézem az éjszakai életet. Hát.. van fényszennyezés bőven – bárok, éttermek, pubok – és az átlag életkor biztos nincs több 20 évnél. Megy minden, amit a koreaiak imádnak, barbecue, plüss állatka horgászat, karaoke, játékterem, utcán éneklés.

Én holnap átrepülök Csedzsu (Jeju) szigetre, ahol Papa egyik barátjánál fogok szilveszterezni (ha már Papával nem tudok..), de pár nap után még visszajövök Puszanba itt is rendesen szétnézni.

Csedzsu egyébként a legnagyobb koreai sziget, 60 km a déli parttól és egy elég nagy ~70x30 km-es vulkán az egész, nyilván ez is világörökség. De majd erről többet ha ott leszek.

4. nap

Tudtam, hogy hosszú nap lesz, mert gyönyörű időt ígértek – ragyogó kék ég, napsütés és hideg (-3 C).

Még nem volt elegem a palotákból úgyh gondoltam megnézem a maradékot.

Kezdtem a Kjongbokkung-gal (Gyeongbokung), az utcán ugyan alig volt ember (koreaiak 10 előtt ritkán kelnek), de palotánál már nagyobb volt a népsűrűség, és végre nekem is jutott a tradicionális viseletbe öltözött, szelfiző lányokból. A ruhákat szépen kibérelik, sminkelnek majd kezdődhet a vihogás. Nagyon kemény, amit művelnek, a végén már őket fényképeztem.

A Kjongbokkung volt a fő palota a Csoszon dinasztia idején, 1395-ben lett kész, de a japánok állandóan leromolták, a 16. meg a 20. században is, és mindig újra kellett építeni. Világörökség és hatalmas területen helyezkedik el, kell egy két óra míg bejárja az ember. Rengeteg hatalmas csarnok, terem, pavilonok, lakosztályok, szépek, de valójában nincs bennük semmi. Illetve majdnem semmi az egyikben egy gyönyörű és hatalmas kék vázára éppen rásütött a nap a nyitott ablakon át vauuu, meg nagyon jók a festett plafonok, tetők, a koronázási teremben még aranysárkány is van a plafonon.

Ami itt még híres az az őrségváltás, a Kvanghvamun kapu előtt. Jellemzes idióták, bajuszos katonák állnak nagy zászlókkal és néha megindulnak, át a turista tömegen.

A palota északi részénél belebotlottam a Néprajzi Múzeumba, ha már ott volt bementem. Egyrészt ingyenes másrészt meg szuper a múzeum. Tudvalevőleg nem vagyok egy múzeum rajongó, de ez hihetetlenül bejött, mindenen van angol (meg japán, meg kínai) felirat és nem csak ízlésesen (van nekik, csak nem az öltözködésben nyilvánul meg) vannak a tárgyak kiállítva, de video is van hozzájuk. Főleg az Csoszon arisztokrácia élete, meg a földműveléses tárlat van. Voltak ideiglenes kiállítások  - téli olimpia, meg mivel a Kutya éve lesz, a Kutya az ember társa kiállítás. Ezt mondjuk nem néztem meg, nem hiszem, hogy a koreaiak nekem újat tudnak mondani a kutyákról, hacsak nem recepteket, de arra meg nem vagyok kíváncsi.

Aztán még kicsit sétálgattam a Bukchon Hanok faluban, ez pár száz tradicionális hanok házat jelent, de nekem nagyon turistás volt, mindegyikben vmi biszbasz bolttal. Az épületek csinosak amúgy.

Átsétáltam inkább a Csongmjo (Jongmyo) konfuciánus szentélybe, ez is világörökség, 1394-ben csinálták, de többször újjá kellett építeni. Ide is érvényes a kombi jegy, de csak csoporttal lehet bemenni. Mivel a koreait már untam, ezért ide kínai csoporttal mentem. Szokás szerint nem értettem semmit, de mindenen van részletes leírással angolnyelvű tábla is, meg láttam, amit látni kell.

Itt a meghalt Csoszon királyok és királynők szellemeinek táblái vannak elhelyezve a szentélyben, a 3 éves gyászperiodus után, és minden évben rituális tánccal tisztelegnek az ősök szellemének. Igazából mint a világ legrégebben folytatott szertartása lett világörökség.

A városházához közeli palota maradt már csak, de legalább közben megnéztem a hatalmas hajlított üveg City Hall-t, amit fura módon félig betakar a könyvtár tök más stílusú épülete. És lefotóztam előtte a platós Barkasra szerelt mozgó hajóhintát. Ez régi vágyam volt. A Burger King házhoz szállítós motorost is akartam, de arról lemaradtam.

A Deoksugung először csak simán palota volt, de mikor a többit leromboltál királyi státusza lett 1593-ban. Itt is vannak pavilonok, csarnokok, de nyugati stílusú épületek is (mondjuk ezeket kihagytam). A Seokeodang épület tetszett nagyon, mert teljesen csak sötét barna fa meg a fehér papír ablakok és két emeletes.

Ennyi mászkálás után úgy éreztem végre lehet kellene enni valamit, úgyh szert tettem Bibimbap-ra, ami mély tálkában rizs, saláta, meg marhahúsi, és szezám mag is volt rajta. Én a szószt már nem tettem rá, mert a kimcsi (erjesztett káposzta vagy retek stb, sok chilivel, kb. mint nálunk a savanyúság, minden mellé ezt eszik) elég csípős amúgy is nekem.

Hazamentem ejtőzni, hogy aztán elmenjek metróval andongi vonatjegyért a Cheongnyangi állomásra. Papa mondjuk igazán jöhetett volna (részben ezért is lett Dél-Korea hátha el tud szakadni, ez neki sincs Montreálból annyira messze), nem csak mert rég utaztunk együtt, meg hiányzik, és jó lett volna megint együtt karácsonyozni, de most nekem kell mindent szervezni és még a blogot is írni.

A szöuli metró egy külön sztori, számozott csak a városhatáron belüli 9 vonallal, ez összesen csak 331 km, de összesen 21! vonal van a agglomerációs járatokkal együtt, ez összesen 1.108 km (szerintem összesen autópálya nincs ennyi Magyarországon nemhogy metró. És Korea területe hasonló, 100.000 km2, igaz 51 millió felett laknak, ebből 10 millió Szöulban). Én az 1. vonallal mentem pár megállót és közben volt időm megszámolni a térképen, hogy ennek a vonalnak 76 megállója van. Mindemellett elég profin lehet tájékozódni, mert itt is ki van írva a megállók neve angolul (meg japánul meg kínaiul) és számozva is vannak a hülyék kedvéért.

A vonat jegyet gyorsan megvettem, de utána az OTPnek köszönhetően csináltam magamnak programot, megpróbáltam automatából pénzt felvenni, na egyből letiltották a kártyámat. Ami azért annyira nem vidám így a föld túloldalán karácsonykor. Némi idegeskedés meg Telebankos telefonálgatás után vhogy sikerült magamnak újra aktiválni.. Úgyh még lementem a szálloda melletti Starbucksba egy forrócsokiért (ezt utána egy kis pálinkával feljavítottam) meg kipróbálni működik-e a kártya. Huhh.

Mondtam, hogy hosszú nap volt.

5. nap

Metróztam, aztán ügyesen felszálltam az Andong-ba tartó vonatra, ez lassú vonat, több mint három óra volt odaérni és 15.000 W volt (és késtünk is 10 percet a KoRail se a régi már). Busszal is ennyi, de a vonaton kevésbé jön ki a kinetózisom.

Közben meg szép hegyek, falvak, városok. Azért a vidék nem tűnik olyan gazdagnak pedig a koreai GDP per capita 29.000 $ (a magyar csak 12.700 $) és nem is túl rendezettek a porták. Hatalmas gyárak mellett is ment a vonat, meg egy nemzeti parkon keresztül, de ebből csak annyit láttam h sok fa van.

Andong egy pici városka kb 160.000 lakossal a Naktong folyó két partján. A világ legízléstelenebb szobájában lakom, ami amúgy mindennel fel van szerelve. Még hajlakkot is adnak WTF. Ezen egész éjszaka gondolkodni fogok ki merjem-e próbálni :-)

A városka cuki, van éttermek utcája, sétáló utca csomó kisebb, de csinos ruhabolttal és rengeteg sport bolttal, minden ismert márka képviselteti magát (Millet, Salewa, Merrell stb). A piacot is megtaláltam, zöldséget meg szárított makrélát árulnak főleg.

Holnap a közeli (egy óra busszal) Hahö-be megyek régi házakat nézni, ez is világörökség.

6. nap

Ragyogó napsütés, kék ég, -9 fok reggel amikor elindulok busszal (46-os) a Hahö (Hahoe) faluba. Az út kb. 45 perc, ~25 km, 1300 W, ami 300 Ft, és a sofőr mogorva idősebb fickó (valahogy az idősebb pasik ilyen mogorvák, a fiatalabbak és a bármilyen korú nők mosolyognak sokat)

Hahö egy Csoszon időkből megmaradt, 16 századi hagyományos falu, amit a kanyargó Naktong folyó szinte teljesen körbe vesz. A falut 3 klán alapította, de aztán csak a Rju maradt.

Nagyon jellegzetesek a házak – kétféle van, a szürke cseréptetős fehér mintával, ami általában sötét barna faszerkezetű pavilonok és rezidenciák tetején van, na meg a kerítéseken is. Meg vannak a sárga szalmával fedett házak, ezeknél a kerítés tetején is szalma van. Nyilván a cseréptetős volt az arisztokráciáé, a nádfedeles meg a szolgáké. A folyópart túloldalán szemben van egy nagy sziklafal, ennek két oldalán egy-egy tudósok (ezekből volt több a faluban) által kedvelt pavilon van, ezen a parton meg fenyőerdő. A falu legmagasabb pontján egy 600 évesnél idősebb gyertyánszil (zelkova) fa áll, Samsin istennő lakhelye, meg pár tízezer fehér kívánságokat tartalmazó fehér papírszalagé. Persze nekem is kellet egyet írni, ami elfagyott kézzel nem túl egyszerű.

Az egész falut 2-3 óra alatt alaposan be lehet járni a girbe-gurba utcácskákon. A házakban ugyan laknak, de minden maradt a régiben, nem csináltak turista bazárt belőle. Reggel a hidegben rajtam kívül hál istennek senki sincs, dél körül érkezik 2-3 busznyi koreai turista (nyilván nem bírnak korán kelni), de el tudom képzelni a parkoló mérete alapján milyen brutál tömeg lehet itt szezonban.

Úgy 1 km sétára visszafelé van a helyi Maszk múzeum (ami amúgy fizetős, de ma valami kultúr nap volt, ugyh ingyen mentem be), mert a hely a maszkokról és a maszkos ősi táncokról is híres. Ez a múzeum sem okoz csalódás. Sokkal nagyobb, mint az ember hinné, és nem csak koreai vagy más ázsiai maszkok (japán, kínai, mongol, indiai stb.) de európai (velencei) meg afrikai (főleg kongói) és óceániai (pápua stb.) van.

Visszafele ugyanazzal a mogorva buszossal jövök. Megnézem még egyszer a piacot, aztán eszem vmi helyit (nagyjából naponta 1x eszem rendesen) és elcsoszogok az információs irodába. Ezekből mindenhol van az állomások vagy látnivalók mellett, tudnak angolul és ilyenkor holt szezonban nagyon unatkoznak. Így aztán szépen bejárok kérdezősködni és mindig örülnek nekem, adnak térképet, menetrendet stb. Most is kiokosítanak hogyan jutok el busszal holnap Gyeongju-ba..

0. nap

Indulás Ljubljanából – az amúgy is rettenet év végét (14 nap meeting 18 munkanap alatt, meg utazós fesztivál előadás, meg rádió1, meg afrikai fotó válogatás, meg foglalások Koreában stb) még lehetett fokozni a szokásos Karácsony előtti céges HQ meetinggel. De legalább megnéztem a feldíszített Ljubljanát, nincs olyan tömeg a karácsonyi vásárban és itt is adnak forralt bort.

Viszont legalább volt annyi eszem?, hogy innen repüljek egyből Szöulba, Turkish-sel, és még 200 €-val olcsóbb is volt. Mondjuk az is kérdőjeles, hogy vki miért akar Koreában menni télen, amikor ott is hideg van és esik a hó. De ha azt mondom, ilyenkor néhány millió főleg kínai turistával kevesebb van, akkor talán érthető

Az út eseménytelen, de az Isztambuli repteret még mindig utálom – nincs hol leülni, nincs normális wifi, csak brutál tömeg. A 10 órás utat szinte végig alszom szokás szerint a Deadalon és némi fehérbor segítségével.

1. nap

Egyben megérkeztem Szöulba, több mint félóra az útlevél ellenőrzésig a sor, de szerencsére az egészségügyi vizsgálat előbb van, így nem látják, hogy nemrég még Nyugat-Afrikában nyomultam. Elég komoly para úgy tűnik a sárgaláz, kolera stb. itt, nekem meg nem hiányzik néhány hét karantén Koreában.

A csomag is megjön és nem nézik meg a vámon (nyilván megint van benne csempész cucc) váltok pénzt, és feltöltöm Jeti utazós kártyáját. A busz meg lesz gyorsan, de így is délután 3 elmúlt mire a szálláson vagyok. Sok mindenre nincs erőm, de azért elindulok körbe nézni. Szerencsére, mivel a City Hall mellett lakom, szinte minden gyalog elérhető. Amúgy tiszta amerika Dunkin Donuts, Starbucks minden sarkon stb. A városháza előtt ízléstelen karácsonyfa a téli olimpia két kabala figurájával.. Jajj. Azt mondjuk sejtettem eddig is, hogy nem ízlés fejlesztő túrára jövök :-)

2. nap

Reggel 8-kor már úton a DMZ felé.. Ezt még otthonról interneten befoglaltam szerencsére, egyrészt ide nem lehet egyénileg bemenni (nyilván) és másrészt a Karácsony miatt ez az utolsó nap idén, hogy nyitva van. Sajnos a JSA (Joint Service Area) így is kimarad, mert az már bezárt az ünnepekre. Ott van az a híres bilikék barakk, ahol leszoktak egymással ülni tárgyalni, már ha éppen beszélő viszonyban van a két ország. És itt szökdösnek át néha északi katonák, mint a nemrég elhíresült, aki kapott 4-5 golyót. De mint megtudtuk tegnapelőtt is átszökött egy, pedig állítólag ez nem olyan gyakori.

A DMZ (Demilitarized Zone) csak 50 km északnak Szöultól, és azt a 4 km széles 250 km hosszú sávot jelenti, ami a 38. szélességi kör mellett elválasztja Dél és Észak Koreát. Mind a két oldalán beásott tankok, fegyverek, taposó aknák, és katonák harc készültségben. Bejutni csak pár utazási iroda csoportjával lehet, szigorú útlevél ellenőrzés után, de az is meg van adva milyen ruhában kell lenni.

A két ország valójában még mindig háborúban áll, mert ugyan 1953-ban aláírtak egy tűzszüneti megállapodás, béke szerződést azóta sem. A két Korea úgy lett amúgy, hogy 1910-ben Japán megszállta az országot, aztán 1945-ben felszabadították délen az amcsik, északon a szovjetek. Középen találkoztak és felosztották az országot. Aztán a két fél viszonya úgy elmérgesedett, hogy 1950-ben ebből lett a koreai háborút, de egyik sem nyert. Létrejött a tűzszünet, meg a DMZ.

Konkrétan civilek csak az úgynevezett Civilian Control Zone területre juthatnak be, itt lehet megnézni a Freedom Bridge-t, ami összeköti a két országot az Imjin folyón keresztül, itt cseréltek ki 13.000 hadifoglyot 1953-ban. Meg bemenni a 3. Infiltration Tunnel-be, amit a DMZ alatt ástak az észak-koreaiak, hogy meglepetésszerűen tudjanak támadni. De egy átszökött katona elárulta, úgyhogy ezzel is lebuktak (összesen 4 alagútról tudnak a déliek, amiket megtaláltak). 73 méter mélyre kell lemenni és a 265 m hosszú, de nem túl magas alagútban el lehet gyalogolni egészen közel 170 méternyire az Észak-Koreai határhoz. Mondjuk nem az én magasságomhoz csinálták az biztos, de melós lehetett, mert az egész gránit. Közben biztatásképpen gázálarcok vannak a falon.

 A Dora Observatory-ból, ami egy egyébként aláaknázott domb tetején van, át lehet látni Észak Koreába, ha nincs köd. Én sajnos emiatt nem sokat láttam, csak a fotón amin elmagyarázzák mi van a túloldalon. Kaesong ipari park, ami Dél-Korea épített, de északiak dolgoztak benne, olcsó munkaerőként, a kereset 90%-át visszaadva a rezsimnek. A nem tudom hányadik atom kísérlet után Dél-Korea bezárta, mint gazdasági szankció (és pont tegnap olvastam, hogy az ENSZ bezáratja a hasonló orosz és kínai gyárakat is, ahol vendégmunkás északiak dolgoznak).

Ami bizarr, hogy DMZ-ben van egyébként két falu, ahol konkrétan rizst és ginzenget termesztő földművelő emberek élnek. Legalább is a déliben, az északi állítólag csak patyomkin falu. Mivel ezen kívül gyakorlatilag ember oda be nem teszi a lábát (már az aknák miatt se) csomó ritka állat meg növényfaj bírt fenn maradni, csak hogy vmi jó is legyen benne.

Délután Itaewon városrészben tesznek ki, itt van egy nagy háborús múzeum, de nekem egy napra ennyi vhogy elég a háborúból, úgyh a nagy amerikai támaszpontot körül sétálva inkább elmegyek a Nemzeti Múzeumhoz.

Na ez nagyon bejön, több mint 2x akkora, mint az egész MüPa (asszem 138.000 m2). Szóval hatalmas modernista épület, belül márvány, csomó kávézó teázó és ingyenesek az állandó kiállítások. Szépek is, gyönyörű tárgyak a 6-7 századból, arany koronák, ékszerek, Buddha szobrok, elsüllyedt hajóból 13 sz.-i kerámiák, mindez jól megvilágítva és angol feliratokkal. Még megnézem az Ermitázs francia festős ideiglenes tárlatát, ami fizetős és nem esek hasra tőle, nem a legjobb képeket adták kölcsön.

Aztán haza busszal, szerencsére elég profi a tömeg közlekedés. Egyrészt a Jetitől kapott utazós kártyával bárhol lehet fizetni, a Google ugyan nem tervez sétás útvonalat, de tömegközlekedőset igen, és minimum bemondják, de némelyik járművön ki is írják, melyik megálló jön angolul.

3. nap

A plusz 8 óra időeltolódás miatti jetlag most jön ki, éjszaka felébredtem nem tudok visszaaludni, reggel meg jól elalszom. Áhh. Viszont legalább az idő is pocsék, szakad az eső, 3 fok van és erős szél.

Szerencsére tényleg minden sarkon van egy kávézó, elvonszolom magam egy Starbacks-ba, hogy legalább addig is behozzam a lemaradást és végre válaszolok Johnnak.

Végül csak összeszedem magam annyira, hogy elinduljak az esőben palotákat nézni. Bár Szöul területe nagyon régen lakott (i.e. 4000) a várost „csak” Pekcse alapított i.e 18-ban. A palotaépítési korszak a 11.-14. századik zajlott. A négy híres palotába + egy szentélybe lehet kombi jegyet venni, 10.000 Won (2500 HUF).

A Cshangdokkung (Changdeokgung) világörökség, 1405-ben épült a Csoszon (Joseon) dinasztiának, de 1610-ben a japán invázió után újra kellett építeni. Több hatalmas udvara van – királyi lakóudvar, nyilván külön palotával a királynak és királynőnek, adminisztratív udvar és az audenciás rész. Van egy hatalmas trón terem is, ahol régen koronáztak, meg fogdásokat tartottak. Az épületek szépek, de belül nincs semmi és nekem még tradicionális ruhában helyiek sem jutnak, mint a Jetinek. (Ruhát lehet bérelni, és úgy ingyenes a belépés, de elmebetegnek kell hozzá lenni ebben az időben).

Az épületek inkább a déli részen vannak, Feng Shui szerint építve és az egész hátsó rész egy gyönyörű Huwon-nak hívott Titkos Kert. Ide csak vezetett túrával lehet bemenni, én egy koreai nyelven tartott csoporthoz csatlakoztam, mert szeretem a kihívásokat. A kert még ilyen zord időjárásban is szép, gondolom nyáron még látványosabb a sok ezer fa meg virág. Különböző pavilonok, tavacskák vannak és a szakadó eső ellenére nagyon élvezem. A legtöbb fa több száz éves, a legöregebb egy boróka a 750 évével, kár hogy a fák nem írnak blogot. Közben pedig alkalmam nyílik a koreai népek tanulmányozására, különös tekintettel a cipőkre (szőrös csizmától a zokni nélküli balerina cipőig minden) és esernyőkre (Helllo Kitty meets GumiPanda).

Ebből a palotából át lehet sétálni egy másikba Cshanggjonggungot (Changgyeonggung) a 15. század elején építették, van egy öreg kőhíd (1483) és szépen dekorált plafonú főterem.

Na ide már elég közel volt a híres kajapiac a Gwangjang, ahol van vagy 200 kajaárus, mindenféle leveseket, kimcsiket, hurkaszerű meg sütött lepény cuccokat és persze tengeri herkenytyűket árulnak. Én levest eszem töltött batyukkal meg kimcsivel, ami finom, de nekem még mindig túl csípős. (A koreai konyhával Kambodzsában ismerkedtem meg, mikor Ákossal mindig Phnom Phenben a koreai éttermek utcájában laktunk, vmi rém szakadt, de olcsó helyen).

És mivel karácsony este van, hazafelé nyilván alaposabban megnézem a karácsonyi fesztivált, ami a Cheonggyecheon nevű helyreállított 11 km hosszú patak partján van a belvárosban. Most mindenféle ultra giccses led dekorációval (hattyú, szívek, Bambi, bicikli, táncoslány, kacsa, nyuszi és elefántok) és szelfiző tömegekkel van tele. A végén nyilván koncert vagy ha nem akkor karácsonyi dalok, és mivel kb. 100 méterre sem lakom ezeket hallani egész este. De a csúcs nem ez, hanem a party kamion, amit a városháza előtt csípek el, ahogy megy végig a városon, K-Pop slágerek fehér nyuszi ruhában táncosok, sok pink leddel megvilágítva. Hazaérve ki kellett bontanom a barack pálinkát és nem csak azért mert át voltam fagyva..

12. nap

Egy tavon töltöttük a napot – Ganvié a legnagyobb cölöp falu Beninben, a Tofinou törzs költözött ide még a XVI. században a rabszolga kereskedők elől. Egy motoros csónakkal a parttól 25 percnyire van a falu, az egész cölöpökön. Némi változás van az alapítás óta – van iskola, kórház, némi elektromos áram estére (napelem vagy generátor) és külön kapnak ivóvizet ( a tóban tenyésző bilharziát kihagynám). De mai napig halászatból élnek, a piacon csónakokból árulnak és vásárolnak, a gyerekek csónakkal mennek iskolába, csónakban van a büfé, ahol reggeliznek munkába evezve. Kisebb nagyobb fatörzsből vájt kenuval közlekednek mindenhova, színes ruhákban, szalmakalappal a nap ellen.

