6. nap

 Elindulunk a határ felé, és már itt elkezdődnek a bajok, se John se az ír útleveles srác Tim nincs jól, főleg az utóbbi fekszik ki egy gastrointestinális fertőzéstől. Gyorsan kap Normixot meg rehidráló port, de lehet sejteni, hogy sajnos ez mindenkin át fog menni. (az előző utazók review-ját olvasva, pont így jártak, Kínába már mindenki betegen érkezett).

A határ felé Margilan-ban állunk meg, ez Üzbegisztán selyem központja, szóval amit itt látni lehet, az a selyem, selyem, és még egy kis selyem. A Yodgorlik selyemgyár nem régi, de tradicionális technikával csinálják a selymet. Mivel még sose láttam selyem hernyót, főleg nem bebábozódva, kifejezetten érdekes a gyárlátogatás. Hihetetlen hogy egy kb. 2-3 cm hernyóról 1,5 km selyemszál jön le.. A helyi ember tök jól tud angolul, szépen elmagyarázza, hogy mennyit esznek eperlevélből és milyen növekedési fázisaik vannak. Vagy 2000-en dolgoznak itt, mármint emberek a hernyókat nem tudtam megszámolni, de sokan lehetnek.

Elérünk a határra, minden előzetes izgalom ellenére, egész simán átjutunk, kinyitják a zsákomat, de a pálinkás üvegen kívül nem érdekli őket semmi, ennyit a gyógyszerhisztiről.

Kirgizisztánba nem kell vízum, kedvesek az őrök, simán besétálunk. A Kirgiz vezető egy itt született orosz srác, tipikus orosz fejjel. Osh városba megyünk, ahol teljes a káosz, dugó.

Osh van vagy 3000 éves város, egy biztos i.sz. VIII században már fontos kereskedelmi központ volt a selyemúton. Egy szent hegyet kellene megnéznünk, amivel nincs is baj, de hatalmas trópusi vihar jön, dörög, villámlik. Felkapunk egy esőkabátot és elindulunk mégis.

Solomon trónja, vagyis Tahti Suleiman, nagy szikla izé egy muszlim temető felett. A domb tetején Barbur háza van, ami egy szentély, ahol a XV század végén Barbur egy spirituális elvonuláshoz épített magának menedéket. Se ezt se a múzeumot nem látjuk, mert mindent bezárnak az eső miatt.

A hotelben vacsorázunk, most már Margaret az angol hölgy is nagyon szarul van. Király.

 Üzbegisztán:

 Furcsa formájú ország, amit csak olyan országok vesznek körül, akiknek szintén nincs tengerük (egy ilyen van még Liechtenstein). Van viszont Aral-tó, ami gyakorlatilag kiszáradt és Amu-darja, Szir-darja folyók, csomó sivatag, meg hegyek.

Először iráni nomád népek lakták, úgy I.e.1000 körül és Taskent, Szamarkand és Buhara már létező települések voltak ebben az időben. A 10. században érkeztek a területre török nyelvű népek, akik megalapították a Karahanida államot. Aztán jött Dzsingisz Kán meg mongolok, 1227es halála után a második fia és leszármazottai uralkodtak. 1370-ben Szamarkand központtal Timur Lenk alapított hatalmas birodalmat. Timur brutális hódító volt, népirtás egyebek, de emellett támogatta a művészetet, tudományt, építészetet szóval Szamarkandot rendesen felhozta ilyen téren is. Egészen 1500ig uralkodtak leszármazottjai, akkor viszont jöttek a kipcsak-törökök északról, akik üzbégnek hívták magukat, az Arany Horda egyik Kánja után. Ekkor alapították a Buharai Kánságot, 1598ban a Hívai Kánság jött létre, a buharaiból pedig 1709-ben kivált a Kokandi Kánság. Aztán a XIX. században jöttek az Oroszok, majd 1924től az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság.

31 millióan lakják, főleg üzbégek, de van egy észak-koreai kisebbség is akiket még Sztalin telepített be..

 7. nap

Rövid Kirgiz tartózkodás után elindulunk Kína felé. Egész nap buszozni fogunk Kasgharig, és azt már előre tudjuk, hogy a határ itt nem lesz egyszerű. Az út viszont gyönyörű, a tegnapi eső miatt a föld sötét vörös a fű smaragd színű, fehér havas hegyek a háttérben, néha jurták, jak, ló, kecske..

Allay völgyön át a Irkeshtam hágó felé megyünk, az eleje még Tien Shen, de utána elérjük a Pamír hegyeket. A Lenin csúcs felhőben, de sok szép havas hegy azért látszik.

A határ brutál tortúra, kb. 10-szer csekkolnak minket, már a kirgiz oldalon elkezdődik, mert a határ lezárt terület csak engedéllyel lehet odamenni, aztán a kirgizek kiléptetnek, de Kínába nem könnyű bejutni, mert a senki földje 4 km, végig kell gyalogolni a kb. 4x-ei átvilágítás után. Elvileg katonai kísérettel elénk jöhet a busz, de elkésnek és vagy 3 km legyalogolunk az ellenőrző pontig. Ebben az a jó, hogy én mostanra lettem szarul, de nem csak a bélfertőzés, hanem a szerpentinen való buszozás is megviselt. Ehhez a tűző napon a közel 20kg cuccot cipelni, nem vidám. A többiek is csak kicsivel vannak jobb formában.

Végre megjön a kínai busz a vezetővel, kiderült, hogy eddig is csak azért engedték elénk, mert az egyik határőr tiszt is ujgur és kíváncsi volt hogy néz ki egy magyar rokon.

Kb. 4 szer világítják át összesen a cuccunkat, utoljára ott ahol a pecsétet is kapjuk az útlevélbe, ez kb 150 km a határtól. Nyilván ebédidőben érünk ide, várunk egy órát beengednek, végre van pecsét. De az utolsó átvilágításon valaki kiöntött a futószalagra egy pár liter nyomtató tintát, az okosok meg ebbe küldték bele a hátizsákjainkat. Nekem a kis zsákom totál fekete, ráadásul a hátán, bemegy a szivacsot takaró háló alá. De a többiek sem ússzák meg, mindenkinek tintás lesz valamije. Azt meg kell állapítanom, hogy ez nem az én napom, egyre szarabbul vagyok, és mindenem tintás.. John reklamál, de előre megtudtam volna neki mondani, hogy ezzel egy szocialista országban nem fog semmire menni, leszarják.

Újabb két óra buszozás után végre Kashgar..

 8. nap 

Erről az éjszakáról nem szeretnék hosszabban írni, mondhatni relatív mélyponton voltam. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy ez a nap kimarad, már azért is, mert 40 fokban nem egyszerű az amúgy is dehidratált állapotban úgy mászkálni hogy jártányi erőd sincs.

A szállodai szoba legalább légkondis, de nem ez a legjobb benne, totál vicces a felszerelés – van gázmaszk!! benne, hatalmas elemlámpa, egy komplett iroda az asztalon, monitor, billentyűzet ceruza, olló, vonalzó stb.. ezen reggel azért elég sokat nevettünk.

De az egész működése is rejtélyes, pár napig állt a víz a fürdőben, de sose jöttünk rá honnan jött, majd eltűnt, a TV néha elindult magától, vagy elkezdett világítani az automata elemlámpa.

A cuccomat a vezető elviszi a mosásba, de vannak kétségeim ebből mi és milyen állapotban kerül majd vissza hozzám.

Délután azért kicsit jobban leszek és elmegyek a csapattal a Brit konzulátus régi épületébe vacsorázni.

Kasgarról amúgy annyit kell tudni, hogy Kína legnyugatibb városa, van vagy 2000 éves és nyilván fontos kereskedős hely volt a selyemúton. Tradicionális Ujgur és Kirgiz népek lakják, a kínaiak betelepülök mind.

A Han dinasztia idején említik először i.e 125-ben, szóval voltak a Han-ok, aztán Kushan aztán újabb kínai dinasztiák. 711-ben jöttek az arabok, aztán a türkök a X században és ezzel jött az iszlám is. Nyilván később erre is jártak a mongolok Dzsingisz Kánnal, és persze Marco Polo is 1273-ban, neki nagyon bejött a hely. A XVIII sz megint jött valami kínai dinasztia, és innen vagy száz évig elég zavaros ki harcolt kivel, ujgur csapatok, kínai muszlimok ellen, de voltak a spájzban oroszok is. 1949-ben lett a Kínai Népköztársaság része.

Id Kah mecset a legnagyobb Kínában, péntekenként 10ezer ember imádkozik itt, 140 fa oszlop tartja az imatermet, az egész mecset 16.800 négyzetméter. Van olyan része ami 996-ből származik, de amúgy 1442 körül építették.

Afaq Khoja sufi tanító volt, sírja a legszentebb muszlim hely Xinjiang-ban. A XVII században építették.

 9. nap

Szerencsére reggelre sokkal jobban vagyok, mert a mai program kihagyhatatlan ujgur élő állat piac. Az ujgurok ugye úgy tartják, hogy rokonok vagyunk, de mindenképp érdekes egy nép amelyik vagy 1000 évig független volt aztán csak bekerült Kína alá, de továbbra is muszlim, arabra hasonlító írása van, és nagyon már kultúrája.

Az élő piacon ezrével árulják mai napig az állatokat, van tehén, kecske, juh, szamár, ló. A hatalmas bikák, amik tényleg félelmetesek, néha elszabadulnak, nagyon kellett figyelni nehogy eltiporjon minket egy-egy jószág. A piacon a népviseletbe öltözött ujgurok alkudoznak, a szélen meg kajáldák vannak, persze nagyon szakadt helyeket kell elképzelni, térdig sárban a reggeli eső miatt. Nyilván nem tudunk ellenállni és veszünk két friss samozát amit akkor vesznek ki a kemencéből (= az indiai tésztabatyu benne hús+hagyma, megsütve).

Ezután még sétálunk egy órát a bazárban de ez kb. olyan mint bármilyen kínai piac, csak nagyobb. Ebéd a helyi gyorsétterem megfelelőjében, nem túl jó robbantott csirkével. Délután szieszta, de mi elmegyünk inkább az óvárosba sétálni, ez nekem úgyis kimaradt. Nem sok ó van benne, de hangulatos. Vacsi a változatosság kedvéért a volt orosz konzulátus mellett.

10. nap

Torugart hágón át megyünk vissza Kirgizisztánba, a Tien Shan hegyeken keresztül. A látvány leginkább kies hatalmas sziklás hegyek, de néha meglepően színesek. A határátkelés kicsit könnyebb a kínai oldalon is, a kirgizeknél meg szinte semmi idő. Mondjuk vagy kb. 50 kamiont kell a kínai oldalon elmozgatni, hogy járhatóvá tegyék az utat nekünk, teljes a káosz.

Őszintén szólva mindannyian megkönnyebbülve hagytuk el Kínát. Sajnos a vezető srác enyhén szólva sem volt a topon, és ez meg a rémes kezdés rányomta a bélyegét az ott tartózkodásra. De a határon túl egy nagy darab kedves orosz/kirgiz guide lány vár, és csak pár mondatot mond már is jobb a hangulat.

Elindulunk Narynba, közben megállunk egy tónál. A Chatyr Köl a második legnagyobb tó a kirgizeknél – 3500 méter magasan a Ak-Say völgyben. Mocsaras a partja, és jakok legelnek errefelé. Megszavazzuk, hogy megnézzünk az út mellett egy Tash Rabat karavánszerájt, ami vagy 25 km földutas kerülő. De nagyon megéri, láttunk mormotákat, hatalmas sasokat vadászni, kis patkányt, jurtát, jakot, lovat és a karavános hely se rossz, bár kiderül hogy lehet még is inkább kolostornak épült a X században. Ebédre piknik a zöld mezőn, egy patakparton, hatalmas feeling, rögtön mindenkinek megjelenik a mosoly az arcán.

Naryn-ban alszunk, nem egy attraktív hely, orosz helyőrségként kezdte pályafutását, 2040 méteren fekszik és télen -40 fok van. De addig nem tervezünk maradni.

1. nap

A szokásos örültek háza az indulás, 3 napos szlovénekkel nehezített meeting után. Macskák táborozni mentek, a ház a felújításhoz ki-, a hátizsák bepakolva. Arról mondjuk, fogalmam sincs mivel mert fél kómában hetekkel ezelőtt raktam össze. a Silk Road-ra nyilván Turkish Airlines-zal megyek, csak hogy legyen a barátoknak miért izgulni. De rendben megérkezem Isztambulba, ahol már John vár, és összejön a borozás a lounge-ban. Még azt is kiügyeskedjük, hogy egymás mellett üljünk a vészkijáratnál, bár pár ezer km és egy nap különbséggel csekkolunk be. Az út eseménytelen, de nem sokat alszom. Reggel 6kor landolunk Tashkentben, és itt jön a neheze. Mintegy 2,5 óra amíg bejutunk Üzbegisztánba. A határon nem viccelnek, több mint 1,5 óra az útlevél ellenőrzésnél a sor, és ez után jön még a vám, az már alig egy órácskát vesz igénybe. Onnan már hamar a hotelben vagyunk, az egész csapat 5 fő, ennek 40%-a mi vagyunk.. van még egy 70 feletti angol hölgy, a nemsokvizetzavar fajtából és két normális pasi, 1 skót 1 meg aki ír, angol és amcsi útlevéllel is rendelkezik.

Amúgy az egész úti szervezés kissé szürreális. Először is John kapott 5% kedvezményt lojalitás alapon, de még sose utazott a céggel. Aztán hol azt mondták, hogy 6-an leszünk hol hogy 5-en, már kezdett 10 kicsi néger feelingem lenni. Aztán én eredetileg kértem plusz pénzért különszobát, amit lemondtunk később, gondolván összebútorozunk lesz, ami lesz és a különbséget elisszuk (1 dollár egy sör, nem állunk jól eddig). Aztán érkezéskor kiderül, hogy bár nem fizettünk extrát még is külön szobában alszunk, mert nem vagyunk házasok. Ingyen, minden üzbég szálláson. Vicces :-)

Kapunk reggelit és egy óra pihenést a szálláson aztán már megyünk is Tashkentet nézni.

Nyilván oázisként kezdte, mostanra pedig egy post-szovjet nagyvárossá nőtte ki magát. Amúgy a kazah határnál és a Tien-San hegység nyugati lábánál fekszik, kontinentális éghajlattal, azaz télen esik a hó, nyáron meg bazi meleg van – simán 45 fok júliusban. A turistás részek nagyon rendezettek, és tiszták, díszvirágnak az út mellett mindenhol bazsalikom van ültetve. De amúgy a külváros már olyan, mint amit vár az ember, gazos, szemetes, palatetős, lepukkant beton cuccokkal.

Többször lerombolták, Dzsingisz Kán 1219-ben (de Timur visszaépítette) majd 1966-ban egy földrengés, ezután sajnos a szovjetek építették újjá. A széles sugárutak szimpik, de amúgy ronda lakótelepekkel és szovjet szobrokkal van tele. Az Óvárosban Hazroti Imam mecsetet nézünk, meg egy hatalmas ősi Koránt – bár ezt végül is nem látjuk mert az őr elcsámborgott valahova a kulccsal, meg egy mauzóleumot a 16.századból. A piac viszont hatalmas, a belső rész egy óriási kupolás csarnok, árusok százaival. Végigjárunk minden részt, húsos, tejtermékes zöldséges, sőt bemegyünk a pékekhez kenyérsütést nézni. Utána metrózunk, tényleg szépek az állomások, de a mozgólépcső és a metró kocsik hozzák a 25 évvel ezelőtti pesti feelinget. Még Johnnal elmegyünk vízért a közértbe, de a vacsora kimarad, végre alszunk. Reggel korán kelés mert vonatozunk Szamarkandba.

 2. nap

A vonat szuper modern és olyan tiszta az állomás, hogy nem hiszünk a szemünknek. Itt is mindenkit átkutatnak a rendőrök (a metro bejáratánál is, tiszta rendőrállam). Gyakorlatilag 2 óra alatt visznek minket Szamarkandba és még reggeli teát és muffint is kapunk. Szamarkand már tényleg a Silk Road része, de nem a deepweb és nem darknet market-es Silk Road, az már évekkel ezelőtt lebukott. Hanem az az évszázadokon át használt kereskedelmi útvonal, ami Kína egyik régi fővárosából Csangan-ból indult (mai nevén Xian), és Európáig tartott. I.e. 100 körül kezdték el használni és a középkor végéig nyomultak rajta, onnan már inkább hajókkal oldották meg. A több mint 8000 kilométeres Selyemút a Kelet jelentős civilizációit kötötte össze a Nyugattal.

 A Selyemút nem egy kijelölt út volt, elhelyezkedése attól függött, hogy merre voltak ellenséges törzsek, merre volt biztonságos közlekedés. Persze volt néhány bejáratott főbb útvonal, amin haladtak a karavánok. És hatalmas területeket kötött össze – Kínát Indiával, Arábiával, Afrika szarvával, Perzsiával, Európával. Az egyik északi útvonal Kirgizisztán, Kína és Üzbegisztán területére eső részein fogok utazni. Ezeken az utakon a karavánok Kínából selymet, porcelánt, féldrágaköveket, lakkozott cuccokat hoztak, visszafelé Észak - Afrikából származó tömjént, mirhát, Perzsiából datolyát, sáfrányt, pisztáciát, Indiai szantálfát vittek.

 Jellemzően egy-egy kereskedő nem tette meg az egész útvonalat, közbenső piacokon adták, vették a cuccokat és vitték tovább. Az árukon kívül nyilván a más is cserélődött – gének, kultúrák, vallások, technológiák, betegségek, különböző népek és nyelvek találkoztak. Az Egyiptomi Birodalomtól, Nagy Sándor, Római és Bizánci Birodalom. Néha háborúk miatt lezárták, de tulajdonképpen a XVI századi hajós útvonalak megnyitásáig működött.

Szamarkand, az egyik legrégebben lakott település Közép Ázsiában, úgy i.e. 8 században alapíthatták, Akhaimenida-dinasztia (II. Kürosz, Dáriust huhh rémlik valami) idején a Perzsa Birodalom Sogdiana provinciájának fővárosa volt. i.e. 329-ben Nagy Sándor elintézte, szóval jártak erre görögök, irániak, perzsák, törökök, nyilván Dzsingisz Kán se hagyta ki, míg a 14. században Timur birodalmának fővárosa lett.

Sok mindent láttunk, de 39 fokban azért ez sem egyszerű, jó, hogy edzettünk Szudánban.

Az Obszervatóriummal kezdjük, Ulugh Beg (1428–1429), ő volt az unoka, és egyben asztronómus is volt állítólag ezt használta, alig maradt belőle valami, egy bazi nagy műszer és egy kis múzeum van csak.

Volt Bibi-Khanym mecset, ami replika, az eredetit Timur csinálta a XIV században egy indiai hadjárat után, az onnan hozott 95 elefánt segített a 450 márvány oszlopot felrakni, de 1897-ben egy földrengés tönkretette.

Aztán Shah-i-Zinda nekropolisz, jó régóta temetkeznek ide, a IX századtól, állítólag Mohamed egy unokatesoja is itt van eltemetve Kusam ibn Abbas, az épületek többsége XIV-XV századi és egész a XIX sz. használták.

Siyob Bazár, kisebb mint a tegnapi de felfedezem hogy hatalmas tök méretű sárgadinnyéjük van, amit csak ki kell majd próbálni valamikor. Amúgy a hőség brutál, van vagy 40 fok.

A végére marad a leghíresebb Registan híres iszlám építészeti remek, ami 3 külön épületből áll, ezek madrasa-k iszlám iskolák voltak :

Madrasa of Ulugh Beg (XV sz.)

Sher-Dor Madrasah (Lions Gate) (XVII sz).

Tilla-Kori Madrasah (XVII sz)   

Este vacsi egy helyi étteremben a teraszon, a kaja drága, de jó és adnak sört. Ami szuper, hogy alig van turista, csak a pár helyi (főleg esküvői fotók) mászkál a téren.

3. nap

Lakni a Gur-e Amir Mauzóleum mellett laktunk közvetlenül, úgyhogy reggel ezzel kezdünk. Itt van Timur, a fia, és az unokák eltemetve (1404). Építészetileg nagyon különleges, mozaikok egyedileg festve és feltéve. Van egy csomó virág és növény minta, ami a kerteket, azaz Paradicsomot jelképezi az iszlámban. A kéket különösen szerette Timur, ami itt van, ez az árnyalat a gyászt jelképezi. Mondjuk az is látszik, hogy az aranyat is szerette..a kupola színaranyból volt mintázva, de az egész műemlék mint a többi is Üzbegisztánban 90%ban felújított.

Elindulunk busszal Buhara-ba. Meleg van, szarok az ülések, de annyira nem bánjuk (még) mert érdekes dolgokat mesél a guide-unk a szovjet időkről. Az angoloknak ez nyilván új, nekem mondjuk kevéssé, úgyhogy a régi szovjet kocsik azonosításával szórakoztatom magam (Zil sok Zil), amúgy mostanság az itt gyártott Chervrolet-tel vannak tele az utak. Megkérdeztem az Aral tóról, azt mondja annak már annyi menthetetlenül eltűnt belőle a víz. Gyakorlatilag a Szovjetunióban Üzbegisztánt nevezték ki fő gyapot termelőnek, 6 millió tonna volt az éves kvóta. Erre használták el a két nagy folyó vizét, hogy öntözzenek, közben a tóba nem jutott és kiszáradt. A srác is részt vett a kötelező gyapot kampányban, egyetem elején 3 hónapig volt a kötelező napi 35 kg gyapotot szedni miközben egy állatok által használt pajtában laktak és makaróni levest ettek.. na az is klassz lehetett.

Ebédre kapunk szuper finom pilav-ot ami a nemzeti kaja, rizses hús szerű cucc, nagy tálból esszük paradicsomsalátával.

Ezután még egy XI századi karavánszerájt és a XIV századi víztározót nézzük, majd megpróbáljuk az eddig sem kátyúmentes út szignifikáns romlását túlélni. Afrikában nem láttam már ilyen szar minőségi utat az elmúlt évben, több a gödör, mint közte az aszfalt.

Még este sétálunk egyet Buharában, még most is brutál meleg van, de város nagyon szimpi, kis kompakt, sok látnivalóval. Lyabi Khauz komplex a XVI.-XVII. században épült, egy mesterséges vízgyűjtő, aminek a medencéjét madrassa-k és khanaka veszik körül. Az utóbbiban szufi dervisek meditáltak és laktak, van egy nagyon színes mihrab, bíbor, kék, zöld és arany. A Nadir Divan Beghi madrassa amúgy karaván szerájnak épült, de mivel az Emír a megnyitón tévedésből azt mondta madrassa, hát az lett. A homlokzaton két repülő valami és 2 szarvas van mozaikból (ez mondjuk iráni shia hatás, hogy élőlényt ábrázolnak)

A belváros kifejezetten jó hangulatú és ezt még egy helyi pub-ban kézműves sörrel fokozni tudjuk. Amúgy a világ legkisebb szállodai szobájában alszunk, egy volt Madrassa átalakítva.

 4. nap

Buhara világörökség, szinte önmagában egy múzeum annyi látnivaló van, a város a selyemút egyik legfontosabb állomása volt. De itt is minden műemlék 70-90%ban felújított, igaz mindenhol hagynak mintát milyen volt a lepukkant hogy össze lehessen hasonlítani.

A buharai oázist ugyan már jóval korábban i.e. 4. évezredben is lakták, de a várost magát i.e. 500-ban alapították, ekkor nőtt össze a 3 itt levő település, amiket fallal vettek körül.

Van az alapításról legenda is, elég akciófilmes: A Shahnameh című középkori perzsa eposz szerint a várost Siavash herceg, Kai Kavoos sah fia alapította. A legenda szerint azzal vádolták meg Siavash, hogy elcsábította a saját mostohaanyját. Hogy bebizonyítsa ártatlanságát, tűzpróbát kellett kiállnia. Miután sértetlenül emelkedett ki a lángok közül, az Oxus folyón (a mai Amu – darja átkelt Turánba, ahol Szamarkand királya, Afrasiab hozzáadta a lányát, Ferganiza-t és ajándékul a buharai oázis királyává nevezte ki, ahol Siavash Ark-ot, azaz várat, köré pedig várost épített. Na azt hihetnénk hogy ennyi de nem.. Néhány évvel később ismét megvádolták, ezúttal apósa feleségének elcsábításával, meg azzal hogy meg akarta dönteni apósa hatalmát. Afrasiab ezért megölette és a legenda szerint a szalmaárusok kapuja alá temettette a fejét. Erre apja Kai Kavoos bosszúból odaküldte Rostam-ot a perzsa szuper hőst, aki megtámadta Turánt és megölte Afrasiabot, és Siavash fiát és annak feleségét Perzsiába vitte.

Mivel gazdag város volt, mindenkinek kellett: volt itt Nagy Sándor, a hellenisztikus Seleucid birodalom, Greco-Bactrians, Kushan Birodalom. Aztán volt mongol törzsé ez nem tett jót, a Sassanian Birodalom alatt valószínűleg keresztény volt, aztán jöttek az arabok a VII században, majd a Samanid perzsa Birodalom, aztán Karakhanid Birodalom része lett. Majd jött Dzsingisz Kán, meg a mongolok és aki nem halt meg az ment rabszolgának a város meg szinte teljesen elpusztult.

Csak a XVI században mint a Shaybanid birodalom része éledt újra, innentől újra vallási központ lett, csak most már iszlám. Állítólag 150 madrassa és vagy 300 mecset állt benne. A Buhara Emirátus központjaként aztán 1920-ban elfoglalta a Vörös Hadsereg.

Kukeldash madrassa, ez a legnagyobb Buharában, 86 m x 69 m, és 1560-ban épült.

Kalyan minaret, 48 méter magas agyagtéglás és 1127-ben épült, ez a város szimbóluma. Anno állítólag ez volt a legmagasabb torony a világon, csak elvesztette a tetejét egy földrengés miatt. Dzsingisz Kánnak amúgy annyira teccett hogy nem romboltatta le.

A hatalmas Kalyan mecsetnek 288 dómja van egy régi 8 századi mecset helyén épült, azt kedvenc mongolunk nem kímélte. Az új 1514-ben épült, több mint 10.000 ember tud imádkozni benne egyszerre. A mihrab (a félkör alakú bemélyedés a falban, ez jelöli Mekka irányát) a kék dóm alatt nyolcszögletű, úgy tervezték h javítsa az akusztikát és erősítse az imám hangját. A Szovjetunió alatt raktárnak használták.

Miri Arab Madrassa 3000 perzsa rabszolga árából épült 1535-ben és ez az egyetlen működő iszlám iskola a városban, még a szovjetek alatt is működött, most 180 diák tanul imámnak itt.

Samani parkban két mauzóleum is van, a Ismail Samani, gyakorlatilag a legrégebbi Közép Ázsiában, kora X sz.-ban épült. Téglamunka gyönyörű, mind a négy homlokzaton egyforma. Ez az egyik legszentebb hely Bukharaban, évszázadok óta jönnek ide zarándokok

Ark, a V századi citadella ami minden képeslapon rajta van a vályogtégla falaival. Az eredeti citadella 3 hektárnyi területen épült, volt benne palota, zoroastriánus templom. Ennek a romjain aztán mecset épült a VIII században. Az egész helyet többször megerősítették, Samanidok és Karahanid-ok is, de jött Dzsingisz Kán mint tudjuk. Amit ma látunk leginkább XVI századi, a Shaybanid dinasztia által épített cucc, 3000 ember fért el a citadella falai között. Aztán 1920-ban leégett az egész, vagy a bolsevikok gyújtották fel vagy az emír maga.

Délután szieszta, ami muszáj a hőség miatt, de nem bánjuk van mit pótolni alvásilag, csak még előtte visszamegyünk a Pub-ba enni, inni. Este felszállunk az éjszakai vonatra, hogy visszamenjünk Tashkentbe. Hát ez az vonat messze nem olyan modern mint a Kacsa amivel jöttünk. Van ugyan szakadt büfé kocsi sörrel, ez jó pont, de a 60 cm ágyon szinte semmit nem alszunk.

 5. nap

Reggeli Tashkentban, majd 2 autóval a Fergana völgybe indulunk, ide mikrobuszok sem mehetnek mert veszélyes az út a hegyekben.

Fergana völgy a Tian Shan hegyek és a Gissar Alai között egy 300 km hosszú és néhol 70 km széles átjáró, gyakorlatilag a folyók miatt Üzbegisztán legtermékenyebb része. Sztálin bácsinak köszönhetően a térség legproblémásabb szeglete mivel felosztotta 3 ország (Tadzsik, Kirgiz, Üzbég) közt jó kis beékelődött területekkel.

Gyakorlatilag lezárt terület az üzbég rész, csak útlevél ellenőrzés után mehetünk be. A táj amúgy annyira nem extra, termékeny földek, a szovjet időket túlélt ipari részek, és néhol magasabb 3000 méter feletti hegyek hófoltokkal.

Kokandban megállunk, a városka területén már a X századtól laknak de csak a XVIII-ban nőtte ki magát.

Khudoyar Khan palota az egyik legcsillogóbb uralkodói lakhely, 113 szoba volt, 7 belső udvar körül. A szovjetek persze rátették a mancsukat, így csak 19 szoba maradt.

Még egy helyen töltünk egy órát útközben, Rishtan, az egyik legfontosabb kerámia központ Üzbegisztánban, állítólag 800 éve csinálják, van gyakorlatuk. Tényleg szépek a cuccok.

Ferganában alszunk, a helyi medencés party hotelben. Készülünk lélekben a határátkelésre, ehhez csekkolom mindenki gyógyszerkészletét, mert 6 oldalas lista van arról mit nem szabad bevinni. Mondjuk az én kis félkilós csomagom láttán biztos elérzékenyülnek és szét fognak szívatni.

8. nap

Annyira Korán :-) keltem hogy a müezzint is beelőztem, reggel 4 kor ugye már a teraszon ülve interneteztem és így hogy nem volt senki működött is.

Amúgy is korai indulás volt tervezve, mert felmásztunk napfelkeltét nézni a Jebel Barkal tetejére (volt akit úgy vonszoltunk fel, de mindegy is). Elég király a kilátás a szent hegyről, város, Nílus és felülről a rom templomok, ahogy jön fel a nap, vauuu. Még elmegyünk Karimába a piacra, ezeket hogy imádom. Végignéztem a zöldséges, húsos, halas részt, de a legjobb a fűszeres volt. Itt helyben darálnak az embernek fűszerkeverékeket. Nem is tudtam ellenállni, vettem kardamomot a kávéhoz, (úgy hogy van utánpótlás Papa :-) ). Arabul habbahan-nak hívják, ezt Mohamed a másik udvarlóm tanította, mert szem előtt tartja az arab tudásom fejlődését.

Aztán mentünk még pár órát hajókázni a Nílusra, láttunk madarakat, meg nílusi gyíkot, meg a 4. katarakt helyén a nagy gátat.

Konkrétan még melegebb van mint eddig, úgyhogy ebéd után szieszta..

Délután először keresztény kolostor i.sz. 10-13 szerint úgy 100 körüli núbiai szerzetes által lakott kolostor romjait nézzük meg, mondjuk elég röviden, mert még du fél 5kor is ájult meleg van. Csomó nagyon szakadt kis gyerek jön kíváncsiskodni és most értelmet nyer, hogy délelőtt a piacon miért vásároltunk nagy zacskó banánt és egyebeket. Hatim odaadja egyénként a gyerekeknek és nagyon jó fej módon elbeszélget velük. Egyébként is segít a helyieknek ahol tud, a Toyota pick up-okra felvesszük hátra a helyieket és visszük magunkkal őket ha tudjuk.

Innen a Nuri piramisokhoz megyünk, de még előtte kiszúrom, hogy jön egy beduin teveháton, egy csomó különböző korú baba tevével. Szerencsére az első autóban ülök Mohameddel (ő a fősofőr) és Hatimmal így szépen megállítom a csapatot és megyünk tevét nézni. A beduin tevéje nagyon szépen van felszerszámozva, a plüss baba teve meg zabálnivaló úgyhogy mindenki örül.

Nuriban valami 73 piramis van, de a legfontosabb Taharqáé. Van amelyikben találtak cuccokat is, ezek már mind vmi múzeumban vannak, i.e. 7 századból valók, ezek Szudánban a legnagyobb és legrégebbi piramidok. Taharqa 26 évig uralkodott (i.e 690-664), sokat harcolt az asszírek ellen, megvédve az izraeli beduinokat, így bekerült a Bibliába is. Neki két kígyó van a koronáján, mivel Egyiptom és Nubia fáraója is volt. Tudott valamit az biztos.

9. nap

Túléltem életem hivatalosan is (eddigi) legmelegebb napját – 48-50 fok volt. Árnyékban. Bayuda sivatag.

Jól éreztük az előző napokban hogy melegszik az idő (a 40 fokban egész jól elvoltunk), természetes mára igazi sivatagi program volt tervezve. Meroé felé menet, ami úgy 7-8 óra főleg off road a sivatagban, közben az arab beduin életformával ismerkedtünk.

