12. nap

Délre tartva is folyamatosan változik a táj, füves szavanna szerű, megint egy nagy erdő szakasz, aztán egyre sivatagosabb, ahogy elérjük a Mozambiki csatornát. Ez a déli rész sokkal inkább emlékeztet a klasszikus fekete Afrikára, a törzsek is bantu származékok, akik több hullámban jöttek át Dél Afrikából. És végre vannak baobab fák.

Közben átmegyünk a zafír bányászatból élő falvakon, itt főleg férfiak élnek és a folyókból mossák a drágakövet. Az felvásárló helyeket fegyveresek őrzik, vastag rács van minden ajtón, ablakon.

Tulear felé autózva Mahafaly és Antandroy falvakon megyünk át, nekem szegényebbnek tűnnek és nagyon afrikainak. A sírok itt is komplett házak, amikre az elhunyt kedvenceit festik legyen az egy zebu vagy Stallone vagy egy Ferrari.

Tulear város már a nyugati parton van, de még előtte megállunk a Ráktérítőnél, ami vicces mert kb. 3 hónapja voltam itt utoljára csak akkor Namíbiában. Ebédre végre sea food, egy hatalmas tál tengeri herkentyű a királyráktól a langusztáig mindennel megrakva és nincs 10 euro.

Ifaty felé még megállunk egy szúrós erdőt megnézni, amiben nem is a tüskés fák az érdekesek, hanem hogy csomó baobab fa is van, így végre megölelhetünk egy egy baobab fát. A legnagyobb egy oldalág miatt teáskannára emlékeztet, hatalmas, 7-en érjük körbe és 1200 éves. A világon 12 féle baobab van, ebből 7 endémikus Madagaszkáron – a legöregebb több mint 3000 éves.

Vacsora már a parton, ahol a víztől 20 méterre lakunk egy jó kis bungalóban úgyh jót alszunk a hullámzásra.

 13. nap

Ma laza nap van, persze ettől függetlenül én már reggel 5-kor pörgök, aminek annyi előnye van, hogy lehet meztelenül fürdeni, nagyon szép napfelkeltét nézni és számolni a vitorlákat, ahogy a kis halászhajók elindulnak a tengeren.

Reggeli után elsétálok a két Johnnal a közeli faluba szétnézni (másik a holland pasi) – itt is egyértelműen látszik hogy még szegényebbek a népek. Nagyon afrikai bot és nád házak, néha pár malac, bár többségében a halászatból élnek. A parton nagyon könnyű fából vájt halászcsónakok és rengeteg gyerek. A kölyköknek itt ugye nincs videojáték (a lakosság 80-90%-ának nincs áram semmilyen formában) vagy lego, a tengerben játszanak vagy nejlon zacskóból fabrikált sárkányokat eregetnek a parton, de láthatóan boldog gyerekkoruk van.

Közben a halászok kezdenek a zsákmánnyal kikötni, úgyhogy látjuk mi lesz a vacsora – van minden méretben színben hal, vödrökben a fejükön viszik az asszonyok eladni. A tengerparton sétálunk vissza, kapunk ebédre friss hal carpaccio-t, aztán szieszta. A délutánt se pörögjük túl, de ez végül is pihenő nap a beach-en. 5 körül már ananászbort (édes) az egyik bungaló teraszán és várjuk a naplementét. Estére itt is kapunk a falusiaktól éneklős műsort meg hal vacsorát.

14. nap

Mi persze már megint reggel 5 kor kelünk, de kiderül, hogy nincs túl jó idő.. nagyon erős a szél, a hullámok is nagyobbak, sőt később esik is, úgyhogy a reggeli tengeri fürdőzés érdeklődés hiányában elmarad. Pakolás, indulás Tulear-ba ahol a megnézzük a helyi piacot, ez mindig érdekes, a szuvenír piac már kevésbé és az agresszíven kolduló gyerekek miatt hamar elmenekülünk (eddig mondjuk ilyen gond nem volt, de itt tényleg a legrosszabb verziót adták elő).

A helyi olasznál felszedjük az ebédünket és irány a repülőtér, hogy az Air Madagascar frenetikus propelleres ATR-jével Antananarivoba repüljünk. Túléljük a bokorugróval való közlekedést, aztán még shoppingolás egy szupermarketben, veszünk rumot, csokoládét. Irány a szálloda, majd búcsú vacsi egy szuper, de puccos étteremben. Megköszönjük Armelnek a túravezetést, aki megint sokat adott ahhoz, hogy megismerjük az országát (ezért szeretem, hogy mindig helyi vezető van, és általában tényleg a legeslegjobbak). Reptér, hogy a hajnali párizsi járattal hazainduljunk. A többiek a kenyai légitársasággal repülnek, de kb. azonos időben, úgyh a csoport többi tagjától érzékeny búcsút veszünk a váróban, tényleg kivételesen jó volt a csapat, még ha életre szóló barátságokat nem is kötöttem.

15. nap

Már csak repülés, de abból sok.. 11 óra az út Párizsig, többnyire alszunk. Aztán CDG elköszönés Johntól és ezt már a budapesti járaton írom. Szóval néhány szó Madagaszkár általában:

Földtörténetileg mind Afrikához mind Indiához tartozott mielőtt mint önálló sziget levált volna 160 millió évvel ezelőtt. Ennek köszönhetően aztán teljesen egyedi állat és növényvilág fejlődött ki. Nyilván a makik és a kaméleonok a leghíresebbek, de mondjuk a zsiráfnyakú ormányosbogár se mindennapi szerzet. Csak pálmafából van 170 féle, aztán ott a baobab, a 103 fajta maki, és a többi.

A gond az, hogy az eredeti erdők 90%-a eltűnt mióta az ember betette a lábát a szigetre. Egy csomó ritka állatfaj, mint az elefánt madár kihalt.

Az első lakosok borneoiak voltak és később is települtek be népek indonéziából meg polinéziából, aztán jöttek a bantuk, arabok, indiaiak. Ezek mind tettek hozzá a helyi kultúrához. A malagaszi nyelv borneoi nyelvvel rokon, de az írás például az araboknak köszönhető.

Történelmileg voltak független királyságok, amíg a franciák nem gyarmatosították őket, ettől csak a 60-as években szabadultak, de valójában teljesen függetlenek sokkal később a 2009-ben lettek.

Madagaszkár a csodálatos tájak, állat és növényvilág mellett azonban a világ 10 legszegényebb országa között van (olyanok vannak csak mögötte mint DRC vagy Közép-Afrikai Köztársaság). Gyakorlatilag nagyon egyszerűen, földművelésből stb él a lakosság nagy része, infrastruktúra alig van. 2010-ben még összesen 7000 km aszfaltos út volt (mivel a kínaiak itt is nyomulnak ez javult némileg, mondjuk most már van 10.000 - egy 580.000 km2-nyi országra) és elektromos áram kb. a lakosság 10%-nak van.  Turista csapás létezik, de csak a legnépszerűbb nemzeti parkok és látnivalók környékére korlátozódik. Ezen kívül az ember heteket tud úgy utazni hogy elektromos áram sincs, a mobil térerőről vagy wifiről nem is beszélve. Angolul gyakorlatilag alig beszél valaki, de az emberek többsége a franciát sem, szóval lehet malagasi szavakat tanulni, ha az ember kommunikálni akar. És mindenképpen érdemes felkészülni, hogy ők sem a kapkodós népek közé tartoznak – azaz mura mura (lassan lassan), na ezt kifejezést hamar megtanulja mindenki, aki Madagaszkárra látogat.

A legtöbbet hallott malagaszi kifejezés azonban a Bonzsúr Vazá (Bonjour Vazaha) - ami kb. a jónapotfehérember megfelelője :-) 

Mivel gyakorlatilag egy hétig a civilizációtól távol túráztunk (de közben persze írtam a gépen), most egyben teszem fel az elmúlt hetet. 

4. nap

Hánytatós reggel, olyan kanyargós az út, hogy majdnem viszontlátom a reggelimet, pedig elől ülök.. végül drogoznom kell hogy túléljem. Ranomafama Nemzeti Parkba megyünk, ami esőerdő és világörökség, csak odajutni szívás. Azért persze a táj szép, többször megállunk ahol jó a kilátás, sőt a piacra gyalog sétáló csapatokat is megnézünk. A betsielo törzsből valók, nagyon színes ruhákban, gyakran 20-25 km-es távolságról sétálnak a piacra, a gyerekekkel, kacsákkal, tyúkokkal meg a zsákokkal amiben ki tudja mi van. Ebédelni már a szálláson ebédelünk, majd rövid szieszta és éjszakai állat lesre megyünk. A Nemzeti Park amúgy több mint 41.000 hektár – azaz nem kicsi. Laknak benne olyan törzsek akik még ruhát se nagyon láttak nemhogy fehér embert. Ezen kívül 160 fajta béka, lemurok, csomó más ritka növény és állat – ezért aztán nagyban megy itt a kaméleon és maki biznisz. Az utóbbiból csak egyet látunk, de az ultra cuki, arasznyi és eszi a csali banánt a faágról. Kaméleonból van egész kicsitől a 20 cm hosszúig, találunk a fákon vagy 3-4 félét. Közben a persze szakad az eső és sötét van, úgyhogy vannak kétségeim a fotókat illetően.

 5. nap

Reggeli után rohanás a makik után.. 3 részre osztva indulunk el a parkban állatokat nézni, én azzal a csoporttal megyek, akiknek a legöregebb (35 éve járja az erdőt) vezetője van. Látunk egy nagy kaméleont, de az izgalom akkor kezdődik amikor először mondják az előreküldött állatkeresők (spotter) hogy megvannak a lemurok. Mondjuk az elsőket nem tudtam lefotózni, gyorsan mozogtak és bazi sűrű az esőerdő. A levegő olyan párás, hogy az ember néhány perc alatt úszik a saját levében, ehhez jönnek a szúnyogok és a piócák. Meg a tüskés fák, amikből egyet sikerült megfognom, amikor a makik után mászom a sárban. További kamélonok (kb. úgy néznek ki mint egy száraz levél, fogalmam sincs az öreg hogy vette észre ezeket), aztán még lemur. 2 család arany bambuszmaki, kicsikkel együtt. Ezek már akkorák mint egy nagyobb macska, vöröses színük és röfögő hangjuk van. Hihetetlen cuki a pofájuk. És azért kell a legöregebb vezetővel menni mert olyan közel visz, hogy 2-3 méterről vigyoroghacc a makira. Közben összevissza ugrálnak az ágakon és bambusz rügyeket esznek. és az egyik majdnem a fejünkre pisil. Ezekről sikerül fotókat is csinálni.

A Park után elindulunk Fianarantsoa felé, de közben egy faluban megállunk megnézni a piacot. Brutál sok nép kiöltözve (mi tetőtől talpig sárosan) árul mindent, amit el tudunk képzelni és azt is amit nem.

A városban aztán mindenféle bevásárlások előtt (a 2 embernek még mindig nem jött meg a csomagja thanks to air france ezenkívül asztma gyógyszert vásároltam a tasmán csajnak, aki kb. úgy néz ki mint az odavalósi ördög ) megnéztük az óvárost. Meredek macskaköves utcák, hagyományos házak, régi piactér, tényleg hangulatos. Ebédelünk egy szuper helyen, ami tök elegáns (mi mint a varacskos malacok még mindig) és hihetetlen minőségű kaját kapunk.. mindezt kb.10 euronak megfelelő összegért. Közben próbáljuk a tüskéket kioperálni a tenyeremből és a vágásokat fertőtleníteni. Az ujjamból kiszedett cucc után fertőtlenítésre kapok helyi rumot 52 fokos, ebbe belelógatom az ujjam majd szépen megiszom, mert tudok élni.

További 2 óra buszozással elérjük a szállást, ahol komoly pakolás következik, mert holnaptól 4 nap trekking a hegyekben,  civilizációtól távol az Andringintra parkban kempingezve. Úgyhogy most aztán végképp eltűnök a térképről pár napra, mert itt térerő sem lesz..

6. nap

Hajnali kelés, a cucc nagy részét hátrahagyva még a trekking előtt elmegyünk egy selyem és egy papír üzemet megnézni. Az utóbbi elég érdekes, az arabok által a 12-13. sz betelepített fákból csinálnak kézműves papírt. Közben még mindig a két csomagot várjuk, amik végre legalább Madagaszkárig eljutottak de az autó, ami hozta őket az éjszakai rohanásban lerohadt. Amíg az angolok várják a csodát én szépen ellógok a helyi piacra fotózni..

Végül a buszunkat 4 jeepre cserélve elindulunk a parkba.. Nyilán Johnnal mi az ablak és biztonsági öv nélküli legalább 30 éves Land Roverbe ülünk, de terepen ez a leggyorsabb, mert hogy utak nincsenek. Vannak viszont patakok folyók, amiken fa hidakon próbálunk átkelni, néha finoman szólva hajmeresztő. Kb 50 km-t 3 óra alatt teszünk meg..

A Park bejáratánál piknik– főtt tojás, szardínia konzerv és paradicsom.

Mivel az egyik fahidat valami barom felégette így sokkal előbb el kell kezdeni gyalogolni mert a jeepek ott nem tudnak átjutni… Így a délutáni adag 7 km helyett 10 km lesz, egy része persze felfelé.

Este 6-ra érjük el a kemping helyet, ami egy fedett kunyhó mint konyha és a zebuk által összeszart mező, ahol a sátrak lesznek.

A konyhát, kaját, vizet, és a cuccunk egy részét 20 db helyi teherhordó hozza, brutál tempóban nyomják mezítláb vagy flip-flop-ban, sokszor egy boton 2x 30 kg egyensúlyozva.

Főznek nekünk zebu vacsorát meg kapunk rumot és nyilván van a tűz körül éneklés táncolás. Mind a tűz mind a rum bejön mert elég hideg van – már 2000 méter magasan vagyunk. A porterek is isznak rumot - az olcsóbb, viszont 60 fokos verziót. És közben az éjszaka közepén 2 hordár felhozza az air france által közel egy hete elhagyott motyót is.. épp ideje mert mászó bakancs nélkül a holnapi nap esélytelen.

 7. nap

Ébredés hajnali 4kor, sötét van, benne a felhőben és esik. Az indulással így várunk fél órát és iszunk kávét a konyha kunyhóban. Még sötétben fejlámpákkal indulunk el megmászni a Peak Boby-t, ami 2658 méter és a második legmagasabb csúcs (az első is csak 200 m magasabb, de mivel esőerdőben van, nem lehet rá felmászni). 3 csoportban megyünk, én a leglassabbal indulok és a leggyorsabbal érek fel – 5 km és kb 800 méternyi szintet lenyomva, egy részét kő lépcsőkön. A táj hihetetlen szép közben, de terep elég nehéz, meg hát ugye oxigén se annyi van mint otthon. A csúcson a panoráma király, kék ég, körben sziklás csúcsok és zöld völgyek. 8.15-re érünk fel és jó az időzítés mert jön egy felhő és a kilátásnak annyi. Az ereszkedés a kőlépcsőkön… hát nem lett a kedvencem, de valahogy leérünk a táborba és kapunk ebédet.

A délután is elég kemény, egy óra pihenés után újabb 13 km vár ránk, egy része egy plató, de van újabb 200 méter felfelé és vagy 800 méter ereszkedés a következő kempingbe. Ez utóbbi főleg kőlépcső és a térdeimből nem sok marad. Közben a táj is változik, átkelünk egy hold tájnak nevezett részen, ahol csak sziklákat lehet látni, pár gömb alakú és közben mindenki által irigyelhető sziklakertek virágokkal, mintha profi kertész csinálta volna. Egy kő alatt aztán sziszegő csótányokat találunk, ami nélkül mondjuk tudtam volna élni.

Az új kemping 1600 méteren van, és van egy patak amiben lehet fürdeni.. ez jó is lenne annak ellenére hogy kb 18 fokos, csak közben az eső is el kezd esni. A jó oldala hogy dupla szivárvány van, a rossz, hogy így már minden létező cuccunk vizes a száradás legkisebb esélye nélkül.

Vacsira a magunkkal hozott csirkéből van curry – a pipik saját lábon jöttek, vagyis mivel trekkingben annyira nem jók a porterek hozták őket, de legalább friss a hús. Közben megint éneklés rumozás, bár most nem fázom.

A sátor alatt van egy hatalmas kő, ezzel alszom..

 8. nap

Reggeli kávé és elindulunk lefelé a völgybe, a mai táv 13 km a következő kempingig. A hegyről lefelé szerencsére nem csak kő lépcsők vannak, jó része simán ösvény még ha meredek is. A völgyben rizsföldek, vörös sárból házak, szürkés fekete tetővel, nagyon szép a látvány. Konkrétan minden zöld árnyalat megtalálható a rizsföldeken, mert van ami friss vetés van amelyiket most aratják. Nekem már ez a látvány is elég a boldogsághoz. A teherhordók persze megint órákkal később indulnak de előbb érnek célba, hihetetlen milyen súlyokkal szaladgálnak fel le.

A kemping a Tsaranoro völgyben valójában egy francia tulajdonú hotel kertje, amelyik a sziklamászókra szakosodott, többszáz méteres sziklafal van szemben a hellyel. Állítólag ez Afrika leghíresebb mászóhelye.

Mi Johnnal szerzünk egy szobát, hogy megszárítsuk a dolgainkat, mert szó szerint egy száraz pólón kívül mindenem vizes vagy izzadt. A szobáról kiderül, hogy egy szuper lakosztály. Valójában egy kétszintes flintstone ház, a felső szinten a háló, plusz veranda teleszkóppal és kilátással a sziklára. Alul egy király fürdőszoba, a wc-ben maki mozaikkal és hatalmas ablakokkal a hegyekre.

De a legjobb mégis csak, hogy 3 nap izzadás után meg tudok fürdeni és reggelre minden cuccunk száraz.

9. nap

Értünk jönnek a jeepek, és elmegyünk gyűrűsfarkú makikat nézni egy újabb nemzeti parkba, Anjanak hívják. Jó korán indulunk, mert a húsvét hétfő miatt a helyiek is pörögnek – és nagyon zajosan.

A park egy része totál Indiana Jones-os, jól eljátszunk, mászunk sziklákra, megyünk barlangba ahol régen az arabok laktak, már csak egy zebu fejes temetkezési hely, meg a lakásul szolgáló barlangban a konyha nyomai vannak meg.

Pár száz méter után aztán ott vannak a gyűrűsfarkú makik.. sokan, fenn a fa tetején, de néhány lejjebb jön és egész közel lehet menni hozzájuk. Összebújva alszanak, mossák egymás meg a magukat tényleg irtó cukik. Valahogy olyanok mint egy macska meg mókus keveréke, mert ugye közben egyik ágról ugrálnak a másikra. El is vagyunk pár órát velük.

Után a még 5 óra buszozás (visszakaptuk a régi járművet és a csomagok maradék részét) megérkezünk egy újabb nemzeti parkhoz. A wifi ebben a hotelben sem működik, és újabb 2 nap jön a civilizációtól távol.

10. nap

Úton az Isalo Nemzeti Parkhoz – már ha útnak lehet nevezni, mert az ok, hogy off road, de mondjuk annyi a gödör meg a pocsolya, hogy párszor szóba kerül, meg kell tolni a buszt.

Egy füves mezőről indulunk, hogy 13 km és 600 méter szint (természetesen felfelé) után elérjük a kempinget. Közben sétálunk egyet a Maki kanyonban és látunk is egy vöröses makit és fehér sifakát. Maga a völgy olyan, mint a paradicsom, patak, vízesés, kék és zöld tavacskák, sziklák, homok és pálmafák egy szűk kanyonban. El tudnánk még itt lenni, de Armel a vezetőnk eléggé pánikol mert a terep nehéz, napos és a hőségben még sok km van hátra. Szóval izzadunk felfelé, mi Johnnal és Armellel megyünk középen. Aztán szegénynél megváltozik az aggódás tárgya, mert ahogy felérünk egy magasabb sziklára kiderül, hogy körben közben brutál vihar jön. Szerencsére a táv 80% járunk már mikor el kezd esni, és ez se vészes, de legalább nincs napszúrásunk mert felhős az ég. Még egy paradicsomszerű völgybe ereszkedünk le, ahol komolyabb tavacska is van, és lehetne fürdeni de ez sajnos nem jön össze, részben a vihar részben a helyi tömegek miatt (mert ugye egy parkolóból az egész 800 m séta, a papírkutyák így érkeznek).

A kemping hely hatalmas fák között, sátor helyekkel, kőasztalokkal, kőkonyhákkal – tömegesen jönnek a turisták mert ugye a parkolóból csak ide kell sétálni és a makik garantáltak.. Oda vannak sajnos szokva a turista kajára, bár tilos őket etetni. Mondjuk az egész hely délután 4-re üres, csak mi alszunk itt meg a makik. Van a vöröses meg a gyűrűsfarkú, olyan közel jönnek hogy meg lehetne őket fogni.

Elmegyünk fürdeni a patakba, itt is van egy pici medence, amiben meg lehet mártózni. Ez kb. 20 méter séta a kempingtól, Johnnak ez alatt sikerül kificamítani a bokáját, de legalább nem hiába hoztam a fáslit.

Vacsorára kapunk egy helyi falusi együttest, akik hihetetlen minőségű minikoncertet adnak nekünk, 3 gitár, 1 dob és igazi afrikai zene. Közben ömlik az eső, úgyhogy a 2 fedett asztalnál szorongunk és imádkozunk hogy a sátrak ne ázzanak be. Mindentől függetlenül nagyon jót aludtam.

11. nap

A makikkal reggelizünk, majd elindulunk egy körtúrára a parkban. 300 méter emelkedés a platóig, közben egy nagyon kitett sziklafalról hihetetlen kilátás a kanyonra. Körben színes, sárgás vöröses homokkő sziklák, amikbe az eső meg a szél vájt bizarr formákat. Virágok, pillangók, makik a sziklákon. Még pár kilométer (6-8 lehetett összesen, de ennyi már fel se tűnik) és újabb kilátó hely. Itt megállunk meditálni, vagyis csak szeretnénk, de ez a legnépszerűbb park az országban és tényleg sok a turista. A cuccokon látszik ki az, aki csak a fényes 4x4 meghajtással jött a parkolóig, majd felsétált, ebédel és hazamegy és ki az aki csinál vmi komolyabbat. Van egy szlovák csoport, az egyik pasi Viva Benyovszky felkiáltással szelfizik és csodálkozik mikor rávágom, hogy Móric. Végül kivárjuk míg mindenki eltűnik és van 15 percünk, amit a sok km sziklafalat és völgyet nézve csendben elmélkedéssel töltünk.

A visszaséta eseménytelen a kempingig, de látunk egy baglyot és kapunk ebédet, amit persze megint védeni kell a makiktól.

Délután pihi, ruha és cucc szárítás meg pakolás mert sajnos a trekkinges résznek vége, de nem baj holnaptól a nyugati parton bícselünk.

0. nap

Makiföldre eljutni nem egyszerű.. Gyakorlatilag már a -1. napon elindultam Párizsba, nyilván késett két órát a gép, csak hogy tudjam Air France-szal repülök. Így éppen még John előtt értem a szállodához, a reptér mellett aludtunk egy nagyon modern, de jó hangulatú helyen.

Reggel aztán megint egy óra késéssel, de végül csak felszáll a repcsi, hogy egy bő 10 órás út után éjfélre megérkezzünk Antananarivoba. Az út elég eseménytelen, mondjuk a folyamatos turbulencia miatt gyakorlatilag felállni sem nagyon lehetett, de a vészkijáratnál valahogy kibírtuk.

A szokásos fejetlen sorban állás hogy az országba bejussunk, először az egészségügyi pecsét, vízum annak akinek nincs (a budapesti konzulátuson nekem 15 perc alatt megcsinálta a konzul, drágább volt, de kevesebb macera), aztán pecsét az útlevélbe újabb félórás sor, és a csomagok összeszedése sem egyszerű, de legalább megjött mind a kettőnké. Alkudozás a taxira, aztán végre hajnali 2-re csak odaértünk a szállodába.

1. nap

Antananarivo tipikus afrikai város, egy csomó dombra épült, mindez reggel derül ki mikor kinézek az ablakon. A szálloda relatíve új és nagyon hangulatos, a teraszon kávézva belátni az egész várost.

A városban mondjuk nem veszélytelen mászkálni .. mindenhol írják, mondják hogy semmi értéket ne vigyél magaddal. Na persze ettől függetlenül elmegyünk egy rövid sétára, megnézzük az elnöki palotát (nagyon franciás villa) egy parkot ahonnan jó a kilátás, a katedrálist (ez meg a Notre Dame-ra hajaz). Az utcán a szokásos afrikai élet, árusok, taxi sofőrök 30-40 éves Citröen kacsákkal, szépen öltözött emberek templomból hazafelé, mert hogy vasárnap van. Rövid időre felmerül, hogy menjünk-e mi is gyónni, de hamar rájövünk hosszú lenne és vacsorára se érnénk haza és sötétben tényleg nem ajánlott a városban sétálgatni.

Az emberek nem tipikus afrikai feketék, egy csomó inkább malájnak, indonéziainak néz ki (mert az is származásilag) és aztán van mindezek keveredése nagyon változatos arcvonásokat eredményezve.

Én nyilván összebarátkozom a hotel macskájával, cuki kb. 3 hónapos, aztán kiderül, hogy nem egy van hanem kettő, vagy elkezdtünk a malária gyógyszertől hallucinálni. Az ebéd finom, a sör hideg, úgyhogy gyorsan elmegyünk sziesztázni. A maradék népek csak késő délután érkeznek, szóval holnap reggel derül ki kikkel utazunk.

2. nap

Reggelinél aztán kiderült, hogy elég nagy a csoport, de ezek legalább jófejek már elsőre is. Mindenki angol, bár az egyiknek orosz feje van (Alex) és nyilván van egy holland, de nem kell izgulni nem a lányokat szereti, és nincs biciklije, de legalább nagyon jóképű. Neki meg egy másiknak persze elhagyta az Air France a cuccát, ami persze nem meglepő. 5-en jöttünk Párizsból, ebből 3 cucc érkezett meg. Így John  számára is értelmet nyert, hogy az Afrikában pótolhatatlan és drága cuccok mért vagy rajtam vagy kézipoggyászomban voltak (trekking cipő, hálózsák stb), ami konkrétan így nehezebb volt, mint a feladott motyó. Ezt az Air France velem már eljátszotta egyszer amikor 5 hétig nyomtam Mexikó-Belíz-Guatelmala túrát cucc nélkül.

Reggel szétnéztünk még Antananarivoban, királynői palota, függetlenség sugárút, vasútállomás, piac… Vannak szép házak, a lepukkant afrikai módon beszorítva viskók közé, a tömeg brutál, annál csak a légszennyezés durvább. Konkrétan 30-40 éves autók, dől a fekete füst és ehhez mindenki faszénnel főz. Nagyon kell keresni az oxigén molekulákat. 3 millió ember lakik a fővárosban, az egész országban 23 millió, de többnek tűnik. Az ország amúgy a 4. legnagyobb sziget a világon és kb 6 x Magyarországnyi terület.

Aztán némi bevásárlás után elindulunk, hogy egész napi buszozás után megérkezünk egy kisvárosba, Ambositrába. Közben csomó látnivaló van – főleg hogy minden kanyarban megállunk venni valamit, ananászt (10 db bazi nagy 1200 Ft), kakiszilvát, almát meg az utolsó mangókat, mert vége a szezonnak és szépen kértem. Ebédelni egy pataknál állunk meg ahol van pici vízesés. Mellettünk egy helyi asszony árul hántolatlan rizst kiterítve, csakhogy jön az eső, szóval vissza kell a zsákokba pakolni. Én meg nyilván segítek neki a szakajtóba kézzel bele aztán meg a zsákokba. Az angolok nézik, a holland jön segít. Nagyon tipikus.

A táj brutál szép, sziklák, rizsföldek, dombok, ugyan kevés az erdő, de minden zöld. A falvak is nagyon jól néznek ki, vörös téglából kétszintes tornácos házak. Mindegyik másra szakosodott - van az epres, a krumplis, a répás, az újrahasznosított alumínium lábasos stb..Néha a dombok tetején a családi sírbolt, ami sokszor legalább akkora mint a házuk maga. Ebben vannak szépen a halottak, akiket 5-7 évente elővesznek (szó szerint exhumálnak) és partiznak egyet a tetemmel, majd újra csomagolják és visszateszik. Ez elég drága mulatság, nagyon sok pénzt kell gyűjteni, mert az egész tágabb család hivatalos, kaja és rum és táncos zenés buli sokszor egy hétig. Simán táncolnak a fehér selyembe csomagolt nagyi hullájával és így tisztelik az ősöket.

3. nap

Az első komoly trekking egy Antoetra nevű faluba, ami világörökség és csak gyalog egy ösvényen lehet megközelíteni. A Zafimaniry törzs emberei laknak itt és falu a tradicionális házak, faragások miatt híres. Előtte hajnali kelés, indulás 6.30 mert a beszállásig rém szar utakon még másfél óra zötyögés. A táj erre is szép, rizsföldek zebuval vagy kacsával, vörös téglás házak, csomó madár, de az off roadozás elég kemény.

Egy kis faluból indulunk összesen oda-vissza kb. 14 km és vagy 5-600 méter szintkülönbség. Szóval sokat megyünk fel meg le, hogy aztán visszafelé ugyanez meglegyen még egyszer.

Közben a táj csodálatos, vannak felhők, de nem esik és néha pár perce kisüt a nap (ezzel már szarrá is égtünk mind). Néha a fülemen próbálok levegőt venni, mert mindezt 1800-2000 méter magasan követjük el. Közben mini orchideák, színes virágok, az első kaméleon, hogy ne unatkozzunk. Itt is látszik sajnos az erdőírtás, bár elkezdtek fákat telepíteni, a dombok kopaszok, de zöldek és mindenhol rizs teraszok.

A faluban hagyományos sár és fából házak, de nem emiatt hanem a fafaragások miatt híresek. Minden deszka vagy ablak, ajtó szépen megfaragva. Amúgy térdig sár, rongyos ruhában gyereksereg, a házakban kézzel őrlik a gabonát, közben kacsák csirkék mászkálnak mindenütt. Van néhány modernebb ház is, sajnos úgy tűnik az Unesco pénzt nem a régiek megőrzésére fordítják. Visszamászás közben még eszünk szendvicset meg mangót és simán eső nélkül visszaérünk.

11. nap

Elindultunk vissza Windhoek felé, volna, ha az alkesz nem hány egész reggel. A mai program az volt, hogy kijutunk a parkból és megnézünk egy gepárd mentő helyet Outjo-ban. Na pár liter kiizzadása után csak odaértünk. Van sok gepárd, akiket mentettek innen onnan, de maga a program leginkább ismeretterjesztés hogy ne lőjék le az állattartó gazdák őket. Meg analtóliai pásztor kutyákat tenyésztenek és adnak a gazdáknak, hogy a kutyák védjék a gepárdoktól és más ragadozóktól a nyájat és így a gepárdok is nagyobb biztonságban vannak a gazdáktól. Igazából azt néztük meg, hogy ebédelnek, elég vicces jelenetek vannak. Kergetik egymást körbe, majd mindenki ugyanabba a lavórba visszateszi a kajáját, amiben kapta és szépen rágcsál. Gyönyörűek egyébként. Meg megtanítottam egy másik kutyát pörögni, mert a csajnak fogalma nem volt, hogy kell a klikkert használni. Persze totál elkéstünk aztán, de nem miatt kutyázhattam volna még nyugodtan.

Úgyhogy a mai igazi attrakció gázosra sikerült. Waterberg Plateau nevű sziklafal tövében levő lodge-ban az lett volna a poén, hogy felmászunk a sziklára, csak hogy mire odaértünk majdnem besötétedett, mi ugyan naivan elindultunk, de azt elfelejtették megmondani hogy 30 perc csak feljutni a beszállásig. Még attól kicsit feljebb lakott a bicajos csapat és amikor találkoztunk velük kérdezték, hogy tutira felmegyünk-e és van-e lámpánk, mind a ketten a fittebb brit csajjal, azt hittük, hogy viccelnek. De nem, ők már voltak fenn. Szóval kukk sötétben értünk fel, közben láttunk egy dik-dik-et meg egy cuki rágcsálót, de csak 95% ig jutottunk mert közben jöttek a páviánok, akik sokan vannak és agresszívek, meg totál ránk sötétedett szóval visszafordultunk és lejöttünk. Az egyik lányt konkrétan a hátamon hoztam le, és csak nekem meg a kínai lánynak volt fejlámpája, azt az utat amin felmentünk nem is találtuk meg, egy másikon indultunk le, valahogy lejutottunk, de már tényleg semmit nem lehetett látni. Na ez nem volt szép összességében.

Aztán Oryx steak vacsi, felgyalogolok a bárba, van vagy egy 1,5 km, erre kiderül nincs wifi, pedig szignál van a telefonomon, nem baj írok blogot meg iszunk még egyet a holland bringással. Ő fizet mert neki van szobája, mi meg a homokban sátrazunk.

12. nap

Vissza Windhoek-be, nagy rohanás, mert van akinek ma megy a gépe. Csak annyira időre állunk meg, hogy tankoljunk illetve lefotózzuk a varacskos disznó veszély táblát. Ilyet lehetne használni nálunk is, van belőle bőven.. Úgyhogy a délután már egy csinos hotelben azzal telik, hogy átpakolom a cuccomat mert nincs több sátrazás, illetve ha épp működik a net kommunikálok és egy hosszú homokmentesítő fürdés is rám fért.

Vacsorára elmegyünk az itteni legmenőbb helyre Joe Beer House, brutál hodály, és összevissza nép stílusban díszítve, a kitömött zsiráffejtől a hatalmas kosarakig minden van.. a kaja állítólag szuper, hát én átlagosnak mondanám, nyilván kudu steaket eszem, de semmi különös, konkrétan a túrán a szakács jobbat csinált. Közben Patriciával beszélgetek, ő a 70 feletti ír csak, akit tényleg birok ebből a bandából (vele ittunk üvegből bort a teherautón a vihar alatt).

Aztán leszállíttatom magam Ronnie-val (a guide-unkkal) egy kvázi rock klubba, hogy előzenét hallgassak a tulipános bringással.. Warehouse Theater a neve, és nyilván egy régi raktár épület, vegyesen feka és fehér közönség és nagyon cool zene - Slickartie & Nayasha! – egy srác dobol és énekel a másik meg billentyűzik énekel. Nagyon jó hangulatú az egész.