A szállásunknak volt egy felső terasza, ami a fő csatornára nézett, egész délután ott ültünk ittuk a sört és lestük ahogy zajlik az élet a vízen. Szemben velünk volt az ivóvíz vevő állomás, egy hatalmas csőről töltötték a vizet a csónakokban levő műanyag hordókba, amivel aztán tovább eveztek. Egyszer csak látom, hogy jön egy nagyobb csónak rajta vagy 10-12 méter magasra pakolva és minden irányban messze kilógva egy egész zöld erdő. Nem hittünk a szemünknek annyira vicces volt (és még alig ittunk 2 kis sört), főleg hogy még vhogy navigáltak is.

A hotelben is történtek vicces dolgok – felfedeztem, hogy a szuvenír bolt faszobros helységében él a hotel két kecskéje.. A fekete konkrétan a poros, eladásra váró trónszékben uralkodik, a drapp meg az elefánt mögött lakik. Óriási arcok.

Estére jött egy helyi jövendőmondó vudu mester, félszemű görbelábú pasi. Nyilván a kérdés feltevéséhez le kellett tenni némi pénzt (1 $) majd jött a csontok, kavicsok, növényi izék csörgetése, és a válasz, ami hát nem volt túl adekvát, de végén még kellett neki sört venni vagy további pénzt adni. Ugyan a kérdést nem árulhatom el, de nekem azt mondta hogy ne legyek mérges állandóan, és próbáljak türelmes lenni :-) állítólag minden kívánságom teljesül.

13.nap

Mai történelem óra volt – mentünk Quidah nevű városba, követni a rabszolgák útját. De még előtte a python templomba mentünk, mert ez a nép az aki a kígyókat tiszteli istenként évszázadok óta. A vudunak van sokféle istene – föld, nap, eső, fa, vas stb..

A rabszolgaságról írtam elég sokat Ghána kapcsán, az egész Nyugat Afrikai partszakaszon ment a biznisz. Beninben is, végig a parton erődök, francia, portugál, angol, dán, holland… A rabszolgaság amúgy létezett Afrikában a fehérek előtt is, évszázadok óta. Dahomey királyságban is, akik ugye azért is harcoltak a többi törzzsel hogy a szerzett hadifoglyokat eladják a portugáloknak.

Quidahban a régi portugál erőd múzeum (és egész jó állapotú). Onnan 4 km sétáltak a rabszolgák (meg mi is) a tengerig, ahol hajóra rakták őket. A különböző mementók vannak közben, a fa helyén amit 9-szer meg kellett kerülniük emlékmű, szobrok, a tömegsírnál  emlékfal stb. Sok fotó nem készült (zero), mert a benini hadsereg ezt az időpontot választotta arra, hogy gyakorlatozzon az utcában, gépfegyverrel, harckocsival, tankokkal :-) Így az átlagnál több benini katonát ismerek arcról – vannak lányok is.

Végre tengeri halat ettem ebédre (meg kalamárit vacsorára), utána még megnéztük a szent erdőt. Itt vált fává az a király aki nem halt meg csak eltűnt. A vudu cuccokon kívül még denevérek voltak.

A szállásunk egy palota ez eddigiekhez képest és homokos tenger parton van – sajna fürdés csak a zuhanyban, mert a hullámok hatalmasak. De van wifi és gin tonic, királyság.

14. nap

Még vudu.. Reggel csónakon gyorsan átugrunk Togóba meg vissza, mindenféle útlevél vagy vám cirkusz nélkül, újabb törzsi táncokat nézni. Ez alkalommal ilyen kúp alakú földig érő rafia izék táncoltak, de mindig volt még a nagy kúpban elrejtve valami - kisebb kúp, mozgó baba, vízköpő vmi, sőt az egyikből egy kisebb, de élő krokodil került elő.

Aztán megtesszük ugyanezt, de hivatalosan az útlevél cirkusszal együtt (így összesen 3x léptem be Togóba és 2x Beninbe), ami eltart vagy egy órát.

Isteni lepényhalat ebédelek, aztán megyünk tradicionális gyógyítót nézni, aki állítólag erdei növényekkel meg vudu cirkusszal gyógyít pszichés betegségeket. Mindenesetre a szentély elég autentikus.

 A végre marad egy igazi vudu szertartás, ahol a szokásos dobolásra addig táncolnak a népek amíg transzba nem esnek. Mind ehhez természetes kellenek profi (és gyönyörű hmm) dobos fiúk, némi puskaporos füstölés és sok gin. Főleg csajok táncolnak és nem is akárhogy – még az egész kicsi 5-6 évesek is hihetetlenül mozognak. Néhányan tényleg fennakadt szemű transzba kerülnek, ezeket elviszik kapnak repülősót, aztán nyomják tovább. Közben, akik nem táncolnak éppen felállnak és a ruhájukkal letörlik a táncolókról az izzadságot, meg tapssal énekkel ők is részt vesznek.

Estére újra Loméba érünk, mi az amcsi öreglánnyal még elindulunk sörözni, a helyiekhez a lagúna partra. Nyilván nulla közvilágítás – szólok az öreglánynak, hogy vigyázzon a sötétben, mert ott egy beton árok. Megtorpan egy pillanatra, majd szépen belelép a semmibe és elterül hanyatt a betonárokba. Persze rohannak a helyiek segíteni, hárman vhogy kiszedjük. Szerencsére nincs komolyabb baja mint horzsolások, meg egy bekékült hüvelykujj.

A búcsú vacsin aztán megisszuk az M-től kapott szilvapálinka maradékát, mert lesz mit hazacipelnem – a földimogyoró paszta mellett pálmaolaj, gari és persze pár mangó (ami sajnos csak itt dél Togóban a túra elején meg végén volt, még nincs igazán szezonja)

15. nap

Nekem még van egy szinte teljes napom, de annyi minden van, hogy inkább maradok a szálloda lagúnára néző teraszán élvezem a napsütést és birkózok a Járatlan Utakra írandó előadással, meg próbálom letölteni a fotókat stb. Este repülök Párizsba, ahol még lesz egy fél napom úgyh valójában csak szombat éjszaka érek haza.

A reptéren az Air Franc hozta szokásos formáját mert minden ember után lefagyott a rendszer, így 10 percenként csekkoltak be egy utast. De hogy legyen vmi vicces is - az utasokat azonnal átvilágítják minden motyóval ahogy belép a reptérre, engem nyilván kiszedtek. Milyen üveg van nálam? Mondtam üres (pálinkás), nem mutassam van másik. Ja tényleg a 1,5 literes vörös pálmaolajjal.. hát a biztonsági ember könnyesre röhögte magát. Annyit tudtam mentségemre felhozni, hogy szeretek főzni.

16. nap

Csak hogy ne maradjak a szokásos szürreál sztori nélkül.

Elrepültem Párizsba, ahol lett 14 órám a kiváló CDG reptéren. Megpróbáltam bemenni a business lounge-ba - a ruházatom miatt be se engedtek (This is Africa). Ok eszem vmit, dolgozom, aztán egy tiszta polóban újra megpróbálom. Végül találtam egy csendes sarkot egy biznisz dolgozós részen, ahol kicsit írtam, aztán a 120 cm padon szépen lefeküdtem aludni, magzat pózban pont elfértem. Közben félálomban hallom vki magyarul telefonál mellettem. ElzsIbbadtam megfordultam, látom sáros bakancsa van, ok ez biztos rendes utazó. Aludtam tovább.

Nem akarván feladni a nyugis helyet, mikor felébredtem, mondom a pasinak magyarul  - Itt marad még egy kicsit, vigyázna a cuccomra, amíg hozok egy kávét? Ugrott egyet a székben szegény, felkelt a csöves és magyarul beszél :-) Kiderül 1 hónapja nem hallott magyar szót, mondom én se beszéltem már több mint 2 hete magyarul..

The rest is history - hamar rájöttünk, mind a ketten utazók vagyunk, még ha más stílusban is nyomjuk. Gondoltam megkérdezem Járatlan Utak Fesztivál? Hát Ő előad. Hát én is. Tovább beszélget. Mutatja, hogy csinált TED előadást. Mondom én meg holnap megyek egy TEDConversation-re, mint résztvevő. Az előadásommal nyilván nem haladtam semmit - beszélgettünk vagy 5-6 órát a gép indulásáig Camino Steve-vel (Csutka István).

9. nap

Egy Fula táborban kezdtünk – vannak azért olyan családok akik ideiglenesen vagy végleg, de letelepedtek az állataikkal. Sőt művelnek némi földet és szakítva az évszázados hagyományokkal járnak a gyerekek iskolába.. Így kiderült hogy vannak köztük kifejezetten intelligensek is – lett fulani miniszter is. Ez egy kisebb család, talán 20 fős összesen a gyerekekkel együtt. Egy kút mellett telepedtek le és a marha csorda mellett van kukorica, köles, és kesúdió fa. A nők, lányok gyönyörűek, színes horgolt sapka, apró gyöngyökből hasonló színű fülbevalók és láncok, amiket ők fűznek. És hát ízé nem csak a csajok szépek, konkrétan két olyan jó pasi volt a családban, hogy tényleg megfordult a fejemben, hogy maradok és beköltözöm az egyik agyag-szalma házba. Amúgy az nomád pásztorkodás alapelvei továbbra is érvényesek, ha egy beteg gyerek vagy marha között kell választani, kit gyógyíttatnak, akkor a marha az első

A következő a Taneka törzs egyik faluja volt – na itt a gyereksereg kicsinált minket, a falu se volt kicsi, de elképesztő mennyiségű koszos kölyök került elő semmi perc alatt. Itt a házak köralakúak, nádból kúpos fedéllel, amit agyagedény zár le. Két mecsetet épített nekik valaki, amit nem használnak mert animisták, de ivóvizes kút nincs rendes.. A gyerekeken kívül a törzsfőnökkel találkoztunk, aki audencián fogadott minket a palotájában (kb. mint nagyanyám fészere, benne egy női körülmetélés elleni plakáttal a falon), a protokoll szerint cipő és kalap le, valamint nem lehet közvetlen megszólítani egy tanácsnokán keresztül lehet vele beszélgetni. Amúgy jó nagy darab ember volt, szép zöld hosszú ruhában, kezében egy oroszlános bottal. Na mikor meglátta a dagadék utitársat elkezdett hangosan röhögni, nem törzsfőnöki stílusban, annyira tetszett neki. Csodálatos. Kiderült, hogy ő a legmenőbb a csapatban. Konkrétan megkérdezte ő is nagy főnök-e otthon (nem villanyszerelő) és megkérte, hogy fotózzuk le vele (szerintem a törzsfőnök még nem látott magánál kövérebb embert, na most megkapta).. A faluban poligámok a népek, mint megtudtuk 4-5 feleséggel és 12-15 gyerekkel, ami túl sok és ez sajnos látszik is a kölkökön. Nagyon szakadt, koszos ruha, girhesek és nem járnak iskolába. Még a törzs papjával is találkoztunk, ő szegény nagyon öreg, de cuki és pipázik.

Na innentől a világ második legkátyúsabb útján nyomultunk délnek még egy olyan 8-9 órányit. Közben ettünk ebédet egy helyi vendéglátósnál, ahol egy cseh rendszámú terepjáró parkolt az udvarban és 4 jó képű cseh legény eszegetett. Nyilván beszéltem velük, 13.000 km-nél tartanak a rozsdás Land Roverrel és láthatóan élvezik.

Még egy helyen álltunk meg egy vudu szentélynél Dankoli nevű helyen. A szentély az erdőistennek van szentelve és botokat kell leszúrni, közben kívánni valamit, felkínálni az áldozatot és persze ha teljesül akkor vissza kell menni és az áldozatot (ez lehet tyúktól a marháig minden, de az anyós nem jáccik) bemutatni. Na mármost a vuduval kapcsolatban két hírem van, a jó hír, hogy mindig kell hozzá pia. Sok. Részben áldozni részben inni. A rossz hír, hogy itt nincs negatív vudu (ahhoz valszeg Haitira kellett volna mennem), szóval olyat nem lehet kívánni h valakit vigyen el az ördög vagy essen a fejére a tehén. Mindent át kell fordítani pozitívra (úgyh drága kollégáim kezdhettek kreatívan gondolkodni :-) )

10. nap

Na ma sok minden volt. Először is Dassa (Dacsa) városban mentünk temetkezési helyet nézni. Egy XIV sz híres királyság után maradt a hagyomány, hogy az elhunytat felviszik a hegy tetejére, ott van egy csomó temetési rituálé majd leviszik és eltemetik. Na szóval felmásztunk a hegyre, nagy kerekded sziklákon, és vhogy sikerült a szent helyre is bekéredzkednünk. Sok időnk nem volt, gyakorlatilag futottunk felfelé, mert aznap is volt temetés és már indultak felfelé a vudu papok meg előkelőségek. Ha ott találnak minket akkor kitör a balhé, de megúsztuk. Mindenféle áldozat bemutatás és rituálé helyszín van, kövek, szobrok, csirketoll, olaj stb.. ami nyilván érdekesebb lett volna ha látjuk hogy csinálják…

Még egy volt rabszolga piacot láttunk, meg egy szent barlang szent víz mellé települt hatalmas katedrálist. Az utóbbinál eredetileg egy helyi asszony gyógyított de kifúrta a katolikus egyház. Viszont szembe vele voltak árusok ahol végre ipari mennyiségű földimogyoró pasztára tettem szert, ami elengedhetetlen lesz ha otthon afrikai mogyorólevest akarok főzni.

Ezután úton Abomayba még megálltunk megnézni egy misét, vasárnap van vagy mi, ilyenkor templomba kell menni. Méghozzá mezítláb, fehér ruhába és letakart fejjel. Még meg is áldott minket a pap meg szórt ránk kölnis vizet. A legjobb az volt hogy gyerekek énekeltek, dob, szinti minden volt és ehhez óriási tánc..

Abomay-ban volt régen a Dahomey dinasztia királyainak palotája,  1985 óta világörökség és szép példája az afrikai korrupciónak. Mert ugyan gyönyörűek a tárgyak (uralkodói botok, trónok, ruhák, domborművel stb.) a múzeumban, de az egész iszonyat elhanyagolt még afrikai viszonylatban is. A vezetőnk ebből a városból származik, dolgozott itt a múzeumban, úgyhogy megkérdeztem  - 20 éve nem nyúltak semmihez. Egy épület összedőlt onnan átvitték a cuccokat egy másikba. 5 cm vörös por áll mindenen, a vitrinek üvegén nem lehet átlátni, pedig az UNESCO ad pénzt, amit nyilvánvalóan nem erre költenek el. Bár a portörlés, üveg takarítás nem kerül sokba. Megjegyzem fotózni tilos volt, gyanítom azért, hogy ne derüljön ki milyen állapotok vannak.

11. nap

Ma törzsi szertartásos nap volt – délelőtt Gelede maszkos, délután Egun kosztümös. Mind a kettő tradicionális rítus, és mai napig része a kultúrának, az ősök lelkével való kapcsolat tartásnak.

A délelőtti pár dobos, és egy teljes kórus adta az alapot, akik táncoltak is közben szépen körben. A maszkosok vonultak egyenként és sztorikat adtak elő, nyilván táncos formában. A fejükön nagyon színes maszkok, amiknek a tetején még kézzel mozgatható kis izék voltak – FöldAnya, rafia pofa, pénztárca amiből kijött a pénz, két ember koporsóval amit felemeltek, bábu ami meghajolt tapsolt, kondom amit használt a pár, hatalmas  rózsaszín bábú, pipázó táncos lány, hiéna és elefánt stb.. Volt 14 maszkos összesen. Egy csomó maszkot edukációs céllal csinálnak (kondom, vagy oltás) van ami meg csak a poén kedvéért van (a gigantikus rózsaszín baba, vagy a táncos).

A délutáni még jobban tetszett, sok dobos, brutál gyönyörű kosztűmök és sok száz helyi, akik részei voltak a műsornak, mert a táncosok rendszeresen megkergették őket. A kosztümök között elképesztően nagyok is voltak, több méter átmérőjű csillogó brokátban pörögtek, egy kávézó asztallal a hátukon, óriási. Az is hogy a helyiek papucsot, cipőt levéve, térdre esve beszéltek velük és nyilván adtak aprópénzt. Nekem a délutáni jobban tetszett, még ha ezekkel a ruhákkal a szálló por mennyisége meghaladta az egészségügyi határértéket.

6. nap

Sűrű nap volt, találkoztunk az út mellett Fula népekkel, ők vándorló nomádok, vannak szerte Nyugat Afrikában. Sajtot vettünk tőlük, és volt egy nagyon szép tini lány huhh. Elmentünk egy Kabiye faluba, ahol kőkorszaki módon csinálnak eszközöket a Bassaroktól vásárolt vasból. Kézifújtató és nagy kődarabbal ütik az izzó vasat. Hát nincsenek elhízva annyit mondok. Meg is csodálták a dagadék útitársat, egy teljes iskolányi gyerek vette körül (amúgy a gyerekek imádják – szóval valszeg nem rossz ember, csak rémesen kövér), A nők meg tradicionális anyagedényeket csinálnak, de csak úgy a kezükkel egy kődarabon.

Eyadéma ide származik, neki nem a foci stadion a hobbija, hanem a nemzetközi repülőtér, épített egyet a szülőfalujának. Nem tudom kik jártak jobban a togóiak vagy mi.

Aztán mentünk tovább Tata-kat nézni – ezek hihetetlen érdekes lakóépítmények az Atakora hegyekben élő Tamberma népek laknak bennük. Kvázi egy agyagerőd, ahol alul van parkoló a házállatoknak, konyhának, raktárnak hely és ilyen kis bástyaszerű kerek tornyokra rakják a szobákat, ahova csak egy lyukon lehet bemászni. Ezek tetején meg a termények száradnak, jelen esetben földimogyoró. A tetőről van egy lyuk, ahonnan le lehetett íjjal lőni az ellenséget, aki alul bejött. Az épület előtt meg hatalmas fallosz alakú fétisek.. Tudnak élni.

Több ilyet is megnézünk kívül belül, nem meglepő módon világörökség, tényleg gyönyörű példái a tradicionális afrikai építészetnek.

A benini határon úgy kellünk át hogy nincs is határállomás csak egy föld út meg a szavanna csomó baobab fával. A Togóból kilépek pecsétet a rendőr egy baobab fa alatt egy fatáblát használva pecsételte be, a pecsét egy koszos fekete nejlon zacskóban van. Ha nem vitték túlzásba, mert az útlevelet és az embereket egyszer nem nézték össze. Benin belépés hasonló, de itt legalább volt épület, előtte egy majommal láncon.

Koussou-ban alszunk, egy eco lodge-ban, ami csinos Tata dizájn, viszont nincs vezetékes víz, így két napig vödörből fürdés lesz. Mindig kell egy első alkalom.. olyat még nem láttam hogy valaki egy vödörre szerel WC deszkát.

Tűz mellett vacsoráztunk, mert valaki felgyújtotta a szavannát mellettünk, hatalmas lángok, ropogó hangok és néhány pánikolló útitárs – mondtam nekik semmi gond majd futunk, hát ööö kissé elsápadtak. Mondjuk láthatóan nem felénk terjedt a tűz, és a lodge kutyája is unott pofával mászkált, márpedig a kutyáknak jók az ösztönei.

Sajnos olyan forró volt az agyag szoba, hogy aludni mondjuk alig aludtam..

7. nap

Reggeli után 4 órás trekking, még mindig az Atakora hegyekben. Most Somba népek falvait látogatjuk – ők a 70es évekig meztelenül nyomták, és amilyen hőség van, volt rá okuk. Ők is tata házakban laknak, aminek a falai csíkos mintákkal van díszítve, ugyan ilyen minta van az arcukon is, hajszálvékony sűrű csíkok a férfiakon, a nők meg tele amulettekkel.

Elsétálunk egy szép vízeséshez, attól különleges, hogy egy hatalmas fa gyökerei bele nőttek a sziklákba, azon megy le a víz. Mellette barlang, régen ide bújtak a rabszolgakereskedők elől a népek.

Errefelé nagyon sok hatalmas baobab fa van és az egyiknek üreges a belseje, konkrétan mintegy szoba, 8-10 ember belefér simán.

Mindenféle földeken mászkálunk van bab, jam gyökér, okra (nagyon szép mályva szerű sárga virágja van) mogyoró, kukorica stb.

Aztán megint afrikai ebéd, nem reklamálnék, ha mindig ezt kellene ennem. Kaja után szundi, sikerült legalább egy órát aludnom, amíg a hőség miatt fel nem ébredtem.

Este még jöttek a faluból a lányok és megtanították nekem a férjhezmenős helyi törzsi táncot, nagy tök dobok, vas csörgők a lábon .. hát, ha így tudnék mozogni nem lenne gond a férjhezmenés for sure.

Mivel ma senki nem rakott tüzet így unalmas este lett, megetettük a helyi kutyusokat, aztán erőltettem az alvást, a hőség miatt kevés sikerrel.

 8. nap

Natitingou város – múzeum, ami tipikus afrikai kivitel, kevés cucc, de az legalább olyan poros, hogy alig látszik, nulla felirat, vagy ha még is csak csigaevő nyelven. Ami tetszett az néhány régi fekete-fehér fotó, ezeken még mindenki meztelen, szalma tanga, gyöngyök amulettek stb. Meg voltak makettek a különböző törzsek tata-iról, ami tényleg érdekes, mert mind más dizájn.

Aztán nyomultunk a piacon, amit imádok, itt is hihetetlen színes kavalkád nem csak az áruk, hanem a ruhák miatt is. Volt gyönyörű zöld salátától a frissen vágott marháig minden.

Ebéd egy helyi menő helyen, jam püré és mogyorószószban helyi sajt (én már tejesen afrikai kaján nyomom, reggelire gari volt, el fogok hízni annyira finom). Még odafele találkoztunk pár tucat szépen törzsi cuccba öltözött pasival – meztelen felsőtest, amulettek, fejen piros fejfedő fehér kagylókkal és a lábon neon zöld focista zokni, térdig felhúzva. Óriási. Ők mind körülmetélésre vártak, ami itt nem gyerekkorban, hanem 18-35 év között történik de ugyan úgy a férfivá avatás része. Ha felszisszensz nem vagy pasi, és bukod a feleséged meg a gyerekeket.

Délután csendes pihenő, de előtte végre 3 nap után zuhany, ehhez mondjuk elő kellett venni a jobbik modorom (csak for the record a következő appraisel miatt, nem vagyok mindig kedves az emberekhez, bár asszem a főnököm nem olvassa a blogot :-) ). Szóval kaptunk az én kedvenc amcsi gipsy szobatársammal egy szobát, amiben a zuhany konkrétan széttörve. Hmmm Szóval elég gyorsan lett két szobánk van, az egyikben alszunk a másikban zuhanyozunk. This is Africa.

Én ezután pihiztem, Ti meg olvassatok Beninről:

Benint régen Dahomey Királyságnak hívták, de már ezelőtt is csomó kisebb törzsi birodalom létezett itt. A Dahomey a fon népek birodalma volt és híres harcosok voltak, nem csak a férfiak, de a nők is. Már 1492-ben volt szerződésük portugál rabszolga kereskedőkkel. Szóval elfogott ellenséget meg eladták a fehéreknek rabszolgának, és lett egy csomó pénzük.. Utána a XIX században rátették a kezüket franciák, azoktól 1960-ban ők is megszabadulták, majd 1975-1991ig ők is részei lettek a kommunista blokknak, mert azt még nem próbálták. Itt amúgy szeretik a puccsokat, így került a Kérékou nevű elnökük hatalomra 1972-ben, először úgy döntött kommunista lesz, így az ország is az lett. Később áttért az Iszlámra, aztán meg Újraszületett Keresztény lett. Többször is vezette az országot egészen 2006-ig.