Meglátogattunk egy beduin családot, ahol Hatim elmesélte hogyan élnek. A mi értelmezésünk szerint nagyon szegények, zsákokból és faoszlopból tákolt viskóban laknak és állattenyésztenek. A kút 5-6 kmre van, onnan hozzák a vizet, kecskebőr tömlőkben és oda terelik az állatokat inni. A családban 4 lány és 3 fiú gyerek van, de iskolába tradicionálisan nem küldik a gyerekeket. A törzs gyerekeit a bölcs ember tanítja alapdolgokra. Ebben a családban Ali az egyik fiú jár iskolába, Hatim meggyőzte az apukát küldje suliba a gyereket, most 4-dikes. Nagyon szép emberek, a 2 nagyobb lány simán modellkedhetne.. Él még a nagymama is, van vagy 90 éves állítólag, ki is néz annyinak. Elég egészségesen étkeznek, reggeli kecsketej, sajt stb, ebédre okra szárítva hagymás pörköltnek kenyérrel. A családok egymás között házasodnak, hogy a vagyon (az állatok) megmaradjanak törzsön belül. A nők szex előtt olajjal kenik be és szertartásosan illatokkal füstölik magukat egy pokróc alatt, kvázi szauna – vizet csak ivásra használnak. Bár egyébként törvényileg már tiltott, egész Szudánban hagyomány még nem csak a férfiak, de nők körülmetélése is (FGM) :-(

Megálltunk egy kútnál megnézni hogyan itatnak, rengeteg teve, kecske, szamár, juh és néhány beduin. A kút 45 m mély (de van ahol 210 méteren van víz), vagy két szamár vagy egy teve húzza fel a hatalmas tömlőt, amit egy csatornába borítanak és a víz a kb. 10-15 m levő vályúkba folyik, ott isznak az állatok hogy ne zavarják a munkát. Egy kútnál 5-6 csörlő is van, egyszerre ennyien tudnak vizet húzni.

Közelben egy fa alatt ebédelünk aztán tovább mentünk.. Mivel én megint az öreg Land Cruiserben nyomtam, sikerült a hőgutához közeli állapotba kerülnöm. Árnyékban volt 48-50 fok, de árnyék sehol, napon olyan volt mintha az ember egy villanysütő platniján járkálna. A kocsiban én ültem elől, végig engem sütött a nap, és az amúgy is gyenge légkondit az off road nagy részén ki kellett kapcsolni, mert túl melegedett a motor. Mikor Hatim megnézte mi jön ki a klímából csak káromkodott egyet arabul és hozta a vizet, hogy lelocsolja a fejem.. Megittam kb. 5-5,5 liter vizet napközben, és még éjszaka 2 litert.

Átkompoltunk vmi teknőn a Níluson, és a gépésztől kaptam egy narancsot :-) (azt még mindig nem sikerült megfejtenem miért én kapok ajándékokat a helyiektől, én vagyok leginkább decensen öltözve, fejem letakarva és a norvég lány ugyanolyan magas, kék szemű, és még szőkébb). Meroé piramisok mellett táborozunk, fixen felállított katonai sátrakban. A beton alapjuk olyan forró, hogy nem lehet mezítláb rálépni. De nem csak a padló forrósodott át, hanem az ágyak is. Olyan volt mintha sütőben próbálna aludni az ember. Úgyhogy alvás helyett tovább izzadtam.

10. nap

Meroé piramisok – világörökség. A táborhoz közeli piramisokhoz megyünk, szerencsére hajnalban, és még tudunk normális képeket készíteni, mert nemsoká brutál homokvihar jön és marad is. A napot nem látni, fúj a szél és alig lehet látni a porfelhőben.

Meroe volt a kushita királyság másik fővárosa. Itt uralkodott Arkamani és ő helyezete át a temetkezést ide Jebel Barkal mellől, i.e. 3. század - i.sz 350. Amúgy vas, textíliák és arany stb volt a gazdagság alapja. A déli és északi piramisok összesen 41-en vannak és egy kivételével királyok és királynők sírjai (volt igazi koronázott kusita királynő, valódi hatalommal). A piramisok mások mint Egyiptomban, 70 fokos a szögük, és mindegyik előtt van egy kápolna és amúgy egy titkos lépcsőn lehetett lemenni a sírkamrába ahova temették az előkelőségeket. Egy olasz régésznek álcázott kincsvadász sajnos a legtöbbnek lerobbantotta a tetejét..a barom, mert kincset nem talált. A piramisok közül sokat helyreállítottak, és pár kápolna falán tényleg szépen megmaradtak a domborművek, hieroglifák. Persze ezeket Hatim úgy olvassa mint a képregényt és utána szépen eltáncolja nekünk az egész sztorit.

Megnézünk egy denevérekkel teli barlangot, innen vésték a köveket a piramisokhoz és még egy helyet ahol a fekete núbiai homokkövet a szobrokhoz. És itt végre megtudom, hogy kerül a fekete kő a sivatagi homok tetejére. A nap, eső stb beindít egy kémiai reakciót és a homokkőből kiolvad a vastartalmú kőzet – ez a fekete cucc a hegyek tetején meg a homokon.

Szieszta után elmegyünk a Meroe királyi város romjait megnézni. Először is találkozunk Hatim archeológus professzorával. Nagyon jó angolsággal beszél, de olyan akcentussal hogy 3 mondat után jöttem rá, hogy ez angol lenne. Azért van egy feeling-je mikor teázgatva körbeüljük az egyébként hatalmas darab professzort, akihez PhD-re járnak a félvilág archeológusai, és aki mesél a legújabb ásatásokról és arról, hogy tegnap milyen sírokat találtak. De mind megígértük, hogy nem mondjuk el senkinek, amíg nem publikálja. Itt a romok közül egy római fürdő értékelhető mint látnivaló, a többi laikusoknak annyira nem érdekes. De a bácsi aki őrzi nagyon szépen énekel nekünk.

Jön egy ember szamáron, rápakolva egy hatalmas köteg zöld fű, szuper fotó, csak persze meg van az ára.. szura.. és már mehetek is pózolni a szamárral meg az öreggel, hogy legyen közös kép is. Vannak nyugati piramisok is, ezeket is megnézzük, de már nagyon kevés a fény a homokvihar miatt. A sofőr fiúk közben birkóznak, Mohamed nyer, jutalmul csinál Hatim a telefonjával egy közös fotót rólunk.

Este jön egy kis lehűlés, így képes vagyok aludni éjszaka valamit..

11. nap
    

Utolsó nap :-(, úton Khartoum felé persze még megállunk ezt azt megnézni..

A meroe-i időszakban elszakadtak az egyiptomi Amon és Isis istenektől, lett helyette Apedemak az orszlán isten, sőt elefánt isten is volt. Plusz a papság már nem állt az Isten és az uralkodó között (mert szépen kinyírták mindet), hanem a király közvetlen Istennel kommunikált.

Naga az első hely, van egy i.sz. 1 századbeli Amun templom és mellette egy gyönyörű és jó állapotban maradt oroszlános templom – szép faragások, Natakamani király és itt királynő is látszik Amanitore. Nem messze van Musawarat a legnagyobb meroei templom komplexum Szudánban, és itt is van egy oroszlános templom az i.e. 3. századból.

Közben megszereljük a Land Cruiser 3. defektjét és újabb ajándékot kapok Mohamedtől, ezúttal egy színes helyi karkötőt. Hatim pedig felvilágosít, hogy egy dinka fiúnak 300 tehenet is megérnék. Mivel egy tehén úgy 1500-2000 dollár, nem is rossz, de nem mondtam igent, mert hátha lesz jobb ajánlat is. Pár óra még és Khartoum-ba érünk hogy elköszönjünk Hatimtól és a sofőröktől.

Ez a búcsúzkodós rész most különösen nehéz, semmi kedvem hazamenni.. A fiúk (Mohamed az Assassin becenevet kapja, a kövér srác a Wrestler és Husszein a Joker) megkapják a tip-et egy-egy borítékban, Mohamednek nyilván én adom oda.. ajjjaj.

Még van pár óra amíg másnap elindulok haza, így találkozom Rémusz bácsi (aki Ibrahim) bátyával, hogy odaadja amit szeretne Budapestre küldeni. És kapok tőle, 3 szép képeskönyvet Szudánról ajándéka – elképesztő mennyire kedvesek itt az emberek velem. Mondta hogy mindenképp jöjjek vissza, mert meg kell ismerkednem a család többi részével is, mondtam hogy szívesen, erre megkérdezte mikor jövök, 2 hét múlva? :-)

12. nap

John-nal és Marcus-szal megyünk a reptére, ők Turkish-el utaznak majdnem egy időben. Szokásos afrikai  hajnali indulás és reptéri káosz. És mivel rendes muszlim ország, a nők átvilágítása külön van, na itt meg is szívom mert én még nem mehetek, John meg már bent van, úgyhogy elköszönés bukta.

Doha-ba érve amúgy már kifejezetten szar a gyomrom, nyilván benyaltam valami bacit az utolsó napokban, meg emocionálisan is meg vagyok viselődve.. de azért csak hazavergődöm valahogy.

Ha summázni akarnám ez volt a ghánai mellett a legjobb szervezett út minden szempontból – meg lehet ezeket nézni egy független úton is, de így értettem mit látok Hatim jóvoltából. És hiába a net stb amit infot találtam annak ő a százszorosát tudta és mesélte el ezekről a helyekről. Egész Szudán amúgy egy archeológiai paradicsom, de tényleg brutál mi van itt, a földön és a föld alatt még mindig, feltárva és feltáratlanul. De azon félelmem is alaptalan volt, hogy csak régészeti dolgokat fogok látni, sokat voltunk a helyi emberekkel, és sokat sétáltunk, nem csak az autóból néztük a dolgokat. Jó volt a csapat is, a norvég lány és a meleg olasz/amerikai fiú kifejezetten alkalmasak egy következő kalandra és John-nal is, akivel a végén már éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, valószínűleg nem ez az utolsó közös utazásunk. Ez a része, amit bejártam Szudának teljesen biztonságos és nem csak hogy a látnivalók csodálatosak, gyakorlatilag turistát nem is láttunk. És szuper kedvesek a népek! Az egyetlen hátrány a 45-50 fok meleg volt, azt még gyakorolnom kell. De mindenképpen és minden szempontból pozitív meglepetés volt az egész, főleg az emberek. Hiányozni fog a sivatagi száguldás Mohameddel (na jó az udvarlása is :-) ), Hatim viccei, Husszein hülyéskedése és az esti vicces? beszélgetések Csádról mint következő úticélről. 

Szudáni történelem, hogy el lehessen helyezni térben és időben a dolgokat, sajnos a vége kicsit hiányos, de majd egyszer pótolom ha több időm lesz:

Paleolitikum (nem, ez most nem a diéta) – úgy 500 000 – i.e. 8000ig - itt a népek halászgattak, vadászgattak, és minden zöld volt nagy fákkal.

Mezolitikum – i.e. 8000-7000 - az első állandó települések, El Barga falu és temető, vannak háziasított állatkáik és bőrrel borított kerek kunyhókban laknak

Neolitikum – i.e. 6000-3000 – Wadi El Arab falu és a Kadruga temetők, már vannak társadalmi különbségek a sírok alapján.

Pre-Kerma időszak – i.e. 3000 – első városias települések, és valószínűleg az első királyság

 Kerma – i.e. 2500-1500 – Kerma Királyság az egyiptomi Óbirodalommal egy időben, i. e. 2500 körül, a 3. katarakta környékén jött létre. Afrika belsejéből való árukkal kereskedtek, jellegzetes kerámia edényeik voltak (vörös, fekete mintha csíkozva lenne). A defuffát és az ember áldozatos kerek sírokat ők csinálták.

Egyiptomiak – i.e 1550 - 1070 – egyiptomi fáraók jöttek mentek, azaz Kerma virágzásának az Újbirodalom hódítása vetett véget, akik i. e. 1550–től fokozatosan meghódították Núbiát, egészen az 5. katarakta vidékéig. Domborművekkel és hieroglifákkal díszített kőtemplomok épültek az egyiptomi isteneknek, és núbiai harcosok is az egyiptomi hadsereg fontos részét alkották.

 Kusita Királyság - i.e. 1070 – 270 – és jöttek a fekete fáraók, azaz a kusita birodalom

Napata a főváros – i.e. 746- 656   - kusita birodalom hatalma kiterjedt egészen a Nílus deltáig (1600 km), azaz meghódították Egyiptomot és mint fekete fáraók álltak az egyiptomi 25 dinasztia élén. Óriási gazdasági és kulturális fellendülés kora volt Núbia számára. Az első, aki egyiptomot is uralma alá hajtotta a Nílus-deltáig Piankhi volt, ő megalapította a 25. dinasztiát. Ez a dinasztia egy évszázadon keresztül uralkodott Kusban és Thébában. Rendesen szembekerültek Asszíriával, és nyertek is egy darabig. Amikor az asszírok válaszul megszállták Egyiptomot, Taharka (i.e. 688-663), az utolsó kusita fáraó, visszavonult Napatába, ahol dinasztiája tovább uralkodott Kus királyaként.

Meroé - i.e.270 – i.sz 350 – Meroe a főváros, azaz még mindig kusita birodalom csak a főváros máshol van. Meroé királyai felügyelték a belső-afrikai kereskedelmet, feliratokkal és reliefekkel díszített kőtemplomaik, palotáik és piramisaik szerint nagyon gazdag népek voltak. Diplomáciai és kulturális kapcsolatban álltak a mediterrán világgal és az Egyiptomot elfoglaló Római Birodalommal is. A meroéi írnokok az i. e. 2. században sajátos ábécén alapuló írásrendszert hoztak létre nyelvük leírására, de szerintem akkor még nem volt ilyen meleg.

Post-Meroe – volt ilyen is, de nem lényeges

Nubiai Kereszténység – i.sz. 6 – 13 sz – 3 keresztény királyság jött létre, a Makuriai Birodalom, Nobatia és Alawa

Iszlám – 13 sz. – Miután több katonai hódítási kísérletük kudarcot vallott, Egyiptom arab parancsnokai arra a következtetésre jutottak, hogy érdemesebb rendszeresen megújított szerződéseket kötni a núbiaiakkal. Ez a rendszer 678 évig működött. A paktum szerint a núbia rabszolgákat adott, átengedte a kereskedőket és lehetett mecsetet építeni, cserébe bort, meg kaját kaptak. Fokozatosan a kereskedők beházasodása stb útján évszázadok alatt tértek át az iszlám vallásra.

Ottomán uralkodás – A török szultán mint egyiptom alkirálya szépen bekebelezte és Egyiptommal egyberakta Szudánt.

Brit gyarmatosítás – 1898 – 1956                                                                                           

Függetlenség és lázadás-1956

1989 - Al Bashir kormányoz

2003 – Darfur megpróbál elszakadni, Darfurban nem arab hanem másfajta törzsek élnek (furok stb), és bár ők is muszlimok a központi kormány szembeni lázadás nagyon csúnya genocídumba ment át. A kormány által támogatott Janjawid milícia (jelentése az ördög lóháton - a helyiek nem hitték el hogy ember ilyen kegyetlen gyilkolásra képes) válogatás nélkül gyilkolt nőt, gyereket. Akit nem ők öltek meg az éhen halt. A helyzet jelenleg stabilabb de legalább nagyon szar. Nincs törvénykezés, a milícia tagjai a hadurak.

2005 – Dél Szudán autonóm terület – ez a része az országnak mindig is keresztény vagy törzsi vallású volt. mikor megpróbálták a saria iszlám törvényeket rájuk kényszeríteni persze fellázadtak. Plusz van az olaj miatt gazdasági vetülete is, meg ugye az elsivatagosodás, de elsősorban a vallási ellentétek vezettek a háborúhoz és a déli rész elszakadásához.

2011 – Dél Szudán népszavazás, majd elszakad és viszi az olajat

Ez most több nap egyben, mert ugyan már visszaértünk a "civilizációba" de internet az nem igazán van, vagyis igen de olyan gyenge hogy emaileket nem lehet letölteni. Én nyilván rájöttem a megoldásra, reggel 4-kor nem ül itt a teraszon senki :-) és úgy tűnik működik.

3. nap

Elindultunk északnak, át a Szaharán – 650 km, egy Land Cruiser hátsó ülésén 3-an, de ebben a kocsiban ült a szakács és az összes kaja (mert helyezkedni tudni kell, és mindig a szakáccsal barátkozunk össze először, ugye Juditka..). Eltartott este 7ig míg Solebbe értünk. Annyira amúgy nem volt rossz, szuper minőségi úton mentünk végig (nem kínai, egyiptomi). Órákig csak a sivatag homokját lehetett látni mást nem, de mivel imádom, volt boldogság, és legalább meghallgattam újra a Maiden maratont. Megálltunk kajálni vmi szakadt benzinkútnál, amikor újra elértük a Nílust. Meg még egyszer teázni, kb. bádogtető alatt pár koszos, törött műanyag szék, asztal. Itt láttam egy szép fényes patkányt, nyilván megmutattam a csajoknak, hadd sikítsanak, mindenki úgy szórakoztatja magát ahogy tudja (avagy Polgi utazik).

Megálltunk még egyszer tevekaravánokat nézni, a karavánok Darfurból jöttek, 25 nap, de nagyon kemény mert az oázisok kiszáradtak.. Egy csomó teve tetem van mindenfelé, szegények elgyalogoltak idáig, és itt pusztultak el a víz és kaja mellett, a Nílushoz közel annyira legyengültek. Innen még 40 napot gyalogolnak Asszuánig, Egyiptomba – de csak mint mozgó hús, mert kajaként adják el őket. Mondjuk nem sok hús marad rajtuk mire odaérnek. Később változott a táj, köves sziklás sivataggá, még sziklás hegyeket is lehetett látni. Tökéletes időzítéssel elértük a Soleb romokat éppen naplementében, úgy hogy az oszlopok felett már fenn volt a majdnem telihold.. Ma mégsem homokban alszunk, vagyis de csak nem sátorban, hanem egy núbiai háznál. Vályogház, homokos föld, egy ágy, villany nincs, fürdeni vödörből Nílus vízben, de van macska az ágyban az egyik szobában, így mindenki megnyugszik, hogy patkány nincs.

Míg a vacsorát várjuk Hatim elmondja milyen népek élnek Szudánban. Khartoumtól északnak núbiai, nyugatra Darfurban a Furok, keletre a Bedzsa, délnek meg mindenféle vegyes. Arab törzsek kevesen vannak és csak középen. Még arról mesél hogy a núbiai népek nem a híres Kush-ok leszármazottai (róluk még lesz szó) hanem genetikailag stb eltérő eredetileg beduin népek, akik beköltöztek a Nílushoz és megerősödve kiszorították a kushokat. Csak nagyon későn a 17. sz vették fel az iszlám vallást. Kaptunk vacsit, találtam macskát (így mindenki megnyugodott h nincs patkány) és holnap megyünk vissza a romokhoz, meg még egy csomó más helyre és most már tényleg fogunk sátrazni a homokban.

4. nap

Reggel még meg van a macska, és a solebi egyiptomi templom romjai is. Jók a fények, szépek a hieroglifák a köveken. Nem csak hogy turista nincs senki, de templom romok sincsenek körbekerítve, őrizve - állítólag a helyiek nem rongálják, mert úgy tudják, hogy a dzsin őrzi- Nálunk reggelre nem csak a templomot lopnák el, de valami szemfüles a dzsint is, és találna rá orgazdát az tuti. Sétálunk a núbiai faluban. Vályog házak, simára tapasztva kívülről és kidíszítve, a kapuk körül főleg, színes geometrikus mintákkal.

Ezután egész napos sivatagi off roadozás jön, sok látnivalóval.. Először is a sivatag sem egyféle, van sárga homokos, fehér homokos, kavicsos, kicsi köves és nagy sziklás.. Vannak benne tevék, jobb esetben 4 lábon, rosszabb esetben csontvázként. Nílus parton, oázisban pálmafák. Embert nem sokat látni (kivéve, ha megpróbálsz egy dűne vagy száraz bokor mögött pisilni, akkor egyből van ember is). Látunk még egy egyiptomi templom romot, ezen nagy arcok voltak amíg le nem estek.

Aztán csónakkal átmegyünk a Níluson Sai szigetre, itt fura temetőt nézünk. Hatalmas szabályos kör alakú lapos kőhalom, a tetején fehérkavics, lejjebb fekete kő borítja. Belül a halott mellett még emberáldozatok vannak és temetési edények, bútorok. Fogalmam sincs, hogy jöttek rá egyáltalán hogy ezek sírok, kívülről kb semminek se néz ki egy köves sivatagban. Van még a szigeten keresztény templom rom, hatalmas ottomán erőd, amihez az egyiptomi köveket is felhasználták, itt a vezetőnk előadja a magyarabokat :-) akik állítólag az ottomán hadseregben szolgáló magyar katonák leszármazottai.. de amúgy fekák.

Visszacsónakázunk, nézünk még egy templom romot, Sesibi-t de ez igazából csak 3 oszlop bár állítólag nagyon fontos. I.e. 14 században Akhenaten csinálta, ő ilyen nagy Aten hívő lett a régi egyiptomi istenek helyett. Átkompolunk a Nílus túl oldalára, de mind a 3 autó nem fér fel, így egy út melletti szakadt kávézóban várjuk meg a 3.-at. Közben veszünk egy hatalmas tilápia halat vacsira, Fagyott, baltával próbálják pucolni. Még újabb 5 km off road és meg van a sivatagi placc ahol sátrazni fogunk. Pár szikla mellette, de szép sima homok. Felverjük a kis narancssárga sátrainkat, amíg a sofőrök megépítik a konyhát. Azt mondanom sem kell, hogy Hatim engem kért meg hogy segítsek demonstrálni hogy kell csinálni, 3 perc alatt felállítottuk a sátrat mintha 10éve ezt csinálnánk együtt. A naplemente már giccsesen szép tényleg.. Barakat a szakács szuper finom fish and chipset csinál a tilápiából – és ehhez gyönyörű majdnem telihold világít. Szürreálisan szép az egész.

5. nap

Napfelkelte a sivatagban, kicsit fázós éjszaka után, konkrétan viharos szél volt és persze lehűlt a levegő. Reggeli után gyalog indultunk sivatagi sétára, és sok érdekes dolgot láttunk, sivatagi róka nyomokat, strucc tojáshéjat és lábnyomot, pár száz millió éves fatörzs foszíliákat. Pár kilométer után utolértek az autók minket és azokkal mentünk tovább sziklarajzokat nézni egy Sebu nevű helyre. Sziklákon sok millió éves elefánt, zsiráf, antilop stb vésetek vannak, de sajnos semmilyen települést nem találtak, így nem tudni semmit azokról, akik a rajzokat csinálták. Innen irány a folyón az egyik zúgó, azaz a 3. katarakt. Ezek régen a Níluson hajóval közlekedő hadseregek ellen természetes védelemül szolgáltak. Egy ottomán erőd romjaihoz kell felmásznunk, de a kilátás 360 fokban pazar, Nílus, zúgó, körben sivatag. Ezután Kermába, a nyugati deffufához megyünk – hatalmas 4500 éves agyagtégla romváros. Kerma már egyébként úgy 10.000 éve lakott, egyike a legrégebbi városoknak Afrikában. Csúcson a Kus királyság fővárosaként i.e. 1800-1600 körül volt. Ekkor építették a két hatalmas sártégla templomot. Egy svájci professzor ásta 38 évig, mikor végül 2003ban megtalált 7 db hatalmas gránitszobrot. Napata birodalom 2 egyiptomi és 3 kush uralkodó 7 szobrát (van akiről 2 van, csak biztos van aki jó matekban) – i.e. 7-6 század.

Mellette van egy szuper múzeum de jó afrikai szokás szerint nem jön akinél a kulcs van…úgyhogy eszünk egy mangó fa alatt, és megnézünk még egy deffufát. Emellett sírok százat tárták fel.. a legnagyobb 150 m átmérőjű és 600 emberáldozatot temettek az uralkodó mellé (hogy ne legyen egyedül a túlvilágon). Mire visszaérünk csak kinyitották a múzeumot, a szobrok lélegzet elállítóak, és egy csomó más érdekes van. Főleg az a jó, hogy van egy időrend a falon, ami segít mert kezdek megzavarodni, hol mit látok és milyen korból való. Megállunk a konyhás (Kitchener) angol vasútjánál, mármint a nyomvonalnál, a síneket már felhasználták. Ma is núbai háznál alszunk, de legalább van víz fürdeni.. Ez így 50 fokban, brutál porban, homokban, fürdés nélkül jó tréning hogy szokjam a koszt.

A helyi sofőr fiúk, csak összerakták hogy nincs férjem a csoportban, így elkezdtek udvarolni. Az egyik kezet csókol reggel a másiktól ajándékokat kapok (szép köveket – szerinte pattintott kőszerszám, hát.. simán lehet, itt tényleg annyi minden hever a földön). Nyilván nem mondtam meg férjem otthon sincs, mert elszabadulnának a dolgok itten nagyon gyorsan.

A csoport amúgy egész normális, rendesen harcedzett utazókból áll úgyhogy rinyálás nincs. Ide tényleg csak a hardcore arcok/totál bolondok jönnek. A norvég lány az egyetlen aki haragszik a világra és totál negatív, na ő az akit mi baszatlan picsának hívunk, már bocsánat. A new yorki olasz srác akivel utazik totál meleg, és nem az egyetlen a csoportban. A sváci pasi teljesen introvertált, de kis igyekezettel rá lehet venni, hogy mondjon mondatokat.. Az egyik angol pasi jó fej, de hogy felesége vagy férje van otthon az még eldöntendő. A szobatárs egér, nem lenne rosszfej csak még is az valahogy, kompenzál egész nap. És sokat beszél, úgyhogy az MP3as megint jó szolgálatot tesz, hosszú sivatagi utakon amúgy is (set list is available upon request), szerencsére van mivel feltöltenem :-)

6. nap

Reggel elindulunk Tombos faluban gyalog, találunk egy fa tradicionális felukkát, meg sziklákat. Úgy hever köztük egy pár ezer éves szobor, hogy alig jön rá az ember mi az (Taharqa). Más sziklákon meg egyiptomi vésetek, hieroglifák. Jó, ha az embernek vannak udvarlói, Husszein szépen berakott a régi (16 éves, de nagyon jól bírja) Land Cruiser anyós ülésére (Barakat helyére, a szakács ment a hátsó ülésre) és kezdetét vette a sivatagi rally – 80-100 km/h off road a sivatagban. Nem kis flash volt az egész, elég kemény a homok hogy gyorsan lehessen rajta menni, néha még kavicsok is voltak a felszínen. És semmi más csak a kék ég, sárga homokdűnék, néha teve, pálmafa, délibáb.. Egyszer megálltunk mert 2 hete elhagyta a mobilját egy homokdűne mellett a sivatag közepén.. megkeresni :-) Úgyhogy tettünk egy kört mindannyian hátha meglesz.. aztán még megmásztunk egy dűnét, mert ott volt.

Old Dongolába mentünk amúgy, a sivatagon átvágva, mert tudtak egy rövidebb utat. A régi Dongola nubiai keresztény Makuria királyság központja volt a 6.századtól a 14.ig, utána fokozatosan tértek át iszlámra és a 17 században hagyták el a helyet. Hatalmas területen vannak a romok, pár megmaradt oszlopot néztünk meg, 2 templom romjait, az elő szudáni mecsetet és a hegytetőn a Townhall-nak hívott félig templom félig erődszerű dolgot, ami később mecsetként funkcionált. A keresztény templomokból a freskókat még khartoumi múzeumban láttuk, gyönyörűek. Fentről Pazar volt a kilátás körben a romok, Nílus, sivatag – annyira brutál meleg volt (úgy 45 fok árnyékban) hogy kocsival mentünk szégyenszemre egyik romtól a másikig. De ezt már a helyiek se nagyon bírják, én szerintem egy napot élnék itt túl, azt is csak ha egy nagy vizes hordóban ülhetek.. Aztán szufi szentek sírjait látjuk, egy hatalmas muszlim temetőben.

Innen még 150 km autóztunk a Paradicsomig, ahogy a vezetőnk a Nubian Guest House-t hívja Jebel Barkal mellett. De ezt már aszfalt úton nyomjuk, igaz a homokot jól befújja a szél néhol. Megállunk szokás szerint teázni egy helyi helyen, hát… mellettünk a mindenes szereldében egy csacsi kordén cserélnek defektes kereket. A szamár meg csak áll és néz J És tényleg hihetetlen kis oázis a hotel, nagyon ízléses afrikai stílusú szobákkal és melegvizű zuhannyal. Csak a wifi nem működik :-( és nincs alkohol a sörben..

 7. nap

Napok óta reggel van először vmi internet kapcsolat a külvilággal, kb. 5 perc alatt jönnek be az üzenetek.. így hallok a brüsszeli sztoriról, nehéz megmondani a mai világban hol biztonságos....

Reggel kimegyünk gyalog Jebel Barkal-hoz, amit már 18. egyiptomi dinasztia idején szent hegynek tartottak – kobra szerű sziklája miatt = Amun Isten. Ez volt Napata a kusíta királyság első fővárosa. Amun isten templomának romjai vannak itt, gyakorlatilag a történelmen járkál az ember, a föld tele van az áldozati korsók agyagdarabkáival. Állítólag 72 uralkodót avattak itt fel – és a korsók egyszer használatosak voltak, el lehet képzelni.. A hegy belsejében Mut templom (keselyű isten) van lélegzetelállító freskókkal a falon.

Olyan meleg van hogy szépen eltakarodtunk sziesztázni, és csak délután 4 körül merészkedtünk elő. Kurru-ba mentünk sírokat nézni, egész konkrétan Tanwetamani király sírját, ő volt az utolsó fáraó aki Núbia és Egyiptom felett is uralkodott, i.e. 653-ban temették ide. A sír felett piramis volt, de recycling címszóval újra hasznosították a keresztény/ottomán időkben. Megmaradt viszont a titkos földalatti kamra gyönyörű freskókkal. Sajnos itt több tucat ilyen volt, de egy Nílusi árvíz tönkretette a többit.

Megyünk erdőt nézni a sivatagban, igaz nem mostani. Találtak egy erdőnyi fát, azaz fosszíliát, 40 millió éves fatörzsek hevernek szerteszét, kvázi kővé válva, de annyi archeológiai csoda van itt, hogy még senkinek se volt ideje kutatni ezeket a fákat.

Megállunk még a Jebel Barkal melletti piramisokat fotózni, illetve előtte én egy teljes kisbusznyi szudánival barátkozom össze, csekély arab tudásomnak köszönhetően. Először a sofőr kéri, hogy fotózzam le, (szura, szura ezt értjük ugye Papa :-) ) nyilván erre az összes utas leszállt, mind szépen öltözött nők, gyerekek és beálltak ők is fotóra. Minden csaj kezet fogott velem, most lehetett az egyik esküvője mert még a henna tetoválás nem kopott le róluk, nevetgéltek, cukik voltak.

Itt megmaradt egy fél tucat piramis, nem túl nagyok, de ezekhez meg titkos freskós kamra nincs. Amúgy mire itt núbiában a kus-ok elkezdték ezt a piramis bizniszt, Egyiptomban már rég nem így temetkeztek, hanem mentek a völgybe. Ott i.e. 2900ban lett vége, itt úgy 900 körül kezdődött, de szerencsére jó sokat csináltak. Egérkével mi hazasétáltunk a Paradicsomba, hogy meghallgassuk Hatim előadását arról hogy a szudániak nem arabok, csak van aki véletlenül felvette a muszlim vallást (ő ugyan muszlimnak tartja magát, de nem hívő, nem jár mecsetbe.. és valahogy fontos számára hogy ne gondoljuk a szudániakat egyenlőnek az arabokkal)

0. nap

Szerencse, hogy hátizsákot már 2 hete összepakoltam, éreztem, hogy a szokásosat is meghaladó őrület lesz indulás előtt. Még a reptérre vezető úton is dolgoztam, Alizka vitt ki, hogy még áttudjuk beszélni a dolgokat..

Sikerült ügyesen minden motyót becsekkolnom – igazi afrikai módon utazom, a hátizsákomon kívül egy kartondobozban, gondosan duct tape-pel körberagasztva kaját viszek. Ok, nem vérző birkafej, így nem teljesen autentikus, de azért ilyet kevesen adnak fel Ferihegyen.

A kaja Rémusz bácsi családjának lesz, Ő a szudáni követség recepciósa, régóta Magyarországon él és jól beszél magyarul. A követség most cuccolt ide Bécsből, óriási szerencsémre, nagyban könnyítve így a vízumbeszerzést. Konkrétan 1 nap alatt csinálták meg (Londonban 5-7 hét) – mondjuk azt a konzul bácsi sem tudta mennyibe kerül, nem gyakran kér valaki turista vízumot (70 €). Rettenetesen kedvesek voltak, és Rémusz bácsi tényleg aggódott, hogy úgy utazom Szudánba, hogy nem ismerek senkit :-) Végül szépen összebarátkoztunk és megkérdeztem nem akar-e küldeni a szüleinek valamit. Így tettem szert a dobozra, amit persze kibontottam, mert ugye ismeretlen izéket nem szállítunk repülővel, úgyhogy tudom, hogy kávét, teát, csomó diabetikus kekszet, lekvárt, édesítőszert, csokit, meg némi pipere cikket hoztam egy levél és 200 $ kíséretében.