13. nap

Reggel elköszönés a többiektől, majd költözés Joanna-val (ír nő, elég normális, de közel sem annyira jó fej mint Patricia) az Arrebusch Lodge-ba, ahol kiderül, hogy kvázi se étterem se bár, minden zárva. Mondjuk amúgy sem vagyok egy nagy szilveszteri parti arc, de enni azért csak kellene valahol.

Még beszélgetek, zenét hallgatok a hollanddal aztán elbúcsúzunk, repül haza tulipánföldre, úgyhogy neki le van a gond a szilveszteri buliról.

Aztán kiderítem, hogy van egy shopping mall a közelben, 2.5 km séta, ugyh elgyalogolok szépen, veszek enni, inni, csak éppen szeszes italt nem árulnak ünnepnapokon. Klassz.

Este rábeszélem Joannát, hogy ne a szemben levő Shell kúton együnk pizzát szilveszter este, azért az elég nyomorúságos lenne. Úgyhogy séta vissza a Mall-ba, ahol csak egy hely van nyitva viszont azzal megfogjuk az Isten lábát – koktél bár és szuper kaja van. Ez gyakorlatilag a legfinomabb kaja, amit Namíbiában ettem, volt hozzá passion fruit mojito meg jóféle bor. Éjfélkor még lenyomok egy páleszt, hogy ne hibázzak aztán jöhet 2017. 

14. nap

Konkrétan nem csinálok semmit, azon kívül hogy emailekre válaszolgatok, olvasok, sétálok. Minden zárva van sajnos január elsején, úgyhogy semmi programot nem lehet csinálni. De mondjuk rám fér a döglés, túl sok szabadidőm nem volt az utazás alatt. Mivel tényleg semmi nincs nyitva, a Shell kutas pizzéria marad mint vacsora (nem is rossz amúgy), annál is inkább mert jön a vihar megint. Szarrá ázunk vacsi után mire hazaérünk, de legalább tudjuk hogy tényleg esős évszak van.

15. nap

Indulok haza, és remélem semmi olyan nem történik amiről írnom kellene :-) úgy hogy helyette egy kis összefoglalás Namíbiáról általában:

Ős idők óta lakják törzsek damarák, bushmanok, namakák és aztán még jöttek bantuk is később. Az első portugál 1486-ban kötött ki a parton. A XIX században a németek gyarmatosították (és a német hatás mai napig érződik, kolbász meg sör), aztán az első VH után Dél-Afrika része lett, akkor még Brit uralom alatt. 1920--tól a Népszövetség mandátum területe, de Dél-Afrika kormányozza, konkrétan függetlenek csak 1990-től lettek.

Az ország amúgy bazi nagy alapterületre, kb 9 x Magyarország, de összesen csak 2,2 millió ember lakik itt, amin nem is lehet csodálkozni, nagy része sivatag. Az Atlanti  óceán partján 1300 km hosszan van a Namib sivatag, ezt amúgy fura módon a belső részek homokjából építi az Oranje folyó úgy, hogy elviszi a törmeléket az Óceánba, onnan a hullámok a partra teszik, majd jön a szél.. Van Központi Fennsík 1300-1700 méter magasabban a legélhetőbb vidék, de mondjuk itt sincsenek fenyőerdők. A legmagasabb pont valami 2600 méteres hegy, és nyilván Königsteinnek hívják. Észak nyugaton van a Bozótos rész, benne Ethosa Nemzeti Parkkal, ami egy sós pusztaság az év nagy részében, de vannak benne állatok. Illetve nincs víziló meg bivaly mert ezeknek kevés a víz de cserébe a madárvilág jelentős. Aztán a Caprivi sáv, ami benyúlik majdnem a Viktória vízesésig, na ott azért sok az eső. Végül keleten a Kalahari sivatag, ami megint csak életre alkalmatlan, kivéve ha az ember bushman. Kb. az ország 1% alkalmas művelésre. Mondjuk pl ahol a megkövesedett fák voltak, több mint egy éve nem esett eső. Itt most van nyár, azaz brutál meleg és éppen kezdődik az esős évszak, szóval kevesebb a turista, de nekem így is sok. Nehéz elképzelni mekkora tömeg lehet amikor itt tél van, Európában meg éppen nyári szünet. Az infrastruktúra amúgy teljesen jó, még ha nincs is mindenhol aszfaltos út, a földutak is jól járhatók. A csapvíz például mindenhol iható. Windhoek úgy néz ki, mint egy amerikai kisváros, és nem túl érdekes. A természeti látnivalók nagyon klasszak, és változatosak, de a távolságok is nagyok köztük. Szóval laza, gyerekes vagy kezdő afrikai utazásnak pont jó, de harcedzett utazóknak nem kihívás.

8. nap

Ez olyan csendes napnak indult, nem sok minden volt tervezve azon kívül, hogy elautózunk az Etosha Nemzeti Parkhoz és elmegyünk egy délutáni vadlesre. A teherautózással nem is volt baj, főleg hogy közben egy német sörkertben hűsöltünk egy órát. A parkban sátrat vertünk, ettünk és megpróbáltuk túlélni a hőséget. Aztán fél 5-kor elindultunk állatnézőbe, de nem túl sok mindent láttunk – volt zsiráf, zebra, teknős, madarak sokféle, sakál és én megláttam egy rókát is, de az hamar elbújt. Már hazafelé lehetett látni, hogy körben villámlik és óriási vihar jön, úgyhogy én azzal kezdtem hogy még vissza se értünk a kemping becsomagoltam minden értékes cuccot egy szárazzsákba, aztán elrohantam zuhanyozni és mindent ami sátorban volt bele a vízhatlan tokba. Na kb. idáig jutottam mire olyan szél lett, hogy gyakorlatilag felborította a sátramat. A fekák ekkor kezdtek a cövekekkel rohangálni, mert rögzítve se voltak a sátrak… Szarrá áztam mire lehúztuk az összes ablakon legalább a cipzárat. Aztán bemenekültem a teherautóba, ahol Patrica nevű öreglánnyal elkezdtünk megkeresni a hűtő boxban az előző napi maradék borainkat. Elmúlt már tutira 70 éves de kb. 20 másodperc volt meggyőzni hogy ez most vészhelyzet és ihatunk üvegből. Igaz, valaki addigra az én rozémat eltüntette felháborító módon. De az övé meglett, szépen megittuk s néztük az özönvizet. Átmenekültünk az egyetlen vízálló helységbe, egy apró konyhába, ahol kb 15en próbáltunk elférni. Szerencsére a vacsi készen volt, valahogy megettük, de brutál trópusi vihar csak este 10 után állt el. Addigra a sátrak úsztak. Szó szerint. Volt amelyik egy tóban állt, kb. 20-30 cm vízben. Volt amelyikben a benne alvó szanaszét hagyta a holmiját és mindene szarrá ázott. Volt amelyik sátorból másnap vödörrel merték a vizet. Szóval eltartott egy darabig amíg térdig vízben átraktuk a sátrakat amik vízben álltak, és mindenkinek szereztünk többé kevésbé száraz helyett. Közben elővettem a pálinkát. Kellett. Mi még a bicajos hollanddal elindultunk a térdig érő vízben a bárba, közben megismerkedtünk egy dél-afrikai családdal. Együtt ittunk sör Jäger kombót, aztán végre mikor sikerült tüzet gyújtaniuk még egy éjszakai vurst evés is belefért. Mondjuk a csuromvizes totál fülledt sátrakban aludni úgyse lehetett.

9. nap

Reggel korán vadles, láttunk oroszlánokat de elég messze voltak meg orrszarvúkat, csomó madarat, zebrát, rengeteg sakált..

Utána további kármentés a sátrak körül, cucc szárítás, ejtőzés. De túl sok mindent nem lehetett csinálni a dög melegben. Ültünk egy kicsit a vizesgödör körül, de a nyakamba szaró hernyókon kívül semmi állat nem volt. Ha esik az eső nem kell az itatóhelyekre menniük inni..Dumáltunk a holland bringással, mondjuk az angol bandához képest, ő mindenképpen eggyel érdekesebb, bár ezzel nem mondtam sokat. A délutáni vadlesre én már el se mentem, gondoltam állatok úgy se lesznek. Ez utólag jó döntés volt, mert állatok nem voltak, de hatalmas homokvihar igen. A nyitott teherautóban minden, de minden tele lett homokkal, ez mondjuk műszaki cikkek esetén nem előnyös. A bezárt sátram falán át fújta a szél a homokot, úgyhogy én is takaríthattam a matracról. Közben elég jó wifit találtam úgyhogy sikerült kicsit utolérnem magam. Vacsi után mi még kiültünk az itatóhoz, hátha.. de csak sakálokat láttunk meg egy fára mászó patkányt.

10. nap

Újabb pár óra vadles az Ethosa Nemzeti Parkban, ami az egyik legnagyobb Afrikában (1/5 Magyaro), és alapjaiban egy kiszáradt sós tó.. ezt eddig nem láttuk, de most átköltöztünk egy másik kempingbe a Parkon belül és menet közben láttuk a nagy lapos, szikes részt. Meg egy csomó állatot megint, de újdonság már nem volt, csak közelebb voltak és többen.

Ez a kemping is elég kulturált a szokásos itatóval, bárral, étteremmel, de nem annyira tömeges mint az előző. Délután újabb vadlesre indulunk a teherautóval. Minden szálláshelyen van egy nagy könyv, amibe beleírják az emberek, hogy milyen állatokat láttak és hol. Az itteniből kiderült egy Büdös Tó nevű helyen még pár napja is láttak elefántokat. (elvileg ilyenkor az elefántok elvándorolnak a Park nyugati részére). Szóval elvergődtünk oda, tényleg büdös, de pár kacsán kívül nem volt ott semmi. Aztán az út mellett láttunk varacskos disznót, meg egy pár gyönyörű kudu pasit, és miközben ezeket fotóztuk egyszer csak megjelent egy hatalmas elefánt csorda a hátunk mögött, mentek át az úton. Huhhh. Nyilvánvaló, mikor máskor, ebben a pillanatban megadta magát a fényképezőgépem, ugyh csak mobillal tudtam fotózni. Voltak vagy 30-an, hatalmas nőstényektől az 1-2 hónapos bébiig minden méretben. Ami érdekes volt, hogy a pasi elefántok odajöttek a teherautóhoz, olyan közel hogy meglehetett volna őket simogatni, lecsekkolni, hogy kik vagyunk. Nem voltak ellenségesek (a támadást hangos trombitálás, fejrázás, füllobogtatás előzi meg) inkább kíváncsiak. Na ez volt az a pont amikor az összes angol végre bekussolt :-) úgy beszartak, hogy befogták a szájukat végre 5 percre. Még hazafele láttunk oroszlánokat, de értékelhetetlen távolságban.

Eddig nem nagyon voltak bogarak, de csak azért nem, mert mind ebben a kempingben van. Ez lámpagyújtásnál derült ki, ültünk a tűz körül a vacsorával, de alig lehetett enni. Volt minden méret a legnagyobb vagy 10 cm-es.

4. nap

Tegnap élután végre találtam wifit, de csak a tableten működött, szóval mérsékelt siker az életjel adásban.  Közben megjöttek a paralel csoport bringásai, akiket elég sokat cinkelünk azzal, hogy kizárólag sörözni, fagyit enni, vagy sörözni látjuk őket, bicajozni soha :-) És ekkor kerül sor a túra legszürreálisabb beszélgetésre, amikor is egy Solitaire-i sivatagi kemping pirinyó bárjában, egy sör mellett a nagy darab holland bringatúrással arról beszélgetünk, miután kiderült szereti az Iron Maiden-t (ne kérdezzétek, hogy keveredtünk ide), hogy Bruce Dickinson operaénekes hangja jó-e egy heavy metal bandában, amellett persze h rém menő, hogy közben ő vezeti a banda Boeing 747esét. Gyakorlatilag 5 perc alatt egy másik dimenzióba kerültünk, az angol nyuggerek fejét látni kellett volna..

Solitaire-ben amúgy semmi nincs a benzinkúton, almás pitén és egy autószerelőn kívül, de ez utóbbi hasznosnak bizonyul. Éjszaka tényleg megjön az alkatrész (ez mégsem Afrika), és reggel hatkor ahogy ígérte (mondom, hogy nem) itt a szerelő, szedik szét a teherautónkat. Kixnek (így hívják a teherautót :-) ) két laprugója is eltört.. Mondjuk eltart reggel 9-ig mire kicserélik és aztán kiderül a kereket is ki kell mellette, aztán csak elindulunk Walvis Bay felé.

Az úton aztán van minden, kősivatag, homok sivatag, fekete sziklás sivatag, de látunk állatokat is – oryx, zebra, keselyűk, mókusok.

Walvis Bay (Bálna Öböl) ugyan kicsi, de stratégiailag jelentős városka az Atlanti óceán partján, mert itt van mélyvízű kikötő, meg pár száz flamingó az öbölben. Mi az utóbbiakat nézzük meg, két féle is van a kicsi meg a nagy, abban különböznek hogy az egyik rózsaszínebb, mint a másik. Sajnos maga a lagúna, ami több százezer madárnak ad otthont eléggé veszélyeztetett a sóbányászat meg a homok miatt.

Swakopmund-ban alszunk, rendes hotel fürdőszobával, úgyhogy másnapra több kiló homokkal leszünk könnyebbek. Amúgy egy nagyon szép rendezett város, olyan mintha nem is Afrikában lenne, főleg hogy német feliratokkal van tele - Hotel Zum Kaiser stb. Kicsit sétálunk, megnéztük a kézműves piacot, ami nem nagy szám, aztán vacsora egy pub-ban ahol olyan kaják vannak az étlapon, hogy sauerkraut, brutwurst.

5. nap

Reggel elmentem egy helyi falut megnézni, így aztán végre láttam némi igazi Afrikát. Itt a helyiek laknak, 11 különféle törzsből. A vezető srác a damara törzsből volt, akik klikkelős nyelven kommunikálnak egymással. Voltunk kaja piacon, ahol holland fánkot ettünk (a bringás szerint autentikus), igaz mi a mellé járó birkahús nélkül. Meglátogattunk egy herero törzsből származó családot, ahol az anyuka beöltözött a tradicionális ruhájukba, ami gyönyörű, de a 7 réteg alsó ruha miatt nem hinném hogy kényelmes. Kvázi az a cél hogy a nő úgy nézzen ki benne mint egy tehén, mert hogy a tehén termesztésből él a törzs. Az 1800as évekig kb. meztelenül jártak, ezt a viktoriánus ruhát a hittérítők kényszerítették rájuk, Aztán úgy maradtak. Kb. csak húst esznek, meg tejet isznak, a zöldség itt ritka tekintve, hogy a sivatagban nehéz termelni. A társadalmi berendezkedés elég praktikus, a nagyszülők a farmon csinálják az állattartást, a szülők beköltöznek a városba, küldik haza nekik a pénzt, ők meg nekik a húst, tejet. A gyerekek kötelezően járnak suliba és ha végeztek és megállnak saját lábon, ők használják a várost a lakásban, a szülők mennek a farmra.

Láttunk egy ideiglenes telepet is ahol laknak (DRC- de nem a Kongó), itt kvázi feltöltős kártyára kapnak vizet,, de olcsón, és nincs áram. Favela szerű épületekben várják, hogy épüljön nekik kőház, és ezek épülnek is az önkormányzat által. Ettől függetlenül mondhatni nem ideálisak a körülmények…

Délután sétarepülni mentem mert szeretem a kihívásokat. Itt amúgy mindenféle extrém sportokat lehet csinálni, tandem ugrás, meg siklóernyőzés, meg homokon boardozás, na nekem a 4 személyes repülő a kinetózisommal pont elég extrém. Főleg, hogy 2,5 óra a repkedés és az óceán miatt van turbulencia, erre még rájön az unatkozó pilóták akrobata mutatványa. Amúgy brutál szép és érdekes, repültünk homokdűnék felett, láttunk szakadékot, a homokban a csontváz hajókat, elhagyott gyémánt bányákat, még homok dűnét, az óceán parton fókákat, olajfúrótornyot, flamingót stb. A legnagyobb para az volt, amikor az útitársak repülője megjelent mellettünk .. a szárnyak között pár méter és ott repültünk párhuzamosan egymást fotózva… Este még egy seafood vacsora a parton, meg pár gin tonic a biciklis csoportban szimuláló holland pasival.

6.nap

Egyszerre indultunk a bringás bandával északnak, először az óceán parttal párhuzamosan sóval borított úton (mossák is a kocsikat rendesen alulról is, a sós út miatt úgy néznek ki mint nálunk télen), néztünk még egy elsüllyedt hajóroncsot a parttól nem messze, aztán be a szárazföldre.. Na jött megint a hőség, nem is bírtuk jól. Nyilván innen már a szokásos murvás-homokos úton, de most Kix (a teherautó) jól bírta. Ebéd az egy darab fa alatt ami volt az út mellett, aztán tovább egy sivatagi elég lepukkant kempingig. Még elsétálunk az olvasztó hőségben busmanok által csinált sziklarajzokat nézni. Különböző állatok, mellé rajzolva a lábnyomuk, a vadászok így tanították a fiatalabb generációt. A hely amúgy világörökség, van vagy 2000 darab 2-6 ezer éves rajz. Aztán egyszer csak jön a karácsonyi vacsora, ami kudu pörkölt, mondjuk nem szívesen eszem a vadállatokat, de ha már, akkor a kudu a kedvencem. Hogy ez a nap se múljon el a szürrealitás nélkül, a nyuggerek karácsonyi dalokat énekelnek a lepukkant kempingben vacsi után a tűz körül és nekik sincs sokkal jobb hangjuk mint nekem.. A biciklisek most más úton mennek, szóval ők megúszták a műsort, na de én komolyan mit vétettem :-)

7. nap

Reggel egy megkövesedett erdőt néztünk meg.. 260 millió éves fenyőfák, amiket annak idején kidöntött Afrika közepén egy hatalmas áradás és elsodort eddig, ahol a rárakodó hegynyi kőzet alatt megkövesedtek .. aztán az erózió miatt előbukkantak. Ezen a területen sok ilyen van, de nincs mind kinn a  földből, a leghosszabb fatörzs, ami kilátszik 37 méteres. Amúgy itt egy csomó fura dolog van, pl egy virág ami 15 év alatt 2 db 10 cm levelet növeszt, egy 200 éves kb 50 cm levelekkel bír, csakhogy van belőle még élő 1000 éves példány is.  És fura módon valahol a virágok és a tobozosok között van, nincs is még hasonló se a világon, szóval gyanús hogy ez valami nagyon ős időkből származó szerzet. Welwitschia-nak hívják amúgy és nemzeti jelkép.

Aztán még felmászunk egy hatalmas kiálló sziklához, amit Vingerklip-nek hívnak, mindezt nyilván a déli legnagyobb hőségben hátha valamelyik nyugger elpatkol. Ebéd szokás szerint egy fa alatt. Aztán valahogy eljutunk a következő kempingbe a semmi közepén, itt már látszik hogy körben vihar van, villámlik stb, úgyhogy ma kipróbáljuk vízállóak-e a sátrak. Az angol banda még elmegy egy délutáni vadlesre, de én inkább maradok és egyedül elmegyek megmászni a kemping mögötti dombot meg sétálni, komolyan milyen jó volt egy óra csönd .. Karácsonyi vacsora alkalmából megetettem a kempingben a tarajos sülöket, cukik.

1.nap

Ami valójában már a 3. mert igazából eltartott egy darabig (45 óra bruttó) amíg Namíbiáig elvergődtem. A bizonytalan hó és határhelyzet miatt, meg hogy Mikikét ne szívassam a vasárnap hajnali indulással, már szombat délután leszállított a bécsi reptérre (örök hálám magas alkoholtartalmú süteményben nyilvánult meg). Aztán másnap reggel Quatar Airways-zel Doha, ott több mint nyolc óra a csatlakozásig. Ilyenkor a QA add ingyen szállást a városban (de ha 7 óra 55 perc a tranzit akkor maradsz a reptéren), meg vízumot, meg transzfert, szóval legalább lehet pár órát vízszintesen az ember, meg a zuhany is jól jön. Ezután még 9 óra repülés, de ezt viszont most a törzsutas pontjaimnak köszönhetően Business Class-on.. Vauu. Hát ehhez hozzá tudnék szokni. Rendesen elkényeztettek főleg, hogy a stewardessem éppen lengyel volt, és örült, hogy végre beszélgethet valakivel, aki tudja hol van Varsó. Még szürke pizsamát is kaptam. Szóval gintonic, szuper kaja, alvás és a 9 óra egész jól eltelt, és mivel a Quatar nem hibázik percre pontosan landoltunk hétfőn reggel Windhoek-ben. A főváros reptere kb. úgy néz ki mint a sármelléki, de a csomag gyorsan megjön és negyedóra múlva már hivatalosan is Afrikában vagyok, úton a szállás felé.. Boldogság.

A csoport többi része is összeverődött estére, a szokásos bolond angolokból álló banda, bár most a változatosság kedvéért van egy kínai Sydneyből, 2 ír nő, és a csoport fele még legalább nem nyugger.

Bár kivételesen egyedüli szobám van, azért akad lakótársam egy helyi egérke személyében. Konkrétan mikor harmadszor láttam hittem a szememnek, de az egér tényleg az ágyam alatt lakott. Mondtam neki, hogy ha jól viselkedik alhatunk együtt, de minden kaját betettem a hűtőbe a biztonság kedvéért.

Reggelre már nagy haverok lettünk Lajossal, nem csak hagyta, hogy fotózzam, de rá kellett szólnom, hogy a szandimba ne másszon bele. Bár Cucu és Cián tuti örülnének egy ilyen szuvenírnek. Az angolok meg teljesen kikészültek, pedig csak fotón látták.. This Is Africa.

 2. nap

Elindultunk Windhoek-ből délnek (úgy mondják helyiül, hogy Vinhuk), azon kívül hogy engem szokás szerint elöntenek a boldogság hormonok a vörös föld és az afrikai táj láttán a mai program főleg autózás. A teherautónk most csak közepes méretű, éppen elférünk 12-en,de jól bírja, merthogy 50 km után már nincs aszfalt, murvás de meglepően jó állapotú úton nyomjuk 100-al. Megállunk bevásárolni, aztán meg azzal szórakozunk, hogy összeszedjük amit egy előttünk menő autó elhagyott, hol egy alufólia tekercs, hol egy csomag kávé vagy egy neszesszer hever az úton. Tisztára kincskeresés fílingje van. A táj amúgy akácia, később meg inkább köves sivatag, körben színes hegyekkel.

Sátrat egy profi kempingben verünk a sivatagban, ahol van bár hideg sörrel és egy medence annak, aki nem tanult mikrobiológiát. Én inkább kihagyom. Közben találkozunk a még bolondabb angol csapattal, akik csak 4en vannak, mert biciklizni jöttek. Konkrétan ma 4 liter vizet izzadtam ki és egész nap ültem, meg segítettem sátrat állítani, igaz állítólag csak 36 fok van árnyékban, de most ez is soknak tűnik a pesti mínuszokhoz képest. Arról nem beszélve, hogy a sivatagban nincs árnyék.

Este még megyünk kanyonban naplementét nézni, ha addig túlélünk… Ebben a hideg sör sokat segített. A Sesriem kanyon 30 m mély, ilyenkor száraz, és le lehet mászni és végig sétálni. Esős évszakban állítólag tele van vízzel (régen az itt lakók kötélen mentek le vízért) és van benne harcsa. Ez elég meseszerűen hangzott a 40 fok feletti tök száraz sivatagi kanyonban, de állítólag beássa magát az iszapba, mikor kezd a kanyon kiszáradni hibernálja magát a következő esős évszakig.

Ez volt az első sátrazós éjszakánk, olyan meleg volt a homok, hogy még órákig nem lehetett aludni, viszont legalább reggel 4.30kor volt indulás.

3. nap

Hajnali indulás még sötétben.. Ezek itt Namíbiában komolyan veszik a dűne bizniszt meg a sivatagot. A felkelő nap fényeinél másszuk meg (elsőként, de utánunk aztán jöjjenek a turista hordák) a 45-ös számú dűnét a világ egyik legrégebbi sivatagában. Hogy miért pont 45 a száma az nem derült ki, de némi pihenővel sikerült felküzdeni magam a tetejére. Elég jó a látvány, egy biztos itt dűnékből nincs hiány, és mind kicsit más színű. Mire leérünk csinálnak nekünk reggelit, ez ilyen luxus túra vagy mi. Aztán, mert mára még nem volt elég a homokból, elmegyünk megnézni egy Dead Vlei nevű helyett. Elég földönkívüli látvány amikor az ember felmászik az aktuális dűne tetejére és egy elhagyott folyómedret talál, fehér ezüst, megkeményedett sárral, amiben 500-800 éves halott akáciák törzse áll, körben meg narancs és vörös homokdűnék. Ennyi homokra aztán muszáj inni egy hideg sört, összepakoljuk a sátrakat és megyünk a következő kempingbe. Közben kicsit elromlik a teherautó, de már küldik az alkatrészt meg a szerelőt, úgyh reméljük holnap már működni fog. Mondjuk ez a hely annyira jellemzően Afrika, mint amennyire ott van a térképen, mert szuper kempingek vannak (medence, sör stb, persze a wifi az már nehezebb) és 20 éves szőke lánykák mennek túrákra bérelt kocsival. Így, hogy már nyár van és kvázi off season is túl sok a turista, nem is akarom elgondolni mi lehet itt főszezonban. Tényleg ez az ideális ország kezdőknek Afrikában, szép, biztonságos és rettenet széles a turista csapás.

Gondoltam, ha már kötelező szabadság kihasználom, és végre eljutok Albániába is. Szégyen, hogy ilyen közel van és még sohasem voltam. Ebből nyilván 16 nap Közép-Ázsia után ilyen nyaralós, utazós lazább program lesz, amihez kölcsönkértem Peti barátnőjét. Edina is hátizsákos világutazó, nagy baj nem lehet.

Az odajutással vannak bajok, mert mióta nincs Malév nem lehet Tiranába repülni. A Wizzair reméljük végre összeszedi magát és indít járatot. Az autózás is természetesen opció, de ha a déli országrészre kíváncsi az ember az már tuti két teljes nap az autóban, oda is vissza is, mert Saranda Tiranából 5-6 óra kocsival és ennek a fele akkor hegyi szerpentinen értendő. Ha valaki csak az északi részt és Tiranát akarja megnézni, úgy már jobban megéri a levezetni.

Mi délre akartunk lejutni, hogy egy Himara nevű városka legyen a bázis és innen kirándulgassunk. Ehhez két opció van, vagy Tirana repülve (Bécsből Austrian, vagy Budapestről Turkish, mi az utóbbival jöttünk, szóval vagyok párszor Isztambulban ezen a nyáron) és onnan bérelt autóval a 217 km-t 4 óra alatt lehet megtenni, vagy Korfura fapaddal, autóbérel, kompol, és délről vezet fel kb. 2 óra alatt.

A repülés Tiranáig eseménytelen, és izzasztó volt, gyakorlatilag nem volt klíma az Atatürk reptéren. A tiranai reptér, pici, de csinos és 5 perc alatt kapunk pecsétet az útlevelünkbe, és újabb 5 percen belül a csomagunk is megjön. Veszünk ki pénz az ATMből és felvesszük a bérelt autót, ez összesen még 15 perc és már úton is vagyunk az éjszakában.

A GPS-szel eleinte vannak bajok, így inkább Edina navigál, de az út itt még jó minőségű és kétsávos. Ennek ellenére vannak meglepő dolog – szembe tekerő biciklis az autóúton, vagy sétáló gyalogos a külső sávban, meg az hogy a GPS egyszer csak beküld minket a kukoricásba. De legalább tudom, hogy Albániában vagyok. Az út vagy 100 km-en ok, de onnantól kezdődnek a bajok, vagyis az egy sáv, hegyi szerpentinen. Ehhez már kell az Isztambulban vett Red Bull. Az út sokszor megy a tenger mellett, de itt is 2000 méteres hegyekre kell felkapaszkodni majd letekerni, ez éjszaka a kátyús utakon elég fárasztó. A vége fele már eléggé unom.

Végül csak elérjük Himara-t, az apartman kulcsokat a hozzátartozó benzinkúton vesszük át – a lakás tipikus Albánia. Még nincs teljesen kész, de már kicsit le van lakva. A konyha hiányzik, meg még egy szekrény, és egy légkondi se ártana. De amúgy OK, és szuper helyen 50 m a beach-től van, a városka nyugodtabb részén. Reggel látom, hogy velünk szemben egy faputriban lakik egy család, kecskék és juhok az udvaron az ablakunk alatt. Ilyen az egész ország, százával épültek kívülről szép apartman házak a tengerparton, de tényleg brutál volt az ingatlan fejlesztés itt az elmúlt 10 évben, de ehhez a kecske, szamár, birka ugyanúgy ott van.

Az első nap körbesétáljuk a városkát, dombos-völgyes még Himara-n belül is, méretre Vlore-hoz képest kisebb (átautóztunk rajta, irgalmatlan mennyiségű apartman és nép, nagyon zsúfolt) de nem csak egy falu mint Borsh. Van egy csinos tér és városközpont a parton a kikötő mellett, vagy három tucat étterem, görög és olasz főleg, de mindenhol hasonló a menü ettől függetlenül. Megkapom az első sört, eszünk szuper finom pizzát egy dombtetőn levő helyi kajáldában szuper kilátással. Az árak elképesztően olcsóak, vacsorára saláta, tengeri herkentyűs kaják, bor, víz, plusz dinnye és a háztól előétel 5000 Ft. Borravalóval, kettőnknek.

A terv az, hogy egyik nap beach, másiknap kirándulás. A beach-csel kezdünk, a tenger itt tiszta, szép, és nem hideg. Az én ízlésemnek a strandok sok az ember, de főszezon van, erre lehet számítani.

Következő nap kirándulós, elég komoly programmal. Elindulunk már reggel korán, fél7-kor Butrint-ba. Az úton a következő állatokkal találkoztunk: tehén, szamár, kecskék, albán paraszt, juhok, 3 kacsa, még kecske, egy foltos malac, hányós helyi és turista. Ez utóbbi elég gyakori, az út csak szerpentin a parton is, nincs két km egyenes. Kb 1,5 óra alatt lehet megtenni a 70 km-t. Közben látjuk a parti falvakat és Saranda-t ami a déli nagyobb város, közel a korfui komphoz. Ez utóbbi bazi nagy, de szép, viszont hihetetlen mennyiségű nyaraló van, százával épült új apartman házakban és hotelekben.

Butrint világörökség romváros a göröghatárnál délen, Korfuval szemben. Papíron a trójai Helenus alapította. A leletek alapján már i.e. 10-8 században volt itt valaki. Később ugye görög telepesek, rómaiak, bizánciak, szicíliai anjouk, velenceiek. Egészen a 13 századig menő volt, utána elhagyatottabb, amíg a 18 században még Franciaország is tulajdonolta egy rövidideig, amíg az ottománok el nem szedték.

A romok nagyon szép helyen fekszenek, nem a megszokott pusztaságban, hanem egy tölgyerdőben körben víz és minden korszakából van látnivaló. Az epiróta és görög időből van i.e. 4 századi szentély, Oroszlános kapuval, amin valójában bika van, és egy nagyobbacska csinos színház is. A római uralom korából fennmaradt egy 1–2. századi mozaikpadlós fürdő valamint egy tornaterem. Az ókeresztény korból egy elég nagy bazilika és a mozaikpadlós keresztelőkápolna, ami nagyon érdekes kör alakú, oszlopokkal. A mozaikokat homokkal védik szerencsére egy részét pont láttuk. Van egy 5. századi lakóház is, a Trikonk-palota. A Velencei időkből a 18. századi őrtorony, és a magaslat tetején lévő kastély, amiben egy pici de szép múzeum van. A Vivari-csatorna másik partján áll Ali Tepeleni pasa kis vára, ide csak a kis komppal lehet átmenni, ezt kihagytuk, hogy legyen miért visszajönni.

Ezután Gjirocaster felé indulunk és útközben megnézzük a kékszemet, ami egy természeti jelenség, rengeteg helyi turistával. Tulajdonképpen egy víz alatti forrás 45 méter mélyről jön fel és nagyon, nagyon kék. Meglepő módon Gjirocaster felé a végén van 20 km egyenes út, ilyet már régen láttunk.

A város világörökség, van a hegyen egy vár a 13 századból, amúgy bizánci város volt, amíg a 17 században el nem foglalták az ottománok. Innentől felvirágzott, többségében áttért a muszlim hitre, a Bektashi szufi hit központja lett. Megnéztük az erődöt a dombon, nem túl érdekes, de a kilátás jó. Van egy fegyvermúzeum, amit kihagytunk, régi amcsi repülő roncs, óratorony meg egy csomó fal.

A város a régi ottomán házakkal, macskaköves utcákkal sokkal érdekesebb. A házaknak lapos kővel van fedve a teteje és nincs két egyforma. Némelyiket belülről is meg lehet nézni, egy 1700-ban épültbe mi is bemegyünk. Van vagy 3 szintes plusz pince, összesen 64 ablaka, 9 kéménye és 6 pottyantós wc-je van. Minden kőből meg fából, vannak téli szobák amik fűthetőek, a nyitott tűzrakó másik oldala a gőzfürdőként működő fürdőszoba, nyári szobák amik levegősek és vendégfogadó nagyszoba ami gyönyörű rozettás plafonnal és gránátalmákkal díszített tűzrakó hellyel van díszítve. Az esővizet gyűjtik a tetőről és egy 130.000 literes ciszterna látta vízzel a házat.

Sétálgatunk még, de nagyon meleg van és mivel még semmit nem ettünk beülünk egy lugasos étterembe. Kérünk sajtos tésztát, ami gyorsan elkészül. Vagy legalább is ezt hisszük, mert 1,5 óra múlva még sehol nincs. Mint kiderül a pincér albánul sem ért, vagy olvasni nem tud,mert amit az étlapon megmutattunk sem volt számára értelmezhető. Mindenestre kis csúszással kapunk enni, bár az hogy a fügés desszert, hogy nézett volna ki sose tudjuk meg. Az étterem neve amúgy Kuka.. nyilván minek ül be ide az ember, de csak utólag olvastuk el.

Rekord idő alatt, 2,5 óra vezetéssel és pár tucat tehénnel megúszva ügyesen hazaérünk és megkapjuk a jól megérdemelt fröccsöt egy lengyel bajnoki focimeccsel kísérve. Nem, nem tudom miért lengyel meccset néznek, de 2:2 volt az állás mikor egy paraszt olasz elkapcsolta úgyhogy a végeredményt sose fogjuk megtudni.