Beninnek kvázi két fővárosa van, (de egyik sem a nigériai Benin City) a hivatalos Porto Novo meg a nem hivatalos de gazdaságilag jelentősebb Cotonou. Fura alakú ország mert 700 km hosszú és a legszélesebb pontján 300 km, összesen kicsit nagyobb, mint Magyarország területre meg lakosságra is. Egész sok állatot nem ettek meg: oroszlán, elefánt, antilop, víziló stb. van a Pendjari Nemzeti Parkban. Gazdaságilag nem állnak rosszul, a baj az, hogy a populáció is hasonló ütemben nő. Főleg mezőgazdaság menő– gyapot, kesudió, mogyoró.

42 féle etnikum él itt, a legnagyobbak a Yoruba (12%), Dendi, Bariba (9%), Fula, Somba (8%), Fon (40%), Aja (15%). 43% keresztény 24% muszlim, de valójában itt is mindenki vudu a mai napig.

3. nap

Északnak indulunk Kpalime felé, de azért megállunk itt ott nézelődni. A déli rész elég sűrűn lakott, egész rendezett falvak, hagyományos házak és mindenhol mise - a templom vályog hullámlemezzel fedve, vagy legalább a vakolatlan, ablaktalan szürke téglaépület.

Megállunk az egyik pici faluban, benézünk a misére, itt pálmalevél templom van, pár tucat hívő, a fele szépen kiöltözött gyerek, mennek a zsoltárok, ének dob.

Körbe járunk a faluban, én labdázok az egyik kölyökkel – zacskóból és papírból van a labda. Megkóstolom a helyi szeszt, pálmaborból erjesztik, nem rosszabb mint az elvetemült törköly pálinkák. Itt nincs áram, vályog házak, pálma tető, de van iskola meg egy pirinyó bolt.

Egy szeszlepárlót is meg kell nézni, és újra inni.. hát ahogy készül a cucc az mondjuk nem túl bizalom gerjesztő, de nem vakultunk meg.

Ebéd egy helyi étteremben, én a 2 helyivel és az étterem vörös macskájával fufu-t eszem és mogyorólevest csirkével. Brutál finom, végre kiélhetem magam. A többiek úgy tűnik tonhal konzerves szendvicsen kívül nem esznek mást.

Délután elérjük a nemzeti parkot, pár órás séta egy lepkés emberrel, aki hálóval fogja a lepkéket nekünk, de olyan óvatosan mutatja meg, hogy utána simán repülnek tovább. Mindenféle növényeket mutogat, amiből természetes festéket lehet csinálni és az összest rajtam próbálja ki, szépen ki vagyok festve a végére -madagaszkári sárga, vérvörös, indigó zöld meg kék és vmi erős narancssárga. Az utóbbit nem is tudtam rendesen lemosni. A faluban még megnézhetjük a háziállat gyűjteményét – hatalmas botsáskák, kígyó, vagy 12-15 cm skorpiók. Asszem maradok a szőrös állatkáimnál..

4. nap

Reggel lefelé a hegyekből (kis túlzással 986 m a legmagasabb pont), igazi trópusi esőerdő fíling, de amit imádtam hogy ősöreg mangófák szegélyezték az utat, meg volt egy pici vízesés is. Itt is gond az erdőírtás, de vannak legalább nemzeti parkok, még maradtak állatok is bivaly, pár elefánt. Állítólag van még nyugat-afrikai oroszlán, de lehet ez csak a turista vakítás. A Kpalime katedrális nem izgalmas kicsit se, egyébként csomó mecset is van, kb. 29 keresztény 20% muszlim, de persze leginkább mindenki vudu meg animista.  Megyünk északnak pár száz km, de mondjuk az egész ország nem nagy (57.000 km2), legalább is afrikai léptékkel. Egész jó aszfaltos út van majdnem végig, bár az ország elég fejletlen, gazdaságilag nem állnak rosszul. Főleg a foszfát bányák, meg a kakaó-kávé-földimogyoró vonal erős. Volt egy csomó cukornád föld is az út mellett, meg cukor gyár, amit eladtak a kínaiaknak..

Egy kisvárosban megállunk enni, sült jam gyökér meg robbantott csirke, de a hideg sör segít. Megállunk út melletti kovácsokat nézni, ez itt menő cucc, de nagyon kemény ilyen melegben az izzó vasakat kalapálni. Az egyik útzárnál a katona megkéri a kezem – úgy tűnik kezdek flow-ba kerülni.

Egy Sokode nevű városban fogunk aludni, a szállodára ráférne egy alapos takarítás, ha már felújításra nem fussa és nyilván a wifi se működik.

5. nap

Még előző este tűz táncot kellett volna néznünk egy közeli faluban, ami elmaradt mert biztonsági okokból nem mehetünk oda, helyette reggel a táncosok jöttek hozzánk, tűzifával dobbal felszerelkezve. Hangulata világosban a tüzezésnek kevésbé van, de legalább jobban látszott, hogy tényleg megrágják az izzó parazsat meg simogatják magukat az égő botokkal. Nem jöttem rá mi a trükk, de jól csinálják.

Aztán mentünk északnak meg nyugatnak, közben megálltunk megnézni egy muszlim falut ahol persze ugyanúgy vuduznak mint mindenhol – itt csak fehér színű állatokat áldoznak, csirke, birka, kecske, nyilván rá kellett kérdeznem a turistára. A 160 kg-os útitárssal ellettek volna a szellemek egy darabig míg átrágják magukat rajta. Amúgy csak 8an vagyunk, a többi elég rendben van, bár nem egy túl intellektuális csoport, a szobatársam egy bostoni öreglány, de iszik sört és cigány származású úgyh jól el vagyunk. De a dagadék brutál, megmondtam neki, hogy én nem élesztem újra. Mondjuk az egyik kis mikrobusz hátsó ülésén utazik, ha ott elpatkol azzal együtt temetik el, mert kiszedni hidegvágóval se fogjuk tudni. Jó étvágyat.

Aztán nézzük még, hogy készül a gari – ez az alap táplálék kasszava meghámoz, ledarál, présel, erjeszt, szitál, megsüt és már kész is. Természetesen baromi kemény meló és nők csinálják. Egy faluban megálltunk megnézni, a csajok imádták a rájuk irányuló figyelmet, teliszájjal mosolyogtak és a fiatalabbaknak még foguk is volt hozzá.

A Bassar régióban nyomultunk még egészen a ghánai határnál – elmagyarázták hogyan olvasztottak vasat az bányászott ércből, elég sok szabály volt például az ércet csak öregasszonyok gyűjthették, spéci fa kellett stb. Meg láttam az első baobab fát, lesz megint ölelgetés már érzem. És megnéztük a törzsfőnök palotáját, úgy 11 felesége lehet, mert ennyi festett, kör alakú, nádsipkás ház volt az udvarban. A legfiatalabbal találkoztam, hát jó ízlése van a górénak.

Kb 40 törzs él az országban, a legnagyobb délen az Ewe 32% a népeknek, aztán van még Tem, ők a tüzesek, Kabiye stb. Történelmileg minden irányból mozogtak a népek ide, kb. a 11-16 század között, aztán a 16. századtól itt is nyomultak az európai rabszolga kereskedők, a guineai öbölben levő part szakaszuk is része volt a Slave Coast-nak. Aztán 1884-tól német gyarmat volt, az I. VH után lepasszolták a franciáknak, akiktől 1960-ban függetlenedtek. 1967 óta egyfolytában ugyan az a család kormányoz, Eyadéma kezdte, most a meg a fia, úgyhogy újabban vannak tüntetések és atrocitások, mert úgy tűnik annyira már nem népszerűek.

Kara nevű városban alszunk, jobbféle hotel és ellógtam megnézni a helyi piacot is, imádom a piacokat még mindig.

Holnaptól meg már elvileg Beninben nyomjuk. A kommunikáció ott se lesz egyszerűbb, (eddig minden harmadik nap van vmi wifi szerű, ami óránként 2 percre működik) mert annyira elhagyatott helyre megyünk, hogy ma minden sarkon vásároltunk vmi ehetőt, biztos ami biztos (ipari banán, jam gyökér, gari, rendes banán tele van az autók teteje - ami logikus a 160 kilós mellé kaját rakni veszélyes)

1. nap

Életemben először szolgált az Air France kellemes meglepetéssel – a párizsi beszállásnál elvették az eredeti beszálló kártyámat és adtak egy újat. Nézegettem a gépen melyik sor, aztán alig hittem a szememnek mert bizniszre szólt… Vauu.

Jellemzően annyira túlbookolták a gépet, hogy csak úgy fértek fel az utasok, ha prémiumra és bizniszre is raktak embereket. Nekem ez most a legjobbkor jött, mert olyan szinten fáradtan indultam el, hogy az utolsó nap már sírtam a kocsiban a fáradtságtól, így legalább lett reményem arra, hogy pihenjek a gépen és nem kellett izgulnom adnak-e eleget inni.

Mellettem egy ébenfekete istennő ült - magas, szép alakú feka lány, akinek a feje fényeskopaszra volt borotválva, fülében nagy ezüst bizsu, ízlés kérdése de szerintem gyönyörű volt, csak sajnos nem beszélt angolul..

Ittam, ettem, jót aludtam, percre pontosan érkeztünk és nem csak én, de a csomagom is. Már az Air France se a régi..

Ugyan sötét éjszaka érkeztem, de már a fényekből látszott, hogy igazi Afrika, párás, meleg és a jellegzetes afrikai szagok, illatok. Boldogság.

Belépéskor csekkolják a sárgakönyvben a sárgalázoltást, de amúgy szokatlan gyorsasággal jutottam át..

2. nap

This Is Afrika, ezt onnan tudom, hogy 4 órába és számtalan próbálkozásba került míg találtunk egy bankot, ahol váltanak valutát. Mármint Eurot. Dollárt úgy nézegették, mint ha most nyomtuk volna a krumplinyomdán a gazdálkodj okosanhoz.

Nyilván a fekete (itt mind az) piacon mindez 5 percbe került.

Amúgy ez Togo fővárosa, Lomé.. Homokos bícs, rengeteg hatalmas konténer szállító teherhajó, halászok, koloniális épületek. Vannak aszfaltozott utcák, de nem sok. A piac igazi afrikai pszichedelikus kavalkád, ahol mindent lehet kapni. Kb. egymás mellett árulják a kínai műanyagcipőt a levágott kecskét, a hamis viszkit és a samponokat. Ami jó hír, hogy mangót is, csak elkezdődött a szezon.

A fétis piac meg olyan, mint gondoljuk – csomó döglött állati rész, sün, lófej, kutyaláb, száraz gyík, tehén farok, kecske pata stb. Meg ilyen vudu szobrok szögekkel, és talizmánok. Beültünk egy gyógyítóhoz, akitől jó pénzért lehetett volna vásárolni – biztonságos utazást, családi védettséget, sikeres szerelmet és buffalo sexet (ez utóbbit potencia növelő ágakból teával kellett volna elérni) és a pasi az ehhez tartozó mozgást be is mutatta, ha esetleg addig nem értettük volna.

Mivel itt sok látnivaló nincs holnap vidékre távozunk, ahonnan viszont wifi hiányában post-olni lesz nehéz, de TIA.

12. nap

Ulan Bator-ban még egy fő látnivaló kimaradt a Gandantegchilen nevű buddhista kolostor, ide reggel megyünk épp mikor a szerzetesek elkezdik az éneklést. Több templomban is megy párhuzamosan a szertartás. Ezt a kolostort valahogy a szovjetek megkímélték, ez a mongol buddhista központ, különböző stílusú iskola épületekkel (tibeti, mongol, nepáli stb.) körülvéve. Van egy nagy, többszintes gyönyörű favázas épület, benne egy 23 méter magas aranyozott Buddhával, meg több ezer kicsivel a vitrinekben, ezeknek pénzt is adnak.

Aztán északnak vesszük az irányt egy Jalman Meadows nevű hely felé a Gorkhi-Terelj nemzeti parkban. Útközben még tiszteletünket tesszük Dzsingisz Khán bazi nagy lovas szobránál. A Tuul folyó partján emelték és 40 méter magas, fel lehet menni a ló fejére lifttel. Én ezt mondjuk kihagytam, ami jó döntés volt mert megint elkezdett szakadni az eső. Emiatt egy szép zöld domb tetején ugyan, de ebéd a buszban.

Dzsingisz Khán kultúsz igen erős az országban, gyakorlatilag a nemzeti öntudat megtestesítője. Mi mondjuk elég sokat tanultunk róla töri órán, de például John Angliában semmit. A kultusz amúgy jogos, mert a mongol törzseket Dzsingisz kánnak sikerült egyesítenie, és ezzel kezdődött a Mongol Birodalom virágzása. A világtörténelem legnagyobb hódítója 1162 körül született és aztán ahogy mondani szokás nehéz gyerekkora volt. Az apját megmérgezték, megölte féltestvérét, elrabolták Börtét a feleségét, az első szülött fiának nem tudni valójában ki volt az apja stb. Mindenféle törzsi háborúkat megnyerve végül 1206-ban egyesítette a mongol törzseket és megindult a vérszomjas hódítás, amely végül a földkerekség legnagyobb birodalmához vezetett. Igaz életében a birodalom még csak a Kaszpi tengertől a Japán tengerig tartott, magában foglalva Kína nagy részét. Voltak a vérengzéseken túl pozitív oldalai is uralkodásának – a Selyem út egységes politikai környezete, ami lehetővé tette a kommunikációt és kereskedelmet a nyugat, közel-kelet és ázsia között. Ő vezette be a mongol írást, nevéhez köthető az első írott törvénykönyv, tiltotta a korrupciót, a meghódított területeken vallásszabadságot engedélyezett stb.

Utódai aztán még tovább növelték a birodalmat, Kijevtől Koreáig, Szibériától Közép-Ázsiáig és az Ománi öbölig terjesztették ki. Halála utána birodalmát kánságokra osztották, utódja fia Ögedei lett. Még unokái is hódítottak Batu (a vitatott származású, korábban meghalt fia gyereke) volt felelős a magyarországi tatárjárásért, és övé volt Arany Horda, Kublai Khán elfoglalta egész Kínát, ő az alapítója Yuan dinasztiának. A családfa mondjuk van vagy 8 oldal kiprintelve, és ezek csak a törvényes gyerekek akikről tudnak, a hódítások alatt nyilván rengeteg további törvénytelen született – így állítólag a férfi lakosság 0,5% genetikailag rokon, bár nyilván ez főleg spekuláció.

Az esőből aztán elképesztő felhőszakadás lett, nyilván mikor már off road nyomtuk a nemzeti parkban. Olyan mennyiségű jégeső jött le, hogy a Monster raftingozott a méteres vízben az úton, minden pontján beázott a busz, a guide esernyővel ült az első ülésen.. A csomagos kisbusz is beázott, de szerencsére mind a ketten már reflexszerűen kukászsákban raktuk bele a csomagunkat, így a miénk legalább száraz maradt.

Némi sárban csúszkálás után csak elértük a tábort, ami egy szuper eco camp, körben 16 gerrel, de van külön könyvtár, étterem és zuhany ger is, viszont se térerő se wifi. Van viszont csomó aktivitás, és az egész egy elképesztően gyönyörű helyen 1800 méter magasan, virágos mezők, körben zöld tajga meg dombok fenyőerdőkkel.

Este bazi hideg van úgyh befűtenek a kályhába fával a ger közepén, de így is a merino cuccokban alszom.

13. nap

Mi naivan felkelünk hogy nézzünk napfelkeltét, de olyan köd van, hogy a műsor elmarad. Reggeli után a csapat egy része raftingolni indul, mi Johnnal bevállaltuk a kétszemélyes kajak műsorszámot a Tuul folyón. Kb. 5 km séta a beszállóhely a fura katamarán raftingokat jak húzta szekér hozza. A raftokon 4 ember konkrét székeken ülve evez, egy középen, a kifeszített ponyván drukkol.

Na alighogy elértük a beszállót, elkezdett szakadni az eső.. neoprén ruha persze nincs, mindenki vmi szedett-vedett cuccban nyomja (jó én vittem legalább egy Helly Hansen pólót), a folyó vize max 12-15 fokos, esik és fúj a szél, izzadni nem fogunk.

Aztán elindulunk, az ülőszékes raftok elég viccesen néznek ki, de aztán mi is, mert John elfelejtett szólni arról, hogy fogalma sincs hogyan kell kajakozni :-) Szerencsére a folyó max. grade 2 még eső után is, úgyhogy egy idő után megkérem, hogy inkább ne evezzen mert több meló korrigálni, mintha én tolom végig. Szerencsére nincsenek komoly rapidok, pár kidöntött fát kell kerülgetni, ezekben meg konkrétan jobbak vagyunk, mint a raftok, akik azért előadják a felakadunk a fára műsort többször is. Nem hiába jó tanáraim voltak (thanks Böjti, Mitya). A tábor vöröses kutyája meg nem hogy elkísér minket a beszállóhelyre, jön velünk végig a folyó parton aztán néha beúszik megnézni hogy jól vagyunk-e. Mekkora arc. Tulajdonképpen tökre élveztem az evezést, kivéve, hogy egy óra alatt annyira szarrá fagytam (mindenki), hogy nem éreztem konkrétan a lábaimat. Pedig voltak mert valahogy visszamásztam a táborba, de minden ízemben remegve fáztam, úgyh ha és még az előző megfázásból se gyógyultam ki, ha most nem lesz tüdőgyulladásom az csoda.

Szerencsére a ger-t már befűtötték, száraz ruha ebéd, utána kis szundi és kisütött a nap. Ami külön öröm, mert délután túrázni megyünk a közeli hegyekre. Nyomunk vagy 400-500 m szintet és teszünk egy hatalmas patkó alakú kört. Süt a nap, virágok, lepkék körben a gyönyörű táj. Elképesztő, hogy egy ilyen szép helyen 2 napig lehet gyalogolni míg az ember lát egy másik 2 lábút. Mi persze relatív gyorsak vagyunk és visszaúton le is lépünk a többiektől, mert időpontunk van a zuhanyzós sátorban :-) Kapunk finom vacsit, fröccsöt iszom na kb. ez a tökéletes nap számomra, persze lehetett volna fokozni ha délelőtt nem fagyok szarrá. Holnap ha minden jól megy és reméljük nem esik akkor kipróbáljuk a híres mongol lovakat.

14. nap

Reggel a békésen a ger körül legelésző jakok, bocik rágcsálására ébredünk.

Kipróbáltuk a híres mongol lovakat. És szerencsék volt az idővel, mert reggeli alatt esett kicsit, meg volt nagy szél, de 9 körül, amikor elindultunk borús, de elviselhető idő volt. A pacik itt félig vadak, szabadon legelésznek és csinálják a pacis dolgaikat, ha kellenek vmire akkor befogják őket, de sokszor addigra annyira elszoknak a melótól, hogy újra be kell törni őket. A mongoloknak összesen 300 szavuk van arra, hogy milyen színű egy ló. Én egy rőt vörösön ülök, de 7 ló 7 féle színű, a legszebb egy kapucsínó színátmenetes. És a ló sztori itt még mindig a napi élet része, a gyerekek előbb tanulnak meg lovagolni, mint írni vagy olvasni. 5-6 évesen már versenyeken indulnak, a híres Nadaam fesztiválon is gyerekek nyomják a lovon. Egy ló 300-1000 dollár árban, nem adnak nekik nevet sose, 25 évig használják, aztán ha kiöregedett megeszik. Mi is félvadak lovakon nyomjuk, fényképezni sem lehet róluk mert megijednek a zajtól, nem lehet őket simogatni, de amúgy nagyon rendesen sétáznak velünk egy pár órát a tajgán. Mikor jobban érezzük már őket akkor ügetünk is rövidebb szakaszokat. Az én heréltem azt játssza, hogy lemarad, aztán üget kicsit, hogy beérje a vezérlovat, aztán megint lemarad, és ügetünk, én meg rettenetesen élvezem. A vöröses kutya meg persze jön velünk végig, mert minden aktivitáson részt kell venni és közben ürgékre vadászik.

Ebéd után még beöltözünk Johnnal tradicionális mongol sokrétegű ruhába, megy egy kis íjászat, meg ugye a másik állandó hobbi a birkózás, a sofőrök, a guide bármely random pillanatban nekiállnak birkózni vérkomolyan. John-t kb. 12 másoperc alatt teszik a földre, és csak reménykedni lehet, hogy nem egy jak szar közepén landol.

Aztán lassan vissza Ulan Batorba. Most, hogy nem ömlik az eső végre látjuk mennyire szép volt a táj a tábor felé. A városban borzalmas dugó és fuldokolunk a szmogtól. Még van idő átöltözni, aztán búcsú vacsi, sajnos egy nem igazán nekem való olasz helyen. Email csere, elköszönünk Kenzótól stb.

Fura szobában aludni, de hogy meglegyen a végső csapás, álmomból felver a szoba telefon, a recepciós kérdezi, hogy nem ázik-e be a fürdőszoba, mert csőtörés van és a mellettünk levő fürdőbe ömlik le a víz. És én még azt hittem itt nem kell aggódni attól, hogy beázunk :-)

15. nap

Reggeli után további búcsúzkodás aztán irány a reptér. Szerencsére szombat van így normális a forgalom. Megint elképedek mekkora a város (a 2,9 millió mongol 40% itt lakik), szovjet és új lakótelepek, jurtásnegyedek a színes háztetőkkel, és konkrét undorító hőerőművek a városon belül.

Csak hogy tudjam hol vagyok a reptér előtt közvetlen a gyorsforgalmi út mellett lovak rohannak mellettünk. A reptér megint hihetetlen hatékony 10 perc alatt intézünk el minden formaságot, és még iszunk egy utolsó helyi sört.

Vissza úton is megáll a gép Bishkekben, ugyan ott iszunk kapucsínót ahol kb. egy évvel ezelőtt a Selyemútról haza. Még csomó utas itt száll fel a gépre, aztán irány Isztambul.

De még mielőtt odaérünk ráveszek egy kirgiz fiút, hogy tolja le a nadrágját :-)

Ez úgy történt, hogy egyszer csak elhangzott a bűvös mondat If there is any medical personal on board, please identify yourself to the crew – és már megint a Turkish-en (lsd haza út Kongóból). Úgyhogy megyek szerelni, kiderült, hogy az egyik kirgiz SAP-s (mellettünk ülnek amúgy és a másik megfelezte a repülőgépen található utolsó sört Johnnal, innen az info) magára öntötte a forró kávét. Gatya le, szerencsére nemesebb szervekre nem jutott, fedélzeti Fenistil meg jég, aztán kártyáznak tovább.

Isztambulban még elérem a csatlakozást, csak 45 percem van úgyhogy futok és valószínűleg a csomagom is mert rendben megérkezik Budapestre. Johnnak még van egy éjszakája Isztambulban, ami nem bonyodalom mentes, szegénynek most a Turkish Airlines, amit miattam vállalt be, annyira nem jött be.