A reptéren még ittam egy sört – Szudánban nincs alkohol, úgyhogy próbáltam az utazás alatt előre meginni a két heti mennyiséget. Az út amúgy eseménytelenül telt, leszámítva azt az apróságot, hogy Dohában, szó szerint futnom kellett egyik géptől a másikig, közben a beszálló kapu és a gép között kiesett az útlevelem (nem, nem tudom, hogy tudok ilyen béna lenni), de szerencsére még a gép indulása előtt észrevettem és szépen utánam hozták. (azért az elég meredek lett volna, ha Szudánba útlevél nélkül érkezem, 2 hétig sem tudtam volna kimagyarázni és a reptér annyira nem fancy, hogy ott csövezzek hazaútig). De amúgy a khartoumi reptéren is mindenki szuper kedves volt, és a csomagok is megjöttek rendben. Persze itt a dobozom már egyáltalán nem volt feltűnő, mindenki ilyenekkel utazik (csak a birkafejessel). Aztán még az egyik vámos megkérte a kezem, úgyhogy ez egyike lehetett a jobb napjaimnak..

1. nap

Egy nagyon klasszikus régi hotelben lakom a Nílus partján – teljesen biztos vagyok benne, hogy Poirot-val és Miss Marple is fogok találkozni, bár még nem gyilkoltak meg senkit. Kaptam reggelit, átköltöztem egy másik szobába és szépen elmentem sétálni. Azért szerencse, hogy nem a múlt héten jöttem amikor 45 fok volt, most csak 40 van, de többnek éreztem. Az etnikai múzeumba szerettem volna elmenni, de be volt zárva egy nagy lakattal :( Úgyhogy végül vettem pár üveg vizet és hazatotyogtam, visszafelé olyan melegem volt hogy libabőrös voltam.. Jajj. Sok járda nincs, szélesek és egyirányúak az utcák, és hát nem ez a világ legcsinosabb fővárosa, Kairó kicsit jobb kiadásban. Közben megjött a szobatársam, rendes bolond angol, akinek nem kell jelmez, ha egérnek akar öltözni farsangkor. Bár azt hiszem az egerek kicsit kevesebbet beszélnek. Eddig annyit tudok róla éjszaka környezetvédelmi okokból nem húzza le a wc-ét. Még két újabb útitárssal is megismerkedtem, egy Kiwi hölgy és egy londoni úr, a többiek holnap hajnalban érkeznek, összesen 8an leszünk.

   2. nap

Hosszú nap volt, úgyhogy gyanítom hosszú poszt lesz.. Még mindig nagyon meleg van, de már jobban bírom a 40 fokot.

Először is megjöttek a többiek, nagyon nemzetközi a csapat, van ugye az Egér akivel lakom, és a kiwi nő. Aztán van egy norvég nő, egy fejjel alacsonyabb new yorki olasz pasival, egy svájci pasi, és még két angol fickó. Hatim a guide egy núbiai pasi, aki archeológus, és rappelve mond el mindent. Tényleg eltáncolta a csatákat a múzeumban amikről beszélt.

Először Omdurman-ba mentünk, kb. mint egy külváros csak a Nílus másik partján, és kicsit nagyobb úgy 2,5 millióan lakják (Khartoum mindennel együtt úgy 5 millió körül van). Egyébként a világ egyik legmelegebb városa, nyaranta van, hogy 53 fokot mérnek. Híres 1884-től lett amikor Muhammed Ahmad megtette főhadiszállásnak. Kinevezte magát Mahdi –nak (szunnita iszlám szerint Mohamed utódja), és elkezdett az országot adókkal csúnyán elnyomó török-egyiptomi megszállok ellen harcolni. Csomó törzs csatlakozott hozzájuk és bár csak kardjaik voltak, ezekkel is csomó csatát nyertek a dervisek, annyira hogy egy Gordon nevű angol tábornok által védett Khartoumot is elfoglalták. Mhadi aztán kormányt alapított és a bevezette a Sharia törvényeket. 6 hónappal később tífuszban meghalt, és végül Abdallahi Kalifa lett az utódja. Őt meg egy angol tábornok, Kichener győzte le 1898-ban. Persze ezt az egész sztorit Hattim sokkal színesebben táncolta el nekünk a Kalifa palotájából csinált múzeum termeiben. A múzeumban mondjuk sok minden nincs ami érdekes, viszont legalább minden nagyon poros.

Omdurman-ban van amúgy Szudán legnagyobb piaca, utána itt sétálgattunk. Lett volna mit fotózni, de sajnos itt (és Khartoumban is) tilos fotózni, úgyhogy képek nem lesznek.

Ebédeltünk nagyon finom arab kaját a Nílus parton, aztán irány a Nemzeti Múzeum. Ez is poros, de sokkal érdekesebb. Kifejezetten szép tárgyak vannak kiállítva - a neolitikum végétől kezdve itt már magasan fejlett kultúra jött létre ( i.e. 2-2 évezred), meg voltak ugye a fekete fáraók aztán a 6.sz-10 sz-i keresztény freskók stb. – és múzeumon belül legalább lehet fotózni. Végül még hajóra szállunk és lemegyünk addig ahol összefolyik a Fehér Nílus (nem fehér, csak világosabb és szélesebb) és a Kék Nílus és innen fotózni is tudunk. Közben mindenféle vízimadarakat látunk, de krokodil nincs. A Nílus a világ leghosszabb folyója 6.853 km. A Fehér Nílust ma sem tudják pontosan honnan indul, Burundi vagy Ruanda, átfolyik a Viktória tavon, Tanzanián, Ugandán hogy itt találkozzon a Kékkel amelyik Etiópiában a Tana Tóból jön. Hát így, itt meg szépen összekeveredik a kettő és megy a Földközi tengerbe. A többiek még elmennek egy közeli 5 csillagos hotelbe megnézni a kilátást (ilyen tojás alakú magas épület) és inni valami koktélt, de mivel én utálom a sok csillagos szállodákat é a koktélban úgy sincs alkohol, maradok inkább írogatni, Egérkével beszélgetni, meg pakolni. Holnap elindulunk északnak át a sivatagon, (2 Toyota pick up és egy Land cruiser, kíváncsi vagyok melyik döglik be először, this is africa) és éjszaka sátrazni is a homokban fogunk, igazi vadkemping :-)

13. nap

Reggel minden cuccunkkal együtt indulunk egy Teke faluba, Kimpoko-ba látogatóba. A tekék a bantu etnikum tagjai és jellegzetes lapos kerek színes maszkjaik vannak. Egy ismerős családhoz látogattunk el, ahol a családfő egy értelmiségi, aki megunta a fővárosi munkanélküliséget és falura költözött őstermelőnek. Papa Paul részben a családi, részben szövetkezeti földeket művel, özvegy asszonyokat foglalkoztatva termesztenek zöldséget. Körbenézünk a birodalmában és meglátogatunk más családokat is. Látunk olyan kovácsműhelyt, ami kis tűzhelyeket, lábasokat állt elő újrahasznosítva a fém hulladékot. Még egy pár napos babát is kihoznak az egyik házból, hogy megcsodáljuk. Papa Paul vezetésével a gyerekek színdarabot adnak elő nekünk – bemutatva a tipikus társadalmi problémákat, a gyerekek nem tudnak iskolába menni,mert nincs pénz tandíjra, ennivalóra, a fiúk verekedésbe keverednek, a lányok tiniként terhesek lesznek, az apuka alkoholista.. Az előadás után még bemutatják mivel egészítik ki az étrendet - kukac és hernyó szárítva és elkészítve ponduval (ez a manióka leveléből készített szósz), köretnek fufuval (a fufu egész nyugat Afrikában menő, kasszavából vagy más néven maniókából csinált puliszkaszerű cucc, én nagyon szeretem) .. Ezek fontos fehérje források, de mi mind papírkutyák vagyunk és egyikünknek sincs kedve itt ebédelni. Megnézhetjük a házukat is, raktár, hálószoba ággyal szúnyoghálóval, a gyerekek az előtérben gyékényen alszanak. Adunk nekik adományt, iskolaszereket, cipőt, bébiruhát, gyümölcsöt stb.. Egy biztos itt jó helyre kerül minden, amit idecipeltünk. Nekem ebből a látogatásból a legfontosabb tapasztalat az volt, hogy Afrikában is vannak azért a jövőben gondolkodó emberek, akiknek van stratégia a fejében – Papa Paul tökéletes példa erre. Hajlamosak vagyunk általánosítani, hogy az afrikaiak csak a mában gondolkodnak nincs jövőkép, nincs stratégiai gondolkodás stb, ez igaz is nagy általánosságban, de szerencsére kivételek mindig vannak.

Utolsó kongói ebéd stílszerűen a Kongó folyó partján, egy már lepukkant étteremben, amit Petit Paradis-nak hívnak. Csónakázunk is egy fatörzsből kivágott csónakban, és veszünk nagyobb kapitány halat az egyik szerencsés horgásztól. Közben irtózatosan megrakott teherhajók mennek el mellettünk, ezek műszaki állapota sem jobb, mint a közúton látott teherautóké. Vannak pici zsákokból varrt vitorlával is csónakok. Ebédre külön adag makembát, azaz sült ipari banánt kérek, még mindig ez a kedvenc afrikai kajám..

Aztán átöltözés és elindulunk a reptérre. Ez megint tipikus afrikai tapasztalat, de nem csak mert élő kecskét láttok a becsekkolásnál a reptéren. A következő ellenőrzéseken megyünk át – kilépési illeték befizet, csomag átvilágít, pultnál utaslista vs repjegy ellenőrzés, feladós poggyász manuális átvizsgálása (az ipari banán nagyon gyanús volt), becsekkolás, oltási könyv ellenőrzés, útlevél ellenőrzés, kézipoggyász manuális átvizsgálása, beszálló kártya ellenőrzés, kilépési illeték nyugta másodpéldányának ellenőrzése, útlevél ellenőrzés, beszállókártya ellenőrzés. És ezek után kiderül, hogy az egy hónapja befoglalt ülésemen már valaki ül, és nem ő nézte el a sort, ugyan oda szól a beszállókártyánk.. Így megy ez. Aztán az úriembert elköltöztetik, és végre elindulunk Gabonba, mert van egy megállás Librewille-ben is. Ezen is túl vagyunk és végre próbálnék vmit aludni, mikor arra ébredek hogy azt kérdezik van-e orvos a fedélzeten. Megyek összeszedem az orvos útitársamat és megyünk gyógyítani a kisfiút akinek nagyon fáj a hasa.. Mint kiderül valószínű szorulása volt, bár elég érdekes ezt úgy kideríteni, hogy én magyarról angolra fordítom Marabu (ő a nőgyógyász utitárs) kérdéseit, Rebeka angolról franciára – majd ugyan ez a válaszokkal visszafelé. Keresek a kisfiúnak NoSpa-t az elsősegélyládában, és mire leszállunk már sokkal jobban van. Az út innentől már szerencsére eseménytelen, és az összes csomagunk is megérkezik, boldogság.

Elköszönünk a reptéren – jó volt szép volt elég volt – ez kb. az általános vélemény. Láttunk szinte mindent, amit akartunk, de pár dolog (mint a múzeum Gunguban vagy a kígyófarm) kimaradt. Kellemes csalódás volt, hogy a karhatalom (rendőrök, katonák stb) szinte alig zaklatott minket, se börtön, se letartóztatás, a burjánzó korrupció miatt néha pénzt próbáltak lenyúlni, de ez sem volt annyira rossz, mint amire számítottam. Kifejezetten harcedzett utazókból állt a csapat (kivéve alkeszék ugye), de talán mert sok volt az erős egyéniség, akik külön-külön ugyan jó fejek meg érdekesek, de messze nem volt olyan jó hangulatú és összetartó társaság mint Iránban. Sok volt a személyeskedés és a konfliktus az én ízlésemnek. Ennek nyilván az is oka volt, hogy rengeteget szívtunk – az alkeszek már az elején komoly pszichés terhelést jelentettek, a baleset, az hogy Gunguban Ildikó nélkül próbáltunk helytállni és meg kellett küzdeni minden minimál dologért is, az hogy állandóan küzdöttünk az autókkal, vagy a sofőrök benzin hisztije, hol az örült vezetésük, hol az, hogy lerohadt alattunk a busz vagy az autó. Szóval valljuk be This Is Africa.

Szóval akartam még írni kicsit a Gungu fesztivál alatt a különböző törzsekről, de aztán se idő se energia.. de majd most. DRC-ban kb. 80 millió ember él, egy 25 Magyarországnyi területen (de pontosan adat nincs, mert a falufőnökök néha csak a felnőtt férfiakat adják meg a népszámláláskor, a többi nem számít) – 4 fő népcsoport van: bantuk :-), szudániak, pigmeusok, niloták, ez oszlik kb. 250 etnikumra (pl: luba, kongo, mongo, mbala, pende stb.) akik összesen vagy 300 nyelvet és 700 dialektust beszélnek.. Öreg embert mondjuk nem láttunk egyáltalán, de nem is csoda, mert a várható élettartam úgy 55 év körül lehet. Gunguban mi pende, bunda, kuba, mbala, yanzi, jombe, pigmeus népcsoportokat láttunk, de főleg pendéket. Nekem kedvencem a Gitenga, a lemenő napot szimbolizáló pende maszk, meg ahogy körülötte ugrálnak, bukfenceznek a Minganjk, tetőtől talpig rafiába öltözött, 'gülü-szemű' maszkosok. Ezeknek mind a férfivá avatási szertartások során volt szerepe. Itt tanulják meg a fiúk a bozót iskolában, amit egy pende pasinak tudni kell, a rafia szövéstől a titkos varázslós tudományokig. Minganjik a férfivá avatási szertartások során a beavatási tábor 'őrzői'. Védik és ijesztgetik a táborban található fiúkat. Volt sok Mbuya-maszkosok is, ezek pendéknél a beavatási szertartások végén a közös faluünnepen kerülnek elő és egy részük a pende ősöket, másik részük a falvak tipikus karaktereit jelenítik meg, például a bohócot, a beteget, vagy a főnököt. Zene mindehhez dobokon és egy szilofon szerű hangszeren..

Kis történelem: Kongóban amúgy a pigmeus népek az őslakosok, anno őket szorították ki a különböző bantu törzsek. Volt Kongói Királyság (XIV. – XIX. sz.), közben az első portugál 1483-ban érkezett, és ezzel együtt aztán a kereszténység is. Volt egy csomó háború, trónviszály stb. A rabszolgaság már a portugálok előtt is létezett, később arab kereskedők révén (Zanzibár Tippu Tip) virágzott. Aztán gyarmatosításban a belgák jártak az élen, Sir Morton Stanley-t II. Leopold belga uralkodó szponzorálta, hogy fedezze fel a Kongó folyó vidékét. A Kongói Szabad Állam II. Leopold magángyarmata volt, aki a feketék brutál kizsákmányolásával vagyonokat hurcolt el az országból. 1908-ban aztán a Belga állam elveszi tőle a gyarmatokat, hogy véget vessen a kegyetlenkedéseknek. 1960-ban lesznek függetlenek, Lumumba az első miniszterelnök, őt később meggyilkolják, Kasavubu az elnök. Pár évvel később az utóbbit Mobutu a hadsereg altábornagya puccsal eltávolítja. Mobutu aztán megcsinálta a saját személyi kultuszát, az országot átnevezte Zaire-nek, és miközben az ország egyre szegényebb lett ő szépen meggazdagodott. Végül a ruandai népirtás elől menekülő tutsi lázadok vetettek véget a hatalmának 1997-ben. Az elnök az öreg Kabila lett, de aztán kitör a nagy afrikai háború sok millió áldozatot követelve, amit más afrikai országok is támogatnak ki ezen, ki a másik oldalon. 2001-ben az öreg Kabilát saját testőre meggyilkolja, így fia lesz az elnök. Az első választások 2006-ban voltak, a harmadik majd jövőre lesz.. Elvileg az ország keleti részen 2013-ban aláírtak egy megállapodást a lázadó milíciákkal, de a helyzet azóta sem stabil.

11. nap

A régiség piacból még nem elég, reggel velünk nyitnak ha már este velünk zártak. Most más árusok is vannak, veszünk még egy csomó apróságot, elég gyorsan megy mert itt még tényleg vannak jó minőségű kézműves termékek, és elég egyszerűen alkuszom, megmondom mennyit adok érte, kicsit küzdenek a rend kedvéért az árusok, de végül minden jön velem. Aztán elindulok még maszkot vadászni, de most már tudományos alapon, viszem Ildikót magammal,hogy magyarázza el melyik milyen törzshöz tartozik és mit szimbolizál, végül kettőt is veszek (összesen 50 $ és 2x3 puszi) egy észak kongóit, amin madár van (ez mindig pozitív) meg egy kuba maszkot amin még a rafia és a toll dísz is rajta.

Elindulunk Kisantu felé és természetesen lerohad alattunk a bérelt busz, ami csak azért nem meglepő mert már előző nap elfüstölt a kuplung, és kértünk is más járművet, de reggel még is a busszal jött Papi, mondván megcsinálták huhh. Szóval tartunk kifele a városból, szokásos piacok, mert ugye csak el kell látni 10 millió embert akinek nincs hűtője, azaz megy és minden nap megveszi frissen az aznapit, amikor egy emelkedőn a kuplung megadja magát. Kénytelen kelletlen beülünk egy sörözőbe, pisilni egy szomszédos házba járunk egy családhoz, ami elég bizarr, mert amíg én pisilek a guggolósba addig mögöttem két kamasz csaj szappanozza magát és vödörből fürdik. Na nyilván a pasiknak erre felcsillan a szeme, de ők nem nézhetik meg a műsort. Végül jön a két szokásos egyterű autónk és 2 óra késéssel elindulunk.

Kb. 2 óra utazás Kisantu (120 km) itt egy jezsuita pap által alapított hatalmas botanikus kert az egyik látnivaló. 225 hektár, több mint 3500 növény. Híres orchidea kertje volt, de az totál tönkrement a háborúk alatt. Van vagy 12 km-nyi sétaút körbe, egy részét mi is végigjárjuk egy guide-dal. Nem csak afrikai fák vannak, de mi inkább ezeket nézzük.

Aludni megint a katolikus nővérekhez megyünk, pici cella, jó vacsi, utána rögtön a kolostor mellett kocsma, ahol sörözünk a kertben. Itt van áram és folyó víz is, de a legrosszabb ágy eddig sajnos.

12. nap

A reggeli misét lekéssük olyan korán van, de azért megnézzük a katedrális még reggeli előtt. Nagy és festett téglás, nekem kifejezetten tetszik a színes téglákból kirakott mintás falaival.

Elindulunk vízesést nézni, de előtte megállunk egy út menti gyümölcs és zöldség piacon, az árú gyönyörű, én kb. 7-8 kiló ipari banánra teszek szert, amit haza tervezek cipelni.

Az autós hiszti folytatásaként kiderül reggel, hogy az egyik autó aksija rossz, úgyhogy át kell tenni a másik autóét, hogy elinduljon.

A vízesésig még 2 óra az út, kavicsos és nagyon poros . A Zenga vízesés mellett egy tényleg színvonalas és ennek megfelelően drága resort van. Innen kapunk egy vezetőt, aki elvisz minket a vízeséshez. Na ez nem okoz csalódást, van dzsungel, folyó és hatalmas vízesés, az utóbbihoz még egy szivárvány is jár. Kapunk enni is és egy kis küzdelem után sört is ihatunk a folyó parton. Hogy a mai nap se múljon el autós hiszti nélkül, közben az egyik kerék leeresztett. Van pótkerék, kicserélik. Visszaküzdjük magunkat Kinshasaba, az aszfaltos rész rémálom, brutál forgalom, rengeteg több emeletesre pakolt, borzalmas műszaki állapotú teherautó, akiket Papi úgy próbál megelőzni hogy fogalma sincs jönnek-e szembe, már csak azért se mert egy jobb kormányost vezet a jobb oldalon. Rebekát megkérjük hogy ha lehet ne szórakoztassa mert itt aztán figyelni kell, a csaj meg már 2x2 órája tolja ennek a szerencsétlennek franciául. Meg is sértődik, egész addig amíg a következő halálos balesetet nem látjuk, letakart holtestekkel, onnantól a szokásos pánikrohamban sóhajtozik.

Végül elérjük egyben a fővárost és persze átküzdjük magunkat a szokásos piacos dugón. Vacsora ma egy középosztálybeli kongói családnál, igazi házi koszt. A család nappalija kipakolva, műanyagszékeken eszünk az ölünkben, de a kaja isteni. Van spagetti, ipari banán, maniókalevél, hal, mogyorós csirke, édesburgonya, rizs, fufu, pondu, fánk stb.. Jól bezabálunk, aztán vissza a szokott szállodánkba pakolni, mert ez az utolsó esténk..

 Na ezt fel is lőném most, mert itt van wifi, csak persze most lett áramszünet. Még van egy napunk, egy másik törzs faluját látogatjuk meg, és csónakázni tervezünk a Kongó folyón.. Amennyiben az autóink is úgy akarják. De ezeket majd megírom utána, meg ugye kellene a történelemről meg a törzsekről, maszkokról stb..

 5. nap

Már a Kongó se a régi. Elindultunk az utunk expedíciós részére.. Ez mint kiderült 650 km, ebből 500 egész jó út, utána off-road, a végén mélyhomokban.. A legnagyobb izgalom az útblokádokon kiskirálykodó rendőrök és katonák miatt volt.. Nos hozzánk se szóltak. Szó szerint átintegettek minden útzáron, nem kérdeztek semmit.

Ehelyett aztán lett más. Reggel 4kor, sötétben, hatalmas ködben indultunk, aztán már látszott a táj is.. Magaslaton mentünk, de minden zöld, nagyon zöld.. Az út mellett falvak, nagyon tiszták, de a házak bambuszból és sárból, se víz se áram. Az út elején mindenhol faszenet árultak, nem csoda mivel Kinshasa-ban is mindenki faszénen főz, ez azt jelenti hogy tízmilliós várost kell faszénnel ellátni. Később aztán inkább tápiókát (manióka, kasszava) árultak. A 3 emelet magasra pakolt teherautók, tetejükön még vagy 20 ember és légszörföző kecskék, motoron keresztben koporsóval haladó temetési menet, a második motoron a koszorú és az ember ásóval. Baleset, lerobbant teherautók, baleset után tucatnyi leterített halott az út mentén..

A kalandok ott kezdődtek, hogy 2 járművel indultunk el egy Land Crusier és egy csak japánban gyártott Nissan egyterűvel. Mi az utóbbiban, amit a sofőrünknek majdnem sikerült fejre állítani nyolcvannal. Konkrétan úgy került ki egy az útszélén álló teherautót, hogy a szembesáv bal oldalán ráment a beton vízelvezetőre. Mind a két baloldali keréknek annyi, kiszakadt gumik, szétütött felni. Ez a semmi közepén, amikor még térerő sincs és még 350 km van hátra, hát annyira nem vidám. Néhány helyi azonnal előkerült, leszedték valahogy a két kereket, néhány farönkön hagyva az autót.. Közben a másik autó elvitte a társaság egyik részét egy közeli (25 km) faluba. Aztán fordult és minket is. A faluban egy nagy fa alatt vártuk a csodát, körülöttünk vagy 100 falusi, akik nem is tágítottak órákon keresztül. Mi őket néztük, ők meg minket. Aztán persze unalmunkban körbejártunk a faluban is kicsit, ettünk az út mellett sütött fánkból, és dumáltunk a helyiekkel. Pár óra elteltével végül megjöttek az autók. A miénknek raktak belsőt a kerekébe, és befele fordították a szétszakadt oldalt. A felnivel mondjuk nem sok minden történt. A gond az volt, hogy közben lett vagy délután 3 és a legközelebbi nagyváros is még órákra volt tőlünk… és az is egyértelmű volt, hogy mi autónk még normál aszfalton is veszélyes a toldozott kerekekkel off roadra meg teljesen alkalmatlan. Végül este 6-ra csak Kikwitbe értünk, ahol adományt adtunk át valakinek, tankoltunk és vártuk a csodát, hogy jutunk Gunguba. Lett ugyan egy Toyota, de a kifizeti részen még 2 óra múlva se jutottunk túl. Végül az lett a megoldás, amit már a balesetkor mondtam, hogy aludjunk Kikwittben, és menjünk reggel tovább. A katolikus apácáknál sikerült helyet kapni, és legalább volt a vödörben víz hogy fürödjünk.

6. nap

Reggel a misére szóló harangokkal ébredtünk, ha már ott voltunk megnéztük a templomot. A kis fekete ministráns fiúk az udvaron gyakorolták a műsort közben. Az apácák csináltak nekünk reggelit, de vízbe annyi neomagnolt raktak, hogy ihatatlanul klóros lett. Aztán reggelre rendeződött a műsor és lett egy másik fapados Land Cruiser. Ebben aztán se légkondi se rendes ülések, de ez a sofőr legalább tudott vezetni..

Az út tényleg rossz lett, tele kátyúval, homokkal, aztán egy jobb kanyar után gyakorlatilag félméteres homok.. Ezen konkrétan a Nissan a defekt nélkül se tudott volna átmenni. Így a két 4x4 azért megküzdött a helyzettel és kis késéssel megérkeztünk a fesztivál megnyitójára. Ezt úgy kell elképzelni hogy egy hatalmas focipályányi terület, a kerítésen és a szélén helyiek ezrei, középen nagy üres tér, plusz egy kisebb tribün. Ahhoz minket bevittek belülre a jeepekkel és onnan egyenruhás lányok felvezettek miket a helyünkre. A megnyitó beszédek között köszöntötték a magyar delegációt, mi meg integettünk. A beszédekből semmit nem értettünk, de voltak ugye különböző méltóságok, konkrétan egy csomó falufőnök gyöngyös sapkában, főnöki botokkal körülöttünk, az első sorban miniszter feleség, a rafia fejű pende törzsfőnök, meg mások akik szépen voltak felöltözve, de fogalmam sincs kicsodák. Sajnos Ildikó hiánya ebben (is) érződik. Aztán jönnek a táncos csapatok és felvonulnak szépen egymás után. Elképesztő maszkok, testfestések, fű és rafiaszoknyák, tollas fejdíszek. Elvileg csak Anton mehetne közéjük fotózni, de persze megyek én is. Hatalmas a por, 10 perc múlva, mint a varacskos disznó, de látvány megéri.. Óriási a műsor, tényleg megérte ennyit utazni. A táncosokat dobosok kísérik, a hangulat elképesztő. Mondjuk sajnos a helyiek ezrei nem sokat látnak, próbálnak betörni, és közelebb jönnek de gumibottal és bambusz rudakkal verik vissza őket.. A végén a rendőr sorfal védelme mellett távozunk, mert Michel nem tudja, hogy be kellene jönnie értünk a jeepekkel. Aztán megyünk szállást keresni. Ez azt jelenti hogy 2,5 órát álldogálunk a fesztivál iroda udvarán, ebben annyi jó azért van hogy több tucat falufőnök áll ott teljes díszben. Táncosokkal is lehet beszélgetni, fotózzuk őket ők meg minket. Végül kiverem a balhét, mert úgy tűnik Michel addig nem intéz semmit, amíg nem kiabálok. Így végül elindulunk vmi szállásra, amiről kiderül nem a miénk, szóval további bénázás. Végül meglesznek a földpadlós kunyhóink, se víz se villany, nádfedeles, tapasztott vályogházak. Elkerített körbe nád rész a fürdőszoba, ide vödörben hozzák a vizet. Na ezért is küzdünk pár órát, sajnos a vacsorával kevésbé vagyunk sikeresek, ez kompletten elmarad és nem érdeklődés hiányában.

7. nap

Reggel mennénk egy szakadékot nézni, de az új sofőr megtagadja az odavezetést mert plusz pénzt akar. This is Africa. Ezzel csak az a baj hogy Michellel akkor kezdenek vitatkozni mikor már indulásra készen állunk. Jajjj. Végül egy vízeséshez visznek. Semmi gond ezzel azon kívül, hogy a vízesés évekkel ezelőtt megszűnt, amikor vízerőművet kezdtek oda építeni. És be se akarnak minket engedni. Na aztán némi $ ezt megoldja és vmi zuhogó vizet is látunk, de hát..

Utána vissza a stadionban, csak előtte még iszunk a helyi kocsmában egy sört. Ez önmagában is jó program.. veszünk mogyorót is ebédre. Nem sikerül lekésni a programot, várjuk a méltóságokat.. van aki rendőri tiszteletadással érkezik, pedig csak a helyi kormányzó képviselője volt, igaz kék öltönyben. Aztán a táncosok jönnek, most hosszabb a műsor és közben próbálunk nekik ügyesen mi is adni egy kis motivációt ($) mert a hazaútra gyakorlatilag nem kapnak pénzt, szóval aki tetszik annak adunk pár dollárt. Nagyon jók a bemutatók, de ma nehezebb fotózni.. Aztán még a program vége előtt zavargás tör ki a tömegben, egy darabig a rendőrök próbálják visszatartani a tömeget, de végül a menekülés mellett döntenek (az egész rendezvény egy rémálom a személybiztosítás szempontjából hiába állnak gépfegyverrel..) és behajtanak a 4x4 és viszik ki a népeket.. Mi is megyünk haza, hogy megküzdjünk a fürdővízért és a vacsoráért. Ez nem egyszerű, a vízért kicsit kiabálok, a vacsit bukom mert bár Gézát -az ablakunk alatt lakó bikát - láthatóan (vérnyomok) utolérte a végzet, de nekünk disznót főznek, ami amúgy is kb. csak mócsing és ehetetlen annak is aki amúgy eszik disznóhúst

8. nap

 Mivel makacs típusok vagyunk és Bruno aki körbevezetett minket az építkezésen előző nap, azt mondta hogy a Lukwila szakadék tényleg szép, megszervezzük maszekban hogy délelőtt oda vigyenek. Kapunk egy falu főnököt guide-nak, és elindultunk a városi Toyotával. Kb. 60-70 km kellett megtenni, valamit az elmond az út minőségről, hogy ez 4 órába tellett. Gyakorlatilag csak off road, de Papi a sofőr legalább gyakorol. Csak egyszer akart felborulni, később bizonyos szakaszokon a falufőnök sétált előttünk és mutatta merre vegye az ösvényt.. mert ugye az hosszan kb. csak bicikli út széles, mellette árok. Az mondjuk már meg se lepett, hogy mivel már előző este tudták, hogy jövünk kirendelték a karbantartókat, hogy járhatóvá tegyék azt utat, és közben pénzt kérjenek, hát többé kevésbé sikerült. Ami érdekes, hogy hihetetlen rendezett falvak és porták mellett megyünk el, szemét sehol.. ez már annyira autentikus Afrika, hogy még nincs pet palack vagy nejlon zacskó hogy szemét keletkezzen, minden bio.. Kompoltunk is egy folyón, rendes köteles komppal. Aztán a hosszú vergődésnek meg lett az eredménye, egyszer csak leparkoltunk egy homok domb előtt, felmásztunk és vauuu.. egy hatalmas völgy, a közepén vörös folyó, körben mindenféle sziklaképződmények, vörös, narancs, lila –mindenféle színben, hozzá a zöld dzsungel. A látvány tényleg elképesztő, Brunonak igaza volt. Az egyetlen fájdalmas, de Afrikában megszokott esemény, hogy a közeli falusiak megrohannak minket, hogy pénzt kérjenek.. Ha nem agresszívan követelőznek még lehet jutnak is velünk vmire, de ugye a sziklákat nem ők faragták milyen jogon kérnek pénzt, főleg ilyen stílusban.. na szóval ment a szokásos afrikai műsor. Visszafelé gyorsabban haladunk, és kevésbé izgi az út, kis késéssel odaérünk a fesztiválra. Nyomulnak a táncos csoportok, legtöbbször egynél több csapat, elképesztő maszkok, fejdíszek stb. Még gólyalábon is táncolnak, és ma vannak azok akik átszúrják úgy az arcukat bambusszal vagy tőrrel, de nem marad sebhely.. tényleg beszéltünk első nap egy ilyen főnökkel – semmi nyoma az átdöfésnek. Ez is része a helyi mágiának, orvoslásnak.. Szokásos zavargások a tömegben, de ma legalább lefut a program végig. Utána még megyünk szuvenírt vásárolni, közben alkudozni tanítom a többieket, ebben még nem nagyon erősek.. de muszáj megtanulni mert itt minden úgy kezdődik hogy 100 $..

9. nap

Kinshasa-ba a visszaút nem lett rövidebb, úgyhogy indulás reggel 4.30-ra volt tervezve. Reggel 4kor se Michel nincs ébren, se a sofőrök, de legalább a reggelinek sincs nyoma – de mi utasok mind ott állunk útra készen. Végül kis késéssel elindulunk, de üres gyomorral. Kikwitbe érve aztán a szokásos félig kész szálloda udvarán piknikezünk, vagyis megesszük az olajoshal/vagdalt hús konzerveket – na ezzel a hotel macskája járt legjobban :-) Aztán a szokásos autó, benzin stb hiszti után elindulunk várost nézni. Megállunk a hídnál, némi rendőri zaklatás mellett fotózni, alattunk csónakok és a közös mosókonyha-fürdőszoba, rengeteg ember mos fürdik.. Van egy hatalmas Jezsuita kolostor, 3000 fő összesen beleértve a novíciusokat stb. Megnézzük még a város alapító, csodatevő sírját egy nagy szent fa alatt. Aztán a már ismert katedrális (emellett aludtunk) temetőjét, itt vannak az 1995ös Ebola járvány alatt elhunyt nővérek sírjai. Akkor az egy milliós városból 250 ember halt meg ebolában, de mivel a várost hermetikusan lezárták nem terjedt tovább a vírus.