Reggel futás, hogy meglegyen a motiváció a cél a pék, friss bureket venni. Amúgy laza strandolós nap, este nagyon bezabál rizottóból.

A kirándulós nap a 7 km levő másik Ali Pasa vár. Nagyon szép helyen, egy kvázi szigeten, nagy kővár háromszög alakú alaprajzzal, körben gyönyörű türkiz kék zöld tengerrel. Reggel korán mi vagyunk az elsők a kecskék után, még nincs nyitva. Amíg lehet, körbesétáljuk közben jön az ember és leveszi a lakatot. Belül nagy termek, boltívek, kell a fejlámpa, hogy körbe tudjuk járni. A tetejéről szuper kilátás van. Kifelé már ott a bácsi, aki magyarul mondja hogy száz lek lesz a belépő és még tud pár szót, amit rajtunk elgyakorol. Sétálunk még a közeli kikötőben, mert annyira szép a víz hogy nehéz otthagyni. Vannak bunkerek is a parton, meg messzebb egy tengeralattjáró parkoló még az USSR időkből. Megállunk hazafele ezt lefotózni, meg még egyszer a bunker biznisz miatt hogy megnézzünk egyet közelről. Beton félkupola, két nyílással – egy előre lőni, egy hátra hogy vizuálisan lássa a katona a hegytetőről a parancsnok mit mutogat. Pár tízezer még van ebből országszerte.

Vasárnap újabb bícs nap, reggel futással, este búcsú vacsorára mennék az olaszba megint. Itt kiderül hogy 19.45-ig ki se nyit az étterem. Akkor is mi vagyunk az elsők és egy félórán belül is csak két asztalnál ülnek, azok is külföldiek. A helyiek este 7kor még a strandon kártyáznak, vagy politikai gyűlésre mennek (volt az is, hangos nagyon de rendőrök jóképűek) és kb. este fél10-10 mikor vacsoráznak.

Reggel hajnali kelés és bepakoljuk a bérautót és elindulunk Tirana felé a szerpentinen. Világosban sem jobb, csak többet látni. A szamár, bunker, kecske sztori váltakozik randomszerűen. A repülő csak éjszaka megy, így van még idő megnézni pár dolgot. Berati-ba megyünk, ami az egyik legöregebb és legattraktívabb város Albániában, és persze világörökség. Annyit tudtam, hogy itt is van citadella, meg vár, meg szép házakkal az óváros, de semmi eddig látott fotó nem készít fel a valóságra és hogy milyen jó hangulatú a hely. Simán el lehet akár 2 napot is csatangolni, a baj csak az, hogy jó messze van mindentől, Himara-tól 4 óra volt odajutni, de Tirana is van 2-3 óra autózás.

Először a várhoz megyünk fel, itt már i.e. 4 században is laktak és még mindig több száz ember lakik benne. I.sz 860 körül egy bolgár birodalomé volt, aztán bizánci uralom alá került, a 14 század közepén egy Dusan nevű szerb-görög birodalom szerezte meg, aztán a helyi Muzakaj család uralkodott, majd Skanderbeg minden erőfeszítése ellenére ottomán kézre került 1455-ben és úgy is maradt vagy 500 évig.

A várfalon belül szűk sikártorok, 8 középkori templom, 2 mecset. Megnézzük a régi ciszternát, a piros mecset romjait, a kilátópontról a város többi részét, és kívülről pár templomot. A 13 századi Szentháromság nagyon jól néz ki, de le van zárva. Bemenni csak egybe lehet, az is múzeum. Onufri  Múzeumnak hívják, a híres albán ikonfestőről. A templom csak 18 századi, de hihetetlen szép belül, és az ikonokkal díszített oltár meg lélegzetelállító. Egy csomó gyönyörű ikon van kiállítva, tudtam volna választani. Amúgy ebben a templomban találták a 60as években a világ egyik legrégebbi templomi kéziratát a 6. századból, az oltár alatt volt elásva.

A citadellában egy fél napot simán el lehetne bóklászni, de sajna ennyi időnk nincs, lemegyünk megnézni a régi városrészeket. Ügyesen pont a mecset mellé parkolok, a Királyok mecsete az egyik legrégebbi Albániában. Pont nyitva van, úgy hogy kendő fel, cipő le, nagyon szép faragott festett mennyezete van. Vele szemben van egy szufi szekta, a Halvetihez tartozó teqe (gyülekező hely), festett mennyezet, festett üvegablakok, nagyon szép.

A múzeumi városrészek közül kettőt is megnézünk, Gorica a folyó túlpartján van. Ez lett az ottomán uralom alatt a keresztény negyed. Jó érzékkel érkezünk az egyik templomhoz a Szent Spyridonhoz ahol keresztelőre készülnek, itt is van ikon meg freskó.

Az egész város nagyon hangulatos és rendezett még a modern városrész is. Ide biztos vissza kell még jönni, nagyon tetszett mind a kettőnknek. De így is több időt voltunk, mint gondoltuk, úgyhogy ebéd a helyi burek az autóban és irány Tirana.

Az egész albán vezetés elég hajmeresztő, de néhány tiranai körforgalomban éveket lehet öregedni, mire az ember kijut a megfelelő irányba anélkül, hogy hamuvá törné a bérautót. Nehezen, de bejutunk a belvárosba, és kis szerencsével lesz parkoló helyünk. Igazából annyi időnk maradt, hogy a Skanderbeg teret és környékét megnézzük. Van óratorony, amibe felmászunk. Nagyon szép mecset, festett falakkal, a Et’hem Bey a 17-18 századból. Működő mecset, de kendővel bemehetünk. Megnézünk egy régi Toptani család ottomán házát, ami elvileg étterem, sajnos be van zárva. Körbesétálunk és kiderül, hogy bár hétfő van, de nyitva a történeti múzeum, úgyhogy végig nézzük.  Mondjuk, a függetlenségi harcig jutok csak, az újabb kori része nem érdekel annyira, inkább megyünk itt is ikonokat nézni.

Némi keringés után meg lesz a reptérre vezető út, búcsúzóul nekem még jut pár körforgalom, és megnyugodva látjuk, hogy a reptérre vezető úton is van birka. Ez még mindig Albánia.

 11. nap

Megyünk tovább hegyek között Issyk Kul tóhoz, ami a második legnagyobb sós tó a Kaszpi tenger után, 70 km x 180 km és 705 méter mély és sose fagy be. Ehhez át kell menni Dolon hágón ami 3000 méteren van. Az Orto Tokoi tározót érintve aztán elérünk egy Jety Ögüz szorosba, ahol jurtában alszunk majd végre.

De előtte megállunk egy faluban és ebédet kapunk egy helyi kirgiz családnál, nyilván a tisztaszobában. Tipikus kirgiz kaját kértünk – darált birkahús tésztával összekeverve, meg csalamádészerű saláta, teljesen finom és kb. 6 dollárba került. A ház meg olyan, mint a nagymamám háza volt a 70es években, csak kirgiz cuccokkal díszítve.

A következő program hogy megnézzük, hogyan vadásznak a sasokkal. Egy helyi családdal megyünk ki a dombok közé mert ugye a sas a hegyről lefele indulva vadászik. De egyébként simán a kocsiban hozzák az egyik a csomagtartóban bólogat, a másik a hátsó ülésen a kisgyerek mellett. Látszik, hogy nagyon szeretik a madarakat, úgy kezelik, mint nálunk a kutyákat, becézgetés, jutifalat stb. Sok kérdésünk van – három madaruk van, ebből egy 10 kg. Akiket hoztak az két lány az egyiket fióka kora óta nevelik, csak 4 éves és elég agresszív. Őt felviszik karon a hegyre, aztán egy rókaszőrre megy rá, jutalmul egy fél galambot kap. A másik a nagy kedvenc, 7 éves és 8 kg, már nagyobb korában fogták be. Őt a nagypapa viszi fel és a fia karjára repül vissza, megkapva a galamb másik felét. Ő állítólag olyan értelmes hogy vadászatkor meg tudja különböztetni a kutyájukat a rókától és az ebet nem bántja. Amúgy 2 naponta fél kiló húst esznek, és minden nap van edzés. A szezonban főleg rókára, kistermetű szarvasra stb. vadásznak velük, lóháton. Kb. 15 évig használnak egy sast utána visszaengedik a természetbe, amúgy 50 évig élnek. Héjával is vadásznak, befogják a szezon elején, 2 hét alatt megtanítják, szezonvégén elengedik hadd szaporodjon.

Később több sast látunk de azok csak a turista fotózásra tartott, nem trénelt és szerencsétlen sorsú állatok.

Nem egyszerű egy mikrobusszal felmenni a szorosba, van szenvedés rendesen.

Jety Ögüz azt jelenti 7 bika fej, a név a vörös 7 szikla miatt van, elég fotogének amúgy. A tábor jó magasan van, pár jurta egy nagy smaragd zöld mezőn egy folyócska mellett. Hideg van éjszaka, 2 nehéz vastag paplan alatt alszunk, de a folyón kívül nem hallani semmit és totál csillagos az ég.

 12. nap

Reggeli közben elkezd esni, de aztán pont mindig eláll, mikor kiszállunk valami programra. Először sétálni indulunk a szorosban, fenyőerdők között (látszik mit telepítettek a fogságba esett német katonák, akik itt voltak – szép egyenes az út mentén a fasor).

Tudnak ezek a nomád népek valamit - zöld rét, hegyek fenyőfával, tehenek, lovak, birkák, jurtákban élnek, teljesen paradicsomszerű a hely. Látok két irtó cuki hosszúszőrű kölyök kutyát, annyira szét gyömöszöltem őket. Amúgy vagy 60 kg-sak lesznek, de jól vannak szocializálva, ennyi állat/ember között.

Még megállunk egy ex-szovjet szanatóriumot megnézni, lepukkant épületek, de szép kert. Kiderül, hogy csak én ismerem fel Lenint szobor formájában. A többiek lefényképezik, hogy tudjanak később gyakorolni.

Karakol városba megyünk - síelős üdülőhely télen, szintén orosz helyőrségként kezdte a XIX. században. Akkor még kozákok laktak, ehhez jöttek a dunganok (kínai muszlimok), aztán a tatárok, ujgurok. Van itt dungan (kínai) mecset fából, ami inkább pagodára emlékeztet, vagy buddhista templomra, piros zöld sárga – nem véletlen a dunganok buddhisták voltak mielőtt áttértek a muszlim hitre. Van fából csinált szép ortodox templom is Szent Háromság néven 1895ből. Ezt is tornateremnek használták a szovjet időkben. Nagyon finom ebédet kapunk, egy totál szocreálnak kinéző helyen. Amúgy olyan az egész város, mint Szolnok a 70es évek végén. Vacsora a város trendi helyén, a kaja ok, de a kiszolgálás pocsék. Alvás egy szuper szálláson, ami kb. falusi háznak néz ki az utcáról, de belül nagyon klassz, több épület, hatalmas szobák és hihetetlen jó reggeli. Ezután végig legeljük a kertet, van meggyfától a szilváig minden – és mivel az időjárás itt el van csúszva, minden gyümölcs most érik.

 13. nap

Reggelre is jut múzeum, ebben a városban halt meg egy híres orosz kutató és/vagy kém Przsevalszkij tífuszban mielőtt Tibetbe indult volna 1888-ban. Lhasa-ba sosem jutott el, de sokat jött ment Ázsiában, nem csak tudományos, hanem katonai érdeklődéssel is utazgatva. Állítólag Sztálinnak ő a biológiai apja, a fotójuk eléggé hasonlít, de ez nem sokat jelent, mind a kettőnek van bajsza. Megnézzük a múzeumát, egész jó, csak van egy oklevél a magyar királyi földrajzi társaságtól, amire azt írják, hogy holland, meg csomó kitömött állat van.

 A tó északi partján Cholpon-ata nevű városkához megyünk. Ami azért jó mert itt vannak sziklarajzok, amiket meg lehet nézni. Némelyek i.e. 1500ból valók, de vannak Saka-Scythian időszakból is (i.e. VIII- i.sz I sz) illetve pár újabb a türk periódusból is. Azt gondolják, hogy ez valamiféle nyitott templom lehetett. A faragott köveken állatok (kecske, antilop, hó párduc), nap, vadászok stb. vannak.

 Kapunk ebédet, jóféle helyi kajáldában, de a sört itt is szívószállal hozzák. De csak a lányoknak. Ez valami fura kattanás itt, hogy a lányoknak a korsóból szívószállal kell inni.

Amúgy általában orosz leveseket (borscs, szoljanka stb) és kirgiz főételt (mantry, langman stb) eszünk. De az utóbbiból ketten egyet, akkorák az adagok.

A harmadik múzeum már általános kirgiz dolgokat mutat be, a kőkorszaki cuccoktól a ruhákon át újabb kitömött állatokig.

Alvás egy helyi családi rezortban a tóparton – király homokos bícs, bár a parton, nagyon tiszta és rendezett. Tudnak élni. A tó gyönyörű, háttérben a havas csúcsokkal.

 14. nap

Tovább indulunk reggel Biskek felé, de közben még megállunk a Burana toronynál, világörökség, valójában egy XI századi Minaret és az első ilyen volt Közép Ázsiában. Akkor 45 méter magasra építették most már csak 24 méteres. Eredetileg egy Balasagun nevű, karakhanid város állt itt, évszázadokig híres hely volt, míg a XV században elhagyták. Vannak még a fűben ilyen kőre faragott fejek is, ezek régi harcosok temetkezéseihez voltak használatosak, jól néznek ki a sárga repce között.

Az úton amúgy balra a tó, jobbra havas csúcsok, csinos falvak olyan házakkal, mint nálunk régen, csak kék zsalusak az ablakok. Az út mentén sárgabarackot, meggyet, füstölt halat és kecske/birka szőrmét árulnak.  

Biskek, nincs olyan magasan csak 700-900 méteren fekszik, ez a főváros. Errefele is régóta, 7000 éve laknak. A mai város elődje egy Sogdian település volt a VI. – XII századig. Mondjuk aki idáig eljutott az olvasásban, min ki tudja találni ki rombolta le a XIII. században. A XIX században éledt újra Khokand Kán által, de aztán jött a Cár, meg a bolsevikok.

Van egy Ala Too Tér, amit régen nyilván Lenin térnek hívtak, de Vladimir Iljics Uljanovot pár éve elköltöztették valami múzeum kertbe. Van parlament, meg a Történeti Múzeum ami Lenin új albérlete. Baromi sok szocreál épület van, és kiderül hogy Marx-Engels-t is felismerem. A többieknek ez az egész szovjet cucc új, én kicsit unom már, de ez van. Megnézzük a helyi művészeti múzeumot, pár szőnyeg jóféle, de az egész tele szovjet alkotásokkal, felejtős.

Megint nagyon jó a szállásunk, John-nal egy lakosztályt kapunk. Búcsú vacsora egy jobbféle helyi étteremláncban, aztán még van pár óránk aludni.

 15. nap

Hajnali indulás, 3kor kelünk fel, a reptér egy óra busszal, az úton még ilyenkor is van lézeres traffipax. A reptéren elköszönünk a sofőrtől Marattal (volt afganisztáni veterán és nagyon jól vezet) és testes orosz vezetőlánytól, Elizabethától. Megint szerünk vészkijárati ülést, viszonylag fájdalom mentesen átmegyünk az összes csekkoló ponton, iszunk kávét. Isztanbul majdnem 6 óra repülés, van alvás meg beszélgetés aztán Szudánhoz képest rendesen el tudunk köszönni Johnnal egymástól. Még pár óra és már lecsót főzök Dianáék kertjéban.

 Kirgizisztán

 A domborzat leírásával nem kell vesződnöm, csak hegyek vannak, van Kirgiz hegység, Tien Shan, meg a Turkesztáni, a legmagasabb majd 7400 méter. Huhh.

Az ország 90% 1500 méterrel a tengerszint felett van, 70%-a 2000 méter felett. A leghosszabb gleccser 62 km, de összesen van belőlük 6500 darab. Ha az összes egyszerre elolvadna az egész ország több mint 3 méterrel lenne a víz alatt.

Már a paleoliticumban laktak itt valakik, úgy 40ezer évvel ezelőtt. Úgy i.e 2000ből vannak sziklarajzok is, sok helyen. A Kirgizek állítólag az Ujgurok ellen egyesült 40 törzsről kapták a nevüket, 840-ben jól el is verték őket, ekkor volt a kirgiz birodalom a legnagyobb. Ahogy jöttek mentek a birodalmak, úgy mozogtak a hegyek között. Viszonylag békésen beolvadtak a mongol birodalomba a XIII században. 7-12. századi kínai és muszlim források a kirgizeket vörös, sőt szőke hajú népként írják le zöld vagy kék szemmel. Genetikailag meg állítólag Szibériából származnak. Egy biztos jó nagy buli lehetett, ha most így néznek ki.

 A Kirgiz törzseket aztán mindenki legyőzte, a XVII században újra a mongolok, a XVIII ban a Mancsu Qing dinasztia, a XIX-ben az üzbég Kokand, aztán Kína odaadta őket az oroszoknak, 1876-ban csatolódtak a Birodalomhoz.

Már a Szovjetunióban is a második legszegényebb állam volt, most is az Közép Ázsiában. Nekik a SZU összeomlása nem tett jót, minden piacukat elvesztették. A GDP 40%át az Oroszországban dolgozó 800.000 kirgiz küldi haza.

Van amúgy egy csomó ásványkincsük, főleg arany, urán ilyesmik. A legtöbb család a kaját tekintve mai napig önellátó, és mindenbe tesznek húst, viszont az legalább bio.

6. nap

 Elindulunk a határ felé, és már itt elkezdődnek a bajok, se John se az ír útleveles srác Tim nincs jól, főleg az utóbbi fekszik ki egy gastrointestinális fertőzéstől. Gyorsan kap Normixot meg rehidráló port, de lehet sejteni, hogy sajnos ez mindenkin át fog menni. (az előző utazók review-ját olvasva, pont így jártak, Kínába már mindenki betegen érkezett).

A határ felé Margilan-ban állunk meg, ez Üzbegisztán selyem központja, szóval amit itt látni lehet, az a selyem, selyem, és még egy kis selyem. A Yodgorlik selyemgyár nem régi, de tradicionális technikával csinálják a selymet. Mivel még sose láttam selyem hernyót, főleg nem bebábozódva, kifejezetten érdekes a gyárlátogatás. Hihetetlen hogy egy kb. 2-3 cm hernyóról 1,5 km selyemszál jön le.. A helyi ember tök jól tud angolul, szépen elmagyarázza, hogy mennyit esznek eperlevélből és milyen növekedési fázisaik vannak. Vagy 2000-en dolgoznak itt, mármint emberek a hernyókat nem tudtam megszámolni, de sokan lehetnek.

Elérünk a határra, minden előzetes izgalom ellenére, egész simán átjutunk, kinyitják a zsákomat, de a pálinkás üvegen kívül nem érdekli őket semmi, ennyit a gyógyszerhisztiről.

Kirgizisztánba nem kell vízum, kedvesek az őrök, simán besétálunk. A Kirgiz vezető egy itt született orosz srác, tipikus orosz fejjel. Osh városba megyünk, ahol teljes a káosz, dugó.

Osh van vagy 3000 éves város, egy biztos i.sz. VIII században már fontos kereskedelmi központ volt a selyemúton. Egy szent hegyet kellene megnéznünk, amivel nincs is baj, de hatalmas trópusi vihar jön, dörög, villámlik. Felkapunk egy esőkabátot és elindulunk mégis.

Solomon trónja, vagyis Tahti Suleiman, nagy szikla izé egy muszlim temető felett. A domb tetején Barbur háza van, ami egy szentély, ahol a XV század végén Barbur egy spirituális elvonuláshoz épített magának menedéket. Se ezt se a múzeumot nem látjuk, mert mindent bezárnak az eső miatt.

A hotelben vacsorázunk, most már Margaret az angol hölgy is nagyon szarul van. Király.

 Üzbegisztán:

 Furcsa formájú ország, amit csak olyan országok vesznek körül, akiknek szintén nincs tengerük (egy ilyen van még Liechtenstein). Van viszont Aral-tó, ami gyakorlatilag kiszáradt és Amu-darja, Szir-darja folyók, csomó sivatag, meg hegyek.

Először iráni nomád népek lakták, úgy I.e.1000 körül és Taskent, Szamarkand és Buhara már létező települések voltak ebben az időben. A 10. században érkeztek a területre török nyelvű népek, akik megalapították a Karahanida államot. Aztán jött Dzsingisz Kán meg mongolok, 1227es halála után a második fia és leszármazottai uralkodtak. 1370-ben Szamarkand központtal Timur Lenk alapított hatalmas birodalmat. Timur brutális hódító volt, népirtás egyebek, de emellett támogatta a művészetet, tudományt, építészetet szóval Szamarkandot rendesen felhozta ilyen téren is. Egészen 1500ig uralkodtak leszármazottjai, akkor viszont jöttek a kipcsak-törökök északról, akik üzbégnek hívták magukat, az Arany Horda egyik Kánja után. Ekkor alapították a Buharai Kánságot, 1598ban a Hívai Kánság jött létre, a buharaiból pedig 1709-ben kivált a Kokandi Kánság. Aztán a XIX. században jöttek az Oroszok, majd 1924től az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság.

31 millióan lakják, főleg üzbégek, de van egy észak-koreai kisebbség is akiket még Sztalin telepített be..

 7. nap

Rövid Kirgiz tartózkodás után elindulunk Kína felé. Egész nap buszozni fogunk Kasgharig, és azt már előre tudjuk, hogy a határ itt nem lesz egyszerű. Az út viszont gyönyörű, a tegnapi eső miatt a föld sötét vörös a fű smaragd színű, fehér havas hegyek a háttérben, néha jurták, jak, ló, kecske..

Allay völgyön át a Irkeshtam hágó felé megyünk, az eleje még Tien Shen, de utána elérjük a Pamír hegyeket. A Lenin csúcs felhőben, de sok szép havas hegy azért látszik.

A határ brutál tortúra, kb. 10-szer csekkolnak minket, már a kirgiz oldalon elkezdődik, mert a határ lezárt terület csak engedéllyel lehet odamenni, aztán a kirgizek kiléptetnek, de Kínába nem könnyű bejutni, mert a senki földje 4 km, végig kell gyalogolni a kb. 4x-ei átvilágítás után. Elvileg katonai kísérettel elénk jöhet a busz, de elkésnek és vagy 3 km legyalogolunk az ellenőrző pontig. Ebben az a jó, hogy én mostanra lettem szarul, de nem csak a bélfertőzés, hanem a szerpentinen való buszozás is megviselt. Ehhez a tűző napon a közel 20kg cuccot cipelni, nem vidám. A többiek is csak kicsivel vannak jobb formában.

Végre megjön a kínai busz a vezetővel, kiderült, hogy eddig is csak azért engedték elénk, mert az egyik határőr tiszt is ujgur és kíváncsi volt hogy néz ki egy magyar rokon.

Kb. 4 szer világítják át összesen a cuccunkat, utoljára ott ahol a pecsétet is kapjuk az útlevélbe, ez kb 150 km a határtól. Nyilván ebédidőben érünk ide, várunk egy órát beengednek, végre van pecsét. De az utolsó átvilágításon valaki kiöntött a futószalagra egy pár liter nyomtató tintát, az okosok meg ebbe küldték bele a hátizsákjainkat. Nekem a kis zsákom totál fekete, ráadásul a hátán, bemegy a szivacsot takaró háló alá. De a többiek sem ússzák meg, mindenkinek tintás lesz valamije. Azt meg kell állapítanom, hogy ez nem az én napom, egyre szarabbul vagyok, és mindenem tintás.. John reklamál, de előre megtudtam volna neki mondani, hogy ezzel egy szocialista országban nem fog semmire menni, leszarják.

Újabb két óra buszozás után végre Kashgar..

 8. nap 

Erről az éjszakáról nem szeretnék hosszabban írni, mondhatni relatív mélyponton voltam. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy ez a nap kimarad, már azért is, mert 40 fokban nem egyszerű az amúgy is dehidratált állapotban úgy mászkálni hogy jártányi erőd sincs.

A szállodai szoba legalább légkondis, de nem ez a legjobb benne, totál vicces a felszerelés – van gázmaszk!! benne, hatalmas elemlámpa, egy komplett iroda az asztalon, monitor, billentyűzet ceruza, olló, vonalzó stb.. ezen reggel azért elég sokat nevettünk.

De az egész működése is rejtélyes, pár napig állt a víz a fürdőben, de sose jöttünk rá honnan jött, majd eltűnt, a TV néha elindult magától, vagy elkezdett világítani az automata elemlámpa.

A cuccomat a vezető elviszi a mosásba, de vannak kétségeim ebből mi és milyen állapotban kerül majd vissza hozzám.

Délután azért kicsit jobban leszek és elmegyek a csapattal a Brit konzulátus régi épületébe vacsorázni.

Kasgarról amúgy annyit kell tudni, hogy Kína legnyugatibb városa, van vagy 2000 éves és nyilván fontos kereskedős hely volt a selyemúton. Tradicionális Ujgur és Kirgiz népek lakják, a kínaiak betelepülök mind.

A Han dinasztia idején említik először i.e 125-ben, szóval voltak a Han-ok, aztán Kushan aztán újabb kínai dinasztiák. 711-ben jöttek az arabok, aztán a türkök a X században és ezzel jött az iszlám is. Nyilván később erre is jártak a mongolok Dzsingisz Kánnal, és persze Marco Polo is 1273-ban, neki nagyon bejött a hely. A XVIII sz megint jött valami kínai dinasztia, és innen vagy száz évig elég zavaros ki harcolt kivel, ujgur csapatok, kínai muszlimok ellen, de voltak a spájzban oroszok is. 1949-ben lett a Kínai Népköztársaság része.

Id Kah mecset a legnagyobb Kínában, péntekenként 10ezer ember imádkozik itt, 140 fa oszlop tartja az imatermet, az egész mecset 16.800 négyzetméter. Van olyan része ami 996-ből származik, de amúgy 1442 körül építették.

Afaq Khoja sufi tanító volt, sírja a legszentebb muszlim hely Xinjiang-ban. A XVII században építették.

 9. nap

Szerencsére reggelre sokkal jobban vagyok, mert a mai program kihagyhatatlan ujgur élő állat piac. Az ujgurok ugye úgy tartják, hogy rokonok vagyunk, de mindenképp érdekes egy nép amelyik vagy 1000 évig független volt aztán csak bekerült Kína alá, de továbbra is muszlim, arabra hasonlító írása van, és nagyon már kultúrája.

Az élő piacon ezrével árulják mai napig az állatokat, van tehén, kecske, juh, szamár, ló. A hatalmas bikák, amik tényleg félelmetesek, néha elszabadulnak, nagyon kellett figyelni nehogy eltiporjon minket egy-egy jószág. A piacon a népviseletbe öltözött ujgurok alkudoznak, a szélen meg kajáldák vannak, persze nagyon szakadt helyeket kell elképzelni, térdig sárban a reggeli eső miatt. Nyilván nem tudunk ellenállni és veszünk két friss samozát amit akkor vesznek ki a kemencéből (= az indiai tésztabatyu benne hús+hagyma, megsütve).

Ezután még sétálunk egy órát a bazárban de ez kb. olyan mint bármilyen kínai piac, csak nagyobb. Ebéd a helyi gyorsétterem megfelelőjében, nem túl jó robbantott csirkével. Délután szieszta, de mi elmegyünk inkább az óvárosba sétálni, ez nekem úgyis kimaradt. Nem sok ó van benne, de hangulatos. Vacsi a változatosság kedvéért a volt orosz konzulátus mellett.

10. nap

Torugart hágón át megyünk vissza Kirgizisztánba, a Tien Shan hegyeken keresztül. A látvány leginkább kies hatalmas sziklás hegyek, de néha meglepően színesek. A határátkelés kicsit könnyebb a kínai oldalon is, a kirgizeknél meg szinte semmi idő. Mondjuk vagy kb. 50 kamiont kell a kínai oldalon elmozgatni, hogy járhatóvá tegyék az utat nekünk, teljes a káosz.

Őszintén szólva mindannyian megkönnyebbülve hagytuk el Kínát. Sajnos a vezető srác enyhén szólva sem volt a topon, és ez meg a rémes kezdés rányomta a bélyegét az ott tartózkodásra. De a határon túl egy nagy darab kedves orosz/kirgiz guide lány vár, és csak pár mondatot mond már is jobb a hangulat.

Elindulunk Narynba, közben megállunk egy tónál. A Chatyr Köl a második legnagyobb tó a kirgizeknél – 3500 méter magasan a Ak-Say völgyben. Mocsaras a partja, és jakok legelnek errefelé. Megszavazzuk, hogy megnézzünk az út mellett egy Tash Rabat karavánszerájt, ami vagy 25 km földutas kerülő. De nagyon megéri, láttunk mormotákat, hatalmas sasokat vadászni, kis patkányt, jurtát, jakot, lovat és a karavános hely se rossz, bár kiderül hogy lehet még is inkább kolostornak épült a X században. Ebédre piknik a zöld mezőn, egy patakparton, hatalmas feeling, rögtön mindenkinek megjelenik a mosoly az arcán.

Naryn-ban alszunk, nem egy attraktív hely, orosz helyőrségként kezdte pályafutását, 2040 méteren fekszik és télen -40 fok van. De addig nem tervezünk maradni.

1. nap

A szokásos örültek háza az indulás, 3 napos szlovénekkel nehezített meeting után. Macskák táborozni mentek, a ház a felújításhoz ki-, a hátizsák bepakolva. Arról mondjuk, fogalmam sincs mivel mert fél kómában hetekkel ezelőtt raktam össze. a Silk Road-ra nyilván Turkish Airlines-zal megyek, csak hogy legyen a barátoknak miért izgulni. De rendben megérkezem Isztambulba, ahol már John vár, és összejön a borozás a lounge-ban. Még azt is kiügyeskedjük, hogy egymás mellett üljünk a vészkijáratnál, bár pár ezer km és egy nap különbséggel csekkolunk be. Az út eseménytelen, de nem sokat alszom. Reggel 6kor landolunk Tashkentben, és itt jön a neheze. Mintegy 2,5 óra amíg bejutunk Üzbegisztánba. A határon nem viccelnek, több mint 1,5 óra az útlevél ellenőrzésnél a sor, és ez után jön még a vám, az már alig egy órácskát vesz igénybe. Onnan már hamar a hotelben vagyunk, az egész csapat 5 fő, ennek 40%-a mi vagyunk.. van még egy 70 feletti angol hölgy, a nemsokvizetzavar fajtából és két normális pasi, 1 skót 1 meg aki ír, angol és amcsi útlevéllel is rendelkezik.

Amúgy az egész úti szervezés kissé szürreális. Először is John kapott 5% kedvezményt lojalitás alapon, de még sose utazott a céggel. Aztán hol azt mondták, hogy 6-an leszünk hol hogy 5-en, már kezdett 10 kicsi néger feelingem lenni. Aztán én eredetileg kértem plusz pénzért különszobát, amit lemondtunk később, gondolván összebútorozunk lesz, ami lesz és a különbséget elisszuk (1 dollár egy sör, nem állunk jól eddig). Aztán érkezéskor kiderül, hogy bár nem fizettünk extrát még is külön szobában alszunk, mert nem vagyunk házasok. Ingyen, minden üzbég szálláson. Vicces :-)

Kapunk reggelit és egy óra pihenést a szálláson aztán már megyünk is Tashkentet nézni.

Nyilván oázisként kezdte, mostanra pedig egy post-szovjet nagyvárossá nőtte ki magát. Amúgy a kazah határnál és a Tien-San hegység nyugati lábánál fekszik, kontinentális éghajlattal, azaz télen esik a hó, nyáron meg bazi meleg van – simán 45 fok júliusban. A turistás részek nagyon rendezettek, és tiszták, díszvirágnak az út mellett mindenhol bazsalikom van ültetve. De amúgy a külváros már olyan, mint amit vár az ember, gazos, szemetes, palatetős, lepukkant beton cuccokkal.

Többször lerombolták, Dzsingisz Kán 1219-ben (de Timur visszaépítette) majd 1966-ban egy földrengés, ezután sajnos a szovjetek építették újjá. A széles sugárutak szimpik, de amúgy ronda lakótelepekkel és szovjet szobrokkal van tele. Az Óvárosban Hazroti Imam mecsetet nézünk, meg egy hatalmas ősi Koránt – bár ezt végül is nem látjuk mert az őr elcsámborgott valahova a kulccsal, meg egy mauzóleumot a 16.századból. A piac viszont hatalmas, a belső rész egy óriási kupolás csarnok, árusok százaival. Végigjárunk minden részt, húsos, tejtermékes zöldséges, sőt bemegyünk a pékekhez kenyérsütést nézni. Utána metrózunk, tényleg szépek az állomások, de a mozgólépcső és a metró kocsik hozzák a 25 évvel ezelőtti pesti feelinget. Még Johnnal elmegyünk vízért a közértbe, de a vacsora kimarad, végre alszunk. Reggel korán kelés mert vonatozunk Szamarkandba.

 2. nap

A vonat szuper modern és olyan tiszta az állomás, hogy nem hiszünk a szemünknek. Itt is mindenkit átkutatnak a rendőrök (a metro bejáratánál is, tiszta rendőrállam). Gyakorlatilag 2 óra alatt visznek minket Szamarkandba és még reggeli teát és muffint is kapunk. Szamarkand már tényleg a Silk Road része, de nem a deepweb és nem darknet market-es Silk Road, az már évekkel ezelőtt lebukott. Hanem az az évszázadokon át használt kereskedelmi útvonal, ami Kína egyik régi fővárosából Csangan-ból indult (mai nevén Xian), és Európáig tartott. I.e. 100 körül kezdték el használni és a középkor végéig nyomultak rajta, onnan már inkább hajókkal oldották meg. A több mint 8000 kilométeres Selyemút a Kelet jelentős civilizációit kötötte össze a Nyugattal.

 A Selyemút nem egy kijelölt út volt, elhelyezkedése attól függött, hogy merre voltak ellenséges törzsek, merre volt biztonságos közlekedés. Persze volt néhány bejáratott főbb útvonal, amin haladtak a karavánok. És hatalmas területeket kötött össze – Kínát Indiával, Arábiával, Afrika szarvával, Perzsiával, Európával. Az egyik északi útvonal Kirgizisztán, Kína és Üzbegisztán területére eső részein fogok utazni. Ezeken az utakon a karavánok Kínából selymet, porcelánt, féldrágaköveket, lakkozott cuccokat hoztak, visszafelé Észak - Afrikából származó tömjént, mirhát, Perzsiából datolyát, sáfrányt, pisztáciát, Indiai szantálfát vittek.