Mongóliáról:

Amit nem Dzsingisz-nek hívnak az országban, annak a nevében a nomád szó biztosan benne van – és nem véletlenül. A hatalmas ország – több mint 1,5 millió!!! km2 – és a csak kb. 3 millió ember mai napig többségében a nomád életformát tolja, és egy részük még a városokban is jurtában él. A szélsőséges körülményekhez (az ország nagyrész 1000 méter feletti fennsík, a nyár csak 2-2,5 hónap, a januárban nem ritka hogy a középhőmérséklet -30 C és nagyon szeles) alkalmazkodott nomád állattartáson kívül nehéz is bármit csinálni. A kaja főleg hús és tejtermék, a zöldség minimál, gyümölcs gyakorlatilag nem része az étrendnek. A ritkán lakottság miatt a fővároson kívül az infrastruktúra minimális, tömegközlekedés nincs. Így aztán a nem világ legkönnyebben utazható országainak egyike. Ami látnivaló van – Buddhista kolostorok, Nemzeti Parkok, Gobi sivatag, és főleg maga az életforma – nekem nagyon bejött, gyönyörű a táj, minden zöld, szépek az állatok és minden előzetes híresztelés ellenére vendégszeretőek a népek. Sajnos viszont az elég halvány turistacsapástól nem nagyon lehet eltérni a fentiek miatt, viszont szerencsére nem is egy tömeges turista desztináció

A Nagy Kánról már írtam, de volt élet előtte is, utána is. Szóval nagy vonalakban, a terület ősi időktől volt lakott, az. i.e. 3 század környékén voltak itt a hunok (és emiatt lett Kínai Nagy Fal), aztán ők el, jöttek Türk törzsek, aztán Ujgorok és később a mongol törzsek, akiket Dzsingisz egyesített.

Altan Khan alatt 1578-ban térnek át a Buddhizmusra (ő adja a Dalai Láma címet a tibeti vezetőnek) és az első kolostort Erdene Zuu-t 1586-ban alapítják. Persze a sámánizmus is menő a mai napig, lásd a kő dombok (ovoo) körben járása 3x vagy a bokacsontos jóslás..

A XVII század közepén kerül mandzsu uralom alá, és ez tartott vagy 250 évig. Aztán 1911-ben Külső-Mongólia, Tibettel egy időben függetlenedett Kínától. Kína 1919-ben megtámadta és elfoglalta Mongóliát, majd 1924-ben jött a Szovjetunió és innen ők is csak 1990 körül szabadultak és lettek demokratikusak. Ugyan volt próbálkozás a téeszesítéssel, de a nomád életforma gyakorlatilag változatlan formában (na jó vannak napelemek már) fennmaradt. És ha lesz időm kiválogatni, egyszer csak teszek fel fotókat a fészre..

7. nap

Újra szakad az eső egész éjszaka, de hiába mienk a legöregebb ger, ez nem ázik be.. jó ötlet volt cserélni. A pisilést viszont jól meg kell tervezni, mert két hatalmas felhőszakadás között kb. 3 perce sincs az embernek, hogy elintézze amit el kell.

Hosszú buszút, ahol kiderül mire jó a Monster. 260 km, de végig földúton vagy legelőn, már az is csoda honnan tudja a sofőr merre kell menni, mert ugye a mongol pusztában kevés az út jelző tábla (<1) és még a családok is mozognak egyik legelőről a másikra.

A táj nagyon zöld, tele virágokkal (na ja a sok eső), háttérben hegyek és fura formájú felhők. Többször megállunk, először egy tehenes családnál fejni, aztán egy kancásnál kumiszt inni. Itt számítanak ránk úgyhogy mindenféle helyi finomsággal várnak – szárított aludttej, fura módon csinált túró/tejfölszerű cucc, sült sajt, és persze az erjesztett kancatej (airag helyi nyelven).. Ez utóbbi egész iható. Ilyenkor 2 óránként fejik a kancákat (de mindig úgy hogy maradjon a csikónak is maradjon tej) és utána 3-4 napig erjesztik amíg kész a kumisz, ez aztán akár 6-12 hónapig is eltartható. Elég savanykás íze van és nagyon enyhe 2-3 %os alkohol tartalma, úgyh simán isszák a gyerekek is. De ennél a családnál nem a finomságoknak van a legnagyobb sikere, hanem a valahonnan előkerülő 3 baba kecskének.. Iszonyat cukik, nekem az egyik gyerek egy koromfeketét nyom a kezembe.. úristen, selymes szőre van és bújik. Az állatok amúgy is hihetetlen egészségesnek tűnnek, ezeknek is fényes a szőre, és kézről kézre járnak. A kanca fejést már újra szakadó esőben nézzük, már nem is számolom hányadszor ázom szarrá.

Aztán elindulunk tovább, átkelünk egy kb méteresre duzzadt patakon, és a Monster simán átmegy pedig a busz küszöbén folyik be a víz. Az amúgy 2007-es járgánynak elől a vezető mellett a baloldali ülés helyén baromi magasan van a motorja, persze fűti rendesen az utasteret, de ilyen terepen sem ázik be. Egyszer viszont elakadunk, egy mocsaras részen gyakorlatilag a bal hátsó kerék elmerül a sárban. Elő a lapát, gyorsan körbe ássák, és a csomagszállító kis izé rásegítésével ki is jön a mocsárból.

A táj a Gobi felé amúgy egyre laposabb de még mindig zöld. Közben látunk egy csomó darumadarat meg ölyveket sokat, meg valami földi mókus szerű dolgot is.

Este egy tömeg turistás helyen (értsd vannak még rajtunk kívül 20-30-an brr) alszunk, de itt király melegvizes zuhany van, amit ki is kell használnunk. Az Ongi kolostor mellett táborozunk, de csak reggel megyünk megnézni, kerülendő a tömeges jeleneteket.

8. nap

Reggeli előtt elmegyünk kolostor romokat nézni, 28 temploma volt és 1000 szerzetes lakta az Ongi buddhista kolostort, amíg a szovjetek meg nem érkeztek. A szerzeteseket megölték, a templomokat lerombolták, pedig gyönyörű lehetett a hely a színes templomokkal, sztupákkal a smaragd zöld völgyben. Mi már csak az agyagtégla romokat látjuk néhány nyuszit meg fogoly szerű madarat, viszont felhő sincs az égen.

Reggeli a dombokra néző teraszon, után irány a Gobi sivatag déli része. Útközben újabb sámános helyen állunk meg, ezek kőből dombok, színes zászlókkal egy boton, amire a legfurább adományok kerülnek  a kormánykeréktől a mankón át a kajáig minden.  Háromszor kell körbe járni és három követ rátenni, ezt mindenki már automatikusan csinálja, most még egy csoportfotóval egészítjük ki, háttérben a nagy semmivel, vagyis a Gobival.

Aztán megállunk még tevézni, hatalmas csorda kétpúpú legelészik, természetesen mi Johnnal sikeresen becserkésszük őket, egész közel be a csorda közepébe, sőt megpróbáljuk őket közelebb terelni a többiekhez. Mondjuk ebben azért nem voltunk elég hatékonyak.

A táj egyre kopárabb, bár még mindig zöldnek tűnik a ritkás fűcsomók miatt, ez már nem az északon látott termékeny mező. Annyira nem, hogy homok dűnék is vannak, az egyiknek a tövében állunk meg ebédelni, illetve felmászni egy közeli dombra ahonnan jól látszik a holdbéli táj. Ennek ellenére találok színes virágokat, szóval itt is esett nem túl régen.

Később még megállunk egy faluban fagyizni, amit én nyilván kihagyok, helyette sétálok egyet a faluban. A falut úgy kell elképzelni, hogy a semmi közepén, hatalmas területen elszórva épületek, vagy szocreál beton izék mint középület vagy színes tetejű házak, mindegyik mellett a jurta, hozzá színes fa vagy vaslemez kerítés.

A következő pihenő egy sivatagi kút, ahol vizet merünk az állatoknak, hogy tudjanak inni. Ez más sivatagokban is szokás, hogy aki arra jár megtölti az itatót - egy teve ugyan csak havi egyszer iszik, de akkor 100 litert.

A ger tábor most a lángoló szikláknál van – ezek narancs színű homokkő sziklák, amiket az erózió csinált érdekes formájúra. De nem csak emiatt érdekesek, hanem mert itt találták a dinoszaurusz csontokat és tojásokat az 1920as években. Megnézünk egy korabeli dokumentum filmet, amcsik 1922-25 Dodge típusú járművekkel (ultra vicces a felvételeken) és teve karavánokkal elindulnak a Gobiba, ősember után kutatni, helyette találnak komplett dinókat, rajzolnak térképet, vadásznak stb. Az egész szürreálisan hihetetlen.

Naplemente persze a sziklákkal, amik égő narancsvörösek a lemenő nap fényében..

9. nap

Mi hajnali 4.30-kor kelünk (otthon 22.30 :-) ) és tök sötétben elindulunk a sziklákhoz napfelkeltét nézni. Ami szerintem 6 előtt van pár perccel, a guide szerint 5 kor. Na nyugodtan pakolhatunk volna még otthon, mert ugyan már a pirkadat fényében is szépek a sziklák a nap csak 5.55-kor kelt fel, viszont akkor brutál jól nézett ki.

Reggeli után átsétálunk a sziklákhoz újra, majd végig közöttük az ösvényen le a síkságra, a Monster valahogy addigra odaküzdötte magát.

Továbbra is a Gobian nyomjuk dél felé, a távolban hegyek, az egyik ilyen hegylánc a Gurvan Saikhan felé tartunk, egy közeli város mellett Dalanzadgad kempingezünk. Ez a hely a kincskeresők által gazdagodott meg – olcsó fémdetektor kínából, aztán mehet az arany és egyéb keresés, így lett a városnak saját reptere is.

A Yol völgybe megyünk sétálni, ez egy kvázi hasadék, ahol végig menve az ember egy vízeséshez és mivel annyira szűk a völgy közben a télről megmaradt jéghez ér. Amúgy 40 fok, de nyilván elkezd esni az eső mikor indulunk, amit lehet vízhatlan zsákokban hagyunk a gerben, mert ez a mostani minden eddigit felülmúlóan lepukkant.

Mire a völgyhöz érünk szerencsére eláll, minden gyönyörű zöld, körben érdekes sziklák, rengeteg virág, igazán szép séta csak rövid. A végén a vízesésben alig van víz, de két megmaradt jégtömböt még találunk. Visszafelé aztán elbújnak az állatok is, és persze én meg elkezdek belejönni az ott egy hörcsög ott meg egy patkány játékba. Ultracukik amúgy, még anyukát is találok a kicsikkel.

Este nagyon korán megyünk aludni, nem vagyok túl jól, vagy vmelyik útitárstól kaptam el a ragályt, vagy megfáztam, ez utóbbi se lenne meglepő, mert lehetetlen jól öltözködni. Nemhogy tájegységenként változik az idő, ugyan ott is lehet az egyik pillanatban 40 fok, aztán lemegy 16ra percek alatt. Arról már nem is beszélek hányszor áztunk szarrá az elmúlt napokban.  De az is lehet hogy egy Karin nevű útitársnő hozta rám a rontást, aki szemet vetett Johnra, szépen mellé ült a buszon, és gondolom erősen reménykedett, de hát mit mondjak csalódnia kellett, azóta gyilkos pillantásokkal méreget. Bár azt se fogom megérteni mégis mi járt a fejében, miért utazunk együtt?

10. nap

Laza nap, ami jó mert szarul vagyok.. Megfázás, láz és ehhez hasmenés, bár asszem nem az utazós (mert nekem olyan sosenincs) hanem az előző napi húsról derült ki, hogy disznó volt.. (Orsika :-) )

Késői indulás vissza a Nemzeti Parkba, de egy másik részéhez a Yol völgynek. Megint egy szurdokon sétálunk végig, rengeteg virág, minden hihetetlen zöld, körben hatalmas sziklák, középen egy patak amin oda vissza megszámlálhatatlan mennyiségben kell átkelni. Itt is meg szokott maradni a jég (ami 10 méter vastag kb télen) de mostanra elmosta az eső. Csomó madarat is látunk meg a hörcsögöket.

Persze mi túl megyünk azon a részen ahol a vezető szerint vissza kell fordulunk, csak a szokásos nézzük meg mi van a sarkon túl.. Kicsit veszélyesebb sziklákon kell átmászni, de utána ugyan úgy folytatódik a szoros. A guide persze utánunk jön és mint a rossz gyerekeket visszaterel.

A szakadékból sokáig a szikláktól nem vesszük észre a fekete felhőket, pedig ugye mikor indultunk felhő sem volt az égen. Még odaérünk az oroszhoz amikor szakadni kezd a jég, aztán az eső. Így piknik helyett ebéd a buszban, klassz.

Kifele a parkból még megállunk a múzeumnál. Csomó kitömött állat, ami itt él a Gobiban, közülük sajnos sokat fenyeget a kihalás veszélye – Gobi maciból összesen 16 db van, de a vad Bactrian teve is kihalófélben. Ez utóbbi ugyan az itteni háziasított teve rokona, de még is más, alacsonyabb, de hosszabb lába van és rövid a szőre. Max 20 fős csordákban él, és a tengervíznél sósabb vízzel is túlél. Nyáron 50 fok melegben télen -30 fokban nyomja és a sivatagban keres magának vizet. Van még hóleopárd cica, meg szürke farkas, meg vadjuh stb.

Délután legalább van pihenő idő, igaz egy busznyi dél-koreai tini ezt nagyjából meghiúsítja, ugyh pakolás a holnap repülő út előtt (összesen 10 kg lehet a feladott poggyász).

11. nap

A Hunnu Air nevű egzotikus légitársaság ATR típusú légcsavaros gépe ugyan egy óra késéssel de rendben elvisz minket Ulan Batorba. Itt egyből az egyik leghíresebb látnivalóval a Bogd Khan Palace múzeummal kezdjük. Több régi épület amikben a buddháktól a képekig van minden, de nem túl régiek, a Téli Palotában meg ékszerek, ruhák hintó és megint egy csomó 1901-ben kitömött állat, még halak is. Valakinek itt a taxidermia különös perverziója volt.

Ezután hotel és Nemzeti Múzeum, ezt én kihagyom mert még szarul vagyok, kár mert elég jó, de ez van. Este színházszerű, de turistás előadásra megyünk, mongol zene, tánc, ének – ebből az úgynevezett Khöömii tényleg különleges, másnéven torok éneklésnek hívják. Képesek egyszerre 2 féle hangot párhuzamosan kiadni, különféle állatok stb hangját utánozni egy különleges ének technikával úgy, hogy száj alakja változik és hangokat hasban, mellkasban, torokban képzik. A végén még van Tsam tánc – ez ilyen vallási ijesztő maszkos izé amit régen a lámák csináltak.

Mi kihagyjuk a közös vacsit és visszamegyünk kedvenc sörfőzdénkbe vacsorázni és Chinggist inni, kell az embernek néha pihenni is, mert holnaptól megint nomádkodás.

4. nap

Összepakol és elindul a Ulán Bátorból nomádkodni, na kijutni a városból nyugatfelé nem egyszerű. Egy Monster-nek becézett 18 üléses brutális orosz buszal megyünk, a cuccokat egy másik orosz (Barkas külsejű) izé hozza utánunk. A forgalom kemény, és a város ahogy kifele halad a központból egyre rondább, és az sem egy Párizs. Van ger (így hívják a mongol jurtát) kerület, ahol faházak és a hagyományos kerek fehér jurták nyomulnak, borzalmas szovjet lakótelepek, és ipari cucc, mind ehhez rettenet szmog, és forgalmi káosz.

Az utolsó raktárszerű szupermarketnél még veszünk vizet és gyümölcsöt (mind import, gyakorlatilag Mongóliában se zöldség, se gyümölcs nem terem), és neki indulunk a kb 300 km-nek nyugat, dél-nyugat felé. Az út 90%-a aszfaltozott és számomra meglepően sok az autó rajta.

Megyünk, megyünk körben puszta, aztán a távolban hegyek, és az Monster megmutatja mit tud, felmegyünk egy dombra off road és kapunk egy szendvicset ebédre. Kb. este 6-ra érünk a táborba, ami egy Khögnö Khan nemzetiparkban, 15 alvós ger, egy étterem ger ami nagyobb és egy amiben látszólag lehet zuhanyozni. Az egész eco módon megcsinálva, ha vége a párhónapos szezonnak minden eltűnik újra. Körben hegyek, gömbölyű sziklákkal, néhol fák, távolban homokdűnék, egyszerre legalább 3-4 fajta tájat látni.

A ger amúgy a hagyományos nomád ház, amit a helyiek 3an 1 óra alatt raknak össze, és költöznek másik legelőre, vagy a téli szállásra (ami általában egy szikla tövében levő szélvédett hely). Felállítani úgy kell hogy megcsinálják az alját (linoleum, néha fa) aztán berendezik és köré építik a ger-t, mert amúgy bútorok nem férnének be az ajtón J Régen állatbőröket használtak, most vmi vízhatlan vásznat, birka filcet, belül vmi színes anyagot, az egész egy fa vázon, középen kinyitható tetővel a szellőzés meg a kémény miatt. Jobbra, balra egy egy ágy, szemben asztal és a helyieknél még néhány láda, meg persze a kályha a tartozék. Apu anyu külön ágyban, a gyerekek a földön nyomják.

Én bevállalom a fürdést a pumpás zuhannyal, tiszta valószínűleg nem leszek (még egy pár napig), de még is csak tisztálkodtam. A vacsora kifejezetten finom, saláta, leves és édes savanyú csirke  - na a helyiek nem ilyet esznek. A hagyományos mongol konyha konkrétan a rizst sem ismeri, zöldség vagy krumpli is csak az utóbbi években és főleg a turistáknak került elő. Általában csak állati termékeket esznek, főleg birkát, meg kecskét, marhát, lovat, jakot, tevét stb. Ehhez max főtészta van semmi más. Nyilván csinálnak sajtot, joghurtot, ez utóbbit szárítva is és ne hagyjuk ki a híres kumiszt. A fővárosban persze van mindenfajta és jó étterem, a japántól az ír kocsmáig, de az meglepő, hogy itt az isten háta mögött kempingezve (se áram, se térerő, semmi.. ) ilyen jó a kaja. Ezzel csak az a baj, hogy fogyni jöttem nem hízni.

5. nap

Király módon aludtam a ger-ben, és szokás szerint 5-kor ébredtem magamtól és mentem napfelkeltét nézni az egyik közeli sziklára mászva, ami csak a felhők miatt nem volt tökéletes.

Utána gyalog elindultunk egy buddhista kolostorhoz, Erdiin Khambiin Khiid, kb 2,5 óra kényelmes, de nem fázunk típusú gyaloglás. Valahogy itt az augusztus már ősz, több az eső, ha felhős az ég hűvös van ha süt a nap, mint a sivatagban..

A régi kolostort lerombolták a szovjetek ( 1937 től 1990 bírták nyomorgatni az országot), de építettek pár új épületet amit 5 szerzetes használ. A hely nagy szép, de azért a templomok annyira nem hangulatosak. Vissza már a Monsterrel megyünk, bazi meleg van. Egész addig míg ebéd után meg nem jön ez eső.. Mi persze nyomjuk a délutáni szundit, és arra ébredünk, hogy beázik a ger.. először csak egy ponton az ágyam felett, aztán mindenhol. Úgyhogy jól jönnek a szárazzsákok, és még a kukászsákjaim is, mert mindent be kell csomagolni, nincs egy száraz cm2 a gerben, ömlik a víz mindenhol. Szerencsére mikor csendesedik John egyből elindul és lestoppol egy üres és többé kevésbé szárazat, ahova egyből költözünk is. Ez se hibátlan (még béka is van benne) de legalább az ágyak szárazak. A gyorsaság kifizetődő volt, mert a többiek is beáztak csak változó mértékben (miénk elég régi ger volt, nem bírta sokáig),

Több körben érkező brutális vihar ellenére elmegyünk délután a közeli kecsketenyésztő családot megnézni, az eső miatt Monsterrrel. Na az ő ger-jük bezzeg nem ázott be. A család egy gerben lakik, Papa, Mama, 4 lány akik közül a legidősebb lány babája csak 2 hónappal idősebb, mint a Mama 5 gyereke, aki viszont végre fiú és 8 hetes. Eszünk helyi sütit amit csináltak és beszélgetünk, meg babázunk. Aztán megnézzük és kipróbáljuk a kecskefejést. Én még ilyen fényes, egészséges kecskéket nem láttam, egyszerűen gyönyörűek az állatok. Van egy öreg terelő és őr kutyus is, de ő már szegény koránál fogva nincs olyan jó karban. Én még órákat el lettem volna velük, de megint jön a vihar úgyh hazamenekülünk, és most van idő írom a blogot az étkezős nagy gerben, ez alig ázik be :-)

6. nap

Egész jól alszom, bár hajnali 3kor jön az újabb özönvíz, ami aztán el sem áll. Reggeli után elindulunk a Monsterrel, az eddig homokos út helyett inkább patakban vezetve. Megállunk egy tónál ami a sárga homokdűnék előtt van, és tele vízimadarakkal, nagyon fotogén lenne, ha nem ömlene az eső.

Nemsoká elérjük az aszfalt utat és Karakorum fele megyünk. Ez volt régen a Dzsingisz Khan által kijelölt fővárosa a Mongol Birodalomnak, de csak fia Ögedej Khán épített ide igazi fővárost. Aztán Kublaj Khán áttette a fővárost a mai Peking helyére, ezt meg a Mancsuk rombolták le végleg 1388-ban.

Az eső miatt először a helyi szuper jó kis múzeumba megyünk, ahol a legérdekesebbek egy régi türk nemes sír leletei, az aranypénzektől a fura lovas anyagfigurákig mindenféle jó állapotban maradt tárgy látható, van róla érdekes film, és angol felíratok, persze innentől már gyanús- japánok csinálták a múzeumot.

Aztán még mindig az eső miatt fel off road az orosszal egy domb tetejére, ahol ebédelünk. Nem túl romantikusan a buszban mert szakad. Végül annyira kiszállunk, hogy a közeli kőből faragott szent péniszt megnézzük. Ezt is a szerzetesek csinálták állítólag..

A múzeumtól is látszik a hatalmas, 108 sztuppával körbekerített Erdene Zuu Khiid, Mongólia első buddhista kolostora (világörökség meg minden), amit 1586-ban Altai Khán alapított. Anno volt benne 100 templom és vagy 300 gerben 1000 szerzetes. Nyilván mind nem maradt meg, szovjetek miatt az is csoda, hogy ennyi és ilyen állapotban igen, 1937-ben persze bezárták, aztán kinyitott, de csak mint múzeum 1965-ben.

A főtemplomok 16. századiak, a benne levő cuccok a 18.ból vannak. A 3 megmaradt templom a Buddha életének 3 fázisának van szentelve. A baloldali templomban van egy múltbeli Buddha szobor, középen egy harmincas, aztán a jövőben szobra. Ezek ilyen bazi nagy felöltöztetett aranyozott szobrok, meg persze a színes zászlók, mandala, kis szobrok stb. A középsőben is van minden gyógyító Buddha, gyerek Buddha, meg egy csomó védelmező. A jobb oldaliban meg a tini Buddha, meg Tsong-khapa a Sárga Buddhista szekta alapítója (ezt a tibeti irányt nyomják itt is). Van még egy nagy régi sztyuppa, egy régi pici kék templom és egy nagy fehér, zászlókkal, ahol pont elcsípjük még a szertartás végét a kántáló szerzetesekkel.

Elmegyünk megvenni a következő két napra való vizet egy közértbe, aztán bár újra esik elsétálunk a helyi piacra. Hát sajnos ebben a szar időben alig van nyitva vmi, főleg szárított joghurot árulnak, meg a hentesnél állat darabokat.