A már megszokott autós cirkusz után, elindulunk visszafelé, új Nissan, új sofőr. Az optimizmusunk akkor hagy alább, amikor 1 órába telik míg kitalálnak a városból. A mi sofőrünk előre megy és nyomja neki, mint akit megszállt az ördög. Ezzel addig nincs is baj amíg kis híján nem vesz be egy kanyart mert elfelejt lelassítani. Rebeka itt megint pánik rohamot kap, alig várja hogy átülhessen a másik kocsiba. Ez 250 km később meg is történik, mert én nem bírok középe tovább egyensúlyozni a két ülés között.. Egy darabig béke van, de besötétedik, és a mi sofőrünk gyakorlatilag annyira belassul, hogy 20-szal megy és nem tudja az első autót se követni, pedig 50-nél az se gyorsabb. Látszik hogy mindjárt elalszik, úgyhogy végül Ildikót hívom hogy hívja Michelt és állítsa meg azt az autót.. Teljes rémálom, Kinshasa még 200 km, a sofőrünk se járni se beszélni nem tud rendesen. Én már készülök, hogy nekem kell vezetni, automata és jobb kormányos az autó.. Végül Michel átül a vezető mellé, ezzel már csak Anton és én maradok az öngyilkos jelölt autóban, de sofőr vezetése megtáltosodik az adrenalintól és végül 11re csak elérjük a fővárosi szállodánkat. És itt napok óta hiányolt rendes kaja, rendes fürdés és majdnem rendes ágy vár

10. nap

Nem indulunk korán, van mit kipihenni. Mára a Bonobo majmok vannak, vagyis az a menedékhely ahol a Bonobok laknak. A Bonobo egy emberszabású majom, csak Kongóban él, és mára már csak mintegy 10.000 darab maradt (a többit megették..). Vegák és nagyon szeretik a szexet :-) minden konfliktust így rendeznek, meg ugye az élvezet miatt is.. A nőstények csak 5 évente szülnek, és a bébik 3 évig a mamival maradnak. Nagyon ügyesek, simán lecsavarják az ásványvizes üvegtetejét isznak aztán visszazárják. Ezt nem látjuk, de az egyik bébi egy banánhéj pohárból iszik az itatóból. Cukik ahogy heverésznek, jógáznak, játszanak..

A városba visszafelé újabb piacokat látunk, idefelé is volt jó pár. Sajnos fotózni nem lehet, pedig látványos a sok zöldség a faszéntől fekete földön.. Árulnak mindent húst, kenyeret, gyümölcsöt, lisztet. A tömeg hatalmas és a szemét is.. ez szétszakadt nejlon zacskók tonnáit jelenti.

Elmegyünk a régiség piacra, Bikekonak hívják, itt árulnak kézműves termékeket, sok időnk nincs, de ügyesen alkuszunk maszkokra, rafia cuccokra, szóval kelleni fog a két táska hazafelé is.

1. nap

Repülés Turkish-sel Isztambulon keresztül, majd onnan még 8 óra, keresztben Afrikán át a nyugatra – este leszállás a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Kis leleménnyel szert tettem egy hármas üléssorra a gép végében, így fekve aludtam és egész pihenten sikerült megérkezni.

 A bejutás is relatív probléma mentes, amennyiben sikerült a francia nyelven feltett kérdésekre a helyes válaszokat adnom, és az oltási könyvemben is meg lett a sárgalázos pecsét. A csomagra aztán már afrikai idő szerint kellett várni, azaz sokat, de legalább megjött mind a két motyó (a másodikban adomány a helyieknek).

 Kis csapatunk itt találkozott Ildikóval, aki a túravezető (kultúr antropológus a Torday Emil emlék expedíció vezetője, éveket töltött Kongóban ), van saját kisbuszunk, úgyhogy hamarosan úton voltunk a szálloda felé. Limete negyed ipari részén lakunk, egy egész nagy szállodában. Itt ugyan csak másodikra lett elfogadható szobánk, de ebbe később még egy működő hűtőt is szerzünk. Az elsőben sem a mosdó csap, sem a zuhany nem üzemelt, de szerencsére volt másik. Ebben legalább tudunk fürdeni, persze a víz hideg, de ez a legkevesebb…

   2. nap

A nap első izgalma a pénzváltás.. a váltóemberre elég sokat várunk, mint kiderül azért mert előző nap letartóztatták és reggel ugyan szabadult, de némileg megcsúszott emiatt.. Aztán 200 $-ért egy jó téglányi kupac pénzt kapunk – konkrétan 175.000 helyi frankot, 500-asokban. A bankjegyek hihetetlenül mocskosak és büdösek (és nem, nem viszek belőle haza, rögtön karanténba csuknának ezzel a cuccal), és persze ennyit képtelenség elrakni. Pedig a hely nem is olyan olcsó, egy sör 500-2000 között van, de egy ebéd egy elfogadható helyen kb 20 $, és ez alatt a helyi gyorsétkezdét kell érteni.

Kinshasa Afrika 3. legnépesebb fővárosa, úgy 12-13 millióra becsülik a lakosságot. A Kongó folyó egyik partján fekszik (a túloldalon a másik Kongó fővárosa Brazzaville). Emiatt ellentétben az általam eddig tapasztaltakkal itt a városban is gyakori a malária és hát szúnyog van bőven.

A város bazi nagy, busszal indulunk körbenézni. A másik jellegzetesség, hogy fotózni nehéz és veszélyes. Bár pár éve törvénybe oktatták, hogy a turisták fotózhatnak de ez még mindig nem veszélytelen és az emberek gyakorlatilag mindig tiltakoznak.

A közbiztonság, na az nincs. Bár állítólag sokat javult mióta az utcákon garázdálkodó agresszív gyerekhordákat begyűjtötték, illetve aki ellenállt lelőtték. Az embernek állandóan résen kell lenni, a nyitott ablakon a napszemüveget lelopják fejedről, ha nem figyelsz…

A városban túl sok izgalmas látnivaló azért nincs. Nyomornegyedek, meg széles sugárutak, jobbképű városrészek (Gombe), néhány nagyobb tér (Victoire-tér és Matonge). Megnézzük a Parlamentet, amit újabban szabad fotózni, és egy szocialista, bocsánat észak koreai stílusban épült mauzóleumot. Ezt az öreg Kabila-nak állított emlékmű, ő anno Mobutut váltotta hatalomban, és elvileg felszabadította az országot, ezt a láncok a ház méretű öklökön jelképezik. Itt Michel, a belga visz át minket a katonákon, ő itt él 20 éve.. tudja hogyan kell a kávéra valót adni, mi meg bejutunk és fotózni is tudunk. Ami már kicsit hangulatosabb az a textil piac. Itt is a szokásos pszichedelikus mintájú, elképesztő színű anyagok.. fotózni az anyagokat is csak lesből, pedig volt közülünk, aki vásárolt is. Aztán ebéd egy libanoni étteremben. Beugrunk még a kézműves piacra, hát itt azért vannak jó cuccok na.. maszkok, rafia szőttesek, malachit ékszerek.. lesz mit tenni hazafelé a hátzsákba. Elmegyünk még egy modern művészeti központba, itt mondjuk a kert a papagájokkal és trópusi növényekkel sokkal jobb, mint a raktárszerűen összehordott szuvenírek.

A nap legjobb része a naplemente a kongó partján Chez Tintin-nél, a helyiek söröznek, csónakáznak a szélén – bent gyakorlatilag akkora rapidok vannak, hogy hajózhatatlan. Valószínűleg a nagy sziklák miatt, de még messziről is hatalmasak a hullámok. Kíváncsi lennék rafttal le lehetne-e menni.. Az egész helynek varázslatos a hangulata, jól elvagyunk, amíg le nem megy a nap. Még elmegyünk valahova vacsorázni, de ez nem megy bonyodalmak nélkül, szóval sok idő míg elénk kerül valami ehető.. közben a h..e sofőr bekapcsolja a fűtést a buszon, amivel engem sikerül félájult állapotba hoznia, kb 1,5 órát ültem úgy hogy ömlött a forró levegő a lábamra, míg rájöttünk miért jajjj TIA – This is Afrika.

De amúgy az első nap eddig jó, nem tartoztattak le és nem raboltak ki, úgyhogy szinte eseménytelennek mondható :-)

3. nap                                                      

Ez mondhatjuk spirituális nap volt..

Reggel egyből egy gyülekezettben kezdtünk – William Branham követőinél, miután a brutál sáros és szemetes mellékutcában megtaláltuk a gyülekezetet és ott ordítva bejelentettek minket a mikrofonba, feltűnés nélkül beosontunk a kb. 2000 hívő között, hogy leüljünk az első sorba.. (https://en.wikipedia.org/wiki/William_M._Branham ). Az adomány gyűjtésen kívül (ez itt kérem nagyon komoly biznisz) az extázisban táncolás a főműsor. Élő zenére énekelnek és táncolnak a hívek, ezáltal állítólag gyógyulnak, amennyiben ezt a kataton állapotig tartó ugrálással, fejrázással el lehet érni.. A színpad előtt kísérők támogatják a magukon kívül ugrálókat, akik miután elesve úgy verték be a fejüket hogy nekem fájt, valószínűleg az amnéziának köszönhetően el is felejtik mi bajuk volt.

Az egész amúgy lenyűgöző, mindenki a legjobb ruhájában, gyermeki naivitással táncol, és aztán hallgatja órákig a prédikálást.. Ez nagyon hangos és három nyelven hangos, mert a kedvünkért egy angol szinkron tolmács próbálja a prédikátort is túlkiabálni.. A csúcspont, amikor egy nagyobb kupac poros mankót és tolókocsit tolnak be az állítólag meggyógyultak által használtakból. Sajnos én értem a prédikátor fordítását így nem csak a melegtől szenvedek. Itt egyébként rövid akklimatizálódás után fotózhattunk és bőven volt mit. Elképesztő szín, zaj és szag kavalkád az egész, nagy élmény. Úgy 3-4 óra múlva videókkal és pár száz képpel gazdagabban és pár liter kiizzadt vízzel szegényebben távoztunk. Ettünk ebédet gyorsan aztán vissza a hotelbe sziesztázni, de még előtte a fesztivál irodába, mint a magyar delegáció átvenni a névre szóló badgeket, meg pólókat plakátokat. Este aztán római katolikus mise, ami sokkal visszafogottabb élmény volt, a liturgia persze hasonló csak minden helyi nyelven. És sok énekkel tapssal, dobbal. A kis fekete ministráns fiúk tapsolva énekelnek, táncolnak, ez a pap itt is szeret beszélni, de 1,5 órával megússzuk..

Az eddigi legnagyobb probléma egyébként nem Kongóval van, hanem egy full alkoholista igen egyszerű útitársunkkal van.. aki délutánonként olyan részeg, hogy artikulátlan dühkitörések közepette agresszorkodik és káromkodik. Gyakorlatilag itt ez ön és közveszélyes viselkedés még a fővárosban is, de Gunguban az egész csoport biztonságát veszélyezteti.. mármint ha katonák nem lövik ki előbb. Szerencsére egy másik útitársunk jogász ő segít Ildikónak megoldást találni, de nem lesz egyszerű..

4. nap

 Na a program mindenhogy megborult. Az őrjöngő alkesz viselkedéséről reggel jegyzőkönyv készült, és megtudta, hogy nem jöhet a Gungu fesztiválra… Teljesen egyértelmű, hogy Kongó közepére utazni ahol nincs kommunikáció, mert még a helyi mobil sem működik és ugye a rendőrök, katonák és ezek titkos verziói alkotják a jogrendet, de saját kényük kedvük szerint, mindenhogy veszélyes. Egy dühöngő alkesszel meg egyenesen életveszélyes.. úgy viszik el, hogy még a hullája se lesz meg.

Na szerencsére a józanabb reggeli időszakban mikor ezt megtudta, úgy döntött hogy inkább hazarepül.. Ennek örültünk, annak hogy ennek szervezése miatt az egész napi program bukott már nem annyira. Mondjuk rugalmasan elmentünk megnézni a Nemzeti Múzeumot – kb. 100 m2, de van pár tucat csodálatos maszk, használati tárgy, meg más törzsi cuccok. És egy térkép, ami nekem önmagában lenyűgöző volt, mert bemutatta a kongói törzseket és a jellemző maszkokat. Ez ugye 200nál több ténylegesen különböző törzset jelent (és 300 feletti különböző nyelvet).

Annyiban jó volt program változás hogy Ildikó, aki amúgy kultúrantropológus és a Torday Emil nyomában vezetett itt expedíciót, elmagyarázta ezeket még a Gungu fesztivál előtt. Itt 11 megyéből lesznek különböző törzsi táncok, rítusok maszkokban, kifestve, szalmaruhában stb. A rossz hír az volt, hogy Gunguba holnap indulunk, de Ildikó nem tud velünk jönni. Michel fog minket elkísérni, aki régóta itt él, de Gunguban sosem volt és hát mivel nem antropológus nem is fog tudni sokat mesélni arról h mit látunk. Reméljük a logisztikai és biztonsági részét azért fogja tudni kezelni ennek az 5 napnak mert ha nem bajban leszünk.. Fordítani meg majd a jogász útitárs meg én fogunk, mert a többiek annyira nem erősek angolból. Úgyhogy hajnali 4kor indulás holnap, mert több mint 600 km kell megtenni és innentől míg vissza nem érünk nem nagyon fogok jelentkezni, mert örülünk ha áram lesz néha, az internet teljes illúzió..

16. nap

Nyilván koránkeltünk megint, aztán a teheráni metrózás, taxizás és felvonózás – 3700 méterre. Nagy hó van, az irániak síelnek, snowboardoznak, a hegy tetejéről indulnak a sípályák. A város felőli oldalon megy fel a felvonó, onnan Teheránt látni, de akkora a szmog, hogy nincs mit fotózni. A másik oldalon viszont havas hegyek.  Mi szandálban ugrálunk a hóban :-) a kilátás is szuper, a csadoros csajok a hóban és a lavinaveszély tábla farsziul elég vicces.

A hegyről lemenet eszünk egy rendes helyi kifőzdében és végre nem kebabot. Töltött káposzta, padlizsán, meg szőlőlevél töltve, meg két fajta krémes cucc, amiről nem igazán tudtuk micsoda, de a zöld nagyon finom volt.

Szerencsénkre hárman az itteni bazárba megyünk vásárolni, mert egy óra alatt meg is veszünk mindent (aszalt gyümölcs, sáfrány, préselt gyümölcslap, halva – mind könnyű). Apák napja, meg Ali szülinapja van, ami nemzeti ünnep, így akik elmentek a nagy bazárba nem tudtak semmit venni, minden bolt zárva volt. Még ránézünk egy mecsetre a bazár mellett, de annyira meleg van, hogy nincs kedvünk csadorba öltözni, hogy bemenjünk. Viszont látjuk, ahogy datolyát és sót adnak egymásnak, meg a rászorulóknak az emberek. Nagyon le lehetünk már pukkanva, mert a datolyából Krisztával mi is kapunk.

Haza metrózunk, hogy elkezdjünk pakolni, a csapat egyik része már hajnalban hazarepül. Az esti program egy coachsurf-os helyen tradicionális perzsa zene hallgatás, egy tar nevű hat húros hangszer és egy énekes. Általában klasszikus költeményeket adnak elő, mind szerelmes dal, Hafez versei a legnépszerűbbek. Vagy egy órás előadást hallunk közben beszélnek a hangszerről, lefordítják a verseket. Mi még elmegyünk hárman vacsorázni, aztán visszametrózunk, és ezzel  összesítésben is elvesztem a fogadást 6:5-re Antonnal szemben.. Pedig igyekeztem tényleg :-D  Aztán elkezdődik a várakozás a reptérre indulókkal..

17. nap

Végre sokáig alhatnék, de persze fél8kor már pörgök, úgyhogy már megint csak 6 óra jött össze. Reggeli, közben meggyőzöm a többieket, hogy vegyünk ki legalább ötünkre egy két ágyas szobát, hogy tudjunk felváltva aludni és fürdeni..

Irány a nagy bazár, közben olyan mintha egy másik városban lennénk. A saját hotelünk utcájára nem ismerek rá. Az előző két nap ugyanis ünnep volt – péntek meg Apák (Ali) napja. Na most viszont minden üzlet nyitva, a zaj és szmog elviselhetetlen, tömegben lépni alig lehet, a forgalom az utcákon rettenet.

Elsétálunk a bazárig, de meg kell mondjam nagy csalódás. Szőnyegek vannak, találunk egy egész jó boltot, ahol alkudni próbálunk párnákra, de az árakat felfelé próbálják nyomni nem le, na fordulok is ki mindjárt.. ennyire alváshiányom még nincs. Semmi érdekes dolgot nem látunk, még fűszer árusokat is alig találunk. A többiek akik még szerettek volna ajándékot vásárolni nagyon csalódottak, én meg örülök, hogy a Tajishban tegnap megvettünk mindent.

Elsétálunk az Nemzeti Bank felé, ahol az ékszeres múzeum van.. Közben ebéd, a pizzázó légkondija jobban esik, mint a kaja, 39 fok van odakint árnyékban. Az ékszeres helyre, hosszas sorban állás és 3xi átvilágítás után jutunk be. Nehéz befogadni mi van ott felhalmozva kincsekből, pedig az alapterület önmagában nem nagy. Vagyis ez a világon a legnagyobb egy helyen található ékszergyűjtemény. A szafavid dinasztia óta gyűjtötték, vannak koronák, trónok, tiarák, étkészletek, kardok, marokszám drágakövek csak úgy.  Itt van a világ legnagyobb rózsaszín gyémántja a Darya-i-Nur, 182 karátos. Egy földgömb 1869ból ami 34 kgos és ebből 3,6 kg a drágakő, 51ezer darab, gyémánt, rubin, zafír.. A Naderi trónt a híres páva trón alapján csináltak, na ez se gyenge, ezen vmi 70ezer drágakő van.

Ügyesen hazasétálunk Tamással, hogy aludjunk az éjszakai hazautazás előtt pár órát, mivel két ágyunk van 5-ünkre, felváltva tudunk pihenni.

18. nap

Még beszélgetek Masooddal pár órát angolul, kivett egy Magyaro-ról szóló könyvet a könyvtárból, ennek a tartalmát ellenőrzi rajtam (Árpád házi királyok sorrendben huhhh) és a magyar kiejtését csiszoljuk egy HVGből olvas fel :-), meg külföldi útjairól mesél, neki hatalmas élmény, hogy ivott alkoholt, evett disznóhúst és aludt lányokkal egy szobában..

Aztán indulás a reptérre, fura módon még mindig van hely a hátizsákomban, pedig 25 kg..  Mi Gyurival az Emirates-en kapunk enni, és az első rumos kólától könnybe lábad a szemem, ja és 3 hét után levehetem a kendőt a fejemről.. elég fura érzés, már megszoktam.

Röviden (és szubjektíven) a túráról:

Közel 3 hétig mentünk, sacra úgy 3500 kmt összesen, nagy részt saját busszal és tényleg nagyon sok mindent láttunk.  Annyit, hogy sokszor a befogadó képességünk határára jutottunk. Arra, hogy mindezek leülepedjenek nem volt idő, talán itthon a fotókat újra átnézve.. Nekem  - aki sajnos a buszban nem tud olvasni – összesen, ha 5 oldalt sikerült elolvasnom az egész út alatt. Ez mondjuk nagyon hiányzott. Naplót is éjszaka írtam, amíg a fotókat töltöttem le, mert semmi szabadidőnk nem volt. Viszont sokszor mentek el értelmetlen dolgokra órák feleslegesen (mint pl. karavánszerájos hotelek nézegetése Yazdban a következő csoportnak) vagy arra hogy feleslegesen egymásra vártunk.

 Összesen 5 kg fogytam (örülünk :-) ), részben nem volt időnk enni sem (főleg a túra elején) és sokat gyalogoltunk úgy átlag 10-15 km naponta biztos megvolt. Az étkezések kaotikusak voltak és nagyon egyhangúak. Ha úgy volt, hogy hozzunk kaját, mert nincs éttermes ebéd, megálltunk enni, amivel általában jó 1,5 óra elment, ha úgy volt hogy rendes ebéd lesz, végül még se jutott rá idő, ettünk, amit találtunk a helyi közértben (krémsajt, kenyér, uborka ilyesmik). A gyorséttermek nem gyorsak és menü a kebab falafel vonaltól a legritkább esetben tér el. 

A programokról sokszor nem volt fogalmunk se, vagy ha igen akkor óránként változott, hogy mi is fog történni … (Így kezdődtek Antonnal a fogadások, sose tudtuk mikor érünk hova :-) ) Ezt nevezhetjük flexibilitásnak is, de abból azért kicsit sok volt.

A szállások között volt pár kritikán aluli (és nem az a baj, hogy egyszerű hanem hogy koszos, leszakadó ágyakkal és olyan kis hellyel hogy a hátizsákját nincs hova rakni az embernek) és voltak sokkal jobbak. Viszont az hogy 3an 4en lakunk egy szobában még ezeken a helyeken is sok volt. Nem csak a hely hiány miatt, hanem mert a fürdőszobára várás stb. megint a pihenésből vett el. Az alvásidő amúgy sem jött ki átlagban napi 5-6 óránál többre, a végére mindenki hulla fáradt volt.

Ami nagyon pozitív volt – az a csapat. Már az első napokban jól összerázódott a banda és a különböző egyéniségek ellenére szuper volt a társaság.  Ez szerencsére kitartott a túra végéig, minden fáradtság és nehézség ellenére. Ha van problémás „egyed” nehezen lett volna kezelhető.. A csapathoz tartozik, hogy Krisztina (farsziul beszélő utitársunk) tolmácsolása és segítsége nélkül ez a túra nem lett volna ilyen sikeres (és ezt véleményem szerint illett volna minimum egy búcsú vacsorán megköszönni – én megtettem Antonnal, de az nem ugyanaz). Rengeteget segített ügyintézett, alkudozott, a sofőrnek fordított stb.

A külvilággal a kommunikáció nehézkes, az én mobilom nem is működött (Vodaphone, így szeretünk), Fészbuk se, de a yahoo szerencsére igen.  Ja a saját blogom is le volt tiltva :-) Viszont a wifi csak a nagyobb turistás városok, jobb hoteljeiben működik rendesen.

De minden nehézség ellenére Irán lenyűgöző, menjetek nézzétek meg amíg lehet! Ez a fajta vendégszeretett sajnos mulandó – vagy azért mert ők is vmilyen háborús konfliktusba sodródnak vagy mert nyitnak és elözönli őket a milliónyi turista és a nyugat összes „vívmánya".

Zanzásított Iráni Történelem:

Már i.e. 7000ben laktak itt népek, de az első jelentősebb civilizáció az elámi volt, ők Mezopotámiával kereskedtek meg harcoltak. Aztán nomád törzsek jöttek, az árják (vagy ariánok), ezeknek az indo-európai népeknek egy része tovább ment, egy része maradt. A maradók között voltak a médek, perzsák, parthusok stb. Úgy a i.e. 6. századra kialakult az egy isten (Ahura Mazdá) hit a zoroasztrizmus  iszlám térhódítása előtti régi iráni vallás Zoroaszter (Zarathustra )próféta tanításaiból. 

Az első jelentősebb a Méd birodalom volt, Asszíria és Babilon elleni védekezésül szövetkeztek a törzsek. Aztán a persze törzsek fellázadtak, jött Nagy Kürosz és egységesítette médeket, perzsákat létrehozva az Akhaimenida Birodalmat (i.e. 559–330), és megépítette Paszargadai-t. A Birodalom másik jelentős uralkodója Dareiosz (i. e. 522–486) volt (Dáriusz kincsei hmmm?), ő Perszepoliszt építette és az akkori kor leghatalmasabb birodalmát. Perzsa Birodalom határai keleten az Indus és Amudarja folyókig, nyugaton a Földközi tengerig terjedtek, beleértve  a mai Töröko-ot és Egyiptomot.  A görög-perzsa háborúban még Athént is lerombolták i. e. 480-ban.

De aztán jött Nagy-Sándor és elfoglalta az egészet (i.e. 328–327) ami halála után szét isesett .

A következő a Szeleukida Birodalom  volt, de aztán i.e. 250-ben a Párthusok megszabadultak tőlük és lett sajátjuk. A Parthus Birodalom volt a harmadik egységes iráni  királyság, szintén hatalmas területen, ők a Római Birodalommal harcoltak sikeresen. Végül Ardasír (Artaxerxész), a Szaszanida Birodalom megalapítója 226-ban elfoglalta a Párthus Birodalmat. A Szaszanida Birodalom is sikeresen harcolt a rómaik ellen, de küzdöttek a hunokkal is, végül 651-ben az arabok vetett végett a sztorinak.

Az iszlám hódítás az Omajjád Kalifátus részévé tette Iránt, de az arabizálás sosem volt igazán sikeres – mindig is megőrizték a perzsa nyelvet és kultúrát. 1038-1220ig a Szeldzsuk dinasztia alatt virágozott az ország, aztán 1218-ban jött Dzsingisz Khán meg a Timur Lenk meg a többiek, szóval a mongolok, akik sokat romboltak de a perzsa kultúra még őket is megfogta.

Az első iráni Síita iszlám államot a szafavida dinasztia (1501–1722) első tagja, Iszmáil sah alapította.

A muszlimok kb. 10-30%a tartozik a Síita kisebbségbe. A muszlimok rögtön Mohamed proféta halála  (632) után, nem lévén előre kijelölt vezető két részre szakadtak. A sía-k szerint az egyértelmű utód Ali (a próféta veje és egyben unokatestvére) lett volna, míg Alit a szunniták nem ismerik el Mohamed utódjául (szerintük a választott kalifák azok). Ali volt a 4. Kalifa (656-661) és az iszlám síita irányzatában őt tekintik az egyetlen jogos kalifának, illetve az első imámnak. A további imámok Ali fiú utódai (összesen 9 feleségtől és további ágyasoktól 36 gyereke volt) -  a hivatalos államvallás Iránban a 12 imámot elismerő sía, eszerint az utolsó imám Muhammad, és azért nincs több, mert ő gyerekként eltűnt és majd egyszer megváltóként kerül elő.. Valamennyi muszlim hívő kötelessége a hitvallás és az ima, a böjt, az alamizsnaadás és a Mekkába való zarándoklat, de a síiták az imámok és azok leszármazottjainak a sírját is látogatják.

 A szafavida dinasztia után jött Nádir sah aki 1738-ban betört Indiába, ekkor zsákmányolta a Pávatrónt, a Koh-e-Noor és Darya-e-Noor gyémántot, meg iráni kincstár többi ékeit. Aztán jöttek még más dinasztiák, meg az oroszok és  brittek, aki elég jelentős területeket foglaltak el, de Iránt végül sose gyarmatosították. 1921-ben Reza Pahlavi megbuktatta a Kádzsárokat, és 1925ben sahhá kiálltotta ki magát. Iszlámellenes és nyugatbarát volt, alapított egyetemet, állami hadsereget, közoktatást, lett alkotmány és a saría helyett Ptk és Btk.

A II. VH-ban mivel nem voltak német ellenesek az angolok és a szovjetek megszállták őket, és a sah-nak le kellett mondani a fia javára. Ő ugyan tovább modernizált, de közben elnyomó rezsimet üzemeltetett amit az 1979-es forradalom döntött meg, és megalakult az Iszlám Köztáraság Khomeini ajatollah vezetésével, aki a tömegek támogatását is élvezte. Ez azt jelenti hogy az iráni rendszer elnöki teokratikus köztársaság, legmagasabb rangú vallási és politikai személyisége a Legfőbb Vallási Vezető, aki egyúttal a fegyveres erők főparancsnoka is, s gyakorlatilag ellenőriz mindent.

1980ban Saddam Hussein megtámadta Iránt és háborúztak Irakkal 1988ig, a háború jó sok áldozattal járt (mind két oldalon).

10. nap

Jameh vagy péntek mecset, hajnalban. Ennek annyi előnye volt, hogy sikerült turista és állvány mentes képeket csinálni.. A mecset helyén anno tűztemplom volt, az első mecset a 10. században épült, aztán persze készült még pár verzió.. Az egész mecset hatalmas, itt téglából vannak az oszlopok, boltívek kupolák, régiek és érdekesek.. A mecset melletti bazárban sétáltunk, és könnyesre röhögtük magunkat a próbababákon, teljesen szürreális, volt nyakán kötéllel kikötött, szeme helyén árcédula, csadoros kerékfelnibe állítva, zacskó a fején stb…

A sofőr közben visszaszerezte a mosást, de sajnos ki nem vasalta a cuccomat :-) A vészbanya még mindig néz.

Ezután egy régi hamamba mentünk, elvileg minden mecsethez jár egy fürdő, hogy tisztálkodjanak a népek mielőtt közösségbe mennek a fertőzések elkerülése végett..

Benézünk még a rezgő minarethez, aminek a tornyába bemászva vki meg tudja mozgatni az egész tornyot, de tulajdonképpen még a másik torony is mozog. Az épület is szép arányú, de a mozgó tornyok tényleg viccesek.

Mentünk még tűztorony nézőbe, ahol az épület nem, de a kilátás szuper volt, meg hatalmas galamb dúcokat nézni ahol a trágyát gyűjtöttek régen. Ebéd egy helyi gyorsétteremben, ami minden volt csak nem gyors. A kész grillcsirkét leszedni a rúdról félóra volt.

Néztünk még a folyón hidakat, téglából készültek boltívesek és nagy élet van rajtuk, piknikezők, énekesek, családok stb..

Aztán bazár, és szőnyegek biznisz. Először teszünk egy óriási kört, hogy megtaláljuk Krisztának a Vándor által látott tuti szőnyeget.. Nem lett meg, úgyhogy visszamentünk a tegnapi boltba, tea, dumálás, óriási röhögések. Most volt egy kéretlen közvetítő is, aki a közös fotó alatt megfogta a térdem, mondtam a többieknek hogy 20 $-ért megfoghatja a másikat is, persze a nagy röhögés miatt neki is le kellett fordítani. Krisztának alkudoztunk .. eladtam, hogy Anton a férjem és ő a lányunk, ezért segítek hátulról az alkudozásban. Kezdek belejönni :-)

Este még visszamentünk az egyik hídhoz, meghallgattuk az énekeseket, és ettünk egy gyors vacsorát leves formájában.

11. nap

Elindultunk Yazd felé, közben romváros és mecset nézés Nainban.  Jó kis vályogtégla épületek, de teljesen romba dőlve plusz egy vályog vár, romos, de nagyon fotogén.

Megnézzük hogyan készülnek a szőnyegek, különösen a csomózós technika érdekes..

Újabb rom vár, Maybod, i.e 3-4 század, aztán karavánszeráj, meg jégverem, de ezt végül csak kívülről nézzük meg.

Tűztemplom, nagy érdekes sziklás hegyek között. Baromi melegben mászunk fel, de a kilátás kárpótol. A belső templom pedig kifejezetten hangulatos, vizes szikla, és egy nagy fa van beépítve, a szikla előtt ég a tűz..

Újabb romváros, Kharanaqba, egy teljesen elhagyott agyagtéglás rom házak, amiken szabadon lehet mászkálni, fel is megyünk pár tetőre Krisztinával, amiről alig tudunk lejönni. Itt is van rezgős minaret de sajna az zárva van. A hely nagyon hangulatos, de félig beomlott házak veszélyesnek tűnnek, főleg hogy mindenki mászik amerre lát.

Az esti szállás buktás, egy jó koszos karaván szeráj, csak abban bízom hogy talán a kaja nem mérgező..

 12. nap

Yazd városnézés. A hely arról híres hogy a világ legrégebbi még létező vallásának a zoroasztriánus vallásnak a központja, meg az óváros ilyen vályogházas sikátoros, eltévedős hely. Ja meg vannak szél tornyok amivel a vizet hűtik. Hajnalban megyünk napfelkeltét nézni a Hallgatás Tornyaihoz, a zoroasztriánusok ide temették a hallottakat, vagyis kitették a toronyba hogy a madarak megegyék.

Még odafele menet látunk egy parkot, ahol a helyiek tornáznak, egy bácsi vezeti a gimnasztikát, eleinte csinálunk pár fotót, aztán mi is beállunk J tök jó gyakorlatokat csinálnak.

Reggeli után a 15 századi péntek mecset jön, meg egy szentély, meg tradicionális ház, meg a Nagy Sándor börtöne és a 12 imám jelképes sírja. Elég lődörgős a tempó, én így hamar elfáradok, szóval páran igyekszünk leszakadni és felgyorsulni. Így jutunk be a helyi tuti cukrászdába, ahol fantasztikus perzsa édességek vannak, még glutén mentes is. Nem vagyok édesszájú, mint tudjuk, de ezek még nekem is bejönnek. Délután még egy kert, de ezt kihagyom. A víz múzeumot viszont nem, szép kis csipke díszítésű épületben magyarázzák el hogyan jutott csatornákon a víz a hegyekből a városokba, ahol tárolták, hűtötték.

Ezután rövid szabadprogram, de olyan homokvihar jön, hogy menekülünk egy étterembe. Este még elmegyünk a több ezeréves iráni sport a zurkhaneh bemutatójára. A dobolás meg az ének teccett, maga a bemutató annyira azért nem kötött le, de lehet hogy csak túl meleg volt. Megjegyzem összességében Yadz nem jött be annyira, poros szmogos város, nekem nem volt semmilyen hangulata.

13. nap

Újra hajnali kelés, gyakorlatilag nem alszunk 5-6 óránál többet egyetlen nap se.. És jó ha 2 étkezés belefér a programba.. mondjuk itt már annyira meleg van, hogy csak salátát ennék legszívesebben.. de mivel általában a kis helyi kifőzdékben eszünk, a kaja többnyire kebab, pedig az perzsa konyha híres a jó kajákról, csak azokat nem ilyen helyen adják.