 Jellemzően egy-egy kereskedő nem tette meg az egész útvonalat, közbenső piacokon adták, vették a cuccokat és vitték tovább. Az árukon kívül nyilván a más is cserélődött – gének, kultúrák, vallások, technológiák, betegségek, különböző népek és nyelvek találkoztak. Az Egyiptomi Birodalomtól, Nagy Sándor, Római és Bizánci Birodalom. Néha háborúk miatt lezárták, de tulajdonképpen a XVI századi hajós útvonalak megnyitásáig működött.

Szamarkand, az egyik legrégebben lakott település Közép Ázsiában, úgy i.e. 8 században alapíthatták, Akhaimenida-dinasztia (II. Kürosz, Dáriust huhh rémlik valami) idején a Perzsa Birodalom Sogdiana provinciájának fővárosa volt. i.e. 329-ben Nagy Sándor elintézte, szóval jártak erre görögök, irániak, perzsák, törökök, nyilván Dzsingisz Kán se hagyta ki, míg a 14. században Timur birodalmának fővárosa lett.

Sok mindent láttunk, de 39 fokban azért ez sem egyszerű, jó, hogy edzettünk Szudánban.

Az Obszervatóriummal kezdjük, Ulugh Beg (1428–1429), ő volt az unoka, és egyben asztronómus is volt állítólag ezt használta, alig maradt belőle valami, egy bazi nagy műszer és egy kis múzeum van csak.

Volt Bibi-Khanym mecset, ami replika, az eredetit Timur csinálta a XIV században egy indiai hadjárat után, az onnan hozott 95 elefánt segített a 450 márvány oszlopot felrakni, de 1897-ben egy földrengés tönkretette.

Aztán Shah-i-Zinda nekropolisz, jó régóta temetkeznek ide, a IX századtól, állítólag Mohamed egy unokatesoja is itt van eltemetve Kusam ibn Abbas, az épületek többsége XIV-XV századi és egész a XIX sz. használták.

Siyob Bazár, kisebb mint a tegnapi de felfedezem hogy hatalmas tök méretű sárgadinnyéjük van, amit csak ki kell majd próbálni valamikor. Amúgy a hőség brutál, van vagy 40 fok.

A végére marad a leghíresebb Registan híres iszlám építészeti remek, ami 3 külön épületből áll, ezek madrasa-k iszlám iskolák voltak :

Madrasa of Ulugh Beg (XV sz.)

Sher-Dor Madrasah (Lions Gate) (XVII sz).

Tilla-Kori Madrasah (XVII sz)   

Este vacsi egy helyi étteremben a teraszon, a kaja drága, de jó és adnak sört. Ami szuper, hogy alig van turista, csak a pár helyi (főleg esküvői fotók) mászkál a téren.

3. nap

Lakni a Gur-e Amir Mauzóleum mellett laktunk közvetlenül, úgyhogy reggel ezzel kezdünk. Itt van Timur, a fia, és az unokák eltemetve (1404). Építészetileg nagyon különleges, mozaikok egyedileg festve és feltéve. Van egy csomó virág és növény minta, ami a kerteket, azaz Paradicsomot jelképezi az iszlámban. A kéket különösen szerette Timur, ami itt van, ez az árnyalat a gyászt jelképezi. Mondjuk az is látszik, hogy az aranyat is szerette..a kupola színaranyból volt mintázva, de az egész műemlék mint a többi is Üzbegisztánban 90%ban felújított.

Elindulunk busszal Buhara-ba. Meleg van, szarok az ülések, de annyira nem bánjuk (még) mert érdekes dolgokat mesél a guide-unk a szovjet időkről. Az angoloknak ez nyilván új, nekem mondjuk kevéssé, úgyhogy a régi szovjet kocsik azonosításával szórakoztatom magam (Zil sok Zil), amúgy mostanság az itt gyártott Chervrolet-tel vannak tele az utak. Megkérdeztem az Aral tóról, azt mondja annak már annyi menthetetlenül eltűnt belőle a víz. Gyakorlatilag a Szovjetunióban Üzbegisztánt nevezték ki fő gyapot termelőnek, 6 millió tonna volt az éves kvóta. Erre használták el a két nagy folyó vizét, hogy öntözzenek, közben a tóba nem jutott és kiszáradt. A srác is részt vett a kötelező gyapot kampányban, egyetem elején 3 hónapig volt a kötelező napi 35 kg gyapotot szedni miközben egy állatok által használt pajtában laktak és makaróni levest ettek.. na az is klassz lehetett.

Ebédre kapunk szuper finom pilav-ot ami a nemzeti kaja, rizses hús szerű cucc, nagy tálból esszük paradicsomsalátával.

Ezután még egy XI századi karavánszerájt és a XIV századi víztározót nézzük, majd megpróbáljuk az eddig sem kátyúmentes út szignifikáns romlását túlélni. Afrikában nem láttam már ilyen szar minőségi utat az elmúlt évben, több a gödör, mint közte az aszfalt.

Még este sétálunk egyet Buharában, még most is brutál meleg van, de város nagyon szimpi, kis kompakt, sok látnivalóval. Lyabi Khauz komplex a XVI.-XVII. században épült, egy mesterséges vízgyűjtő, aminek a medencéjét madrassa-k és khanaka veszik körül. Az utóbbiban szufi dervisek meditáltak és laktak, van egy nagyon színes mihrab, bíbor, kék, zöld és arany. A Nadir Divan Beghi madrassa amúgy karaván szerájnak épült, de mivel az Emír a megnyitón tévedésből azt mondta madrassa, hát az lett. A homlokzaton két repülő valami és 2 szarvas van mozaikból (ez mondjuk iráni shia hatás, hogy élőlényt ábrázolnak)

A belváros kifejezetten jó hangulatú és ezt még egy helyi pub-ban kézműves sörrel fokozni tudjuk. Amúgy a világ legkisebb szállodai szobájában alszunk, egy volt Madrassa átalakítva.

 4. nap

Buhara világörökség, szinte önmagában egy múzeum annyi látnivaló van, a város a selyemút egyik legfontosabb állomása volt. De itt is minden műemlék 70-90%ban felújított, igaz mindenhol hagynak mintát milyen volt a lepukkant hogy össze lehessen hasonlítani.

A buharai oázist ugyan már jóval korábban i.e. 4. évezredben is lakták, de a várost magát i.e. 500-ban alapították, ekkor nőtt össze a 3 itt levő település, amiket fallal vettek körül.

Van az alapításról legenda is, elég akciófilmes: A Shahnameh című középkori perzsa eposz szerint a várost Siavash herceg, Kai Kavoos sah fia alapította. A legenda szerint azzal vádolták meg Siavash, hogy elcsábította a saját mostohaanyját. Hogy bebizonyítsa ártatlanságát, tűzpróbát kellett kiállnia. Miután sértetlenül emelkedett ki a lángok közül, az Oxus folyón (a mai Amu – darja átkelt Turánba, ahol Szamarkand királya, Afrasiab hozzáadta a lányát, Ferganiza-t és ajándékul a buharai oázis királyává nevezte ki, ahol Siavash Ark-ot, azaz várat, köré pedig várost épített. Na azt hihetnénk hogy ennyi de nem.. Néhány évvel később ismét megvádolták, ezúttal apósa feleségének elcsábításával, meg azzal hogy meg akarta dönteni apósa hatalmát. Afrasiab ezért megölette és a legenda szerint a szalmaárusok kapuja alá temettette a fejét. Erre apja Kai Kavoos bosszúból odaküldte Rostam-ot a perzsa szuper hőst, aki megtámadta Turánt és megölte Afrasiabot, és Siavash fiát és annak feleségét Perzsiába vitte.

Mivel gazdag város volt, mindenkinek kellett: volt itt Nagy Sándor, a hellenisztikus Seleucid birodalom, Greco-Bactrians, Kushan Birodalom. Aztán volt mongol törzsé ez nem tett jót, a Sassanian Birodalom alatt valószínűleg keresztény volt, aztán jöttek az arabok a VII században, majd a Samanid perzsa Birodalom, aztán Karakhanid Birodalom része lett. Majd jött Dzsingisz Kán, meg a mongolok és aki nem halt meg az ment rabszolgának a város meg szinte teljesen elpusztult.

Csak a XVI században mint a Shaybanid birodalom része éledt újra, innentől újra vallási központ lett, csak most már iszlám. Állítólag 150 madrassa és vagy 300 mecset állt benne. A Buhara Emirátus központjaként aztán 1920-ban elfoglalta a Vörös Hadsereg.

Kukeldash madrassa, ez a legnagyobb Buharában, 86 m x 69 m, és 1560-ban épült.

Kalyan minaret, 48 méter magas agyagtéglás és 1127-ben épült, ez a város szimbóluma. Anno állítólag ez volt a legmagasabb torony a világon, csak elvesztette a tetejét egy földrengés miatt. Dzsingisz Kánnak amúgy annyira teccett hogy nem romboltatta le.

A hatalmas Kalyan mecsetnek 288 dómja van egy régi 8 századi mecset helyén épült, azt kedvenc mongolunk nem kímélte. Az új 1514-ben épült, több mint 10.000 ember tud imádkozni benne egyszerre. A mihrab (a félkör alakú bemélyedés a falban, ez jelöli Mekka irányát) a kék dóm alatt nyolcszögletű, úgy tervezték h javítsa az akusztikát és erősítse az imám hangját. A Szovjetunió alatt raktárnak használták.

Miri Arab Madrassa 3000 perzsa rabszolga árából épült 1535-ben és ez az egyetlen működő iszlám iskola a városban, még a szovjetek alatt is működött, most 180 diák tanul imámnak itt.

Samani parkban két mauzóleum is van, a Ismail Samani, gyakorlatilag a legrégebbi Közép Ázsiában, kora X sz.-ban épült. Téglamunka gyönyörű, mind a négy homlokzaton egyforma. Ez az egyik legszentebb hely Bukharaban, évszázadok óta jönnek ide zarándokok

Ark, a V századi citadella ami minden képeslapon rajta van a vályogtégla falaival. Az eredeti citadella 3 hektárnyi területen épült, volt benne palota, zoroastriánus templom. Ennek a romjain aztán mecset épült a VIII században. Az egész helyet többször megerősítették, Samanidok és Karahanid-ok is, de jött Dzsingisz Kán mint tudjuk. Amit ma látunk leginkább XVI századi, a Shaybanid dinasztia által épített cucc, 3000 ember fért el a citadella falai között. Aztán 1920-ban leégett az egész, vagy a bolsevikok gyújtották fel vagy az emír maga.

Délután szieszta, ami muszáj a hőség miatt, de nem bánjuk van mit pótolni alvásilag, csak még előtte visszamegyünk a Pub-ba enni, inni. Este felszállunk az éjszakai vonatra, hogy visszamenjünk Tashkentbe. Hát ez az vonat messze nem olyan modern mint a Kacsa amivel jöttünk. Van ugyan szakadt büfé kocsi sörrel, ez jó pont, de a 60 cm ágyon szinte semmit nem alszunk.

 5. nap

Reggeli Tashkentban, majd 2 autóval a Fergana völgybe indulunk, ide mikrobuszok sem mehetnek mert veszélyes az út a hegyekben.

Fergana völgy a Tian Shan hegyek és a Gissar Alai között egy 300 km hosszú és néhol 70 km széles átjáró, gyakorlatilag a folyók miatt Üzbegisztán legtermékenyebb része. Sztálin bácsinak köszönhetően a térség legproblémásabb szeglete mivel felosztotta 3 ország (Tadzsik, Kirgiz, Üzbég) közt jó kis beékelődött területekkel.

Gyakorlatilag lezárt terület az üzbég rész, csak útlevél ellenőrzés után mehetünk be. A táj amúgy annyira nem extra, termékeny földek, a szovjet időket túlélt ipari részek, és néhol magasabb 3000 méter feletti hegyek hófoltokkal.

Kokandban megállunk, a városka területén már a X századtól laknak de csak a XVIII-ban nőtte ki magát.

Khudoyar Khan palota az egyik legcsillogóbb uralkodói lakhely, 113 szoba volt, 7 belső udvar körül. A szovjetek persze rátették a mancsukat, így csak 19 szoba maradt.

Még egy helyen töltünk egy órát útközben, Rishtan, az egyik legfontosabb kerámia központ Üzbegisztánban, állítólag 800 éve csinálják, van gyakorlatuk. Tényleg szépek a cuccok.

Ferganában alszunk, a helyi medencés party hotelben. Készülünk lélekben a határátkelésre, ehhez csekkolom mindenki gyógyszerkészletét, mert 6 oldalas lista van arról mit nem szabad bevinni. Mondjuk az én kis félkilós csomagom láttán biztos elérzékenyülnek és szét fognak szívatni.

8. nap

Annyira Korán :-) keltem hogy a müezzint is beelőztem, reggel 4 kor ugye már a teraszon ülve interneteztem és így hogy nem volt senki működött is.

Amúgy is korai indulás volt tervezve, mert felmásztunk napfelkeltét nézni a Jebel Barkal tetejére (volt akit úgy vonszoltunk fel, de mindegy is). Elég király a kilátás a szent hegyről, város, Nílus és felülről a rom templomok, ahogy jön fel a nap, vauuu. Még elmegyünk Karimába a piacra, ezeket hogy imádom. Végignéztem a zöldséges, húsos, halas részt, de a legjobb a fűszeres volt. Itt helyben darálnak az embernek fűszerkeverékeket. Nem is tudtam ellenállni, vettem kardamomot a kávéhoz, (úgy hogy van utánpótlás Papa :-) ). Arabul habbahan-nak hívják, ezt Mohamed a másik udvarlóm tanította, mert szem előtt tartja az arab tudásom fejlődését.

Aztán mentünk még pár órát hajókázni a Nílusra, láttunk madarakat, meg nílusi gyíkot, meg a 4. katarakt helyén a nagy gátat.

Konkrétan még melegebb van mint eddig, úgyhogy ebéd után szieszta..

Délután először keresztény kolostor i.sz. 10-13 szerint úgy 100 körüli núbiai szerzetes által lakott kolostor romjait nézzük meg, mondjuk elég röviden, mert még du fél 5kor is ájult meleg van. Csomó nagyon szakadt kis gyerek jön kíváncsiskodni és most értelmet nyer, hogy délelőtt a piacon miért vásároltunk nagy zacskó banánt és egyebeket. Hatim odaadja egyénként a gyerekeknek és nagyon jó fej módon elbeszélget velük. Egyébként is segít a helyieknek ahol tud, a Toyota pick up-okra felvesszük hátra a helyieket és visszük magunkkal őket ha tudjuk.

Innen a Nuri piramisokhoz megyünk, de még előtte kiszúrom, hogy jön egy beduin teveháton, egy csomó különböző korú baba tevével. Szerencsére az első autóban ülök Mohameddel (ő a fősofőr) és Hatimmal így szépen megállítom a csapatot és megyünk tevét nézni. A beduin tevéje nagyon szépen van felszerszámozva, a plüss baba teve meg zabálnivaló úgyhogy mindenki örül.

Nuriban valami 73 piramis van, de a legfontosabb Taharqáé. Van amelyikben találtak cuccokat is, ezek már mind vmi múzeumban vannak, i.e. 7 századból valók, ezek Szudánban a legnagyobb és legrégebbi piramidok. Taharqa 26 évig uralkodott (i.e 690-664), sokat harcolt az asszírek ellen, megvédve az izraeli beduinokat, így bekerült a Bibliába is. Neki két kígyó van a koronáján, mivel Egyiptom és Nubia fáraója is volt. Tudott valamit az biztos.

9. nap

Túléltem életem hivatalosan is (eddigi) legmelegebb napját – 48-50 fok volt. Árnyékban. Bayuda sivatag.

Jól éreztük az előző napokban hogy melegszik az idő (a 40 fokban egész jól elvoltunk), természetes mára igazi sivatagi program volt tervezve. Meroé felé menet, ami úgy 7-8 óra főleg off road a sivatagban, közben az arab beduin életformával ismerkedtünk.

Meglátogattunk egy beduin családot, ahol Hatim elmesélte hogyan élnek. A mi értelmezésünk szerint nagyon szegények, zsákokból és faoszlopból tákolt viskóban laknak és állattenyésztenek. A kút 5-6 kmre van, onnan hozzák a vizet, kecskebőr tömlőkben és oda terelik az állatokat inni. A családban 4 lány és 3 fiú gyerek van, de iskolába tradicionálisan nem küldik a gyerekeket. A törzs gyerekeit a bölcs ember tanítja alapdolgokra. Ebben a családban Ali az egyik fiú jár iskolába, Hatim meggyőzte az apukát küldje suliba a gyereket, most 4-dikes. Nagyon szép emberek, a 2 nagyobb lány simán modellkedhetne.. Él még a nagymama is, van vagy 90 éves állítólag, ki is néz annyinak. Elég egészségesen étkeznek, reggeli kecsketej, sajt stb, ebédre okra szárítva hagymás pörköltnek kenyérrel. A családok egymás között házasodnak, hogy a vagyon (az állatok) megmaradjanak törzsön belül. A nők szex előtt olajjal kenik be és szertartásosan illatokkal füstölik magukat egy pokróc alatt, kvázi szauna – vizet csak ivásra használnak. Bár egyébként törvényileg már tiltott, egész Szudánban hagyomány még nem csak a férfiak, de nők körülmetélése is (FGM) :-(

Megálltunk egy kútnál megnézni hogyan itatnak, rengeteg teve, kecske, szamár, juh és néhány beduin. A kút 45 m mély (de van ahol 210 méteren van víz), vagy két szamár vagy egy teve húzza fel a hatalmas tömlőt, amit egy csatornába borítanak és a víz a kb. 10-15 m levő vályúkba folyik, ott isznak az állatok hogy ne zavarják a munkát. Egy kútnál 5-6 csörlő is van, egyszerre ennyien tudnak vizet húzni.

Közelben egy fa alatt ebédelünk aztán tovább mentünk.. Mivel én megint az öreg Land Cruiserben nyomtam, sikerült a hőgutához közeli állapotba kerülnöm. Árnyékban volt 48-50 fok, de árnyék sehol, napon olyan volt mintha az ember egy villanysütő platniján járkálna. A kocsiban én ültem elől, végig engem sütött a nap, és az amúgy is gyenge légkondit az off road nagy részén ki kellett kapcsolni, mert túl melegedett a motor. Mikor Hatim megnézte mi jön ki a klímából csak káromkodott egyet arabul és hozta a vizet, hogy lelocsolja a fejem.. Megittam kb. 5-5,5 liter vizet napközben, és még éjszaka 2 litert.

Átkompoltunk vmi teknőn a Níluson, és a gépésztől kaptam egy narancsot :-) (azt még mindig nem sikerült megfejtenem miért én kapok ajándékokat a helyiektől, én vagyok leginkább decensen öltözve, fejem letakarva és a norvég lány ugyanolyan magas, kék szemű, és még szőkébb). Meroé piramisok mellett táborozunk, fixen felállított katonai sátrakban. A beton alapjuk olyan forró, hogy nem lehet mezítláb rálépni. De nem csak a padló forrósodott át, hanem az ágyak is. Olyan volt mintha sütőben próbálna aludni az ember. Úgyhogy alvás helyett tovább izzadtam.

10. nap

Meroé piramisok – világörökség. A táborhoz közeli piramisokhoz megyünk, szerencsére hajnalban, és még tudunk normális képeket készíteni, mert nemsoká brutál homokvihar jön és marad is. A napot nem látni, fúj a szél és alig lehet látni a porfelhőben.

Meroe volt a kushita királyság másik fővárosa. Itt uralkodott Arkamani és ő helyezete át a temetkezést ide Jebel Barkal mellől, i.e. 3. század - i.sz 350. Amúgy vas, textíliák és arany stb volt a gazdagság alapja. A déli és északi piramisok összesen 41-en vannak és egy kivételével királyok és királynők sírjai (volt igazi koronázott kusita királynő, valódi hatalommal). A piramisok mások mint Egyiptomban, 70 fokos a szögük, és mindegyik előtt van egy kápolna és amúgy egy titkos lépcsőn lehetett lemenni a sírkamrába ahova temették az előkelőségeket. Egy olasz régésznek álcázott kincsvadász sajnos a legtöbbnek lerobbantotta a tetejét..a barom, mert kincset nem talált. A piramisok közül sokat helyreállítottak, és pár kápolna falán tényleg szépen megmaradtak a domborművek, hieroglifák. Persze ezeket Hatim úgy olvassa mint a képregényt és utána szépen eltáncolja nekünk az egész sztorit.

Megnézünk egy denevérekkel teli barlangot, innen vésték a köveket a piramisokhoz és még egy helyet ahol a fekete núbiai homokkövet a szobrokhoz. És itt végre megtudom, hogy kerül a fekete kő a sivatagi homok tetejére. A nap, eső stb beindít egy kémiai reakciót és a homokkőből kiolvad a vastartalmú kőzet – ez a fekete cucc a hegyek tetején meg a homokon.

Szieszta után elmegyünk a Meroe királyi város romjait megnézni. Először is találkozunk Hatim archeológus professzorával. Nagyon jó angolsággal beszél, de olyan akcentussal hogy 3 mondat után jöttem rá, hogy ez angol lenne. Azért van egy feeling-je mikor teázgatva körbeüljük az egyébként hatalmas darab professzort, akihez PhD-re járnak a félvilág archeológusai, és aki mesél a legújabb ásatásokról és arról, hogy tegnap milyen sírokat találtak. De mind megígértük, hogy nem mondjuk el senkinek, amíg nem publikálja. Itt a romok közül egy római fürdő értékelhető mint látnivaló, a többi laikusoknak annyira nem érdekes. De a bácsi aki őrzi nagyon szépen énekel nekünk.

Jön egy ember szamáron, rápakolva egy hatalmas köteg zöld fű, szuper fotó, csak persze meg van az ára.. szura.. és már mehetek is pózolni a szamárral meg az öreggel, hogy legyen közös kép is. Vannak nyugati piramisok is, ezeket is megnézzük, de már nagyon kevés a fény a homokvihar miatt. A sofőr fiúk közben birkóznak, Mohamed nyer, jutalmul csinál Hatim a telefonjával egy közös fotót rólunk.

Este jön egy kis lehűlés, így képes vagyok aludni éjszaka valamit..

11. nap
    

Utolsó nap :-(, úton Khartoum felé persze még megállunk ezt azt megnézni..

A meroe-i időszakban elszakadtak az egyiptomi Amon és Isis istenektől, lett helyette Apedemak az orszlán isten, sőt elefánt isten is volt. Plusz a papság már nem állt az Isten és az uralkodó között (mert szépen kinyírták mindet), hanem a király közvetlen Istennel kommunikált.

Naga az első hely, van egy i.sz. 1 századbeli Amun templom és mellette egy gyönyörű és jó állapotban maradt oroszlános templom – szép faragások, Natakamani király és itt királynő is látszik Amanitore. Nem messze van Musawarat a legnagyobb meroei templom komplexum Szudánban, és itt is van egy oroszlános templom az i.e. 3. századból.

Közben megszereljük a Land Cruiser 3. defektjét és újabb ajándékot kapok Mohamedtől, ezúttal egy színes helyi karkötőt. Hatim pedig felvilágosít, hogy egy dinka fiúnak 300 tehenet is megérnék. Mivel egy tehén úgy 1500-2000 dollár, nem is rossz, de nem mondtam igent, mert hátha lesz jobb ajánlat is. Pár óra még és Khartoum-ba érünk hogy elköszönjünk Hatimtól és a sofőröktől.

Ez a búcsúzkodós rész most különösen nehéz, semmi kedvem hazamenni.. A fiúk (Mohamed az Assassin becenevet kapja, a kövér srác a Wrestler és Husszein a Joker) megkapják a tip-et egy-egy borítékban, Mohamednek nyilván én adom oda.. ajjjaj.

Még van pár óra amíg másnap elindulok haza, így találkozom Rémusz bácsi (aki Ibrahim) bátyával, hogy odaadja amit szeretne Budapestre küldeni. És kapok tőle, 3 szép képeskönyvet Szudánról ajándéka – elképesztő mennyire kedvesek itt az emberek velem. Mondta hogy mindenképp jöjjek vissza, mert meg kell ismerkednem a család többi részével is, mondtam hogy szívesen, erre megkérdezte mikor jövök, 2 hét múlva? :-)

12. nap

John-nal és Marcus-szal megyünk a reptére, ők Turkish-el utaznak majdnem egy időben. Szokásos afrikai  hajnali indulás és reptéri káosz. És mivel rendes muszlim ország, a nők átvilágítása külön van, na itt meg is szívom mert én még nem mehetek, John meg már bent van, úgyhogy elköszönés bukta.

Doha-ba érve amúgy már kifejezetten szar a gyomrom, nyilván benyaltam valami bacit az utolsó napokban, meg emocionálisan is meg vagyok viselődve.. de azért csak hazavergődöm valahogy.

Ha summázni akarnám ez volt a ghánai mellett a legjobb szervezett út minden szempontból – meg lehet ezeket nézni egy független úton is, de így értettem mit látok Hatim jóvoltából. És hiába a net stb amit infot találtam annak ő a százszorosát tudta és mesélte el ezekről a helyekről. Egész Szudán amúgy egy archeológiai paradicsom, de tényleg brutál mi van itt, a földön és a föld alatt még mindig, feltárva és feltáratlanul. De azon félelmem is alaptalan volt, hogy csak régészeti dolgokat fogok látni, sokat voltunk a helyi emberekkel, és sokat sétáltunk, nem csak az autóból néztük a dolgokat. Jó volt a csapat is, a norvég lány és a meleg olasz/amerikai fiú kifejezetten alkalmasak egy következő kalandra és John-nal is, akivel a végén már éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, valószínűleg nem ez az utolsó közös utazásunk. Ez a része, amit bejártam Szudának teljesen biztonságos és nem csak hogy a látnivalók csodálatosak, gyakorlatilag turistát nem is láttunk. És szuper kedvesek a népek! Az egyetlen hátrány a 45-50 fok meleg volt, azt még gyakorolnom kell. De mindenképpen és minden szempontból pozitív meglepetés volt az egész, főleg az emberek. Hiányozni fog a sivatagi száguldás Mohameddel (na jó az udvarlása is :-) ), Hatim viccei, Husszein hülyéskedése és az esti vicces? beszélgetések Csádról mint következő úticélről. 

Szudáni történelem, hogy el lehessen helyezni térben és időben a dolgokat, sajnos a vége kicsit hiányos, de majd egyszer pótolom ha több időm lesz:

Paleolitikum (nem, ez most nem a diéta) – úgy 500 000 – i.e. 8000ig - itt a népek halászgattak, vadászgattak, és minden zöld volt nagy fákkal.

Mezolitikum – i.e. 8000-7000 - az első állandó települések, El Barga falu és temető, vannak háziasított állatkáik és bőrrel borított kerek kunyhókban laknak

Neolitikum – i.e. 6000-3000 – Wadi El Arab falu és a Kadruga temetők, már vannak társadalmi különbségek a sírok alapján.

Pre-Kerma időszak – i.e. 3000 – első városias települések, és valószínűleg az első királyság

 Kerma – i.e. 2500-1500 – Kerma Királyság az egyiptomi Óbirodalommal egy időben, i. e. 2500 körül, a 3. katarakta környékén jött létre. Afrika belsejéből való árukkal kereskedtek, jellegzetes kerámia edényeik voltak (vörös, fekete mintha csíkozva lenne). A defuffát és az ember áldozatos kerek sírokat ők csinálták.

Egyiptomiak – i.e 1550 - 1070 – egyiptomi fáraók jöttek mentek, azaz Kerma virágzásának az Újbirodalom hódítása vetett véget, akik i. e. 1550–től fokozatosan meghódították Núbiát, egészen az 5. katarakta vidékéig. Domborművekkel és hieroglifákkal díszített kőtemplomok épültek az egyiptomi isteneknek, és núbiai harcosok is az egyiptomi hadsereg fontos részét alkották.

 Kusita Királyság - i.e. 1070 – 270 – és jöttek a fekete fáraók, azaz a kusita birodalom

Napata a főváros – i.e. 746- 656   - kusita birodalom hatalma kiterjedt egészen a Nílus deltáig (1600 km), azaz meghódították Egyiptomot és mint fekete fáraók álltak az egyiptomi 25 dinasztia élén. Óriási gazdasági és kulturális fellendülés kora volt Núbia számára. Az első, aki egyiptomot is uralma alá hajtotta a Nílus-deltáig Piankhi volt, ő megalapította a 25. dinasztiát. Ez a dinasztia egy évszázadon keresztül uralkodott Kusban és Thébában. Rendesen szembekerültek Asszíriával, és nyertek is egy darabig. Amikor az asszírok válaszul megszállták Egyiptomot, Taharka (i.e. 688-663), az utolsó kusita fáraó, visszavonult Napatába, ahol dinasztiája tovább uralkodott Kus királyaként.

Meroé - i.e.270 – i.sz 350 – Meroe a főváros, azaz még mindig kusita birodalom csak a főváros máshol van. Meroé királyai felügyelték a belső-afrikai kereskedelmet, feliratokkal és reliefekkel díszített kőtemplomaik, palotáik és piramisaik szerint nagyon gazdag népek voltak. Diplomáciai és kulturális kapcsolatban álltak a mediterrán világgal és az Egyiptomot elfoglaló Római Birodalommal is. A meroéi írnokok az i. e. 2. században sajátos ábécén alapuló írásrendszert hoztak létre nyelvük leírására, de szerintem akkor még nem volt ilyen meleg.

Post-Meroe – volt ilyen is, de nem lényeges

Nubiai Kereszténység – i.sz. 6 – 13 sz – 3 keresztény királyság jött létre, a Makuriai Birodalom, Nobatia és Alawa

Iszlám – 13 sz. – Miután több katonai hódítási kísérletük kudarcot vallott, Egyiptom arab parancsnokai arra a következtetésre jutottak, hogy érdemesebb rendszeresen megújított szerződéseket kötni a núbiaiakkal. Ez a rendszer 678 évig működött. A paktum szerint a núbia rabszolgákat adott, átengedte a kereskedőket és lehetett mecsetet építeni, cserébe bort, meg kaját kaptak. Fokozatosan a kereskedők beházasodása stb útján évszázadok alatt tértek át az iszlám vallásra.

Ottomán uralkodás – A török szultán mint egyiptom alkirálya szépen bekebelezte és Egyiptommal egyberakta Szudánt.

Brit gyarmatosítás – 1898 – 1956                                                                                           

Függetlenség és lázadás-1956

1989 - Al Bashir kormányoz

2003 – Darfur megpróbál elszakadni, Darfurban nem arab hanem másfajta törzsek élnek (furok stb), és bár ők is muszlimok a központi kormány szembeni lázadás nagyon csúnya genocídumba ment át. A kormány által támogatott Janjawid milícia (jelentése az ördög lóháton - a helyiek nem hitték el hogy ember ilyen kegyetlen gyilkolásra képes) válogatás nélkül gyilkolt nőt, gyereket. Akit nem ők öltek meg az éhen halt. A helyzet jelenleg stabilabb de legalább nagyon szar. Nincs törvénykezés, a milícia tagjai a hadurak.

2005 – Dél Szudán autonóm terület – ez a része az országnak mindig is keresztény vagy törzsi vallású volt. mikor megpróbálták a saria iszlám törvényeket rájuk kényszeríteni persze fellázadtak. Plusz van az olaj miatt gazdasági vetülete is, meg ugye az elsivatagosodás, de elsősorban a vallási ellentétek vezettek a háborúhoz és a déli rész elszakadásához.

2011 – Dél Szudán népszavazás, majd elszakad és viszi az olajat

Ez most több nap egyben, mert ugyan már visszaértünk a "civilizációba" de internet az nem igazán van, vagyis igen de olyan gyenge hogy emaileket nem lehet letölteni. Én nyilván rájöttem a megoldásra, reggel 4-kor nem ül itt a teraszon senki :-) és úgy tűnik működik.

3. nap

Elindultunk északnak, át a Szaharán – 650 km, egy Land Cruiser hátsó ülésén 3-an, de ebben a kocsiban ült a szakács és az összes kaja (mert helyezkedni tudni kell, és mindig a szakáccsal barátkozunk össze először, ugye Juditka..). Eltartott este 7ig míg Solebbe értünk. Annyira amúgy nem volt rossz, szuper minőségi úton mentünk végig (nem kínai, egyiptomi). Órákig csak a sivatag homokját lehetett látni mást nem, de mivel imádom, volt boldogság, és legalább meghallgattam újra a Maiden maratont. Megálltunk kajálni vmi szakadt benzinkútnál, amikor újra elértük a Nílust. Meg még egyszer teázni, kb. bádogtető alatt pár koszos, törött műanyag szék, asztal. Itt láttam egy szép fényes patkányt, nyilván megmutattam a csajoknak, hadd sikítsanak, mindenki úgy szórakoztatja magát ahogy tudja (avagy Polgi utazik).

Megálltunk még egyszer tevekaravánokat nézni, a karavánok Darfurból jöttek, 25 nap, de nagyon kemény mert az oázisok kiszáradtak.. Egy csomó teve tetem van mindenfelé, szegények elgyalogoltak idáig, és itt pusztultak el a víz és kaja mellett, a Nílushoz közel annyira legyengültek. Innen még 40 napot gyalogolnak Asszuánig, Egyiptomba – de csak mint mozgó hús, mert kajaként adják el őket. Mondjuk nem sok hús marad rajtuk mire odaérnek. Később változott a táj, köves sziklás sivataggá, még sziklás hegyeket is lehetett látni. Tökéletes időzítéssel elértük a Soleb romokat éppen naplementében, úgy hogy az oszlopok felett már fenn volt a majdnem telihold.. Ma mégsem homokban alszunk, vagyis de csak nem sátorban, hanem egy núbiai háznál. Vályogház, homokos föld, egy ágy, villany nincs, fürdeni vödörből Nílus vízben, de van macska az ágyban az egyik szobában, így mindenki megnyugszik, hogy patkány nincs.

Míg a vacsorát várjuk Hatim elmondja milyen népek élnek Szudánban. Khartoumtól északnak núbiai, nyugatra Darfurban a Furok, keletre a Bedzsa, délnek meg mindenféle vegyes. Arab törzsek kevesen vannak és csak középen. Még arról mesél hogy a núbiai népek nem a híres Kush-ok leszármazottai (róluk még lesz szó) hanem genetikailag stb eltérő eredetileg beduin népek, akik beköltöztek a Nílushoz és megerősödve kiszorították a kushokat. Csak nagyon későn a 17. sz vették fel az iszlám vallást. Kaptunk vacsit, találtam macskát (így mindenki megnyugodott h nincs patkány) és holnap megyünk vissza a romokhoz, meg még egy csomó más helyre és most már tényleg fogunk sátrazni a homokban.