A mostani ger tábor állandósított, de persze mi megint olyat kapunk amiben 5 cm víz áll. Csere, megyünk a legrégebbibe, az legalább ha nem is olyan komfortos száraznak tűnik. Közben csoda de eláll az eső, így gyorsan megyek zuhanyozni.. megszellőztetni a cuccaimat, mindennek ázott ger szaga van (= ázott birka szag, merthogy abból csinált nemezzel van szigetelve a teteje meg az oldala, na elképzelhető több tíz négyzetméter ázott birkával alvás után milyen szaga van az embernek, nem fogok csodálkozni ha hazamegyek és Bagett elkezd terelni :-) )

0. nap

Nyilván az utolsó napokon eluralkodott a káosz, de szerencsére a hátizsák már bepakolva, csak a reptérre kellett kijutnom. Elvileg John és én is Turkish Airlines-zal repkedünk, csak ő sokkal korábban indul és aztán megvár Isztambulban. Ahogy az lenni szokott, semmi nem megy simán. A reggel induló gépe annyit késik, hogy nem érné el az esti 19.00 órás csatlakozást Isztambulban. Gyorsan megírom sms-ben, hogy muszáj valamit kitalálniuk, mert a legközelebbi gépe a Turkishnek hétfőn, 3 nappal később megy Mongóliába. Végül átbookolják, először British-sel London, aztán Air China-val Peking aztán onnan Ulan Bator még mindig a kínaiakkal. Elég szoros átszállásokkal de végül fél nappal később mint én, megjön ő is meg a csomagja is.

Nekem mondjuk egyszerűbb volt, bár mi is késtünk egy órát és Isztambulban így eltöltött 3 óra hát izzasztóra sikeredett. Konkrétan olyan már a tömeg a reptér méreteihez képest, hogy se leülni se levegőt kapni nem lehet. Aztán késünk még egy órát mert vmi technikai hiba miatt visszamegyünk a kifutópályáról a parkolóhelyünkre, szerekés végett. Nekem még van egy technikai megállás Bishekek-ben, nem több mint egy óra, de legalább sétálok meg veszek egy üveg bort és nosztalgiázom.

 1. nap

Ulan Bator, kivételesen az első 2 nap szállását John intézte, és mindjárt transzfert is a reptérről a hotelbe. A reptér egyébként, ha nem is szép, de hatékonyak a népek, kevesebb mint fél óra és csomagostól már a taxiban ülök. A város sok sávos utakon is vagy 45 perc, pedig szombat van és alig van forgalom. A hotel klassz, főleg az ágy vonzó, mert az egész éjszakai repülés alatt alig aludtam 3 órát, ami azért tőlem szokatlan. Kicsit pihenek amíg John megjön, bár aznapra a vacsorán és sörön kívül nincs program. Mondjuk még kisétáltunk a főtérre, a népek pörögnek, a 3 évesek is távirányítós autókkal.

2. nap

Azért az angol nyelvvel eléggé küzdenek a mongolok még az egész jó szállodákban is – így történhetett az meg, hogy először nem hozzák, amit John kért reggelire, utána meg duplán kapja meg..

Elindulunk körbe nézni a városban, a nagyteret nyilván Dzsingisz Khánnak hívják, egyik végén a parlament, hatalmas, de fura épület, egy bazi nagy ülő Dzsingisz szoborral, meg más híres harcosokkal. Körben mindenféle jobban kinéző koloniális szerű épületek, régi tőzsde, meg kultur palota. A tér végén keresünk egy bankautomatát, egyből ad pénzt meglepő módon (mert ugye vasárnap van, a bankok zárva egy fillér helyi tügrük nincs nálunk). Séta az úgynevezett Állami Áruházig (mint nálunk a Corvin, csak nagyobb) belül a szokott márkák, de belseje még a várt szocreál design. Meglepetésünkre minden nyitva van, tudunk vásárolni, meg váltunk még pénzt, mert itt a legjobb az árfolyam.

Haza a szajréval, aztán elindulunk látnivalókat keresni, sajnos a természeti múzeum egy 2013as földrengés óta zárva van, de van helyette egy apró dinoszaurusz múzeum. Csomó dino csontvázat találtak a Gobi sivatagban, 65--100 millió évesek, csontok, tojások stb. Volt köztük egy éppen küzdő protoceratop és velociraptor. Egész jó a kiállítás még ha picike is. Következőnek megkeressük a Chinggis sörfőzdét és éttermet, ez kb ahogy német és mongol kultúra kihozza magából a legtöbbet. Az ablakból lehet látni a főzdét, a sör finom, a kaja is csak nem készül el gyorsan, viszont háromszor akkora, mint egy európai normál adag. Ki is fekszünk, szó szerint kell 2 óra szieszta, hogy újra el tudjunk indulni.

A tértől délre folytatjuk, a toronyházak között elbújva van egy régi Choijn Lama Templom, több kisebb templomból áll, és rögtön szembetűnő, a díszítésen, kiállított maszkokon és a rengeteg szobron, vallási tárgyon az indiai, tibeti hatás. A Buddhákon koponyák lognak, lefejezett emberek, véres testrészek és egyéb horror, meg ugye némelyiknek feltűnően sok keze van, inkább hindu kéztartással. Van tantrikus templom is itt szexelő szobrok vannak. Hát így.

Után John miatt muszáj megkeresnünk a Beatles teret, ahol a fiúk egy domborművön szerepelnek, aztán teszünk még egy kört, és végül az eső elől egy Ír kocsmába menekülünk.

 3.nap

 Gyalog indulunk a város keleti részébe megnézni a piacot, illetve előtte az úgynevezett Intellektuális Múzeumot :-) Az első jó pont, hogy beengedtek. Több emeleten van tele logikai játékokkal, puzzle-ökkel, de fából, van a labirintustól az ördöglakatig minden, hatalmas puzzle sakk táblák is, meg a világ minden tájáról logikai játékok stb. Még a tulajjal is találkozunk, aki 15 éves kora óta lelkesen gyűjti és építi ezeket a játékokat. Mondjuk Nórának kötelező a hely, ha egyszer erre jár..

A piacon alig van élet, ugyh értelme sincs körbejárni, inkább visszasétálunk egy másik sugárúton. Át kell költöznünk a csoport szállodájába, már reggel felderítettük, hogy nincs messze, de így is kettőt fordulunk gyalog a motyóval. Sajnos nem tudunk, bár szeretnénk, a Chinggis sörhelyen enni, mert zárva van, ugyh japán étterembe megyünk. Az udon leves itt is mongol méretű kb. 2,5 liter..

A városban amúgy mivel munkanap van, hatalmas a forgalom, szmog és dudáló autók mindenhol. Az utak elég jó állapotúak, viszont a járdás katasztrofálisak, gyalogosként minden lépésre figyelni kell ha az ember nem akarja kitörni a lábát. A házak meg teljesen összevisszák, van pici faépület magas toronyházak között, nagy gáz lakótelepi házak, és modernebb magas társasházak, történelmibb külsejű épületek és barakkok, mind ez totál rendezetlen összevisszaságban.

A városban persze van még látnivaló, múzeumok, templomok, de mivel még 2x jövünk vissza ide, vmit hagyni kell későbbre is. A csoport egy része már megérkezett ugyh van egy rövid találka velük meg a vezetővel, akinél elég nehéz elérni, hogy egy kérdésre konkrét választ adjon. Sokan leszünk és a pasi vhogy nem tűnik túl ügyesnek ..

Mivel a mai minimum 15 km gyaloglás meg volt, marad a pakolás és a civilizáció utolsó pillanatainak kiélvezése, mert holnaptól sokáig nomádkodni fogunk. Se mobil se wifi se áram.

12. nap

Délre tartva is folyamatosan változik a táj, füves szavanna szerű, megint egy nagy erdő szakasz, aztán egyre sivatagosabb, ahogy elérjük a Mozambiki csatornát. Ez a déli rész sokkal inkább emlékeztet a klasszikus fekete Afrikára, a törzsek is bantu származékok, akik több hullámban jöttek át Dél Afrikából. És végre vannak baobab fák.

Közben átmegyünk a zafír bányászatból élő falvakon, itt főleg férfiak élnek és a folyókból mossák a drágakövet. Az felvásárló helyeket fegyveresek őrzik, vastag rács van minden ajtón, ablakon.

Tulear felé autózva Mahafaly és Antandroy falvakon megyünk át, nekem szegényebbnek tűnnek és nagyon afrikainak. A sírok itt is komplett házak, amikre az elhunyt kedvenceit festik legyen az egy zebu vagy Stallone vagy egy Ferrari.

Tulear város már a nyugati parton van, de még előtte megállunk a Ráktérítőnél, ami vicces mert kb. 3 hónapja voltam itt utoljára csak akkor Namíbiában. Ebédre végre sea food, egy hatalmas tál tengeri herkentyű a királyráktól a langusztáig mindennel megrakva és nincs 10 euro.

Ifaty felé még megállunk egy szúrós erdőt megnézni, amiben nem is a tüskés fák az érdekesek, hanem hogy csomó baobab fa is van, így végre megölelhetünk egy egy baobab fát. A legnagyobb egy oldalág miatt teáskannára emlékeztet, hatalmas, 7-en érjük körbe és 1200 éves. A világon 12 féle baobab van, ebből 7 endémikus Madagaszkáron – a legöregebb több mint 3000 éves.

Vacsora már a parton, ahol a víztől 20 méterre lakunk egy jó kis bungalóban úgyh jót alszunk a hullámzásra.

 13. nap

Ma laza nap van, persze ettől függetlenül én már reggel 5-kor pörgök, aminek annyi előnye van, hogy lehet meztelenül fürdeni, nagyon szép napfelkeltét nézni és számolni a vitorlákat, ahogy a kis halászhajók elindulnak a tengeren.

Reggeli után elsétálok a két Johnnal a közeli faluba szétnézni (másik a holland pasi) – itt is egyértelműen látszik hogy még szegényebbek a népek. Nagyon afrikai bot és nád házak, néha pár malac, bár többségében a halászatból élnek. A parton nagyon könnyű fából vájt halászcsónakok és rengeteg gyerek. A kölyköknek itt ugye nincs videojáték (a lakosság 80-90%-ának nincs áram semmilyen formában) vagy lego, a tengerben játszanak vagy nejlon zacskóból fabrikált sárkányokat eregetnek a parton, de láthatóan boldog gyerekkoruk van.

Közben a halászok kezdenek a zsákmánnyal kikötni, úgyhogy látjuk mi lesz a vacsora – van minden méretben színben hal, vödrökben a fejükön viszik az asszonyok eladni. A tengerparton sétálunk vissza, kapunk ebédre friss hal carpaccio-t, aztán szieszta. A délutánt se pörögjük túl, de ez végül is pihenő nap a beach-en. 5 körül már ananászbort (édes) az egyik bungaló teraszán és várjuk a naplementét. Estére itt is kapunk a falusiaktól éneklős műsort meg hal vacsorát.

14. nap

Mi persze már megint reggel 5 kor kelünk, de kiderül, hogy nincs túl jó idő.. nagyon erős a szél, a hullámok is nagyobbak, sőt később esik is, úgyhogy a reggeli tengeri fürdőzés érdeklődés hiányában elmarad. Pakolás, indulás Tulear-ba ahol a megnézzük a helyi piacot, ez mindig érdekes, a szuvenír piac már kevésbé és az agresszíven kolduló gyerekek miatt hamar elmenekülünk (eddig mondjuk ilyen gond nem volt, de itt tényleg a legrosszabb verziót adták elő).

A helyi olasznál felszedjük az ebédünket és irány a repülőtér, hogy az Air Madagascar frenetikus propelleres ATR-jével Antananarivoba repüljünk. Túléljük a bokorugróval való közlekedést, aztán még shoppingolás egy szupermarketben, veszünk rumot, csokoládét. Irány a szálloda, majd búcsú vacsi egy szuper, de puccos étteremben. Megköszönjük Armelnek a túravezetést, aki megint sokat adott ahhoz, hogy megismerjük az országát (ezért szeretem, hogy mindig helyi vezető van, és általában tényleg a legeslegjobbak). Reptér, hogy a hajnali párizsi járattal hazainduljunk. A többiek a kenyai légitársasággal repülnek, de kb. azonos időben, úgyh a csoport többi tagjától érzékeny búcsút veszünk a váróban, tényleg kivételesen jó volt a csapat, még ha életre szóló barátságokat nem is kötöttem.

15. nap

Már csak repülés, de abból sok.. 11 óra az út Párizsig, többnyire alszunk. Aztán CDG elköszönés Johntól és ezt már a budapesti járaton írom. Szóval néhány szó Madagaszkár általában:

Földtörténetileg mind Afrikához mind Indiához tartozott mielőtt mint önálló sziget levált volna 160 millió évvel ezelőtt. Ennek köszönhetően aztán teljesen egyedi állat és növényvilág fejlődött ki. Nyilván a makik és a kaméleonok a leghíresebbek, de mondjuk a zsiráfnyakú ormányosbogár se mindennapi szerzet. Csak pálmafából van 170 féle, aztán ott a baobab, a 103 fajta maki, és a többi.

A gond az, hogy az eredeti erdők 90%-a eltűnt mióta az ember betette a lábát a szigetre. Egy csomó ritka állatfaj, mint az elefánt madár kihalt.

Az első lakosok borneoiak voltak és később is települtek be népek indonéziából meg polinéziából, aztán jöttek a bantuk, arabok, indiaiak. Ezek mind tettek hozzá a helyi kultúrához. A malagaszi nyelv borneoi nyelvvel rokon, de az írás például az araboknak köszönhető.

Történelmileg voltak független királyságok, amíg a franciák nem gyarmatosították őket, ettől csak a 60-as években szabadultak, de valójában teljesen függetlenek sokkal később a 2009-ben lettek.

Madagaszkár a csodálatos tájak, állat és növényvilág mellett azonban a világ 10 legszegényebb országa között van (olyanok vannak csak mögötte mint DRC vagy Közép-Afrikai Köztársaság). Gyakorlatilag nagyon egyszerűen, földművelésből stb él a lakosság nagy része, infrastruktúra alig van. 2010-ben még összesen 7000 km aszfaltos út volt (mivel a kínaiak itt is nyomulnak ez javult némileg, mondjuk most már van 10.000 - egy 580.000 km2-nyi országra) és elektromos áram kb. a lakosság 10%-nak van.  Turista csapás létezik, de csak a legnépszerűbb nemzeti parkok és látnivalók környékére korlátozódik. Ezen kívül az ember heteket tud úgy utazni hogy elektromos áram sincs, a mobil térerőről vagy wifiről nem is beszélve. Angolul gyakorlatilag alig beszél valaki, de az emberek többsége a franciát sem, szóval lehet malagasi szavakat tanulni, ha az ember kommunikálni akar. És mindenképpen érdemes felkészülni, hogy ők sem a kapkodós népek közé tartoznak – azaz mura mura (lassan lassan), na ezt kifejezést hamar megtanulja mindenki, aki Madagaszkárra látogat.

A legtöbbet hallott malagaszi kifejezés azonban a Bonzsúr Vazá (Bonjour Vazaha) - ami kb. a jónapotfehérember megfelelője :-) 

Mivel gyakorlatilag egy hétig a civilizációtól távol túráztunk (de közben persze írtam a gépen), most egyben teszem fel az elmúlt hetet. 

4. nap

Hánytatós reggel, olyan kanyargós az út, hogy majdnem viszontlátom a reggelimet, pedig elől ülök.. végül drogoznom kell hogy túléljem. Ranomafama Nemzeti Parkba megyünk, ami esőerdő és világörökség, csak odajutni szívás. Azért persze a táj szép, többször megállunk ahol jó a kilátás, sőt a piacra gyalog sétáló csapatokat is megnézünk. A betsielo törzsből valók, nagyon színes ruhákban, gyakran 20-25 km-es távolságról sétálnak a piacra, a gyerekekkel, kacsákkal, tyúkokkal meg a zsákokkal amiben ki tudja mi van. Ebédelni már a szálláson ebédelünk, majd rövid szieszta és éjszakai állat lesre megyünk. A Nemzeti Park amúgy több mint 41.000 hektár – azaz nem kicsi. Laknak benne olyan törzsek akik még ruhát se nagyon láttak nemhogy fehér embert. Ezen kívül 160 fajta béka, lemurok, csomó más ritka növény és állat – ezért aztán nagyban megy itt a kaméleon és maki biznisz. Az utóbbiból csak egyet látunk, de az ultra cuki, arasznyi és eszi a csali banánt a faágról. Kaméleonból van egész kicsitől a 20 cm hosszúig, találunk a fákon vagy 3-4 félét. Közben a persze szakad az eső és sötét van, úgyhogy vannak kétségeim a fotókat illetően.

 5. nap

Reggeli után rohanás a makik után.. 3 részre osztva indulunk el a parkban állatokat nézni, én azzal a csoporttal megyek, akiknek a legöregebb (35 éve járja az erdőt) vezetője van. Látunk egy nagy kaméleont, de az izgalom akkor kezdődik amikor először mondják az előreküldött állatkeresők (spotter) hogy megvannak a lemurok. Mondjuk az elsőket nem tudtam lefotózni, gyorsan mozogtak és bazi sűrű az esőerdő. A levegő olyan párás, hogy az ember néhány perc alatt úszik a saját levében, ehhez jönnek a szúnyogok és a piócák. Meg a tüskés fák, amikből egyet sikerült megfognom, amikor a makik után mászom a sárban. További kamélonok (kb. úgy néznek ki mint egy száraz levél, fogalmam sincs az öreg hogy vette észre ezeket), aztán még lemur. 2 család arany bambuszmaki, kicsikkel együtt. Ezek már akkorák mint egy nagyobb macska, vöröses színük és röfögő hangjuk van. Hihetetlen cuki a pofájuk. És azért kell a legöregebb vezetővel menni mert olyan közel visz, hogy 2-3 méterről vigyoroghacc a makira. Közben összevissza ugrálnak az ágakon és bambusz rügyeket esznek. és az egyik majdnem a fejünkre pisil. Ezekről sikerül fotókat is csinálni.

A Park után elindulunk Fianarantsoa felé, de közben egy faluban megállunk megnézni a piacot. Brutál sok nép kiöltözve (mi tetőtől talpig sárosan) árul mindent, amit el tudunk képzelni és azt is amit nem.

A városban aztán mindenféle bevásárlások előtt (a 2 embernek még mindig nem jött meg a csomagja thanks to air france ezenkívül asztma gyógyszert vásároltam a tasmán csajnak, aki kb. úgy néz ki mint az odavalósi ördög ) megnéztük az óvárost. Meredek macskaköves utcák, hagyományos házak, régi piactér, tényleg hangulatos. Ebédelünk egy szuper helyen, ami tök elegáns (mi mint a varacskos malacok még mindig) és hihetetlen minőségű kaját kapunk.. mindezt kb.10 euronak megfelelő összegért. Közben próbáljuk a tüskéket kioperálni a tenyeremből és a vágásokat fertőtleníteni. Az ujjamból kiszedett cucc után fertőtlenítésre kapok helyi rumot 52 fokos, ebbe belelógatom az ujjam majd szépen megiszom, mert tudok élni.

További 2 óra buszozással elérjük a szállást, ahol komoly pakolás következik, mert holnaptól 4 nap trekking a hegyekben,  civilizációtól távol az Andringintra parkban kempingezve. Úgyhogy most aztán végképp eltűnök a térképről pár napra, mert itt térerő sem lesz..

6. nap

Hajnali kelés, a cucc nagy részét hátrahagyva még a trekking előtt elmegyünk egy selyem és egy papír üzemet megnézni. Az utóbbi elég érdekes, az arabok által a 12-13. sz betelepített fákból csinálnak kézműves papírt. Közben még mindig a két csomagot várjuk, amik végre legalább Madagaszkárig eljutottak de az autó, ami hozta őket az éjszakai rohanásban lerohadt. Amíg az angolok várják a csodát én szépen ellógok a helyi piacra fotózni..

Végül a buszunkat 4 jeepre cserélve elindulunk a parkba.. Nyilán Johnnal mi az ablak és biztonsági öv nélküli legalább 30 éves Land Roverbe ülünk, de terepen ez a leggyorsabb, mert hogy utak nincsenek. Vannak viszont patakok folyók, amiken fa hidakon próbálunk átkelni, néha finoman szólva hajmeresztő. Kb 50 km-t 3 óra alatt teszünk meg..

A Park bejáratánál piknik– főtt tojás, szardínia konzerv és paradicsom.

Mivel az egyik fahidat valami barom felégette így sokkal előbb el kell kezdeni gyalogolni mert a jeepek ott nem tudnak átjutni… Így a délutáni adag 7 km helyett 10 km lesz, egy része persze felfelé.

Este 6-ra érjük el a kemping helyet, ami egy fedett kunyhó mint konyha és a zebuk által összeszart mező, ahol a sátrak lesznek.

A konyhát, kaját, vizet, és a cuccunk egy részét 20 db helyi teherhordó hozza, brutál tempóban nyomják mezítláb vagy flip-flop-ban, sokszor egy boton 2x 30 kg egyensúlyozva.

Főznek nekünk zebu vacsorát meg kapunk rumot és nyilván van a tűz körül éneklés táncolás. Mind a tűz mind a rum bejön mert elég hideg van – már 2000 méter magasan vagyunk. A porterek is isznak rumot - az olcsóbb, viszont 60 fokos verziót. És közben az éjszaka közepén 2 hordár felhozza az air france által közel egy hete elhagyott motyót is.. épp ideje mert mászó bakancs nélkül a holnapi nap esélytelen.

 7. nap

Ébredés hajnali 4kor, sötét van, benne a felhőben és esik. Az indulással így várunk fél órát és iszunk kávét a konyha kunyhóban. Még sötétben fejlámpákkal indulunk el megmászni a Peak Boby-t, ami 2658 méter és a második legmagasabb csúcs (az első is csak 200 m magasabb, de mivel esőerdőben van, nem lehet rá felmászni). 3 csoportban megyünk, én a leglassabbal indulok és a leggyorsabbal érek fel – 5 km és kb 800 méternyi szintet lenyomva, egy részét kő lépcsőkön. A táj hihetetlen szép közben, de terep elég nehéz, meg hát ugye oxigén se annyi van mint otthon. A csúcson a panoráma király, kék ég, körben sziklás csúcsok és zöld völgyek. 8.15-re érünk fel és jó az időzítés mert jön egy felhő és a kilátásnak annyi. Az ereszkedés a kőlépcsőkön… hát nem lett a kedvencem, de valahogy leérünk a táborba és kapunk ebédet.

A délután is elég kemény, egy óra pihenés után újabb 13 km vár ránk, egy része egy plató, de van újabb 200 méter felfelé és vagy 800 méter ereszkedés a következő kempingbe. Ez utóbbi főleg kőlépcső és a térdeimből nem sok marad. Közben a táj is változik, átkelünk egy hold tájnak nevezett részen, ahol csak sziklákat lehet látni, pár gömb alakú és közben mindenki által irigyelhető sziklakertek virágokkal, mintha profi kertész csinálta volna. Egy kő alatt aztán sziszegő csótányokat találunk, ami nélkül mondjuk tudtam volna élni.

Az új kemping 1600 méteren van, és van egy patak amiben lehet fürdeni.. ez jó is lenne annak ellenére hogy kb 18 fokos, csak közben az eső is el kezd esni. A jó oldala hogy dupla szivárvány van, a rossz, hogy így már minden létező cuccunk vizes a száradás legkisebb esélye nélkül.

Vacsira a magunkkal hozott csirkéből van curry – a pipik saját lábon jöttek, vagyis mivel trekkingben annyira nem jók a porterek hozták őket, de legalább friss a hús. Közben megint éneklés rumozás, bár most nem fázom.

A sátor alatt van egy hatalmas kő, ezzel alszom..