Na szóval elindultunk Shirazba, kb 500 km, közben azért persze megnézünk ezt azt. Először programon kívül a Pasargade romjait, ami világörökség, és itt van Kürosz sírja, meg egy citadella, meg még pár rom, jól mutatnak a frissen nyílt pipacsok és búzavirágok között.

Aztán szikla domborművek Naqsh-e Rajab és Rostam, szasszanida művek, Dareios I és II meg Xerxes meg Artaxerxes sírja van itt. Jóképű sziklába vésett művek ezek, elég látványos a hely.

Még Persepolisba mennénk, de miniszterelnök látogatása miatt lezárták, szóval újratervezés, megnézünk egy Botanikus kertet Shirazban ami világörökség, az híres perzsa kertek egyike. Néznék még mást is, de a miniszteri látogatás miatt minden zárva, marad a bazár és a melletti levő hatalmas mecset mint esti látnivaló.

Itt egyébként tényleg hangulatos és tiszta karavánszerájban lakunk, egyetlen hibája hogy a csajos szobához - amiben hárman kecózunk - olyan csigalépcső vezet fel, ami semmilyen építészeti szabványnak nem felel meg.. Nagyjából guggolva férek el, ez nem lenne baj ha nem kellene egy 21 kgos hátizsákot felvinnem.. Este a szokásos kép letöltős program a karavánszeráj udvarán, tiszta nadrágban, Anton nyilván leönt alkoholmentes sörrel..

14. nap

Újra hajnalban kelünk a változatosság kedvéért, és olyan korán érünk Nasir Ol Molk mecsethez hogy még nincs is nyitva. Úgyhogy teszünk egy kört és ránézünk kívülről a Citadellára, és megcsodáljuk a fényképező turista szobrát :-)

A mecset már nyitva mire odaérük, és persze egy kínai turista banda beelőzött, ami éhgyomorra nem tesz jót. Itt a színes üvegablakok a poén, ahogy átsüt rajtuk a reggeli nap és tükröződik a színes minta a falakon, padlón..

Megint fürdeni, vagyis hamamba megyünk, hatalmas tömeg van nehéz élvezni a helyet pedig itt is szépen dekoráltak a falak. Ez már a bazár mellett van, sétálunk ott is egyet. Hát brutál tömeg van, lépni alig lehet annyian vannak. Megnézünk még 2 karavánszerájt, pár boltot, de nem is alkuszunk semmire komolyan, mert sokkal drágább a hely mint az eddigi városok.

A Bagh-e Naranjastan (Narancsisztán) lenyűgöző, és nem csak kívülről a kertje, belül gyönyörű freskók díszítik a falat, plafont.

Gyors ebéd – mámint az irániak szerinti gyors, de a szendvics finom legalább.

Délutánra marad Persepolis, valaha a hatalmas Dareiosz király által épített fővárost Nagy Sándor rombolta le. De még a megmaradt romok alapján is elképesztő lehetett. Elég sok dombormű látható a falakon, vannak szárnyas bikák, lófejek, két sziklasír domborművel.. A hőség még így tavasszal is elviselhetetlen, pedig késő délután vagyunk.. minden csapnál be kell vizeznem a fejem és nem tudunk eleget inni. A lemenő napban fentről nézzük a romokat a sziklasírok mellől, nem rossz.  Nekem nem okoz csalódást a hely, de tény hogy láttam ennél  látványosabb, jobban megmaradt romokat már életemben  pl. Baalbek vagy Palmyra..

De még nincs vége a napnak mert ezután Theránba repülünk egy fura nevű iráni légitársasággal, és így legalább egy órát alszom a repülőn a Deadalon kómában, ha már ágyban nem nagyon sikerült eddig  a kielégítő mennyiséget abszolválni.

15. nap

Reggel a későn jövőkkel Vándor a Golesztán palotába megy, mi meg egyedül a Nemzeti Múzeumba. A kiállítás színvonalas ha nem is nagy, szép kerámiák, domborművek, cserepek stb. Mire mi végzünk a másik csapat akkor ér ide, és mivel úgy beszéltük meg addig míg végeznek mi nézünk másik múzeumot, elsétálunk a közeli üveg és kerámia múzeumba. Csak azért,hogy leesett állal sétáljunk körbe egy félórát. Nem csak az épület szép, de ahogy a kiállítás össze van rakva az is elképesztően igényes, a kiállított tárgyakról nem is beszélve.

Aztán jön Masuud a múltkori coachsurf-ös segítünk, hogy Vándor a másik csapattal már elindult Saad Abad Palace-hoz nélkülünk. Az ezután következő eseményekben az alábbi pozitívumokat találtuk..

• ültünk rendőrautóban összesen 6an, és ebből csak egy volt zsaru
• a helyi rendőrőrsön eltöltött 3 óra alatt Tamást Al Pacinonak nézik
• ezért a rendőr leveszi a névtábláját és fotózkodnak
• a jegyzőkönyv indigóval készül, tehát van még a világon ország ahol ezt használják
• magyarul köszönnek el, hogy viszontlátásra
• megnézzük belülről a főkapitányságot is
• az itt eltöltött újabb 3 óra alatt látjuk, ahogy két összebilincselt gyanúsítottat hoznak, akik az ellopni tervezett kereket hozzák emelővel együtt. Őket később a hatalmas terem közepére mellénk ültetik, de nevetni nem merünk
• itt is készül farszi jegyzőkönyv, és megtudjuk a fénymásolás nem egyszerű, mert külön kell igényelni az 5 db A4es lapot
• mindezt sikerült egyedül megoldanunk, mert még nem felejtettem el angolul és Masood sem hogy az út elején magyarul tanítgattam, így egész nap tolmácsol és a végén hazakísér minket, meg vizet is vesz nekünk, hogy szomjan ne haljunk.
• a perzsákról és Iránról kialakult pozitív véleményünk semmit sem változik, csak sajnáljuk, hogy nem vettünk több szőnyeget Iszfahan-ban

 Negatívumok is voltak:

• szegényebbek lettünk két álrendőr miatt 3an összesen vagy 350ezer forinttal, szerencsére vagy nem, ebből nekem csak kisebb rész jutott
• eltöltöttünk egy fél napot a rendőrségen a városnézés helyett, étlen szomjan
• közben én fordítottam órákon át angolra, Masood a coachsurf-ös fiú farszira a dög melegben, és próbáltuk kimagyarázni a zsaruknak hogy a tour leader miért nincs itt velünk
• Vándort különösebben nem érintette meg mi történt az elhagyott csoportféllel, vagy a 3-unkkal rendőrségen

6. nap

Hamadanban megnézzük a nagy mecsetet, meg az ótestamentumi Eszter sírját. A városban 5 zsidó család él, összesen 26an vannak.. Közülük egy bácsi beszél a sír történetéről, egy 14. századi torony van a sír felett, meg egy pár száz kilós kőajtó a bejárat..

Avicenna mauzóleum is van, nem annyira érdekes, de legalább kipróbálom hány gyógynövényt ismerek fel a falon (bukta, úgy 40%).

A város amúgy tök nyugatias, legalább is elrendezésében, mert 1926ban egy német építész rendbe tette. Bár arra kíváncsi vagyok, hogy a járdaszegély melletti kempinget is ő tervezte-e bele, mert izé konkrétan tábla jelöli, hol lehet az úttesten sátrazni.

Ezután forró utazás Qom-ba.. Brutál meleg van, a táj is egyre szárazabb és egyre porosabb. Néha homokviharban buszozunk.. a pasiknak még rövid ujjúban hagyján, de nekünk beöltözve kegyetlen meleg van.. Felszedjük Gyurit, ő kihagyta Kurdisztánt és csak itt csatlakozott a csoporthoz.

Qom az iráni vallási élet központja, fontos zarándok hely – Hazrat e Mazumeh szentély ahol Reza nővérének 9. századi sírja van. Igazából hatalmas mecsetek együttese, arany kupolával, tükrös termekkel. Minket csajokat további csadorba burkolnak, nem mintha fáznánk és külön megyünk be egy kísérővel. Bent hatalmas tömegben férfiak és nindzsák – ide minden nő fekete csadorban jön. Állítólag most kevesen voltak (egy évben 2 millió látogató van) – hát alig fértünk be a női részébe a tükrös mecsetnek. Sok a láthatóan arab zarándok, illetve van 2 halott, de őket a vállukon hozzák utolsó mecset látogatásra.

Aztán Kashan felé izzadunk tovább, itt még esti bazár nézés és  vacsi a karavánszerájos hotelunk kertjében. Itt már sok a turista, főleg ahhoz képest, hogy eddig egy darabot sem láttunk.

7. nap

Kashanban indultunk városnézésre, több szépen helyre állított régi kúria, egy hammam, mecset a látnivaló.. Az első a Tabatabatei, 1881es, hatalmas szép kert tóval, tükrös terem, szép freskók, verandák, konyha stb. Ezután néztünk mecsetet,  egy gyönyörűen helyreállított hammamot, aminek a belseje csupa freskó, és faldíszítés, de fel lehet menni a tetőre megnézni az üvegtéglás kupolákat és szuper kilátás nyílik a városra is. Nézünk egy másik történelmi házat az Abbasiant, ez is nagyon szép. Aztán városfal és mi ebéd helyett bevállalunk egy harmadik házat is, a Borujerdiyeh. Itt a veranda dómja ami nagyon színes freskókkal van tele, a poén meg az hogy a tükrös terem egy iroda, de szívesen látnak minket ott is pár fotó erejéig. Még Fin kertet is nézünk, de ez azért nem akkora flash, viszont újra celeblány leszek mert kb. 100 fotót készítenek az iráni lányok velem.. Gyakorlatilag ha megállok, egyből megjelennek az iráni csajok, hogy fotózkodjunk. Ez elég fárasztó, de be kell lássuk fair, mert mi is fotózzuk őket. Így bambán mosolygok a 120. mobilos felvételen is.

Fakultatíve elindulunk egy kb. 50 éves Merci busszal a sivatagba, ott fogunk éjszakázni egy karavánszerájban.  Az oda út elég rázós, de cserébe látunk tevéket és kiszáradt sós tavat. Itt bevárjuk a naplementét, és közben dinnyét eszünk.  Már sötétben érjük el az oázist és ezzel elvesztem a 3. fogadást is, ami a szállodába érkezés időpontjának megtippelésre vonatkozott. Amíg szobára és vacsorára várunk, iszunk egy alkoholmentes sört, illetve én iszom, Anton rám önti, úgy tűnik zavarja ha tiszta a nadrágom. :-)

Közben pár helyi kiszúrja, hogy Kriszta beszél fársziul – konkrétan tátott szájjal nézik, majd hoznak nekünk dinnyét, rágcsát stb.  A poén az, hogy dormitórium szerű fülkében alszunk hatan csajok, csak éppen az ígért matracok nem érkeznek meg, így egy szimpla szőnyeg van csak a téglákon és hatunkra jut 4 pokróc. A vacsora kegyetlen lassú, viszont legalább éppen ehető.. A lassúsággal az a baj, hogy éjfélkor tudunk aludni menni, de másnap reggel 5kor indulás napfelkeltét nézni.

 8. nap

Hajnali indulás dűne nézőbe napfelkeltével egybe kötve.. Hát sötétben bazi nagy homok dűnét mászni nem egyszerű, de ezt eddig is tudtuk.. Az ember kettőt lép fel, legalább egyet csúszik vissza, ennek térdeim örülnek legkevésbé, de kilátás azért rendbe van, látni sivatagot, tevét, sós tavat. És persze vagy egy órát bohóckodunk és fotózunk míg fel kell a nap. Krisztával mi mellúszást mutatunk be a dűne élén egyensúlyozva és persze sokat nevetünk. De van rajzolás, ugrálás stb.

Vissza a szerájba reggelizni, de előtte megitattunk egy teve csordát, szó szerint a sofőr meri nekik a vizet az itatóba, mi meg nézzük őket. Nagyon jó fejek és van egy csomó plüss kivitelű babateve is. Reggeli, aztán vissza az eredeti buszunkért Kashanba. Itt újra megbizonyosodunk arról hogy gyakorlatilag a lopás mint olyan ebben az országban nem létezik. Vándor legnagyobb meglepetésre a helyi guide-unk közli hogy megtalálták a 2 napja bazárban elhagyott mobilját (észre se vette hogy elvesztette) és a sofőrünk (aki úgy néz ki mint lusta dick a Macskafogóból) tudja hol lehet átvenni.. Azt persze azóta se tudjuk honnan jöttek rá hogy a miénk a mobil, mert hogy ezen a helyen azért vannak már más nyugati turisták is… De a telo tényleg meglesz, és még fali naptárakat is kapunk a fazontól ajándékba. Hát konkrétan az állam leesett.. mert ugye hallottam már ezt, de most személyesen is láttam hogy nem csak elképesztő kedvesek itt a népek, de mennyire nincs eltulajdonlás az is döbbenet.

Egy Abyaneh nevű falut nézünk a hegyekben Iszfahan felé. A vörös agyagtéglás házak nagyon hangulatosak és szép faragott faajtók vannak a házakon, úgy a 30.nál hagyom abba fotózást. Csomó teheráni turista van, így megint fotózkodom sokat. Itt a népek színes kendős cuccban járnak, a fekete varjú vagy nindzsa szeró helyett, ezeket a színeseket szoknyástul bérelni is lehet, de hát nem valószínű hogy van ez a méretemben.. Jót sétálunk, és közben 12 csepp eső is esik.

Közben meglepetésnek beül egy banyaszerű lény a sofőrünk mellé, mint kiderül a felesége (vagy titkosrendőr), ő is jön velünk.. közben gyilkos pillantásokkal méreget. Igazi vészbanya.

Natanzba megyünk megnézni egy szép Jame nevű mecsetet, aminek a minaretje és kupolája nagyon szép kék csempés.. És persze is itt is fotózkodom.

Aztán menni Iszfahan – és ezzel zsinórban a 4. érkezésre kötött fogadást veszítem el, mert ez az első alkalom, hogy korábban érkezünk a vártnál. Szóval szerencse hogy van sörfőző ismerősöm, mert a tartozásom Anton felé nagyjából el fogja érni az ipari mennyiséget mire az útnak vége..

 9. nap

Iszfahan – a reggeli városnézés rögtön azzal az extra bizarr sztorival indul, hogy mivel mosatnom kell és a szállodában nincs szolgáltatás, hogy a ruháimat el kell jutatni a mosodába. Az viszont reggel 8kor még nincs nyitva, ezért megkérjük a portás tolmácsolásával a sofőrünket hogy majd vigye el. Erre, arra megy a busszal és beviszi a tisztítóba, míg mi kint várunk.. és látjuk hogy személyesen teszi bele a mosógépbe a ruháimat..  Csak tudnám ezek a szürreális dolgok miért mindig velem történnek. A büdös banyája meg gyilkos pillantásokkal méreget..

Aztán már tényleg városnézés – konkrétan 12 órát mentünk a városban, de annyi  a látnivaló, hogy még másnapra is jutott..

Először az Imam tér, ami a második legnagyobb a világon és szép is. Zöld, körben mecsetek, bazár és szökőkút.. Sah mecset, vagy Imám mecset, hatalmas kékcsempés 40 oszlopos, hatalmas freskókkal borított safavid korból származó épület. A kupola alá középre állva 12 visszhangot hallani.. Nekünk meg énekel Vándor egyik építész cimborája. Az egyetlen gond, hogy az egész mecset közepe fel van állványozva, ami erősen rontja  a fotózást – erre tesznek ponyvát és árnyékolnak az imádkozó híveknek.

A következő a Lot Follah mecset, 17 századi, itt is gyönyörű freskók, színes csempék. Ebben az érdekes, hogy a kupolás terem egyik sarkában suttogva azt hallani a másik sarokban is, főleg ha az ordító kínai turista csoport már lelépett.

Szemben a tér másik oldalán van az Ali Qapu palota, itt az oszlopos terasz és a legfelső szinten a Zene terem a poén, meg az hogy elvesztjük Bélát,mert látnivalók végeztével ellóg a bazárba shoppingolni.

Megyünk a Chehel Sotumn palotába, nagyon szép kertben, itt is színes freskós termek, fa oszlopos tornácok, freskó javító bácsika és hatalmas száraz farönkök a parkban.

A következő Hasht Behesht palota, itt is freskók belül, kívül állatos festett csempék. Ebédelni elsétálunk a közeli sokcsillagos Abbas hotel étterembe, ahol mi diós gránátalmás szószban eszünk csirkét, de akkora az adag hogy alig bírjuk megenni, a pincér meg kiszámolni kinek mennyit is kellene fizetni.

Ebéd után az keresztény örmény negyedbe megyünk, itt először a Vank katedrális nézzük meg. Kívülről semmi extra, kivéve, hogy a festett csempéken most nem iszlám motívumok hanem angyalkák vannak. A kertben az örmény genocídum 100 éves évfordulójára gyerek rajzok és plakátok emlékeztetnek. Belül pedig egy rendes örmény templom, freskókkal.  Az mondjuk érdekes hogy a kereszt alatt csadorban ülnek a nők.. Aztán még sétálunk a negyedben, mi megnézzük a Szent Betlehem templomot is gyorsan, ami kisebb de hasonló mint az előző. Következő Tűz templom, zoroastrianus templom, ahová csak másodikra jutunk be, ekkor nyilván én csöngettem be.. Fehér ruhás pap beszél a vallásról és válaszol a kérdéseinkre. De ezzel még nincs vége, még egy mecset van hátra a bazár előtt a Hatim mecset, ez is fel van állványozva középen, és ekkora már gyakorlatilag annyira elfáradtunk a sok látnivalótól hogy alig éri el az ingerküszöböt. Sétálunk a bazárban, én hulla fáradtan alkuszom szőnyegekre, mert találunk egy boltot tele szebbnél szebb nomád szőnyegekkel, de egész eredményesen, úgyhogy lesz mit hazacipelni. Ja és ma én nyertem végre a fogadás, mert fél9kor indultunk vissza a szállodába.

Bárkinek is említettem, hogy (végre) Iránba megyek – az azonnal reakció Te nem vagy normális, minek járkálsz ilyen veszélyes helyekre stb.. Iránról általában az atomprogram, szélsőséges iszlám, a nők elnyomása jut mindenki eszébe. De ha azt mondtam volna, hogy Perzsiába indulok valószínűleg a hosszúszőrű macskák, kék festett csempék, gyönyörű szőnyegek és paradicsomi kertek országára asszociál mindenki.

Egy biztos az emberek hihetetlenül kedvesek, turisták alig vannak, és annyi gyönyörűséges látnivaló van, hogy hetekig fog tartani, amíg a 4200 fotót kiválogatom.  A többit meg olvassátok alább..

Ja a 4. rész végére írtam egy kis történelmi összefoglalót, meg ugye némi véleményt a túráról is, persze Polgisan és szubjektíven :-)

0. nap

Négy nap otthon Cape Verde után, épp arra elég hogy ki- és bepakoljak, és realizáljam hogy 3 óra időeltolódástól is lehet az embernek jet leg-je, ha ehhez még hozzájön, hogy minden nap 3-4 órával később fekszik le mint a megszokott.. Nem baj Irán még + 3,5 óra :-)

Szóval megint Repülő Szőnyegre szálltam, hogy az Emirátusokkal dubaji átszállással Teheránba jussak. Elég eseménytelen út volt, kivéve hogy már a reptéren egy volt Novartisos kollegával találkoztam, illetve hogy az 5 órás út egy részen alvás helyett egy szuper cuki 18 hónapos kispasira vigyáztam, aki nem akart aludni, meg a mellettem ülő dél-afrikaival beszélgetem.... Meg kell állapítanom, hogy az Emirates még mindig a legjobb, legalább is kaja-pia tekintetében. Papa, most lazac saláta volt :-D

A gépem egyszerre landolt papíron a Pegasys-szal, amivel a csapat egy másik része érkezett, hihetetlen, de egyik gép sem késett és mindenkinek megjött minden csomagja, sőt még a reggel fél4es kómában arra is rájöttem hogy ők az A terminálon jönnek ki, úgyhogy nem volt bénázás. Gábor szerzett taxit és reggel 6ra már a hotelben is voltunk..

1.  nap

3 óra alvás után, gyors egyszerű reggeli után sétálni indulunk Teheránban. Mivel szombat van (muszlimoknak ez a vasárnap) szinte üresek az utcák. Az első program a pénzváltás – a pénzváltók utcájában. Ami állítólag nagyon veszélyes hely – a rendőr szerint aki megállt az autójával hogy ezt elmondja nekem angolul, törődve van velünk kérem, de tényleg. Mi bátrak vagyunk, így több kiló helyi bankjegyre teszünk szert, pedig a legkisebb is 100.000 Rial-os. Ez kb. 1000 Ft-ot ér, ami egyszerűsíti a számolást. Az viszont nem, hogy az árak általában nem Rial-ban, hanem Tomán-ban vannak megadva.  Ami ugyanaz csak osztva 100-zal.

Elnézünk egy félórára a helyi Ecseri piacra, ami nagyon érdekes, ékszerektől a fadobozon át, a kerámiákig mindenfélét árulnak, ruhát, szamovárt stb.. De olyan tömeg van, hogy fél óra elég is.

Aztán elsétáltunk a Golestan Palotához, közben találkoztunk egy tour guide-nak tanuló fiúval, Masood-nak hívják, akit Gábor szerzett, hogy tolmácsoljon, és meséljen arról mit látunk. A Palota maga is csinos, kézzel festett csempékkel burkolt, van márvány trónja is és egy csomó múzeum van benne. Ezekbe mind külön kell belépő, végül kettőt nézünk meg. Volt tükrös terem meg fogadó helységek, színes üveg ablakok, nyugatról kapott rengeteg ajándék, főleg kerámia, és gyönyörű hatalmas kristály csillárok. De nekem az oldalfal kézzel festett 3Ds csempéi teccettek legjobban,  nem volt két egyforma köztük.

A többiek nagyon szorgalmasak még egy múzeumba bementek, én a néprajzi cuccok helyett egy fa alatt ültem a parkban és az ebédről megmaradt kapitális csirkés szendvicsem maradékát majszoltam el. Közben a helyieket nézegetem, minden második nőnek műtve van az orra, van aki még a kötéssel együtt szelfizik J Nagyon menő itt az orr plasztika, kb. mint nálunk az szilikoncici  - nyilván mindenki azt műteti amit mutogatni tud..

Hazafele sétálva még megálltunk enni egy rendeset, közben a tourguide srácnak Masoodnak tanítottam magyar szavakat.. ez kb úgy nézett ki hogy leírtam angolul, aztán magyarul aztán ő fársziul fonetikusan.. de jól szórakoztunk.

2. nap

Indulás Kurdisztán felé, ami nincs közel Teheránhoz. Gyakorlatilag 700 km-t kell megtenni, és igaz jó utakon, de egy elég egyszerű busszal vagyunk, és minden rendőrségi ellenőrző ponton meg kell állnunk, szóval sejtettük, hogy el fog tartani egy darabig.

Hogy ne csak a Lonely Planet legyen velünk, én egy Bradt típusú útikönyvet hoztam, ebben Irán minden megyéje szerepel, kivéve Kurdisztánt. Ahol viszont rajta van az a Külügy, biztosítók stb tiltólistája, hogy na oda ne menjen senki.. Hogy miért azt nem értem, mert igaz hogy bazi messze van, de nagyon barátságos népek, és a táj hihetetlenül szép. A kurdok egyébként a legnagyobb nép (40 millió, főleg Töröko, Irak, Irán, Szíria területén) ország nélküli kisebbségként. Ezért aztán minden országban így is kezelik őket, pedig nagyon kedves állattenyésztő, földművelő népek, vannak köztük síita meg szunnita muzulmánok is.

Útközben azért beugrunk egy világörökséget megnézni Soltaniyehbe. A mongol uralom idején volt birodalmi központ a XIV században, Oljeitu állítólag Dzsingisz Kán leszármazottja volt, de mindenesetre úgy váltogatta a vallásokat mint más a csajokat. Volt Buddhista, aztán Keresztény aztán síita iszlán, aztán végül szunnita..

A mauzoluemot több ezer ember építette évekig, eleinte Alit az első síita imámot akarta volna itt újra temetni, de mivel az exhumálás muszlimoknak tilos ezért nem engedték, meg közben amúgy is szunnita lett, szóval úgy döntött akkor a világ legnagyobb tégla dómja az ő síremléke lesz. Hatalmas 26 méter átmérőjű, 48 méter magas építmény, nyilván korán idézetekkel, festett csempékkel díszítve, az egyetlen hibája hogy belül évtizedek óta fel van és lesz állványozva, mert a felújítása közel sem halad olyan gyorsan mint az eredeti építés.

Megnézünk még egy dervis kolostort Kanegah-t is, ahol szufi szentek sírjai vannak, de ez nem olyan érdekes.

Aztán pedig buszozunk hosszan, sokat, mi Annával a mellettem ülő útitárssal lenyomunk közben egy teljes Iron Maiden maratont (szereti :-) ) , de előbb lemerül az MP3 minthogy Sanandajba érjünk. Végül laza 15,5 óra vergődés után este 11re érünk a szállásunkra, ami nagyon szép és tiszta hotel, de 3an csajok lepakolunk, zuhanyozunk stb., van vagy fél2 mire ágyba kerülünk.

3. nap

Sanandaj kurdisztán fővárosa, szóval először körbenézünk itt. Van 2 látogatható nemesi kúria, belül tó, szökő kút, színes üvegablakok… Az egyik még felújítás alatt, de szép lesz ha kész.. itt van egy szobrász műhely is, az is érdekes. A másik múzeum, közeli ásatásokból vannak még időszámítás előttről sírok és a benne található ékszerek, használati tárgyak. Meg persze kerámiák, üvegek stb.

Megnézzük a helyi mecsetet, ahova nem csak beengednek (hitetleneket nem szokás) de direkt a mi kedvünkért nyitják ki.. Jó nagy, befér vagy 5000 ember, péntekenként tele van. Aztán séta a város főutcáján, apró boltokkal, ruha ékszer stb már önmagában is érdekes, de a legjobb hogy mennyire kedvesek az emberek.. Leszólítanak, köszönnek, üdvözölnek Kurdisztánban, és kifejezett megtiszteltetés, ha fotót készít róluk az ember. Mindenki megkérdezi honnan jöttünk, a helyes válasz Magyarisztán (Hungary, az nem mond semmit nekik), erről se sokan tudják hol van, de a sztán végződés megnyugtató. Egy kurd bácsi, aki a helyi nagy lapos kenyereket cipeli ebédre haza, nem csak hogy mosolyogva hagyja, hogy fotózzam, de kapok a kenyeréből is :-) Végig sétálunk a bazáron, vannak soselátott zöldségek amiket salátának esznek, csillogó ruhaanyag szekció, kockacukor daraboló mester és festett kiscsibék.. de mindenki iszonyat kedves, errefelé senki turista nem jön, ezért is örülnek ennyire.. Eszünk tipikus kurd ebédet, én töltött szőlőlevelet, hagymás lepénykenyérrel.. klassz.

Tovább buszoz, Palanganba, ami kurdisztán legfotogénebb faluja. Az úton amúgy körben tök havas hegyeket lehet látni, de amerre megyünk már tavasz van, minden smaragd zöld, tele pipaccsal és virágzó gyümölcsfákkal. A falu egy völgy két oldalán, lapos tetős kőházakból áll. Igaz, hogy minden sikátor tele kecske meg tehénszarral, mert az állatok is a kőházakban laknak, de tényleg nagyon festői a hely. Átmászok a túloldalra, a legmagasabban fekvő házak közé.. hát a kilátás a szemben falura elég rendben van.. bemegyünk az egyik családhoz ahol a nők a teraszon fonalat fonnak, klasszikusan kézzel orsóra tekerve.. Krisztina az egyik útitársam tanul farsziul, ő tolmácsol, hihetetlen kedvesek, végül a két banánomat adom nekik megköszönve a vendéglátást. Nézünk még temetőt, eszünk dinnyét, elindulunk Paveh felé..

Vagyis indulnánk, de pár kilométer után felforr a hűtővíz.. a sofőr sincs a helyzet magaslatán, szó nélkül beleönti a 3 liter ivóvizemet, aztán lestoppol a faluba még vízért… végül csak tovább indulunk. Gyakorlatilag mivel egész nap csúszott a program már este 8 van, végül megint fél11re érünk a szállásra mai most egy ótvar szakadt hely.. kár, mert 10 dollárral többért fejenként lenne az előző napihoz hasonló normális. A fiúk 3 ágyasban laknak – leszakad az ágy nem ég a villany a fürdőben stb.. A helyzeten csak némileg javít hogy Antonnal elkezdjük meginni a titkos pálinka készletemet. Szigorúan kortyonként, mert be kell osztani :-)  Megint 1 óra mire ágyba kerülünk.

4. nap

Egy sishás helyen reggelizünk, utána bemegyünk a városba szétnézni a főtéren és a főutcán. Ez utóbbi nem annyira izgi, de az már igen, amikor Anton, Krisztát és engem megállít egy titkosrendőr és igazoltat.. Mindehhez kölcsönkér egy varrodát és oda ültet be minket, amíg felírja Anton útleveléből az adatokat és kikérdez minket. Erős deja vu érzés fogott el az egész jelenet kapcsán.. Aztán elenged minket, elmegyünk még a főtéren kis csoportokban ülő helyi kurd népviseletbe öltözött pasikat lefotózni. Közben lassan több a rendőr és katona a téren mint mi.. errefelé amúgy sem sok turistát látnak, de így még feltűnőbbek vagyunk. Minden útlevelet le kell fénymásolnunk a zsaruknak, és elindulunk a hegyekbe..

Először még zöld a táj, de a szerpentineken felmegyünk egész a hóhatár fölé, a kilátás konkrétan lenyűgöző.. Hatalmas hófödte sziklás hegyek, zöld völgyek virágzó gyümölcsfákkal.. Az út a megmaradt 2-3 méteres hó falak között kanyarog, többször megállunk havat fogni, úgy élvezi a társaság, mint a gyerekek. Ez már az iraki határ, annyira hogy kihasználva az iraki térerőt (ahol működik a Vodafone, Iránban nem) végre tudok pár sms-t küldeni.. Ez a hegyi út hihetetlen szép volt a hóval..

A falu vagy városka – Howraman ah Takht - már kevésbé izgalmas, vagyis nekem a tegnapi jobban bejött. Kőházak vannak itt is, de nagyobbak, és tradicionális nemez mellénybe öltözött pasik. Az emberek, ha nem is barátságtalanok, de itt sokkal kevésbé kedvesek és sokkal szégyenlősebbek, mint a tegnapi faluban. Komoly tanulmány, amúgy ahogy az útépítés zajlik, kiborítanak az út közepére egy Kamaznyi sziklát majd csodálkoznak hogy az autók nem férnek el..

Estére még meghívnak minket a Pavehben egy kurd esküvőre.. A férfiak titokban rakit isznak a szálloda mellett, a többiek már épp elkezdtek táncolni a nagyteremben. Élő zene van, sőt élőben közvetíti a lagzit a helyi TV is J Körben táncolnak kézenfogva a népek, néha a menyasszony meg a vőlegény is beáll. A csajok ruhája színes, és csupa gyöngy, flitter, hímzés, a mennyasszony viszont rövid ujjú nyugatias ruhában van. A többiek fotóznak, kör táncolnak, engem viszont kézről kézre adnak a helyi csajok és fotózkodnak velem, persze én jó szakadtan vagyok öltözve, ha tudtam volna hogy celeb leszek.. Aztán a helyi srácok, akik egész nap kalauzoltak minket hirtelen kiterelnek a lagziból  – lehet, hogy jönnek a kedvenc titkosrendőreink is a buliba, de amúgy is 11 óra van megint... Az ajtóban még kapunk egy fagyit (az enyém rózsa ízű, a szerencsésebbeké vaníliás).  Ágyba megint csak hajnali 1kor kerülök, le kell töltenem a fotókat és Antonnal éjfélkor még a szétesett papucsomat szereljük, némi szög és duct tape segítségével.

5. nap

Kermanshah-ba mentünk, ahol lori és kurd népek laknak, és vörösek a hegyek körbe. Itt szikla rajzokat nézünk egy tó parton, Taq e Bostan-nak hívják és szaszanida domborművek vannak a sziklákon. Ami érdekes, hogy a 7. századi faragáson páncélozott lovag van…

Itt nagyon hangulatos teázók, éttermek vannak, mi dinnyét eszünk az egyikben, én pedig az iráni couchsurfös kísérőnk mobilján lenyomok egy laza 30 perces telefonos állás interjút angolul. ami még az én mércémmel is kimeríti az extra bizarr fogalmát. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy én a Vándor mobilját adtam meg, de ő reggel elhagyta a telefonját, meg a fényképezőgépét. Szerencsére mostanra lemerült és így a hívások Mona (ő a coachsurf-os kísérőnk) telefonjára érkeztek.

Váltig állítottam, hogy én majd meg is találom az elveszett tárgyakat – és így is lett. Megtaláltam a kamerát is és később a fejlámpával Vándor telefonját is.

Még másik sziklarajzokat is néztünk, ezeken Dáriusz sztorija volt, szintén tóparton. Itt bejutottunk egy muszlim szentélybe is, ezekbe külön mehetnek be a nők és férfiak, és a szentély maga választja el a férfi és a női részt. Általában vmelyik imám vagy leszármazottja temetkezési helye és haláluk évfordulóján zokogó emberekkel telik meg.