4. nap

Reggel még meg van a macska, és a solebi egyiptomi templom romjai is. Jók a fények, szépek a hieroglifák a köveken. Nem csak hogy turista nincs senki, de templom romok sincsenek körbekerítve, őrizve - állítólag a helyiek nem rongálják, mert úgy tudják, hogy a dzsin őrzi- Nálunk reggelre nem csak a templomot lopnák el, de valami szemfüles a dzsint is, és találna rá orgazdát az tuti. Sétálunk a núbiai faluban. Vályog házak, simára tapasztva kívülről és kidíszítve, a kapuk körül főleg, színes geometrikus mintákkal.

Ezután egész napos sivatagi off roadozás jön, sok látnivalóval.. Először is a sivatag sem egyféle, van sárga homokos, fehér homokos, kavicsos, kicsi köves és nagy sziklás.. Vannak benne tevék, jobb esetben 4 lábon, rosszabb esetben csontvázként. Nílus parton, oázisban pálmafák. Embert nem sokat látni (kivéve, ha megpróbálsz egy dűne vagy száraz bokor mögött pisilni, akkor egyből van ember is). Látunk még egy egyiptomi templom romot, ezen nagy arcok voltak amíg le nem estek.

Aztán csónakkal átmegyünk a Níluson Sai szigetre, itt fura temetőt nézünk. Hatalmas szabályos kör alakú lapos kőhalom, a tetején fehérkavics, lejjebb fekete kő borítja. Belül a halott mellett még emberáldozatok vannak és temetési edények, bútorok. Fogalmam sincs, hogy jöttek rá egyáltalán hogy ezek sírok, kívülről kb semminek se néz ki egy köves sivatagban. Van még a szigeten keresztény templom rom, hatalmas ottomán erőd, amihez az egyiptomi köveket is felhasználták, itt a vezetőnk előadja a magyarabokat :-) akik állítólag az ottomán hadseregben szolgáló magyar katonák leszármazottai.. de amúgy fekák.

Visszacsónakázunk, nézünk még egy templom romot, Sesibi-t de ez igazából csak 3 oszlop bár állítólag nagyon fontos. I.e. 14 században Akhenaten csinálta, ő ilyen nagy Aten hívő lett a régi egyiptomi istenek helyett. Átkompolunk a Nílus túl oldalára, de mind a 3 autó nem fér fel, így egy út melletti szakadt kávézóban várjuk meg a 3.-at. Közben veszünk egy hatalmas tilápia halat vacsira, Fagyott, baltával próbálják pucolni. Még újabb 5 km off road és meg van a sivatagi placc ahol sátrazni fogunk. Pár szikla mellette, de szép sima homok. Felverjük a kis narancssárga sátrainkat, amíg a sofőrök megépítik a konyhát. Azt mondanom sem kell, hogy Hatim engem kért meg hogy segítsek demonstrálni hogy kell csinálni, 3 perc alatt felállítottuk a sátrat mintha 10éve ezt csinálnánk együtt. A naplemente már giccsesen szép tényleg.. Barakat a szakács szuper finom fish and chipset csinál a tilápiából – és ehhez gyönyörű majdnem telihold világít. Szürreálisan szép az egész.

5. nap

Napfelkelte a sivatagban, kicsit fázós éjszaka után, konkrétan viharos szél volt és persze lehűlt a levegő. Reggeli után gyalog indultunk sivatagi sétára, és sok érdekes dolgot láttunk, sivatagi róka nyomokat, strucc tojáshéjat és lábnyomot, pár száz millió éves fatörzs foszíliákat. Pár kilométer után utolértek az autók minket és azokkal mentünk tovább sziklarajzokat nézni egy Sebu nevű helyre. Sziklákon sok millió éves elefánt, zsiráf, antilop stb vésetek vannak, de sajnos semmilyen települést nem találtak, így nem tudni semmit azokról, akik a rajzokat csinálták. Innen irány a folyón az egyik zúgó, azaz a 3. katarakt. Ezek régen a Níluson hajóval közlekedő hadseregek ellen természetes védelemül szolgáltak. Egy ottomán erőd romjaihoz kell felmásznunk, de a kilátás 360 fokban pazar, Nílus, zúgó, körben sivatag. Ezután Kermába, a nyugati deffufához megyünk – hatalmas 4500 éves agyagtégla romváros. Kerma már egyébként úgy 10.000 éve lakott, egyike a legrégebbi városoknak Afrikában. Csúcson a Kus királyság fővárosaként i.e. 1800-1600 körül volt. Ekkor építették a két hatalmas sártégla templomot. Egy svájci professzor ásta 38 évig, mikor végül 2003ban megtalált 7 db hatalmas gránitszobrot. Napata birodalom 2 egyiptomi és 3 kush uralkodó 7 szobrát (van akiről 2 van, csak biztos van aki jó matekban) – i.e. 7-6 század.

Mellette van egy szuper múzeum de jó afrikai szokás szerint nem jön akinél a kulcs van…úgyhogy eszünk egy mangó fa alatt, és megnézünk még egy deffufát. Emellett sírok százat tárták fel.. a legnagyobb 150 m átmérőjű és 600 emberáldozatot temettek az uralkodó mellé (hogy ne legyen egyedül a túlvilágon). Mire visszaérünk csak kinyitották a múzeumot, a szobrok lélegzet elállítóak, és egy csomó más érdekes van. Főleg az a jó, hogy van egy időrend a falon, ami segít mert kezdek megzavarodni, hol mit látok és milyen korból való. Megállunk a konyhás (Kitchener) angol vasútjánál, mármint a nyomvonalnál, a síneket már felhasználták. Ma is núbai háznál alszunk, de legalább van víz fürdeni.. Ez így 50 fokban, brutál porban, homokban, fürdés nélkül jó tréning hogy szokjam a koszt.

A helyi sofőr fiúk, csak összerakták hogy nincs férjem a csoportban, így elkezdtek udvarolni. Az egyik kezet csókol reggel a másiktól ajándékokat kapok (szép köveket – szerinte pattintott kőszerszám, hát.. simán lehet, itt tényleg annyi minden hever a földön). Nyilván nem mondtam meg férjem otthon sincs, mert elszabadulnának a dolgok itten nagyon gyorsan.

A csoport amúgy egész normális, rendesen harcedzett utazókból áll úgyhogy rinyálás nincs. Ide tényleg csak a hardcore arcok/totál bolondok jönnek. A norvég lány az egyetlen aki haragszik a világra és totál negatív, na ő az akit mi baszatlan picsának hívunk, már bocsánat. A new yorki olasz srác akivel utazik totál meleg, és nem az egyetlen a csoportban. A sváci pasi teljesen introvertált, de kis igyekezettel rá lehet venni, hogy mondjon mondatokat.. Az egyik angol pasi jó fej, de hogy felesége vagy férje van otthon az még eldöntendő. A szobatárs egér, nem lenne rosszfej csak még is az valahogy, kompenzál egész nap. És sokat beszél, úgyhogy az MP3as megint jó szolgálatot tesz, hosszú sivatagi utakon amúgy is (set list is available upon request), szerencsére van mivel feltöltenem :-)

6. nap

Reggel elindulunk Tombos faluban gyalog, találunk egy fa tradicionális felukkát, meg sziklákat. Úgy hever köztük egy pár ezer éves szobor, hogy alig jön rá az ember mi az (Taharqa). Más sziklákon meg egyiptomi vésetek, hieroglifák. Jó, ha az embernek vannak udvarlói, Husszein szépen berakott a régi (16 éves, de nagyon jól bírja) Land Cruiser anyós ülésére (Barakat helyére, a szakács ment a hátsó ülésre) és kezdetét vette a sivatagi rally – 80-100 km/h off road a sivatagban. Nem kis flash volt az egész, elég kemény a homok hogy gyorsan lehessen rajta menni, néha még kavicsok is voltak a felszínen. És semmi más csak a kék ég, sárga homokdűnék, néha teve, pálmafa, délibáb.. Egyszer megálltunk mert 2 hete elhagyta a mobilját egy homokdűne mellett a sivatag közepén.. megkeresni :-) Úgyhogy tettünk egy kört mindannyian hátha meglesz.. aztán még megmásztunk egy dűnét, mert ott volt.

Old Dongolába mentünk amúgy, a sivatagon átvágva, mert tudtak egy rövidebb utat. A régi Dongola nubiai keresztény Makuria királyság központja volt a 6.századtól a 14.ig, utána fokozatosan tértek át iszlámra és a 17 században hagyták el a helyet. Hatalmas területen vannak a romok, pár megmaradt oszlopot néztünk meg, 2 templom romjait, az elő szudáni mecsetet és a hegytetőn a Townhall-nak hívott félig templom félig erődszerű dolgot, ami később mecsetként funkcionált. A keresztény templomokból a freskókat még khartoumi múzeumban láttuk, gyönyörűek. Fentről Pazar volt a kilátás körben a romok, Nílus, sivatag – annyira brutál meleg volt (úgy 45 fok árnyékban) hogy kocsival mentünk szégyenszemre egyik romtól a másikig. De ezt már a helyiek se nagyon bírják, én szerintem egy napot élnék itt túl, azt is csak ha egy nagy vizes hordóban ülhetek.. Aztán szufi szentek sírjait látjuk, egy hatalmas muszlim temetőben.

Innen még 150 km autóztunk a Paradicsomig, ahogy a vezetőnk a Nubian Guest House-t hívja Jebel Barkal mellett. De ezt már aszfalt úton nyomjuk, igaz a homokot jól befújja a szél néhol. Megállunk szokás szerint teázni egy helyi helyen, hát… mellettünk a mindenes szereldében egy csacsi kordén cserélnek defektes kereket. A szamár meg csak áll és néz J És tényleg hihetetlen kis oázis a hotel, nagyon ízléses afrikai stílusú szobákkal és melegvizű zuhannyal. Csak a wifi nem működik :-( és nincs alkohol a sörben..

 7. nap

Napok óta reggel van először vmi internet kapcsolat a külvilággal, kb. 5 perc alatt jönnek be az üzenetek.. így hallok a brüsszeli sztoriról, nehéz megmondani a mai világban hol biztonságos....

Reggel kimegyünk gyalog Jebel Barkal-hoz, amit már 18. egyiptomi dinasztia idején szent hegynek tartottak – kobra szerű sziklája miatt = Amun Isten. Ez volt Napata a kusíta királyság első fővárosa. Amun isten templomának romjai vannak itt, gyakorlatilag a történelmen járkál az ember, a föld tele van az áldozati korsók agyagdarabkáival. Állítólag 72 uralkodót avattak itt fel – és a korsók egyszer használatosak voltak, el lehet képzelni.. A hegy belsejében Mut templom (keselyű isten) van lélegzetelállító freskókkal a falon.

Olyan meleg van hogy szépen eltakarodtunk sziesztázni, és csak délután 4 körül merészkedtünk elő. Kurru-ba mentünk sírokat nézni, egész konkrétan Tanwetamani király sírját, ő volt az utolsó fáraó aki Núbia és Egyiptom felett is uralkodott, i.e. 653-ban temették ide. A sír felett piramis volt, de recycling címszóval újra hasznosították a keresztény/ottomán időkben. Megmaradt viszont a titkos földalatti kamra gyönyörű freskókkal. Sajnos itt több tucat ilyen volt, de egy Nílusi árvíz tönkretette a többit.

Megyünk erdőt nézni a sivatagban, igaz nem mostani. Találtak egy erdőnyi fát, azaz fosszíliát, 40 millió éves fatörzsek hevernek szerteszét, kvázi kővé válva, de annyi archeológiai csoda van itt, hogy még senkinek se volt ideje kutatni ezeket a fákat.

Megállunk még a Jebel Barkal melletti piramisokat fotózni, illetve előtte én egy teljes kisbusznyi szudánival barátkozom össze, csekély arab tudásomnak köszönhetően. Először a sofőr kéri, hogy fotózzam le, (szura, szura ezt értjük ugye Papa :-) ) nyilván erre az összes utas leszállt, mind szépen öltözött nők, gyerekek és beálltak ők is fotóra. Minden csaj kezet fogott velem, most lehetett az egyik esküvője mert még a henna tetoválás nem kopott le róluk, nevetgéltek, cukik voltak.

Itt megmaradt egy fél tucat piramis, nem túl nagyok, de ezekhez meg titkos freskós kamra nincs. Amúgy mire itt núbiában a kus-ok elkezdték ezt a piramis bizniszt, Egyiptomban már rég nem így temetkeztek, hanem mentek a völgybe. Ott i.e. 2900ban lett vége, itt úgy 900 körül kezdődött, de szerencsére jó sokat csináltak. Egérkével mi hazasétáltunk a Paradicsomba, hogy meghallgassuk Hatim előadását arról hogy a szudániak nem arabok, csak van aki véletlenül felvette a muszlim vallást (ő ugyan muszlimnak tartja magát, de nem hívő, nem jár mecsetbe.. és valahogy fontos számára hogy ne gondoljuk a szudániakat egyenlőnek az arabokkal)

0. nap

Szerencse, hogy hátizsákot már 2 hete összepakoltam, éreztem, hogy a szokásosat is meghaladó őrület lesz indulás előtt. Még a reptérre vezető úton is dolgoztam, Alizka vitt ki, hogy még áttudjuk beszélni a dolgokat..

Sikerült ügyesen minden motyót becsekkolnom – igazi afrikai módon utazom, a hátizsákomon kívül egy kartondobozban, gondosan duct tape-pel körberagasztva kaját viszek. Ok, nem vérző birkafej, így nem teljesen autentikus, de azért ilyet kevesen adnak fel Ferihegyen.

A kaja Rémusz bácsi családjának lesz, Ő a szudáni követség recepciósa, régóta Magyarországon él és jól beszél magyarul. A követség most cuccolt ide Bécsből, óriási szerencsémre, nagyban könnyítve így a vízumbeszerzést. Konkrétan 1 nap alatt csinálták meg (Londonban 5-7 hét) – mondjuk azt a konzul bácsi sem tudta mennyibe kerül, nem gyakran kér valaki turista vízumot (70 €). Rettenetesen kedvesek voltak, és Rémusz bácsi tényleg aggódott, hogy úgy utazom Szudánba, hogy nem ismerek senkit :-) Végül szépen összebarátkoztunk és megkérdeztem nem akar-e küldeni a szüleinek valamit. Így tettem szert a dobozra, amit persze kibontottam, mert ugye ismeretlen izéket nem szállítunk repülővel, úgyhogy tudom, hogy kávét, teát, csomó diabetikus kekszet, lekvárt, édesítőszert, csokit, meg némi pipere cikket hoztam egy levél és 200 $ kíséretében.

A reptéren még ittam egy sört – Szudánban nincs alkohol, úgyhogy próbáltam az utazás alatt előre meginni a két heti mennyiséget. Az út amúgy eseménytelenül telt, leszámítva azt az apróságot, hogy Dohában, szó szerint futnom kellett egyik géptől a másikig, közben a beszálló kapu és a gép között kiesett az útlevelem (nem, nem tudom, hogy tudok ilyen béna lenni), de szerencsére még a gép indulása előtt észrevettem és szépen utánam hozták. (azért az elég meredek lett volna, ha Szudánba útlevél nélkül érkezem, 2 hétig sem tudtam volna kimagyarázni és a reptér annyira nem fancy, hogy ott csövezzek hazaútig). De amúgy a khartoumi reptéren is mindenki szuper kedves volt, és a csomagok is megjöttek rendben. Persze itt a dobozom már egyáltalán nem volt feltűnő, mindenki ilyenekkel utazik (csak a birkafejessel). Aztán még az egyik vámos megkérte a kezem, úgyhogy ez egyike lehetett a jobb napjaimnak..

1. nap

Egy nagyon klasszikus régi hotelben lakom a Nílus partján – teljesen biztos vagyok benne, hogy Poirot-val és Miss Marple is fogok találkozni, bár még nem gyilkoltak meg senkit. Kaptam reggelit, átköltöztem egy másik szobába és szépen elmentem sétálni. Azért szerencse, hogy nem a múlt héten jöttem amikor 45 fok volt, most csak 40 van, de többnek éreztem. Az etnikai múzeumba szerettem volna elmenni, de be volt zárva egy nagy lakattal :( Úgyhogy végül vettem pár üveg vizet és hazatotyogtam, visszafelé olyan melegem volt hogy libabőrös voltam.. Jajj. Sok járda nincs, szélesek és egyirányúak az utcák, és hát nem ez a világ legcsinosabb fővárosa, Kairó kicsit jobb kiadásban. Közben megjött a szobatársam, rendes bolond angol, akinek nem kell jelmez, ha egérnek akar öltözni farsangkor. Bár azt hiszem az egerek kicsit kevesebbet beszélnek. Eddig annyit tudok róla éjszaka környezetvédelmi okokból nem húzza le a wc-ét. Még két újabb útitárssal is megismerkedtem, egy Kiwi hölgy és egy londoni úr, a többiek holnap hajnalban érkeznek, összesen 8an leszünk.

   2. nap

Hosszú nap volt, úgyhogy gyanítom hosszú poszt lesz.. Még mindig nagyon meleg van, de már jobban bírom a 40 fokot.

Először is megjöttek a többiek, nagyon nemzetközi a csapat, van ugye az Egér akivel lakom, és a kiwi nő. Aztán van egy norvég nő, egy fejjel alacsonyabb new yorki olasz pasival, egy svájci pasi, és még két angol fickó. Hatim a guide egy núbiai pasi, aki archeológus, és rappelve mond el mindent. Tényleg eltáncolta a csatákat a múzeumban amikről beszélt.

Először Omdurman-ba mentünk, kb. mint egy külváros csak a Nílus másik partján, és kicsit nagyobb úgy 2,5 millióan lakják (Khartoum mindennel együtt úgy 5 millió körül van). Egyébként a világ egyik legmelegebb városa, nyaranta van, hogy 53 fokot mérnek. Híres 1884-től lett amikor Muhammed Ahmad megtette főhadiszállásnak. Kinevezte magát Mahdi –nak (szunnita iszlám szerint Mohamed utódja), és elkezdett az országot adókkal csúnyán elnyomó török-egyiptomi megszállok ellen harcolni. Csomó törzs csatlakozott hozzájuk és bár csak kardjaik voltak, ezekkel is csomó csatát nyertek a dervisek, annyira hogy egy Gordon nevű angol tábornok által védett Khartoumot is elfoglalták. Mhadi aztán kormányt alapított és a bevezette a Sharia törvényeket. 6 hónappal később tífuszban meghalt, és végül Abdallahi Kalifa lett az utódja. Őt meg egy angol tábornok, Kichener győzte le 1898-ban. Persze ezt az egész sztorit Hattim sokkal színesebben táncolta el nekünk a Kalifa palotájából csinált múzeum termeiben. A múzeumban mondjuk sok minden nincs ami érdekes, viszont legalább minden nagyon poros.

Omdurman-ban van amúgy Szudán legnagyobb piaca, utána itt sétálgattunk. Lett volna mit fotózni, de sajnos itt (és Khartoumban is) tilos fotózni, úgyhogy képek nem lesznek.

Ebédeltünk nagyon finom arab kaját a Nílus parton, aztán irány a Nemzeti Múzeum. Ez is poros, de sokkal érdekesebb. Kifejezetten szép tárgyak vannak kiállítva - a neolitikum végétől kezdve itt már magasan fejlett kultúra jött létre ( i.e. 2-2 évezred), meg voltak ugye a fekete fáraók aztán a 6.sz-10 sz-i keresztény freskók stb. – és múzeumon belül legalább lehet fotózni. Végül még hajóra szállunk és lemegyünk addig ahol összefolyik a Fehér Nílus (nem fehér, csak világosabb és szélesebb) és a Kék Nílus és innen fotózni is tudunk. Közben mindenféle vízimadarakat látunk, de krokodil nincs. A Nílus a világ leghosszabb folyója 6.853 km. A Fehér Nílust ma sem tudják pontosan honnan indul, Burundi vagy Ruanda, átfolyik a Viktória tavon, Tanzanián, Ugandán hogy itt találkozzon a Kékkel amelyik Etiópiában a Tana Tóból jön. Hát így, itt meg szépen összekeveredik a kettő és megy a Földközi tengerbe. A többiek még elmennek egy közeli 5 csillagos hotelbe megnézni a kilátást (ilyen tojás alakú magas épület) és inni valami koktélt, de mivel én utálom a sok csillagos szállodákat é a koktélban úgy sincs alkohol, maradok inkább írogatni, Egérkével beszélgetni, meg pakolni. Holnap elindulunk északnak át a sivatagon, (2 Toyota pick up és egy Land cruiser, kíváncsi vagyok melyik döglik be először, this is africa) és éjszaka sátrazni is a homokban fogunk, igazi vadkemping :-)

13. nap

Reggel minden cuccunkkal együtt indulunk egy Teke faluba, Kimpoko-ba látogatóba. A tekék a bantu etnikum tagjai és jellegzetes lapos kerek színes maszkjaik vannak. Egy ismerős családhoz látogattunk el, ahol a családfő egy értelmiségi, aki megunta a fővárosi munkanélküliséget és falura költözött őstermelőnek. Papa Paul részben a családi, részben szövetkezeti földeket művel, özvegy asszonyokat foglalkoztatva termesztenek zöldséget. Körbenézünk a birodalmában és meglátogatunk más családokat is. Látunk olyan kovácsműhelyt, ami kis tűzhelyeket, lábasokat állt elő újrahasznosítva a fém hulladékot. Még egy pár napos babát is kihoznak az egyik házból, hogy megcsodáljuk. Papa Paul vezetésével a gyerekek színdarabot adnak elő nekünk – bemutatva a tipikus társadalmi problémákat, a gyerekek nem tudnak iskolába menni,mert nincs pénz tandíjra, ennivalóra, a fiúk verekedésbe keverednek, a lányok tiniként terhesek lesznek, az apuka alkoholista.. Az előadás után még bemutatják mivel egészítik ki az étrendet - kukac és hernyó szárítva és elkészítve ponduval (ez a manióka leveléből készített szósz), köretnek fufuval (a fufu egész nyugat Afrikában menő, kasszavából vagy más néven maniókából csinált puliszkaszerű cucc, én nagyon szeretem) .. Ezek fontos fehérje források, de mi mind papírkutyák vagyunk és egyikünknek sincs kedve itt ebédelni. Megnézhetjük a házukat is, raktár, hálószoba ággyal szúnyoghálóval, a gyerekek az előtérben gyékényen alszanak. Adunk nekik adományt, iskolaszereket, cipőt, bébiruhát, gyümölcsöt stb.. Egy biztos itt jó helyre kerül minden, amit idecipeltünk. Nekem ebből a látogatásból a legfontosabb tapasztalat az volt, hogy Afrikában is vannak azért a jövőben gondolkodó emberek, akiknek van stratégia a fejében – Papa Paul tökéletes példa erre. Hajlamosak vagyunk általánosítani, hogy az afrikaiak csak a mában gondolkodnak nincs jövőkép, nincs stratégiai gondolkodás stb, ez igaz is nagy általánosságban, de szerencsére kivételek mindig vannak.

Utolsó kongói ebéd stílszerűen a Kongó folyó partján, egy már lepukkant étteremben, amit Petit Paradis-nak hívnak. Csónakázunk is egy fatörzsből kivágott csónakban, és veszünk nagyobb kapitány halat az egyik szerencsés horgásztól. Közben irtózatosan megrakott teherhajók mennek el mellettünk, ezek műszaki állapota sem jobb, mint a közúton látott teherautóké. Vannak pici zsákokból varrt vitorlával is csónakok. Ebédre külön adag makembát, azaz sült ipari banánt kérek, még mindig ez a kedvenc afrikai kajám..

Aztán átöltözés és elindulunk a reptérre. Ez megint tipikus afrikai tapasztalat, de nem csak mert élő kecskét láttok a becsekkolásnál a reptéren. A következő ellenőrzéseken megyünk át – kilépési illeték befizet, csomag átvilágít, pultnál utaslista vs repjegy ellenőrzés, feladós poggyász manuális átvizsgálása (az ipari banán nagyon gyanús volt), becsekkolás, oltási könyv ellenőrzés, útlevél ellenőrzés, kézipoggyász manuális átvizsgálása, beszálló kártya ellenőrzés, kilépési illeték nyugta másodpéldányának ellenőrzése, útlevél ellenőrzés, beszállókártya ellenőrzés. És ezek után kiderül, hogy az egy hónapja befoglalt ülésemen már valaki ül, és nem ő nézte el a sort, ugyan oda szól a beszállókártyánk.. Így megy ez. Aztán az úriembert elköltöztetik, és végre elindulunk Gabonba, mert van egy megállás Librewille-ben is. Ezen is túl vagyunk és végre próbálnék vmit aludni, mikor arra ébredek hogy azt kérdezik van-e orvos a fedélzeten. Megyek összeszedem az orvos útitársamat és megyünk gyógyítani a kisfiút akinek nagyon fáj a hasa.. Mint kiderül valószínű szorulása volt, bár elég érdekes ezt úgy kideríteni, hogy én magyarról angolra fordítom Marabu (ő a nőgyógyász utitárs) kérdéseit, Rebeka angolról franciára – majd ugyan ez a válaszokkal visszafelé. Keresek a kisfiúnak NoSpa-t az elsősegélyládában, és mire leszállunk már sokkal jobban van. Az út innentől már szerencsére eseménytelen, és az összes csomagunk is megérkezik, boldogság.

Elköszönünk a reptéren – jó volt szép volt elég volt – ez kb. az általános vélemény. Láttunk szinte mindent, amit akartunk, de pár dolog (mint a múzeum Gunguban vagy a kígyófarm) kimaradt. Kellemes csalódás volt, hogy a karhatalom (rendőrök, katonák stb) szinte alig zaklatott minket, se börtön, se letartóztatás, a burjánzó korrupció miatt néha pénzt próbáltak lenyúlni, de ez sem volt annyira rossz, mint amire számítottam. Kifejezetten harcedzett utazókból állt a csapat (kivéve alkeszék ugye), de talán mert sok volt az erős egyéniség, akik külön-külön ugyan jó fejek meg érdekesek, de messze nem volt olyan jó hangulatú és összetartó társaság mint Iránban. Sok volt a személyeskedés és a konfliktus az én ízlésemnek. Ennek nyilván az is oka volt, hogy rengeteget szívtunk – az alkeszek már az elején komoly pszichés terhelést jelentettek, a baleset, az hogy Gunguban Ildikó nélkül próbáltunk helytállni és meg kellett küzdeni minden minimál dologért is, az hogy állandóan küzdöttünk az autókkal, vagy a sofőrök benzin hisztije, hol az örült vezetésük, hol az, hogy lerohadt alattunk a busz vagy az autó. Szóval valljuk be This Is Africa.

Szóval akartam még írni kicsit a Gungu fesztivál alatt a különböző törzsekről, de aztán se idő se energia.. de majd most. DRC-ban kb. 80 millió ember él, egy 25 Magyarországnyi területen (de pontosan adat nincs, mert a falufőnökök néha csak a felnőtt férfiakat adják meg a népszámláláskor, a többi nem számít) – 4 fő népcsoport van: bantuk :-), szudániak, pigmeusok, niloták, ez oszlik kb. 250 etnikumra (pl: luba, kongo, mongo, mbala, pende stb.) akik összesen vagy 300 nyelvet és 700 dialektust beszélnek.. Öreg embert mondjuk nem láttunk egyáltalán, de nem is csoda, mert a várható élettartam úgy 55 év körül lehet. Gunguban mi pende, bunda, kuba, mbala, yanzi, jombe, pigmeus népcsoportokat láttunk, de főleg pendéket. Nekem kedvencem a Gitenga, a lemenő napot szimbolizáló pende maszk, meg ahogy körülötte ugrálnak, bukfenceznek a Minganjk, tetőtől talpig rafiába öltözött, 'gülü-szemű' maszkosok. Ezeknek mind a férfivá avatási szertartások során volt szerepe. Itt tanulják meg a fiúk a bozót iskolában, amit egy pende pasinak tudni kell, a rafia szövéstől a titkos varázslós tudományokig. Minganjik a férfivá avatási szertartások során a beavatási tábor 'őrzői'. Védik és ijesztgetik a táborban található fiúkat. Volt sok Mbuya-maszkosok is, ezek pendéknél a beavatási szertartások végén a közös faluünnepen kerülnek elő és egy részük a pende ősöket, másik részük a falvak tipikus karaktereit jelenítik meg, például a bohócot, a beteget, vagy a főnököt. Zene mindehhez dobokon és egy szilofon szerű hangszeren..

Kis történelem: Kongóban amúgy a pigmeus népek az őslakosok, anno őket szorították ki a különböző bantu törzsek. Volt Kongói Királyság (XIV. – XIX. sz.), közben az első portugál 1483-ban érkezett, és ezzel együtt aztán a kereszténység is. Volt egy csomó háború, trónviszály stb. A rabszolgaság már a portugálok előtt is létezett, később arab kereskedők révén (Zanzibár Tippu Tip) virágzott. Aztán gyarmatosításban a belgák jártak az élen, Sir Morton Stanley-t II. Leopold belga uralkodó szponzorálta, hogy fedezze fel a Kongó folyó vidékét. A Kongói Szabad Állam II. Leopold magángyarmata volt, aki a feketék brutál kizsákmányolásával vagyonokat hurcolt el az országból. 1908-ban aztán a Belga állam elveszi tőle a gyarmatokat, hogy véget vessen a kegyetlenkedéseknek. 1960-ban lesznek függetlenek, Lumumba az első miniszterelnök, őt később meggyilkolják, Kasavubu az elnök. Pár évvel később az utóbbit Mobutu a hadsereg altábornagya puccsal eltávolítja. Mobutu aztán megcsinálta a saját személyi kultuszát, az országot átnevezte Zaire-nek, és miközben az ország egyre szegényebb lett ő szépen meggazdagodott. Végül a ruandai népirtás elől menekülő tutsi lázadok vetettek véget a hatalmának 1997-ben. Az elnök az öreg Kabila lett, de aztán kitör a nagy afrikai háború sok millió áldozatot követelve, amit más afrikai országok is támogatnak ki ezen, ki a másik oldalon. 2001-ben az öreg Kabilát saját testőre meggyilkolja, így fia lesz az elnök. Az első választások 2006-ban voltak, a harmadik majd jövőre lesz.. Elvileg az ország keleti részen 2013-ban aláírtak egy megállapodást a lázadó milíciákkal, de a helyzet azóta sem stabil.

11. nap

A régiség piacból még nem elég, reggel velünk nyitnak ha már este velünk zártak. Most más árusok is vannak, veszünk még egy csomó apróságot, elég gyorsan megy mert itt még tényleg vannak jó minőségű kézműves termékek, és elég egyszerűen alkuszom, megmondom mennyit adok érte, kicsit küzdenek a rend kedvéért az árusok, de végül minden jön velem. Aztán elindulok még maszkot vadászni, de most már tudományos alapon, viszem Ildikót magammal,hogy magyarázza el melyik milyen törzshöz tartozik és mit szimbolizál, végül kettőt is veszek (összesen 50 $ és 2x3 puszi) egy észak kongóit, amin madár van (ez mindig pozitív) meg egy kuba maszkot amin még a rafia és a toll dísz is rajta.

Elindulunk Kisantu felé és természetesen lerohad alattunk a bérelt busz, ami csak azért nem meglepő mert már előző nap elfüstölt a kuplung, és kértünk is más járművet, de reggel még is a busszal jött Papi, mondván megcsinálták huhh. Szóval tartunk kifele a városból, szokásos piacok, mert ugye csak el kell látni 10 millió embert akinek nincs hűtője, azaz megy és minden nap megveszi frissen az aznapit, amikor egy emelkedőn a kuplung megadja magát. Kénytelen kelletlen beülünk egy sörözőbe, pisilni egy szomszédos házba járunk egy családhoz, ami elég bizarr, mert amíg én pisilek a guggolósba addig mögöttem két kamasz csaj szappanozza magát és vödörből fürdik. Na nyilván a pasiknak erre felcsillan a szeme, de ők nem nézhetik meg a műsort. Végül jön a két szokásos egyterű autónk és 2 óra késéssel elindulunk.

Kb. 2 óra utazás Kisantu (120 km) itt egy jezsuita pap által alapított hatalmas botanikus kert az egyik látnivaló. 225 hektár, több mint 3500 növény. Híres orchidea kertje volt, de az totál tönkrement a háborúk alatt. Van vagy 12 km-nyi sétaút körbe, egy részét mi is végigjárjuk egy guide-dal. Nem csak afrikai fák vannak, de mi inkább ezeket nézzük.

Aludni megint a katolikus nővérekhez megyünk, pici cella, jó vacsi, utána rögtön a kolostor mellett kocsma, ahol sörözünk a kertben. Itt van áram és folyó víz is, de a legrosszabb ágy eddig sajnos.

12. nap

A reggeli misét lekéssük olyan korán van, de azért megnézzük a katedrális még reggeli előtt. Nagy és festett téglás, nekem kifejezetten tetszik a színes téglákból kirakott mintás falaival.

Elindulunk vízesést nézni, de előtte megállunk egy út menti gyümölcs és zöldség piacon, az árú gyönyörű, én kb. 7-8 kiló ipari banánra teszek szert, amit haza tervezek cipelni.

Az autós hiszti folytatásaként kiderül reggel, hogy az egyik autó aksija rossz, úgyhogy át kell tenni a másik autóét, hogy elinduljon.

A vízesésig még 2 óra az út, kavicsos és nagyon poros . A Zenga vízesés mellett egy tényleg színvonalas és ennek megfelelően drága resort van. Innen kapunk egy vezetőt, aki elvisz minket a vízeséshez. Na ez nem okoz csalódást, van dzsungel, folyó és hatalmas vízesés, az utóbbihoz még egy szivárvány is jár. Kapunk enni is és egy kis küzdelem után sört is ihatunk a folyó parton. Hogy a mai nap se múljon el autós hiszti nélkül, közben az egyik kerék leeresztett. Van pótkerék, kicserélik. Visszaküzdjük magunkat Kinshasaba, az aszfaltos rész rémálom, brutál forgalom, rengeteg több emeletesre pakolt, borzalmas műszaki állapotú teherautó, akiket Papi úgy próbál megelőzni hogy fogalma sincs jönnek-e szembe, már csak azért se mert egy jobb kormányost vezet a jobb oldalon. Rebekát megkérjük hogy ha lehet ne szórakoztassa mert itt aztán figyelni kell, a csaj meg már 2x2 órája tolja ennek a szerencsétlennek franciául. Meg is sértődik, egész addig amíg a következő halálos balesetet nem látjuk, letakart holtestekkel, onnantól a szokásos pánikrohamban sóhajtozik.