 8. nap

Reggeli kávé és elindulunk lefelé a völgybe, a mai táv 13 km a következő kempingig. A hegyről lefelé szerencsére nem csak kő lépcsők vannak, jó része simán ösvény még ha meredek is. A völgyben rizsföldek, vörös sárból házak, szürkés fekete tetővel, nagyon szép a látvány. Konkrétan minden zöld árnyalat megtalálható a rizsföldeken, mert van ami friss vetés van amelyiket most aratják. Nekem már ez a látvány is elég a boldogsághoz. A teherhordók persze megint órákkal később indulnak de előbb érnek célba, hihetetlen milyen súlyokkal szaladgálnak fel le.

A kemping a Tsaranoro völgyben valójában egy francia tulajdonú hotel kertje, amelyik a sziklamászókra szakosodott, többszáz méteres sziklafal van szemben a hellyel. Állítólag ez Afrika leghíresebb mászóhelye.

Mi Johnnal szerzünk egy szobát, hogy megszárítsuk a dolgainkat, mert szó szerint egy száraz pólón kívül mindenem vizes vagy izzadt. A szobáról kiderül, hogy egy szuper lakosztály. Valójában egy kétszintes flintstone ház, a felső szinten a háló, plusz veranda teleszkóppal és kilátással a sziklára. Alul egy király fürdőszoba, a wc-ben maki mozaikkal és hatalmas ablakokkal a hegyekre.

De a legjobb mégis csak, hogy 3 nap izzadás után meg tudok fürdeni és reggelre minden cuccunk száraz.

9. nap

Értünk jönnek a jeepek, és elmegyünk gyűrűsfarkú makikat nézni egy újabb nemzeti parkba, Anjanak hívják. Jó korán indulunk, mert a húsvét hétfő miatt a helyiek is pörögnek – és nagyon zajosan.

A park egy része totál Indiana Jones-os, jól eljátszunk, mászunk sziklákra, megyünk barlangba ahol régen az arabok laktak, már csak egy zebu fejes temetkezési hely, meg a lakásul szolgáló barlangban a konyha nyomai vannak meg.

Pár száz méter után aztán ott vannak a gyűrűsfarkú makik.. sokan, fenn a fa tetején, de néhány lejjebb jön és egész közel lehet menni hozzájuk. Összebújva alszanak, mossák egymás meg a magukat tényleg irtó cukik. Valahogy olyanok mint egy macska meg mókus keveréke, mert ugye közben egyik ágról ugrálnak a másikra. El is vagyunk pár órát velük.

Után a még 5 óra buszozás (visszakaptuk a régi járművet és a csomagok maradék részét) megérkezünk egy újabb nemzeti parkhoz. A wifi ebben a hotelben sem működik, és újabb 2 nap jön a civilizációtól távol.

10. nap

Úton az Isalo Nemzeti Parkhoz – már ha útnak lehet nevezni, mert az ok, hogy off road, de mondjuk annyi a gödör meg a pocsolya, hogy párszor szóba kerül, meg kell tolni a buszt.

Egy füves mezőről indulunk, hogy 13 km és 600 méter szint (természetesen felfelé) után elérjük a kempinget. Közben sétálunk egyet a Maki kanyonban és látunk is egy vöröses makit és fehér sifakát. Maga a völgy olyan, mint a paradicsom, patak, vízesés, kék és zöld tavacskák, sziklák, homok és pálmafák egy szűk kanyonban. El tudnánk még itt lenni, de Armel a vezetőnk eléggé pánikol mert a terep nehéz, napos és a hőségben még sok km van hátra. Szóval izzadunk felfelé, mi Johnnal és Armellel megyünk középen. Aztán szegénynél megváltozik az aggódás tárgya, mert ahogy felérünk egy magasabb sziklára kiderül, hogy körben közben brutál vihar jön. Szerencsére a táv 80% járunk már mikor el kezd esni, és ez se vészes, de legalább nincs napszúrásunk mert felhős az ég. Még egy paradicsomszerű völgybe ereszkedünk le, ahol komolyabb tavacska is van, és lehetne fürdeni de ez sajnos nem jön össze, részben a vihar részben a helyi tömegek miatt (mert ugye egy parkolóból az egész 800 m séta, a papírkutyák így érkeznek).

A kemping hely hatalmas fák között, sátor helyekkel, kőasztalokkal, kőkonyhákkal – tömegesen jönnek a turisták mert ugye a parkolóból csak ide kell sétálni és a makik garantáltak.. Oda vannak sajnos szokva a turista kajára, bár tilos őket etetni. Mondjuk az egész hely délután 4-re üres, csak mi alszunk itt meg a makik. Van a vöröses meg a gyűrűsfarkú, olyan közel jönnek hogy meg lehetne őket fogni.

Elmegyünk fürdeni a patakba, itt is van egy pici medence, amiben meg lehet mártózni. Ez kb. 20 méter séta a kempingtól, Johnnak ez alatt sikerül kificamítani a bokáját, de legalább nem hiába hoztam a fáslit.

Vacsorára kapunk egy helyi falusi együttest, akik hihetetlen minőségű minikoncertet adnak nekünk, 3 gitár, 1 dob és igazi afrikai zene. Közben ömlik az eső, úgyhogy a 2 fedett asztalnál szorongunk és imádkozunk hogy a sátrak ne ázzanak be. Mindentől függetlenül nagyon jót aludtam.

11. nap

A makikkal reggelizünk, majd elindulunk egy körtúrára a parkban. 300 méter emelkedés a platóig, közben egy nagyon kitett sziklafalról hihetetlen kilátás a kanyonra. Körben színes, sárgás vöröses homokkő sziklák, amikbe az eső meg a szél vájt bizarr formákat. Virágok, pillangók, makik a sziklákon. Még pár kilométer (6-8 lehetett összesen, de ennyi már fel se tűnik) és újabb kilátó hely. Itt megállunk meditálni, vagyis csak szeretnénk, de ez a legnépszerűbb park az országban és tényleg sok a turista. A cuccokon látszik ki az, aki csak a fényes 4x4 meghajtással jött a parkolóig, majd felsétált, ebédel és hazamegy és ki az aki csinál vmi komolyabbat. Van egy szlovák csoport, az egyik pasi Viva Benyovszky felkiáltással szelfizik és csodálkozik mikor rávágom, hogy Móric. Végül kivárjuk míg mindenki eltűnik és van 15 percünk, amit a sok km sziklafalat és völgyet nézve csendben elmélkedéssel töltünk.

A visszaséta eseménytelen a kempingig, de látunk egy baglyot és kapunk ebédet, amit persze megint védeni kell a makiktól.

Délután pihi, ruha és cucc szárítás meg pakolás mert sajnos a trekkinges résznek vége, de nem baj holnaptól a nyugati parton bícselünk.

0. nap

Makiföldre eljutni nem egyszerű.. Gyakorlatilag már a -1. napon elindultam Párizsba, nyilván késett két órát a gép, csak hogy tudjam Air France-szal repülök. Így éppen még John előtt értem a szállodához, a reptér mellett aludtunk egy nagyon modern, de jó hangulatú helyen.

Reggel aztán megint egy óra késéssel, de végül csak felszáll a repcsi, hogy egy bő 10 órás út után éjfélre megérkezzünk Antananarivoba. Az út elég eseménytelen, mondjuk a folyamatos turbulencia miatt gyakorlatilag felállni sem nagyon lehetett, de a vészkijáratnál valahogy kibírtuk.

A szokásos fejetlen sorban állás hogy az országba bejussunk, először az egészségügyi pecsét, vízum annak akinek nincs (a budapesti konzulátuson nekem 15 perc alatt megcsinálta a konzul, drágább volt, de kevesebb macera), aztán pecsét az útlevélbe újabb félórás sor, és a csomagok összeszedése sem egyszerű, de legalább megjött mind a kettőnké. Alkudozás a taxira, aztán végre hajnali 2-re csak odaértünk a szállodába.

1. nap

Antananarivo tipikus afrikai város, egy csomó dombra épült, mindez reggel derül ki mikor kinézek az ablakon. A szálloda relatíve új és nagyon hangulatos, a teraszon kávézva belátni az egész várost.

A városban mondjuk nem veszélytelen mászkálni .. mindenhol írják, mondják hogy semmi értéket ne vigyél magaddal. Na persze ettől függetlenül elmegyünk egy rövid sétára, megnézzük az elnöki palotát (nagyon franciás villa) egy parkot ahonnan jó a kilátás, a katedrálist (ez meg a Notre Dame-ra hajaz). Az utcán a szokásos afrikai élet, árusok, taxi sofőrök 30-40 éves Citröen kacsákkal, szépen öltözött emberek templomból hazafelé, mert hogy vasárnap van. Rövid időre felmerül, hogy menjünk-e mi is gyónni, de hamar rájövünk hosszú lenne és vacsorára se érnénk haza és sötétben tényleg nem ajánlott a városban sétálgatni.

Az emberek nem tipikus afrikai feketék, egy csomó inkább malájnak, indonéziainak néz ki (mert az is származásilag) és aztán van mindezek keveredése nagyon változatos arcvonásokat eredményezve.

Én nyilván összebarátkozom a hotel macskájával, cuki kb. 3 hónapos, aztán kiderül, hogy nem egy van hanem kettő, vagy elkezdtünk a malária gyógyszertől hallucinálni. Az ebéd finom, a sör hideg, úgyhogy gyorsan elmegyünk sziesztázni. A maradék népek csak késő délután érkeznek, szóval holnap reggel derül ki kikkel utazunk.

2. nap

Reggelinél aztán kiderült, hogy elég nagy a csoport, de ezek legalább jófejek már elsőre is. Mindenki angol, bár az egyiknek orosz feje van (Alex) és nyilván van egy holland, de nem kell izgulni nem a lányokat szereti, és nincs biciklije, de legalább nagyon jóképű. Neki meg egy másiknak persze elhagyta az Air France a cuccát, ami persze nem meglepő. 5-en jöttünk Párizsból, ebből 3 cucc érkezett meg. Így John  számára is értelmet nyert, hogy az Afrikában pótolhatatlan és drága cuccok mért vagy rajtam vagy kézipoggyászomban voltak (trekking cipő, hálózsák stb), ami konkrétan így nehezebb volt, mint a feladott motyó. Ezt az Air France velem már eljátszotta egyszer amikor 5 hétig nyomtam Mexikó-Belíz-Guatelmala túrát cucc nélkül.

Reggel szétnéztünk még Antananarivoban, királynői palota, függetlenség sugárút, vasútállomás, piac… Vannak szép házak, a lepukkant afrikai módon beszorítva viskók közé, a tömeg brutál, annál csak a légszennyezés durvább. Konkrétan 30-40 éves autók, dől a fekete füst és ehhez mindenki faszénnel főz. Nagyon kell keresni az oxigén molekulákat. 3 millió ember lakik a fővárosban, az egész országban 23 millió, de többnek tűnik. Az ország amúgy a 4. legnagyobb sziget a világon és kb 6 x Magyarországnyi terület.

Aztán némi bevásárlás után elindulunk, hogy egész napi buszozás után megérkezünk egy kisvárosba, Ambositrába. Közben csomó látnivaló van – főleg hogy minden kanyarban megállunk venni valamit, ananászt (10 db bazi nagy 1200 Ft), kakiszilvát, almát meg az utolsó mangókat, mert vége a szezonnak és szépen kértem. Ebédelni egy pataknál állunk meg ahol van pici vízesés. Mellettünk egy helyi asszony árul hántolatlan rizst kiterítve, csakhogy jön az eső, szóval vissza kell a zsákokba pakolni. Én meg nyilván segítek neki a szakajtóba kézzel bele aztán meg a zsákokba. Az angolok nézik, a holland jön segít. Nagyon tipikus.

A táj brutál szép, sziklák, rizsföldek, dombok, ugyan kevés az erdő, de minden zöld. A falvak is nagyon jól néznek ki, vörös téglából kétszintes tornácos házak. Mindegyik másra szakosodott - van az epres, a krumplis, a répás, az újrahasznosított alumínium lábasos stb..Néha a dombok tetején a családi sírbolt, ami sokszor legalább akkora mint a házuk maga. Ebben vannak szépen a halottak, akiket 5-7 évente elővesznek (szó szerint exhumálnak) és partiznak egyet a tetemmel, majd újra csomagolják és visszateszik. Ez elég drága mulatság, nagyon sok pénzt kell gyűjteni, mert az egész tágabb család hivatalos, kaja és rum és táncos zenés buli sokszor egy hétig. Simán táncolnak a fehér selyembe csomagolt nagyi hullájával és így tisztelik az ősöket.

3. nap

Az első komoly trekking egy Antoetra nevű faluba, ami világörökség és csak gyalog egy ösvényen lehet megközelíteni. A Zafimaniry törzs emberei laknak itt és falu a tradicionális házak, faragások miatt híres. Előtte hajnali kelés, indulás 6.30 mert a beszállásig rém szar utakon még másfél óra zötyögés. A táj erre is szép, rizsföldek zebuval vagy kacsával, vörös téglás házak, csomó madár, de az off roadozás elég kemény.

Egy kis faluból indulunk összesen oda-vissza kb. 14 km és vagy 5-600 méter szintkülönbség. Szóval sokat megyünk fel meg le, hogy aztán visszafelé ugyanez meglegyen még egyszer.

Közben a táj csodálatos, vannak felhők, de nem esik és néha pár perce kisüt a nap (ezzel már szarrá is égtünk mind). Néha a fülemen próbálok levegőt venni, mert mindezt 1800-2000 méter magasan követjük el. Közben mini orchideák, színes virágok, az első kaméleon, hogy ne unatkozzunk. Itt is látszik sajnos az erdőírtás, bár elkezdtek fákat telepíteni, a dombok kopaszok, de zöldek és mindenhol rizs teraszok.

A faluban hagyományos sár és fából házak, de nem emiatt hanem a fafaragások miatt híresek. Minden deszka vagy ablak, ajtó szépen megfaragva. Amúgy térdig sár, rongyos ruhában gyereksereg, a házakban kézzel őrlik a gabonát, közben kacsák csirkék mászkálnak mindenütt. Van néhány modernebb ház is, sajnos úgy tűnik az Unesco pénzt nem a régiek megőrzésére fordítják. Visszamászás közben még eszünk szendvicset meg mangót és simán eső nélkül visszaérünk.

11. nap

Elindultunk vissza Windhoek felé, volna, ha az alkesz nem hány egész reggel. A mai program az volt, hogy kijutunk a parkból és megnézünk egy gepárd mentő helyet Outjo-ban. Na pár liter kiizzadása után csak odaértünk. Van sok gepárd, akiket mentettek innen onnan, de maga a program leginkább ismeretterjesztés hogy ne lőjék le az állattartó gazdák őket. Meg analtóliai pásztor kutyákat tenyésztenek és adnak a gazdáknak, hogy a kutyák védjék a gepárdoktól és más ragadozóktól a nyájat és így a gepárdok is nagyobb biztonságban vannak a gazdáktól. Igazából azt néztük meg, hogy ebédelnek, elég vicces jelenetek vannak. Kergetik egymást körbe, majd mindenki ugyanabba a lavórba visszateszi a kajáját, amiben kapta és szépen rágcsál. Gyönyörűek egyébként. Meg megtanítottam egy másik kutyát pörögni, mert a csajnak fogalma nem volt, hogy kell a klikkert használni. Persze totál elkéstünk aztán, de nem miatt kutyázhattam volna még nyugodtan.

Úgyhogy a mai igazi attrakció gázosra sikerült. Waterberg Plateau nevű sziklafal tövében levő lodge-ban az lett volna a poén, hogy felmászunk a sziklára, csak hogy mire odaértünk majdnem besötétedett, mi ugyan naivan elindultunk, de azt elfelejtették megmondani hogy 30 perc csak feljutni a beszállásig. Még attól kicsit feljebb lakott a bicajos csapat és amikor találkoztunk velük kérdezték, hogy tutira felmegyünk-e és van-e lámpánk, mind a ketten a fittebb brit csajjal, azt hittük, hogy viccelnek. De nem, ők már voltak fenn. Szóval kukk sötétben értünk fel, közben láttunk egy dik-dik-et meg egy cuki rágcsálót, de csak 95% ig jutottunk mert közben jöttek a páviánok, akik sokan vannak és agresszívek, meg totál ránk sötétedett szóval visszafordultunk és lejöttünk. Az egyik lányt konkrétan a hátamon hoztam le, és csak nekem meg a kínai lánynak volt fejlámpája, azt az utat amin felmentünk nem is találtuk meg, egy másikon indultunk le, valahogy lejutottunk, de már tényleg semmit nem lehetett látni. Na ez nem volt szép összességében.

Aztán Oryx steak vacsi, felgyalogolok a bárba, van vagy egy 1,5 km, erre kiderül nincs wifi, pedig szignál van a telefonomon, nem baj írok blogot meg iszunk még egyet a holland bringással. Ő fizet mert neki van szobája, mi meg a homokban sátrazunk.

12. nap

Vissza Windhoek-be, nagy rohanás, mert van akinek ma megy a gépe. Csak annyira időre állunk meg, hogy tankoljunk illetve lefotózzuk a varacskos disznó veszély táblát. Ilyet lehetne használni nálunk is, van belőle bőven.. Úgyhogy a délután már egy csinos hotelben azzal telik, hogy átpakolom a cuccomat mert nincs több sátrazás, illetve ha épp működik a net kommunikálok és egy hosszú homokmentesítő fürdés is rám fért.

Vacsorára elmegyünk az itteni legmenőbb helyre Joe Beer House, brutál hodály, és összevissza nép stílusban díszítve, a kitömött zsiráffejtől a hatalmas kosarakig minden van.. a kaja állítólag szuper, hát én átlagosnak mondanám, nyilván kudu steaket eszem, de semmi különös, konkrétan a túrán a szakács jobbat csinált. Közben Patriciával beszélgetek, ő a 70 feletti ír csak, akit tényleg birok ebből a bandából (vele ittunk üvegből bort a teherautón a vihar alatt).

Aztán leszállíttatom magam Ronnie-val (a guide-unkkal) egy kvázi rock klubba, hogy előzenét hallgassak a tulipános bringással.. Warehouse Theater a neve, és nyilván egy régi raktár épület, vegyesen feka és fehér közönség és nagyon cool zene - Slickartie & Nayasha! – egy srác dobol és énekel a másik meg billentyűzik énekel. Nagyon jó hangulatú az egész.

13. nap

Reggel elköszönés a többiektől, majd költözés Joanna-val (ír nő, elég normális, de közel sem annyira jó fej mint Patricia) az Arrebusch Lodge-ba, ahol kiderül, hogy kvázi se étterem se bár, minden zárva. Mondjuk amúgy sem vagyok egy nagy szilveszteri parti arc, de enni azért csak kellene valahol.

Még beszélgetek, zenét hallgatok a hollanddal aztán elbúcsúzunk, repül haza tulipánföldre, úgyhogy neki le van a gond a szilveszteri buliról.

Aztán kiderítem, hogy van egy shopping mall a közelben, 2.5 km séta, ugyh elgyalogolok szépen, veszek enni, inni, csak éppen szeszes italt nem árulnak ünnepnapokon. Klassz.

Este rábeszélem Joannát, hogy ne a szemben levő Shell kúton együnk pizzát szilveszter este, azért az elég nyomorúságos lenne. Úgyhogy séta vissza a Mall-ba, ahol csak egy hely van nyitva viszont azzal megfogjuk az Isten lábát – koktél bár és szuper kaja van. Ez gyakorlatilag a legfinomabb kaja, amit Namíbiában ettem, volt hozzá passion fruit mojito meg jóféle bor. Éjfélkor még lenyomok egy páleszt, hogy ne hibázzak aztán jöhet 2017. 

14. nap

Konkrétan nem csinálok semmit, azon kívül hogy emailekre válaszolgatok, olvasok, sétálok. Minden zárva van sajnos január elsején, úgyhogy semmi programot nem lehet csinálni. De mondjuk rám fér a döglés, túl sok szabadidőm nem volt az utazás alatt. Mivel tényleg semmi nincs nyitva, a Shell kutas pizzéria marad mint vacsora (nem is rossz amúgy), annál is inkább mert jön a vihar megint. Szarrá ázunk vacsi után mire hazaérünk, de legalább tudjuk hogy tényleg esős évszak van.

15. nap

Indulok haza, és remélem semmi olyan nem történik amiről írnom kellene :-) úgy hogy helyette egy kis összefoglalás Namíbiáról általában:

Ős idők óta lakják törzsek damarák, bushmanok, namakák és aztán még jöttek bantuk is később. Az első portugál 1486-ban kötött ki a parton. A XIX században a németek gyarmatosították (és a német hatás mai napig érződik, kolbász meg sör), aztán az első VH után Dél-Afrika része lett, akkor még Brit uralom alatt. 1920--tól a Népszövetség mandátum területe, de Dél-Afrika kormányozza, konkrétan függetlenek csak 1990-től lettek.

Az ország amúgy bazi nagy alapterületre, kb 9 x Magyarország, de összesen csak 2,2 millió ember lakik itt, amin nem is lehet csodálkozni, nagy része sivatag. Az Atlanti  óceán partján 1300 km hosszan van a Namib sivatag, ezt amúgy fura módon a belső részek homokjából építi az Oranje folyó úgy, hogy elviszi a törmeléket az Óceánba, onnan a hullámok a partra teszik, majd jön a szél.. Van Központi Fennsík 1300-1700 méter magasabban a legélhetőbb vidék, de mondjuk itt sincsenek fenyőerdők. A legmagasabb pont valami 2600 méteres hegy, és nyilván Königsteinnek hívják. Észak nyugaton van a Bozótos rész, benne Ethosa Nemzeti Parkkal, ami egy sós pusztaság az év nagy részében, de vannak benne állatok. Illetve nincs víziló meg bivaly mert ezeknek kevés a víz de cserébe a madárvilág jelentős. Aztán a Caprivi sáv, ami benyúlik majdnem a Viktória vízesésig, na ott azért sok az eső. Végül keleten a Kalahari sivatag, ami megint csak életre alkalmatlan, kivéve ha az ember bushman. Kb. az ország 1% alkalmas művelésre. Mondjuk pl ahol a megkövesedett fák voltak, több mint egy éve nem esett eső. Itt most van nyár, azaz brutál meleg és éppen kezdődik az esős évszak, szóval kevesebb a turista, de nekem így is sok. Nehéz elképzelni mekkora tömeg lehet amikor itt tél van, Európában meg éppen nyári szünet. Az infrastruktúra amúgy teljesen jó, még ha nincs is mindenhol aszfaltos út, a földutak is jól járhatók. A csapvíz például mindenhol iható. Windhoek úgy néz ki, mint egy amerikai kisváros, és nem túl érdekes. A természeti látnivalók nagyon klasszak, és változatosak, de a távolságok is nagyok köztük. Szóval laza, gyerekes vagy kezdő afrikai utazásnak pont jó, de harcedzett utazóknak nem kihívás.