Aztán mentünk Hamadanba, ez volt az ókor egyik nagy központja és a méd birodalom fővárosa i.e. 728ban. Mindenféle népek foglalták el az akhamenidáktól a szeldzsukokon át a mongolok, Timur, törökök, szóval mindenki aki erre járt.

Az esti bazárba azért még kimegyünk, és megcsodáljuk a henteseknél a birkafejeket és a klassz belsőségeket. Én elvesztem a pénztárcámat, vagyis nem, és megkérem Antont, aki halálra röhögi magát, hogy ez a kis pörformansz legyen a mi titkunk.

Itt megpróbálunk elmenni csoportosan vacsorázni, de a kísérlet kudarcba fullad, viszont páran jót eszünk egy nagyon pici helyi étteremben, ahol a szomszéd asztalnál ülő pár kóstoló falatkákkal etet minket, amíg meg nem jön a rendelésünk.. Később nyilván fotózkodunk velük.

Véget értek a két mzunugu, a Tahó és kicsit Furcsa Úrilány kalandjai Afrikában.. így a befejezést itthonról posztolom.

Közben már honvágyam van Afrika után… jó lenne megint a vörös földet látni, a színes ruhás fekete lányoknál mangóra alkudni, zsiráfokkal kokettálni, Issával főzni, és Juditka se vett meg még minden pszichedelikus mintájú anyagot a piacon.. :-)

 17. nap

Még az előző bejegyzéshez és naphoz tartozik, hogy ahogy meghallottam, hogy van egy autentikus etióp étterem Kigaliban, az a kérdés, hogy az afrikai búcsúvacsoránk hol lesz el is dőlt.

Persze este hiába próbáltunk taxit szerezni, úgy tűnik itt is bulizni indulnak a népek szombaton, mert végül ki kellett állnunk az utcára, hátha sikerül.. nem próbálkoztunk sokat, egy hölgy megállt egy dzsippel és felvett minket, majd ügyesen leszállított az eléggé eldugott helyen levő Lalibela-ba (nem meglepő az sem, hogy ez a neve :-) ).

Éppen 10 éve jártam Etiópiában, azóta nem ettem rendes etióp kaját.. szóval a várakozás nagy volt, de nem kellett csalódni. Kaptunk egy hatalmas injerát, tele vega finomságokkal és kértem még egy rendes wat-ot, hogy a berbere hiányomat is helyreállítsuk.

Bár valószínűleg Etiópiáról mindenkinek - aki élt már a 80as években - az éhezés jut eszébe, de létezik etióp konyha. Hogy miért annyira különleges? Mert teff csak Etiópiában terem. Az etióp konyha alapja az abrosz, legalább is a turisták leggyakrabban annak nézik a injerát, ami egy teff nevű gabonából készült kenyérfajta. Ennek a kölesfajtának a lisztjét keverik el vízzel, élesztővel és addig érlelik, míg szénsavas nem lesz. Aztán egy bazi nagy palacsintát sütnek belőle.. erre kerül a kaja, amit a letépett injera darabokkal kézzel eszünk. Így a savanykás ízű injera egyszerre tányér, evőeszköz és kenyér.

A másik, ami csak Etiópiában terem az a berbere… Ez egy jellegzetes (nagyon) csípős fűszerkeverék, amit minden család egyedi recept alapján készít. Kb. 20 különböző fűszerből készül, ebből legalább 15 valamilyen chili. Az ízét imádom, de az utána következő éjszakákkal vannak problémáim..

Kigaliba napi két járata van az Air Ethiopia-nak, mint a nagyon kedves tulajdonostól megtudtuk, így eredeti alapanyagban nincs hiány.. A kaja hihetetlen volt, a tulaj bácsi pedig szuper kedves, a végén külön elköszönt tőlünk.

Egy biztos a Lalibelába az etióp konyha egy rajongója érkezett, de távozáskor már ketten voltak :-)

18. nap

Utolsó nap :-( Szuper reggeli a teraszon, kilátással a városra, aztán nekifogtunk csomagolni. Na ezt mondjuk lehetett volna filmezni.. Juditka már napok óta az ipari mennyiségű passion fruit, mangó és avokádó, szizálból készült fonott tálak és tartók, anyagok stb. épségben való haza transzportálásának stratégiáján dolgozott. Nekem, mivel relatíve ritkán kerülök shoppingolós hangulatba, a cuccaim befértek a hátizsákból itt hagyott holmik helyére, de kihívásnak ott volt a 150 cm-es gorillafejes faragott sétabotom…

Így a gyakorlati megvalósítás a narancssárga duct tape, befőttes gumi, ikeás táska, szemeteszsákok, használt törülköző és helyi bevásárlótáska segítségével és némi magyaros kreativitással, de sikerült. Mindez mondjuk az Air Ethiopia Addis Abababól Kairóba tartó járatán - ahol a birkafejek eltérő minősége folytán azok kézipoggyászként véres papírdobozban utaznak, a csöpögő agyagedényben szállított berberés pörköltekkel együtt - kevéssé kellett volna feltűnést, de a Quatar Airways és Liszt Ferenc reptér vonalon azért volt miért pironkodnunk.

Az utunk szinte eseménytelenül telt, evés, ivás a törzsutas lounge-ban, pár óra alvással a dohai reptér A4es kapujánál, aztán további vásárlás, hogy legyen még pár nejlon zacskónyi cuccunk hátha elmegy a vámosok kedve a kutakodástól.  A szintét az okozta, hogy bár csak egy-egy órányi az időeltolódás a Kenya, Ruanda, Doha vonalon, Juditka telefonja kicsit megkavarodott ..  És az egy óra pont elég ahhoz, hogy az ember lekésse a repülőt, de szerencsére nekem vmi gyanús lett, így futottunk..

Az eklektikus csomagolási technikánknak mondjuk azért annyi előnye volt, hogy az egyszerre beérkező 6 gép összes cucca között sem volt nehéz felismernünk Ferihegyen, melyik a mi motyónk, és mivel Gábor értünk jött azon sem aggódtam, hogy vajon melyik taxis hajlandó minket tetemes felár ellenében ezzel a cuccal hazavinni…

15. nap

Január másodikára is gorillákat kaptam.. Még itthonról úgy döntöttem, hogy ha már gorilla akkor legyen még egy napom velük. Juditka és a többiek az eredeti program szerint késői reggeli után a teherautóval Kigali-ba várost és Genocide múzeumot nézni mentek (erről neki kell majd írnia )

Én viszont így aztán újra hajnalban keltem - két másik útitárssal, akik golden monkey-t mentek nézni – és miattam szegény Issa és Jacob is, mert csináltak reggelit és csomagoltak nekem ebédet is.

Újra eligazítás, csoportba osztás a Park központjánál. Meglepően sok ismerős arcot láttam az előző napról, ők is jöttek repetázni. Nézelődés közben találtam egy országokra bontott statisztikát, 2013-ban 25.000 ember látott Ruandában gorillát, ebből 15 magyar.

A csoport osztásnál kiderült, hogy ugyan azt a vezetőt, Boscot kaptam, mint előző nap. De ezzel a hasonlóság ki is merült. 3 darab borzasztó túl súlyos amerikai került még a csoportba és 4 kenyai turista. Egy sokkal nagyobb 24 fős családhoz indultunk. Az út a beszállásig még az előző napinál is rosszabb volt, alig győztem kapaszkodni. Az amcsik Land Cruiserével mentünk, a pasi, aki vezette vmi itteni NGO dolgozik, és megtanult ruandaiul… A 3 dagadéknak (bocsánat, de akkorák voltak.. inkább nem is részletezem) 4 hordár kellett. Annyi kaját hoztak, ami egy kisebb himalájai expedíciónak napokra elég. Már az autóban elkezdtek csokit enni. Egy könnyű és rövid sétával értük el a kerítést, majd újabb 10 perc séta után találkoztunk a gorilla követőkkel és őrökkel. Ez azt jelentette, hogy lepakolunk (és az amcsik esznek) mert a szőrös jószágok már nagyon közel vannak.. Itt nem csak a feljutás volt könnyebb, de maga az erdő is sokkal ritkásabb volt és csalán meg sár mentes.

A családból először néhány kamasszal és egy bébivel találkoztunk, aztán egy bokor alatt meg lett az ezüsthátú főnök, és mellette két 2 év körüli gorilla gyerek kergette egymást egy fa körül. Itt hosszabb időre leragadtam, mert szuper cukik voltak, ahogy húzták egymás szőrét, birkóztak és néha lehuppantak a popsijukra pihenni.. Aztán a család lassan elindult eszegetni, mi meg követtük őket, de itt sokkal könnyebb terepen, mint tegnap. Ha csak rövid időre, de láttuk a család egyik legfiatalabb tagját, a mama hátán fél éves bébi kapaszkodott nagyon ügyesen. Most bármerre néztem gorilla gyerekek voltak, a liánon lógva, fára mászva, a bokor tetején fekve.. Az ezüsthátú is elindult, tényleg hatalmas példány, 32 éves és 2013-ban vette át a csapat vezetését, amikor a bátyja elpusztult. Annak köszönhetően, hogy itt a bambusz erdő nem volt olyan sűrű, nem csak követni és látni volt őket könnyebb, de sokkal több fény volt fotózni. Sajnos az egy órányi láthatás most is hamar eltelt.

Visszamentünk a cuccokért (az amerikaiak megint ettek, szendvicset, csokit és gumicukrot). Aztán egy 20 perc alatt ki és lesétáltunk a terepjárókhoz (ahol az amcsik megint ettek).

Levergődtünk a faluba ahol egy utcasarkon Bosco megvárta velem a golden monkey-s párt és a sofőrünket. A városban átültünk egy személyautóba és irány Kigali. Az út gyakorlatilag végig szerpentin, de nagyon jó minőségű. Szemét sehol. A 96 km 2 óra alatt sikerült megtenni, ezzel nem lett volna baj, ha nem tűz végig rám a nap, és mondjuk, ki lehet kapcsolni a fűtést a kocsiban…

Kigali a főváros, úgy 1 millió lakossal, meredek utcák, a város kisebb nagyobb dombokon fekszik, nagyon tiszta, szép utak, parkok. A szállodánkba gyakorlatilag percre pontosan a teherautóval egy időben érkezünk..

Utolsó este a csoporttal, vacsi a szállodában végül. Viszont végre van száraz fehérbor így én fröccsözöm (Juditka is szertett volna,de mindig megittam az övét is). Megköszönjük a gondoskodást Jacobnak, Issanak és a többieknek. Itt a fő idióta végre szerez egy jó pontot (az utolsó pillanatban), mert jófejség h mindenkit megkér a crew-ból, hogy mondjon pár szót. Majd mivel jó a fröccs egész sokáig (este 10!!!) beszélgetünk a fiatal kiwi párral.

Mitfahrer:

A genocide elnevezést a latin és görög geno (race, cast) és cide (killing) szóból tették össze. Igazán a II. világháború után kezdték használni. A zsidó népirtásról mindenki tud, de nem kell elfelejtkezni az 1904-05 közötti namíbiai herero és nama népcsoportról (75.000 áldozat), az 1915-18 közötti törökországi örmény kisebbség legyilkolásáról (1.500.000 áldozat), 1975-1979 között a vörös Khmer örjőngéséről (2.000.000 ember) és a közelmúlt balkáni népirtásról (300.000 áldozat).

Itt Rwandában nemcsak a számok döbbenetesek (több mint 1.000.000 ember holtestét már eltemették, de még mindig hiányoznak 500.000-en), hanem az, hogy mindez 100 nap alatt zajlott le az ENSZ és más nemzetközi szervezetek szeme láttára. Ráadásul a franciák és belgák katonai segítséget is biztosítottak a kivégzőosztagoknak. A világpolitikára jellemző bonyolult hatalmi érdekek sem tudják indokolni, hogy bár az USA és sok más nagyhatalom is elnézést kért a tétlenségért, Franciaország a mai napig nem ismerte el egyértelműen a hibáit. Ez is magyarázza, hogy vezetőnk miért volt nagyon megkönnyebbült, hogy a csapatból senkinek sincs francia vagy belga útlevele!!!!

17.nap

Végre van egy napunk egyedül.. Elköszönünk Jacobtól, Issatól, Odoyotól és Alextől. Maradék bontatlan gint, szalonnát és a túracipőmet is rájuk hagyjuk. Aztán elindulunk Kigaliban szétnézni. Először a Hotel Rwanda film helyszínét nézzük meg. Ez ma egy jellegtelen Kempinski, de nem is építészeti szempontból volt jelentős. Ebben az épületben volt az a hotel, aminek a belga vezetője Paul Rusesabagina, menedéket adott a tutsiknak és mérsékelt hutuknak 1994ben. Őt és családját, és a szerencsés túlélőket az ENSZ menekítette ki mikor az Interahamwe elfoglalta a hotelt..

Némi vergődés után megtaláljuk a kézműves boltot és megpróbálok shopping üzemmódra átállni. Ebben mind a ketten elfáradunk, úgyhogy elsétálunk kávézni egy plázába.. na itt aztán lassan a fél csoportunk megjelenik, mint kiderül ez vmi menő hely, csak mi nem tudtuk. Közben kinézem, hol van a helyi piac, fogunk egy taxit és átmegyünk oda.

Hatalmas fedett piac, egyik fele gyümölcs, zöldség, gabona. Hihetetlen gyönyörű árukkal és szín kavalkáddal. A másik fele használt ruha és afrikai textília. Na, itt megint elidőzünk egy darabig és nem is távozunk üres kézzel. És ha már ennyire belejöttünk, veszünk pár kg mangót, passion fruit-ot és avokádót hazaszállítási célzattal (szerencse hogy a Quatar airways jóvoltából kettőnknek összesen 70 kg csomagja lehet J remélhetőleg ezt azért nem fogjuk túllépni). Két fiatal srác segít a piacon tolmácsolni, kísérgetnek minket majd teljesen afrikaitól eltérő módon elköszönnek és nem kérnek semmit.

Hogy tényleg felvegyük a helyi életritmust innen motorostaxival megyünk vissza a szállodába. Ezek kis japán motorok, számozott mellényes vezetővel, bukóval az utasnak, teljesen hivatalos és gyors, meg olcsó tömegközlekedési eszközök. Mi meg fülig érő szájjal élvezzük, hogy motorozunk Ruandában :-)

A szállodába visszaérve meglepődve látjuk h a truck még nem indult vissza Kenyába, szegény Jacob még a mi szobánk árán vitatkozik a recepcióssal. Én előre kifizettem a plusz éjszakát, de még single-ként. Reggel megkérdeztük mennyit adjunk pluszban, hogy dupla legyen, mondták 20 $, ezt ki is fizettük. Erre most kérnek még 70$. This is Africa feeling azért meg van, de hülyék nem vagyunk.

Még pár percet beszélgetünk Issaval a családjáról (egyedül neveli a 10 éves lányát, muszlim családoknál, ha válás van a gyermek az apjával marad, de ők össze sem voltak házasodva, és kislány mamája 2 év után otthagyta a gyerekkel, azóta Issa egyedülapuka), aztán másodszor is elbúcsúzunk.

Remélem rendben visszaérnek Nairobiba, több mint 1600 km-t utaztunk együtt. Jacob nagyon jó guide, és hát valljuk meg nem volt könnyű dolga, megint volt pár nehéz/elmebeteg a csoportban. Issa pedig nem csak klassz szakács, de vele már első nap összebarátkoztunk, sok közös élményünk volt az út alatt, főztünk együtt, ittunk együtt, szülinapja volt és csinált a kedvünkért újévre lencsét, meg ugye kezeltük a maláriáját..és túlélte :-) (ez utóbbiról azonban nem beszélhetünk, ugye Juditka?)

Mitfahrer:

A malária kezelésről annyit, hogy tuti nem maradt benne kórokozó, mert mi a sub/sokk terápiában bíztunk. Úgy tűnik bejött.

A textil piac egy őrült kavalkád, a legtöbb textil olyan vad színű és mintájú, mintha delíriumban tervezték volna. Töménytelen színvariáció lepkékre, kolibrikre, halakra, ceruzákra(?) – mégis kinek jut eszébe, hogy meggypiros alapon hibbant türkíz kálák tekergőzzenek mákgubókkal ölelkezve – mindegy, én megvettem 6 métert belőle. Lehet, hogy most kompenzálom, hogy közel három hete csak földszínű ruhákat hordtam, azt is némileg már koszosan??? Már csak a narancsvörös rúzs és a kék színű szemfestékem hiányzik …

El kell kezdenem csomagolni a közel 100 db passion gyümölcsöt a ruhák közé, a bögrétől kezdve a zoknikig, mindenhova fog jutni, a dinnye méretű mangó a hálózsákban utazik. Még az avokádókat nem tudom, hova rakjam, azokkal a motorostaxin ülve is csak baj volt, mert csak a jószándék és a bukósisakos állam tartotta a hasamra tolt hátizsák tetején….gondolom ezért néztek olyan elismerően a helyiek, így csak ők tudnak szállítani kecskét, 50 kg banánt, 4 lábánál összekötött tyúkot stb…

14. nap

És Új Évre Gorillákat kaptunk. Tényleg ez a túra csúcspontja, pedig ha ez ember ennyire rá van vmire készülve sokszor csalódik, de nem most..

Az egész hihetetlen profin van megszervezve, hajnalban szállodánál felvett a terepjáró minket, és elvitt az elosztó központba. Itt osztják szét a gorilla nézőket a különböző családokhoz, nehézségi foknak megfelelően. Hozzánk már úgy jöttek, hogy keresnek strong önként jelentkezőket.. Egy fiatal vezetőt kaptunk, tartott egy alap eligazítást, aztán 7be a terepjáróba, ami elvitt minket a beszálláshoz. Kaptunk sétabotokat, meg egy hordárt (kérhetünk volna többet is, de mi kemények vagyunk), aztán neki vágtunk.

Hát.. voltam már jobb formában is. Elég meredeken mentünk, főleg vetések és elszórt házak között. Krumplit és egy teljesen kamilla külsejű növényt termesztenek, az utóbbiból természetes rovarriasztót csinálnak. A kilátás a völgyre és körben a vulkánokra elképesztő.

Én hamarosan elkezdtem keresni az oxigén molekulákat, de mivel Juditka előttem ment, nekem már nem sok jutott. Felküzdöttük magunkat 1 óra 40 perces menettel a nemzeti park kerítéséig, 3000 méter magasra. Itt már vártak a fegyveresek, akik kísérni fognak minket. 7en voltak, ők vigyáznak a gorillákra. Leraktuk a hátizsákokat és átmásztunk a kőkerítésen. Majd elakadt a szavunk, mert a gorillák már ott voltak előttünk…

Tényleg leírhatatlan mikor az ember először megpillantja őket. A Titus család 14 fős. 2 silverback, és 2 blackback van a csapatban, csomó nőstény és egy 2 éves bébi. Rögtön az egyik nagy hímet és bébit láttuk meg. Aki mindennel és mindenkivel játszott. Totál plüss állat külső és nagyon rosszcsont. Fel le az ágakon, liánokon, veri a mellét gorillásan, elég vicces, az anyja meg utána, és együtt játszanak. Mama közben egyszer konkrétan nekem bukfencezett.. A bébik 4 évig élnek az anyjukkal és 8-10 évesen felnőttek. Kamaszkorúkban ugyanúgy próbára teszik a többieket, ahogy embereknél is szokás. Az egyik hím közben előadta a melldöngetős műsort, hát nem mondom, hogy nem cartam be (mivel ennyi hím van a csapatban elég gyakori az erő demonstráció).

Kicsit odébb találtuk meg a nagyfőnököt.. aki tényleg hatalmas, 220+ kgos ezüsthátú volt, egy bokor alatt napozott és a pociját vakarta. Valaki a családból hangoskodott erre felült, és nézett a szemünkbe egyenként, hosszan úgy 2 méterről..

Aztán még sétáltunk velük a hónaljig érő csalánban (nadrágon át is csípett) és néztük, ahogy jóízűen ráérősen eszegetnek, elégedett hangokat adva. Az egyik ezüst hím felállt és elsétált mellettünk, tök fura volt hogy ahogy a hatalmas állat jött felém egyáltalán nem féltem, pedig gyakorlatilag súrolta a lábunkat olyan közel jött.

Sajnos az egy óra hamar eltelt, de tényleg nagyon közelről láttuk őket, és fantasztikus élmény volt.

Mitfahrer:

Nem leírható ez a gorilla nézés. Igazán, nem csak őket nézzük, de ők is néznek minket. Egyenként végigmért mindenkit a silverback, szépen alaposan, közben te azon gondolkodsz, hogy nincs hova eliszkolni, de mégis tudod, hogy nem kell iszkolni, mert nem akar bántani. Egyenként megbámult, majd visszaheveredett vakarni a hónalját a lapátnyi kezével.

Ez az az élmény, amiért megéri ennyi pénzt kiadni. Hihetetlenül jól van megszervezve, úgy, hogy munkát ad a helyieknek közben, így gyakorlatilag, ők a legelkötelezettebb védői a gorilláknak. Sajnos Kongóban még mindig előfordul orrvadászat, gorilla kölyköt csak úgy lehet fogni, ha az egész családot kiírtják. Itt Rwandában az utolsó ilyen eset 2002-ben volt, akkor egy 7 fős gorillacsaládot mészároltak le. Szerencsére ma már közel 20 család van Rwandában, ezeket fegyveres őr kíséri, közülük csak 14 család látogatható, a többiek kutatási okok miatt csak távolról figyelhetők. A kísérőknek kb.6 hónap-2 év a beszoktatás, ennyi idő alatt szokták meg őket a gorillák. A kísérőknek igen bensőséges is lehet a kapcsolata, van kedvencük, ők is kedvenceik néhány gorillának és láthatóan örülnek a gorillák, ha újra találkoznak. Ez tényleg addiktív élmény, no persze hozzá ez a hihetetlen érintetlen zöld vidék, háttérben a vulkánokkal, szédítő.

Az úton visszafelé jövet (kb. 40 perc a terepjárókkal) azért legalább 3 táblát láttam az egymás felé fordított tenyérrel, ez a jele, hogy ezen a helyen több mint 10.000 embert öltek meg. Kísérteties elhagyatott téglaépületek a falukban, amelyek előtt ma jönnek mennek az emberek, mert ugye az élet megy tovább.

Holnap indulunk Kigaliba a fővárosba, a genocidum most kerül majd igazán a látóterünkbe, hiszen megnézzük a történelmi múzeumot. Aznapra már nem lesz más, a guide szerint ez is bőven sok lesz.

12. nap

Sikerült egy karrierista mitfahrerre szert tennem, aki próbál kifúrni a blogíró pozíciómból, úgyhogy ez most az Ő műve…

Bunyonyi tó

két napot töltünk itt a Bunyonyi tó partjánál, 2000 méteren. A magasság miatt kellemes hűvös a levegő, nincsenek szúnyogok, se krokodil vagy víziló, így a vízparti bungalónk ideális. Gyakorlatilag az ágyból nézem a sárga madarakat (passz, valami veréb..), hogy küzdenek a fészeképítéssel a banánfa levelein. Délelőtt elmentünk a közeli szigeten lévő pigmeusokhoz. Az olvasmányaink alapján felkészültünk egy maszáj féle humán állatkerthez, de ez sem volt elég az ott látottakhoz.

Ez a népcsoport mindig mélyen az erdőben éltek, gyűjtögettek és vadásztak, de a nemzeti parkok kialakítása miatt kitelepítették őket egy focipályányi földre. A propaganda megvan, hogy ők is ugyanúgy ugandaiak mint a többiek, mégis mindenki mély lenézéssel kezeli őket. Semmihez sem konyítanak ebben az új közegben, sohasem műveltek földet vagy neveltek szarvasmarhát és igazán csak ülnek és fekszenek. No, meg isznak. Náluk nem működik a maszájok turizmusra épült szocializmusa, miszerint a turistáktól kapott pénzt egyenlően elosztják egymás között. Még a helyiek is megvetik őket és a faluban sem igen tehetik be a lábukat. Ülnek a kukoricacsövekből állított kunyhóik előtt és várják a másnapot. A gyerekek fülig taknyosak, iszonyatosan koszosak, az egész szigeten egy cipős embert nem láttam. Sajnos a pénzadomány sem segít nekik, mert csak elisszák, így vittünk gyertyát, törölközőt és Valis régi ruhái közül párat (nyilván a térdükig ér a póló). Termetre sem nagyon picik, a férfiak 160cm a nők 150 cm között vannak. Talán, ha két könyvből ismert pigmeus arcot láttam jellemző, hogy lassan de biztosan asszimilálódnak, még egy generáció sem fog eltelni és eltűnnek. Inkább volt megrázó, mint érdekes.

Az tavon sok apró sziget van, a legkisebb a „megesett lányok szigete”, ide hajózták ki a gyermekanyákat és hagyták őket ott. Ha kellett valakinek egy ingyen feleség és extra gyerek, kimehetett érte, ha nem kellett senkinek, éhen halt szegény nő talpalatnyi szigeten…. és ez egészen a 40-es évekig ment!!!! most be kell fejeznem, mert Valis kárál, hogy mindent megírok előle?!

És megírta.

Mitfahrer:

Van néhány előnye, hogy angolokkal utazunk. Rengeteg új szót tanulunk, például már tudjuk adott állat csoportosulásának megnevezéseit, voilá: pack of zebras, journey of girafs, pride of lions, hurde of elefants…..

Útitársaink hihetetlenül udvariasak, már szinte a bugyutaságig. Alig győzzük a reggeli „how do you feel today, my dear?” kérdések megválaszolását, miközben feltartjuk a reggeliző asztal körüli körforgalmat (ja, az angolok ebbe is jobbosan mennek bele???) Időrabló műgesztusok, bár lehet, hogy mi vagyunk a barbárok. Persze Valiskó immunis ezekre, örömmel nézem, ahogy egy mamut légiességével evickél köztük. Én pedig az oldalvizén evezve elsunnyogom a közös vacsora utáni beszélgetéseket és így beülhetünk olvasni a bárba.

13. nap

Indulás Ruanda felé.. Elvileg nagyon közel vagyunk, de olyan szerpentinen megyünk a Bunyonyi tótól, hogy a szerepcsere tényleg megvalósult, mivel későn vettem be a Deadalont, előre kellett ülnöm a sofőr mellé mitfahrernek :-) Persze ez is fun, egy ilyen hatalmas dög vezetőfülkéjében ülni. Mondtam is Odoyo-nak hogy ha átérünk Ruandába és ezzel áttérünk a jobb oldalra, csak tegye át baloldalra a kormányt majd én elvezetem a nagy fehér behemótot.

Elég könnyen átjutunk a határon, de előtte gondosan eldugjuk az összes nejlon zacskót, mivel tilos bevinni, nehogy szemeteljünk.

Sokat még nem látunk az országból mivel Musanze csak 20 km, de az út jó minőségű és tényleg hiányoznak a szemétkupacok. Mintha nem is Afrikában lennénk. Ez a legközelebbi város a Parc National des Volcans-hoz, ami nem meglepő módon az 5 vulkánról kapta nevét, ami itt található a 3 ország határán (Ruanda, Uganda és Demokratikus Kongó). Ebben a Parkban vannak a gorillák a ködben.

Délután (pőcsikézés után, ahogy Juditka a délutáni szundit hívja) besétálunk a városba. Szép rendes épületek, semmi szemét (de tényleg), és nagyon szép emberek. Gyönyörű nőket láttunk és well néhány olyan pasit, hogy tátva marad a szánk. Pénzváltás után becserkésztük a ruha piacot, itt az afrikai textíliákat nézegettük (eddig, később vásárlás is lesz attól tartok). Hihetetlen szép színek, minták. Igazából a legnagyobb gond hogy nem tudunk választani. Egy 2 méteres anyag 1.500 Ft.

Ami még kicsit meglepő volt (mert a tízen x évvel ezelőtti kambodzsai tapasztalatomból indultam ki) hogy az embereken nem látható nyoma a 20 évvel ezelőtti borzalmaknak. Pedig ugyanúgy, mint Kambodzsában itt is minden családból érintett volt valaki. A gyerekeknek agyon kellett ütni a nagymamát ha életben akartak maradni, vagy a hutu szülőnek a hutu tutsi keverék gyerekét.

A jelenlegi vezetés láthatóan sokat tett azért, hogy az ország fejlődjön, és ez nem csak az utak állapotán látszik.. Minden hónap utolsó szombatján, reggel 8-11ig mindenki közösségi munkát végez, utcát takarít, iskolát épít stb. Tilos megkérdezni, hogy vki tutsi vagy hutu-e, és a népirtásról sem lehet az embereket kérdezgetni.. Remélhetőleg lassan tényleg maguk mögött hagyják a borzalmakat.

Ma Szilveszter van, amit némi meggypálinka elfogyasztásával próbálunk tudatosítani. De egyrészt holnap hajnalban indulunk a gorillák után, másrészt ahogy a túra végéhez közeledvén angolszász barátaink egyre artikulátlanabbak, úgy leszünk mi egyre antiszociálisabbak, így elég gyorsan visszavonulunk a szobánkba. Egy példa a vacsorához való tülekedés, a guide még be se fejezte az eligazítást már rohannak az asztalhoz, egymással verekedve.. Pedig kaja aztán van. Vagy mikor megérkeztünk ehhez a hotelhez és wellcome drink-kel vártak, a fő idióta persze mivel tengernyi cuccát pakolta, késett és már nem jutott neki pohár.. komolyan toporzékolt. Én szégyelltem magam. Aztán Juditkát is kiakasztotta, mikor az új poharakat hozták gyakorlatilag félrelökte, hogy ő még nem is ivott…

Persze nyílván nekik is meg van a véleményük rólunk, én vagyok a Tahó (pedig esküszöm legalább az esetek 50%-ban késsel villával eszem), Juditka meg a kicsit Furcsa úrilány, aki a Tahóval utazik.

Az eligazítás amúgy elég alapos, mert nem korzózás közben találkozik az ember gorillákkal.. Fontos hogy megfelelő ruha, zárt cipő, kesztyű stb, mert az időjárás elég szélsőséges (egyik pillanatban szakad az eső, máskor úgy süt a nap, hogy szarrá égünk és a kettő között 20 perc telik el), plusz tűzhangyákkal, szúrós dzsungelben, térdig sárban fogunk mászni a gorillák után. Lehet, hogy órákig. (a tűzhangyák mivel golyórágók, különösen a pasikra veszélyesek) Bár igyekeznek a csoportokat fittségi szempontok szerint összerakni, hogy könnyű, közepes vagy nehéz menet vár rájuk, a rendszer csak annyiban nem tökéletes hogy erről a gorillák nem tudnak. Mivel egy csoport egy adott családot látogat, ha elsétálnak pár órányira, mese nincs, utánuk kell mászni.

Egy gorilla engedély 750 $. Névre és napra szól, és esőnap nincs. Ha az ember nincs ott reggel 7kor a Park bejáratánál, akkor ezt bukta. Ezért a pénzért garantált, hogy az ember lát gorillát (minden családot fegyveres őr kísér, vigyáz, tehát pontosan tudják hol vannak) az nem fix hogy hányat, milyen közelről és meddig kell érte felmászni.

A világon 3 fajta gorilla van – kelet és nyugat afrikai alföldi és a hegyi gorilla. Ez utóbbiból összesen kb. 800 példány létezik (és ez már szignifikáns növekedés!). Állatkertben egy sem, sokat olvastam a neten utána, összesen a 80as évekig 4 példányról tudtak állatkertben, de abból is csak 2 volt bizonyítottan hegyi. Tehát ha az ember egy ezüsthátúval szeretne találkozni, akkor azt 3 nemzeti parkban teheti meg (Uganda, Ruanda és Kongó) és nem lesz olcsó. A randi egy órás. Ennek az az oka hogy a gorillák nagyon fogékonyak az emberi bacikra, vírusokra (betegen nem engednek a közelükbe), de az immunrendszerük nem képes ellenük védekezni. 5-7 méternél tilos közelebb menni hozzájuk, de erről szerencsére nem tudnak, úgyhogy gyakran jönnek oda ismerkedni a kíváncsibbak. A vadőrök szigorúan vigyáznak arra hogy a látogatási protokoll be legyen tartva. Bár ’gentle giant’ de nem veszélytelen vadállatok, és hát a méret sem kicsi, úgy 180 cm magas és 220 kg egy kifejlett hím. Én biztos nem szeretnék egy ilyet felidegesíteni.

Mitfahrer Rwanda:

Afrika Svájca. Csak annyit, hogy a határon átvizsgálják a buszt, nem viszünk-e be műanyag zacskót??? Az ugyanis környezetszennyező!!!! Afrikába????

Nagyon zöld, nagyon tiszta és gyönyörű hegyes völgyes.

A világhírekbe a 94-es népirtás miatt került igazán be. Ellentétben a többi afrikai országgal itt csak két törzs élt a tutsi és a hutu. Mindig is voltak törzsi háborúk, de 1994-ben a kisebbségi tutsi lakosságot (vagy bárkit, aki csak mérsékelt hutu nézeteket vallott) módszeres népirtással próbálta eliminálni a kormány. Bár az UN kapott jelzést, hogy valami nincs rendben, de 100 nap késéssel reagáltak. Ezalatt a 100 nap alatt becslések szerint 1 millió embert öltek meg. Rwanda térképén ma zárójelet formázó kéz jelzi a helységet, ahol több mint 10.000 ember halt meg. És a gyilkosok gyakran az áldozatok korábbi szomszédaik, munkatársaik, tanáraik közül kerültek ki. Nincs olyan rwandai, akinek ne gyilkoltak volna meg valakijét. A rehabilitáció lassú és fájdalmas, hiába büntetendő a törzsi hovatartozásról beszélni, nehéz elfelejteni a 20 évvel ezelőtt történteket.