Végül elérjük egyben a fővárost és persze átküzdjük magunkat a szokásos piacos dugón. Vacsora ma egy középosztálybeli kongói családnál, igazi házi koszt. A család nappalija kipakolva, műanyagszékeken eszünk az ölünkben, de a kaja isteni. Van spagetti, ipari banán, maniókalevél, hal, mogyorós csirke, édesburgonya, rizs, fufu, pondu, fánk stb.. Jól bezabálunk, aztán vissza a szokott szállodánkba pakolni, mert ez az utolsó esténk..

 Na ezt fel is lőném most, mert itt van wifi, csak persze most lett áramszünet. Még van egy napunk, egy másik törzs faluját látogatjuk meg, és csónakázni tervezünk a Kongó folyón.. Amennyiben az autóink is úgy akarják. De ezeket majd megírom utána, meg ugye kellene a történelemről meg a törzsekről, maszkokról stb..

 5. nap

Már a Kongó se a régi. Elindultunk az utunk expedíciós részére.. Ez mint kiderült 650 km, ebből 500 egész jó út, utána off-road, a végén mélyhomokban.. A legnagyobb izgalom az útblokádokon kiskirálykodó rendőrök és katonák miatt volt.. Nos hozzánk se szóltak. Szó szerint átintegettek minden útzáron, nem kérdeztek semmit.

Ehelyett aztán lett más. Reggel 4kor, sötétben, hatalmas ködben indultunk, aztán már látszott a táj is.. Magaslaton mentünk, de minden zöld, nagyon zöld.. Az út mellett falvak, nagyon tiszták, de a házak bambuszból és sárból, se víz se áram. Az út elején mindenhol faszenet árultak, nem csoda mivel Kinshasa-ban is mindenki faszénen főz, ez azt jelenti hogy tízmilliós várost kell faszénnel ellátni. Később aztán inkább tápiókát (manióka, kasszava) árultak. A 3 emelet magasra pakolt teherautók, tetejükön még vagy 20 ember és légszörföző kecskék, motoron keresztben koporsóval haladó temetési menet, a második motoron a koszorú és az ember ásóval. Baleset, lerobbant teherautók, baleset után tucatnyi leterített halott az út mentén..

A kalandok ott kezdődtek, hogy 2 járművel indultunk el egy Land Crusier és egy csak japánban gyártott Nissan egyterűvel. Mi az utóbbiban, amit a sofőrünknek majdnem sikerült fejre állítani nyolcvannal. Konkrétan úgy került ki egy az útszélén álló teherautót, hogy a szembesáv bal oldalán ráment a beton vízelvezetőre. Mind a két baloldali keréknek annyi, kiszakadt gumik, szétütött felni. Ez a semmi közepén, amikor még térerő sincs és még 350 km van hátra, hát annyira nem vidám. Néhány helyi azonnal előkerült, leszedték valahogy a két kereket, néhány farönkön hagyva az autót.. Közben a másik autó elvitte a társaság egyik részét egy közeli (25 km) faluba. Aztán fordult és minket is. A faluban egy nagy fa alatt vártuk a csodát, körülöttünk vagy 100 falusi, akik nem is tágítottak órákon keresztül. Mi őket néztük, ők meg minket. Aztán persze unalmunkban körbejártunk a faluban is kicsit, ettünk az út mellett sütött fánkból, és dumáltunk a helyiekkel. Pár óra elteltével végül megjöttek az autók. A miénknek raktak belsőt a kerekébe, és befele fordították a szétszakadt oldalt. A felnivel mondjuk nem sok minden történt. A gond az volt, hogy közben lett vagy délután 3 és a legközelebbi nagyváros is még órákra volt tőlünk… és az is egyértelmű volt, hogy mi autónk még normál aszfalton is veszélyes a toldozott kerekekkel off roadra meg teljesen alkalmatlan. Végül este 6-ra csak Kikwitbe értünk, ahol adományt adtunk át valakinek, tankoltunk és vártuk a csodát, hogy jutunk Gunguba. Lett ugyan egy Toyota, de a kifizeti részen még 2 óra múlva se jutottunk túl. Végül az lett a megoldás, amit már a balesetkor mondtam, hogy aludjunk Kikwittben, és menjünk reggel tovább. A katolikus apácáknál sikerült helyet kapni, és legalább volt a vödörben víz hogy fürödjünk.

6. nap

Reggel a misére szóló harangokkal ébredtünk, ha már ott voltunk megnéztük a templomot. A kis fekete ministráns fiúk az udvaron gyakorolták a műsort közben. Az apácák csináltak nekünk reggelit, de vízbe annyi neomagnolt raktak, hogy ihatatlanul klóros lett. Aztán reggelre rendeződött a műsor és lett egy másik fapados Land Cruiser. Ebben aztán se légkondi se rendes ülések, de ez a sofőr legalább tudott vezetni..

Az út tényleg rossz lett, tele kátyúval, homokkal, aztán egy jobb kanyar után gyakorlatilag félméteres homok.. Ezen konkrétan a Nissan a defekt nélkül se tudott volna átmenni. Így a két 4x4 azért megküzdött a helyzettel és kis késéssel megérkeztünk a fesztivál megnyitójára. Ezt úgy kell elképzelni hogy egy hatalmas focipályányi terület, a kerítésen és a szélén helyiek ezrei, középen nagy üres tér, plusz egy kisebb tribün. Ahhoz minket bevittek belülre a jeepekkel és onnan egyenruhás lányok felvezettek miket a helyünkre. A megnyitó beszédek között köszöntötték a magyar delegációt, mi meg integettünk. A beszédekből semmit nem értettünk, de voltak ugye különböző méltóságok, konkrétan egy csomó falufőnök gyöngyös sapkában, főnöki botokkal körülöttünk, az első sorban miniszter feleség, a rafia fejű pende törzsfőnök, meg mások akik szépen voltak felöltözve, de fogalmam sincs kicsodák. Sajnos Ildikó hiánya ebben (is) érződik. Aztán jönnek a táncos csapatok és felvonulnak szépen egymás után. Elképesztő maszkok, testfestések, fű és rafiaszoknyák, tollas fejdíszek. Elvileg csak Anton mehetne közéjük fotózni, de persze megyek én is. Hatalmas a por, 10 perc múlva, mint a varacskos disznó, de látvány megéri.. Óriási a műsor, tényleg megérte ennyit utazni. A táncosokat dobosok kísérik, a hangulat elképesztő. Mondjuk sajnos a helyiek ezrei nem sokat látnak, próbálnak betörni, és közelebb jönnek de gumibottal és bambusz rudakkal verik vissza őket.. A végén a rendőr sorfal védelme mellett távozunk, mert Michel nem tudja, hogy be kellene jönnie értünk a jeepekkel. Aztán megyünk szállást keresni. Ez azt jelenti hogy 2,5 órát álldogálunk a fesztivál iroda udvarán, ebben annyi jó azért van hogy több tucat falufőnök áll ott teljes díszben. Táncosokkal is lehet beszélgetni, fotózzuk őket ők meg minket. Végül kiverem a balhét, mert úgy tűnik Michel addig nem intéz semmit, amíg nem kiabálok. Így végül elindulunk vmi szállásra, amiről kiderül nem a miénk, szóval további bénázás. Végül meglesznek a földpadlós kunyhóink, se víz se villany, nádfedeles, tapasztott vályogházak. Elkerített körbe nád rész a fürdőszoba, ide vödörben hozzák a vizet. Na ezért is küzdünk pár órát, sajnos a vacsorával kevésbé vagyunk sikeresek, ez kompletten elmarad és nem érdeklődés hiányában.

7. nap

Reggel mennénk egy szakadékot nézni, de az új sofőr megtagadja az odavezetést mert plusz pénzt akar. This is Africa. Ezzel csak az a baj hogy Michellel akkor kezdenek vitatkozni mikor már indulásra készen állunk. Jajjj. Végül egy vízeséshez visznek. Semmi gond ezzel azon kívül, hogy a vízesés évekkel ezelőtt megszűnt, amikor vízerőművet kezdtek oda építeni. És be se akarnak minket engedni. Na aztán némi $ ezt megoldja és vmi zuhogó vizet is látunk, de hát..

Utána vissza a stadionban, csak előtte még iszunk a helyi kocsmában egy sört. Ez önmagában is jó program.. veszünk mogyorót is ebédre. Nem sikerül lekésni a programot, várjuk a méltóságokat.. van aki rendőri tiszteletadással érkezik, pedig csak a helyi kormányzó képviselője volt, igaz kék öltönyben. Aztán a táncosok jönnek, most hosszabb a műsor és közben próbálunk nekik ügyesen mi is adni egy kis motivációt ($) mert a hazaútra gyakorlatilag nem kapnak pénzt, szóval aki tetszik annak adunk pár dollárt. Nagyon jók a bemutatók, de ma nehezebb fotózni.. Aztán még a program vége előtt zavargás tör ki a tömegben, egy darabig a rendőrök próbálják visszatartani a tömeget, de végül a menekülés mellett döntenek (az egész rendezvény egy rémálom a személybiztosítás szempontjából hiába állnak gépfegyverrel..) és behajtanak a 4x4 és viszik ki a népeket.. Mi is megyünk haza, hogy megküzdjünk a fürdővízért és a vacsoráért. Ez nem egyszerű, a vízért kicsit kiabálok, a vacsit bukom mert bár Gézát -az ablakunk alatt lakó bikát - láthatóan (vérnyomok) utolérte a végzet, de nekünk disznót főznek, ami amúgy is kb. csak mócsing és ehetetlen annak is aki amúgy eszik disznóhúst

8. nap

 Mivel makacs típusok vagyunk és Bruno aki körbevezetett minket az építkezésen előző nap, azt mondta hogy a Lukwila szakadék tényleg szép, megszervezzük maszekban hogy délelőtt oda vigyenek. Kapunk egy falu főnököt guide-nak, és elindultunk a városi Toyotával. Kb. 60-70 km kellett megtenni, valamit az elmond az út minőségről, hogy ez 4 órába tellett. Gyakorlatilag csak off road, de Papi a sofőr legalább gyakorol. Csak egyszer akart felborulni, később bizonyos szakaszokon a falufőnök sétált előttünk és mutatta merre vegye az ösvényt.. mert ugye az hosszan kb. csak bicikli út széles, mellette árok. Az mondjuk már meg se lepett, hogy mivel már előző este tudták, hogy jövünk kirendelték a karbantartókat, hogy járhatóvá tegyék azt utat, és közben pénzt kérjenek, hát többé kevésbé sikerült. Ami érdekes, hogy hihetetlen rendezett falvak és porták mellett megyünk el, szemét sehol.. ez már annyira autentikus Afrika, hogy még nincs pet palack vagy nejlon zacskó hogy szemét keletkezzen, minden bio.. Kompoltunk is egy folyón, rendes köteles komppal. Aztán a hosszú vergődésnek meg lett az eredménye, egyszer csak leparkoltunk egy homok domb előtt, felmásztunk és vauuu.. egy hatalmas völgy, a közepén vörös folyó, körben mindenféle sziklaképződmények, vörös, narancs, lila –mindenféle színben, hozzá a zöld dzsungel. A látvány tényleg elképesztő, Brunonak igaza volt. Az egyetlen fájdalmas, de Afrikában megszokott esemény, hogy a közeli falusiak megrohannak minket, hogy pénzt kérjenek.. Ha nem agresszívan követelőznek még lehet jutnak is velünk vmire, de ugye a sziklákat nem ők faragták milyen jogon kérnek pénzt, főleg ilyen stílusban.. na szóval ment a szokásos afrikai műsor. Visszafelé gyorsabban haladunk, és kevésbé izgi az út, kis késéssel odaérünk a fesztiválra. Nyomulnak a táncos csoportok, legtöbbször egynél több csapat, elképesztő maszkok, fejdíszek stb. Még gólyalábon is táncolnak, és ma vannak azok akik átszúrják úgy az arcukat bambusszal vagy tőrrel, de nem marad sebhely.. tényleg beszéltünk első nap egy ilyen főnökkel – semmi nyoma az átdöfésnek. Ez is része a helyi mágiának, orvoslásnak.. Szokásos zavargások a tömegben, de ma legalább lefut a program végig. Utána még megyünk szuvenírt vásárolni, közben alkudozni tanítom a többieket, ebben még nem nagyon erősek.. de muszáj megtanulni mert itt minden úgy kezdődik hogy 100 $..

9. nap

Kinshasa-ba a visszaút nem lett rövidebb, úgyhogy indulás reggel 4.30-ra volt tervezve. Reggel 4kor se Michel nincs ébren, se a sofőrök, de legalább a reggelinek sincs nyoma – de mi utasok mind ott állunk útra készen. Végül kis késéssel elindulunk, de üres gyomorral. Kikwitbe érve aztán a szokásos félig kész szálloda udvarán piknikezünk, vagyis megesszük az olajoshal/vagdalt hús konzerveket – na ezzel a hotel macskája járt legjobban :-) Aztán a szokásos autó, benzin stb hiszti után elindulunk várost nézni. Megállunk a hídnál, némi rendőri zaklatás mellett fotózni, alattunk csónakok és a közös mosókonyha-fürdőszoba, rengeteg ember mos fürdik.. Van egy hatalmas Jezsuita kolostor, 3000 fő összesen beleértve a novíciusokat stb. Megnézzük még a város alapító, csodatevő sírját egy nagy szent fa alatt. Aztán a már ismert katedrális (emellett aludtunk) temetőjét, itt vannak az 1995ös Ebola járvány alatt elhunyt nővérek sírjai. Akkor az egy milliós városból 250 ember halt meg ebolában, de mivel a várost hermetikusan lezárták nem terjedt tovább a vírus.

A már megszokott autós cirkusz után, elindulunk visszafelé, új Nissan, új sofőr. Az optimizmusunk akkor hagy alább, amikor 1 órába telik míg kitalálnak a városból. A mi sofőrünk előre megy és nyomja neki, mint akit megszállt az ördög. Ezzel addig nincs is baj amíg kis híján nem vesz be egy kanyart mert elfelejt lelassítani. Rebeka itt megint pánik rohamot kap, alig várja hogy átülhessen a másik kocsiba. Ez 250 km később meg is történik, mert én nem bírok középe tovább egyensúlyozni a két ülés között.. Egy darabig béke van, de besötétedik, és a mi sofőrünk gyakorlatilag annyira belassul, hogy 20-szal megy és nem tudja az első autót se követni, pedig 50-nél az se gyorsabb. Látszik hogy mindjárt elalszik, úgyhogy végül Ildikót hívom hogy hívja Michelt és állítsa meg azt az autót.. Teljes rémálom, Kinshasa még 200 km, a sofőrünk se járni se beszélni nem tud rendesen. Én már készülök, hogy nekem kell vezetni, automata és jobb kormányos az autó.. Végül Michel átül a vezető mellé, ezzel már csak Anton és én maradok az öngyilkos jelölt autóban, de sofőr vezetése megtáltosodik az adrenalintól és végül 11re csak elérjük a fővárosi szállodánkat. És itt napok óta hiányolt rendes kaja, rendes fürdés és majdnem rendes ágy vár

10. nap

Nem indulunk korán, van mit kipihenni. Mára a Bonobo majmok vannak, vagyis az a menedékhely ahol a Bonobok laknak. A Bonobo egy emberszabású majom, csak Kongóban él, és mára már csak mintegy 10.000 darab maradt (a többit megették..). Vegák és nagyon szeretik a szexet :-) minden konfliktust így rendeznek, meg ugye az élvezet miatt is.. A nőstények csak 5 évente szülnek, és a bébik 3 évig a mamival maradnak. Nagyon ügyesek, simán lecsavarják az ásványvizes üvegtetejét isznak aztán visszazárják. Ezt nem látjuk, de az egyik bébi egy banánhéj pohárból iszik az itatóból. Cukik ahogy heverésznek, jógáznak, játszanak..

A városba visszafelé újabb piacokat látunk, idefelé is volt jó pár. Sajnos fotózni nem lehet, pedig látványos a sok zöldség a faszéntől fekete földön.. Árulnak mindent húst, kenyeret, gyümölcsöt, lisztet. A tömeg hatalmas és a szemét is.. ez szétszakadt nejlon zacskók tonnáit jelenti.

Elmegyünk a régiség piacra, Bikekonak hívják, itt árulnak kézműves termékeket, sok időnk nincs, de ügyesen alkuszunk maszkokra, rafia cuccokra, szóval kelleni fog a két táska hazafelé is.

1. nap

Repülés Turkish-sel Isztambulon keresztül, majd onnan még 8 óra, keresztben Afrikán át a nyugatra – este leszállás a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Kis leleménnyel szert tettem egy hármas üléssorra a gép végében, így fekve aludtam és egész pihenten sikerült megérkezni.

 A bejutás is relatív probléma mentes, amennyiben sikerült a francia nyelven feltett kérdésekre a helyes válaszokat adnom, és az oltási könyvemben is meg lett a sárgalázos pecsét. A csomagra aztán már afrikai idő szerint kellett várni, azaz sokat, de legalább megjött mind a két motyó (a másodikban adomány a helyieknek).

 Kis csapatunk itt találkozott Ildikóval, aki a túravezető (kultúr antropológus a Torday Emil emlék expedíció vezetője, éveket töltött Kongóban ), van saját kisbuszunk, úgyhogy hamarosan úton voltunk a szálloda felé. Limete negyed ipari részén lakunk, egy egész nagy szállodában. Itt ugyan csak másodikra lett elfogadható szobánk, de ebbe később még egy működő hűtőt is szerzünk. Az elsőben sem a mosdó csap, sem a zuhany nem üzemelt, de szerencsére volt másik. Ebben legalább tudunk fürdeni, persze a víz hideg, de ez a legkevesebb…

   2. nap

A nap első izgalma a pénzváltás.. a váltóemberre elég sokat várunk, mint kiderül azért mert előző nap letartóztatták és reggel ugyan szabadult, de némileg megcsúszott emiatt.. Aztán 200 $-ért egy jó téglányi kupac pénzt kapunk – konkrétan 175.000 helyi frankot, 500-asokban. A bankjegyek hihetetlenül mocskosak és büdösek (és nem, nem viszek belőle haza, rögtön karanténba csuknának ezzel a cuccal), és persze ennyit képtelenség elrakni. Pedig a hely nem is olyan olcsó, egy sör 500-2000 között van, de egy ebéd egy elfogadható helyen kb 20 $, és ez alatt a helyi gyorsétkezdét kell érteni.

Kinshasa Afrika 3. legnépesebb fővárosa, úgy 12-13 millióra becsülik a lakosságot. A Kongó folyó egyik partján fekszik (a túloldalon a másik Kongó fővárosa Brazzaville). Emiatt ellentétben az általam eddig tapasztaltakkal itt a városban is gyakori a malária és hát szúnyog van bőven.

A város bazi nagy, busszal indulunk körbenézni. A másik jellegzetesség, hogy fotózni nehéz és veszélyes. Bár pár éve törvénybe oktatták, hogy a turisták fotózhatnak de ez még mindig nem veszélytelen és az emberek gyakorlatilag mindig tiltakoznak.

A közbiztonság, na az nincs. Bár állítólag sokat javult mióta az utcákon garázdálkodó agresszív gyerekhordákat begyűjtötték, illetve aki ellenállt lelőtték. Az embernek állandóan résen kell lenni, a nyitott ablakon a napszemüveget lelopják fejedről, ha nem figyelsz…

A városban túl sok izgalmas látnivaló azért nincs. Nyomornegyedek, meg széles sugárutak, jobbképű városrészek (Gombe), néhány nagyobb tér (Victoire-tér és Matonge). Megnézzük a Parlamentet, amit újabban szabad fotózni, és egy szocialista, bocsánat észak koreai stílusban épült mauzóleumot. Ezt az öreg Kabila-nak állított emlékmű, ő anno Mobutut váltotta hatalomban, és elvileg felszabadította az országot, ezt a láncok a ház méretű öklökön jelképezik. Itt Michel, a belga visz át minket a katonákon, ő itt él 20 éve.. tudja hogyan kell a kávéra valót adni, mi meg bejutunk és fotózni is tudunk. Ami már kicsit hangulatosabb az a textil piac. Itt is a szokásos pszichedelikus mintájú, elképesztő színű anyagok.. fotózni az anyagokat is csak lesből, pedig volt közülünk, aki vásárolt is. Aztán ebéd egy libanoni étteremben. Beugrunk még a kézműves piacra, hát itt azért vannak jó cuccok na.. maszkok, rafia szőttesek, malachit ékszerek.. lesz mit tenni hazafelé a hátzsákba. Elmegyünk még egy modern művészeti központba, itt mondjuk a kert a papagájokkal és trópusi növényekkel sokkal jobb, mint a raktárszerűen összehordott szuvenírek.

A nap legjobb része a naplemente a kongó partján Chez Tintin-nél, a helyiek söröznek, csónakáznak a szélén – bent gyakorlatilag akkora rapidok vannak, hogy hajózhatatlan. Valószínűleg a nagy sziklák miatt, de még messziről is hatalmasak a hullámok. Kíváncsi lennék rafttal le lehetne-e menni.. Az egész helynek varázslatos a hangulata, jól elvagyunk, amíg le nem megy a nap. Még elmegyünk valahova vacsorázni, de ez nem megy bonyodalmak nélkül, szóval sok idő míg elénk kerül valami ehető.. közben a h..e sofőr bekapcsolja a fűtést a buszon, amivel engem sikerül félájult állapotba hoznia, kb 1,5 órát ültem úgy hogy ömlött a forró levegő a lábamra, míg rájöttünk miért jajjj TIA – This is Afrika.

De amúgy az első nap eddig jó, nem tartoztattak le és nem raboltak ki, úgyhogy szinte eseménytelennek mondható :-)

3. nap                                                      

Ez mondhatjuk spirituális nap volt..

Reggel egyből egy gyülekezettben kezdtünk – William Branham követőinél, miután a brutál sáros és szemetes mellékutcában megtaláltuk a gyülekezetet és ott ordítva bejelentettek minket a mikrofonba, feltűnés nélkül beosontunk a kb. 2000 hívő között, hogy leüljünk az első sorba.. (https://en.wikipedia.org/wiki/William_M._Branham ). Az adomány gyűjtésen kívül (ez itt kérem nagyon komoly biznisz) az extázisban táncolás a főműsor. Élő zenére énekelnek és táncolnak a hívek, ezáltal állítólag gyógyulnak, amennyiben ezt a kataton állapotig tartó ugrálással, fejrázással el lehet érni.. A színpad előtt kísérők támogatják a magukon kívül ugrálókat, akik miután elesve úgy verték be a fejüket hogy nekem fájt, valószínűleg az amnéziának köszönhetően el is felejtik mi bajuk volt.

Az egész amúgy lenyűgöző, mindenki a legjobb ruhájában, gyermeki naivitással táncol, és aztán hallgatja órákig a prédikálást.. Ez nagyon hangos és három nyelven hangos, mert a kedvünkért egy angol szinkron tolmács próbálja a prédikátort is túlkiabálni.. A csúcspont, amikor egy nagyobb kupac poros mankót és tolókocsit tolnak be az állítólag meggyógyultak által használtakból. Sajnos én értem a prédikátor fordítását így nem csak a melegtől szenvedek. Itt egyébként rövid akklimatizálódás után fotózhattunk és bőven volt mit. Elképesztő szín, zaj és szag kavalkád az egész, nagy élmény. Úgy 3-4 óra múlva videókkal és pár száz képpel gazdagabban és pár liter kiizzadt vízzel szegényebben távoztunk. Ettünk ebédet gyorsan aztán vissza a hotelbe sziesztázni, de még előtte a fesztivál irodába, mint a magyar delegáció átvenni a névre szóló badgeket, meg pólókat plakátokat. Este aztán római katolikus mise, ami sokkal visszafogottabb élmény volt, a liturgia persze hasonló csak minden helyi nyelven. És sok énekkel tapssal, dobbal. A kis fekete ministráns fiúk tapsolva énekelnek, táncolnak, ez a pap itt is szeret beszélni, de 1,5 órával megússzuk..

Az eddigi legnagyobb probléma egyébként nem Kongóval van, hanem egy full alkoholista igen egyszerű útitársunkkal van.. aki délutánonként olyan részeg, hogy artikulátlan dühkitörések közepette agresszorkodik és káromkodik. Gyakorlatilag itt ez ön és közveszélyes viselkedés még a fővárosban is, de Gunguban az egész csoport biztonságát veszélyezteti.. mármint ha katonák nem lövik ki előbb. Szerencsére egy másik útitársunk jogász ő segít Ildikónak megoldást találni, de nem lesz egyszerű..

4. nap

 Na a program mindenhogy megborult. Az őrjöngő alkesz viselkedéséről reggel jegyzőkönyv készült, és megtudta, hogy nem jöhet a Gungu fesztiválra… Teljesen egyértelmű, hogy Kongó közepére utazni ahol nincs kommunikáció, mert még a helyi mobil sem működik és ugye a rendőrök, katonák és ezek titkos verziói alkotják a jogrendet, de saját kényük kedvük szerint, mindenhogy veszélyes. Egy dühöngő alkesszel meg egyenesen életveszélyes.. úgy viszik el, hogy még a hullája se lesz meg.

Na szerencsére a józanabb reggeli időszakban mikor ezt megtudta, úgy döntött hogy inkább hazarepül.. Ennek örültünk, annak hogy ennek szervezése miatt az egész napi program bukott már nem annyira. Mondjuk rugalmasan elmentünk megnézni a Nemzeti Múzeumot – kb. 100 m2, de van pár tucat csodálatos maszk, használati tárgy, meg más törzsi cuccok. És egy térkép, ami nekem önmagában lenyűgöző volt, mert bemutatta a kongói törzseket és a jellemző maszkokat. Ez ugye 200nál több ténylegesen különböző törzset jelent (és 300 feletti különböző nyelvet).

Annyiban jó volt program változás hogy Ildikó, aki amúgy kultúrantropológus és a Torday Emil nyomában vezetett itt expedíciót, elmagyarázta ezeket még a Gungu fesztivál előtt. Itt 11 megyéből lesznek különböző törzsi táncok, rítusok maszkokban, kifestve, szalmaruhában stb. A rossz hír az volt, hogy Gunguba holnap indulunk, de Ildikó nem tud velünk jönni. Michel fog minket elkísérni, aki régóta itt él, de Gunguban sosem volt és hát mivel nem antropológus nem is fog tudni sokat mesélni arról h mit látunk. Reméljük a logisztikai és biztonsági részét azért fogja tudni kezelni ennek az 5 napnak mert ha nem bajban leszünk.. Fordítani meg majd a jogász útitárs meg én fogunk, mert a többiek annyira nem erősek angolból. Úgyhogy hajnali 4kor indulás holnap, mert több mint 600 km kell megtenni és innentől míg vissza nem érünk nem nagyon fogok jelentkezni, mert örülünk ha áram lesz néha, az internet teljes illúzió..

16. nap

Nyilván koránkeltünk megint, aztán a teheráni metrózás, taxizás és felvonózás – 3700 méterre. Nagy hó van, az irániak síelnek, snowboardoznak, a hegy tetejéről indulnak a sípályák. A város felőli oldalon megy fel a felvonó, onnan Teheránt látni, de akkora a szmog, hogy nincs mit fotózni. A másik oldalon viszont havas hegyek.  Mi szandálban ugrálunk a hóban :-) a kilátás is szuper, a csadoros csajok a hóban és a lavinaveszély tábla farsziul elég vicces.

A hegyről lemenet eszünk egy rendes helyi kifőzdében és végre nem kebabot. Töltött káposzta, padlizsán, meg szőlőlevél töltve, meg két fajta krémes cucc, amiről nem igazán tudtuk micsoda, de a zöld nagyon finom volt.

Szerencsénkre hárman az itteni bazárba megyünk vásárolni, mert egy óra alatt meg is veszünk mindent (aszalt gyümölcs, sáfrány, préselt gyümölcslap, halva – mind könnyű). Apák napja, meg Ali szülinapja van, ami nemzeti ünnep, így akik elmentek a nagy bazárba nem tudtak semmit venni, minden bolt zárva volt. Még ránézünk egy mecsetre a bazár mellett, de annyira meleg van, hogy nincs kedvünk csadorba öltözni, hogy bemenjünk. Viszont látjuk, ahogy datolyát és sót adnak egymásnak, meg a rászorulóknak az emberek. Nagyon le lehetünk már pukkanva, mert a datolyából Krisztával mi is kapunk.

Haza metrózunk, hogy elkezdjünk pakolni, a csapat egyik része már hajnalban hazarepül. Az esti program egy coachsurf-os helyen tradicionális perzsa zene hallgatás, egy tar nevű hat húros hangszer és egy énekes. Általában klasszikus költeményeket adnak elő, mind szerelmes dal, Hafez versei a legnépszerűbbek. Vagy egy órás előadást hallunk közben beszélnek a hangszerről, lefordítják a verseket. Mi még elmegyünk hárman vacsorázni, aztán visszametrózunk, és ezzel  összesítésben is elvesztem a fogadást 6:5-re Antonnal szemben.. Pedig igyekeztem tényleg :-D  Aztán elkezdődik a várakozás a reptérre indulókkal..

17. nap

Végre sokáig alhatnék, de persze fél8kor már pörgök, úgyhogy már megint csak 6 óra jött össze. Reggeli, közben meggyőzöm a többieket, hogy vegyünk ki legalább ötünkre egy két ágyas szobát, hogy tudjunk felváltva aludni és fürdeni..

Irány a nagy bazár, közben olyan mintha egy másik városban lennénk. A saját hotelünk utcájára nem ismerek rá. Az előző két nap ugyanis ünnep volt – péntek meg Apák (Ali) napja. Na most viszont minden üzlet nyitva, a zaj és szmog elviselhetetlen, tömegben lépni alig lehet, a forgalom az utcákon rettenet.

Elsétálunk a bazárig, de meg kell mondjam nagy csalódás. Szőnyegek vannak, találunk egy egész jó boltot, ahol alkudni próbálunk párnákra, de az árakat felfelé próbálják nyomni nem le, na fordulok is ki mindjárt.. ennyire alváshiányom még nincs. Semmi érdekes dolgot nem látunk, még fűszer árusokat is alig találunk. A többiek akik még szerettek volna ajándékot vásárolni nagyon csalódottak, én meg örülök, hogy a Tajishban tegnap megvettünk mindent.

Elsétálunk az Nemzeti Bank felé, ahol az ékszeres múzeum van.. Közben ebéd, a pizzázó légkondija jobban esik, mint a kaja, 39 fok van odakint árnyékban. Az ékszeres helyre, hosszas sorban állás és 3xi átvilágítás után jutunk be. Nehéz befogadni mi van ott felhalmozva kincsekből, pedig az alapterület önmagában nem nagy. Vagyis ez a világon a legnagyobb egy helyen található ékszergyűjtemény. A szafavid dinasztia óta gyűjtötték, vannak koronák, trónok, tiarák, étkészletek, kardok, marokszám drágakövek csak úgy.  Itt van a világ legnagyobb rózsaszín gyémántja a Darya-i-Nur, 182 karátos. Egy földgömb 1869ból ami 34 kgos és ebből 3,6 kg a drágakő, 51ezer darab, gyémánt, rubin, zafír.. A Naderi trónt a híres páva trón alapján csináltak, na ez se gyenge, ezen vmi 70ezer drágakő van.

Ügyesen hazasétálunk Tamással, hogy aludjunk az éjszakai hazautazás előtt pár órát, mivel két ágyunk van 5-ünkre, felváltva tudunk pihenni.

18. nap

Még beszélgetek Masooddal pár órát angolul, kivett egy Magyaro-ról szóló könyvet a könyvtárból, ennek a tartalmát ellenőrzi rajtam (Árpád házi királyok sorrendben huhhh) és a magyar kiejtését csiszoljuk egy HVGből olvas fel :-), meg külföldi útjairól mesél, neki hatalmas élmény, hogy ivott alkoholt, evett disznóhúst és aludt lányokkal egy szobában..

Aztán indulás a reptérre, fura módon még mindig van hely a hátizsákomban, pedig 25 kg..  Mi Gyurival az Emirates-en kapunk enni, és az első rumos kólától könnybe lábad a szemem, ja és 3 hét után levehetem a kendőt a fejemről.. elég fura érzés, már megszoktam.

Röviden (és szubjektíven) a túráról:

Közel 3 hétig mentünk, sacra úgy 3500 kmt összesen, nagy részt saját busszal és tényleg nagyon sok mindent láttunk.  Annyit, hogy sokszor a befogadó képességünk határára jutottunk. Arra, hogy mindezek leülepedjenek nem volt idő, talán itthon a fotókat újra átnézve.. Nekem  - aki sajnos a buszban nem tud olvasni – összesen, ha 5 oldalt sikerült elolvasnom az egész út alatt. Ez mondjuk nagyon hiányzott. Naplót is éjszaka írtam, amíg a fotókat töltöttem le, mert semmi szabadidőnk nem volt. Viszont sokszor mentek el értelmetlen dolgokra órák feleslegesen (mint pl. karavánszerájos hotelek nézegetése Yazdban a következő csoportnak) vagy arra hogy feleslegesen egymásra vártunk.

 Összesen 5 kg fogytam (örülünk :-) ), részben nem volt időnk enni sem (főleg a túra elején) és sokat gyalogoltunk úgy átlag 10-15 km naponta biztos megvolt. Az étkezések kaotikusak voltak és nagyon egyhangúak. Ha úgy volt, hogy hozzunk kaját, mert nincs éttermes ebéd, megálltunk enni, amivel általában jó 1,5 óra elment, ha úgy volt hogy rendes ebéd lesz, végül még se jutott rá idő, ettünk, amit találtunk a helyi közértben (krémsajt, kenyér, uborka ilyesmik). A gyorséttermek nem gyorsak és menü a kebab falafel vonaltól a legritkább esetben tér el. 

A programokról sokszor nem volt fogalmunk se, vagy ha igen akkor óránként változott, hogy mi is fog történni … (Így kezdődtek Antonnal a fogadások, sose tudtuk mikor érünk hova :-) ) Ezt nevezhetjük flexibilitásnak is, de abból azért kicsit sok volt.