8. nap

Ez olyan csendes napnak indult, nem sok minden volt tervezve azon kívül, hogy elautózunk az Etosha Nemzeti Parkhoz és elmegyünk egy délutáni vadlesre. A teherautózással nem is volt baj, főleg hogy közben egy német sörkertben hűsöltünk egy órát. A parkban sátrat vertünk, ettünk és megpróbáltuk túlélni a hőséget. Aztán fél 5-kor elindultunk állatnézőbe, de nem túl sok mindent láttunk – volt zsiráf, zebra, teknős, madarak sokféle, sakál és én megláttam egy rókát is, de az hamar elbújt. Már hazafelé lehetett látni, hogy körben villámlik és óriási vihar jön, úgyhogy én azzal kezdtem hogy még vissza se értünk a kemping becsomagoltam minden értékes cuccot egy szárazzsákba, aztán elrohantam zuhanyozni és mindent ami sátorban volt bele a vízhatlan tokba. Na kb. idáig jutottam mire olyan szél lett, hogy gyakorlatilag felborította a sátramat. A fekák ekkor kezdtek a cövekekkel rohangálni, mert rögzítve se voltak a sátrak… Szarrá áztam mire lehúztuk az összes ablakon legalább a cipzárat. Aztán bemenekültem a teherautóba, ahol Patrica nevű öreglánnyal elkezdtünk megkeresni a hűtő boxban az előző napi maradék borainkat. Elmúlt már tutira 70 éves de kb. 20 másodperc volt meggyőzni hogy ez most vészhelyzet és ihatunk üvegből. Igaz, valaki addigra az én rozémat eltüntette felháborító módon. De az övé meglett, szépen megittuk s néztük az özönvizet. Átmenekültünk az egyetlen vízálló helységbe, egy apró konyhába, ahol kb 15en próbáltunk elférni. Szerencsére a vacsi készen volt, valahogy megettük, de brutál trópusi vihar csak este 10 után állt el. Addigra a sátrak úsztak. Szó szerint. Volt amelyik egy tóban állt, kb. 20-30 cm vízben. Volt amelyikben a benne alvó szanaszét hagyta a holmiját és mindene szarrá ázott. Volt amelyik sátorból másnap vödörrel merték a vizet. Szóval eltartott egy darabig amíg térdig vízben átraktuk a sátrakat amik vízben álltak, és mindenkinek szereztünk többé kevésbé száraz helyett. Közben elővettem a pálinkát. Kellett. Mi még a bicajos hollanddal elindultunk a térdig érő vízben a bárba, közben megismerkedtünk egy dél-afrikai családdal. Együtt ittunk sör Jäger kombót, aztán végre mikor sikerült tüzet gyújtaniuk még egy éjszakai vurst evés is belefért. Mondjuk a csuromvizes totál fülledt sátrakban aludni úgyse lehetett.

9. nap

Reggel korán vadles, láttunk oroszlánokat de elég messze voltak meg orrszarvúkat, csomó madarat, zebrát, rengeteg sakált..

Utána további kármentés a sátrak körül, cucc szárítás, ejtőzés. De túl sok mindent nem lehetett csinálni a dög melegben. Ültünk egy kicsit a vizesgödör körül, de a nyakamba szaró hernyókon kívül semmi állat nem volt. Ha esik az eső nem kell az itatóhelyekre menniük inni..Dumáltunk a holland bringással, mondjuk az angol bandához képest, ő mindenképpen eggyel érdekesebb, bár ezzel nem mondtam sokat. A délutáni vadlesre én már el se mentem, gondoltam állatok úgy se lesznek. Ez utólag jó döntés volt, mert állatok nem voltak, de hatalmas homokvihar igen. A nyitott teherautóban minden, de minden tele lett homokkal, ez mondjuk műszaki cikkek esetén nem előnyös. A bezárt sátram falán át fújta a szél a homokot, úgyhogy én is takaríthattam a matracról. Közben elég jó wifit találtam úgyhogy sikerült kicsit utolérnem magam. Vacsi után mi még kiültünk az itatóhoz, hátha.. de csak sakálokat láttunk meg egy fára mászó patkányt.

10. nap

Újabb pár óra vadles az Ethosa Nemzeti Parkban, ami az egyik legnagyobb Afrikában (1/5 Magyaro), és alapjaiban egy kiszáradt sós tó.. ezt eddig nem láttuk, de most átköltöztünk egy másik kempingbe a Parkon belül és menet közben láttuk a nagy lapos, szikes részt. Meg egy csomó állatot megint, de újdonság már nem volt, csak közelebb voltak és többen.

Ez a kemping is elég kulturált a szokásos itatóval, bárral, étteremmel, de nem annyira tömeges mint az előző. Délután újabb vadlesre indulunk a teherautóval. Minden szálláshelyen van egy nagy könyv, amibe beleírják az emberek, hogy milyen állatokat láttak és hol. Az itteniből kiderült egy Büdös Tó nevű helyen még pár napja is láttak elefántokat. (elvileg ilyenkor az elefántok elvándorolnak a Park nyugati részére). Szóval elvergődtünk oda, tényleg büdös, de pár kacsán kívül nem volt ott semmi. Aztán az út mellett láttunk varacskos disznót, meg egy pár gyönyörű kudu pasit, és miközben ezeket fotóztuk egyszer csak megjelent egy hatalmas elefánt csorda a hátunk mögött, mentek át az úton. Huhhh. Nyilvánvaló, mikor máskor, ebben a pillanatban megadta magát a fényképezőgépem, ugyh csak mobillal tudtam fotózni. Voltak vagy 30-an, hatalmas nőstényektől az 1-2 hónapos bébiig minden méretben. Ami érdekes volt, hogy a pasi elefántok odajöttek a teherautóhoz, olyan közel hogy meglehetett volna őket simogatni, lecsekkolni, hogy kik vagyunk. Nem voltak ellenségesek (a támadást hangos trombitálás, fejrázás, füllobogtatás előzi meg) inkább kíváncsiak. Na ez volt az a pont amikor az összes angol végre bekussolt :-) úgy beszartak, hogy befogták a szájukat végre 5 percre. Még hazafele láttunk oroszlánokat, de értékelhetetlen távolságban.

Eddig nem nagyon voltak bogarak, de csak azért nem, mert mind ebben a kempingben van. Ez lámpagyújtásnál derült ki, ültünk a tűz körül a vacsorával, de alig lehetett enni. Volt minden méret a legnagyobb vagy 10 cm-es.

4. nap

Tegnap élután végre találtam wifit, de csak a tableten működött, szóval mérsékelt siker az életjel adásban.  Közben megjöttek a paralel csoport bringásai, akiket elég sokat cinkelünk azzal, hogy kizárólag sörözni, fagyit enni, vagy sörözni látjuk őket, bicajozni soha :-) És ekkor kerül sor a túra legszürreálisabb beszélgetésre, amikor is egy Solitaire-i sivatagi kemping pirinyó bárjában, egy sör mellett a nagy darab holland bringatúrással arról beszélgetünk, miután kiderült szereti az Iron Maiden-t (ne kérdezzétek, hogy keveredtünk ide), hogy Bruce Dickinson operaénekes hangja jó-e egy heavy metal bandában, amellett persze h rém menő, hogy közben ő vezeti a banda Boeing 747esét. Gyakorlatilag 5 perc alatt egy másik dimenzióba kerültünk, az angol nyuggerek fejét látni kellett volna..

Solitaire-ben amúgy semmi nincs a benzinkúton, almás pitén és egy autószerelőn kívül, de ez utóbbi hasznosnak bizonyul. Éjszaka tényleg megjön az alkatrész (ez mégsem Afrika), és reggel hatkor ahogy ígérte (mondom, hogy nem) itt a szerelő, szedik szét a teherautónkat. Kixnek (így hívják a teherautót :-) ) két laprugója is eltört.. Mondjuk eltart reggel 9-ig mire kicserélik és aztán kiderül a kereket is ki kell mellette, aztán csak elindulunk Walvis Bay felé.

Az úton aztán van minden, kősivatag, homok sivatag, fekete sziklás sivatag, de látunk állatokat is – oryx, zebra, keselyűk, mókusok.

Walvis Bay (Bálna Öböl) ugyan kicsi, de stratégiailag jelentős városka az Atlanti óceán partján, mert itt van mélyvízű kikötő, meg pár száz flamingó az öbölben. Mi az utóbbiakat nézzük meg, két féle is van a kicsi meg a nagy, abban különböznek hogy az egyik rózsaszínebb, mint a másik. Sajnos maga a lagúna, ami több százezer madárnak ad otthont eléggé veszélyeztetett a sóbányászat meg a homok miatt.

Swakopmund-ban alszunk, rendes hotel fürdőszobával, úgyhogy másnapra több kiló homokkal leszünk könnyebbek. Amúgy egy nagyon szép rendezett város, olyan mintha nem is Afrikában lenne, főleg hogy német feliratokkal van tele - Hotel Zum Kaiser stb. Kicsit sétálunk, megnéztük a kézműves piacot, ami nem nagy szám, aztán vacsora egy pub-ban ahol olyan kaják vannak az étlapon, hogy sauerkraut, brutwurst.

5. nap

Reggel elmentem egy helyi falut megnézni, így aztán végre láttam némi igazi Afrikát. Itt a helyiek laknak, 11 különféle törzsből. A vezető srác a damara törzsből volt, akik klikkelős nyelven kommunikálnak egymással. Voltunk kaja piacon, ahol holland fánkot ettünk (a bringás szerint autentikus), igaz mi a mellé járó birkahús nélkül. Meglátogattunk egy herero törzsből származó családot, ahol az anyuka beöltözött a tradicionális ruhájukba, ami gyönyörű, de a 7 réteg alsó ruha miatt nem hinném hogy kényelmes. Kvázi az a cél hogy a nő úgy nézzen ki benne mint egy tehén, mert hogy a tehén termesztésből él a törzs. Az 1800as évekig kb. meztelenül jártak, ezt a viktoriánus ruhát a hittérítők kényszerítették rájuk, Aztán úgy maradtak. Kb. csak húst esznek, meg tejet isznak, a zöldség itt ritka tekintve, hogy a sivatagban nehéz termelni. A társadalmi berendezkedés elég praktikus, a nagyszülők a farmon csinálják az állattartást, a szülők beköltöznek a városba, küldik haza nekik a pénzt, ők meg nekik a húst, tejet. A gyerekek kötelezően járnak suliba és ha végeztek és megállnak saját lábon, ők használják a várost a lakásban, a szülők mennek a farmra.

Láttunk egy ideiglenes telepet is ahol laknak (DRC- de nem a Kongó), itt kvázi feltöltős kártyára kapnak vizet,, de olcsón, és nincs áram. Favela szerű épületekben várják, hogy épüljön nekik kőház, és ezek épülnek is az önkormányzat által. Ettől függetlenül mondhatni nem ideálisak a körülmények…

Délután sétarepülni mentem mert szeretem a kihívásokat. Itt amúgy mindenféle extrém sportokat lehet csinálni, tandem ugrás, meg siklóernyőzés, meg homokon boardozás, na nekem a 4 személyes repülő a kinetózisommal pont elég extrém. Főleg, hogy 2,5 óra a repkedés és az óceán miatt van turbulencia, erre még rájön az unatkozó pilóták akrobata mutatványa. Amúgy brutál szép és érdekes, repültünk homokdűnék felett, láttunk szakadékot, a homokban a csontváz hajókat, elhagyott gyémánt bányákat, még homok dűnét, az óceán parton fókákat, olajfúrótornyot, flamingót stb. A legnagyobb para az volt, amikor az útitársak repülője megjelent mellettünk .. a szárnyak között pár méter és ott repültünk párhuzamosan egymást fotózva… Este még egy seafood vacsora a parton, meg pár gin tonic a biciklis csoportban szimuláló holland pasival.

6.nap

Egyszerre indultunk a bringás bandával északnak, először az óceán parttal párhuzamosan sóval borított úton (mossák is a kocsikat rendesen alulról is, a sós út miatt úgy néznek ki mint nálunk télen), néztünk még egy elsüllyedt hajóroncsot a parttól nem messze, aztán be a szárazföldre.. Na jött megint a hőség, nem is bírtuk jól. Nyilván innen már a szokásos murvás-homokos úton, de most Kix (a teherautó) jól bírta. Ebéd az egy darab fa alatt ami volt az út mellett, aztán tovább egy sivatagi elég lepukkant kempingig. Még elsétálunk az olvasztó hőségben busmanok által csinált sziklarajzokat nézni. Különböző állatok, mellé rajzolva a lábnyomuk, a vadászok így tanították a fiatalabb generációt. A hely amúgy világörökség, van vagy 2000 darab 2-6 ezer éves rajz. Aztán egyszer csak jön a karácsonyi vacsora, ami kudu pörkölt, mondjuk nem szívesen eszem a vadállatokat, de ha már, akkor a kudu a kedvencem. Hogy ez a nap se múljon el a szürrealitás nélkül, a nyuggerek karácsonyi dalokat énekelnek a lepukkant kempingben vacsi után a tűz körül és nekik sincs sokkal jobb hangjuk mint nekem.. A biciklisek most más úton mennek, szóval ők megúszták a műsort, na de én komolyan mit vétettem :-)

7. nap

Reggel egy megkövesedett erdőt néztünk meg.. 260 millió éves fenyőfák, amiket annak idején kidöntött Afrika közepén egy hatalmas áradás és elsodort eddig, ahol a rárakodó hegynyi kőzet alatt megkövesedtek .. aztán az erózió miatt előbukkantak. Ezen a területen sok ilyen van, de nincs mind kinn a  földből, a leghosszabb fatörzs, ami kilátszik 37 méteres. Amúgy itt egy csomó fura dolog van, pl egy virág ami 15 év alatt 2 db 10 cm levelet növeszt, egy 200 éves kb 50 cm levelekkel bír, csakhogy van belőle még élő 1000 éves példány is.  És fura módon valahol a virágok és a tobozosok között van, nincs is még hasonló se a világon, szóval gyanús hogy ez valami nagyon ős időkből származó szerzet. Welwitschia-nak hívják amúgy és nemzeti jelkép.

Aztán még felmászunk egy hatalmas kiálló sziklához, amit Vingerklip-nek hívnak, mindezt nyilván a déli legnagyobb hőségben hátha valamelyik nyugger elpatkol. Ebéd szokás szerint egy fa alatt. Aztán valahogy eljutunk a következő kempingbe a semmi közepén, itt már látszik hogy körben vihar van, villámlik stb, úgyhogy ma kipróbáljuk vízállóak-e a sátrak. Az angol banda még elmegy egy délutáni vadlesre, de én inkább maradok és egyedül elmegyek megmászni a kemping mögötti dombot meg sétálni, komolyan milyen jó volt egy óra csönd .. Karácsonyi vacsora alkalmából megetettem a kempingben a tarajos sülöket, cukik.

1.nap

Ami valójában már a 3. mert igazából eltartott egy darabig (45 óra bruttó) amíg Namíbiáig elvergődtem. A bizonytalan hó és határhelyzet miatt, meg hogy Mikikét ne szívassam a vasárnap hajnali indulással, már szombat délután leszállított a bécsi reptérre (örök hálám magas alkoholtartalmú süteményben nyilvánult meg). Aztán másnap reggel Quatar Airways-zel Doha, ott több mint nyolc óra a csatlakozásig. Ilyenkor a QA add ingyen szállást a városban (de ha 7 óra 55 perc a tranzit akkor maradsz a reptéren), meg vízumot, meg transzfert, szóval legalább lehet pár órát vízszintesen az ember, meg a zuhany is jól jön. Ezután még 9 óra repülés, de ezt viszont most a törzsutas pontjaimnak köszönhetően Business Class-on.. Vauu. Hát ehhez hozzá tudnék szokni. Rendesen elkényeztettek főleg, hogy a stewardessem éppen lengyel volt, és örült, hogy végre beszélgethet valakivel, aki tudja hol van Varsó. Még szürke pizsamát is kaptam. Szóval gintonic, szuper kaja, alvás és a 9 óra egész jól eltelt, és mivel a Quatar nem hibázik percre pontosan landoltunk hétfőn reggel Windhoek-ben. A főváros reptere kb. úgy néz ki mint a sármelléki, de a csomag gyorsan megjön és negyedóra múlva már hivatalosan is Afrikában vagyok, úton a szállás felé.. Boldogság.

A csoport többi része is összeverődött estére, a szokásos bolond angolokból álló banda, bár most a változatosság kedvéért van egy kínai Sydneyből, 2 ír nő, és a csoport fele még legalább nem nyugger.

Bár kivételesen egyedüli szobám van, azért akad lakótársam egy helyi egérke személyében. Konkrétan mikor harmadszor láttam hittem a szememnek, de az egér tényleg az ágyam alatt lakott. Mondtam neki, hogy ha jól viselkedik alhatunk együtt, de minden kaját betettem a hűtőbe a biztonság kedvéért.

Reggelre már nagy haverok lettünk Lajossal, nem csak hagyta, hogy fotózzam, de rá kellett szólnom, hogy a szandimba ne másszon bele. Bár Cucu és Cián tuti örülnének egy ilyen szuvenírnek. Az angolok meg teljesen kikészültek, pedig csak fotón látták.. This Is Africa.

 2. nap

Elindultunk Windhoek-ből délnek (úgy mondják helyiül, hogy Vinhuk), azon kívül hogy engem szokás szerint elöntenek a boldogság hormonok a vörös föld és az afrikai táj láttán a mai program főleg autózás. A teherautónk most csak közepes méretű, éppen elférünk 12-en,de jól bírja, merthogy 50 km után már nincs aszfalt, murvás de meglepően jó állapotú úton nyomjuk 100-al. Megállunk bevásárolni, aztán meg azzal szórakozunk, hogy összeszedjük amit egy előttünk menő autó elhagyott, hol egy alufólia tekercs, hol egy csomag kávé vagy egy neszesszer hever az úton. Tisztára kincskeresés fílingje van. A táj amúgy akácia, később meg inkább köves sivatag, körben színes hegyekkel.

Sátrat egy profi kempingben verünk a sivatagban, ahol van bár hideg sörrel és egy medence annak, aki nem tanult mikrobiológiát. Én inkább kihagyom. Közben találkozunk a még bolondabb angol csapattal, akik csak 4en vannak, mert biciklizni jöttek. Konkrétan ma 4 liter vizet izzadtam ki és egész nap ültem, meg segítettem sátrat állítani, igaz állítólag csak 36 fok van árnyékban, de most ez is soknak tűnik a pesti mínuszokhoz képest. Arról nem beszélve, hogy a sivatagban nincs árnyék.

Este még megyünk kanyonban naplementét nézni, ha addig túlélünk… Ebben a hideg sör sokat segített. A Sesriem kanyon 30 m mély, ilyenkor száraz, és le lehet mászni és végig sétálni. Esős évszakban állítólag tele van vízzel (régen az itt lakók kötélen mentek le vízért) és van benne harcsa. Ez elég meseszerűen hangzott a 40 fok feletti tök száraz sivatagi kanyonban, de állítólag beássa magát az iszapba, mikor kezd a kanyon kiszáradni hibernálja magát a következő esős évszakig.

Ez volt az első sátrazós éjszakánk, olyan meleg volt a homok, hogy még órákig nem lehetett aludni, viszont legalább reggel 4.30kor volt indulás.

3. nap

Hajnali indulás még sötétben.. Ezek itt Namíbiában komolyan veszik a dűne bizniszt meg a sivatagot. A felkelő nap fényeinél másszuk meg (elsőként, de utánunk aztán jöjjenek a turista hordák) a 45-ös számú dűnét a világ egyik legrégebbi sivatagában. Hogy miért pont 45 a száma az nem derült ki, de némi pihenővel sikerült felküzdeni magam a tetejére. Elég jó a látvány, egy biztos itt dűnékből nincs hiány, és mind kicsit más színű. Mire leérünk csinálnak nekünk reggelit, ez ilyen luxus túra vagy mi. Aztán, mert mára még nem volt elég a homokból, elmegyünk megnézni egy Dead Vlei nevű helyett. Elég földönkívüli látvány amikor az ember felmászik az aktuális dűne tetejére és egy elhagyott folyómedret talál, fehér ezüst, megkeményedett sárral, amiben 500-800 éves halott akáciák törzse áll, körben meg narancs és vörös homokdűnék. Ennyi homokra aztán muszáj inni egy hideg sört, összepakoljuk a sátrakat és megyünk a következő kempingbe. Közben kicsit elromlik a teherautó, de már küldik az alkatrészt meg a szerelőt, úgyh reméljük holnap már működni fog. Mondjuk ez a hely annyira jellemzően Afrika, mint amennyire ott van a térképen, mert szuper kempingek vannak (medence, sör stb, persze a wifi az már nehezebb) és 20 éves szőke lánykák mennek túrákra bérelt kocsival. Így, hogy már nyár van és kvázi off season is túl sok a turista, nem is akarom elgondolni mi lehet itt főszezonban. Tényleg ez az ideális ország kezdőknek Afrikában, szép, biztonságos és rettenet széles a turista csapás.

Gondoltam, ha már kötelező szabadság kihasználom, és végre eljutok Albániába is. Szégyen, hogy ilyen közel van és még sohasem voltam. Ebből nyilván 16 nap Közép-Ázsia után ilyen nyaralós, utazós lazább program lesz, amihez kölcsönkértem Peti barátnőjét. Edina is hátizsákos világutazó, nagy baj nem lehet.

Az odajutással vannak bajok, mert mióta nincs Malév nem lehet Tiranába repülni. A Wizzair reméljük végre összeszedi magát és indít járatot. Az autózás is természetesen opció, de ha a déli országrészre kíváncsi az ember az már tuti két teljes nap az autóban, oda is vissza is, mert Saranda Tiranából 5-6 óra kocsival és ennek a fele akkor hegyi szerpentinen értendő. Ha valaki csak az északi részt és Tiranát akarja megnézni, úgy már jobban megéri a levezetni.

Mi délre akartunk lejutni, hogy egy Himara nevű városka legyen a bázis és innen kirándulgassunk. Ehhez két opció van, vagy Tirana repülve (Bécsből Austrian, vagy Budapestről Turkish, mi az utóbbival jöttünk, szóval vagyok párszor Isztambulban ezen a nyáron) és onnan bérelt autóval a 217 km-t 4 óra alatt lehet megtenni, vagy Korfura fapaddal, autóbérel, kompol, és délről vezet fel kb. 2 óra alatt.

A repülés Tiranáig eseménytelen, és izzasztó volt, gyakorlatilag nem volt klíma az Atatürk reptéren. A tiranai reptér, pici, de csinos és 5 perc alatt kapunk pecsétet az útlevelünkbe, és újabb 5 percen belül a csomagunk is megjön. Veszünk ki pénz az ATMből és felvesszük a bérelt autót, ez összesen még 15 perc és már úton is vagyunk az éjszakában.

A GPS-szel eleinte vannak bajok, így inkább Edina navigál, de az út itt még jó minőségű és kétsávos. Ennek ellenére vannak meglepő dolog – szembe tekerő biciklis az autóúton, vagy sétáló gyalogos a külső sávban, meg az hogy a GPS egyszer csak beküld minket a kukoricásba. De legalább tudom, hogy Albániában vagyok. Az út vagy 100 km-en ok, de onnantól kezdődnek a bajok, vagyis az egy sáv, hegyi szerpentinen. Ehhez már kell az Isztambulban vett Red Bull. Az út sokszor megy a tenger mellett, de itt is 2000 méteres hegyekre kell felkapaszkodni majd letekerni, ez éjszaka a kátyús utakon elég fárasztó. A vége fele már eléggé unom.

Végül csak elérjük Himara-t, az apartman kulcsokat a hozzátartozó benzinkúton vesszük át – a lakás tipikus Albánia. Még nincs teljesen kész, de már kicsit le van lakva. A konyha hiányzik, meg még egy szekrény, és egy légkondi se ártana. De amúgy OK, és szuper helyen 50 m a beach-től van, a városka nyugodtabb részén. Reggel látom, hogy velünk szemben egy faputriban lakik egy család, kecskék és juhok az udvaron az ablakunk alatt. Ilyen az egész ország, százával épültek kívülről szép apartman házak a tengerparton, de tényleg brutál volt az ingatlan fejlesztés itt az elmúlt 10 évben, de ehhez a kecske, szamár, birka ugyanúgy ott van.