A 4. rész pedig immár kiegészítve a Mitfahrer kommentjeivel.. És nyilván ehhez is írt már :-)

10. nap

Lake Mburo National Park felé nyomtuk a teherautóval. Menet közben szegény falvak, ültetvények. Átvágunk a fővároson Kampalan is. Több piacot is láttunk, nagyon színesek, de nagyon mocskosak. Az egyik mellett egy folyó folyik, gyakorlatilag a szag alapján szennyvíz.

Mburo állítólag nem annyira gyakran látogatott park, és könnyen megközelíthető. Az út fele kb. off road, nem tudom, akkor milyen lehet a többi.

Közben annyi érdekesség hogy megállunk a zöldség-gyümölcs piacon ahol Issa vásárol. Ez mindig jó alkalom a helyiekkel való kokettálásra, alkudozásra. Hihetetlen méretű gyümölcsöket látunk, némely papája akkora, mint nálunk egy görögdinnye. Az ízük pedig nem is hasonlít arra, amit otthon mondjuk mangónak vagy ananásznak ismerünk.. Én biztos, hogy enyhe mangó mérgezéssel fogok haza érni.

Szakadó esőben érkezünk a tópartra, ahol megint nomád nyomjuk majd, a tábort az ott békésen legelésző varacskos disznókkal osztva meg. Meg kell mondanom sokkal csendesebb lakótársak, mint a később érkező és tábort verő helyi turisták, akik egész éjszaka gospeleket és karácsonyi dalokat énekeltek.

Szerencsére az eső hamar el áll és gyalogos szafarira megyünk. Ügyesen azzal a 7 fős csoporttal, amelyikbe a normálisabbja kerül. Ebben a parkban bushbuck, waterbuck, más fajtájú zebra, hippo és más növényevők, meg egy darab még magányos hím oroszlán él. Neki állítólag találtak párt, úgyhogy januárban becsajozik.

Mindig is tudtam, hogy a füvezés rontja az agyi kapacitást, de amit park vadőre mesélt, az ezt megerősíti. Ha a varacskos disznót próbálja az oroszlán levadászni, akkor futva menekül. De úgy 20 méter után megáll, mert már elfelejti, hogy miért is szaladt, és neki áll újra füvet enni. Az oroszlán meg őt. Nem hiába pumba a helyi neve, ami hülyét jelent. Én nagyon bírom a malacát, földalatti üregben lakik, kifelé a szarvaival védekezik. Megnézném, ahogy betolat. Amúgy is igen vicces, ahogy kinéz meg mozog, de az kevéssé volt vicces, amikor az odúból kiugorva majdnem elgázolt minket. Simán szilánkosra töri az ember lábát. Szerencsére hatalmas röfögés előzte meg mielőtt kirontott a föld alól, így a vezetőnk még időben megállított minket..

Sajnos csapatunkba lehet a normálisabbja került, de egyben azok, akik madár rajongók.. Hát ezen a szinten ez már kicsit sok volt meg kell vallanom. Én szeretem a madarakat, de nem készülök ornitológus pályára. Sokkal többet hallottam a különböző madarakról séta közben, mint amit valaha is tudni akartam (315 féle él a parkban). A végén már csak a geno- és fenotípusosan is csak a csirkének megfelelő egyedre tudtam gondolni. Egy tányéron.

Vacsiztunk a tábortűznél, aztán aludni tértünk a szarrá ázott, de legalább egérszagú sátrunkba, aminek a falán reggelre már patakokban folyt a pára..

Mitfahrer:

Szakácsunk alapanyag készletét az utcai árusoktól szerzi be menet közben. Nagy nehezen rábírtuk, hogy had menjünk mi is vele (amit nem nagyon akart, mert fehér színünkkel rontjuk az alkupozícióját). Azért itt már nem beszélnek angolul, így nem minden zöld/sárga gyümölcsöt/zöldséget sikerült beazonosítani. Bár szakácsunk nagyon figyel az egészséges étkeztetésünkre, így minden étkezéshez desszertként friss mangó, banán, papaja dukál, én mégis célul tűztem ki, hogy az undorig teleeszem magam passion fruittal. Ha valaki nem találkozott volna ezzel a lime méretű zöld vagy lila gyümölccsel a Tescoban, akkor konzisztenciára a takonyba megduzzadt lenmag, ízre pedig leírhatatlan…. nos passion=szenvedély……fogalmam a névadónak min járhatott az esze, amikor ezt a nevet adta. Közel két dollárért egy zacskó passion gyümölcsöt és egy kiló mangót vettünk. Bár a tegnapi napszúrásos Nílus rafting után még mindig nem kívánok semmit sem enni gondolom, most kolonizálják az ugandai bacik a harmatos magyar bélflórám, úgyhogy a passion gyümölcs a hátizsákban várja a beteljesülést. Remélem erőszakmentes lesz a beleim gyarmatosítása és emlékezetes a gyümölcsös beteljesülés.

Pár órával később jelentem, hogy vagy a napszúrás vagy a kolonizáció végzett velem. Erős önuralomra volt szükség, hogy az út hátralévő részét (kissé rigid tartásban) végigüljem. A Domestosos törlőkendő a legjobb barátunk, gyakorlatilag otthonérzés fog el az illatára.

Tanulság a mai napból, ha nem érdekelnek a madarak, ne menj ornitológus csoporttal szafarira. A két órás gyalogos szafari alatt megálltunk minden bokorba és fánál megcsodálni a különböző madarakat, ami nekem minden ismeret és távcső nélkül, csak kék veréb, sárga veréb, piros fejű veréb, kövér verébnek tűnt. Ráadásul a bantu angol feladja a leckét ám: „bee-fiszt-govéj bád” nos ez a Bare-faced Go Away bird! Ez az a madár, ami elriasztja a vadakat a bushman elől, amikor vadászik, így előbb mindig a madarat kellett lelőni, utána már nem volt mi figyelmeztesse a vadat. (a rikoltozása olyan mintha go away, go away-t orditana)

Amúgy sem nagyon érdekelnek a madarak, így csak az 50 kg alatti állatokra koncentráltam, azok közül is csak arra, amit meg lehet enni. Gondolatban már főztük a strucc levest és a fűszereztük az impala combot. Így esett, hogy egy vájatából menekülő varacskos disznó mama és gyermekei majdnem átgázolt rajtunk.

11. nap

Egy másik tóhoz a Lake Bunyonyi-hoz megyünk át. Főleg úttalan utakon, megyünk, szerpentíneken a hegyek között, (egész Uganda magasföld, 1000-1200 méteren, de vannak 4-5000-es hegyek is) táj kicsit ausztriás csak több banánnal.

A falvakban hatalmas ipari banán (plantain) átrakó állomások, de errefelé is nagy a szegénység. Egy Mbarara nevű városkában megállunk tankolni, de mivel a teherautónkba 350 liter gázolaj fér, ez eltart egy darabig. Mi Juditkával elindulunk sétálgatni, vásárolgatni addig. Patikába megyünk, ahol szinte alig van gyógyszer, kivéve pár doboz Viagra generikust a táraasztalon. A másikban több gyógyszer van a vitrinben, sok ismerős hatóanyag… Meg közértbe is földimogyoró pasztát venni, hogy otthon tudjunk mogyorólevest csinálni (Ghánában ez volt az egyik kedvencem).

A Bunyonyi tó melletti kempingben egy telepített sátorban lakunk, kb. fél méterre van a teraszunk a tótól, azon a fél méteren banáncserje és rajta fészkelő sárga madarak. Meg is köszöntük a vezetőnknek a lake view-t.

Típusosan a problémamentes kuncsaftok kapják ezeken a túrákon a jobb szobákat, az örökösen reklamálok meg szívnak. Jelenlegi útitársaink között van néhány jó fej, leginkább egy angol házaspárral vagyunk jóban, ők most mellettünk laknak. Nem véletlenül. Velük és egy nagyon szimpatikus 65 év körüli párral raftingoltunk. Ők is nagyon aranyosak. A férj Princessnak szólítja a feleségét mai napig. Van pár olyan, aki inkább érdekes, de mi bírjuk őket. Hannah 80 éves, lengyel tudós aki az USAban él, mióta özvegy szinte csak utazik, annyi helyen járt már, hogy összeszámolni se lehet. Hillary is kb. ilyen korú lehet, ő az, aki mindennap úgy néz ki mint aki most jött a fodrásztól, neki bad hair day nincs (az ő hajszárítóját szoktuk kölcsönkérni), szereti a meggy pálinkát, ez karácsonykor derült ki, állandóan kérdez, néha nagy hülyeségeket és mindent legalább 3x kell neki elmagyarázni. De sokkal jobb fej, mint két rosszindulatú vén lány, akiknek az önzőségén totál ki tudok akadni. A csoport díjnyertes hülyéje címet egy új-zealandi idiótának szavaznám meg, aki zongoraművész, érthetetlen kiwi nyelven beszél, de ehhez legalább beszédhibás is. Minden szót vagy mondatot elismétel, mintegy kiejtést gyakorolva és kb. egy fogyatékos 3 éves szintjén vihogva reagál a dolgokra. Akkora teleobjektívvel fotóz, amivel elefántot lehet ölni és mindenkinek a képeit mutogatja. Határtalanul önző, igazi kis mama kedvence. Tegnap szafari kalapban, a homlokán napszemüveg, a szemén rendes szemüveg, nyitott szájjal aludt velünk szemben. A lábszagot hagyjuk, mert még vacsora előtt vagyunk. Nos a ghanai játéknak megfelelően mostantól az a feladat, hogy kitaláljuk őt miért is tudnánk szeretni…

Ahogy Juditkát nézem (alszik, annyira megégett, hogy még mindig szenved tőle szegény) a mai program a blog íráson kívül a sörivásban fog itt a tóparti bárban kimerülni, miközben a naplementét nézzük (utálni lehet, de felesleges)

7. nap

Reggeli létszám ellenőrzésnél minden nyugger meg van.. de rajtunk kívül senki sem mert kimenni éjszaka pisilni. Pedig teljesen veszélytelen lett volna – valamelyik annyira horkolt, hogy az összes állat a tó másik oldalán aludt.

Újabb szafari a teherautóval a tó körül. Először a Pávián szikláról megnézzük a napfelkeltét a tó felett, aztán elindulunk állatnézőbe. Itt is sok a zsiráf, de ez a harmadik fajta a Rothschild, könnyű felismerni fehér zoknija van, amíg a többi testszínű harisnyát (foltos) hord. Sok van belőle, egész babát is látunk, meg két hímet, akik a nyakukkal verekednek valami csaj miatt.

Aztán még majom, még mongúz. Meg a mi gólyáink, akik úgy tűnik szintén afrikai társasúton vesznek részt. Aztán volt a titkárnő madár, ami nagy bóbitás fekete-fehér, szigorúan öltözött és kígyóra, skorpióra vadászik. A fehér orrszarvú is meglett, de sajnos egy kupacban alszik, így csak messziről tudjuk csodálni. Ők füvet legelnek és mindig csoportosan mászkálnak, de sok ezekből sincs már. Maradt a tóban még pár rózsaszín flamingó is szerencsére, bár anno ezerszám álltak a vízben, a tó rózsaszínnek tűnt tőlük, mi ennek a pár tucatnak is örültünk.

Ebéd után elindulunk Eldoret felé, de mivel még mindig vásárolni kell, újra megállunk a plázánál, így újabb kávé, elég erős rendőri jelenlét mellett, így nem lesz belőlünk csillagszóró.

Aztán dimbes-dombos tájon, kukorica és krumpli földek mellett haladunk, erre felé még nagyobb a szegénység. Ütött kopott színes tákolmányokból árulnak dolgokat, amiket talán egyszer megvesz valaki. Mi is megállunk a teherautó mellett szaladó nőktől zöldséget veszünk. Juditka megkívánja a fejtett borsót, de lebeszélem, nincs kedvem egyenként domestos-os kendővel letörölgetni a szemeket.

Egyszer állunk meg, egy friendly bush-nál ügyeket intézni, illetve a nagyon rozsdás Egyenlítő táblánál fotózni.

Eldoret egy tranzit város ahol semmi sincs, illetve egy egész normális kemping azért akad. Itt csak a több száz karácsonyi bulizó helyi az ijesztő kicsit, de szerencsére a parti nem tart sokáig.

Mi is készültünk. Főzünk forralt bort és megitatjuk a bandát (a szakácsot először, vele ügye jóban kell lenni). A fekák isznak, de nem nagyon bírják. Így aztán Jacob a vezető, nem igazán bírja elmondani mi lesz másnap az ugandai határon. De sokat nevetünk. Szétosztogatjuk a karácsonyi mézes sütit is, mert nem vagyunk irigyek.

És itt upgradeljük magunkat egy fa bungalóba, a pakolás, ruhaszárítás és hajmosás jegyében.

8. nap

Úton egész nap – a táj annyiban változik, hogy inkább cukornád ültetvények, a házak vörös anyagból tapasztva, rozsdás bádogtetővel. A népek nagyon szegények, de minden faluban van valamilyen keresztény templom és persze mecset is.

Az út mellett százával parkolnak a Petroleum feliratú tankerek, ezek viszik át az olajat, benzint Ugandába. Bár lehet jövőre változik a transzport iránya, mert jelentős olajkészletet találtak, igaz a kitermelés még nem indult el.

Aztán elérjük az ugandai határt. Először ki kell csekkolni Kenyából, na már ez se egyszerű. Egy szakadt tornácos faház mögött van az immigration, a mellette levő építkezés bádog kerítését úgy sikerült rátolni, hogy méteres koszos folyosó maradt. Itt nyomulunk 2 busznyi kenyai cserkésszel. Nem baj, mert míg sorban állunk a mocskos üveg mögé kifüggesztett mission, vision és values plakátokat olvasgatjuk. Jó tudni, hogy nekik is van ilyen, nem is különbözik sokban attól, ami a Novartisnál volt, sem szövegében, sem abban hogy mennyire (nem) valósul meg. Ebolás plakátok is vannak, az írástudatlanok kedvéért rajzokkal szemléltetve a tüneteket és hogy hogyan lehet elkapni a vírust. Meg maszkos ember is ül egy koszos asztalnál lázmérővel. Ez már az igazi this is africa feeling. Végül mind szerzünk kilépő pecsétet, bár ujjlenyomatot csak Juditkától meg tőlem vesznek, tényleg gyanús elemek vagyunk.

És akkor még az ugandai cirkusz hátra van, de ez egyszerűbb, főleg nekünk mert a három országra szóló vízumunk van. A pénzváltás viszont csak illegálba megy az ünnep miatt.

Még 130 km van hátra Jinja-ig (ejtsd dzsindzsa), a vezetőnk szerint ez 4 óra, de fele annyi idő alatt tesszük meg. Sokkal jobbak az utak mint Kenyában. A szegénység viszontláthatóan még nagyobb. Enni ugyan van mit, annyira jelentős a mezőgazdaság hogy az importra szoruló Kenya is ugandai terményeket eszik.

A kemping a Nílus parton nem lenne rossz, ha nem tartózkodna egy Intrepides overlanding truck is mellettünk. Ez az a cég akivel a partiarcok utaznak.. Most is ordítozva isznak a kemping bárjába. Simán le tudnám küldeni őket a kempingben található bungee jumpingon, csak kicsit lenne lazább a kötél a bokájukon…

Mitfahrer 10 száma Kenyáról:

Kenya 1. számú bevételi forrása a kávé és tea. A legjobb minőségű kenyai kávét és teát szinte mind exportálják, így itt nem is kaphatók a boltokban. A kenyaiak hűen az angol gyarmati szokásoknak megfelelően tejjel és cukorral isszák.

Amíg az etiópok fel nem fedezték, hogy van lábuk, addig mindig kenyai futók nyerték a hosszú és maratoni távokat. A kenyai futók mostanra 2. helyre szorultak. Azért azt nem lehet mondani, hogy a futás nemzeti sport lenne, talán ha egy cicanacis futót láttunk, bár a vezető szerint a sport nagy népszerűségnek örvend a sport az egyetemeken, ahol kredit pontokat lehet elsunnyogni, ha futó az ember.

 3 fajta zsiráf él Kenyában, ezek alfajok, szaporodhatnak egymás között, de nem ez a jellemző, a zsiráfok nem bevállalósak. A minták teljesen ujjlenyomatszerűen egyediek, de nem annyira, hogy családi kapcsolatokat lehetne minta alapján beazonosítani. Tehát ha egy Masai zsiráf félrelép egy Rotschilddal azért még nincs nagy gond, csak zoknis lesz a kölök. Komoly tenyész programok vannak a Nemzeti Parkokban, hogy újra telepítsék ezeket a jószágokat.

Bár Kenya relatíve a gazdagabb afrikai országok közé tartozik, a lakosság mégis 40% százalék a munkanélküli, ez kb.18 millió embert jelent, bár a vezetőnk szerint ez, hasonlóan a többi afrikai statisztikához, kicsit túlzás. Előszeretettel túloznak a munkanélküliség, alultápláltság, szegénységi mutatók és AIDS fertőzöttség adatai, nyílván a nagyobb külföldi humanitárius segély reményében. Azonban így is döbbenetes a bádogviskó városok látványa, ezek az emberek (a füllentő statisztikák szerint 50%) mély szegénységben és kilátástalanságban él.

64%-uk keresztény vallású hála a misszionáriusok több évszázados kemény munkájának köszönhetően. Templomok úton útfélen vannak, nagyon furcsa gyermeki naivitással díszített csarnokok, műanyag Flair székekkel és hangosítóval. Meglepő módon „csak” 18% a muszlim lakosság, ők is főleg a Szomáliai határ közelében. A szomália konfliktus sok aggodalomra ad okot, erősen a muszlim lakosság ellen hangolja a helyieket, a sorozatos terror támadások miatt a bevásárló központokban motozás és autó átvizsgálás után lehet csak belépni.

Afrika legnagyobb tava a Viktória-tó, ami közel 70.000 km2!!!! Sajnos az erős ipari környezetszennyezés és a parazita Dél-Amerikából behurcolt vízi jácint miatt pár évre hajózhatatlanná vált a tó. Mostanság próbálják visszaszorítani a túlburjánzást és a műtrágya szennyezést, de kétséges a dolog kimenete.

Kenyában van Afrika második legmagasabb csúcsa a Mount Kenya. Az 5188 és 5199 méter csúcsokról a globális felmelegedés miatt szinte teljesen leolvadt a hó (jégmászás már csak a Kilimandzsárón lehetséges). Bár csak könyvből olvastam róla, de állítólag tiszta science-fiction a növényzet ebben az afro-alpin zónában (már ameddig van növényzet, kb. 4500m), a legtöbb növény valamilyen szintű átmenet az aloé, kaktusz és hobbitok között.

A Kimbera nevű nyomornegyed több filmből is ismert (pl. Constant Gardener), de egy film sem tudja leírni a félelmetes kilátástalanságot. Ez egy város kiterjedésű nyomornegyed, ahol több mint 1.000.000 ember tengődik. 100 emberre jut egy pottyantós WC, bemenni még fegyveres őrrel sem tanácsos, a UN is csak Kimbera határában tart fenn egy elsősegélynyújtó állomást.

 9. nap

Ma elég sok Nílust ittunk, de nem a sört, hanem a folyót.. Letoltuk az egész napos raftingot a Níluson. Csak 6-an vágtunk neki, egy új-zélandi sráccal, mint vezetővel. 21 km, de csak 8 rapid, úgyhogy elég sokat eveztünk.. de nem bántuk, mert a srác közben vicces sztorikkal szórakoztatott minket. Ez állítólag tartalmazott két 5 grade rapidot, de szerintem ez max 4+ -osak voltak, igaz elég kevés víz is volt a folyóban. A safety kajakos pedig egy ébenfekete lány!!! volt, 21 éves, nagyon kis szégyenlős, aki a második legjobb Ugandában és a kanadai vb-re készül. Hatalmas dolog nőként ilyen komoly szintre jutni egy pasi domináns sportban, ráadásul Afrikában.

A kiwi fiú poénjain kívül az indiaiakkal megrakott csónak volt a legviccesebb. Képtelen voltak evezni, főleg nem egyszerre. Össze vissza csapkodtak a lapáttal, a vezető üvöltött.. mindig borultak. Ott is ahol gyakorlatilag direkt se nagyon sikerülhet. A végén számoltak, hogy egy kettő. De még így is pont eggyel több szám volt, mint amit le tudtak reagálni. Sokat nevettünk.

Egyet mi is borultunk, az utolsó rapidon, De ezt a vezető már direkt csinálta, legyen egy kis adrenalin.. Azért az a feeling mikor a brutál hullám úgy basz fejbe, hogy a sisakkal együtt fáj, és leküld a folyó aljára, csak hogy mire feljössz, már látod, hogy ott a következő és még levegőt venni se nagyon van időd.. ehhez nem kell krokodil se, hogy izgi legyen. Olyan volt a víz nyomás, hogy Juditkáról lejött a biciklis nadrág.. az meg nyilván a véletlen műve, hogy az egyik útitársunk azt javasolta nevezzük a csapatot wet dreams-nek a hajóban.

Bár reggel még esőben indultunk, ebédre kisütött a nap és úgy is maradt. Így a 70es faktor mellett is sikerült megégnünk.. Nagyon. De azért még csináltunk marhapörköltet a teljes csapatnak. Pár nap alatt elértük, hogy Issa beengedett minket a konyhába. És mivel most hoztam ügyesen pirospaprikát, a többit meg itt is kapni, egész autentikus pöcit főztünk.

A Mitfahrerem kommentjei sajnos csak később kerülnek majd bele, mert az enyhe napszúrás miatt Juditka már lepihent. De azt ígérte holnap megírja a truckban – megint hosszú út áll előttünk és utána a nomád, vadonbeli kempingezés következik..

Mitfahrer:

Uganda geoszociológiai számokban: Az afrikai léptékben kicsike országot (2,5 Magyarország) a kontinens igazgyöngyének tartják. Bár véres belháborúk és borzalmas diktátorság jellemezte a függetlenség (1956) utáni éveket, sokan bíznak Uganda gazdasági megerősödésében. Fő bevételi forrása a tea, kávé, agrár termékek.

A gazdasági fejlődés csak a 90-es évek után indult meg, sajnos előtte jó pár paranoid diktátor senyvesztette az országot. Leghírhedtebb Idi Amin, akit csak Uganda mészárosaként aposztrofáltak.

Az ugandaiak majdnem 80%-a nagyon vallásosan keresztény. Kissé faramuci, de éppen a keresztény elvek miatt az AIDS fertőzöttség újra nő, mivel az eddigi óvszer promóció helyett inkább az absztinenciára buzdítják a lakosságot.

Ez az ami egy rövid bejegyzésnek indult, mert Karácsonykor nem történt velünk semmi..

6. nap

Némileg változtatva az itineren, miszerint a tehénfarmot gyalogos szafarira cseréltük, reggel korán állatnézőbe mentünk. A Naivasha tó mellett is sok állat van, de nagy macskák nincsenek így lehet gyalogosan is szafarizni. Persze ez sem veszélytelen…

Némi rázkódás után végre saját lábon folytattuk, és mindjárt találtunk pár cuki zsiráfot, csak annyi gond volt, hogy közben majdnem beleszaladtunk egy bivaly mamába a csemetéjével.. Pedig őket érdemes elkerülni. Sokkal veszélyesebbek, mint az oroszlán, a cicusok elég hátul vannak a listán. Egy kafferbivaly marmagassága kb. 1,7 méter, 3,5 méter hosszú és a fiúk kb. egy tonnásak, viszont legalább gyorsan futnak. Évente vagy 200 embert ölnek meg.. Mi szerencsére ügyesen elkerültük őket és becserkésztük a zsiráfokat. Ezekből is több fajta van. Maszáj földön meglepő módon a maszáj zsiráf divatos, itt viszont a recés zsiráfot lehetett közelről nézegetni. Persze általában elég szégyenlősek, de ma Karácsony volt és nagyon közel engedtek minket. Sőt az egyik fiú szoborrá merevedve hagyta, hogy körbe fotózzuk, meg csodáljuk. Meg kell vallanom nekem ők az egyik kedvenceim. Nem tudok rájuk nézni mosolygás nélkül..

Aztán egy bivaly csordát kerülgetve zebrákat néztünk, meg dik diket, míg végül megláttuk, hogy a vízilovak kijöttek a tóból legelészni.. Ezt is meg kellett nézni, na nem nagyon közelről. A víziló is igen veszélyes, és annak ellenére, hogy bazi nagy, eléri 2-3 tonnát, nagyon gyorsan szalad. Tipikusan növényevő, de nagyon félős és ha megijed akkor a víz felé menekül. Na ilyenkor nem kell a víziló és a víz közé kerülni.

A kempingbe visszamenet, ahogy kilométereken keresztül a melegházak mellett autóztunk, elbeszélgettünk a guide-dal a kenyai virágtermesztés ellentmondásiról. Nekem mondjuk nem volt eddig nyilvánvaló, hogy a vágott virágok nagy része Kenyából jön, Hollandiában csak szétosztják. Hatalmas (1000 hektárokban mérhető) melegházakban termelik a rózsát, dáliát, tulipánt. A klíma ideális, víz a tóból.. Sajnos az érem másik oldala hogy ronda, nyomornegyedszerű lakótelepeken lakó helyiek napi 1-2 dollár robotolnak, se nyugdíj se egészségbiztosítás. A haszon pedig általában egy-egy külföldi bankszámláján tárgyiasul (ami mellett autóztunk, ameddig a szem ellátott egy izraelié, akinek szívesen lennék az özvegye).

Ebéd után irány Nakuru város, a hasonló nevű tó és Nemzeti Park mellett. A városban a pestit megszégyenítő dugó, de Issa-nak a szakácsnak vásárolnia kell. Mi is veszünk sajtot és brutál finom kávét iszunk a plázában miközben reménykedünk, hogy senki nem robbant fel minket.

Még elmegyünk egy délutáni gyors szafarira a teherautóval a tó mellett. Már jártam itt 12 éve, de teljesen másképp nézett ki. Olyan magas a vízszint, hogy a fák kiszáradva állnak a vízben, a főkapu épületei víz alatt. Annyira sok az eső 2-3 éve és minden folyó bele folyik a tóba, ki meg egy se, hogy konkrétan eltűnt a szikes tópart és az erdő egy része, az utak, minden víz alá került.

Ekkor történt meg az az eset, hogy a buszon az összes nő egyszerre hördült fel kezdett sikoltozni kortól függetlenül - mindezt egy vervet majom váltotta ki, aki megvakarta a csúnyáját. Ami konkrétan világító neonkék. A férfiak csak sápadtan irigykedtek.

Visszafelé kiszúrtam egy fekete orrszarvút, de nekem már nem sikerült lefotózni, egyrészt túl kevés volt a fény, másrészt a nyuggerektől nem fértem az ablakhoz. A fekete orrszarvú is nagyon veszélyeztetett, mert a szarva drágább az aranynál, állítólagos potencia növelő hatása miatt. Erről ők persze nem tudnak, békésen, egyedül bóklászva, leveleket rágcsálnak.

Karácsony este a Lake Nakuru partján, teljesen nomád körülmények között. Juditka is megnyugodott hogy nincs hol fürdeni. Vacsora előtt tréning arról, hogy hogyan megyünk éjszaka a sátorból toalett ügyeket intézni.. Mivel bivalyok és más állatok mászkálnak arrafelé éjszaka, így érdemes zseblámpával körbe világtani - vannak-e szempárok. Az eredmény fényében lehet aztán döntést hozni. Sok szempár valószínű antilop. Ha csak egy szempár megkérdezzük nem-e szomszéd, akinek BPHja van. Ha nem beszél angolul, akkor érdemes párologtatás mellett dönteni. Ha nem láttunk semmit, akció indul.. A tanács szerint, ami nem látszik másnap azt érdemes közvetlen a sátorunk mellett, nagyobb csomagot esetleg pakoljuk a szomszédhoz.

Vacsora tábortűz mellett, közben szakad az eső. Így sikerül elérni, hogy füst és az ázott sátor egérszagától büdösen aludjunk – na ez az a pont amikor Juditka is örömmel menne fürdeni, de mivel erre nincs mód a szúnyogriasztóval kompenzál..

Mithfahrer:

Busz etikett: 17+3 ember egy buszon feltételez némi szabályrendszert, különben hamar egymás torkának esnénk. Így rotálódunk az üléseken, kivéve minket, mivel Valis három döccenő után reflexesen hány, vagy ezt megelőzendően Deadalonnal túllövi magát, ilyenkor csendesen nyáladzik az ablaknak dőlve. Persze ilyenkor neki már mindegy, hogy Uganda vagy Nyékládháza fele robog. Szóval a többiek rotálódnak körülöttünk, így mindig érdekes asztaltársunk van. Amúgy a busz egy 4 kerékmeghajtású teherautó, aminek a rakományrészét egy távolsági busz utasterére cserélték. Az utas tér alatt kap helyet a teljes konyhakészlet (2 raklapnyi paradicsomos babkonzerv a lökött angolok reggelihez, mangó, zöld banán fürtökkel, amit a szakács az út mellett megállva szerez be), a sátrak, matracok, 4 gallon benzin, mert valaki mindig kifogy belőle és mi mindig segítünk. Az utastér hátuljában lakattal zárható fémszekrények vannak, praktikus módon, minden értéket itt zárunk el, mivel a sátrak sem az állatok sem az emberek miatt nem lopás biztos.

Karácsony alkalmából feldíszítették girlandokkal a buszt, így különösen hangulatos izzadni a műanyag üléseken. A girlandok mellé éjszakára ide raktuk ki teregetni a vizes ruhákat addig, amíg fel nem tűnt, hogy a szakács, a guide és a sofőr bent alszik a buszban és a melltartók, bugyik és a girlandok esetleges szerepjáték ötleteket adhatnak nekik.

Ja, ma nem fürdünk, ám vigyáznom kell, mert Valiskó már méreget és ha nem nézek oda én is úgy járok, mint majdnem minden a közelében, jó alapos lemosást kap a Domestos-os törlőkendővel.

3. nap

Mindjárt két meglepetéssel kezdődött. Kiderült itt a tó parti kempingben a sátorban is van wifi, teljes döbbenet, így most visszaérkezve ide, tudjuk írni a folytatást. A másik az volt, hogy reggel kinézve marabuk sétálgattak a sátrak között, komolyan elgondolkodtam, hogy vajon az összes nyugger túlélte-e az éjszakát… Arra, hogy milyen korosztály utazik velünk elég annyi, hogy a guide megkért minket, hogy figyelmeztessük egymást reggel és este a gyógyszerek bevételére :-)

Reggeli után a teherautót hátrahagyva, átültünk 3 db 4x4-ba és elindultunk Masai Mara felé. Aztán a háromból kettő meg is érkezett. Az a Land Cruiser amiben mi ültünk megadta magát, így a hátralevő 2,5 órára 9-en zsúfolódtunk egy jeep-be, mi az anyósülésen ketten szorongtunk Juditkával. Aztán inkább felültem a könyöktámaszként szolgáló fadobozra. (ehhez Juditka nyílván fűz majd keresetlen megjegyzéseket), mondjuk pár óra off road után alkarra már nem kellett edzenem.

Masai Mara-ban egy épített kempingbe költöztünk be, rendes ágy egy könnyűszerkezetes sátorban, saját fürdőszoba... és isteni kaja (főleg az eddigi afrikai kulináris élményeimhez képest).

Délutánra kaptunk kölcsön még egy terepjárót, és elindultunk állatnézőbe. Masai Mara bazi nagy 1500 négyzet km (de ez csak kb. 10%, a többi 90 Serengeti néven Tanzániában van) és meglepő módon maszájok lakják, illetve a teheneik, mert azokból is van bőven. Még hordják tradicionális piros takaróikat, bár gyanítom ezek már Kínában készülnek. Rengeteget láttunk - szinte minden nap esik, ami most itt szokatlan, de nekünk jó volt, mert a zöld fű miatt nem vándoroltak át a növényevők a Serengetibe. Volt varacskos disznó, gnu ezerszám, cuki dik dik, Thomson gazella, szégyenlős topi, zebrák… Madarakból sasok, keselyűk és koronás madár, meg csomó más, de azoknak angolul se tudom a nevét. Voltak persze nagyobbak is. Kilométerekről szúrtam ki a zsiráfokat – volt egy hatalmas kan, komolyan még nem láttam ekkora hosszúnyakút, és egy csomó bokorból kukucskáló bájos lány zsiráf. Láttunk oroszlánokat, az egyik csak olyan közel jött a jeephez hogy szinte meg lehetett simogatni. És a csúcs erre a napra, gepárd fiú, aki éppen eszik a frissen elejtett gazellát. Konkrétan annyira tele volt a poci, hogy mozogni alig tudott.

Még szafarira induláskor Juditka elsütött a rovásomra pár poént (de ezt írja le ő), bosszúból lefényképeztem, ahogy vacsora előtt a sátrunk teraszán hímezget. Ilyen turistát még nem láttak szafarin, még a majmok se mertek odajönni..