A szállások között volt pár kritikán aluli (és nem az a baj, hogy egyszerű hanem hogy koszos, leszakadó ágyakkal és olyan kis hellyel hogy a hátizsákját nincs hova rakni az embernek) és voltak sokkal jobbak. Viszont az hogy 3an 4en lakunk egy szobában még ezeken a helyeken is sok volt. Nem csak a hely hiány miatt, hanem mert a fürdőszobára várás stb. megint a pihenésből vett el. Az alvásidő amúgy sem jött ki átlagban napi 5-6 óránál többre, a végére mindenki hulla fáradt volt.

Ami nagyon pozitív volt – az a csapat. Már az első napokban jól összerázódott a banda és a különböző egyéniségek ellenére szuper volt a társaság.  Ez szerencsére kitartott a túra végéig, minden fáradtság és nehézség ellenére. Ha van problémás „egyed” nehezen lett volna kezelhető.. A csapathoz tartozik, hogy Krisztina (farsziul beszélő utitársunk) tolmácsolása és segítsége nélkül ez a túra nem lett volna ilyen sikeres (és ezt véleményem szerint illett volna minimum egy búcsú vacsorán megköszönni – én megtettem Antonnal, de az nem ugyanaz). Rengeteget segített ügyintézett, alkudozott, a sofőrnek fordított stb.

A külvilággal a kommunikáció nehézkes, az én mobilom nem is működött (Vodaphone, így szeretünk), Fészbuk se, de a yahoo szerencsére igen.  Ja a saját blogom is le volt tiltva :-) Viszont a wifi csak a nagyobb turistás városok, jobb hoteljeiben működik rendesen.

De minden nehézség ellenére Irán lenyűgöző, menjetek nézzétek meg amíg lehet! Ez a fajta vendégszeretett sajnos mulandó – vagy azért mert ők is vmilyen háborús konfliktusba sodródnak vagy mert nyitnak és elözönli őket a milliónyi turista és a nyugat összes „vívmánya".

Zanzásított Iráni Történelem:

Már i.e. 7000ben laktak itt népek, de az első jelentősebb civilizáció az elámi volt, ők Mezopotámiával kereskedtek meg harcoltak. Aztán nomád törzsek jöttek, az árják (vagy ariánok), ezeknek az indo-európai népeknek egy része tovább ment, egy része maradt. A maradók között voltak a médek, perzsák, parthusok stb. Úgy a i.e. 6. századra kialakult az egy isten (Ahura Mazdá) hit a zoroasztrizmus  iszlám térhódítása előtti régi iráni vallás Zoroaszter (Zarathustra )próféta tanításaiból. 

Az első jelentősebb a Méd birodalom volt, Asszíria és Babilon elleni védekezésül szövetkeztek a törzsek. Aztán a persze törzsek fellázadtak, jött Nagy Kürosz és egységesítette médeket, perzsákat létrehozva az Akhaimenida Birodalmat (i.e. 559–330), és megépítette Paszargadai-t. A Birodalom másik jelentős uralkodója Dareiosz (i. e. 522–486) volt (Dáriusz kincsei hmmm?), ő Perszepoliszt építette és az akkori kor leghatalmasabb birodalmát. Perzsa Birodalom határai keleten az Indus és Amudarja folyókig, nyugaton a Földközi tengerig terjedtek, beleértve  a mai Töröko-ot és Egyiptomot.  A görög-perzsa háborúban még Athént is lerombolták i. e. 480-ban.

De aztán jött Nagy-Sándor és elfoglalta az egészet (i.e. 328–327) ami halála után szét isesett .

A következő a Szeleukida Birodalom  volt, de aztán i.e. 250-ben a Párthusok megszabadultak tőlük és lett sajátjuk. A Parthus Birodalom volt a harmadik egységes iráni  királyság, szintén hatalmas területen, ők a Római Birodalommal harcoltak sikeresen. Végül Ardasír (Artaxerxész), a Szaszanida Birodalom megalapítója 226-ban elfoglalta a Párthus Birodalmat. A Szaszanida Birodalom is sikeresen harcolt a rómaik ellen, de küzdöttek a hunokkal is, végül 651-ben az arabok vetett végett a sztorinak.

Az iszlám hódítás az Omajjád Kalifátus részévé tette Iránt, de az arabizálás sosem volt igazán sikeres – mindig is megőrizték a perzsa nyelvet és kultúrát. 1038-1220ig a Szeldzsuk dinasztia alatt virágozott az ország, aztán 1218-ban jött Dzsingisz Khán meg a Timur Lenk meg a többiek, szóval a mongolok, akik sokat romboltak de a perzsa kultúra még őket is megfogta.

Az első iráni Síita iszlám államot a szafavida dinasztia (1501–1722) első tagja, Iszmáil sah alapította.

A muszlimok kb. 10-30%a tartozik a Síita kisebbségbe. A muszlimok rögtön Mohamed proféta halála  (632) után, nem lévén előre kijelölt vezető két részre szakadtak. A sía-k szerint az egyértelmű utód Ali (a próféta veje és egyben unokatestvére) lett volna, míg Alit a szunniták nem ismerik el Mohamed utódjául (szerintük a választott kalifák azok). Ali volt a 4. Kalifa (656-661) és az iszlám síita irányzatában őt tekintik az egyetlen jogos kalifának, illetve az első imámnak. A további imámok Ali fiú utódai (összesen 9 feleségtől és további ágyasoktól 36 gyereke volt) -  a hivatalos államvallás Iránban a 12 imámot elismerő sía, eszerint az utolsó imám Muhammad, és azért nincs több, mert ő gyerekként eltűnt és majd egyszer megváltóként kerül elő.. Valamennyi muszlim hívő kötelessége a hitvallás és az ima, a böjt, az alamizsnaadás és a Mekkába való zarándoklat, de a síiták az imámok és azok leszármazottjainak a sírját is látogatják.

 A szafavida dinasztia után jött Nádir sah aki 1738-ban betört Indiába, ekkor zsákmányolta a Pávatrónt, a Koh-e-Noor és Darya-e-Noor gyémántot, meg iráni kincstár többi ékeit. Aztán jöttek még más dinasztiák, meg az oroszok és  brittek, aki elég jelentős területeket foglaltak el, de Iránt végül sose gyarmatosították. 1921-ben Reza Pahlavi megbuktatta a Kádzsárokat, és 1925ben sahhá kiálltotta ki magát. Iszlámellenes és nyugatbarát volt, alapított egyetemet, állami hadsereget, közoktatást, lett alkotmány és a saría helyett Ptk és Btk.

A II. VH-ban mivel nem voltak német ellenesek az angolok és a szovjetek megszállták őket, és a sah-nak le kellett mondani a fia javára. Ő ugyan tovább modernizált, de közben elnyomó rezsimet üzemeltetett amit az 1979-es forradalom döntött meg, és megalakult az Iszlám Köztáraság Khomeini ajatollah vezetésével, aki a tömegek támogatását is élvezte. Ez azt jelenti hogy az iráni rendszer elnöki teokratikus köztársaság, legmagasabb rangú vallási és politikai személyisége a Legfőbb Vallási Vezető, aki egyúttal a fegyveres erők főparancsnoka is, s gyakorlatilag ellenőriz mindent.

1980ban Saddam Hussein megtámadta Iránt és háborúztak Irakkal 1988ig, a háború jó sok áldozattal járt (mind két oldalon).

10. nap

Jameh vagy péntek mecset, hajnalban. Ennek annyi előnye volt, hogy sikerült turista és állvány mentes képeket csinálni.. A mecset helyén anno tűztemplom volt, az első mecset a 10. században épült, aztán persze készült még pár verzió.. Az egész mecset hatalmas, itt téglából vannak az oszlopok, boltívek kupolák, régiek és érdekesek.. A mecset melletti bazárban sétáltunk, és könnyesre röhögtük magunkat a próbababákon, teljesen szürreális, volt nyakán kötéllel kikötött, szeme helyén árcédula, csadoros kerékfelnibe állítva, zacskó a fején stb…

A sofőr közben visszaszerezte a mosást, de sajnos ki nem vasalta a cuccomat :-) A vészbanya még mindig néz.

Ezután egy régi hamamba mentünk, elvileg minden mecsethez jár egy fürdő, hogy tisztálkodjanak a népek mielőtt közösségbe mennek a fertőzések elkerülése végett..

Benézünk még a rezgő minarethez, aminek a tornyába bemászva vki meg tudja mozgatni az egész tornyot, de tulajdonképpen még a másik torony is mozog. Az épület is szép arányú, de a mozgó tornyok tényleg viccesek.

Mentünk még tűztorony nézőbe, ahol az épület nem, de a kilátás szuper volt, meg hatalmas galamb dúcokat nézni ahol a trágyát gyűjtöttek régen. Ebéd egy helyi gyorsétteremben, ami minden volt csak nem gyors. A kész grillcsirkét leszedni a rúdról félóra volt.

Néztünk még a folyón hidakat, téglából készültek boltívesek és nagy élet van rajtuk, piknikezők, énekesek, családok stb..

Aztán bazár, és szőnyegek biznisz. Először teszünk egy óriási kört, hogy megtaláljuk Krisztának a Vándor által látott tuti szőnyeget.. Nem lett meg, úgyhogy visszamentünk a tegnapi boltba, tea, dumálás, óriási röhögések. Most volt egy kéretlen közvetítő is, aki a közös fotó alatt megfogta a térdem, mondtam a többieknek hogy 20 $-ért megfoghatja a másikat is, persze a nagy röhögés miatt neki is le kellett fordítani. Krisztának alkudoztunk .. eladtam, hogy Anton a férjem és ő a lányunk, ezért segítek hátulról az alkudozásban. Kezdek belejönni :-)

Este még visszamentünk az egyik hídhoz, meghallgattuk az énekeseket, és ettünk egy gyors vacsorát leves formájában.

11. nap

Elindultunk Yazd felé, közben romváros és mecset nézés Nainban.  Jó kis vályogtégla épületek, de teljesen romba dőlve plusz egy vályog vár, romos, de nagyon fotogén.

Megnézzük hogyan készülnek a szőnyegek, különösen a csomózós technika érdekes..

Újabb rom vár, Maybod, i.e 3-4 század, aztán karavánszeráj, meg jégverem, de ezt végül csak kívülről nézzük meg.

Tűztemplom, nagy érdekes sziklás hegyek között. Baromi melegben mászunk fel, de a kilátás kárpótol. A belső templom pedig kifejezetten hangulatos, vizes szikla, és egy nagy fa van beépítve, a szikla előtt ég a tűz..

Újabb romváros, Kharanaqba, egy teljesen elhagyott agyagtéglás rom házak, amiken szabadon lehet mászkálni, fel is megyünk pár tetőre Krisztinával, amiről alig tudunk lejönni. Itt is van rezgős minaret de sajna az zárva van. A hely nagyon hangulatos, de félig beomlott házak veszélyesnek tűnnek, főleg hogy mindenki mászik amerre lát.

Az esti szállás buktás, egy jó koszos karaván szeráj, csak abban bízom hogy talán a kaja nem mérgező..

 12. nap

Yazd városnézés. A hely arról híres hogy a világ legrégebbi még létező vallásának a zoroasztriánus vallásnak a központja, meg az óváros ilyen vályogházas sikátoros, eltévedős hely. Ja meg vannak szél tornyok amivel a vizet hűtik. Hajnalban megyünk napfelkeltét nézni a Hallgatás Tornyaihoz, a zoroasztriánusok ide temették a hallottakat, vagyis kitették a toronyba hogy a madarak megegyék.

Még odafele menet látunk egy parkot, ahol a helyiek tornáznak, egy bácsi vezeti a gimnasztikát, eleinte csinálunk pár fotót, aztán mi is beállunk J tök jó gyakorlatokat csinálnak.

Reggeli után a 15 századi péntek mecset jön, meg egy szentély, meg tradicionális ház, meg a Nagy Sándor börtöne és a 12 imám jelképes sírja. Elég lődörgős a tempó, én így hamar elfáradok, szóval páran igyekszünk leszakadni és felgyorsulni. Így jutunk be a helyi tuti cukrászdába, ahol fantasztikus perzsa édességek vannak, még glutén mentes is. Nem vagyok édesszájú, mint tudjuk, de ezek még nekem is bejönnek. Délután még egy kert, de ezt kihagyom. A víz múzeumot viszont nem, szép kis csipke díszítésű épületben magyarázzák el hogyan jutott csatornákon a víz a hegyekből a városokba, ahol tárolták, hűtötték.

Ezután rövid szabadprogram, de olyan homokvihar jön, hogy menekülünk egy étterembe. Este még elmegyünk a több ezeréves iráni sport a zurkhaneh bemutatójára. A dobolás meg az ének teccett, maga a bemutató annyira azért nem kötött le, de lehet hogy csak túl meleg volt. Megjegyzem összességében Yadz nem jött be annyira, poros szmogos város, nekem nem volt semmilyen hangulata.

13. nap

Újra hajnali kelés, gyakorlatilag nem alszunk 5-6 óránál többet egyetlen nap se.. És jó ha 2 étkezés belefér a programba.. mondjuk itt már annyira meleg van, hogy csak salátát ennék legszívesebben.. de mivel általában a kis helyi kifőzdékben eszünk, a kaja többnyire kebab, pedig az perzsa konyha híres a jó kajákról, csak azokat nem ilyen helyen adják.

Na szóval elindultunk Shirazba, kb 500 km, közben azért persze megnézünk ezt azt. Először programon kívül a Pasargade romjait, ami világörökség, és itt van Kürosz sírja, meg egy citadella, meg még pár rom, jól mutatnak a frissen nyílt pipacsok és búzavirágok között.

Aztán szikla domborművek Naqsh-e Rajab és Rostam, szasszanida művek, Dareios I és II meg Xerxes meg Artaxerxes sírja van itt. Jóképű sziklába vésett művek ezek, elég látványos a hely.

Még Persepolisba mennénk, de miniszterelnök látogatása miatt lezárták, szóval újratervezés, megnézünk egy Botanikus kertet Shirazban ami világörökség, az híres perzsa kertek egyike. Néznék még mást is, de a miniszteri látogatás miatt minden zárva, marad a bazár és a melletti levő hatalmas mecset mint esti látnivaló.

Itt egyébként tényleg hangulatos és tiszta karavánszerájban lakunk, egyetlen hibája hogy a csajos szobához - amiben hárman kecózunk - olyan csigalépcső vezet fel, ami semmilyen építészeti szabványnak nem felel meg.. Nagyjából guggolva férek el, ez nem lenne baj ha nem kellene egy 21 kgos hátizsákot felvinnem.. Este a szokásos kép letöltős program a karavánszeráj udvarán, tiszta nadrágban, Anton nyilván leönt alkoholmentes sörrel..

14. nap

Újra hajnalban kelünk a változatosság kedvéért, és olyan korán érünk Nasir Ol Molk mecsethez hogy még nincs is nyitva. Úgyhogy teszünk egy kört és ránézünk kívülről a Citadellára, és megcsodáljuk a fényképező turista szobrát :-)

A mecset már nyitva mire odaérük, és persze egy kínai turista banda beelőzött, ami éhgyomorra nem tesz jót. Itt a színes üvegablakok a poén, ahogy átsüt rajtuk a reggeli nap és tükröződik a színes minta a falakon, padlón..

Megint fürdeni, vagyis hamamba megyünk, hatalmas tömeg van nehéz élvezni a helyet pedig itt is szépen dekoráltak a falak. Ez már a bazár mellett van, sétálunk ott is egyet. Hát brutál tömeg van, lépni alig lehet annyian vannak. Megnézünk még 2 karavánszerájt, pár boltot, de nem is alkuszunk semmire komolyan, mert sokkal drágább a hely mint az eddigi városok.

A Bagh-e Naranjastan (Narancsisztán) lenyűgöző, és nem csak kívülről a kertje, belül gyönyörű freskók díszítik a falat, plafont.

Gyors ebéd – mámint az irániak szerinti gyors, de a szendvics finom legalább.

Délutánra marad Persepolis, valaha a hatalmas Dareiosz király által épített fővárost Nagy Sándor rombolta le. De még a megmaradt romok alapján is elképesztő lehetett. Elég sok dombormű látható a falakon, vannak szárnyas bikák, lófejek, két sziklasír domborművel.. A hőség még így tavasszal is elviselhetetlen, pedig késő délután vagyunk.. minden csapnál be kell vizeznem a fejem és nem tudunk eleget inni. A lemenő napban fentről nézzük a romokat a sziklasírok mellől, nem rossz.  Nekem nem okoz csalódást a hely, de tény hogy láttam ennél  látványosabb, jobban megmaradt romokat már életemben  pl. Baalbek vagy Palmyra..

De még nincs vége a napnak mert ezután Theránba repülünk egy fura nevű iráni légitársasággal, és így legalább egy órát alszom a repülőn a Deadalon kómában, ha már ágyban nem nagyon sikerült eddig  a kielégítő mennyiséget abszolválni.

15. nap

Reggel a későn jövőkkel Vándor a Golesztán palotába megy, mi meg egyedül a Nemzeti Múzeumba. A kiállítás színvonalas ha nem is nagy, szép kerámiák, domborművek, cserepek stb. Mire mi végzünk a másik csapat akkor ér ide, és mivel úgy beszéltük meg addig míg végeznek mi nézünk másik múzeumot, elsétálunk a közeli üveg és kerámia múzeumba. Csak azért,hogy leesett állal sétáljunk körbe egy félórát. Nem csak az épület szép, de ahogy a kiállítás össze van rakva az is elképesztően igényes, a kiállított tárgyakról nem is beszélve.

Aztán jön Masuud a múltkori coachsurf-ös segítünk, hogy Vándor a másik csapattal már elindult Saad Abad Palace-hoz nélkülünk. Az ezután következő eseményekben az alábbi pozitívumokat találtuk..

• ültünk rendőrautóban összesen 6an, és ebből csak egy volt zsaru
• a helyi rendőrőrsön eltöltött 3 óra alatt Tamást Al Pacinonak nézik
• ezért a rendőr leveszi a névtábláját és fotózkodnak
• a jegyzőkönyv indigóval készül, tehát van még a világon ország ahol ezt használják
• magyarul köszönnek el, hogy viszontlátásra
• megnézzük belülről a főkapitányságot is
• az itt eltöltött újabb 3 óra alatt látjuk, ahogy két összebilincselt gyanúsítottat hoznak, akik az ellopni tervezett kereket hozzák emelővel együtt. Őket később a hatalmas terem közepére mellénk ültetik, de nevetni nem merünk
• itt is készül farszi jegyzőkönyv, és megtudjuk a fénymásolás nem egyszerű, mert külön kell igényelni az 5 db A4es lapot
• mindezt sikerült egyedül megoldanunk, mert még nem felejtettem el angolul és Masood sem hogy az út elején magyarul tanítgattam, így egész nap tolmácsol és a végén hazakísér minket, meg vizet is vesz nekünk, hogy szomjan ne haljunk.
• a perzsákról és Iránról kialakult pozitív véleményünk semmit sem változik, csak sajnáljuk, hogy nem vettünk több szőnyeget Iszfahan-ban

 Negatívumok is voltak:

• szegényebbek lettünk két álrendőr miatt 3an összesen vagy 350ezer forinttal, szerencsére vagy nem, ebből nekem csak kisebb rész jutott
• eltöltöttünk egy fél napot a rendőrségen a városnézés helyett, étlen szomjan
• közben én fordítottam órákon át angolra, Masood a coachsurf-ös fiú farszira a dög melegben, és próbáltuk kimagyarázni a zsaruknak hogy a tour leader miért nincs itt velünk
• Vándort különösebben nem érintette meg mi történt az elhagyott csoportféllel, vagy a 3-unkkal rendőrségen

6. nap

Hamadanban megnézzük a nagy mecsetet, meg az ótestamentumi Eszter sírját. A városban 5 zsidó család él, összesen 26an vannak.. Közülük egy bácsi beszél a sír történetéről, egy 14. századi torony van a sír felett, meg egy pár száz kilós kőajtó a bejárat..

Avicenna mauzóleum is van, nem annyira érdekes, de legalább kipróbálom hány gyógynövényt ismerek fel a falon (bukta, úgy 40%).

A város amúgy tök nyugatias, legalább is elrendezésében, mert 1926ban egy német építész rendbe tette. Bár arra kíváncsi vagyok, hogy a járdaszegély melletti kempinget is ő tervezte-e bele, mert izé konkrétan tábla jelöli, hol lehet az úttesten sátrazni.

Ezután forró utazás Qom-ba.. Brutál meleg van, a táj is egyre szárazabb és egyre porosabb. Néha homokviharban buszozunk.. a pasiknak még rövid ujjúban hagyján, de nekünk beöltözve kegyetlen meleg van.. Felszedjük Gyurit, ő kihagyta Kurdisztánt és csak itt csatlakozott a csoporthoz.

Qom az iráni vallási élet központja, fontos zarándok hely – Hazrat e Mazumeh szentély ahol Reza nővérének 9. századi sírja van. Igazából hatalmas mecsetek együttese, arany kupolával, tükrös termekkel. Minket csajokat további csadorba burkolnak, nem mintha fáznánk és külön megyünk be egy kísérővel. Bent hatalmas tömegben férfiak és nindzsák – ide minden nő fekete csadorban jön. Állítólag most kevesen voltak (egy évben 2 millió látogató van) – hát alig fértünk be a női részébe a tükrös mecsetnek. Sok a láthatóan arab zarándok, illetve van 2 halott, de őket a vállukon hozzák utolsó mecset látogatásra.

Aztán Kashan felé izzadunk tovább, itt még esti bazár nézés és  vacsi a karavánszerájos hotelunk kertjében. Itt már sok a turista, főleg ahhoz képest, hogy eddig egy darabot sem láttunk.

7. nap

Kashanban indultunk városnézésre, több szépen helyre állított régi kúria, egy hammam, mecset a látnivaló.. Az első a Tabatabatei, 1881es, hatalmas szép kert tóval, tükrös terem, szép freskók, verandák, konyha stb. Ezután néztünk mecsetet,  egy gyönyörűen helyreállított hammamot, aminek a belseje csupa freskó, és faldíszítés, de fel lehet menni a tetőre megnézni az üvegtéglás kupolákat és szuper kilátás nyílik a városra is. Nézünk egy másik történelmi házat az Abbasiant, ez is nagyon szép. Aztán városfal és mi ebéd helyett bevállalunk egy harmadik házat is, a Borujerdiyeh. Itt a veranda dómja ami nagyon színes freskókkal van tele, a poén meg az hogy a tükrös terem egy iroda, de szívesen látnak minket ott is pár fotó erejéig. Még Fin kertet is nézünk, de ez azért nem akkora flash, viszont újra celeblány leszek mert kb. 100 fotót készítenek az iráni lányok velem.. Gyakorlatilag ha megállok, egyből megjelennek az iráni csajok, hogy fotózkodjunk. Ez elég fárasztó, de be kell lássuk fair, mert mi is fotózzuk őket. Így bambán mosolygok a 120. mobilos felvételen is.

Fakultatíve elindulunk egy kb. 50 éves Merci busszal a sivatagba, ott fogunk éjszakázni egy karavánszerájban.  Az oda út elég rázós, de cserébe látunk tevéket és kiszáradt sós tavat. Itt bevárjuk a naplementét, és közben dinnyét eszünk.  Már sötétben érjük el az oázist és ezzel elvesztem a 3. fogadást is, ami a szállodába érkezés időpontjának megtippelésre vonatkozott. Amíg szobára és vacsorára várunk, iszunk egy alkoholmentes sört, illetve én iszom, Anton rám önti, úgy tűnik zavarja ha tiszta a nadrágom. :-)

Közben pár helyi kiszúrja, hogy Kriszta beszél fársziul – konkrétan tátott szájjal nézik, majd hoznak nekünk dinnyét, rágcsát stb.  A poén az, hogy dormitórium szerű fülkében alszunk hatan csajok, csak éppen az ígért matracok nem érkeznek meg, így egy szimpla szőnyeg van csak a téglákon és hatunkra jut 4 pokróc. A vacsora kegyetlen lassú, viszont legalább éppen ehető.. A lassúsággal az a baj, hogy éjfélkor tudunk aludni menni, de másnap reggel 5kor indulás napfelkeltét nézni.

 8. nap

Hajnali indulás dűne nézőbe napfelkeltével egybe kötve.. Hát sötétben bazi nagy homok dűnét mászni nem egyszerű, de ezt eddig is tudtuk.. Az ember kettőt lép fel, legalább egyet csúszik vissza, ennek térdeim örülnek legkevésbé, de kilátás azért rendbe van, látni sivatagot, tevét, sós tavat. És persze vagy egy órát bohóckodunk és fotózunk míg fel kell a nap. Krisztával mi mellúszást mutatunk be a dűne élén egyensúlyozva és persze sokat nevetünk. De van rajzolás, ugrálás stb.

Vissza a szerájba reggelizni, de előtte megitattunk egy teve csordát, szó szerint a sofőr meri nekik a vizet az itatóba, mi meg nézzük őket. Nagyon jó fejek és van egy csomó plüss kivitelű babateve is. Reggeli, aztán vissza az eredeti buszunkért Kashanba. Itt újra megbizonyosodunk arról hogy gyakorlatilag a lopás mint olyan ebben az országban nem létezik. Vándor legnagyobb meglepetésre a helyi guide-unk közli hogy megtalálták a 2 napja bazárban elhagyott mobilját (észre se vette hogy elvesztette) és a sofőrünk (aki úgy néz ki mint lusta dick a Macskafogóból) tudja hol lehet átvenni.. Azt persze azóta se tudjuk honnan jöttek rá hogy a miénk a mobil, mert hogy ezen a helyen azért vannak már más nyugati turisták is… De a telo tényleg meglesz, és még fali naptárakat is kapunk a fazontól ajándékba. Hát konkrétan az állam leesett.. mert ugye hallottam már ezt, de most személyesen is láttam hogy nem csak elképesztő kedvesek itt a népek, de mennyire nincs eltulajdonlás az is döbbenet.

Egy Abyaneh nevű falut nézünk a hegyekben Iszfahan felé. A vörös agyagtéglás házak nagyon hangulatosak és szép faragott faajtók vannak a házakon, úgy a 30.nál hagyom abba fotózást. Csomó teheráni turista van, így megint fotózkodom sokat. Itt a népek színes kendős cuccban járnak, a fekete varjú vagy nindzsa szeró helyett, ezeket a színeseket szoknyástul bérelni is lehet, de hát nem valószínű hogy van ez a méretemben.. Jót sétálunk, és közben 12 csepp eső is esik.

Közben meglepetésnek beül egy banyaszerű lény a sofőrünk mellé, mint kiderül a felesége (vagy titkosrendőr), ő is jön velünk.. közben gyilkos pillantásokkal méreget. Igazi vészbanya.

Natanzba megyünk megnézni egy szép Jame nevű mecsetet, aminek a minaretje és kupolája nagyon szép kék csempés.. És persze is itt is fotózkodom.

Aztán menni Iszfahan – és ezzel zsinórban a 4. érkezésre kötött fogadást veszítem el, mert ez az első alkalom, hogy korábban érkezünk a vártnál. Szóval szerencse hogy van sörfőző ismerősöm, mert a tartozásom Anton felé nagyjából el fogja érni az ipari mennyiséget mire az útnak vége..

 9. nap

Iszfahan – a reggeli városnézés rögtön azzal az extra bizarr sztorival indul, hogy mivel mosatnom kell és a szállodában nincs szolgáltatás, hogy a ruháimat el kell jutatni a mosodába. Az viszont reggel 8kor még nincs nyitva, ezért megkérjük a portás tolmácsolásával a sofőrünket hogy majd vigye el. Erre, arra megy a busszal és beviszi a tisztítóba, míg mi kint várunk.. és látjuk hogy személyesen teszi bele a mosógépbe a ruháimat..  Csak tudnám ezek a szürreális dolgok miért mindig velem történnek. A büdös banyája meg gyilkos pillantásokkal méreget..

Aztán már tényleg városnézés – konkrétan 12 órát mentünk a városban, de annyi  a látnivaló, hogy még másnapra is jutott..

Először az Imam tér, ami a második legnagyobb a világon és szép is. Zöld, körben mecsetek, bazár és szökőkút.. Sah mecset, vagy Imám mecset, hatalmas kékcsempés 40 oszlopos, hatalmas freskókkal borított safavid korból származó épület. A kupola alá középre állva 12 visszhangot hallani.. Nekünk meg énekel Vándor egyik építész cimborája. Az egyetlen gond, hogy az egész mecset közepe fel van állványozva, ami erősen rontja  a fotózást – erre tesznek ponyvát és árnyékolnak az imádkozó híveknek.

A következő a Lot Follah mecset, 17 századi, itt is gyönyörű freskók, színes csempék. Ebben az érdekes, hogy a kupolás terem egyik sarkában suttogva azt hallani a másik sarokban is, főleg ha az ordító kínai turista csoport már lelépett.

Szemben a tér másik oldalán van az Ali Qapu palota, itt az oszlopos terasz és a legfelső szinten a Zene terem a poén, meg az hogy elvesztjük Bélát,mert látnivalók végeztével ellóg a bazárba shoppingolni.

Megyünk a Chehel Sotumn palotába, nagyon szép kertben, itt is színes freskós termek, fa oszlopos tornácok, freskó javító bácsika és hatalmas száraz farönkök a parkban.

A következő Hasht Behesht palota, itt is freskók belül, kívül állatos festett csempék. Ebédelni elsétálunk a közeli sokcsillagos Abbas hotel étterembe, ahol mi diós gránátalmás szószban eszünk csirkét, de akkora az adag hogy alig bírjuk megenni, a pincér meg kiszámolni kinek mennyit is kellene fizetni.

Ebéd után az keresztény örmény negyedbe megyünk, itt először a Vank katedrális nézzük meg. Kívülről semmi extra, kivéve, hogy a festett csempéken most nem iszlám motívumok hanem angyalkák vannak. A kertben az örmény genocídum 100 éves évfordulójára gyerek rajzok és plakátok emlékeztetnek. Belül pedig egy rendes örmény templom, freskókkal.  Az mondjuk érdekes hogy a kereszt alatt csadorban ülnek a nők.. Aztán még sétálunk a negyedben, mi megnézzük a Szent Betlehem templomot is gyorsan, ami kisebb de hasonló mint az előző. Következő Tűz templom, zoroastrianus templom, ahová csak másodikra jutunk be, ekkor nyilván én csöngettem be.. Fehér ruhás pap beszél a vallásról és válaszol a kérdéseinkre. De ezzel még nincs vége, még egy mecset van hátra a bazár előtt a Hatim mecset, ez is fel van állványozva középen, és ekkora már gyakorlatilag annyira elfáradtunk a sok látnivalótól hogy alig éri el az ingerküszöböt. Sétálunk a bazárban, én hulla fáradtan alkuszom szőnyegekre, mert találunk egy boltot tele szebbnél szebb nomád szőnyegekkel, de egész eredményesen, úgyhogy lesz mit hazacipelni. Ja és ma én nyertem végre a fogadás, mert fél9kor indultunk vissza a szállodába.

Bárkinek is említettem, hogy (végre) Iránba megyek – az azonnal reakció Te nem vagy normális, minek járkálsz ilyen veszélyes helyekre stb.. Iránról általában az atomprogram, szélsőséges iszlám, a nők elnyomása jut mindenki eszébe. De ha azt mondtam volna, hogy Perzsiába indulok valószínűleg a hosszúszőrű macskák, kék festett csempék, gyönyörű szőnyegek és paradicsomi kertek országára asszociál mindenki.

Egy biztos az emberek hihetetlenül kedvesek, turisták alig vannak, és annyi gyönyörűséges látnivaló van, hogy hetekig fog tartani, amíg a 4200 fotót kiválogatom.  A többit meg olvassátok alább..

Ja a 4. rész végére írtam egy kis történelmi összefoglalót, meg ugye némi véleményt a túráról is, persze Polgisan és szubjektíven :-)

0. nap

Négy nap otthon Cape Verde után, épp arra elég hogy ki- és bepakoljak, és realizáljam hogy 3 óra időeltolódástól is lehet az embernek jet leg-je, ha ehhez még hozzájön, hogy minden nap 3-4 órával később fekszik le mint a megszokott.. Nem baj Irán még + 3,5 óra :-)

Szóval megint Repülő Szőnyegre szálltam, hogy az Emirátusokkal dubaji átszállással Teheránba jussak. Elég eseménytelen út volt, kivéve hogy már a reptéren egy volt Novartisos kollegával találkoztam, illetve hogy az 5 órás út egy részen alvás helyett egy szuper cuki 18 hónapos kispasira vigyáztam, aki nem akart aludni, meg a mellettem ülő dél-afrikaival beszélgetem.... Meg kell állapítanom, hogy az Emirates még mindig a legjobb, legalább is kaja-pia tekintetében. Papa, most lazac saláta volt :-D

A gépem egyszerre landolt papíron a Pegasys-szal, amivel a csapat egy másik része érkezett, hihetetlen, de egyik gép sem késett és mindenkinek megjött minden csomagja, sőt még a reggel fél4es kómában arra is rájöttem hogy ők az A terminálon jönnek ki, úgyhogy nem volt bénázás. Gábor szerzett taxit és reggel 6ra már a hotelben is voltunk..

1.  nap

3 óra alvás után, gyors egyszerű reggeli után sétálni indulunk Teheránban. Mivel szombat van (muszlimoknak ez a vasárnap) szinte üresek az utcák. Az első program a pénzváltás – a pénzváltók utcájában. Ami állítólag nagyon veszélyes hely – a rendőr szerint aki megállt az autójával hogy ezt elmondja nekem angolul, törődve van velünk kérem, de tényleg. Mi bátrak vagyunk, így több kiló helyi bankjegyre teszünk szert, pedig a legkisebb is 100.000 Rial-os. Ez kb. 1000 Ft-ot ér, ami egyszerűsíti a számolást. Az viszont nem, hogy az árak általában nem Rial-ban, hanem Tomán-ban vannak megadva.  Ami ugyanaz csak osztva 100-zal.

Elnézünk egy félórára a helyi Ecseri piacra, ami nagyon érdekes, ékszerektől a fadobozon át, a kerámiákig mindenfélét árulnak, ruhát, szamovárt stb.. De olyan tömeg van, hogy fél óra elég is.