Az első nap körbesétáljuk a városkát, dombos-völgyes még Himara-n belül is, méretre Vlore-hoz képest kisebb (átautóztunk rajta, irgalmatlan mennyiségű apartman és nép, nagyon zsúfolt) de nem csak egy falu mint Borsh. Van egy csinos tér és városközpont a parton a kikötő mellett, vagy három tucat étterem, görög és olasz főleg, de mindenhol hasonló a menü ettől függetlenül. Megkapom az első sört, eszünk szuper finom pizzát egy dombtetőn levő helyi kajáldában szuper kilátással. Az árak elképesztően olcsóak, vacsorára saláta, tengeri herkentyűs kaják, bor, víz, plusz dinnye és a háztól előétel 5000 Ft. Borravalóval, kettőnknek.

A terv az, hogy egyik nap beach, másiknap kirándulás. A beach-csel kezdünk, a tenger itt tiszta, szép, és nem hideg. Az én ízlésemnek a strandok sok az ember, de főszezon van, erre lehet számítani.

Következő nap kirándulós, elég komoly programmal. Elindulunk már reggel korán, fél7-kor Butrint-ba. Az úton a következő állatokkal találkoztunk: tehén, szamár, kecskék, albán paraszt, juhok, 3 kacsa, még kecske, egy foltos malac, hányós helyi és turista. Ez utóbbi elég gyakori, az út csak szerpentin a parton is, nincs két km egyenes. Kb 1,5 óra alatt lehet megtenni a 70 km-t. Közben látjuk a parti falvakat és Saranda-t ami a déli nagyobb város, közel a korfui komphoz. Ez utóbbi bazi nagy, de szép, viszont hihetetlen mennyiségű nyaraló van, százával épült új apartman házakban és hotelekben.

Butrint világörökség romváros a göröghatárnál délen, Korfuval szemben. Papíron a trójai Helenus alapította. A leletek alapján már i.e. 10-8 században volt itt valaki. Később ugye görög telepesek, rómaiak, bizánciak, szicíliai anjouk, velenceiek. Egészen a 13 századig menő volt, utána elhagyatottabb, amíg a 18 században még Franciaország is tulajdonolta egy rövidideig, amíg az ottománok el nem szedték.

A romok nagyon szép helyen fekszenek, nem a megszokott pusztaságban, hanem egy tölgyerdőben körben víz és minden korszakából van látnivaló. Az epiróta és görög időből van i.e. 4 századi szentély, Oroszlános kapuval, amin valójában bika van, és egy nagyobbacska csinos színház is. A római uralom korából fennmaradt egy 1–2. századi mozaikpadlós fürdő valamint egy tornaterem. Az ókeresztény korból egy elég nagy bazilika és a mozaikpadlós keresztelőkápolna, ami nagyon érdekes kör alakú, oszlopokkal. A mozaikokat homokkal védik szerencsére egy részét pont láttuk. Van egy 5. századi lakóház is, a Trikonk-palota. A Velencei időkből a 18. századi őrtorony, és a magaslat tetején lévő kastély, amiben egy pici de szép múzeum van. A Vivari-csatorna másik partján áll Ali Tepeleni pasa kis vára, ide csak a kis komppal lehet átmenni, ezt kihagytuk, hogy legyen miért visszajönni.

Ezután Gjirocaster felé indulunk és útközben megnézzük a kékszemet, ami egy természeti jelenség, rengeteg helyi turistával. Tulajdonképpen egy víz alatti forrás 45 méter mélyről jön fel és nagyon, nagyon kék. Meglepő módon Gjirocaster felé a végén van 20 km egyenes út, ilyet már régen láttunk.

A város világörökség, van a hegyen egy vár a 13 századból, amúgy bizánci város volt, amíg a 17 században el nem foglalták az ottománok. Innentől felvirágzott, többségében áttért a muszlim hitre, a Bektashi szufi hit központja lett. Megnéztük az erődöt a dombon, nem túl érdekes, de a kilátás jó. Van egy fegyvermúzeum, amit kihagytunk, régi amcsi repülő roncs, óratorony meg egy csomó fal.

A város a régi ottomán házakkal, macskaköves utcákkal sokkal érdekesebb. A házaknak lapos kővel van fedve a teteje és nincs két egyforma. Némelyiket belülről is meg lehet nézni, egy 1700-ban épültbe mi is bemegyünk. Van vagy 3 szintes plusz pince, összesen 64 ablaka, 9 kéménye és 6 pottyantós wc-je van. Minden kőből meg fából, vannak téli szobák amik fűthetőek, a nyitott tűzrakó másik oldala a gőzfürdőként működő fürdőszoba, nyári szobák amik levegősek és vendégfogadó nagyszoba ami gyönyörű rozettás plafonnal és gránátalmákkal díszített tűzrakó hellyel van díszítve. Az esővizet gyűjtik a tetőről és egy 130.000 literes ciszterna látta vízzel a házat.

Sétálgatunk még, de nagyon meleg van és mivel még semmit nem ettünk beülünk egy lugasos étterembe. Kérünk sajtos tésztát, ami gyorsan elkészül. Vagy legalább is ezt hisszük, mert 1,5 óra múlva még sehol nincs. Mint kiderül a pincér albánul sem ért, vagy olvasni nem tud,mert amit az étlapon megmutattunk sem volt számára értelmezhető. Mindenestre kis csúszással kapunk enni, bár az hogy a fügés desszert, hogy nézett volna ki sose tudjuk meg. Az étterem neve amúgy Kuka.. nyilván minek ül be ide az ember, de csak utólag olvastuk el.

Rekord idő alatt, 2,5 óra vezetéssel és pár tucat tehénnel megúszva ügyesen hazaérünk és megkapjuk a jól megérdemelt fröccsöt egy lengyel bajnoki focimeccsel kísérve. Nem, nem tudom miért lengyel meccset néznek, de 2:2 volt az állás mikor egy paraszt olasz elkapcsolta úgyhogy a végeredményt sose fogjuk megtudni.

Reggel futás, hogy meglegyen a motiváció a cél a pék, friss bureket venni. Amúgy laza strandolós nap, este nagyon bezabál rizottóból.

A kirándulós nap a 7 km levő másik Ali Pasa vár. Nagyon szép helyen, egy kvázi szigeten, nagy kővár háromszög alakú alaprajzzal, körben gyönyörű türkiz kék zöld tengerrel. Reggel korán mi vagyunk az elsők a kecskék után, még nincs nyitva. Amíg lehet, körbesétáljuk közben jön az ember és leveszi a lakatot. Belül nagy termek, boltívek, kell a fejlámpa, hogy körbe tudjuk járni. A tetejéről szuper kilátás van. Kifelé már ott a bácsi, aki magyarul mondja hogy száz lek lesz a belépő és még tud pár szót, amit rajtunk elgyakorol. Sétálunk még a közeli kikötőben, mert annyira szép a víz hogy nehéz otthagyni. Vannak bunkerek is a parton, meg messzebb egy tengeralattjáró parkoló még az USSR időkből. Megállunk hazafele ezt lefotózni, meg még egyszer a bunker biznisz miatt hogy megnézzünk egyet közelről. Beton félkupola, két nyílással – egy előre lőni, egy hátra hogy vizuálisan lássa a katona a hegytetőről a parancsnok mit mutogat. Pár tízezer még van ebből országszerte.

Vasárnap újabb bícs nap, reggel futással, este búcsú vacsorára mennék az olaszba megint. Itt kiderül hogy 19.45-ig ki se nyit az étterem. Akkor is mi vagyunk az elsők és egy félórán belül is csak két asztalnál ülnek, azok is külföldiek. A helyiek este 7kor még a strandon kártyáznak, vagy politikai gyűlésre mennek (volt az is, hangos nagyon de rendőrök jóképűek) és kb. este fél10-10 mikor vacsoráznak.

Reggel hajnali kelés és bepakoljuk a bérautót és elindulunk Tirana felé a szerpentinen. Világosban sem jobb, csak többet látni. A szamár, bunker, kecske sztori váltakozik randomszerűen. A repülő csak éjszaka megy, így van még idő megnézni pár dolgot. Berati-ba megyünk, ami az egyik legöregebb és legattraktívabb város Albániában, és persze világörökség. Annyit tudtam, hogy itt is van citadella, meg vár, meg szép házakkal az óváros, de semmi eddig látott fotó nem készít fel a valóságra és hogy milyen jó hangulatú a hely. Simán el lehet akár 2 napot is csatangolni, a baj csak az, hogy jó messze van mindentől, Himara-tól 4 óra volt odajutni, de Tirana is van 2-3 óra autózás.

Először a várhoz megyünk fel, itt már i.e. 4 században is laktak és még mindig több száz ember lakik benne. I.sz 860 körül egy bolgár birodalomé volt, aztán bizánci uralom alá került, a 14 század közepén egy Dusan nevű szerb-görög birodalom szerezte meg, aztán a helyi Muzakaj család uralkodott, majd Skanderbeg minden erőfeszítése ellenére ottomán kézre került 1455-ben és úgy is maradt vagy 500 évig.

A várfalon belül szűk sikártorok, 8 középkori templom, 2 mecset. Megnézzük a régi ciszternát, a piros mecset romjait, a kilátópontról a város többi részét, és kívülről pár templomot. A 13 századi Szentháromság nagyon jól néz ki, de le van zárva. Bemenni csak egybe lehet, az is múzeum. Onufri  Múzeumnak hívják, a híres albán ikonfestőről. A templom csak 18 századi, de hihetetlen szép belül, és az ikonokkal díszített oltár meg lélegzetelállító. Egy csomó gyönyörű ikon van kiállítva, tudtam volna választani. Amúgy ebben a templomban találták a 60as években a világ egyik legrégebbi templomi kéziratát a 6. századból, az oltár alatt volt elásva.

A citadellában egy fél napot simán el lehetne bóklászni, de sajna ennyi időnk nincs, lemegyünk megnézni a régi városrészeket. Ügyesen pont a mecset mellé parkolok, a Királyok mecsete az egyik legrégebbi Albániában. Pont nyitva van, úgy hogy kendő fel, cipő le, nagyon szép faragott festett mennyezete van. Vele szemben van egy szufi szekta, a Halvetihez tartozó teqe (gyülekező hely), festett mennyezet, festett üvegablakok, nagyon szép.

A múzeumi városrészek közül kettőt is megnézünk, Gorica a folyó túlpartján van. Ez lett az ottomán uralom alatt a keresztény negyed. Jó érzékkel érkezünk az egyik templomhoz a Szent Spyridonhoz ahol keresztelőre készülnek, itt is van ikon meg freskó.

Az egész város nagyon hangulatos és rendezett még a modern városrész is. Ide biztos vissza kell még jönni, nagyon tetszett mind a kettőnknek. De így is több időt voltunk, mint gondoltuk, úgyhogy ebéd a helyi burek az autóban és irány Tirana.

Az egész albán vezetés elég hajmeresztő, de néhány tiranai körforgalomban éveket lehet öregedni, mire az ember kijut a megfelelő irányba anélkül, hogy hamuvá törné a bérautót. Nehezen, de bejutunk a belvárosba, és kis szerencsével lesz parkoló helyünk. Igazából annyi időnk maradt, hogy a Skanderbeg teret és környékét megnézzük. Van óratorony, amibe felmászunk. Nagyon szép mecset, festett falakkal, a Et’hem Bey a 17-18 századból. Működő mecset, de kendővel bemehetünk. Megnézünk egy régi Toptani család ottomán házát, ami elvileg étterem, sajnos be van zárva. Körbesétálunk és kiderül, hogy bár hétfő van, de nyitva a történeti múzeum, úgyhogy végig nézzük.  Mondjuk, a függetlenségi harcig jutok csak, az újabb kori része nem érdekel annyira, inkább megyünk itt is ikonokat nézni.

Némi keringés után meg lesz a reptérre vezető út, búcsúzóul nekem még jut pár körforgalom, és megnyugodva látjuk, hogy a reptérre vezető úton is van birka. Ez még mindig Albánia.

 11. nap

Megyünk tovább hegyek között Issyk Kul tóhoz, ami a második legnagyobb sós tó a Kaszpi tenger után, 70 km x 180 km és 705 méter mély és sose fagy be. Ehhez át kell menni Dolon hágón ami 3000 méteren van. Az Orto Tokoi tározót érintve aztán elérünk egy Jety Ögüz szorosba, ahol jurtában alszunk majd végre.

De előtte megállunk egy faluban és ebédet kapunk egy helyi kirgiz családnál, nyilván a tisztaszobában. Tipikus kirgiz kaját kértünk – darált birkahús tésztával összekeverve, meg csalamádészerű saláta, teljesen finom és kb. 6 dollárba került. A ház meg olyan, mint a nagymamám háza volt a 70es években, csak kirgiz cuccokkal díszítve.

A következő program hogy megnézzük, hogyan vadásznak a sasokkal. Egy helyi családdal megyünk ki a dombok közé mert ugye a sas a hegyről lefele indulva vadászik. De egyébként simán a kocsiban hozzák az egyik a csomagtartóban bólogat, a másik a hátsó ülésen a kisgyerek mellett. Látszik, hogy nagyon szeretik a madarakat, úgy kezelik, mint nálunk a kutyákat, becézgetés, jutifalat stb. Sok kérdésünk van – három madaruk van, ebből egy 10 kg. Akiket hoztak az két lány az egyiket fióka kora óta nevelik, csak 4 éves és elég agresszív. Őt felviszik karon a hegyre, aztán egy rókaszőrre megy rá, jutalmul egy fél galambot kap. A másik a nagy kedvenc, 7 éves és 8 kg, már nagyobb korában fogták be. Őt a nagypapa viszi fel és a fia karjára repül vissza, megkapva a galamb másik felét. Ő állítólag olyan értelmes hogy vadászatkor meg tudja különböztetni a kutyájukat a rókától és az ebet nem bántja. Amúgy 2 naponta fél kiló húst esznek, és minden nap van edzés. A szezonban főleg rókára, kistermetű szarvasra stb. vadásznak velük, lóháton. Kb. 15 évig használnak egy sast utána visszaengedik a természetbe, amúgy 50 évig élnek. Héjával is vadásznak, befogják a szezon elején, 2 hét alatt megtanítják, szezonvégén elengedik hadd szaporodjon.

Később több sast látunk de azok csak a turista fotózásra tartott, nem trénelt és szerencsétlen sorsú állatok.

Nem egyszerű egy mikrobusszal felmenni a szorosba, van szenvedés rendesen.

Jety Ögüz azt jelenti 7 bika fej, a név a vörös 7 szikla miatt van, elég fotogének amúgy. A tábor jó magasan van, pár jurta egy nagy smaragd zöld mezőn egy folyócska mellett. Hideg van éjszaka, 2 nehéz vastag paplan alatt alszunk, de a folyón kívül nem hallani semmit és totál csillagos az ég.

 12. nap

Reggeli közben elkezd esni, de aztán pont mindig eláll, mikor kiszállunk valami programra. Először sétálni indulunk a szorosban, fenyőerdők között (látszik mit telepítettek a fogságba esett német katonák, akik itt voltak – szép egyenes az út mentén a fasor).

Tudnak ezek a nomád népek valamit - zöld rét, hegyek fenyőfával, tehenek, lovak, birkák, jurtákban élnek, teljesen paradicsomszerű a hely. Látok két irtó cuki hosszúszőrű kölyök kutyát, annyira szét gyömöszöltem őket. Amúgy vagy 60 kg-sak lesznek, de jól vannak szocializálva, ennyi állat/ember között.

Még megállunk egy ex-szovjet szanatóriumot megnézni, lepukkant épületek, de szép kert. Kiderül, hogy csak én ismerem fel Lenint szobor formájában. A többiek lefényképezik, hogy tudjanak később gyakorolni.

Karakol városba megyünk - síelős üdülőhely télen, szintén orosz helyőrségként kezdte a XIX. században. Akkor még kozákok laktak, ehhez jöttek a dunganok (kínai muszlimok), aztán a tatárok, ujgurok. Van itt dungan (kínai) mecset fából, ami inkább pagodára emlékeztet, vagy buddhista templomra, piros zöld sárga – nem véletlen a dunganok buddhisták voltak mielőtt áttértek a muszlim hitre. Van fából csinált szép ortodox templom is Szent Háromság néven 1895ből. Ezt is tornateremnek használták a szovjet időkben. Nagyon finom ebédet kapunk, egy totál szocreálnak kinéző helyen. Amúgy olyan az egész város, mint Szolnok a 70es évek végén. Vacsora a város trendi helyén, a kaja ok, de a kiszolgálás pocsék. Alvás egy szuper szálláson, ami kb. falusi háznak néz ki az utcáról, de belül nagyon klassz, több épület, hatalmas szobák és hihetetlen jó reggeli. Ezután végig legeljük a kertet, van meggyfától a szilváig minden – és mivel az időjárás itt el van csúszva, minden gyümölcs most érik.

 13. nap

Reggelre is jut múzeum, ebben a városban halt meg egy híres orosz kutató és/vagy kém Przsevalszkij tífuszban mielőtt Tibetbe indult volna 1888-ban. Lhasa-ba sosem jutott el, de sokat jött ment Ázsiában, nem csak tudományos, hanem katonai érdeklődéssel is utazgatva. Állítólag Sztálinnak ő a biológiai apja, a fotójuk eléggé hasonlít, de ez nem sokat jelent, mind a kettőnek van bajsza. Megnézzük a múzeumát, egész jó, csak van egy oklevél a magyar királyi földrajzi társaságtól, amire azt írják, hogy holland, meg csomó kitömött állat van.

 A tó északi partján Cholpon-ata nevű városkához megyünk. Ami azért jó mert itt vannak sziklarajzok, amiket meg lehet nézni. Némelyek i.e. 1500ból valók, de vannak Saka-Scythian időszakból is (i.e. VIII- i.sz I sz) illetve pár újabb a türk periódusból is. Azt gondolják, hogy ez valamiféle nyitott templom lehetett. A faragott köveken állatok (kecske, antilop, hó párduc), nap, vadászok stb. vannak.

 Kapunk ebédet, jóféle helyi kajáldában, de a sört itt is szívószállal hozzák. De csak a lányoknak. Ez valami fura kattanás itt, hogy a lányoknak a korsóból szívószállal kell inni.

Amúgy általában orosz leveseket (borscs, szoljanka stb) és kirgiz főételt (mantry, langman stb) eszünk. De az utóbbiból ketten egyet, akkorák az adagok.

A harmadik múzeum már általános kirgiz dolgokat mutat be, a kőkorszaki cuccoktól a ruhákon át újabb kitömött állatokig.

Alvás egy helyi családi rezortban a tóparton – király homokos bícs, bár a parton, nagyon tiszta és rendezett. Tudnak élni. A tó gyönyörű, háttérben a havas csúcsokkal.

 14. nap

Tovább indulunk reggel Biskek felé, de közben még megállunk a Burana toronynál, világörökség, valójában egy XI századi Minaret és az első ilyen volt Közép Ázsiában. Akkor 45 méter magasra építették most már csak 24 méteres. Eredetileg egy Balasagun nevű, karakhanid város állt itt, évszázadokig híres hely volt, míg a XV században elhagyták. Vannak még a fűben ilyen kőre faragott fejek is, ezek régi harcosok temetkezéseihez voltak használatosak, jól néznek ki a sárga repce között.

Az úton amúgy balra a tó, jobbra havas csúcsok, csinos falvak olyan házakkal, mint nálunk régen, csak kék zsalusak az ablakok. Az út mentén sárgabarackot, meggyet, füstölt halat és kecske/birka szőrmét árulnak.  

Biskek, nincs olyan magasan csak 700-900 méteren fekszik, ez a főváros. Errefele is régóta, 7000 éve laknak. A mai város elődje egy Sogdian település volt a VI. – XII századig. Mondjuk aki idáig eljutott az olvasásban, min ki tudja találni ki rombolta le a XIII. században. A XIX században éledt újra Khokand Kán által, de aztán jött a Cár, meg a bolsevikok.

Van egy Ala Too Tér, amit régen nyilván Lenin térnek hívtak, de Vladimir Iljics Uljanovot pár éve elköltöztették valami múzeum kertbe. Van parlament, meg a Történeti Múzeum ami Lenin új albérlete. Baromi sok szocreál épület van, és kiderül hogy Marx-Engels-t is felismerem. A többieknek ez az egész szovjet cucc új, én kicsit unom már, de ez van. Megnézzük a helyi művészeti múzeumot, pár szőnyeg jóféle, de az egész tele szovjet alkotásokkal, felejtős.

Megint nagyon jó a szállásunk, John-nal egy lakosztályt kapunk. Búcsú vacsora egy jobbféle helyi étteremláncban, aztán még van pár óránk aludni.

 15. nap

Hajnali indulás, 3kor kelünk fel, a reptér egy óra busszal, az úton még ilyenkor is van lézeres traffipax. A reptéren elköszönünk a sofőrtől Marattal (volt afganisztáni veterán és nagyon jól vezet) és testes orosz vezetőlánytól, Elizabethától. Megint szerünk vészkijárati ülést, viszonylag fájdalom mentesen átmegyünk az összes csekkoló ponton, iszunk kávét. Isztanbul majdnem 6 óra repülés, van alvás meg beszélgetés aztán Szudánhoz képest rendesen el tudunk köszönni Johnnal egymástól. Még pár óra és már lecsót főzök Dianáék kertjéban.

 Kirgizisztán

 A domborzat leírásával nem kell vesződnöm, csak hegyek vannak, van Kirgiz hegység, Tien Shan, meg a Turkesztáni, a legmagasabb majd 7400 méter. Huhh.

Az ország 90% 1500 méterrel a tengerszint felett van, 70%-a 2000 méter felett. A leghosszabb gleccser 62 km, de összesen van belőlük 6500 darab. Ha az összes egyszerre elolvadna az egész ország több mint 3 méterrel lenne a víz alatt.

Már a paleoliticumban laktak itt valakik, úgy 40ezer évvel ezelőtt. Úgy i.e 2000ből vannak sziklarajzok is, sok helyen. A Kirgizek állítólag az Ujgurok ellen egyesült 40 törzsről kapták a nevüket, 840-ben jól el is verték őket, ekkor volt a kirgiz birodalom a legnagyobb. Ahogy jöttek mentek a birodalmak, úgy mozogtak a hegyek között. Viszonylag békésen beolvadtak a mongol birodalomba a XIII században. 7-12. századi kínai és muszlim források a kirgizeket vörös, sőt szőke hajú népként írják le zöld vagy kék szemmel. Genetikailag meg állítólag Szibériából származnak. Egy biztos jó nagy buli lehetett, ha most így néznek ki.

 A Kirgiz törzseket aztán mindenki legyőzte, a XVII században újra a mongolok, a XVIII ban a Mancsu Qing dinasztia, a XIX-ben az üzbég Kokand, aztán Kína odaadta őket az oroszoknak, 1876-ban csatolódtak a Birodalomhoz.

Már a Szovjetunióban is a második legszegényebb állam volt, most is az Közép Ázsiában. Nekik a SZU összeomlása nem tett jót, minden piacukat elvesztették. A GDP 40%át az Oroszországban dolgozó 800.000 kirgiz küldi haza.

Van amúgy egy csomó ásványkincsük, főleg arany, urán ilyesmik. A legtöbb család a kaját tekintve mai napig önellátó, és mindenbe tesznek húst, viszont az legalább bio.