Kiegészítések a Mitfahrertől: térképről megnézve a távot, amit ma megtettünk a Nemzeti Park felé nem tűnik soknak, teljesen rendben volt az út első része, amíg külön ülésem volt, aggódni csak Valis ölében kezdtem, hogy a hátralévő 70 km-t izzadságban és porban összeforrva fogjuk tölteni. Szerencsére Valis hamar ráült a sebváltóra (a sofőr örömére, aki innentől kezdve látványosan sokat váltott sebességet).

Az egész szafari egy kicsit valóban olyan, mint a Taj Mahal, persze olvasott róla az ember, tudja mindenki, hogy a világ egyik csodája, láttuk a National Geographic-on, de mégis, amikor ott van, az lélegzetelállító. Bármerre elnézve, sehol egy villanypózna, mindenütt beláthatatlan érintetlen szavanna, legelésző zebrákkal és antilopokkal. A kedvenceim mégis az evolúció elméletének fityiszt mutató zsiráf (vajh’ minek az a kis bojt a szarvacskájára, ami, minek is van ott?) és az egérkepofájú törpe dik dik antilop, akik mindig kettesével láthatók és egy életre maradnak együtt a párjukkal.

A szakácsunktól tanulom a szuhaélit, mivel állítólag ez a legkönnyebb nyelv. Bantu eredetű, majdnem egész Afrikában megértik és valóban a könyvből felolvasva is érthető. Már egész jól el tudom mondani, hogy „Issanak hívnak, szakács a foglalkozásom és van egy kislányom, akit Faithnek hívnak”, remélem, holnap ennek a mondatnak a saját életemre vonatkozó adaptációját is átvesszük a krumpli hámozás közben. Nem élcelődöm Valiskón (lásd fentebb), csak felfedezni véltem néhány ismétlődő kifejezést, amikor rá néznek. Vannak tippjeim, mi a beceneve maguk között: hányós langaléta, fehér gizda lábú, stb…. mindenki kiegészítheti vérmérsékletének megfelelően….

 4. nap

Egész napos szafari. Eső ide vagy oda, de annyit láttunk, mint máskor egy hét alatt. Mindent, amit előző nap is.. Plusz ugye volt teknős kisebb meg óriási, hatalmas gyík, csomó madár, mongúz stb. A határfolyóban annyi víziló volt hogy a hátukon lépkedve át lehetett volna menni Tanzániába, meg hát a krokodilok se voltak kicsik. Láttunk közelről elefántot, és egy zsiráf majdnem bedugta a fejét az ablakon. Hatalmas bivalyokat is láttunk sokat, de szerencsére kérődztek és nem velünk foglalkoztak. Két gepárd lány egy dombon lustálkodott. Pár száz méterre tőlük oroszlán pasik horkoltak a bokor alatt. Aztán találkoztunk nászúton levő oroszlánpárral, akik pukkadásig ették magukat az elejtett bivalygyerekből, nyilván kell az energia az esti hancúrozáshoz. Amire sajnos minket nem hívtak meg.. A tetem már kicsit bűzlött, ugyan de több tucat keselyű nyálcsorgatva várta, hogy az oroszlánok arrébb menjenek pár métert (többre tuti nem lettek volna képesek). Aztán a csúcs az az oroszlán falka volt ahol két mamának összesen 5 kölyke játszott, tényleg mint a kis macskák. Úgy két hónaposak lehetek, szoptak, kergették a mami farkát, meg egymással birkóztak, órákig el tudtuk volna őket nézegetni, de sajnos pár perc után tovább kellett állnunk, hogy ne zavarjuk a családi életet. Gyakorlatilag egész nap úton voltunk, ebéd egy fa alatt pokrócon piknik, mentünk vagy 300 km.. de tényleg láttunk mindent az orrszarvú és a leopárd kivételével.

Még egy plusz hozadéka volt az egész napos off road szafarinak – volt időnk eldönteni milyen madárnak öltöznénk szívesen: Juditka gyöngytyúk szeretne lenni (szürkés alapon, apró fehér pöttyök, kis türkízkék beütés a füle alatt) én pedig egyiptomi liba leszek (barna, fehér, drapp, csupa földszín és egy nagyon kicsi piros).

Mitfahrer:

Nagyon érdekesek a túratársak. Van egy 80 éves PhD mikrobiológus, aki 72 évesen mászta meg a Kilimandjarót. (halljátok kedves szüleim?) Igaz, napközben néha kicsit elszunyókál a döcögős úton, ilyenkor mi mindig előremászunk és bekötjük a biztonsági övét, nehogy kirepüljön egy fékezésnél, mert teknőst láttunk. Ilyenkor felriad és kompenzál, mondván nem is aludt el és végig látta az orrszarvúakat. (a pont nincs itt). Persze, statisztikai átlag, hogy most is akad egy örökké morcogó vénlány, aki zsörtölődik extra 20 dollár kiadás miatt, de ez van. Inkább szórakoztató, semmint idegesítő (mondom ezt 4 nap után – nem tudom, mi lesz a 2.hét végén)

Én tényleg nem értem Valis mániáját a tisztálkodással!!! Végül is szafarin vagyunk vagy nem??? Bezzeg este két sör után elsunnyogná a fogmosást, de nem sikerül. A fogmosás az én kicsinyes bosszúm.

5. nap

Bár csak 5%-a a kenyai népességnek a maszájok a leghíresebb törzs Kenyában. Többé kevésbé még mindig a hagyományos életformában élnek, legeltető nomád népek, és híres harcosok. Mivel a nemzeti parkok az ő földjükön kerültek kialakításra, elég sok összetűzésük volt a kormánnyal. Kompromisszumos megoldásként a maszájok felhagytak néhány hagyományos szokásukkal mint oroszlán vadászat, cserébe viszont a marhákat legeltethetik a Park területén.

Reggel bementünk egy maszáj faluba, megnéztük hogy táncolnak (ugribugri), csiholnak tüzet, milyen házakban élnek (sár+tehén szar, tapasztott házak amit a nők csinálnak). Sok hagyományukat még ma is őrzik, mint a férfiak és nők körülmetélése, vagy a több nejűség. Úgy tűnik, hogy nem ragaszkodnak a törzsbéli feleséghez, mert az egyik mindjárt megkérdezte Juditkát hogy mi lenne ha hátramennének vmi bokorba.. De mivel kiderült csak lányai születtek eddig, Juditka meg fiús anyuka, így ez nem jött össze.

Aztán további pár óra úttalan utakon való zötykölődés után visszaértünk a naivashai kempingbe és mivel éppen esik és a tervezett gyalogos állatnézés emiatt holnap reggelre marad nekiálltunk blogot írni.

Most pár napra megint eltávozunk a vadonba, Lake Nakuru, így ha nem evett meg minket semmi pár nap múlva írunk újra..

Mitfahrer:

Nos, igen a maszáj kultúrbemutató talán kicsit skanzenszerű, ahogy az út mentén állnak a buszok és turnusokban engedik be a fényképező turistákat. Azonban a dolog másik vetülete, hogy ez legalább biztos bevételi forrást ad a fiataloknak, turistánként 20 dollárért már megéri ugrálni és kántálni. Így legalább biztos megmaradnak a törzsi hagyományaik.

Valis szerint 10 évvel ezelőtt nem volt belföldi túrizmus Afrikába, míg most a szafarin is és a kempingben is sok afrikai feketét láttunk. Nyilván ők a jómódúak, de remélhetőleg ez a jele, hogy kezdenek ráébredni az örökségük értékére, hiszen csak ez lehet ennek a hatalmas természeti kincs megőrzésének a záloga.

Tényleg lenyűgöző, hogy a férfi, az férfi bárhol. Valóban beszélgetésbe elegyedtem a maszáj harcossal, mert égésszerű jelek voltak a vállán, így kérdeztem, hogy ez micsoda. Mondta is nagy büszkén, hogy ez a barátnőinek (45) a száma…..valószínűleg a férfiúi önérzetébe tiportam, hogy kinevettem – na de a faluban összesen vannak 125-en a kecskék nélkül??? bárhogy számolom, nem jön össze. A további adategyeztetés kapcsán (28 éves, oroszlán fog nyomok a combján, 3 lány büszke apukája) felajánlotta, hogy menjünk hátra a bokorba és átsegít azon a nehézségen, hogy úgy tűnik, én csak fiúkra vagyok akkreditálva. De komolyan, még én pirultam bele!

Jambo!

Azaz megérkeztünk Kenyába. Ha valami furcsa ebben a mondatban, segítek - rendhagyó módon nem egyedül utazom, hanem Juditkával. Overlanding, azaz teherautó sátor és sok szafari három kelet-afrikai országban.

0. nap

Repülünk a szokásos repülő szőnyeg jóvoltából először Dohába. Ez viszonylag eseménytelen, kívéve hogy leszállás után egy kedves honfitárs akkorát taszajt Juditkán, hogy magára önt egy félliter vizet. Ez addig nem vicces míg a kiszállásnál meg nem kérdezi a stewardes hogy are you all right? Pedig én vagyok a hányós...

Aztán rácsodálkozunk az új reptérre, hát a jó túracipő fontos ha az ember körbe akarja járni.. Eszünk, iszunk a törzsutas kártyámmal, aztán keresünk egy nyugodt alvóhelyet és szundikálunk. Shoppingolni is kell olyan létfontosságú dolgokat mint mandula meg gin.

Műszaki hiba miatt (motor indításkor eltünt a víz a wcből) állunk a napon egy órát, de megszerelnek minket és elindulhatunk.

1. nap

Megérkezünk egyben Nairobiba, és elég gyorsan túl esünk a vízum, útlevél hisztin. De a csomagunk összeszedése egy komolyabb challenge, mivel egy másik szalagra jön mint ahova ki van írva, de legalább oda is nagyon lassan.

Címszavakban Costa Rica - ha együtt utazunk Papa szokta írni a blogot, én csak kommentelek.. de most belustult és én meg csak címszavakat írtam le.. de egyszer még hátha kiegészíti

1. nap péntek

érkezés Bécs-Madrid-San Jose, jó a vészkijáratnál ülni

Papa vár a reptéren, taxi, király a hotel

Séta a belvárosban, vacsi a kaktuszos helyen

2. nap szombat

Poes vulkán, nagyon felhős, de aztán kitisztul, savas tó, füstöl, esik az eső, kávé földek

Arany múzeum, jók a tárgyak, de mit szívhattak közben?

3. nap vasárnap

reggel fél 6 busz állomás, úton Puerto Viejo-ba, 4 óra alatt, szép a táj, triatlon verseny, gyalog a szállásig, butiknak nem butik a hotel, de klassz

4. nap hétfő

reggel futás, utána reggeli Cafe Rico, közben jönnek mennek a madarak, strand ami képeslapszerűen gyönyörű, eső

5. nap kedd

Reggel futás, Papa zippline, én strand, mosás, este László étterme, 7 magyarral és a legjobb hallal

6. nap szerda

Német emberrel esőerdei túra, majmok, sárga vipera, piros béka, tukán, papagáj, tengerpart gumicsizma mocsár, nyúl ami patkány, tengerpart, pihi

7. nap csütörtök

Papa belustult, és otthon olvas egész nap, én futás leguan nézéssel, meg bícs

8. nap péntek

Cauhita nemzeti park, reggel helyi busszal oda, reggeli, séta a parkban, kajmán, majmok, mosómedve szerűség de nincs lajhár. Utána vissza a helyi busszal, vacsi

9. nap

Rafting Pacuare folyón, III-IV rapidok, nem vészes mert nincs sok víz, pár napja nem esett. de szép meg izgi

Utána visznek La Fortuna, szállás, eső

10.nap

taxival a vulkánig, 3 séta út kilátókkal, kitisztul teljesen a vulkán körül a felhő, szuper kilátás, cloud forest is szép, főleg amíg a kerülő úton megyünk és nincs más turista. Orchidea, lepke, 400 éves 40 méteres fa, hőforrás, plusz mosómedvék

vissza Fortunába, busz állomáson a soda-ban a legjobb kaja, 5 órás buszút San Joseba

11. nap

San Jose piacok, belváros séta, nem esik! Indulás a reptérre

Most már főleg csak az utóbbi..

15. nap

A Telavi családi szállás nagyon kellemes helynek bizonyult, különösen a házi bor, terasz kombináció jött be, de sajnos tovább kell állnunk.. Azért reggel még beugrunk a helyi piacra, ami színes, izgalmas és tele van érdekes arcokkal. És borgyárat is látunk, vagyis ez nem családi gazdaság, hanem üzem, de így is egy csomó érdekes dolgot tudunk meg. Az anyaghordón kívül az a szokás is eltér az európaibbtól, hogy a szőlőt rajta hagyják a héján úgy 1-6 hónapig, nem csak a levét erjesztik, hanem együtt az egészet. Évi 4 szüret, van olyan fajta, amit még kvázi zölden szednek júliusban és van, amit már aszúsodva november végén. Nyílván az üzem már csak kis részben csinálják az agyaghordós verziót, a többi a rozsdamentes hordókban készül, ezeknek egy része brutál szigetelt, mert hűtik mínusz fokra a bort, hogy leállítsák a forrását idő előtt, így természetes félszáraz, félédes cuccot kapnak (erre kérem, igény van, megy Oroszországba)

Még ebédelünk egy helyi családnál a fügefa alatt, aztán búcsúzkodás, mi indulunk a határra.

Ahol átvilágítanak, ízekre szednek, és lefényképeznek minket, nyilván az örmény pecsét miatt.. nem volt könnyű bejutni Azerbajdzsánba.

Egy Sheki nevű városig buszozunk, ahol tea, vacsora, aztán alvás egy olimpiai komplexnek nevezett kísértetvárosban.                                                            

Szóval Azerbajdzsán, ami területre és lakosságra. mint Magyarország. Vannak magas hegyek sípályával, sivatag iszap vulkánnal, a hőmérséklet kb. -33 és +46 között, nekünk árnyékban +38 fok. Mindezt egy muszlim országban, ramadánkor, szerencsére mi ihatunk…

Itt is laktak már a kőkorban is, de egy biztos a kaukázusi albánok, akik a ma Azerbajdzsánként ismert terület eredeti lakói voltak, az i. e. 4. században királyságot alapítottak. I.sz. 4 században tértek át a kereszténységre, és úgy is maradtak a 8. sz. iszlámhódításig. Maga Albánia független volt a 9. sz-ig, de aztán a török (turkic) népek kiszorították az albánokat. Volt kalifátus, meg jöttek mentek a dinasztiák, volt nekik Timur is, utána két független államra szakadtak. Aztán meg a sirvánsahok folytatták, akik helyi uralkodóként megőrizték jelentős autonómiájukat 1539-ig. A sirvánsahokat a szafavidák kergették el, akik megkísérelték a síita ágazat elterjesztését Azerbajdzsánban. A szafávidák összeomlása után több független kánság alakult ki, majd folyamatos háborúskodás után ezeket a kánságokat végül Oroszország olvasztotta be. Ebben az időben az oroszok támogatták a keresztények betelepülését, később persze ebből lett konfliktus bőven. Az olaj cirkusz egyébként innen indult, Azerbajdzsán volt az első olaj nagyhatalom (első oil boom Bakuban 1870-1910 körül). És aztán jött nekik is a Szovjetunió.

És ez egyben össze is függ a Nagorno-Karabakh régió konfliktusával, ami az örményekkel a háborúskodás tárgya.

Ha a mai azeri ideológiát hallgatjuk, ez mindig is azeri terület volt és a keresztény templomokat az ő őseik az albánok építették.  Az örményeket meg csak Sztálin telepítette be – gyönyörű példája a hogyan írjuk át a történelmet, hogy igazoljunk dolgokat.

Először is az azeri egy külön nép, semmi közük az albánokhoz (akiknek törzsei ma is élnek Azerbajdzsánban, mint etnikai kisebbség, szőkék, magasak és kék szeműek vauu)

Másodszor Nagorno-Karabakh területén már az i.e. 4 században örmények éltek. Itt alapították az első örmény iskolát az 5. században. A középkorban a perzsa kontrol alatt 5 örmény herceg, a melikek vezették. Aztán 1805-ben került orosz kézre, és a 19. században Perzsiából sok örmény települt be, sok muszlim meg költözött oda.

A mai konfliktus egyik fontos oka Sztálin – Karabakh-ot elszedte Örményországtól és Azerbajdzsánhoz csatolta hátha ezzel megnyeri a törököket a kommunizmusnak.  1980-ban már csak 75%-a volt örmény a lakosságnak, de ettől függetlenül a 80as évek végén arra szavaztak az ott élők, hogy Azerbajdzsán helyett Örményország részei szeretnének lenni. És elkezdődött a háború és egymás gyilkolászása.

 16. nap

Sheki régen fontos kereskedelmi központ volt, 5 karavánszerájjal, de aztán jött az árvíz meg a földrengés.. Ma is csinos vörös téglás, köves házak. A piac itt is érdekes, birkafejeket árulnak szemben az édességekkel.

A fő attrakció, és azt kell mondanom méltán egy 18. századi khan palota, ez az egy maradt meg thanks to Szovjetunió, de ez csodálatos. 2 hatalmas 1530-ban ültetett fa árnyékolja. Összesen 5 szoba, de órákat lehet benne nézelődni. Minden szoba egyedi, kézzel festett falak, a plafon minden. Egyszerűen sokat látott embereknek is tátva marad a szája. Színes sebekének nevezett fakeretben, üvegmozaikos ablakok. Fotózni persze nem lehet :-( (de itt van pár kép ízelítőnek http://www.traveloazerbaijan.com/destinations/palace-of-shaki-khans/#.U8_wB42KDDc

Megnézünk még egy szomszédos falucskát Kish-t és, itt látjuk az utazás utolsó templomát, és az egyetlen albán templomot, igaz ma már múzeumként működik csak. Konkrétan templom elvonási tüneteim vannak :-)

 17. nap

Hosszú út Bakuig, először a zöld kaukázusi dombok mellett, erdei teázással, aztán sivatag iszap vulkánokkal. A teázáshoz a rózsalekváron kívül én egy cuki kutyát is kapok, jót játszunk.. Iszapvulkánból itt van a világ készletének nagy része. Egyszerre érdekes és ijesztő, ahogy kis kráterekben hangosan fortyog az iszap. És bár mélyen a föld alól jön a cucc hideg..  Még nézünk mecsetet, ami a második legöregebb a Kaukázusban, de annyiszor újították fel, hogy egy modern épületet látunk csak. Bakuban még sétálunk egyet a tengerpartos, meg kihajózunk egy félórára a Kaszpi tengerre megnézni a várost a naplementében.

 18. nap

Baku, először a félszigeten Tűz-templom nézés… Eredetileg a természetes gáz égett, és zoroasztrian templom volt, aztán valahogy indiai shiva hívők fedezték fel újra.

Bakuban aztán Szökőkutas tér (na, mondjuk, ebből itt van bőven, de ezt így is hívják) minaretek, karavánszerájok, a Shirvanshah palotája (mindent vittek az Ermitázsba) Szűz torony, séta a régi házacskák között, modern 2. oil boom házak és contemporary architecture-nek a Lángnyelves tornyok, és vadonat új, Zaha Hadid által tervezett kultúr központ.

Baku 12. sz óta főváros, mikor Samaxit tönkre tette a földrengés. Sajnos nem sok régi dolog maradt meg, de ettől még nagyon kellemes város, hatalmas sugárutakkal (amiken flip-flopban senki neki fogjon neki átszaladni végrendelet nélkül, gondolok itt magamra mint kedvezményezettre… nincs átkellő hely, sose fogom megérteni miért kell egy kilométert kerülni, hogy át lehessen menni az úton).

Egy biztos pénz van és ez látszik is a városon, itt nem rontják a képet a szovjet gyárak, mert nincs zsé lebontani. A sétány a tenger parton pedig nagyon jó, használják is a helyiek. Az is tény, nem egy turista barát hely, sz..nak rá – nincsenek rászorulva a bevételre… De azért egy két napot még el lettem volna itt, de sajna hajnalban indulás haza Isztambulon át (remélem, Donyecket most kihagyjuk).

19. nap

Hajnalban a reptérre. Meg kell mondanom kijutni se könnyű.. megint cincálnak ide-oda, és reptér hát elég gáz, vizet éppen lehet kapni, de az azért szerencse hogy nem itt terveztem ajándékokat vásárolni. Nem baj az a lényeg hogy a repülő szőnyeg egyben leszállítson :-)

10. nap

Gelati templom és kolostor komplexum – esőben. 1106-ban Dávid (az Építő, nem a másik) alapította, keresztény akadémia volt a maga idején.

Most is lakják szerzetesek, reggel itt láttam szép példáját az alkoholista szerzetesnek, aki kicsit imbolyogva közlekedett két majdnem üres boros műanyag üveggel. Ebből az egyik 3 literes volt. A másik meg baltával javított valamit esőben a fa alatt. Szóval nem tűnt unalmasnak a kolostori élet..

A Katedrális összes fala gyönyörű 12-18. századi freskókkal díszített, a szentélyt 1130-ban csinált mozaik díszíti, Szűz Mária a gyermekkel.

Van még egy kisebb Szent Miklós templom az is nagyon szép belül, freskók mindenütt, meg az egyik kapu alatt a földön van az Építős Dávid hatalmas sírköve (állítólag nagy darab ember vót) aki azt akarta mindenki a sírja felett mászkáljon.

Egy templom nem templom egy napra, úgyhogy megnézzük Motsameta-t is… Innen mondjuk a kilátás nagy szám, a templom maga nem igazán különleges.

Ebédelni vissza megyünk Kutaisiba, és ügyesen ráveszem a legszimpatikusabb útitársaimat (egy házaspár, velük megyek majd Azerbajdzsánba) hogy ne üljünk be valahová órák hosszat ebédelni, hanem sétáljunk el a közeli piacra. Jajjjj nagyon imádom a piacokat, ez sem okozott csalódást… Zöldségek, gyümölcsök, húspiac, alkudozó emberek, jelenetek, enyelgés a kofákkal… És a maradék orosz tudásom segítségével be is vásároltunk – 5 Lari-ért ( nincs 3 dollár) sajtot, savanyított cukkinit, diót és még forró kenyeret. Aztán leültünk a közeli parkba egy padra és szépen felfaltuk (ezzel a helyieknek is volt látványosság legalább). Ezeknek a túráknak a legnagyobb hátránya, hogy mivel nem a helyi tömegközlekedést használja, sokkal kevesebb a kontaktus a helyiekkel.. (igaz, az előnye viszont, hogy sokkal több dolgot lát az ember egységnyi idő alatt) Így aztán én igyekszem minden alkalmat megragadni, hogy meglógjak és tudjak a helyiekkel találkozni.

Aztán sokat megyünk, főleg hegyi utakon, dél felé.. Idén még nem voltam sípályán, viszonylag kevés eséllyel fogadtam volna rá, hogy az első Grúziában, Bakurianiban lesz. De igen, rendes felvonóval, a pálya szálláson lakunk, igaz hó helyett a grúz dzsúdó válogatottal. Reggelinél vacsoránál nagyon kell igyekezni ha enni akarunk :-)

11. nap

Megnézünk néhány sziklára épült erődöt, a legnagyobb Khertvisi, aztán Tmogvi, amit fogalmam sincs hogyan közelítettek meg a 10. században, ma max alpin technikával lehetne a folyótól feljutni..

A fő attrakció Vardzia – egy szikla város, amit György király a III. épített a 12. században, és Tamar a lánya csinált belőle az erőd mellett szent várost, ahol 2000 szerzetes élt és Grúzia akkori spirituális központja volt. A sziklaváros 13 szinten kb. 3000 barlangból állt a város, 13 templommal, 25 pincészettel (valahogy az az érzésem a szerzetesek nem mostanság kezdtek inni errefelé). Sajnos a földrengések egy részét ennek is tönkretették, de mai maradt az is látványos..

A templomban megvannak az 1180 körül készített freskók, ide némi protekcióval bejutunk (egy izraeli csoport van még itt, őket nem engedik be) mert a vezetőnk jóban van az itt élő egyik szerzetessel (a többit pedig nem szeretném elképzelni…)

12.  nap

Megint Gori-ban, pedig hát nem a legattraktívabb város.. De itt van Sztálin Múzeum, a többiek megnézik, én asszem hozzájuk képest elég sokat tudok Sztálinról, úgy döntöttem kihagyom. Helyette elmegyek sétálni a városba, van erőd a dombtetőn, színház, templomok, meg a piac. Ez sokkal kisebb mint a Kutaisi, de így is érdekes körbejárni. Közben egy nagy darab pasi mindenképp azt szeretné, ha csinálnék róla fotót, ezt a kívánságát könnyű teljesíteni, kapok is puszit érte, ehhez az összes kofa sivalkodva csápol :-)

Innen a Grúz Katonai FőÚton megyünk tovább, még a 19 században kezdték az oroszok itt összekötni a Birodalmat Grúziával. Elég jó minőségi hegyi szerpentin, ami átvezet a Kaukázuson.

Ananuriban állunk meg, mert a nap nem telhet el templom nélkül :-) 17. századiak, nagyon szép kőbevésett kereszt van az egyiknek az oldalain, meg pár megmaradt freskó belül, amit helyre tudtak állítani, mert az oroszok amúgy fehérre festették az egészet.

Van itt még egy tó, ami valójában bazi nagy mesterséges tározó, vízerőművel.

Gudauri-ban alszunk, sí központban megint 2300 méteren. A kedves párból a pasi beteg lett, így a feleséggel csak kettecskén még elindulunk, megmásszuk a sípályát egy darabig, szuper a kilátás, némelyik környező hegyen még hófoltok vannak. És lett egy kutyánk is, alkatra hasonló, mint a kaukázusi juhász (láttám pár szép példányt, az egyik 5 hónaposan nagyobb volt mint Zil most, és a helyiek hússal etetik őket, száraztáp híján napi 20 kg hús az adag), de kicsit kisebb és vörös. De terelni terel, mert ahogy visszaérünk a főútra, szinte border collie-s módon befekszik és tereli a kocsikat. Sajnos semmilyen nyelven nem tudtam neki elmagyarázni ez milyen veszélyes. Közben egy hotel mellől csúnyán megugatnak minket más kutyusok, ez a vörös meg áll szorosan mellém, hogy megvédjen, de tényleg ha elindulok odaáll közém és a többi kutya közé, szorosan lábhoz.. Jön még egy kóbor kutya, azt is elkergeti, nagyon vigyáz ránk :-) Egészen végig kísér minket a 1,5 órás túrán, vissza a szállásig. Ahol társaim legnagyobb örömére újabb udvarlóm akad, egy leszbikus hölgy személyében, aki minden alkalommal mikor meglát ragyogó mosollyal üdvözöl brrr. (az első Gocsa, a sofőrünk) Ezt meglehetősen viccesnek találják és elég sokat ugratnak vele – az mondjuk egyértelműen le kell nekik szögeznem, ha muszáj választanom akkor inkább Gocsa.

 13. nap

 Ez volt az eddigi legizgalmasabb nap..

 Reggel elindultunk Kazbegi-be (Stepantsminda újabb nevén) ami egy kis város úgy 1700 méter magasan a Kaukázusban, mindössze 15 km-re az orosz határtól. Keletre tőle a vitatott dél-osszetiai terület, úgy kicsit nyugatabbra, feljebb meg Csecsen-föld. A város mögött a Kazbegi hegy, ez a legmagasabb csúcs Grúziában, 5000 méter feletti. A terv az, hogy a városból, aki fittebb az felsétál (8 km oda, 8 vissza), aki kevésbé az terepjárózik a közeli hegycsúcson levő Szentháromság templomhoz.

Az út elég jó minőségű, lavina alagutakkal, az mondjuk érdekes, hogy az összes tehén a hidakat használja istállónak. Alig lehet közöttük áthajtani, közben a híd beterítve igazi bullshittel.

 Már majdnem elértük Kazbegit, amikor a város előtt a semmi közepén, defektet kapott a buszunk. OK, kedvenc sofőrünk Gocsa előkapta az automata pumpát, próbálta felfújni a kereket valamennyire az aksiról, de rendes lyuk volt a gumin, ebbe belecsavart egy csavart hátha kevésbé ereszt. Egy jó 20-30 perc után elindultunk, de csak a legközelebbi faluig jutottunk, mert addigra gyakorlatilag már felnin gurult a busz… Szerencsére itt volt gumis, nekünk meg pótkerekünk, úgyhogy kerékcsere. Az egyik kerékcsavar persze eltört, de pont ilyen méretű volt a busz hátuljára rögzített csomagtartó csavarja, úgyhogy ez is megoldódott, csak szegény Gocsa izzadt meg nagyon. Közben kiderült, hogy az automata pumpa valószínűleg galyravágta az aksit (nyílván előtte se volt tökéletes), de legalább a dinamo se működik (kb. ennyit értettem meg, a grúz tudásom még hiányos).

Na kis késéssel 11 körül, összesen 4-en neki vágtunk a hegynek. Az elején állandóan a pasikra vártunk, az egyikük elég idős, egy Manx (Isle of Man), a másik a házaspár férfi tagja, de éppen hasmenéssel küzd. Így aztán mi a feleséggel úgy döntünk, hogy megyünk a saját tempónkban, és el is húzunk. 2 ösvény van, az egyik amin a jeep-ek is járnak, a másik az úgynevezett öko-trail. Nick a vezetőnk azt mondta, hogy az utóbbi túl meredek, menjünk az autók által használton. Így is lett, pár kisebb levágást a kanyaroknál azért beiktattunk. Na így történt, hogy mondtam Mandinek, ott egy jó kis levágás menjünk azon. Se kicsi nem volt, se jó – szépen elkezdtünk felmászni az öko-trailen. Tényleg meredek. Nagyon. De sokkal szebb, nincs por az autók miatt, a kilátás is hihetetlen, meg a vadvirágok, meg minden. Mandi-re a csúcson kb 20 percet vártam, nekem kb. 1 óra 10 perc volt feljutni, de megizzadtam, vagy 600 m szintet nyomtam le. Mondtam neki ha legközelebb azzal jövök, hogy tudok egy rövidebb utat, szaladjon a másik irányba :-)

A templom nagyon szent, szép, és hihetetlenül békés. Mögötte pedig a nagy havas Kazbegi hegycsúcs..zöld rétek tehenekkel, sziklás kaukázusi hegyek a másik oldalon,sárban elakadt jeep...

Ahogy elkezdtünk ereszkedni a 2 pasi is felért, ennek örültünk, mert nem voltunk benne biztosak hogy meg tudják csinálni.

Lefelé a hosszabb autós úton mentünk, poros volt és hosszabb, 1,5 óra. Aztán a városba érve kiderült hogy buszt kell cserélnünk, Gocsa még este vissza megy ezzel a busszal Tbilisibe, mert csak ott tudják megjavítani, itt a hegyek között semmi szerviz nincs.

 Még megvártuk a pasikat, hogy leérjenek, és visszaindultunk Gudauriba. Közben megnéztünk egy gyapjú filc készítő helyet, itt még valahogy begurult a busz, de aztán megint a semmi közepén, egy útépítéses részen behalt alattunk.. Telefonálgatás hogyan mentsenek minket. Végül Gocsa előrement és szerzett egy BobCat-et az útépítésről, aki bebikázott minket (ez elég szürreális volt, meg kell mondanom), se légkondi se elektromos ajtó se semmi, de valahogy visszajutottunk Gudauriba, ahol könnyes szemmel búcsúztunk Gocsától. Nem csak szuper jó sofőr, de nagyon kedves ember, akivel elég jókat beszélgettem angol-orosz keverék nyelven. Sajnos ez a saját busza, biztosítás nélkül, sok hitellel, úgyhogy ez a vidám kis ember, elég logó orral indult vissza a fővárosba. Útitársaim javára szóljon senki egy mukkal nem panaszkodott a lerobbanások alatt, mindenki igyekezett Gocsának segíteni vagy legalább lelket önteni belé, és elég rendes tip-et gyűlt neki össze az útépítésnél állva, ami talán segít neki valamit anyagilag. Én meg buktam ezt az udvarlómat is..

 És estére még jött a hír a maláj gépről Ukrajna felett.. Mindannyian átrepültünk azon a részen Örményországba menet. Annyi a különbség, hogy az útitársaim ráadásul az ukrán légitársasággal jöttek, Kijeven keresztül ..még beszéltük is h lehet nem itt a legbiztonságosabb mostanság röpködni.  És még haza is kellene jutni egyben.

 14. nap

Sokkal kevesebb izgalom, elindulunk kelet Grúzia felé, új sofőr, új busz, de Gocsa mindenkinek hiányzik..

Először Tbilisiben állunk meg, a népek shoppingolnak, én inkább sétálgatok a városban – 36 fok árnyékban, a hegyekhez képest hááát nagyon melegnek tűnik.

Tovább megyünk keletnek, megállunk Sighnaghiban, 18. sz városfal körben bástyákkal. Az egész városka szuper kilátással egy dombtetőn, macskaköves utcákkal, faragott tornácos házakkal. Nem teljesen olaszos, de a feeling hasonló.

Aztán megnézzük, hogy készül a grúz bor – a borászat vagy 300 éves . A legérdekesebb, hogy a földbe ásott agyagcserép hordókban forr és tárolódik a bor. A vörös iható, a fehér félig késznek tűnik, a törkölypálinka 60 fokos és finom.

Telaviban alszunk egy családnál, vacsora közben a teraszon borozva a Kaukázus hegyláncát nézzük szemben. Ez az utolsó esténk együtt, mi holnap délután, 3-an elindulunk Azerbajdzsánba, a többiek haza repülnek.