Aztán elsétáltunk a Golestan Palotához, közben találkoztunk egy tour guide-nak tanuló fiúval, Masood-nak hívják, akit Gábor szerzett, hogy tolmácsoljon, és meséljen arról mit látunk. A Palota maga is csinos, kézzel festett csempékkel burkolt, van márvány trónja is és egy csomó múzeum van benne. Ezekbe mind külön kell belépő, végül kettőt nézünk meg. Volt tükrös terem meg fogadó helységek, színes üveg ablakok, nyugatról kapott rengeteg ajándék, főleg kerámia, és gyönyörű hatalmas kristály csillárok. De nekem az oldalfal kézzel festett 3Ds csempéi teccettek legjobban,  nem volt két egyforma köztük.

A többiek nagyon szorgalmasak még egy múzeumba bementek, én a néprajzi cuccok helyett egy fa alatt ültem a parkban és az ebédről megmaradt kapitális csirkés szendvicsem maradékát majszoltam el. Közben a helyieket nézegetem, minden második nőnek műtve van az orra, van aki még a kötéssel együtt szelfizik J Nagyon menő itt az orr plasztika, kb. mint nálunk az szilikoncici  - nyilván mindenki azt műteti amit mutogatni tud..

Hazafele sétálva még megálltunk enni egy rendeset, közben a tourguide srácnak Masoodnak tanítottam magyar szavakat.. ez kb úgy nézett ki hogy leírtam angolul, aztán magyarul aztán ő fársziul fonetikusan.. de jól szórakoztunk.

2. nap

Indulás Kurdisztán felé, ami nincs közel Teheránhoz. Gyakorlatilag 700 km-t kell megtenni, és igaz jó utakon, de egy elég egyszerű busszal vagyunk, és minden rendőrségi ellenőrző ponton meg kell állnunk, szóval sejtettük, hogy el fog tartani egy darabig.

Hogy ne csak a Lonely Planet legyen velünk, én egy Bradt típusú útikönyvet hoztam, ebben Irán minden megyéje szerepel, kivéve Kurdisztánt. Ahol viszont rajta van az a Külügy, biztosítók stb tiltólistája, hogy na oda ne menjen senki.. Hogy miért azt nem értem, mert igaz hogy bazi messze van, de nagyon barátságos népek, és a táj hihetetlenül szép. A kurdok egyébként a legnagyobb nép (40 millió, főleg Töröko, Irak, Irán, Szíria területén) ország nélküli kisebbségként. Ezért aztán minden országban így is kezelik őket, pedig nagyon kedves állattenyésztő, földművelő népek, vannak köztük síita meg szunnita muzulmánok is.

Útközben azért beugrunk egy világörökséget megnézni Soltaniyehbe. A mongol uralom idején volt birodalmi központ a XIV században, Oljeitu állítólag Dzsingisz Kán leszármazottja volt, de mindenesetre úgy váltogatta a vallásokat mint más a csajokat. Volt Buddhista, aztán Keresztény aztán síita iszlán, aztán végül szunnita..

A mauzoluemot több ezer ember építette évekig, eleinte Alit az első síita imámot akarta volna itt újra temetni, de mivel az exhumálás muszlimoknak tilos ezért nem engedték, meg közben amúgy is szunnita lett, szóval úgy döntött akkor a világ legnagyobb tégla dómja az ő síremléke lesz. Hatalmas 26 méter átmérőjű, 48 méter magas építmény, nyilván korán idézetekkel, festett csempékkel díszítve, az egyetlen hibája hogy belül évtizedek óta fel van és lesz állványozva, mert a felújítása közel sem halad olyan gyorsan mint az eredeti építés.

Megnézünk még egy dervis kolostort Kanegah-t is, ahol szufi szentek sírjai vannak, de ez nem olyan érdekes.

Aztán pedig buszozunk hosszan, sokat, mi Annával a mellettem ülő útitárssal lenyomunk közben egy teljes Iron Maiden maratont (szereti :-) ) , de előbb lemerül az MP3 minthogy Sanandajba érjünk. Végül laza 15,5 óra vergődés után este 11re érünk a szállásunkra, ami nagyon szép és tiszta hotel, de 3an csajok lepakolunk, zuhanyozunk stb., van vagy fél2 mire ágyba kerülünk.

3. nap

Sanandaj kurdisztán fővárosa, szóval először körbenézünk itt. Van 2 látogatható nemesi kúria, belül tó, szökő kút, színes üvegablakok… Az egyik még felújítás alatt, de szép lesz ha kész.. itt van egy szobrász műhely is, az is érdekes. A másik múzeum, közeli ásatásokból vannak még időszámítás előttről sírok és a benne található ékszerek, használati tárgyak. Meg persze kerámiák, üvegek stb.

Megnézzük a helyi mecsetet, ahova nem csak beengednek (hitetleneket nem szokás) de direkt a mi kedvünkért nyitják ki.. Jó nagy, befér vagy 5000 ember, péntekenként tele van. Aztán séta a város főutcáján, apró boltokkal, ruha ékszer stb már önmagában is érdekes, de a legjobb hogy mennyire kedvesek az emberek.. Leszólítanak, köszönnek, üdvözölnek Kurdisztánban, és kifejezett megtiszteltetés, ha fotót készít róluk az ember. Mindenki megkérdezi honnan jöttünk, a helyes válasz Magyarisztán (Hungary, az nem mond semmit nekik), erről se sokan tudják hol van, de a sztán végződés megnyugtató. Egy kurd bácsi, aki a helyi nagy lapos kenyereket cipeli ebédre haza, nem csak hogy mosolyogva hagyja, hogy fotózzam, de kapok a kenyeréből is :-) Végig sétálunk a bazáron, vannak soselátott zöldségek amiket salátának esznek, csillogó ruhaanyag szekció, kockacukor daraboló mester és festett kiscsibék.. de mindenki iszonyat kedves, errefelé senki turista nem jön, ezért is örülnek ennyire.. Eszünk tipikus kurd ebédet, én töltött szőlőlevelet, hagymás lepénykenyérrel.. klassz.

Tovább buszoz, Palanganba, ami kurdisztán legfotogénebb faluja. Az úton amúgy körben tök havas hegyeket lehet látni, de amerre megyünk már tavasz van, minden smaragd zöld, tele pipaccsal és virágzó gyümölcsfákkal. A falu egy völgy két oldalán, lapos tetős kőházakból áll. Igaz, hogy minden sikátor tele kecske meg tehénszarral, mert az állatok is a kőházakban laknak, de tényleg nagyon festői a hely. Átmászok a túloldalra, a legmagasabban fekvő házak közé.. hát a kilátás a szemben falura elég rendben van.. bemegyünk az egyik családhoz ahol a nők a teraszon fonalat fonnak, klasszikusan kézzel orsóra tekerve.. Krisztina az egyik útitársam tanul farsziul, ő tolmácsol, hihetetlen kedvesek, végül a két banánomat adom nekik megköszönve a vendéglátást. Nézünk még temetőt, eszünk dinnyét, elindulunk Paveh felé..

Vagyis indulnánk, de pár kilométer után felforr a hűtővíz.. a sofőr sincs a helyzet magaslatán, szó nélkül beleönti a 3 liter ivóvizemet, aztán lestoppol a faluba még vízért… végül csak tovább indulunk. Gyakorlatilag mivel egész nap csúszott a program már este 8 van, végül megint fél11re érünk a szállásra mai most egy ótvar szakadt hely.. kár, mert 10 dollárral többért fejenként lenne az előző napihoz hasonló normális. A fiúk 3 ágyasban laknak – leszakad az ágy nem ég a villany a fürdőben stb.. A helyzeten csak némileg javít hogy Antonnal elkezdjük meginni a titkos pálinka készletemet. Szigorúan kortyonként, mert be kell osztani :-)  Megint 1 óra mire ágyba kerülünk.

4. nap

Egy sishás helyen reggelizünk, utána bemegyünk a városba szétnézni a főtéren és a főutcán. Ez utóbbi nem annyira izgi, de az már igen, amikor Anton, Krisztát és engem megállít egy titkosrendőr és igazoltat.. Mindehhez kölcsönkér egy varrodát és oda ültet be minket, amíg felírja Anton útleveléből az adatokat és kikérdez minket. Erős deja vu érzés fogott el az egész jelenet kapcsán.. Aztán elenged minket, elmegyünk még a főtéren kis csoportokban ülő helyi kurd népviseletbe öltözött pasikat lefotózni. Közben lassan több a rendőr és katona a téren mint mi.. errefelé amúgy sem sok turistát látnak, de így még feltűnőbbek vagyunk. Minden útlevelet le kell fénymásolnunk a zsaruknak, és elindulunk a hegyekbe..

Először még zöld a táj, de a szerpentineken felmegyünk egész a hóhatár fölé, a kilátás konkrétan lenyűgöző.. Hatalmas hófödte sziklás hegyek, zöld völgyek virágzó gyümölcsfákkal.. Az út a megmaradt 2-3 méteres hó falak között kanyarog, többször megállunk havat fogni, úgy élvezi a társaság, mint a gyerekek. Ez már az iraki határ, annyira hogy kihasználva az iraki térerőt (ahol működik a Vodafone, Iránban nem) végre tudok pár sms-t küldeni.. Ez a hegyi út hihetetlen szép volt a hóval..

A falu vagy városka – Howraman ah Takht - már kevésbé izgalmas, vagyis nekem a tegnapi jobban bejött. Kőházak vannak itt is, de nagyobbak, és tradicionális nemez mellénybe öltözött pasik. Az emberek, ha nem is barátságtalanok, de itt sokkal kevésbé kedvesek és sokkal szégyenlősebbek, mint a tegnapi faluban. Komoly tanulmány, amúgy ahogy az útépítés zajlik, kiborítanak az út közepére egy Kamaznyi sziklát majd csodálkoznak hogy az autók nem férnek el..

Estére még meghívnak minket a Pavehben egy kurd esküvőre.. A férfiak titokban rakit isznak a szálloda mellett, a többiek már épp elkezdtek táncolni a nagyteremben. Élő zene van, sőt élőben közvetíti a lagzit a helyi TV is J Körben táncolnak kézenfogva a népek, néha a menyasszony meg a vőlegény is beáll. A csajok ruhája színes, és csupa gyöngy, flitter, hímzés, a mennyasszony viszont rövid ujjú nyugatias ruhában van. A többiek fotóznak, kör táncolnak, engem viszont kézről kézre adnak a helyi csajok és fotózkodnak velem, persze én jó szakadtan vagyok öltözve, ha tudtam volna hogy celeb leszek.. Aztán a helyi srácok, akik egész nap kalauzoltak minket hirtelen kiterelnek a lagziból  – lehet, hogy jönnek a kedvenc titkosrendőreink is a buliba, de amúgy is 11 óra van megint... Az ajtóban még kapunk egy fagyit (az enyém rózsa ízű, a szerencsésebbeké vaníliás).  Ágyba megint csak hajnali 1kor kerülök, le kell töltenem a fotókat és Antonnal éjfélkor még a szétesett papucsomat szereljük, némi szög és duct tape segítségével.

5. nap

Kermanshah-ba mentünk, ahol lori és kurd népek laknak, és vörösek a hegyek körbe. Itt szikla rajzokat nézünk egy tó parton, Taq e Bostan-nak hívják és szaszanida domborművek vannak a sziklákon. Ami érdekes, hogy a 7. századi faragáson páncélozott lovag van…

Itt nagyon hangulatos teázók, éttermek vannak, mi dinnyét eszünk az egyikben, én pedig az iráni couchsurfös kísérőnk mobilján lenyomok egy laza 30 perces telefonos állás interjút angolul. ami még az én mércémmel is kimeríti az extra bizarr fogalmát. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy én a Vándor mobilját adtam meg, de ő reggel elhagyta a telefonját, meg a fényképezőgépét. Szerencsére mostanra lemerült és így a hívások Mona (ő a coachsurf-os kísérőnk) telefonjára érkeztek.

Váltig állítottam, hogy én majd meg is találom az elveszett tárgyakat – és így is lett. Megtaláltam a kamerát is és később a fejlámpával Vándor telefonját is.

Még másik sziklarajzokat is néztünk, ezeken Dáriusz sztorija volt, szintén tóparton. Itt bejutottunk egy muszlim szentélybe is, ezekbe külön mehetnek be a nők és férfiak, és a szentély maga választja el a férfi és a női részt. Általában vmelyik imám vagy leszármazottja temetkezési helye és haláluk évfordulóján zokogó emberekkel telik meg.

Aztán mentünk Hamadanba, ez volt az ókor egyik nagy központja és a méd birodalom fővárosa i.e. 728ban. Mindenféle népek foglalták el az akhamenidáktól a szeldzsukokon át a mongolok, Timur, törökök, szóval mindenki aki erre járt.

Az esti bazárba azért még kimegyünk, és megcsodáljuk a henteseknél a birkafejeket és a klassz belsőségeket. Én elvesztem a pénztárcámat, vagyis nem, és megkérem Antont, aki halálra röhögi magát, hogy ez a kis pörformansz legyen a mi titkunk.

Itt megpróbálunk elmenni csoportosan vacsorázni, de a kísérlet kudarcba fullad, viszont páran jót eszünk egy nagyon pici helyi étteremben, ahol a szomszéd asztalnál ülő pár kóstoló falatkákkal etet minket, amíg meg nem jön a rendelésünk.. Később nyilván fotózkodunk velük.

Véget értek a két mzunugu, a Tahó és kicsit Furcsa Úrilány kalandjai Afrikában.. így a befejezést itthonról posztolom.

Közben már honvágyam van Afrika után… jó lenne megint a vörös földet látni, a színes ruhás fekete lányoknál mangóra alkudni, zsiráfokkal kokettálni, Issával főzni, és Juditka se vett meg még minden pszichedelikus mintájú anyagot a piacon.. :-)

 17. nap

Még az előző bejegyzéshez és naphoz tartozik, hogy ahogy meghallottam, hogy van egy autentikus etióp étterem Kigaliban, az a kérdés, hogy az afrikai búcsúvacsoránk hol lesz el is dőlt.

Persze este hiába próbáltunk taxit szerezni, úgy tűnik itt is bulizni indulnak a népek szombaton, mert végül ki kellett állnunk az utcára, hátha sikerül.. nem próbálkoztunk sokat, egy hölgy megállt egy dzsippel és felvett minket, majd ügyesen leszállított az eléggé eldugott helyen levő Lalibela-ba (nem meglepő az sem, hogy ez a neve :-) ).

Éppen 10 éve jártam Etiópiában, azóta nem ettem rendes etióp kaját.. szóval a várakozás nagy volt, de nem kellett csalódni. Kaptunk egy hatalmas injerát, tele vega finomságokkal és kértem még egy rendes wat-ot, hogy a berbere hiányomat is helyreállítsuk.

Bár valószínűleg Etiópiáról mindenkinek - aki élt már a 80as években - az éhezés jut eszébe, de létezik etióp konyha. Hogy miért annyira különleges? Mert teff csak Etiópiában terem. Az etióp konyha alapja az abrosz, legalább is a turisták leggyakrabban annak nézik a injerát, ami egy teff nevű gabonából készült kenyérfajta. Ennek a kölesfajtának a lisztjét keverik el vízzel, élesztővel és addig érlelik, míg szénsavas nem lesz. Aztán egy bazi nagy palacsintát sütnek belőle.. erre kerül a kaja, amit a letépett injera darabokkal kézzel eszünk. Így a savanykás ízű injera egyszerre tányér, evőeszköz és kenyér.

A másik, ami csak Etiópiában terem az a berbere… Ez egy jellegzetes (nagyon) csípős fűszerkeverék, amit minden család egyedi recept alapján készít. Kb. 20 különböző fűszerből készül, ebből legalább 15 valamilyen chili. Az ízét imádom, de az utána következő éjszakákkal vannak problémáim..

Kigaliba napi két járata van az Air Ethiopia-nak, mint a nagyon kedves tulajdonostól megtudtuk, így eredeti alapanyagban nincs hiány.. A kaja hihetetlen volt, a tulaj bácsi pedig szuper kedves, a végén külön elköszönt tőlünk.

Egy biztos a Lalibelába az etióp konyha egy rajongója érkezett, de távozáskor már ketten voltak :-)

18. nap

Utolsó nap :-( Szuper reggeli a teraszon, kilátással a városra, aztán nekifogtunk csomagolni. Na ezt mondjuk lehetett volna filmezni.. Juditka már napok óta az ipari mennyiségű passion fruit, mangó és avokádó, szizálból készült fonott tálak és tartók, anyagok stb. épségben való haza transzportálásának stratégiáján dolgozott. Nekem, mivel relatíve ritkán kerülök shoppingolós hangulatba, a cuccaim befértek a hátizsákból itt hagyott holmik helyére, de kihívásnak ott volt a 150 cm-es gorillafejes faragott sétabotom…

Így a gyakorlati megvalósítás a narancssárga duct tape, befőttes gumi, ikeás táska, szemeteszsákok, használt törülköző és helyi bevásárlótáska segítségével és némi magyaros kreativitással, de sikerült. Mindez mondjuk az Air Ethiopia Addis Abababól Kairóba tartó járatán - ahol a birkafejek eltérő minősége folytán azok kézipoggyászként véres papírdobozban utaznak, a csöpögő agyagedényben szállított berberés pörköltekkel együtt - kevéssé kellett volna feltűnést, de a Quatar Airways és Liszt Ferenc reptér vonalon azért volt miért pironkodnunk.

Az utunk szinte eseménytelenül telt, evés, ivás a törzsutas lounge-ban, pár óra alvással a dohai reptér A4es kapujánál, aztán további vásárlás, hogy legyen még pár nejlon zacskónyi cuccunk hátha elmegy a vámosok kedve a kutakodástól.  A szintét az okozta, hogy bár csak egy-egy órányi az időeltolódás a Kenya, Ruanda, Doha vonalon, Juditka telefonja kicsit megkavarodott ..  És az egy óra pont elég ahhoz, hogy az ember lekésse a repülőt, de szerencsére nekem vmi gyanús lett, így futottunk..

Az eklektikus csomagolási technikánknak mondjuk azért annyi előnye volt, hogy az egyszerre beérkező 6 gép összes cucca között sem volt nehéz felismernünk Ferihegyen, melyik a mi motyónk, és mivel Gábor értünk jött azon sem aggódtam, hogy vajon melyik taxis hajlandó minket tetemes felár ellenében ezzel a cuccal hazavinni…

15. nap

Január másodikára is gorillákat kaptam.. Még itthonról úgy döntöttem, hogy ha már gorilla akkor legyen még egy napom velük. Juditka és a többiek az eredeti program szerint késői reggeli után a teherautóval Kigali-ba várost és Genocide múzeumot nézni mentek (erről neki kell majd írnia )

Én viszont így aztán újra hajnalban keltem - két másik útitárssal, akik golden monkey-t mentek nézni – és miattam szegény Issa és Jacob is, mert csináltak reggelit és csomagoltak nekem ebédet is.

Újra eligazítás, csoportba osztás a Park központjánál. Meglepően sok ismerős arcot láttam az előző napról, ők is jöttek repetázni. Nézelődés közben találtam egy országokra bontott statisztikát, 2013-ban 25.000 ember látott Ruandában gorillát, ebből 15 magyar.

A csoport osztásnál kiderült, hogy ugyan azt a vezetőt, Boscot kaptam, mint előző nap. De ezzel a hasonlóság ki is merült. 3 darab borzasztó túl súlyos amerikai került még a csoportba és 4 kenyai turista. Egy sokkal nagyobb 24 fős családhoz indultunk. Az út a beszállásig még az előző napinál is rosszabb volt, alig győztem kapaszkodni. Az amcsik Land Cruiserével mentünk, a pasi, aki vezette vmi itteni NGO dolgozik, és megtanult ruandaiul… A 3 dagadéknak (bocsánat, de akkorák voltak.. inkább nem is részletezem) 4 hordár kellett. Annyi kaját hoztak, ami egy kisebb himalájai expedíciónak napokra elég. Már az autóban elkezdtek csokit enni. Egy könnyű és rövid sétával értük el a kerítést, majd újabb 10 perc séta után találkoztunk a gorilla követőkkel és őrökkel. Ez azt jelentette, hogy lepakolunk (és az amcsik esznek) mert a szőrös jószágok már nagyon közel vannak.. Itt nem csak a feljutás volt könnyebb, de maga az erdő is sokkal ritkásabb volt és csalán meg sár mentes.

A családból először néhány kamasszal és egy bébivel találkoztunk, aztán egy bokor alatt meg lett az ezüsthátú főnök, és mellette két 2 év körüli gorilla gyerek kergette egymást egy fa körül. Itt hosszabb időre leragadtam, mert szuper cukik voltak, ahogy húzták egymás szőrét, birkóztak és néha lehuppantak a popsijukra pihenni.. Aztán a család lassan elindult eszegetni, mi meg követtük őket, de itt sokkal könnyebb terepen, mint tegnap. Ha csak rövid időre, de láttuk a család egyik legfiatalabb tagját, a mama hátán fél éves bébi kapaszkodott nagyon ügyesen. Most bármerre néztem gorilla gyerekek voltak, a liánon lógva, fára mászva, a bokor tetején fekve.. Az ezüsthátú is elindult, tényleg hatalmas példány, 32 éves és 2013-ban vette át a csapat vezetését, amikor a bátyja elpusztult. Annak köszönhetően, hogy itt a bambusz erdő nem volt olyan sűrű, nem csak követni és látni volt őket könnyebb, de sokkal több fény volt fotózni. Sajnos az egy órányi láthatás most is hamar eltelt.

Visszamentünk a cuccokért (az amerikaiak megint ettek, szendvicset, csokit és gumicukrot). Aztán egy 20 perc alatt ki és lesétáltunk a terepjárókhoz (ahol az amcsik megint ettek).

Levergődtünk a faluba ahol egy utcasarkon Bosco megvárta velem a golden monkey-s párt és a sofőrünket. A városban átültünk egy személyautóba és irány Kigali. Az út gyakorlatilag végig szerpentin, de nagyon jó minőségű. Szemét sehol. A 96 km 2 óra alatt sikerült megtenni, ezzel nem lett volna baj, ha nem tűz végig rám a nap, és mondjuk, ki lehet kapcsolni a fűtést a kocsiban…

Kigali a főváros, úgy 1 millió lakossal, meredek utcák, a város kisebb nagyobb dombokon fekszik, nagyon tiszta, szép utak, parkok. A szállodánkba gyakorlatilag percre pontosan a teherautóval egy időben érkezünk..

Utolsó este a csoporttal, vacsi a szállodában végül. Viszont végre van száraz fehérbor így én fröccsözöm (Juditka is szertett volna,de mindig megittam az övét is). Megköszönjük a gondoskodást Jacobnak, Issanak és a többieknek. Itt a fő idióta végre szerez egy jó pontot (az utolsó pillanatban), mert jófejség h mindenkit megkér a crew-ból, hogy mondjon pár szót. Majd mivel jó a fröccs egész sokáig (este 10!!!) beszélgetünk a fiatal kiwi párral.

Mitfahrer:

A genocide elnevezést a latin és görög geno (race, cast) és cide (killing) szóból tették össze. Igazán a II. világháború után kezdték használni. A zsidó népirtásról mindenki tud, de nem kell elfelejtkezni az 1904-05 közötti namíbiai herero és nama népcsoportról (75.000 áldozat), az 1915-18 közötti törökországi örmény kisebbség legyilkolásáról (1.500.000 áldozat), 1975-1979 között a vörös Khmer örjőngéséről (2.000.000 ember) és a közelmúlt balkáni népirtásról (300.000 áldozat).

Itt Rwandában nemcsak a számok döbbenetesek (több mint 1.000.000 ember holtestét már eltemették, de még mindig hiányoznak 500.000-en), hanem az, hogy mindez 100 nap alatt zajlott le az ENSZ és más nemzetközi szervezetek szeme láttára. Ráadásul a franciák és belgák katonai segítséget is biztosítottak a kivégzőosztagoknak. A világpolitikára jellemző bonyolult hatalmi érdekek sem tudják indokolni, hogy bár az USA és sok más nagyhatalom is elnézést kért a tétlenségért, Franciaország a mai napig nem ismerte el egyértelműen a hibáit. Ez is magyarázza, hogy vezetőnk miért volt nagyon megkönnyebbült, hogy a csapatból senkinek sincs francia vagy belga útlevele!!!!

17.nap

Végre van egy napunk egyedül.. Elköszönünk Jacobtól, Issatól, Odoyotól és Alextől. Maradék bontatlan gint, szalonnát és a túracipőmet is rájuk hagyjuk. Aztán elindulunk Kigaliban szétnézni. Először a Hotel Rwanda film helyszínét nézzük meg. Ez ma egy jellegtelen Kempinski, de nem is építészeti szempontból volt jelentős. Ebben az épületben volt az a hotel, aminek a belga vezetője Paul Rusesabagina, menedéket adott a tutsiknak és mérsékelt hutuknak 1994ben. Őt és családját, és a szerencsés túlélőket az ENSZ menekítette ki mikor az Interahamwe elfoglalta a hotelt..

Némi vergődés után megtaláljuk a kézműves boltot és megpróbálok shopping üzemmódra átállni. Ebben mind a ketten elfáradunk, úgyhogy elsétálunk kávézni egy plázába.. na itt aztán lassan a fél csoportunk megjelenik, mint kiderül ez vmi menő hely, csak mi nem tudtuk. Közben kinézem, hol van a helyi piac, fogunk egy taxit és átmegyünk oda.

Hatalmas fedett piac, egyik fele gyümölcs, zöldség, gabona. Hihetetlen gyönyörű árukkal és szín kavalkáddal. A másik fele használt ruha és afrikai textília. Na, itt megint elidőzünk egy darabig és nem is távozunk üres kézzel. És ha már ennyire belejöttünk, veszünk pár kg mangót, passion fruit-ot és avokádót hazaszállítási célzattal (szerencse hogy a Quatar airways jóvoltából kettőnknek összesen 70 kg csomagja lehet J remélhetőleg ezt azért nem fogjuk túllépni). Két fiatal srác segít a piacon tolmácsolni, kísérgetnek minket majd teljesen afrikaitól eltérő módon elköszönnek és nem kérnek semmit.

Hogy tényleg felvegyük a helyi életritmust innen motorostaxival megyünk vissza a szállodába. Ezek kis japán motorok, számozott mellényes vezetővel, bukóval az utasnak, teljesen hivatalos és gyors, meg olcsó tömegközlekedési eszközök. Mi meg fülig érő szájjal élvezzük, hogy motorozunk Ruandában :-)

A szállodába visszaérve meglepődve látjuk h a truck még nem indult vissza Kenyába, szegény Jacob még a mi szobánk árán vitatkozik a recepcióssal. Én előre kifizettem a plusz éjszakát, de még single-ként. Reggel megkérdeztük mennyit adjunk pluszban, hogy dupla legyen, mondták 20 $, ezt ki is fizettük. Erre most kérnek még 70$. This is Africa feeling azért meg van, de hülyék nem vagyunk.

Még pár percet beszélgetünk Issaval a családjáról (egyedül neveli a 10 éves lányát, muszlim családoknál, ha válás van a gyermek az apjával marad, de ők össze sem voltak házasodva, és kislány mamája 2 év után otthagyta a gyerekkel, azóta Issa egyedülapuka), aztán másodszor is elbúcsúzunk.

Remélem rendben visszaérnek Nairobiba, több mint 1600 km-t utaztunk együtt. Jacob nagyon jó guide, és hát valljuk meg nem volt könnyű dolga, megint volt pár nehéz/elmebeteg a csoportban. Issa pedig nem csak klassz szakács, de vele már első nap összebarátkoztunk, sok közös élményünk volt az út alatt, főztünk együtt, ittunk együtt, szülinapja volt és csinált a kedvünkért újévre lencsét, meg ugye kezeltük a maláriáját..és túlélte :-) (ez utóbbiról azonban nem beszélhetünk, ugye Juditka?)

Mitfahrer:

A malária kezelésről annyit, hogy tuti nem maradt benne kórokozó, mert mi a sub/sokk terápiában bíztunk. Úgy tűnik bejött.

A textil piac egy őrült kavalkád, a legtöbb textil olyan vad színű és mintájú, mintha delíriumban tervezték volna. Töménytelen színvariáció lepkékre, kolibrikre, halakra, ceruzákra(?) – mégis kinek jut eszébe, hogy meggypiros alapon hibbant türkíz kálák tekergőzzenek mákgubókkal ölelkezve – mindegy, én megvettem 6 métert belőle. Lehet, hogy most kompenzálom, hogy közel három hete csak földszínű ruhákat hordtam, azt is némileg már koszosan??? Már csak a narancsvörös rúzs és a kék színű szemfestékem hiányzik …

El kell kezdenem csomagolni a közel 100 db passion gyümölcsöt a ruhák közé, a bögrétől kezdve a zoknikig, mindenhova fog jutni, a dinnye méretű mangó a hálózsákban utazik. Még az avokádókat nem tudom, hova rakjam, azokkal a motorostaxin ülve is csak baj volt, mert csak a jószándék és a bukósisakos állam tartotta a hasamra tolt hátizsák tetején….gondolom ezért néztek olyan elismerően a helyiek, így csak ők tudnak szállítani kecskét, 50 kg banánt, 4 lábánál összekötött tyúkot stb…

14. nap

És Új Évre Gorillákat kaptunk. Tényleg ez a túra csúcspontja, pedig ha ez ember ennyire rá van vmire készülve sokszor csalódik, de nem most..

Az egész hihetetlen profin van megszervezve, hajnalban szállodánál felvett a terepjáró minket, és elvitt az elosztó központba. Itt osztják szét a gorilla nézőket a különböző családokhoz, nehézségi foknak megfelelően. Hozzánk már úgy jöttek, hogy keresnek strong önként jelentkezőket.. Egy fiatal vezetőt kaptunk, tartott egy alap eligazítást, aztán 7be a terepjáróba, ami elvitt minket a beszálláshoz. Kaptunk sétabotokat, meg egy hordárt (kérhetünk volna többet is, de mi kemények vagyunk), aztán neki vágtunk.

Hát.. voltam már jobb formában is. Elég meredeken mentünk, főleg vetések és elszórt házak között. Krumplit és egy teljesen kamilla külsejű növényt termesztenek, az utóbbiból természetes rovarriasztót csinálnak. A kilátás a völgyre és körben a vulkánokra elképesztő.

Én hamarosan elkezdtem keresni az oxigén molekulákat, de mivel Juditka előttem ment, nekem már nem sok jutott. Felküzdöttük magunkat 1 óra 40 perces menettel a nemzeti park kerítéséig, 3000 méter magasra. Itt már vártak a fegyveresek, akik kísérni fognak minket. 7en voltak, ők vigyáznak a gorillákra. Leraktuk a hátizsákokat és átmásztunk a kőkerítésen. Majd elakadt a szavunk, mert a gorillák már ott voltak előttünk…

Tényleg leírhatatlan mikor az ember először megpillantja őket. A Titus család 14 fős. 2 silverback, és 2 blackback van a csapatban, csomó nőstény és egy 2 éves bébi. Rögtön az egyik nagy hímet és bébit láttuk meg. Aki mindennel és mindenkivel játszott. Totál plüss állat külső és nagyon rosszcsont. Fel le az ágakon, liánokon, veri a mellét gorillásan, elég vicces, az anyja meg utána, és együtt játszanak. Mama közben egyszer konkrétan nekem bukfencezett.. A bébik 4 évig élnek az anyjukkal és 8-10 évesen felnőttek. Kamaszkorúkban ugyanúgy próbára teszik a többieket, ahogy embereknél is szokás. Az egyik hím közben előadta a melldöngetős műsort, hát nem mondom, hogy nem cartam be (mivel ennyi hím van a csapatban elég gyakori az erő demonstráció).

Kicsit odébb találtuk meg a nagyfőnököt.. aki tényleg hatalmas, 220+ kgos ezüsthátú volt, egy bokor alatt napozott és a pociját vakarta. Valaki a családból hangoskodott erre felült, és nézett a szemünkbe egyenként, hosszan úgy 2 méterről..

Aztán még sétáltunk velük a hónaljig érő csalánban (nadrágon át is csípett) és néztük, ahogy jóízűen ráérősen eszegetnek, elégedett hangokat adva. Az egyik ezüst hím felállt és elsétált mellettünk, tök fura volt hogy ahogy a hatalmas állat jött felém egyáltalán nem féltem, pedig gyakorlatilag súrolta a lábunkat olyan közel jött.

Sajnos az egy óra hamar eltelt, de tényleg nagyon közelről láttuk őket, és fantasztikus élmény volt.

Mitfahrer:

Nem leírható ez a gorilla nézés. Igazán, nem csak őket nézzük, de ők is néznek minket. Egyenként végigmért mindenkit a silverback, szépen alaposan, közben te azon gondolkodsz, hogy nincs hova eliszkolni, de mégis tudod, hogy nem kell iszkolni, mert nem akar bántani. Egyenként megbámult, majd visszaheveredett vakarni a hónalját a lapátnyi kezével.

Ez az az élmény, amiért megéri ennyi pénzt kiadni. Hihetetlenül jól van megszervezve, úgy, hogy munkát ad a helyieknek közben, így gyakorlatilag, ők a legelkötelezettebb védői a gorilláknak. Sajnos Kongóban még mindig előfordul orrvadászat, gorilla kölyköt csak úgy lehet fogni, ha az egész családot kiírtják. Itt Rwandában az utolsó ilyen eset 2002-ben volt, akkor egy 7 fős gorillacsaládot mészároltak le. Szerencsére ma már közel 20 család van Rwandában, ezeket fegyveres őr kíséri, közülük csak 14 család látogatható, a többiek kutatási okok miatt csak távolról figyelhetők. A kísérőknek kb.6 hónap-2 év a beszoktatás, ennyi idő alatt szokták meg őket a gorillák. A kísérőknek igen bensőséges is lehet a kapcsolata, van kedvencük, ők is kedvenceik néhány gorillának és láthatóan örülnek a gorillák, ha újra találkoznak. Ez tényleg addiktív élmény, no persze hozzá ez a hihetetlen érintetlen zöld vidék, háttérben a vulkánokkal, szédítő.

Az úton visszafelé jövet (kb. 40 perc a terepjárókkal) azért legalább 3 táblát láttam az egymás felé fordított tenyérrel, ez a jele, hogy ezen a helyen több mint 10.000 embert öltek meg. Kísérteties elhagyatott téglaépületek a falukban, amelyek előtt ma jönnek mennek az emberek, mert ugye az élet megy tovább.

Holnap indulunk Kigaliba a fővárosba, a genocidum most kerül majd igazán a látóterünkbe, hiszen megnézzük a történelmi múzeumot. Aznapra már nem lesz más, a guide szerint ez is bőven sok lesz.